Főoldal      Következő

A háborús cselekmények következtében elpusztult
lepsényi református templom tragédiájáról, majd újjáépíttetéséről
és az azt követő felszentelő ünnepségről.

Dr. Bakos Lajos
a Dunántúli Egyházkerület püspöke.

A mezőföldi egyházmegye részéről:
Bódás János
székesfehérvári lelkész, egyházmegyei tanácsbíró.

A templom tragédiájáról és újjáépítéséről a gyülekezet lelkipásztora:
Vargha Kálmán
számolt be a következőkben:

Kedves Gyülekezet!

Templomi építkezések befejezése után egyházunkban Istennek megsegítő kegyelméért hálaadó, felszentelő istentiszteleteket szoktunk tartani. Ezeken az istentiszteleteken és ünnepségeken a helybeli gyülekezet lelkipásztorának rendszerint az a tiszte, feladata, hogy a megtörtént munkákról, annak eseményeiről, az érette hozott áldozatokról, Istennek segítő kegyelméről számoljon be.

Ez az én tisztem és feladatom most is.

Mielőtt azonban ehhez hozzáfognék, hadd forduljak Főtiszteletű Püspök Urunk felé a legmélyebb tisztelettel s egyben szeretettel, amely mindnyájunknak tisztelete és szeretete is. - Megköszönöm, hogy eljött közénk, hogy áldott igehirdetésével gazdagította lelkünket, s imádságával borulhattunk Istenünk elé. Megköszönöm mindazt a segítséget és támogatást, melyet erőnk feletti feladatunkban, munkánkban nyújtott nekünk s azt a szeretetet és felelősséget, mellyel püspökségének kezdete óta ügyünket mindig szívében hordozta. - Kérjük mennyei Urunkat, hogy életének további útjait, püspöki szolgálatait is Ő tegye áldottá, gyümölcsözővé.

Köszöntöm Esperes urunk helyettesét, Bódás János székesfehérvári lelkész egyházmegyei tanácsbíró urat. - Megköszönöm szolgálatát, aktuális megragadó költeményének elmondását. - Amennyire örömünkre szolgált, hogy esperesünket ő helyettesítette, annyira sajnáljuk, hogy Ő betegségének orvoslása miatt még szolgálat nélkül sem lehet közöttünk, ami egyben az Ő szívének fájdalma is. Minden bizonnyal most Ő is imádsággal gondol ide, s mi is imádságunkban hordozzuk őt s kérjünk Istentől mielőbbi gyógyulást számára.

Köszöntöm kedves Vendégeinket a Gyülekezet egészének szeretetével. Örülünk az ismerős és ismeretlen arcoknak egyaránt. S örvendezzünk most lélek szerint együtt úgy az Úr előtt, hogy legyen öröme a mi örvendezésünkben Ő atyai szívének is!

Ezek után hadd kezdjem beszámolómat építkezéseinkről éspedig nemcsak az utóbbiakról, hanem mindazokról, amelyeket a nagy romlás és pusztulás óta cselekedhettünk az Úr által s mindazokról, amelyek velünk az elmúlt 28 év alatt történtek, rajtunk végbementek.

1944. december 3. vasárnap, ½ 11 óra. Az Istentisztelet megszokott kezdési ideje. - Zúgnak templomunk harangjai, hogy hívják az Úr elé az Ő népét. Ha valaki letekintett, akkor a harangok mellől, a templom tornyából, nem láthatott mást, mint harckocsik és tankok sűrű erdejét. Ez borította el az utcák, terek, udvarok szinte minden talpalatnyi földjét s hajnal óta zúgnak, dübörögnek, csikorognak. - Községünkig érkezett a Sztálingrádtól egyre hátráló germán front.

Tankok dübörgését csak a harangok hívó szava tudja áttörni: Jöjjetek énhozzám! S öten jövünk össze az Úrnak házában. - Van-e ezen emberileg megütközni való?! Énekelünk...Azután feltör ajkamról, felszakad lelkemből az imádság eget ostromló szava, talán soha úgy, mint akkor: Uram, ha mintegy tűzön át is, csak könyörülj rajtunk, csak irgalmazz nekünk!

Azután kezet fogtunk. Ma is hallom kedves tanítónőnk Szabó Margit akkori énekvezérünk szavát: Én indulok, megyek a vasútállomás bevagonírozott személyzetével. - Isten vele! Akkor én még azt mondtam: maradok. De elég volt pár óra, hogy ne így legyen.

Azután gyorsan peregtek az események.

Másnap a hátráló frontsereg megszállta a már előre elkészített utolsó komoly védelmi vonalat határunkban, az úgynevezett Margit vonalat.

Ismét egy nap és megindult ellene a támadás és megindult a védekezés. S 7 hétig tartó levegőben és földön való irtóztató harcban pusztult minden érték, köztük a legfőbb érték az ember, nem válogatva a halál férfi, vagy nő, ifjú, agg, vagy éppen csecsemő között. Ekkor veszítette el életét 2 áldott emlékű presbiterünk Szabó József és Szente László s lett mintegy 100 polgári halott. - Legyen áldott Mindnyájuknak emlékezete!

Majd amikor 2 heti fronteltolódás után ismét a fronttá tétel veszélye fenyegette községünket, pánikszerűen ürült ki a falu, hogy 4 hétig senki földjévé válva prédája legyen mindenünnét ide merészkedő fosztogatóknak. Mindez nem volt elég, jött a reánk nézve legtragikusabb 1945. március 14. Elhangzik a parancs: a lepsényi torony ellenséges katonai megfigyelő, le kell lőni. - S a parancs végrehajtása nyomán kigyulladt templomunk tornya, hogy égjen mindaddig, amíg az utolsó éghető is el nem hamvad benne s vele együtt égjen a kiürült falu egy jelentős része. S amikor véget ért az irtózatos dráma, s mint valamikor őseink a tatárjárás után visszaszállingóztunk a rommá és üszkössé lett faluba, nem egy lélekből, akinek házát megkímélte valamennyire az ítéletidő, fakadt fel: inkább az enyém pusztult volna el egészen, csak templomunk állna.

S velem együtt minden lélekből egyként hördült fel az üszkös romok felett a súlyos kérdés: vajon lesz-e még ebből templom a mi időnkben.

A nem lankadó hit a tűzben megégett, deformálódott és megcsorbult harangokat csakhamar felhelyezi a leégett torony aljazatába, hogy legalább azok szóljanak, hívjanak, vigasztaljanak.

Istentiszteletünket előbb helyreállított iskolánkban, majd annak államosítása után nem sokkal a front előtt épült Polgári Olvasó és Gazdakör székházának nagy termében tartottuk s nagy romlásban levő templomunk újjáépítésére még erőtlen hitünk fel-fellángoló pillanataiban sem mertünk gondolni, hiszen egyként romos volt az egyház minden épülete s nekünk az észszerűség szerint azokhoz kellett nyúlnunk mindenek előtt, hogy legalább most már azokat mentsük a teljes pusztulástól.

De azt mondja az Úr: Az én útjaim nem a ti utjaitok és az én gondolataim nem a ti gondolataitok!

S ami most következik történelmi tény: néhai Tildy Zoltán, akkor köztársasági elnök 1947 tavaszán nővérének látogatására Enyingre megy. Tudomást szerez erről Németh József Veszprém megye akkori főispánja, egykori somogy megyei, kaposfüredi római katolikus vallású kántortanító. Hetes községnek szomszédságában, melynek én akkor református lelkipásztora voltam, többször találkoztunk s jó barátság fejlődött közöttünk. - Amikor Ő tudomást szerez Tildy Zoltán enyingi útjáról, gondol egyet s elhatározza, hogy megyéjének határközségében - mely akkor Lepsény volt - útját állja, s mint szintén régi somogyi barátját, egykori kisgazdapárti politikai munkatársát üdvözli Veszprém megye nevében.

Összehívjuk gyorsan a hősi emlékműnél az iskolákat, a község képviselőit, s akit csak lehet s az útonállás és üdvözlés valóban meg is történik. Szavai közben felmutat ő, az egykori római katolikus kántortanító minden előzetes megkérdezésem nélkül romtemplomunkra, hivatkozik az ünnepségen való jelenlétemre s templomunk ügyét a köztársasági elnök jóindulatú figyelmébe ajánlja. S a rögtönzött ünneplés végeztével élén szárnysegédjével együtt jövünk át romtemplomunk megtekintésére. - Elől a Szárnysegédje, mögötte középen Ő a Köztársasági elnök, jobbján a Főispán, balján én, végig az úton belém karolva, mintegy így mutatva ki belső lelki ki voltát. (Hosszú ideig Szeghalom református lelkésze volt.) Örökre megkapó volt számomra, amint katonai szárnysegédjével együtt födetlen fővel, megindultan léptek az üszkös falak közé.

Ez évben történt azután, hogy a magyar Református Egyház, természetesen a többi egyházakat sem kivéve - 3 millió forint államsegélyt kapott a háborúban súlyos károkat szenvedett templomaink újjáépítésére. S az Ő intenciójára ebből a lepsényi református egyház 150.000 Ft-ot kapott.

"Az én útaim nem a ti útaitok, az én gondolataim nem a ti gondolataitok, mondja az Úr."

S nekünk ez, mint Isten nyilvánvaló segítő kegyelmének a felismerése elég volt ahhoz, hogy erőtlen hitünk új lángot kapjon. Azonnal akcióba lépünk, tárgyalunk az illetékes Minisztériummal, melynek a nyújtott segély következtében sok megkötése van. - Mindenekelőtt maga jelölte ki tervező mérnökünket, de hisszük Isten akaratából olyan személyben, akinél alkalmasabbat, lelkiismeretesebbet egy templom építéséhez méltóbbat keresve sem találhattunk volna. - Bretz Gyula építészmérnök úr, Ő a testvér evangélikus egyház presbitere, aki azóta is vezeti, irányítja építkezéseinket, s úgy jön közénk, mint jó rokon, azon túl, hogy kedves felesége történetesen rokona is az egyik volt presbiteri családnak, szeretettel köszöntjük Mindkettőjüket.

Továbbmenve a Minisztériummal való tárgyalásainkat illetőleg, sikerült kivívni, hogy árlejtés alapján építési vállalkozóinkat magunk válasszuk meg. - Így esett választásunk Kovács Károly és Mikó József székesfehérvári építészekre. A munka lelke Kovács Károly volt. Szinte páratlan agilitással, lelkes szeretettel, teljes szaktudással végezte a hatalmas munkát. A munkálatok 1948. október 25-ikén kezdődtek és 1949. július 2-án fejeződtek be, s megépült a torony, a tetőzet, a vasbeton áthidalóval készült tégla mennyezet, a toronyba vezető lépcsők, és a durva aljazat.

S miután a gyülekezet tagjai saját székeikkel, padjaikkal lábakra helyezett deszkalap ülőhelyekkel berendezik templomunkat, megkezdjük benne vakolatlan állapotban, csendben minden külső nélkül, de annál nagyobb hálaadással istentiszteleteink tartását. - Ezen építkezéseink végösszege: 280.875 Ft-ot tett ki.

Amikor most pénztárkönyveink alapján ez az összeg elém állt, szinte beleborzadtam, hogyan is tudtuk mi ezt az összeget előteremteni. A nyújtott államsegélyen felül tehát: 130.875 Ft 1948 évi értékben?

Hadd próbáljam elmondani röviden.

Amikor az építkezés előkészületei 1948. október 25-ikével megindultak, október 31-én, vasárnap délutánra, istentiszteleti helyünkre, a Polgári Olvasó és Gazdakör helyiségébe közgyűlésre hívtuk a gyülekezetet. Amikor ott elvégeztük dolgainkat, átvonultunk romtemplomunk falai közé. Fejünk felett Isten szabad egének boltozata, körülöttünk az üszkös tűzben megégett falak s onnét szállt buzgó éneklésünk s eget ostromló imádságunk a Mindenható Istenhez, hogy munkáinkban Ő legyen velünk, s áldja, segítse minden jó igyekezetünket. Azután a lelkipásztor szíveken zörgető levelének minden családhoz előre való megküldése után 12 csoportban indultunk el, hogy most meg személyes szavunkkal zörgessünk. Minden csoportban egy presbiter, a lelkipásztort sem véve ki, egy férfi és egy női egyháztag. S amikor este összejöttünk a lelkészi hivatalban, ujjongott a szívünk a kimondhatatlan örömtől: egy 3 évvel ezelőtt porig sújtott községnek 1000 lelket számláló gyülekezete egyetlen vasárnap délután 43.850 Ft-ot ajánl fel az Úr oltárára, olyan 43.850 Ft-ot, amelynek mai építkezési értéke legalább 300.000 Ft-nak felel meg. Igen, mert megérezte ez a nép, hogy Isten imádságot meghallgató Isten, s ha mintegy tűzön át is, de könyörült rajtunk.

S amikor ez sem volt elég, a következő 1949. évben újból zörgettünk a szívek ajtaján s a gyülekezet újabb 13.000 Ft-tal felelt erre. Majd elindultunk kérő szóval a kevésbé megpróbált gyülekezetek felé.

Felejthetetlen számomra az út, melyet Kovács Károly építész úr szíves szolgálatából motorkerékpárján együtt tettünk meg, elindulva hajnalban Lepsényből és végig járva Fejér és Komárom megye számos gyülekezetét. Sose felejtem el, hogy vállalta értünk ezt az akkor nehéz terepű utat, s mikor hazafelé versenyt futottunk az éjszakában az üldöző felhőkkel s nem bírva tovább az utat, ott pihentettük meg kinyújtva fáradt tagjainkat a móri országút egyik kőhídján, éppen éjfélkor, hogy 2 nap múlva folytassuk utunkat Mezőföld egy része, majd a felső Balaton part felé egészen Zánka-Köveskálig.

Majd a lelkipásztor nyomában, annak előre küldött s szószékről felolvasott kérő levele után, mentek gyülekezetünk áldozatos férfi és női tagjai kettőnként, mint az apostolok házanként, hogy átvegyék a gyülekezetek tagjainak adományait. S ez az utunk 17.547 Ft-ot eredményezett.

Még mindig kevés, nem baj! Hozzáadtuk testünk töredelmét s a fennmaradt adósság törlesztésére a gyülekezet buzgó tagjai a presbiterekkel élükön vállalták előbb az egyház 11 hold földjének, majd a lelkipásztor által erre a célra felajánlott javadalmi földje felének, együttesen 25 kat. holdnak önkéntes megmunkálását is. Ez sem volt elég?! Zörgettünk Győry Elemér püspök úr szíve ajtaján s nem kellett külön kérni Eötvös Sándor, volt mezőszentgyörgyi lelkész, akkori esperesünket, hogy segítsenek rajtunk. Ahonnét tudták, küldték az 1000, vagy 2000, vagy 3000 Ft segélyeket. Legyen áldott emlékezetük. S végül is Isten segítségével megbirkóztunk az adósságokkal és kölcsönökkel.

Közben úgy látszik 3 esztendei nyugalmi idő van, legalábbis a templommal kapcsolatos dolgokban, majd később hallani fogjuk mennyire nem így volt ez.

Majd következik az 1955. év, új probléma, új feladat. A lelkipásztor szeretettel közli a Presbitériummal, hogy a család harmóniumára 9 évi templomi és gyülekezeti használat után, gyermekeik növekedtével most már a lakásban volna szükségük, de ettől függetlenül is mindenképpen időszerű és kívánatos volna a templom részére az elégett orgona helyett legalább egy orgonaharmónium beszerzése. A Presbitérium az idáig való használatért köszönetét kifejezve elhatározza egy orgonaharmónium beszerzését s felkéri a lelkipásztort az akció megindítására. Újból, a szokott módon, előre bocsátott körlevél után felkeressük gyülekezetünk tagjait, s egy vasárnapon együtt van annak villanymotorral és fúvóberendezéssel együtt 20.000 Ft-nyi ára s Szabó Sándor fülei lelkész úr, akkori esperesünk szép ünnepély keretében szenteli fel a lelkész által szervezett és vezényelt vegyeskar közreműködésével.

Egyre vágyunk most már s egyért imádkozunk, hogy legalább a templom belsejével tudnánk valamit kezdeni. Ne botránkoztassanak már bennünket a vakolat nélküli falak, sötét falak, csupasz mennyezet s a mellvéd nélküli sérült karzatok. De ismét olyan teher ez, melynek vállalására erőtlenek vagyunk. Csak sóhajtozunk, csak imádkozunk értük, álmodozunk felőlük.

És Isten titkon és nyilvánvaló sóhajtásainkat meghallja és felel: Az én útaim nem a ti útaitok, az én gondolataim nem a ti gondolataitok. Én ti felőletek valami jobbról gondoskodom.

És felindítja az 1958. évben a Keresztény Világtanács szívét magyar református egyházunk iránt való szeretetre, áldozatra a még háborúból kifolyólag romos templomok megépítésére. Az általa juttatott segélyből Győry Elemér püspök úr jóvoltából gyülekezetünk 20.000 Ft-ot kap, majd ugyanebben az évben Országos Református Közalapunktól 12.000 Ft-ot. S nekünk nem kellett több, szárnyakat kapunk, új hitet, új reménységet, új akarást: Íme él és Velünk az Úr.

Készülnek az építkezési tervrajzok, költségvetési kiírások a kőműves, asztalos, szerelő, ács és egyéb munkákról s kutatjuk már szinte az ország minden részében a bizalomkeltő vállalkozókat. Látjuk mindent egybevéve 200.000 Ft az, amelyre szükségünk lenne, ha meg akarjuk valósítani terveinket és csak 32.000 Ft az, ami megvan belőle. Óvnak bennünket az indulástól a gyülekezeten kívül és belül állók, még felsőbb hatóságaink is. De bennünket, ha az Úr megindított, kételyek, aggodalmak, kishitűség meg nem állítanak. Presbitériumunk, közgyűlésünk így dönt: Előre! És mi nekifeszítjük hitünk és akarásunk vitorláit a roppant feladatnak. Akiben eddig bíztunk velünk volt, nem hagy magunkra most sem bennünket.

Előre küldött körlevelünk megrázó erővel zörget minden szív ajtaján. Felvázoljuk benne terveinket, körvonalazzuk, mi az, amit várunk, lelkesítjük az ingadozókat s indul a megszokott 12 csoport, s mire leszáll az alkony 63, és félezer forintról számol be a buzgó sereg.

Indulhat immár a munka, majd a többiről is gondoskodik az Úr!

A kőműves munkát Bódi Imre budapesti építési vállalkozó, az állványozó munkát Debreczenyi Imre veszprémi ácsmester kapja meg.

Minden vágyunk legalább a falakhoz tartozó asztalos munkák, a belső ajtók, szószék és az úgynevezett Mózesszék, papiszék is elkészüljön.

Tovább kutatjuk azért bevételi lehetőségeinket. S minthogy az élet viharaitól megtépázott édesanya gyermekeihez kiált segítségért, úgy küldtük el mi is panaszainkat, kérő szavunkat az egykori lelki édesanya, az Anyaszentegyház nevében távolba szakadt gyermekeihez. Valami könnyekig megindító volt, amint jöttek egymás után az adományok, hogy végül is 14.000 Ft-nál állapodjanak meg. Köszönetünket a mai örömünnepünkre való meghívásunkat elküldöttük nekik s gondoljunk reájuk, mint az édesanya hűséges gyermekeire szeretettel.

Azután odafordultunk Mezőföld gyülekezeteihez. Közülük 10-en indultak meg kérésünkre a segítés útján: Füle, Székesfehérvár, Csór, Polgárdi, Sárkeszi, Csákberény, Mór, Fehérvárcsurgó, Mezőszilas, Középbogárd. Ezek közül több helyen a gyülekezet meghívására istentiszteleten szolgáltam. Ezen adományok összege 7.329 Ft volt. Kaptunk azután még 5.000 Ft közalapi segélyt. Úgyhogy megrendelhettük asztalos munkáinkat is. El is készült a Csabai Lajos veszprémi műasztalos műhelyében, gyönyörű kivitelben dicsérve alkotójának szaktudását és lelkiismeretességét.

Fedezetünk kevésnek bizonyult még az egyházmegye által nyújtott kisebb segélyezésünk dacára is s újra csak önmagunk felé fordultunk, hiszen a magunk templomáról van szó. S ugyanezen év őszén 31.000 Ft volt az, amelyet összehoz a gyülekezet, hogy terve valóra válhasson.

Ezek azok, amelyek 1944. december 3 óta rajtunk végbementek s templomunk ügyében történtek az 1961. évi hálaadó felszentelési ünnepségünkig.

Itt-ott úgy látszik volt egy kis nyugalmasabb időnk. Hiszen 1945-48-i majd 1956-59-ig nem hallottunk templomunkkal kapcsolatban eseményekről. De nem volt ez se számunkra a tétlenség és áldozatnélküliség időszaka. Hiszen a háború nemcsak templomunkat érte, de súlyosan sérültek voltak iskoláink, tanító lakásaink. Bombatalálat érte s felerészben lakhatatlanná vált lelkészlakásunk s tetőzet nélkül, részben bombáktól sújtva és leégve gazdasági épületeink.

S ezekben az intervallumokban, időközökben helyrehoztuk először iskoláinkat, hogy a tanítás kárt ne szenvedjen. Lakhatóvá tettük tanítói lakásainkat, tető alá hoztuk az iskolához és lelkészlakáshoz tartozó melléképületeket, majd megépítettük, lakhatóvá tettük a lelkészlakás romos felét és helyreállítottuk a templomunk előtti, utcai szétbombázott kőkerítésünket.

Idáig jutottunk tehát el háborús romjaink újjáépítésében azon időpontig, amikor a nyugalomba vonuló Győry Elemér püspök úr utolsó templomszentelési szolgálatával, úgy, mint most hálaadásra gyülekeztünk az Úr elé. 1961-ben.

Akkor mondott beszámolómat így fejeztem be: "Lelkemnek egy látomását akarom még elmondani, mely annyiszor elém rajzolódott, míg erre a beszámolómra készültem, s mikor én magamban az utóbbi napokban, ebben a félkész templomban annyiszor elgondolkoztam. Egy látomást, mely megtöltötte berendezésekkel, padokkal, mozaiklapokkal, nem mást, csupán ezt a földszinti templomhajót. S ezt a látomást szeretném még átvinni a ti lelketekbe. Ne felejtsük el, ha egy látomásban hittel hiszünk, ha azt imádságos érzésekkel lelkünkben sokszor megforgatjuk, egyszer csak valósággá lehet."

Íme a látomás sok imádság, sok küzdelem és tusakodás után valóra vált, lelkem elé vetítődésének 12-ik esztendejére. De több mint akkor a legmerészebben elgondolni mertem volna. Mert nemcsak belsejében született újjá templomunk Isten csodálatos vezetésével és segítségével, hanem közben az 1958. évben, külsejében is mindenek s elsősorban is Püspök Urunk legnagyobb elismerésére. A csodálatosan szép új ruhába, mely önmagában is minden szó nélkül dicséri mesterét Vörösmarty László kápolnásnyéki építész urat. Illesse őt köszönet kiváló munkájáért!

Hogy azonban ez megtörténhetett ez nem csupán általunk lett s főképp nem általunk indulhatott el. Hiszen 220.000 Ft-os költségvetéssel kellett szemben állnunk. Jelenlevő Püspök Urunk segítsége kellett ehhez, aki kérésünkre készséggel nyújtotta ezt a segítséget, 30.000 Ft államsegélyt és 30.000 Ft holland segélyt eszközölve ki számunkra, amelyekhez jött a mezőföldi egyházmegye ugyancsak 30.000 Ft-os segélye. Így indulhattunk el, s ehhez adtuk hozzá a magunk és ismételten a távolba szakadt, de mégis hű testvérek áldozatát. Köszönjük, hogy ismételt kérésünk újra visszhangot talált szívükben.

És íme szemeink előtt áll ez év munkája, a szép és komoly berendezés, a műpadló aljazat, az ajtók, falak és oszlopok megújított s a belső templomrész teljes új festése és amit nem láthatunk, amiről sokan nem tudtak, a rovar és gombakárosodás következtében szinte ledőléssel fenyegetett toronysisak majdnem összes szerkezeti fáinak kicserélése s az utoljára 15 évvel ezelőtt festett lelkészlak ezen alkalomra újra festése. Mind-mind a leglelkiismeretesebb, a legjobb és legszebb munkával, dicsérve kivitelezőiket Belevácz László asztalos, Lencz József festő, siófoki mestereket és Tordas János székesfehérvári műpadló készítő testvérünket. Megköszönjük külön, hogy a lelkiismeretes és jó munka mellett belátók voltak elszámolásaikkal is. Közben itt volt még a harangok villamosítása is, közel 12.000 Ft költséggel.

Ezen munkálatok ismét 170.000 Ft összeget tettek ki. Ehhez kaptunk Püspök Úr révén az egyházkerülettől 10.000 Ft-ot, majd az 1975. évre előirányozva az egyházmegye részéről 30.000 Ft-ot, s az elmúlt év gyülekezeti adományai 60.000 Ft körüli összeget tettek ki, s a templomi pénztárnak némi maradványa. Láthatjuk, hogy a szükségletek és a fedezet között óriási a különbség. A hiányt idáig tartozás visszamaradásával és átmeneti kölcsönökkel sikerült biztosítani. Ezek között meg kell említeni a presbiterek által nyújtott személyenkénti 1.000-1.000 Ft kölcsönt. Különösképpen is ki kell emelni, egy magát megnevezni nem akaró presbiter testvérünk lelket megindító cselekedetét, aki az ő és felesége temetési költségeire (adja a Mindenható, hogy nagyon soká legyen) takarékba helyezett 10.000 Ft betétjét vette ki és adta kölcsön az egyháznak, csakhogy most érhessen befejezést a munkánk. Szerinte is, ki tudja milyen anyagár-, és munkadíj-eltolódások következhetnek be, amikor 1975-ben kézhez kaphatjuk az egyházmegye 30.000 Ft segélyét. 70.000 Ft tehát a jelenlegi kölcsön és egyéb tartozásunk ezzel a 30.000 Ft-tal szemben. Újabb gyűjtést a gyülekezetben ennek törlesztésére nem indítunk, de akit indít a Lélek, bár minél többeket indítana, önkéntes adományokat hálásan elfogadunk, mint ahogyan a templomba rendszeresen járók részéről szinte vasárnapról-vasárnapra érkeznek az adományok. Csak a múlt vasárnapon is 3 adományt hirdethettünk. Sőt a tegnapi napon egy magát megnevezni nem akaró asszonytestvérünktől az Úrasztala dobogójára való szőnyegre 300 Ft adományt kaptunk. (Szente Lászlóné)

Mit cselekedtünk még az elmúlt 12 év alatt templomépítésünk munkáján felül? Temetőnkre is gondoltunk, a balatonfőkajári út és szomszédos kertek vége felől a temető védelmére 90 fm betonoszlopos, drótfonatos kerítést húztunk. Az Útépítők községünkben dolgozó erőgépeivel a háború ágyúállásait betemettük, elegyengettük, eltűntettük és egyenessé tettük a legfőbb helyen természettől való völgyeket, horpadásokat. 9 betongyűrűs és felépítményes kutat ástunk a magunk közreműködésével, és kívül-belül rendbe hozattuk ravatalozónkat. Nem kis összeget tettek ki ezek a munkálatok sem.

Úgy érzem, meg kell még emlékeznem a pénzbeli adakozókon és adományozókon túl a tárgyi adakozókról. Közöttük első a Siófokra elszármazott Szücs Lajos, ottani presbiter testvérünk és feleségéről, aki az első Úrasztalával ajándékozta meg templomunkat, amely könnyebben hordozhatósága miatt belső templomrészünkben, illetve lelkészlaki gyülekezeti termünkben szolgál. Szilassi Sándor és feleségéről, akik a háborúban eltűntek helyett az 1959. évben 2 ezüst úrvacsorai kelyhet, majd ez év Újév napjára a most felterített gyönyörű ókalocsai népművészeti úrasztala terítőt ajándékozták, az utóbbit 2.400 Ft értékben, majd Várszegi Béla és feleségéről, akik a most itt levő műkő úrasztalát adományozták. Illesse mindnyájukat hála és köszönet s a betegen fekvő Szűcs Lajos testvérünk számára kérjük Isten gyógyító kegyelmét.

Meg kell emlékeznünk a legbuzgóbb adakozónkról, a temetőnkben elpihent, Istenben boldogult dr. Csapó József volt orvosprofesszor testvérünkről, aki csak templomunkra összesen 12.000 Ft-ot küldött, amikor az nagy értéket képviselt és esztendőként küldött ezen felül, bár budapesti presbiter volt és egyháztag, egykori gyülekezete részére 1.000-1.000 Ft, összesen 5.000 Ft fenntartói adományt. De mi ez ahhoz a sok jótéteményhez képest, melyet tett Ő, örök példaadásként a gyülekezet és Lepsény község sok-sok betegéért önzetlenül kórházában és kórházán kívül. Hisszük, hogy áldott lelkének mennyei koronájaként együtt örvendez velünk a megváltottak szent közösségében.

Ezen szükségesnek ítélt személyi kitérések után, hadd térjek vissza ismét azokhoz az újjáépítési és építési munkálatokhoz, amelyeket felvázoltam s 28 esztendő alatt végbementek.

Amikor a napokban egy komoly szakember véleményét kikértem a tekintetben, hogy mindezek az építkezések, melyeket mi a háború óta, annak következményeként és súlyos örökségeként végeztünk 28 év alatt, milyen összeget képviselnének a mai építési anyagárak és munkadíjak mellett, komoly számítások és latolgatások után azt felelte: minden bizonnyal legalább kétmillió.

Amikor én ezt így halottam és magamban elgondolkodtam, egy érzés vett rajtam erőt, éspedig az, hogy ezt nem én és nem mi cselekedtük. Én és mi ennyi súly alatt csak összeroskadtunk volna. Itt Isten volt jelen, Ő cselekedett, Ő hozott utunkba jó akaratú embereket, Ő világosította meg útjainkat, Ő adott jó gondolatokat, áldozatos szíveket, mindent, hogy idáig érkezhessünk. Megdicsőítette a mi erőtlenségünket az Ő ereje által. S méltán zenghet mindezekért ajkunkon, szívünkben a zsoltáros író szava: Áldjad én lelkem az Urat és egész bensőm az Ő szent nevét.

Ez a templom, amelyért annyit áldoztunk, imádkoztunk és dolgoztunk s minden templom az Isten dicsőségének és az emberi lélek java, üdvössége munkálásának a háza, de nagyon jól jegyezzük meg nem önmagában, csak az azt megtöltő, hívő, Istennek szolgáló lelkek által. Lepsényi Gyülekezet! Ez a templom nem önmagáért épült egykor és újult meg most. Ez a templom sem önmagáért épült egykor és újult meg most. Ez a templom hív, vár s ha nem jössz vádol. Mert azt csorbítod meg azáltal, amelyért építtetett, s amelyért egyedül érdemes templomot építeni, az Úr dicsőségét s azt hanyagolod el, amely a legvégzetesebb elhanyagolás, mulasztás, a te lelked üdvösségének, javának dolgát. Fogadd azért mélyen a szívedbe a templomunk ajtaja fölé került krisztusi hívást: Jöjjetek énhozzám mindnyájan, s ne hagyjon pihenni ez a hívás. S mikor megcsendül templomunk tornyának nagy harangja, ne felejtsd el, azt az Igét zengi az, amely Pál apostol szavaként így van ráírva: Ma, ha az Ő szavát halljátok, meg ne keményítsétek a ti szíveteket! Hosszú volt az én beszámolóm, mindenkinek elnézését kérem érte, de tudom, érzem, hogy több ilyen alkalom így együtt az én szolgálati időm alatt már nem lesz, hiszen most is 12 esztendő után adatott s úgy éreztem számot kell adnom, ha nem is a teljes 38, de legalább a nagy megítéltetésünk utáni 28 évről, ez előtt a teljesebb gyülekezet előtt.

Megköszönöm a mostani és mindenkori Presbiter testvéreknek mellettem való hűséges, odaadó, lélekből fakadó szolgálatát, az egyház ügyeiért. A szinte kevés kivétellel mindig egyhangú határozatát, amelyet úgy érzem egy felismerés vezetett, hogy adatott számomra erő Istentől, hogy az Ő és Anyaszentegyháza ügyét fölébe helyezzem a magam, sőt meg kell vallanom nem egyszer a családom ügyének is.

Megköszönöm kedves Gyülekezet, hogy kérő szavam az Úr templomáért sohasem volt pusztába kiáltó szó, s az a kérésem hozzátok: Igyekezzünk megmaradni továbbra is az Úr és egymás iránti szeretetben.

S most már végleges befejezésül idézem a 101 évvel ezelőtti első templomi felszentelésen mondott imádságát az én nagyon buzgó néhai elődömnek: Horváth Mihály esperes lelkésznek, aki így könyörög: Jó Istenem hosszú századokon át álljon-e díszes épület és lakozzék benne és terjedjen általa a Te szent neved dicsősége.

Az én ajkamról és lelkemből pedig így száll az imádság az Ég és Föld Ura felé: Uram tartsd és őrizd meg a Te lepsényi anyaszentegyházadat és annak kegyelmedből megújult templomát most már időtlen időkig. S hallgasd meg a Te mostani szolgádnak imádságát felettébb, mint amaz egykoriét. Ámen. Ámen.