Főoldal      Következő

Adj számot sáfár!
Lukács 16.2.

Egy, a mai hétköznapi beszédben kevéssé használatos szó szerepel az elhangzott rövid bibliai versben. Ez a szó: sáfár. Ha talán egyenként feltennénk a kérdést, mit jelent, mit tartalmaz, mit fejez ki ez a szó, akadnának, akik nem tudnának rá megfelelni. Nos ez annyit jelent, mint megbízott, akit tehát valamivel megbízunk, vagy akire valamit rábíznak, hogy azt őrizze, arra vigyázzon, vagy szükség szerint azt gyümölcsöztesse, gyarapítsa.

Mindannyian sáfárok vagyunk, az élet Istentől megbízott sáfárai. Ezen sáfárkodásról Istennek számadással tartozunk. Mint éljük, hogyan használjuk fel, éspedig nemcsak a magunk, hanem mindenek javára s mindezeken felül megbízónk, az Isten dicsőségére.

A lelkipásztor ezen túl sáfára, megbízott munkása annak a gyülekezetnek, amelynek szolgálatára hisszük, Isten akaratából elhívást nyert. Ezért mindkét vonatkozásban számadással tartozik. Hogy Isten kit, mikor szólít számadásra maga elé, ez az Ő szuverén hatalmában és végzésében van, de azt senki el nem kerülheti. De oda kell állnunk földi megbízóink elé is annak rendelt idejében és ez az én számomra a gyülekezettel szemben a mai nappal érkezett el s a gyülekezet részéről vélem hallani a szót: Adj számot a te sáfárságodról, mert nem lehetsz tovább sáfár!

És én megpróbálok számot adni. 48 év és 7 hónap volt az én sáfárságom ideje itt, a lepsényi gyülekezetben. 1935. Szeptember 29-ikén iktatott be Édesapám, az egyházmegye akkori esperese szolgálatomba, minthogy erejének teljében, némelyek által ma is emlegetett megható szolgálatával. Fájdalom, öt hét múlva 58 éves korában az Ő koporsója felett hangzott az Ige a kálozi templomban és temetőben. Én ama beiktatásomkor arra tettem esküt, hogy emberi erőm mértéke szerint ebben a szolgálatban híven megállok. És én erre is törekedtem, segítségül hívván az Urat.

Az én szolgálati időm 2 részre osztható: A világháború előtti és utáni időre. Így is akarok én ezekről számot adni.

Amint a váratlan csapástól magamhoz ocsúdtam s az őszi szorgos gazdasági munkák is befejeződtek, legelső vágyam és gondolatom az volt, hogy a gyülekezet egészét minél hamarabb megismerjem. Megkezdtem azért a családok látogatását sorba véve utcák szerint, ki nem hagyva gyülekezetünknek egyetlen családját sem, ahol református lélek volt. Ebben a szolgálatban áldott emlékű kísérőim voltak és eligazítóim Vinczellér István és Kálmán István presbiter testvérek, akik estéről-estére felváltva kísértek engem. A hosszú téli estéken, naponként 3-4 családot látogattunk meg, vittük hozzájuk az Igét, s érdeklődve családjukról, örömeikről, gondjaikról, áldást kívánva életükre. S mire tél múltával, a tavaszi munka ideje eljött - hiszen akkor gyülekezetünk tagjai 90 %-ban földművesek, gazdálkodók voltak - személyes ismerőse lettem a gyülekezet minden tagjának s nekem is a gyülekezet minden tagja.

S még vége sem lett az 1936. évnek, amikor egyházunk mindkét tanerője azzal a jogos kéréssel fordult hozzám s rajtam keresztül a Presbitériumhoz, hogy segítsünk a már régóta tarthatatlan lakáskérdésükön. Ugyanis, az idősebbek bizonyára emlékeznek még rá, hogy kántortanítónknak 2 sötét szobából álló lakása és konyhája között egy kb. 2 m szélességű átjáró, az iskolába közlekedő folyosó volt, amelyen a felső osztályosok, mintegy 90-100 gyermek, volt idő, amikor délelőtt és délután legalább 10-szer be és ki közlekedtek, a téli időben pedig a vallásos és ismeretterjesztő előadásoknak népes serege. Ugyanez volt a helyzet a II. tanítói lakással, azzal a még súlyosabb különbséggel, hogy neki csak 1 szobája és kis konyhája volt. Természetes, hogy amikor jóakaratú véleményezésemmel a Presbitérium elé odaterjesztettem kérésüket, teljes megértéssel igent mondtak rá.

Itt azonban komoly áttervezésre és hozzáépítésre volt szükség. Kaposvárról kértem ide idős barátomat Vajnay Lajos bácsit, a MÁV jól ismert tervezőjét, aki ingyen utazott, akinek terve és vezetése mellett építettük meg 2 éves hetesi lelkészi szolgálatom alatt az egész belsősomogyi egyházmegye ma is egyik legszebb és legmodernebb lelkészlakását. Ő megoldotta ezt a kérdést is tökéletesen, úgy, hogy ma is 3 tanerőnek szolgál lakásul, hozzá építve 2 tágas szobát, fürdőszobát, majd a tanítónőnek 2 szobát komforttal és kialakítva az ifjúság számára még egy külön helyiséget, ahol örömmel jöhettek össze szeszmentes nemes szórakozásra, beszélgetésre, társasjátékokra, bibliaórára. 1937. őszén mindezt birtokba is vehették, a gyülekezet pedig vállalva a családonként kért és előírt tanítói lakásépítési járulékot és törlesztéses kölcsön felvételét, az 1940. év végére megbirkóztunk a feladat anyagi részével is, amely 12.000 Pengő összeget tett ki akkor, amikor a búza mázsája csupán 20 P volt. Nem kis feladat volt tehát.

Kisebb átalakításokat végeztünk a lelkészlakáson is, új bejárati ajtó beiktatásával s fal áthelyezésekkel. Sajnos, sok problémája lesz még ezzel az 1914-ben is túlméretezett és unpraktikus épülettel a gyülekezetnek.

Közben folyt az általános belkörű missziói munka. Az iskolás gyermekek minden reggel a kántortanító vezetése mellett vonultak a templomba, hogy elfoglalják helyüket 2 oldalt a hatalmas orgona mellett és zengjen ajkukról az Istent dicsérő zsoltár és ének, és hangzott a lelkész igeolvasása, imádsága, hogy szépítse, jobbítsa. Istenhez emelje parányi szívüket. Vasárnap délelőtt és délután istentiszteletek. Bibliaórák, csütörtök esténként vallásos és ismeretterjesztő előadások rendezése. Ifjúságunk összehozása külön fiúknak, lányoknak és együtt nívós művelődési előadások rendezése Vargha József, Sasi Nagy Etelka és Szabó Margit tanítóink közreműködésével is. Mindig telt házzal, akár az iskolában, akár a most Fejes Józsefné házát képező mozihelyiségben, akár a Polgári Olvasó és Gazdakör nagytermében tartottuk is azt, amelyről még meg fogok emlékezni.

Igen, így mondtam vasárnapi és ünnepi istentiszteletek. Amikor megszűnt az utcán minden kocsi forgalom, pihent az ember és igavonója, mint az Úrtól rendelt nyugalmi napon: Hat napon át munkálkodjál és végezd minden dolgodat, de a 7-ik az Úrnak a te Istenednek szombatja. Semmi dolgot ne tégy azon se fiad, se lányod, se szolgád, se szolgálóleányod, se barmod, se jövevényed és senki, aki a te kapuidon belül van. Nem is lehetett látni munkás ruhában, vállukon kapával, vagy kaszával közlekedő embereket, de lehetett látni, amikor a harangok templomba hívó szava megzendült templomba igyekvő gyermekeket, ifjakat, férfiakat, nőket, fiatalokat és élemedett korúakat és zengett az ének és az imádság által megnyílt szívekbe hullott az Ige magva építően, megjobbítóan, gyümölcsözően.

És híre sem volt a betöréseknek, lopásoknak, leütéseknek, gyilkosságoknak, temető rombolásoknak. (1982. Halottak napján a római katolikus temetőben 92 emlékjelt romboltak le.) De volt szeretet, egymással törődés, igaz részvét, nem volt zár az utcaajtókon még éjszaka sem s nyugodtan pihenhette a dolgozó ember a napnak fáradalmait.

És ezek után hadd térjek át a háború előtti közéleti tevékenységre, szolgálataimra. Teológiai Főiskolánkon ugyanis arra is oktattak és buzdítottak professzoraink, hogy a lelkész munkájának túl kell terjedni a szűkebb egyházi kereteken, és szolgálnia kell, gyümölcsöztetnie kell minden erejét és képességét annak a községnek érdekében, amelyben lakozást vett. A köz bizalmából hamar feladat is kínálkozott számomra.

Lepsény abban az időben elég kultúrált életet élt. Bőven voltak komoly iparosok és vasúti személyzet s megalkották az ú.n. Iparos kört, ahol élénk társadalmi élet folyt, műkedvelő előadások tartásával is. Volt a Polgári Olvasó és Gazdakör, amely inkább a földműves és gazdatársadalmat foglalta magában, de nyílt volt a falu más rétegei számára is, számos tagja volt az értelmiségből is. Azután volt még a két falu (Lepsény és Mezőszentgyörgy) értelmiségi tagjait magába foglaló Kaszinó. 1936-ban mindjárt megválasztottak a Polgári Olvasó és Gazdakör elnökévé. A Kör egy kicsiny, sötét, primitív házban működött, vagy inkább vegetált, tengődött itt a hősi szobor mellett. A legelső dolgom volt a Kör újjászervezése. Szabályrendeletet alkottunk, melyben szélesre nyitottuk a kaput a belépni szándékozók előtt s mikor a tagság száma szépen felfutott, kellő előkészítés után közgyűlést tartva elhatároztuk egy megfelelő telek vásárlását, egyben új székház építését.

Ismét ment a hívó levél Vajnay Lajos bácsihoz Kaposvárra. Jött is hűséggel, örömmel. Megtervezte és mi megépítettük 1 év alatt az imponáló székházat 18 m-es nagy teremmel, beépített színpaddal, olvasó szobával, söntéssel és egy kezelői lakással. Létesítettünk mellé egy komoly fedett tekepályát is tágas szaletlivel. Milyen jól is találta magát a falu minden rétegű tagsága vasárnap délutánonként s a téli vagy kevésbé szorgos munkaidőben nemesen szórakozva, szeszes itallal -egyáltalán nem, vagy mértékletesen élve. Nem láttam én ott soha illuminált állapotban levő embert, de mindig jókedvvel kuglizókat, szépen elbeszélgetőket, vagy olvasókat. Többen kérdezhetnék tőlem, hol is van, melyik is ez az épület? Tájékoztatásul közölhetem, hogy itt közelben a Fő utcán, amely ma az Államrendőrség hivatalos helye, szolgálati lakása s ezen kívül még 2 családnak a lakása.

Talán különösnek tűnik, esetleg még kérkedésnek is, amit még elmondok közéleti tevékenységemből. Mindnyájunk naponkénti szeme láttára áll itt a központi térünkön az 1914-1918-as háborúban hősi halált haltak emlékműve és természetesnek veszik, hogy itt áll a központban. Hadd mondjam el, nem személyem kiemelése, de a valóság megismeréséért, e nemes szobor létesítésnek és ezen a helyen való elhelyezésének történetét. Egy 40 tagú bizottság alakult vegyesen, községünk népének minden rétegét magában foglalva, hivatva arra, hogy az emlékmű létesítésével kapcsolatos minden problémáról döntsön. A bizottság elnöke gróf Nádasdy Pál volt, akit a falu minden népe tisztelt és becsült uradalma dolgozóit sem véve ki, egyszerűsége, barátságos volta és szociális érzéke miatt. A szobrot szobrászművész alkotta, de kérdéssé vált, hol is állíttassék fel és klikk alakult ki, amelyik a szobrot a volt futballpálya szélére, a római katolikus temető szomszédságába akarta kihelyezni. Amikor én ezt, mint még az emléküknek is a falun kívül való elhelyezését elleneztem, egymás után emelkedtek szólásra az összebeszéltek. Miután mindenki hallgatott (nem éppen dicséretes lepsényi szokásként), mindegyikre nekem kellett válaszolni, s érveiket megcáfolni, míg végül is a nagy hallgatásban nem tudva mi a bizottság teljességének álláspontja, kértem az elnököt, Nádasdy Pált, most már tegye fel a kérdést szavazásra, hogy tisztán lássuk a Bizottság véleményét. A Bizottság amaz 5 egyén kivételével erre a helye szavazott Nádasdy Pállal együtt. Így áll itt ez a szobor, ünnepélyes felavatás után mindennap idézve az arra elmenők előtt, az arra felírt, életüket hazájukért áldozottaknak drága emlékét. Ki tudja, hogyha a másik helyre kerül az a szobor, nem lett volna-e az is áldozata a 2 évvel ezelőtt abban a temetőben Halottak napján az emlékjelet össze-vissza romboló vandál kezeknek. De itt Halottak napján és mint ez évben is március 15-ikén is megilletődve láttam, gyertyák gyúlnak és virágok nyílnak emlékezve és emlékeztetve azokra, akiknek csontjai ott porladnak Doberdó fennsíkjain, vagy a Kárpátok bércein.

Megemlítem még, hogy amikor ide érkeztem, meglepődve tapasztaltam, hogy ebben a községben csak magánkereskedők vannak, habár becsületes, népszerű és tisztes emberek voltak, de mégis csak a község lakosságától nyert minden profitot, hasznot a maguk számára teszik el, holott minden községben voltak már az altruisztikus, a község és a tagok érdekeit is képviselő ún. Hangya Fogyasztási és Értékesítő Szövetkezetek. Így hoztuk létre azt az intézményt, amikor is a közbizalom ügyvezető igazgatójává választott s az Igazgatósággal és Felügyelő Bizottsággal karöltve olyan boltkezelőket alkalmaztunk, hogy irányításunk mellet s a község lakosságának támogatásával pár év alatt olyan fellendülésnek indult, hogy forgalma erősen túlhaladta a szomszéd falvakéit. A tagok vásárlásaik mértéke szerint 2 %-os visszatérítést kaptak s az évi jövedelemből úgy a római katolikus, mint a református iskolák arra szoruló gyermekeit segítettük ruházattal, cipővel.

Tagja voltam a községi képviselő-testületnek, s mint ilyen támogattam a község javát, előrehaladását szolgáló minden jó ügyet.

Íme ez volt az én háború előtt 9 évi egyházi és közéleti szolgálatomnak mérlege.

Ezután jött a háború nagy vihara, amely szétszórta községünk népét kicsi országunk minden tája felé. Bár teljes volt bennem az elszántság, hogyha családom menni lesz is kénytelen, hiszen Márta kislányunk 7 hónapos volt csupán, én mindent vállalva maradok.

De elég volt az az egyetlen éjszaka 1943. december 4-ikén, amikor a germán haderő elárasztotta községünket ágyúival, tankjaival, mindenféle hadfelszereléssel, katonáinak sokaságával, hogy bebizonyosodjon, a már itt hónapokkal azelőtt védelmi vonalat ásó német munkaosztagoknak szava: itt olyan harcok lesznek, hogy kő-kövön nem marad. Így mentem én mindenünket itt hagyva 4 nappal azelőtt elindult családom után Pápára, feleségem ott lakó húgáékhoz s velem együtt menekültek a faluból sokan, bárcsak az egész falu népe tette volna ezt, most az első front alkalmával, akkor nem lett volna 100 polgári áldozata a községnek, köztük 2 áldott emlékű, középidejű presbiter testvérünk Szabó József és id. Szente László.

Azután csak a nehéz híreket halottuk.

De eljött mégis az idő, amikor ott is veszedelmes helyzeteket élve át, de mégis elnémultak a fegyverek s a visszatérési úton minden akkori kockázatot vállalva, egy áprilisi hajnalon kilopakodtunk Pápa városából gyalog az enyingi szolgabírói hivatal írnokával. Az út legnagyobb részét gyalog téve meg, közeledtünk Fehérvár és Besnyő felől a távolból keresve szemeinkkel templomunk tornyát, de nem tudtuk azt felfedezni s mind közelebb érkezve nem láttuk a tetőzetét sem, mígnem célhoz érkezve elébünk tárult a borzalmas kép, a teljesen kiégett templom üszkös falaival, lezuhant harangjaival, a félig lebombázott lelkészlakás, szintén kiégett gazdasági épületeivel és hasonlóan súlyosan sérülve akkori tanítói lakásaink és iskoláink.

Az oda érkezésünkkor a romokat szintén megdöbbenve szemlélő, szintén menekülésből visszaérkezett kis csoport tagjaival egymást átölelve, örültünk kölcsönösen megtartott életünknek. Hogy kik voltak azok, nem tudnám megmondani, csupán csak egyet, s ha az élne, bizonyítani tudná, hogy megrendült lelkekből kezeket összekulcsolva és ég fölé nézve ez a nehéz kérdés szakadt fel: Uram Isten megépülnek e még ezek a romok s lesz e még ebből templom az én időmben. Ez a testvérünk: Kálmán Gyula volt. Nyugodjék békében.

Azután, mint hajdan a tatárdúlás után lassankint szállingózott vissza a falu népe s az én kis családom is a parókia egyetlen ép, bár üvegezés nélküli szobájába.

Azután kezdetét vette a küzdelmes élet. Az egyház részéről legelőször iskoláinkat és a tanítói lakásokat hoztuk lakható állapotba, hogy a tanítás kárt ne szenvedjen, azután, 1-2 év elmúlásával a parókia következett, hogy tovább ne pusztuljon a hiányos tető beázása miatt.

De óriási templomunk újjáépítésére még gondolni sem mertünk. Legfeljebb csak sóhajtoztunk és imádkoztunk érte. Hogy miképpen hallgatta meg a Mindenható sóhajtásainkat és imádságainkat és miképpen történt ez meg az Ő végtelen irgalmából, elmondtam én azt részletesebben templomunk II. felszentelési ünnepén 1971-ben. Nagyon hosszú lenne azt csak részleteiben is megismételni, bár nem minden tanulság nélkül való, hiszen azóta új generáció is nőtt fel. De azért van, amit úgy érzem, el kell mondanom, hiszen így szólított meg az Ige: Adj számot sáfár! És nekem számot kell adnom arról, amit egyik énekünk így fejez ki: az Úr csodásan működik, de útja rejtve van! S ezt az Ő rejtett útját tette nyilvánvalóvá, amikor egy májusi kora reggelen erélyesen kopogtatott valaki az ajtónkon. S amikor megnyitottam, meglepődve láttam, hogy Somogyból való jó barátom Németh József, akkor Kaposfüred római katolikus kántortanítója, aki most így mutatkozott be: Veszprém megye főispánja. Egyben sebtiben mondja: Értesült, hogy a kormányelnök, Tildy Zoltán itt megy keresztül Enyingre, ott óvónő testvérének a meglátogatására és ő elhatározta, hogy megyéjének, akkor még Veszprém megye voltunk, eme szélső községében meg akarja őt állítani és köszönteni, úgy is, mint a Kisgazda Pártban Somogyban, ahol Tildy a szomszédságában levő Orci községben református lelkész volt, politikai munkatársát. Egyben kért, hogy segítsek a fogadáshoz népet toborozni. Mindez gyorsan meg is történt, felsorakoztatva iskolánk gyerekeit is. Csakugyan jött s a hősi szobornál autójának útját állva üdvözölte s beszéde közben felhívta figyelmét a romokban levő ref. templomra, jelezte, hogy jelen van a gyülekezet lelkésze is. Tildy magához kéretett, s azután válaszolva a köszöntésre megindult romtemplomunk felé. Elől szárnysegédje, utána Ő középen, nem tagadva meg alapkivoltát, belém karolt, majd jobbján a főispán s átlépve a templomnak kiégett küszöbét, megdöbbenve szemlélték a romhalmazt és az égett üszkös falakat. Ennek eredménye lett az a 150.000 Ft államsegély, amellyel megindulhattunk templomunk újjáépítésében. Hogyan mondta az énekünk: Az Úr csodásan működik. Erre a gyülekezet is megmozdult. 1947. Október 31-én a Polgári Olvasó és Gazdakör helyiségében, ahol kiszorulva a közben államosított iskolánkból istentiszteleteinket tartottuk, délután közgyűlésre jöttünk össze s elhatározva az építkezés megkezdését átvonultunk a romtemplom falai közé. Felettünk Isten szabad egének boltozata alatt énekléssel dicsérve az Urat s imádkozó lélekkel esedezve hozzá, indult neki 12 csoport, hogy az 1 héttel azelőtt minden családhoz eljuttatott tájékoztató és kérő és buzdító levelemre átvegye az elszánt adományokat. Estéhez érkezve 43.700 Ft adományról számolt be boldog örvendezéssel a 12 csoport.

Ezzel kezdetét is vette, a már minden tekintetben, még a vállalkozó személyét illetőleg is a roppant munka. Tudtuk, hogy ezek a szép összegek is csekélynek bizonyulnak csak a részmunkákhoz is, hiszen tornyot kellett építenünk, teljes mennyezetet, tetőszerkezetet, a felső égett téglasorok lebontását, újra rakását, a hozzájuk szükséges állványzat és építési anyag biztosítását. S elénk állt a roppant feladat, mindezekhez további fedezet teremtése.

Kutattam, kémleltem azért mindent, még a lehetetlennek látszó fórumokat, eshetőségeket is, Istennek megvilágosító és eligazító kegyelmét kérve. És Ő nem hagyott cserben. Megtudtam, hogy az akkor még Kultuszminisztériumnak nevezett Protestáns Ügyosztály élén egy, a még székesfehérvári hitoktatói szolgálatomból ismert jó barátom, az akkori és ottani egyházi főgondnoknak Dr. Simon Sándor székesfehérvári helyettes polgármesternek a fia Dr. Simon Sándor áll s mellette ugyancsak jó barátom és kortársam Tarr Kálmán lelkész.

Kérve kértem őket, ahogyan csak tudtok, jöjjetek segítségünkre, hiszen szörnyű a feladat és a gyülekezet megmutatta első áldozatával már, hogy nem méltatlanokon segítettek. Mellém állt az egyház akkori esperese a szomszédból Eötvös Sándor mezőszentgyörgyi lelkész is - méltó, hogy nevét ne hallgassam el-, aki a szomszédságból látta a gyülekezetnek s nekem, mint vejének erőfeszítéseit is. Így történt azután, hogy jöttek szinte havonként, vagy 2-3 havonként az ezer, vagy 2000 Ft-os segítségek, amint lehetőségeik engedték s az eredeti 150.000 Ft állami segély végül is 2 esztendő után, amíg az első építkezési menet tartott 192.000 Ft-ra rúgott. Pihenjen békében a hű és segítő barát Dr. Simon Sándor és éltesse a Mindenható még sokáig nyugdíjban levő Tarr Kálmán lelkésztestvéremet. De szálljon hálánk néhai apósom Eötvös Sándor sírja felé is, aki az akkori, bár nagyon jóakaratú püspökünknek Győry Elemérnek, aki már kezdte sokallni a nyújtott, de másutt is szükséges segélyt, így felelt meg: "Lepsény a Dunántúli Egyházkerület legnagyobb háborús kárvallottja" s a részére nyújtott és nyújtandó segítséget sohasem szabad megsokallni. - Ez az állami segítés az 1948-1951-es években volt, ami akkor hatalmas építési értéket képviselt.

Élő szóval személyesen, vagy írásban benyújtott kéréseinkre az alábbi segítséget sikerült kieszközölni: A Keresztyén Világtanácstól az 1958. évben 20.000 Ft, ugyanezen évben az Országos Közalaptól 12.000, majd az 1959. évben 28.000 s az 1960. évben újabb 10.000 Ft-ot. Az 1967. évben építkezésünk további folytatásakor államunktól ismét 30.000 Ft-ot, majd az egyházmegyei építési alaptól 31.000 Ft-ot. Ugyanezen évben itt járva holland testvéreink s építkezésünket megtekintve néhai Szabó Dezső volt kálozi lelkész, szeretett sógorom támogatásával is, aki annak idején Hollandiában is tanult és számos barátot szerzett, kaptunk 52.000 Ft-ot. Utolsó nagyobb segítségünk volt még az 1973. Évben az Egyházkerület részéről 10.000 Ft, majd az egyházmegyei építési alapból az 1975-ben 20.000 Ft. Ez összesen 432.538 Ft Romos lelkészlakásunk helyrehozására pedig 1947-1963-ig 22.997 Ft-ot. Összesen tehát: 455.535 Ft-ot.

El tudjuk e képzelni, milyen építési érték volt ez akkor, mikor a Forint nagyon kemény valutának számított? Mai anyagárak és munkabérek mellett komoly szakértők szerint 4-5 millió építési értéknek felel meg. És el tudjuk e képzelni, hogy nem volt könnyű ezt kiküzdeni, és segítésre megindítani azoknak szívét, akik ezeknek juttatásában illetékesek voltak?! Legyen áldott a Mindenható, aki erőt adott egyrészről és érző megértő szívet másrészről, hogy ez így történhetett. Ha most ehhez hozzávesszük azt az összeget, adományokat, amelyet a gyülekezet akkor élő és itt lakó tagjai, de az elszármazottak is, akikhez levélben fordultunk adtak és számos gyülekezet, amelyet magam és híveink személyes gyűjtéssel kerestünk fel, amely együttesen: 366.395 Ft-ot tett ki (Lepsény: 327.848 + harmónium 16.000 Ft, Vidék 17.547 + Storch NSZK 5.000), akkor azt mondhatjuk, ezt nem mi, hanem Isten cselekedte és cselekedtette velünk, mint eszközeivel. A magunk erejével csak össze tudtunk volna roskadni alatta.

Így azonban Isten megadott 2 örömnapot a gyülekezet számára, az egyiket 1961-ben, amikor is Győry Elemér püspökünk szentelte fel és adta át rendeltetésének a félig kész, belsejében vakolatlan és csak összehordott ülőhelyekkel ellátott templomot, majd Dr. Bakos Lajos püspökünk 1973-ban, az akkor már külsejében és belsejében egyaránt elkészült és berendezett templomunkat. Óvja, adja a Mindenható, hogy soha többé ilyen tragédia ne zúduljon templomunkra és a gyülekezetre!

Adj számot sáfár a te sáfárságodról! Most már egész röviden hadd adjak még számot, mik is mentek végbe, mit is cselekedtünk az én háború utáni szolgálatom ideje alatt? A háború alatt temetőnk hadszíntérré vált. A kripták elpihent lakói koporsójukkal együtt kilakoltatva, a temető hatalmas megásott ágyúállásokkal, kifutó árkokkal, bunkerekkel teletűzdelve. Amikor községünkben itt dolgoztak a 70-es műút készítésén a hatalmas erőgépek, azokkal betemettük, elplaníroztuk. A kertek végében levő, a mostani sírok előtti részen volt mély völgyet feltöltettük, így alakítva ki egy sima, mutatós előteret a sírok elé. A balatonfőkajári út mellett és a szomszédos kertek mellett, mintegy 150 m-es, betonoszlopokra erősített drótkerítést létesítettünk. 12 kútgyűrűvel és felépítménnyel a temetőben kutat létesítettünk. Mindezeket 1 kútásó kivételével presbitereink közreműködésével, magamat sem véve ki. Hadd említsem meg csak azoknak neveit, akik már nincsenek köztünk, de nagyon buzgók voltak. Még kettő él közülük: Szilassi Sándor bácsi a hűséges adakozó a maga 94 évével Lengyeltótiban és Nagy Sándor bácsi, Szabó Bözsi néni férje, aki Fehérváron lakik. A végleg elköltözöttek közül, akik mindhalálukig viselték tisztüket: Kolláth Sándor, Szigethy János, Molnár Károly, Csekő Benő, Szalai Péter, Laczi József, Márk Lajos és Rozmán István. A még Isten kegyelméből közöttünk élők közül nem hallgathatom el legidősebb Molnár Vince testvérünk nevét, aki 15 évig a legnehezebb időkben viselte az egyház gondnoki tisztét nagy hűséggel, mindig készen állva minden szolgálatra, amelyhez segítségét kértem. Adjon a Mindenható esztendeihez esztendőket.

Az 1945. Évben elégett gyönyörű orgonánk helyett egy orgona harmóniumot vásároltunk 22.000 Ft-ért és szép ünnepély keretében szenteltük fel, a lelkészné által akkor létrehozott vegyeskar szép éneklése mellett, Szabó Sándor esperesünk szolgálatával.

Sajnos a lelki és missziói munka a háború utáni egyre távolodó időszakban, a minden vonatkozásban változó idők s a régiek egyre való fogyása miatt megerőtlenedett. Közéleti tevékenységem is, nem rajtam múlóan, csupán arra korlátozódott, hogy a háború végeztével a Polgári Olvasó és Gazdakör épületét helyrehoztuk, istentiszteleteinket is egy ideig ott tartottuk. Hasonlóképpen a Hangya Szövetkezet épületét is, beindítva annak működését. Azután amikor elérkezett az ideje mindkettőt átadtuk Államunknak.

Egész lepsényi szolgálatom ideje alatt keresztelésem volt 796, esketésem 527 és temetésem 806.

S a jövőbe nézve, mit látunk az egyházat illetőleg?! Sokan talán sötét képet, borús eget. Én szivárványt látok, én Isten kezében látom az egyház jövőjét. És ott biztos kézben van! Csak mi magunk meg ne próbáljuk méltatlanságunkkal, közönyünkkel, hitetlenségünkkel kiszakítani az Isten kezéből. Az 1963. évi részleges templomszentelésünk alkalmával mondotta áldott emlékű Győry Elemér püspökünk, amikor még politikailag borúsabb volt a kép az egyház egén: vannak, akik azt károgják, hogy miért építjük templomainkat, hiszen úgyis elveszik azt tőlünk? S így folytatta: nincs, és nem lehet elvételről szó, legfeljebb önkéntes feladásról, ha nem használjuk azokat, ha nem élünk vele, ha könnyelműen magunk üresítjük meg azokat. És azon a napon, amikor az esti istentiszteletre indultunk, amelyen Bakó Zoltán esperesünk szolgált, látom ám, hogy az én akkor 6 éves legkisebb lányom is készülődik, megkérdeztem, te is be akarsz jönni velünk, azt felelte, igen, mert a Püspök bácsi azt mondta, hogyha nem használjuk, csak akkor veszítjük el templomainkat. S amikor én ezt neki, szolgálatát megköszönő levelemben megírtam, harmadnap itt volt a válasza: könnyekig meghatott kislányod szava, ha több gyümölcse nem lett volna szolgálatomnak, nekem ez is elég, csókold meg őt nevemben! Íme a gyermeki lélek. Hogyan mondta az Úr Jézus Krisztus: Ha olyanok nem lesztek, mint a gyermekek, semmiképpen nem mehettek be a mennyeknek országába!

Az ilyen vészjóslatok már rég a múltéi, Istennek hála az Állam és az Egyház együttmunkálkodásának egén kedvező szelek lengedeznek. De fájdalom, ha az előbbin múlna, nagyon vészterhes lenne a jövő. Meghidegültek a szívek. Közönyössé dermedtek a lelkek, hamvába halt bennünk eleink hitének lángja. Hiába zengnek, hiába hívnak harangjaink, hiába a felirata az egyik harangunknak az Ige szava: ma, ha az Úr szavát halljátok, meg ne keményítsétek a ti szíveiteket, gyéren elfoglalt templompadok, erőtlenül zengő éneklésünk s a kevés kivétellel ürességtől kongó templomaink rá a visszhang. Valljuk csak meg, legtöbbször ez a mi nagy templomunk is. Kedves Gyülekezet, hadd kérdezzem meg, miért építettük meg, miért van benne annyi -áldozatunk, könnyünk, imádságunk? Azért, hogy csak álljon?!

Hangzik felénk a próféta Zakariás és Malakiás szava az Úr szavaként: Térjetek hozzám, és én is hozzátok térek! Zak 1.3., Mal. 3. 7. S vele hangzik János Jel. kve 2. 4-5. megrendítő figyelmeztetése: ha pedig nem, hamar eljövök ellened, és a te gyertyatartódat kimozdítom helyéből, ha meg nem térsz.

Igen, kérve kérlek titeket, térjetek vissza, és mint az Ige mondja, az előbbeni cselekedeteteket, Atyáitok cselekedeteit cselekedjétek!

És én nem sértődöm meg, valahányszor most már, mint hallgatója az Igének vasárnapról-vasárnapra, ünnepnapról-ünnepnapra egyre népesebb gyülekezetet látok, sőt áldani fogom Istent a Lélek áradásáért. Testvérek, akik most többen vagytok itt, nyissátok meg szíveteket az én kérésem előtt s adjátok azt tovább.

Íme ezekben számolhattam be az én 48 évi és 7 hónapi szolgálati időmről. Mai szóval élve, ítéljetek meg: pozitívnak, vagy negatívnak találjátok-e? Amiben híjával valónak találnátok, tudjátok be emberi erőm véges voltának. Én imádkozva hiszem és kérem, hogy az, aki mindenek felett megítél, annak idején, legyen hozzám irgalmas és végtelen kegyelmű.

Hosszú volt az én beszámolóm, mindenkinek elnézését kérem érte, de ez volt az én utolsó alkalmam egy teljesebb gyülekezet előtt. Köszönöm, hogy erre az alkalomra ilyen szép számmal megtöltöttétek az Úrnak templomát.

Megköszönöm a mostani és mindenkori Presbiter testvéreknek mellettem való hűséges, odaadó lélekből való szolgálatát az egyház ügyeiért. A szinte kevés kivétellel mindig egyhangú határozatát, amelyet úgy érzem egy felismerés vezetett, hogy adatott számomra erő Istentől, hogy az Ő és Anyaszentegyháza ügyét fölébe helyezzem a magam, sőt meg kell vallanom, nem egyszer a családom ügyének is.

Megköszönöm Kedves Gyülekezet, hogy kérő szavam az Úr templomáért sohasem volt pusztába kiáltó szó. Megköszönöm hűségeteket és ragaszkodásotokat, amit olyan számos megható szóval, példával és cselekedettel tettetek nyilvánvalóvá, különösképpen is azóta, amióta ismeretes lett az én szolgálatom befejezése. Igyekezzünk megmaradni tovább is az Úr és egymás iránti szeretetben mindaddig, amíg végleges megpihenésre ide térünk meg a ti temetőtökbe, azon előre mentek közé, akiknek koporsójánál az ittmaradtaknak én hirdettem a vigasztalás Igéit és a távozók az én áldásommal indultak örök pihenőre, de a feltámadás bizonyosságával.

Azt az úrasztali terítőt pedig, amelyet ma tettünk fel az Úrasztalára, amelynek felírása hirdeti az én itt eltöltött időmet, fogadjátok el, mint feleségemnek keze és szíve munkáját emlékeztetőül olyan szeretettel, amilyen szeretettel mi azt nyújtjuk.

Most pedig Kedves Gyülekezet Felállva helyeitekről fogadjátok utolsó áldásomat: Áldjon meg és Őrizzen meg titeket az Úr testetekben és lelketekben, áldjon és őrizzen meg önmagatokban, gyermekeitekben és minden szerettetekben, világosítsa meg az Ő orcáját ti rajtatok, hogy járhassatok az Ő világosságában és adjon békességet nektek szívetekben, otthonaitokban és a Gyülekezetben.

Ámen.