Bevezetés

Bereczky Albert püspök sokszor elmondta, hogy a 84. zsoltár a gyülekezeti élet mély, belső boldogságáról beszél. Arról az örömről, aminek a súlya alatt szinte roskadoznak a szavak. Olyan örömről, amit nem is lehet prózában elmondani, csak szárnyaló himnuszban lehet elénekelni: a szív túláradó öröméről, amit az Isten oltárainál érez. A hazatalált lélek, a fészkére szállt madár, az otthon fényében és melegében fürdő boldog szív éneke ez: "A veréb is talál házat és a fecske is fészket magának - a te oltáraidnál, óh én királyom és én Istenem! Boldogok, akik lakoznak a te házadban..."

Valóban így van. Éppen ezért a Bibliában az istentisztelet helye mindig szent hely volt. Az ószövetségi nép számára ez sokáig a hordozható szent sátort jelentette. Jeruzsálemben az első templomot Salamon építtette. Ez ugyan 586-ban elpusztult, de a fogságból való hazatérés után Zorobábel vezetésével újból fölépítették, majd nagy Heródes alatt pompázatosan újjáépítették.

A babiloni fogság idején (Kr. E. 586 - 538) azonban felismerte a régi zsidó nép, hogy Isten tiszteletét nem lehet helyhez kötni. Ekkor alakult ki és maradt meg a fogságból való hazatérés után is a templomi mellett a zsinagógai istentisztelet típusa. A templomi istentisztelet középpontjában az áldozati kultusz, a zsinagógai középpontjában pedig a tanítás állott. Jézus mindkét típusú istentiszteleten részt vett, s mindkettőn otthon érezte magát.

Az újszövetségi istentisztelet tulajdonképpen egyesítette magában a templomi és a zsinagógai istentiszteletet. Templom az első időkben természetesen nem volt. A későbbi századok során a római katolikus istentisztelet inkább az ószövetségi templomi istentiszteletet folytatta (középpontban a miseáldozattal), a reformáció egyházai pedig inkább a zsinagógai istentiszteletet folytatták (középpontban a prédikációval).

A középkori templomok architektúrája határozta meg egy-egy korszak építészeti stílusát: bazilika-, román-, gót-, reneszánsz stílus. A reformáció sajátos építészeti stílust nem alakított ki; nem annyira dogmatikai, mint sokkal inkább történeti okokból: ahol a reformáció győzött, ott egyszerűen átalakította a meglevő katolikus templomot; ahol viszont kisebbségben volt, vagy éppen üldözték, ott nem volt lehetősége templomépítésre. "Templomunk Kálvin-templom, Nincs benne cifra oltár" - énekli Ady Endre. Kálvin valóban puritánságra törekedett, de a művészeteknek nem volt ellensége - amint azt E. Doumergue meggyőzően bizonyította magyarul is megjelent könyvében. A puritánság nem azonos a kopársággal!

Ha sajátosan református templom-stílus nincs is, azért a református templom architekturáját nyilván meghatározzák a református istentisztelet alapelvei. Igaza van P. Girkon-nak, amikor azt mondja, hogy a katolikus istentisztelet a körhöz hasonlít, amelynek egy gyújtópontja van (a miseáldozat), az evangéliumi istentisztelet pedig az ellipszishez hasonlít, amelynek két gyújtópontja van (a prédikáció és a sákramentum). Ennek megfelelően a református templom középpontjában két objektum áll: a szószék és az úrasztala. A. Viéler szerint már a 16. században megkezdődött Franciaországban, a református templomokban a centrális tér kialakítása szószékkel és úrasztalával. Hazánkban is Schulek Frigyes és Pecz Samu építészek nyomán általános gyakorlattá vált, hogy a szószék és az úrasztala a templomtér közepére kerül, és így a templom mértani és liturgiai tengelye egybeesik.

Sajátos stílusban épült néhány templomunk a 20. század első felében. Körösfői Kriesch Aladár nevéhez fűződik az az eklektikus építészeti irány, amely a szecessziót magyaros, főleg erdélyi elemekkel párosította. Ennek az iránynak képviselői és terjesztői voltak Kós Károly, Medgyaszay István, Árkay Aladár, Borsos József, Szeghalmy Bálint és mások. Az utóbbi tervezte például a zalaegerszegi, a keszthelyi, a tapolcai, a sümegi stb. református templomokat.

A templom magyar református népünk életében mindig középponti helyet foglalt el. Mutatja fekvése is: a falu vagy a város valamelyik főhelyére építették. A gyülekezet viszonyulását templomához jól jellemzi Baksay Sándor: "Ha választani kellene (templom és iskola között), melyik maradjon, melyik pusztuljon: minden tétovázás nélkül az iskolát engedné pusztulni, mert iskola nélkül még mindig megmarad helységnek a helység, de templom nélkül csak gyülevész a nép". Valóban meg is történt a század első felében, főleg Erdélyben, de Magyarországon is, hogy anyagi okokból törpe gyülekezeteknek választaniuk kellett az iskola és a templom között, s a gyülekezetek mindig a templom mellett döntöttek. Így érthető, hogy még a nem nagyon áldozatkész gyülekezet is, ha templomépítésről vagy tatarozásról van szó, sokszor erején felül is szívesen hoz áldozatot.