SZEGEDI  KOMMENTÁR
ÚJSZÖVETSÉG

 
 

 Az apostolok cselekedetei
 

 
 
 

fordította: Kovács Gábor
lektorálta: Gál Ferenc
sorozatszerkesztő: Benyik György
a web-változatot készítette: Küsmődi Attila
 

 

A Szentírás szövegét
Békés Gellért Újszövetség
fordításából (Pannonhalma-Budapest, 1991.) vettük.
 
 
Az eredeti mű címe:
William S. Kurz, S.J.: The Acts of the Apostles
Collegeville Bible Commentary, 5.
The Liturgical Press, Collegeville, Minnesota, 1983.


TARTALOMJEGYZÉK

Bevezetés

Szöveg és kommentár

Bevezetés
A jeruzsálemi egyház születése és növekedése a Lélek által (1,12-8,3)
Zaklatások és terjeszkedés Júdeában és Szamáriában (8,4-9,31)
A pogányok térítése: Péter és Kornéliusz, Barnabás és Saul; A jeruzsálemi zsinat (9,32-15,35)
Pál második missziós útja (15,36-18,23)
Pál Jeruzsálemben: A harmadik út (18,24-21,14)
Pál fogolyként tanúskodik a feltámadásról (21,15-26,32)
"Tanúskodni fogsz Rómában" (27,1-28,31)
Áttekintő kérdések és vitatémák

Az ApCsel magyar nyelvű kommentárjai


AZ APOSTOLOK CSELEKEDETEI  

BEVEZETÉS
MI AZ APOSTOLOK CSELEKEDETEI, ÉS KITŐL SZÁRMAZIK?

1. A könyv jelentősége

Az Apostolok Cselekedetei (a továbbiakban: ApCsel) az Újszövetség egyetlen könyve, amely Jézus történetét a korai egyház történetével folytatja. Nélküle az egyház kezdeti időszakáról csak egymástól elszigetelt adataink lennének. Az ide vonatkozó részeket az újszövetségi levelekből kellene összeszednünk, de hiányoznék a váz, amelybe azokat beleilleszthetnénk. Az ApCsel nemcsak a benne levő történetek megértéséhez ad vázat, hanem a páli levelekből és az Újszövetség többi könyvéből szerezhető adatok megértéséhez is.

A mai keresztényeknek azonban a könyv ennél többet is jelent. Mint a Szentírásról, róla is hisszük, hogy Isten sugalmazott szavát tartalmazza, és így nem csak a múltra vonatkozik. Ami minden bibliai elbeszélésre érvényes, azt az ApCsel-ben levő eseményekről is elmondhatjuk: mintául szolgálnak arra, hogy Isten hogyan bánik népével. Minden kor keresztényeinek adnak valamit, mert bemutatják és szemléltetik Isten működését életünkben.

Lukács azért írta meg az ApCsel-t, hogy ilyen módon olvassuk. A sok lehetséges esemény közül, amit közölhetett volna, kiválasztotta azokat, amelyek a legfontosabbak és legalkalmasabbak voltak a keresztény élet bemutatására. Néhány történetre összpontosította a figyelmet, s azokat alaposabban kifejtette. Az összefoglaló szakaszok és az utazási feljegyzések segítségével összefűzte a történeteket, és a hozzájuk tartozó magyarázó beszédeket.

A mai olvasót meglepheti az ApCsel összeállításában tapasztalható szerzői szabadság. De ha az író helyébe képzeljük magunkat, rájövünk, hogy így kellett eljárnia. Lukácsnak - mind az evangéliumban, mind az ApCsel-ben - több, különböző forrásból származó történetet kellett folyamatos elbeszéléssé összeillesztenie. El kellett döntenie, hogy milyen történeteket választ ki, és milyen sorrendben közli őket.

Lukács nem "szegényes történész" módjára ír, hanem mint lelkivezető, ellátja követendő példákkal keresztény olvasóit. Elbeszélése egyben beszámoló a hitről, hiszi, hogy a leírt eseményekben Isteni működik. Ugyanakkor igyekszik megalapozni és erősíteni az olvasók hitét. Könyvét valójában úgy lehetne bemutatni, mint Krisztus követésének útját, ahogy ez az első keresztények életéből kitűnik.

2. Ki a szerzője Lukács evangéliumának és az Apostolok Cselekedeteinek?

Az ApCsel írója nem közli nevét. Ez nem meglepő, hiszen a Bibliában csak néhány történeti könyv szerzőjét ismerjük. Az ApCsel-t Teofilnak ajánlja, aki nyilvánvalóan ismerte az írót, de ma már sem a szerzőről, sem Teofilról nem tudunk biztosat. Teofil minden bizonnyal konkrét személy lehetett, nevének jelentése "Isten-szerető". Vagy egyházi elöljáró volt, vagy vagyonos ember, aki vállalta a könyv másolásának, terjesztésének költségeit.

A harmadik evangélium és az ApCsel szerzőjének személyéről ma sokat vitáznak a szakemberek. A korai egyházi hagyomány azt a Lukácsot látta benne, akinek nevét az evangélium is említi. Azt mondja, Pál apostol munkatársa volt, és megkísérli azonosítani azzal, akit a levelei is említenek (Filem 24; Kol 4,14; 2 Tim 4,11). A Kolosszeieknek írt levél Lukácsot orvosnak nevezi, és ezt a nézetet átvette a hagyomány is.

Ma sokan kételkednek ebben a hagyományban. Egyesek úgy látják, sok a különbség Lukács és Pál eseményleírása között. Csodálkoznak azon, hogy Lukács soha nem említi Pál leveleit, sőt teológiája is különbözik Pálétól. Például, az ApCsel-ben levő "Pál" kevés utalást tesz a levelek Páljának fontosabb témáira, a hit általi megigazulásra és a "Krisztusba" öltözésre. Az ApCsel tompítja azt a konfliktust is, amely arra vonatkozott, hogy vajon a pogányoknak előbb zsidókká kell-e válniuk, mielőtt keresztények lennének.

Mások - beleértve engem is - nem gondolják, hogy megoldhatatlan problémával állunk szemben. Lukács az ApCsel-t a nyolcvanas, kilencvenes években írta 20-30 évvel Pál halála után. Az az ellentét, amely Pál leveleiben még nagyon friss volt, az Apcsel-ben már régi történet. Nem meglepő tehát, hogy különbség van a hangsúly és a szemléletmód között. Azt nem tartják lehetetlennek, hogy Lukács társa lett volna Pálnak néhány késői útján. De az viszont nem világos, hogy olvasta-e Pál leveleit vagy sem. De a teológiai különbségük magyarázható abból is, hogy Lukácsnak más a helyzete, hallgatósága és írásának a célja.

3. Az ApCsel történeti hűsége

Akadnak kutatók, akik bizalmatlanok az ApCsel történeti adataival szemben. Úgy érvelnek, hogy ha Pálnak az ApCsel-ben megrajzolt képe annyira különbözik a levelekben előttünk álló egyéniségtől, akkor többi információját is megkérdőjelezhetjük. Az ApCsel a korai egyház idealizált képét tárja elénk, és a feszültségeket háttérbe szorítja.

Sok kritikus túloz azonban. Túlságosan mesterkélt Lukács és Pál ilyen szembeállítása. Az újkori reformáció óta létezik egy olyan irányzat, amely Pálban látta a hiteles keresztényt. Az ApCsel-t pedig a "korai katolicizmus" meghamisításának vélték. A hiteles Pál-képet az ApCsel felhígította, hogy az jobban elfogadható legyen az ősegyház számára. Ebben a szemléletben a negatív katolikusellenes tendencia eléggé nyilvánvaló.

Ismét mások azt kifogásolják, ahogyan az ApCsel a csodákat tálalja. A csodák elleni támadások szélsőséges megnyilvánulásai a modern kultúra csodaellenes szemléletének hatásai. Gondoljunk azonban az 1970-től széles körben megismert gyógyulásokra, melyek imádság hatására történtek, és amelyeket az orvosok nem tudnak megmagyarázni.

AZ APOSTOLOK CSELEKEDETEINEK CÉLJA
 
Az ApCsel és a Lukács evangélium ajánlása Lk 1, 1-4

Egy könyv ajánlása gyakran közli az írás célját is. A Lukács 1,1-4-ben olvasható ajánlás a görög ajánlások terminusz technikuszait használja. Az olvasók ugyanis elvárták, hogy az író a görög könyvek elején közölje velük a hitelesség bizonyítékát, mint ahogyan a mai levelek elején az olvasó várja pl. a "Kedves Smidt Úr!" megszólítást. Ez a formula akkor is kötelező, ha az író gyűlöli Smidt urat, vagy az állásából akarja elbocsátani. Lukács ajánlása a hagyományos stílus ellenére mégis írása valóságos célját közli. (Az ApCsel 1,1-3-ban ugyanúgy [a szerk.].) Azt írja: "Teofil. Győződjél meg magad a tanítás megbízhatóságáról, amelyre oktattak" (Lk 1,4).

A "megbízhatóság" szóval Lukács nemcsak arra céloz, hogy adatai pontosak. Azt is kimutatja, hogy miért ezek az események és fejlemények az igazi válaszok Izrael reményére és ígéreteire. Azt, ami történt, beleértve Jézus kegyetlen halálát is, úgy fejti ki, mint Isten tervének megvalósulását. Az ApCsel bemutatja, hogy Péter, Pál és más keresztény hittérítők Jézus művét folytatták, az ő tervének megfelelően. Rámutat az ószövetségi jövendölések és a Jézussal, valamint az apostolokkal történt dolgok folytonosságára. Egyben hangoztatja, hogy azok a források, amelyeket felhasznál, hitelesek. Az elbeszélések szemtanúkra mennek vissza, nem hallomásokra, s ezt a hagyományt az egyház gondosan őrizte. Kitér arra is, hogy ezekben az eseményekben Isten működött Szentlelke által. Vagyis Lukács nem olyan történetet ír, mint Josephus (Flavius - a szerk.), a kortárs zsidó történetíró. Josephustól az első század hetvenes és kilencvenes éveiből két nagyobb történeti munka maradt ránk, mely azonos korú Lukács írásával. Mindkettő inkább volt tekintettel a görög szokásokra, mint Lukács evangéliuma és az ApCsel, és azt a profán célt tőzte maga elé, hogy meggyőzze a rómaiakat a zsidó kultúra és történelem nagyszerűségéről annak ellenére, hogy a zsidók 66-70-ben föllázadtak Róma ellen. Lukács ellenben azért írt, hogy olvasói hitét gyarapítsa.

A nagy probléma, amivel Lukács foglalkozik, a korai keresztények önazonossága. Ha az egyház alapítója a zsidók Messiása volt és ő teljesítette be a pátriárkáknak adott és az ószövetségi ígéreteket, akkor miért vannak többségben a megtért pogányok, és miért olyan kevés a megtért zsidó az egyházban Lukács korában? Jézus idejében a zsidóságban voltak különböző pártok és szekták. Kezdetben Jézus követőit is ilyen, a zsidóságon belüli csoportosulásnak tartották sokan, mind a zsidók, mind a keresztények közül.

A zavar akkor kezdődött, amikor a zsidókból lett keresztények teljes értékű keresztényeknek kezdték tartani a megtért pogányokat anélkül, hogy előbb zsidókká tették volna őket. Képzeljük el, milyen zavar keletkezik abból ma is, ha katolikus és nem katolikus hívek együtt imádkoznak olyanokkal, akik nem tartoznak a plébániához. Valóban katolikus imaközösség ez? Képzeljük el ezt a traumát: vagy a plébániai csoport őzi ki őket, vagy a plébánia kezd hasonlítani egy "pontosan meg nem nevezhető egyházhoz". A keserűség mindkét oldalon igen nagy lesz. Ez a kérdés természetesen állásfoglalásra késztette a zsidókat, illetve rokonaikat is, különösen akkor, amikor független csoporttá váltak. Ezt ő úgy látja, hogy ami Jézussal és az ősegyházzal történt, az megfelel Isten Ószövetségben vázolt tervének. Isten helyreállította Izraelt, és megáldott minden nemzetet Krisztus által. Az ApCsel 1-6 fejezete főleg Izrael lelki helyreállítását mutatja be, azokon a zsidókon keresztül, akik elfogadták az evangéliumot. A könyv többi része pedig arról szól, hogy az evangélium hogyan vált áldássá a többi nép számára is.

AZ APOSTOLOK CSELEKEDETEI SZERKEZETE

1. A görög Ószövetség használata

Úgy látszik, Lukács nem ismerte a héber nyelvet, amelyen az Ószövetség könyveit írták, hanem a görög fordítást használta, s ezen a nyelven írta meg evangéliumát és az ApCsel-t is.

Ennél fontosabb az, hogyan használja a görög Bibliát. Az első századi zsidó rabbik egész Bibliájukat elsősorban törvénynek tekintették, Lukács viszont a keresztényekkel együtt inkább próféciát lát benne. A törvény szerinti megközelítés az Ószövetséget a mindennapi élet irányelvei és szabályai szempontjából aknázta ki. A keresztények ezzel szemben a Messiásra és a beteljesülésre vonatkozó jövendöléseket keresték benne.

Ezért Lukács Mózesben is "a prófétát" látja, nem pedig "a törvényadót". Mózes a többi próféta számára is előkép és példakép volt. Mivel pedig Mózest tartották a Pentateuchus (Öt könyv: Teremtés, Kivonulás, Leviták, Számok, Második Törvénykönyv) szerzőjének, azért ezeket a könyveket prófétai könyveknek is lehetett tekinteni. Így Lukács pl. a Teremtés könyvéből az Ábrahámnak szóló ígéretet úgy emeli ki, mint jövendölést, amely Jézusban és az egyházban teljesedett be.

2. A beszédek és a levelek

Az ApCsel nagyobb részét a beszédek teszik ki. Honnan valók ezek? Amikor ezek elhangzottak, senkinek sem volt magnetofonja. Az sem valószínű, hogy valaki elhangzásukkor lejegyezte volna őket, s Lukács később azokat forrásként használta fel. Azt azonban feltételezhetjük, hogy Lukács anyagot gyűjtött az ilyen beszédekhez, de akkor inkább a téma volt fontos, nem a szó szerinti szöveg. Ilyenekhez Lukács is hozzáférhetett. Görög szokás volt, hogy a történetírók saját szavaikkal átírták a beszédeket. Az azonban bizonytalan, hogy az egész könyv ilyen stílusban íródott volna. Sok kutató úgy véli, hogy ezt az eljárást Lukács is követte. A kérdés, hogy Lukács az ApCsel-ben úgy szerkesztette-e a beszédeket, ahogyan gondolta, hogy eredetileg elhangzottak, vagy teljesen átírta a rendelkezésére álló anyagot. Talán ez az oka annak, hogy Péter beszéde az ApCsel 2. fejezetében és Pálé a 13. fejezetben nagyon hasonlít egymáshoz.

A könyvben a beszédek három fajtáját különböztethetjük meg: hittérítő beszéd a zsidók vagy a pogányok előtt, a védekező beszédek Pál bírósági tárgyalásain és a 20. fejezetben található búcsúbeszéd. A legtöbb beszéd néhány megtörtént eseményt fejt ki, és alkalmat ad a szerzőnek, Lukácsnak, hogy elmagyarázza az események igazi értelmét. Így az ApCsel 2. fejezetében levő beszéd megvilágítja a pünkösdi eseményt, aminek visszhangjára ezrek tértek meg. A 3. fejezetben levő beszéd pedig megadja a béna meggyógyulásának jelentőségét, s további megtérésekhez vezet el. A védekező beszédek, mint a 22. fejezetben, a zsidóknak Pál ellen és működése ellen felhozott kifogásait cáfolják. A búcsúbeszéd a 20. fejezetben bepillantást enged Pál működésébe, abba, hogy számára mi volt a legfontosabb és később mire kell nekik törekedni.

A beszédek közül néhány befejezetlennek látszik, de az világos, hogy Lukács annyit idézett a beszédből, amennyit akart. Így a 17. fejezetben levő, a görög filozófusoknak szóló beszéd félbeszakadt a feltámadás említése után, a 22. fejezetben levő, a zsidókkal szembeni védekezés pedig Pál nem zsidókhoz szóló missziójának említése után szakad meg. Ez az írástechnika lehetővé teszi, hogy Lukács a beszédről való beszámolójában a legfontosabb pontnál álljon meg és ezáltal azt drámai kiemeléssel hangsúlyozza. A 17. fejezetben a feltámadás említése a görög hallgatókat, a 22. fejezetben a pogányok említése a zsidó hallgatókat dühíti fel. Ez lehetőséget ad Lukácsnak, hogy világosan megmutassa: Pál tanúja volt Jézus feltámadásának és a pogányokhoz való küldetése volt az oka a zsidók ellenállásának.

3. Ismétlődések a történetekben

Az ApCsel olvasói meglepődhetnek azon, hogy találnak néhány történetet, amely háromszor ismétlődik. Pál meghívását például leírja a 9. 22. és 26. fejezet is. Lukács megismétel néhány eseményt könyvében, hogy jelezze azok fontosságát a kereszténység növekedésének és elterjedésének megértéséhez. A pogány Kornéliusz megtéréséről háromszor is szól. Ezzel is hangsúlyozza, hogy Isten akarata volt, hogy a nem-zsidókat meg lehet keresztelni anélkül, hogy előbb körülmetéléssel zsidóvá tették volna őket. Továbbá Péter volt az, és nem Pál, aki először helyeselte ezt az elvet.

A 15. fejezetben levő apostoli határozat is ismétlődik, mint megegyezés arról, hogy a pogányok a zsidókkal asztalközösségben lehetnek (az Eucharisztiánál is) anélkül, hogy erőltetnék zsidóvá válásukat. Pál Jézus által való meghívásának háromszori előadása megerősíti azt, hogy Pál valóban látta a feltámadt Krisztust és tőle kapta a küldetést a pogányok térítésére. Lukács háromszor mutatja be Pált is, amint először a zsidóknak ajánlja fel az evangéliumot, de mivel elutasítják, a sokkal fogékonyabb pogányok felé fordul.

Az ilyen ismétlések főleg annak a megvilágítására jók, hogy a Lukács által bemutatott, főleg pogány megtérőkből álló egyház jogos örököse a zsidók messiási ígéreteinek. Érthetővé teszik azt is, hogy miért jött létre az eltolódás a zsidóktól a pogányok felé.

4. Párhuzam Jézus és a keresztények között az ApCsel-ben

Lukács veszi magának a fáradságot, és bemutatja a párhuzamot Jézus, Péter és Pál között. Mindhárman feltámasztottak halottakat, gyógyítottak, prédikáltak és elszenvedték a visszautasítást. Egyes esetekben Lukács az ApCsel-ig várt, hogy olyan dolgokat említsen meg Jézusról, amelyek a többi evangéliumban megtalálhatók. Például az evangéliumban nem említi a hamis tanúkat, akik azzal vádolták Jézust, hogy a templom ellen beszélt, de visszautal erre a vádra István diakónus ügyének tárgyalásánál a 6. fejezetben. Jézus kihallgatásánál nem szól az arculütésről, Pálénál azonban igen. A párhuzamok kiemelésével rámutat arra, hogy Pál és mások Jézus tanításának és példájának a követői. Ezzel egyúttal védte is őket olyan bírálattal szemben, amilyen az ApCsel 21,21-24-ben található. Az ilyen bírálatok Pál ellen még a könyv írásakor is hallhatók voltak.

5. Humor az ApCsel-ben

A könyv komoly és alapos témái ellenére sem kerülheti el figyelmünket, hogy Lukács mennyi humorral közli a történeteket. Még a konfliktusok esetében is találkozunk humorral. Ezért látszanak abszurdnak a lisztrai pogányok, amikor bikát hoznak, hogy áldozatot mutassanak be Barnabásnak és Pálnak (ApCsel 14.), vagy azok az efezusiak, akik két órán keresztül skandálták, hogy "Nagy az efezusiak Artemisze!" a 19. fejezetben. Az ilyen humor tükrözi Lukács bizalmát a kereszténységben, és néha gúnyolódik vetélytársaival.

AZ APCSEL SZERKEZETE
1,12-8,3 A jeruzsálemi egyház születése és Lélekben való növekedése

8,4-9,31 Üldöztetés és terjeszkedés Júdeában és Szamáriában

9,32-15,35 A pogányok felvételének kérdése; Péter és Kornéliusz; Barnabás és Saul; a jeruzsálemi zsinat

15,36-18,23 Pál missziója a pogányok között; a második út

18,24-21,14 Pál elfogatása Jeruzsálemben; a harmadik út

21,15-26,32 Pál fogolyként tanúskodik a feltámadásról

27,1-28,31 "Tanúságot fogsz tenni Rómában."

TÉMÁK AZ APCSEL-BEN

Az ApCsel az elbeszélés műfajába tartozik, de a történetekbe folyamatosan bekapcsolódnak teológiai témák is. A jelentősebbek:

1. A kereszténység győzelme

A szerző ismételten megjegyzi, hogy "Isten igéje meg tovább terjedt" (6,7), és nem számít, hogy milyen üldözés vagy katasztrófa áll útjába.

2. Isten üdvözítő tervének teljesedése

Isten a feltámadt Jézust Messiássá tette a mennyben, a Szentlélek kiáradásában pedig váratlanul valóra vált a zsidók vágyakozása az üdvösség és Isten uralma után. A Lélek az Ábrahámnak adott ígéretek végső beteljesedése. A Lélek az, aki Isten népe számára fölkeni a vezetőket, aki a keresztényeket képessé teszi az igehirdetésre, a gyógyításra, a tisztátalan lelkek kiűzésére és a halálig való tanúskodásra. Így állítja helyre Izraelt, és áld meg minden népet azáltal, hogy megtisztítja őket Isten népében, körülmetélés nélkül.

3. Folytonosság a változásban

Az ApCsel felbátorította a keresztényeket, hogy szembenézzenek az Isten népében megjelenő váratlan változásokkal. Ma is sok keresztényt töltenek el aggodalommal az egyházban végbemenő gyors változások, így volt ez Lukács idejében is. Az ApCsel utal a választott népben bekövetkezett változásokra, kezdve attól az időtől, amikor a názáreti Jézus a zsidók közül tanítványokat választ ki, egészen addig, amikor az egyház már elterjedt a római birodalomban, és főleg pogány-keresztényekből állt a hatvanas években.

De az egyház e fejlődési szakaszában megmaradt a folytonosság, hiszen Isten maga indította el a változásokat. ő küldi Pétert és Pált a pogányok megtérítésére anélkül, hogy a körülmetélést megkívánnák tőlük.

A folytonosság további bizonyítéka a Tizenkettő, akik Jézustól kapták a vezetői megbízatást, és azt továbbadták az utánuk következőknek, mint Pálnak és sok zsidónak, akik kereszténnyé lettek. ők voltak a "hiányzó láncszemek" Lukács korának főleg pogány-keresztényekből álló egyháza és a zsidó Messiásból, népből, Szentírásból való kiindulás között. Míg Máté evangélista Izraelnek az Isten új népével való felváltásáról beszél (Mt 21,43), Lukács a zsidó-keresztényeket a helyreállított Izraelnek tekinti, akikben folytatódnak Isten népének ígéretei.

4. Jézus Isten akaratát valósítja meg

Mivel Lukács hangsúlyozza a folytonosságot a zsidó néppel, kiemeli Jézusnak, mint a zsidóktól várt Messiásnak emberi vonásait. Rámutat, hogy Jézus mennyire hasonlít Mózesre. Az "Isten" szót azonban az Atyának tartja fenn. Jézus az Ószövetség Istenének akaratát teljesíti.

5. Új vezetés Isten népe számára

Az ApCsel első fejezetei megmutatják, hogy az apostolok testülete hogyan váltotta fel a főtanácsot, mint Isten új népének vezetői. Elhallgattatásukra tett minden kísérlet kudarcot vallott. Világossá válik, hogy Isten áldása kíséri az apostolok igehirdetését és gyógyításait. ő igazolja folyamatosan, hogy a főtanács joga megszűnt Isten népe felett.

6. A Lélekkel eltelt tanítványokban Jézus működik

Ő mennybemenetele ellenére tanítványain keresztül folytatta a földön működését. Megadta nekik a Szentlelket és feljogosította őket, hogy az ő nevében prédikáljanak és gyógyítsanak. Különösképpen Pálon keresztül fejti ki hatását, hisz ő "hirdet világosságot népünknek és a pogányoknak" (26,23). Végül azok, akik az ApCsel-ben elutasítják az ő tanítványait, azok Jézust utasítják el, és kizárják magukat az ő népéből (3,23).

7. Gyógyítás és helyreállítás

A könyv a gyógyítást a helyreállítás és üdvözítés jelének tekinti. A bénákat tisztátalannak és a templomban való imádkozásra alkalmatlannak tartották. Az ApCsel 3. fejezetében meggyógyított béna már bemehetett a templomba, s ezzel jelképezi Izrael helyreállítását: most már méltó módon tud imádkozni (Lk 7,50). Lukács evangéliumában Jézus gyakran mondja: "a hited megmentett téged". Az ApCsel 4,9-10-ben Péter a "megmenteni" szót használja a béna meggyógyításánál. A gyógyítás az örök életet szimbolizálja, tulajdonképpen a szabadulás egy formája. Amellett Lukács a gyógyítást gondosan megkülönbözteti a varázslástól (ApCsel 8 és 19).

8. A keresztény élet Isten irányítása alatt áll

Az ApCsel világossá teszi, hogy a keresztények nem oda mennek, ahová akarnak, és nem azt teszik, amit ők Krisztus követésének gondolnak. Az egész könyvön keresztül Isten irányítja a kereszténységet. Nem engedi, hogy Pál Ázsia tartományba menjen, hanem Macedóniába és Görögországba irányítja (16. fejezet). A Szentlélek a fő tényező, aki által Isten irányítja a keresztényeket, de jelenést, látomást, álmot, angyalokat és próféciákat használ fel. Lukács számára az irányítás e formái bizonyítják, hogy a korai egyház döntései és tettei nem emberi kezdeményezések voltak, hanem isteni hatás eredményei.

9. Pál és a keresztények védelme

Az ApCsel hangsúlyozza, hogy a zsidó-keresztények - és közöttük Pál is - hűségesek maradtak a zsidó törvényhez. Lukács megvédi Pált a hitehagyott zsidó vádjával szemben. Hasonlóképpen ragaszkodik ahhoz, hogy a döntés, amely szerint a nem-zsidókat körülmetélés nélkül befogadják az egyházba, Istentől származott. Ha Isten a pogányokat megtisztítja a Szentlélek által, a keresztények nem tekinthetik őket tisztátalannak.

Az ApCsel még ahhoz is ragaszkodik, hogy Pál ártatlan volt a római törvény és a rend bárminemű megsértésében, mint ahogy ugyanezt állítja Lukács evangéliuma Jézusról. Az ApCsel 22-26. fejezeteiben a római bírák a tárgyalásokon Pál ártatlanságát mondják ki. A keresztények nem fenyegetik az állam rendjét.


 
AZ APOSTOLOK CSELEKEDETEI
SZÖVEG ÉS KOMMENTÁR


A. BEVEZETÉS

ApCsel 1,1-11

1,1-5 Előszó. Az ApCsel megértéséhez tudni kell, hogy az valójában Lukács evangéliumának folytatása ugyanattól a szerzőtől. A nyomtatott Újszövetség kiadásokban ez nem egészen nyilvánvaló, mert a János evangéliuma az említett két könyv közé ékelődik.

Az ApCsel elmondja, hogyan kapták meg Jézus tanítványai a Szentlelket, és hogyan folytatták az ő munkáját mennybemenetele után. A könyv legnagyobb része útleírás, amely követi a hittérítők, főleg Pál útját, Isten szavának terjesztésében. Hasonlóképpen Lukács evangéliumában különös hangsúllyal beszél Jézus jeruzsálemi útjáról, kezdve a 9,51-től a könyve végéig.

Az ApCsel-t Lukács ugyanúgy Teofilnak címzett előszóval kezdi, mint az evangéliumot.

Elbeszélését azzal kezdi, hogy Jézus még földi életében felkészítette apostolait missziójukra. Sőt halála és feltámadása után még 40 napon keresztül megjelent nekik. Ez a 40 nap olyan kerek számnak tűnik, mint Mózes 40 éve a pusztában (Lk 4,1-2 és Kivonulás). Úgy látszik, hogy az evangélium befejezése és az ApCsel kezdete közötti különbség nem nyugtalanította Lukácsot. Az evangélium szövegénél az a benyomásunk, mintha a mennybemenetel húsvét napján, a megjelenés után közvetlenül ment volna végbe. Az ApCsel ezt negyven nappal későbbre teszi.

Az eltérés burkoltan arra utal, hogy Lukácsot nem érdekelte túlságosan a mennybemenetel pontos dátuma. Nála minden résznek megvan a maga teológiai mondanivalója. Az evangélium Jézus főpapi áldásával fejeződik be, amit mennybemenetele előtt ad (Lk 24,51). Az ApCsel pedig mennybemenetelét a világ végén való visszatéréshez hasonlítja (1,11).

Lukács azt is hangsúlyozza, hogy Jézus halála után bizonyító jeleket adott apostolainak arról, hogy él. Többször megjelent és tanítást adott nekik Isten országáról. A tanítványok így váltak a halálból feltámadt Jézus hiteles tanúivá. Másoknak csak hallomásból volt tudomásuk Jézusról (pl. Heródesnek, Lk 9,7-9-ben). Lukács mind az evangéliumban, mind az ApCsel-ben kiemeli, hogy milyen fontos dolog látni és hallani Jézust. Ebből a szempontból állítja szembe Pált kísérőivel a damaszkuszi úton (9,3-7).

Azt is hangsúlyozza, hogy Jézus föltámadása után új látásmódot adott a tanítványoknak. Ugyanebben részesült Pál is az ApCsel 9. fejezete szerint.

Az apostolok ugyanazt a Szentlelket kapták meg, aki Jézust eltöltötte, amikor kiválasztotta és tanította őket. Lukács mind az evangéliumban, mind az ApCsel-ben állítja, hogy a "Szentlélekkel való keresztség" által részesül az ember isteni erőben. Jézus tanító és gyógyító küldetése azzal kezdődött, hogy a Szentlélek leszállt rá (Lk 3,21-22). Az ApCsel-ben az apostolok ugyanazt a Szentlelket kapták meg pünkösd napján, hogy elkezdjék a tanítást és a gyógyítást. Az Isten Lelkében való részesedés messze felülmúlja János keresztségének hatását, ahol a víz csak a bűnbánat jele volt (ApCsel 11,15-17).

Az ApCsel leírásában, akik Krisztus keresztségében részesülnek, rendszerint megkapják a Lelket is, mint Keresztelő János követői a 19,1-7-ben. Pünkösdkor Isten maga adja a Lelket az apostoloknak, és a 10-11. fejezetben még a pogányoknak is a keresztség kiszolgáltatása előtt.

Ezek a beszámolók arra hívják fel a figyelmet, hogy a kereszténység elindulása Isten szabad tette volt, függetlenül bármilyen emberi együttműködéstől és szertartástól. Az egyház nem emberi szekta, hanem Isten műve. A Lélek egyházat alapító ajándékozása beteljesíti az Atya ószövetségi ígéreteit, amint azt Jézus kifejtette.

1,6-11 Jézus fölmegy a mennybe. Jézus az evangéliumban (Lk 17,20-37 és 21,7-9) figyelmezteti tanítványait, hogy ne adjanak hitelt a világ közeli végéről szóló híreszteléseknek és ne is próbálják annak idejét megbecsülni. Ugyanez a tilalom ismétlődik meg az ApCsel 1,6-7-ben is (ld. még Lk 12,35-46).

Az Izrael országának helyreállítására vonatkozó kérdés az 1,6-ban tükrözi az Isten Országa jelentésével kapcsolatos félreértéseket. Az ApCsel 2,3 mutatja be, hogy Jézus ígéretei a Szentlélek eljövetelére vonatkoztak, nem pedig valamilyen földi királyságra. Az idővel kapcsolatos találgatások azért is fölöslegesek, mert Isten titkát úgysem tudják kifürkészni a Lélek hatalmából. Inkább a Lélek erején van a hangsúly, mely az élet jele lesz a végső napokban is. A keresztényeknek ezt a hatalmat kell felhasználniuk a Krisztus mellett való tanúskodásra, bármeddig is tart az élet a földön. Ne vesztegessék az időt a világ végének kiszámítására (még ha erre mindig akad kísértés a keresztényekben is).

Az 1,8 vers valójában az egész könyv tartalomjegyzéke: a tanúságtétel folyamata. A 2-7. fejezetek a "jeruzsálemi" tanúskodást tartalmazzák, a 8-2. a júdeait és a szamáriait, a 13-28. pedig a föld határáig terjedő tanúságtételt. "A föld végső határa" kifejezés Iz 49,6 visszhangja a szövegben. Az ApCsel mellett több régi zsidó írás, köztük a "Salamon zsoltárai" is használja, s Rómára vonatkoztatja "a föld végső határa" kifejezést. Az ApCsel Rómában fejeződik be, a Salamon zsoltára 8,15 pedig a pompejii generálisról mondja, hogy "ő a föld végső határáról való".

Az ApCsel 1,9 szerint a tanítványok látták Jézust, amint fölemelkedett a mennybe. Ezzel nyilván a 2. Kir 2,4-15-re utal, ahol Illés mondja tanítványának, Elizeusnak, hogy csak akkor részesül prófétai erejében, ha látni fogja, hogy Isten hogyan ragadja el őt. Elizeus látta a tüzes szekeret, amely elvitte Illést, és ezért örökölte prófétai szellemét. A tanítványok szintén látták Jézust a felhőben eltűnni, és pünkösdkor megkapták a Szentlelket. Az angyali kijelentés, hogy Jézus ugyanígy tér vissza a világ végén, ahogy most a mennybe ment, az ő második eljövetelére utal, amelyről a Lk 21,27-ben is szó van.

 
A JERUZSÁLEMI EGYHÁZ SZÜLETÉSE ÉS NÖVEKEDÉSE A LÉLEK ÁLTAL
ApCsel 1,12-8,3

1,12-26 Mátyás megválasztása. A tizenegy apostol neve (Júdás kiválása után) más sorrendben található itt, mint a Lk 6,14-16-ban. Úgy látszik, az evangéliumi lista a régi forrás sorrendjét követi, de az ApCsel fontossági sorrendben rendezi a személyeket. Először Pétert nevezi meg, utána Jánost (Péter társát a Lk 3-5. fejezetekben), azután Jakabot, majd negyedikként Andrást. A Lk 6,14-ben: "Péter és András, Jakab és János" szerepel.

Ebben a kezdeti időben legalább három fontos embert hívtak Jakabnak. Az első János testvére, egy a Tizenkettő közül, aki Jézussal volt a színeváltozáskor és a getszemáni kertben, és vértanúságáról az ApCsel 12,2-ből értesülhetünk. A hagyományban úgy is szerepel, mint "az idősebb Jakab". A másik Jakab, Alfeus fia, szintén a Tizenkettőhöz tartozott. A hagyomány őt "kisebb Jakab" megnevezéssel illeti. A harmadik Jakab pedig Jézus rokona vagy "testvére", aki a jeruzsálemi egyház vezetője lett (ApCsel 12,17; ApCsel 15 és 21).

A Tizenkettő legtöbbjéről a nevükön kívül nem sokat tudunk. Legtöbbjük az Újszövetség más helyein fel sem tűnik. Mint magánszemélyek kevésbé fontosak, mint az, hogy ők a Tizenkettő tagjai. Jézus megígérte, hogy a nagy megújuláskor a Tizenkettő ítéletet tart Izrael tizenkét törzse fölött (Lk 22,28-29). Tizenkét ítélkező van, ezért Júdás helyét be kellett tölteni. Az ApCsel 1,15-36 mutatja, hogy pünkösdkor mind a tizenkét apostol együtt van, amikor a Szentlélek felhatalmazza őket, hogy Jézus nevében Isten népének új vezetői legyenek.

A 1,14 szerint nemcsak a Tizenkettő várta a Szentlelket. Olyan közösségnek voltak a tagjai, ahol már egyaránt voltak férfiak és nők. A 2,17-18 hivatkozik Joel próféta jövendölésére, amely a következőképpen hangzik: "szétárasztom minden emberre lelkemet" a végső időkben, és "fiaitok és lányaitok prófétálni fognak". Az ApCsel 1,14 kiemeli ennek a közösségnek az egységét az imában. Az ima egyébként fontos téma Lukács evangéliumában is. A négy evangélium közül csak a Lk 3,21-22 mondja, hogy Jézus imádkozott, mikor a Szentlélek leszállt rá.

Lukácsnak valószínűleg más oka is volt rá, hogy "Jézus anyját, Máriát és testvéreit" előtérbe állítsa a 1,14-ben. Az egyik ok az, hogy a Lk 8,19-21 állítása szerint Jézus anyja és testvérei is hallgatják és megtartják Isten szavát. A másik ok az lehetett, hogy Máriának szerepe volt Jézus születésénél és az egyház születésénél, s itt a Szentlélek új módon szállt le rá. A harmadik ok valószínűleg a "Jakab, Jézus testvére" kifejezés fontossága az ApCsel 13,15-ben és 21,18-ban. Az bizonyos, hogy Jakabot Jézus vérrokonának tartották, de az Újszövetségből és az egyházi hagyományból nyilvánvaló, hogy Jézushoz és Máriához való pontos rokoni viszonya vitatott és nem világos.

Péter az 1,15-22-ben folytatja vezetői szerepének gyakorlását, megerősítve testvéreit, ahogy Jézus az utolsó vacsorán megígérte (Lk 22,32) neki. Ezt már előbb megkezdte a Lk 24,34-ben, amikor beszámolt arról, hogy a feltámadt Jézus megjelent neki. A jelenlevők kerek száma a "mintegy 120" (12x10), szimbolikus szám, bizonyára a tizenkét apostol alatt helyreállított új Izraelre utal. A 120 fős közösség pünkösdkor már a központja a Lélekkel eltelt Izraelnek.

Itt találjuk Péternek az első beszédét az ApCsel-ben. Azzal érvel Júdás árulásával kapcsolatban, hogy be kellett teljesedni a Zsolt 6,20-ban és a 109,3-ban levő jövendölésnek. Mint legtöbb kortársa, Lukács is azt tartotta az összes zsoltárról, hogy azokat Dávid írta a Lélek sugalmazására (vö.: ApCsel 2,30). Amellett ő a nagy eseményekben, mint Jézus kereszthalálában és egyik tanítványának árulásában is Isten üdvözítő tervének megvalósulását látja (Lk 24,25-27; 44-47). Isten akkor is ellenőrzése alatt tartja az eseményeket, amikor működése emberileg láthatatlan.

Az isteni ellenőrzést nyilvánvalóvá teszi a rendkívüli bűnösök bűnhődése, mint Júdásé vagy Heródes Agrippáé az ApCsel 12,21-23-ban. A gonoszok megbüntetése különben általános téma mind az Ószövetségben, mind a görög történetekben. Júdás és Heródes büntetése hasonlít IV. Antiochus császáréhoz, a zsidók megrögzött ellenségéhez, amiről a 2. Mak 9,4-10 tudósít. Az első században a zsidók, a pogány görögök és a rómaiak egyaránt érezték, hogy Isten büntetése azért szükséges, hogy Isten megvédje hatalmát és igazságosságát a gonoszoktól. Ha ezek sértetlenül megmenekülnének, akkor Isten vagy igazságtalannak vagy képtelennek látszana arra, hogy fenntartsa a világ rendjét.

A Júdás helyének betöltésénél alkalmazott szabály az 1,21-22-ben világossá teszi, hogy Lukács szemében mit jelent apostolnak és Jézus feltámadása tanújának lenni. Csak olyan valaki tud tanúskodni a földi és a feltámadt Jézus azonosságáról, aki ismerte őt halála előtt is. Ezért Pált más értelemben mondja Jézus feltámadása tanújának. (Mindamellett a 14,14-ben Pált és Barnabást apostolnak nevezi, kibővítve a fogalom jelentését.) A 13,30-31-ben idézi Pált, amint azt mondja, hogy Jézus feltámadásának első tanúi azok a galileaiak voltak, akik vele együtt mentek fel Jeruzsálembe. Pál viszont saját leveleiben ragaszkodik ahhoz, hogy a megjelenés alapján ő is hiteles tanúja Jézus feltámadásának, noha nem volt a Tizenkettő között (vö. 1Kor 15,1-11).

Lukács a Tizenkettőt megkülönbözteti Páltól, mert meg akarta találni a láncszemeket Jézus földi működésétől a tizenkét apostolon keresztül a későbbi hittérítőkig, mint Pál és Barnabás, akik Jézust nem követték halála előtt. Pál maga is elismeri az 1Kor 15,3-7-ben, hogy az üzenetet, amelyet hirdet, a korábbi szemtanúktól vette át.

A közösség két férfit talált, akik megfeleltek a követelménynek, hogy a Tizenkettő testületébe bekerülhessenek. A végső döntést Istenre bízták. Imádkozás után sorsot húztak, s a kiválasztást Isten döntésének tekintették.

2,1-13 A Szentlélek eljövetele pünkösdkor. Végül is elérkezett az Atya ígéreteinek várva-várt teljesedése (vö.: 1,4-5,8). A zsidók pünkösdjén együtt volt a közösség és feltételezhetően imádkoztak (1,14). A zsidók azért zarándokoltak Jeruzsálembe erre az ünnepre, hogy megünnepeljék a Sinai-hegyen adott törvényt, amely Izraelt Isten népévé tette. Az Ószövetségben régtől fogva társul egymáshoz a szél és a Lélek. A pünkösdkor tapasztalt tüzet és a Lelket előre megjövendölte Keresztelő János is (Lk 3,16): jön valaki, aki nagyobb nálam, "ő Szentlélekkel és tűzzel fog megkeresztelni titeket" (utalás található a ApCsel 1,5-ben és 11,6-ban). Azon is hangsúly van, hogy a jövendölés előbb van, mint a teljesedés. Innen a bizonyító ereje.

Amikor mindnyájan beteltek Szentlélekkel, különféle nyelveken kezdtek beszélni, ahogy a Lélek a szót az ajkukra adta (mint a 10,46-ban és a 19,6-ban). Az ApCsel 2,16-18 ezt a prófétai adományt missziós szempontból értelmezi. A misszionáriusokat segítette, hogy ügyesen adják át Isten szavát különböző nyelveken. Szemmel láthatóan Lukács nem sokat töpreng a "nyelvek adományán", amiről különben az 1. Kor 12-14-ben is van szó. A mai karizmatikus csoportok annál többet emlegetik ezt az adományt.

Pál apostol a nyelvek adományát nem mint emberi nyelvet írja le, hanem mint Istenhez való imát, szavak és értelmi megértés nélkül (1Kor 14,2.9.14-19). Ezért amikor a kívülállók hallották, azt gondolhatták, hogy őrültek (1. Kor 14,23), talán azért, mert ezek a nyelvek összefüggéstelen gagyogásnak tűntek. Itt, az ApCsel 2,12-15-ben a bámészkodók egy része részegnek tartja az apostolokat a gagyogásuk miatt. Bárhogyan is van, Lukács ApCsel 2-ben található leírása szimbolizálja a bábeli toronynál levő büntetés ellentétét. A Ter 11,1-9-ben a bábeli emberek, akik korábban egy nyelvet beszéltek, képtelenek már megérteni egymást. Pünkösdkor ellenben a különböző nyelveken beszélő emberek értik meg az apostolokat.

2,14-21 A pünkösdi események magyarázata. Péter az ApCsel 2,14-ben a Tizenkettő szóvivőjeként tevékenykedik, amikor megmagyarázza az embereknek a jelet. Azok csak láttak, hallottak, de nem értettek. Lukács itt is magyarázza az eseményeket, mint ahogy teszi az evangéliumban az üres sírt és az ApCsel 3-ban a béna gyógyulását. A csodák rendszerint nyitottak mind a hívő, mind a nem-hívő magyarázat számára. Az Isten nem erőszakolja rá a hitet a népre, amikor csodát tesz. Ezért mondja őket Lukács inkább jeleknek - Isten hatalma és jósága jeleinek -, amelyek hitre ösztönöznek, de nem kényszerítenek.

Péter a beszéd elején elmagyarázza, hogy az apostolok viselkedése nem részegségből fakad, hanem beteljesedett Joel próféta jövendölése, miszerint a végső időben Isten kiárasztja Lelkét minden élőre. Az Ószövetségben a Lélek leszállása valakire néha kényszerítő hatású volt és szokatlan viselkedést eredményezett (pl. Saul az 1. Sám 10,5-13-ban).

Lukács némi változtatást eszközöl Joel próféta szavaiban, hogy világosabbá tegye a jövendölés teljesedését a pünkösdi eseményben. A Joel 3,1-ben található "akkor azután" kifejezést a "végső időkre" vonatkoztatja. Joel 3,3-ban "csodák az égbolton" olvashatók, az ApCsel 2,19-ben pedig: "Csodákat támasztok fönn az égen és jeleket lenn a földön". Ez célzás lehet az égből jövő szélre és tűzre, lenn pedig a nyelvek adományára. De talán visszhangoznak benne azok a "jelek és csodák" is, amelyeken keresztül Isten kivezette népét Egyiptomból.

A Joel-idézet arról is szól, hogy a keresztények hogyan élnek az utolsó napokban (ApCsel 2,17), "mielőtt az Úr napja elérkezik" (2,20), az igazság napját (ezt Jézus azonosítja a 2,36-ban), amikor mindenki megmenekül, aki segítségül hívja az Úr nevét (2,19-20).

2,22-36 Jézus messiásvoltának igazolása. A héber messiás és a görög krisztosz fölkentet jelent. A fogalom eredetileg Izrael királyára, mint Isten fölkentjére vonatkozott. Miután a királyság megszűnt, Izrael azt remélte, hogy Isten helyreállítja azt Dávid egyik utódján, "Dávid fián" keresztül, akit Isten Lelke fog fölkenni. Így kezdődött el a messiási remény.

A 22-36 vers a feltámadást, mint a Messiás azonosító jelét használja. Bonyolult, a kor gondolkodásának megfelelő bizonyításon keresztül összefüggésbe hozza a szentírási jövendölést Jézus életével. A bizonyítás olyan, mint amilyet egy akkori jogász használt volna a bíróság előtt. Igazolja, hogy nem Dávid, hanem Jézus egyrészt az az Úr, aki a mennyben uralkodik, másrészt ő a Messiás, aki Izrael szabadítója.

Az érvelés a 2,22-ben említett "csodákból és jelekből" indul ki (megjegyezzük, hogy a "csodák és jelek" szerepelnek a 2,19-ben is). Ezek a jelek kimutatják Isten jótállását Jézus mellett, s ezeknek a nép is tanúja volt. ők mégis elvetették azt, akit Isten igazolt. Ezért sokan csodálkoznak azon, hogyan lehetséges, hogy Jézus a zsidó Messiás, ha éppen a zsidók utasítják vissza. Péter beszédében úgy válaszol, hogy Isten előre tudta mindezt, és beszámította tervébe. Hogy Isten maga engedte meg Jézus halálát, annak bizonyítéka a feltámadás, ahol teljesült a Zsolt 16,8-11. A zsoltár azt mondja, hogy "mindig szemem előtt az Úr mindenkoron... s testem is békén fog elpihenni". Ez lehet az oka annak, hogy Lukács kihagyja Jézus kiáltását a kereszten, amit Márk és Máté említ: "Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?" (vö.: Lk 23,44-49-et Mk 15,34-41-gyel és Mt 27,45-46-tal). Jézus reménye abból táplálkozott, hogy teste nem lesz elhagyatva az alvilágban és nem lát romlást sem (Zsolt 16,10 az ApCsel 2,27-ben).

A 29-34. és a 36. versek megmagyarázzák, hogy a zsoltáros szavait hogyan lehet Jézusra vonatkoztatni. A hagyományos meggyőződés az volt, hogy a zsoltárokat Dávid írta, ezért amikor egy zsoltár azt mondja, hogy "én", az Dávidot jelenti. Lukács, illetve Péter azzal érvel, hogy a test romolhatatlanságát nem lehet Dávidra vonatkoztatni, hiszen az ő teste sohasem hagyta el jeruzsálemi sírját. Természetesen ez az érvelés csak akkor áll, ha Jézus testére és az ő üres sírjára vonatkoztatjuk. Jézus üres sírja Lukács érveinek a kulcsa. Valójában az üres sír nem igazolja Jézus feltámadását (vö.: Lk 24,9-12,21-27). De ha a sír nem volt üres, mint ahogy Dávid sírja nem volt az, akkor Lukács nem beszélhetne többé arról, hogy Jézus feltámadt a halálból.

Lukács érveléséhez éppen ez adja a kulcsot. Az üres sír önmagában ugyan nem bizonyította volna a feltámadást (Lk 24,9-12;21-27). De ha a sír nem lett volna üres, mint ahogy Dávidé nem volt az, az lehetetlenné tette volna Lukács minden érvelését.

A kijelentés tehát, hogy "Pokloknak lelkem, mert nem engeded, nem hagyod, rothadásra szentedet", nem vonatkoztatható Dávidra, annak ellenére, hogy azt mondja "enyém". Amikor Dávid "én lelkemet", vagy "én testemet" mond, arról beszél, hogy a Messiás tőle fog származni. Péter és Lukács következtetése tehát az, hogy Dávid megjövendölte utódának, a Messiásnak a feltámadását (2,30-31). Dávid arra a 2. Sám 7,12-14-ben levő ígéretre épít, ahol Nátán megjövendöli, hogy Dávid trónja örökké fenn fog állni. Ezt az ígéretet a Zsolt 89,4 és 132,11 is úgy ismétli, mint a messiási remény forrását.

A 33-36 vers egyszerű érvelést használ a Zsolt 110,1-ből kiindulva. Azokat a jeleket, amelyeket az emberek pünkösdkor láttak és hallottak, Jézus idézte elő, aki immár az Atya jobbján ül. Az "ülj a jobbomra" szavakban a zsoltár 110,1 megjövendöli, hogy Dávid Ura az Isten hatalmát fogja birtokolni. Mivel Dávid nem ment fel a mennybe, ezek a szavak is az utódjára, a Messiásra vonatkoznak. Az egész beszéd következtetése ez: "Tudja meg tehát Izrael egész háza teljes bizonyossággal, hogy Isten Úrrá és Messiássá tette azt a Jézust, akit ti keresztre feszítettetek" (2,36).

2,37-41 A nép válasza és 3000 ember megtérése. Péter beszédének visszhangja olyan, mint a Keresztelő János felhívására adott válasz a Lk 3,10-18-ban. A tömeg mindkét helyen azt kérdezi, hogy mit kell tennie. A felszólítás mindkét helyen a bűnbánatra vonatkozik, s mindkét tömeg fogadja a keresztséget. De János keresztsége csak prófétai előjele volt a pünkösdi keresztségnek: "Én csak vízzel keresztellek titeket. De eljön az, aki hatalmasabb nálam... ő Szentlélekkel és tűzzel fog megkeresztelni titeket" (Lk 3,16). A Szentlélek ígérete "nektek és gyermekeiteknek szól" (ApCsel 2,39), vagyis a világ minden részéről az ünnepre összegyűlt zsidóknak és a későbbi nemzedékeknek. De ugyanakkor azoknak is, "akik távol vannak" (2,39), a későbbi pogányoknak. Péter a hallgatóit ki akarja menteni "ebből a gonosz nemzedékből" (2,40). A szavak az MTörv 32,5-ben büntetést hirdetnek azokra, akik a törvényt nem tartják meg. Lukács arra a nemzedékre vonatkoztatja, amely elvetette Jézust (Lk 11,29-32,47-51).

A 2,41 szerint a megtértek száma 3000, s ezzel Lukács jelzi, hogy a zsidó nép jelentős része hitt a Messiásban, és így mint az ígéret népe élnek tovább. Ugyanitt megtaláljuk az egyéni és közösségi üdvösség kifejtését is. Az üdvösség nem marad pusztán személyes ügy a hívő és Jézus közt. Az egyes ember Isten népébe keresztelkedik bele, és mint az egyházi közösség tagja részesül az üdvösségben.

2,42-47 A Lélek gyümölcsöt hoz a közösségben. Lukács az első hívő közösség idealizált képét nyújtja, de ennek megvan az üzenete a mai ember számára is. Amikor egy közösségben megvan a bűnbánat és a tagok megnyílnak a Lélek hatalma előtt, az drámai változást hoz a keresztény életbe és ekkor másokra is vonzást gyakorol a kereszténység. A közösségi élet alapjaként Lukács az apostolok tanítását, az életünk hasznossá formálását mások számára, a kenyértörésben (Eucharisztia) való közösséget és a közös imát hangsúlyozza. Az apostolok által művelt csodákban és jelekben (Joel 3,3; ApCsel 2,19) felismerték a Lélek hatalmát. A könyvben található összefoglaló szakaszok közül ez az első, s ezekkel utal arra, hogy az egyes történetek az általános keresztény magatartás példái.

A 2,44-ben a javak megosztása a szeretet és a barátság kifejezése volt ebben az időben. A cél az, hogy a közösség minden tagjának meglegyen, amire szüksége van, és senki se halmozza fel javait, amikor mások szükséget szenvednek. Lukács emellett gyakran hangsúlyozza a Lélek másik fontos gyümölcsét: a közösség örömét és jó hírnevét. A hívők itt még megtartották a zsidó vallás előírásait és ez volt az összekötő kapocs a hagyományokkal. Az első keresztények megmaradtak a zsidóságban, ezért a többi zsidó elismerte buzgóságukat, és így folytatni lehetett az evangélium hirdetését. Lukács hangsúlyozza, hogy az emberek egyénileg és mint egy közösség tagjai is meg vannak váltva: "Az Úr pedig napról napra növelte az üdvösségre rendeltek számát" (2,47).

3,1-16 Gyógyítás az Úr Jézus nevében. Péter beszéde a 2. fejezetben előre jelzi a későbbi eseményeket, mint ahogy Jézus názáreti beszéde is a Lk 4,16-30-ban előremutat a gyógyításokra, a tanításra és az evangélium visszautasítására. A béna ember gyógyulása itt, a 3. fejezetben megvilágítja a "a földi jeleket" (vö.: 2,19), s azt is hogy a Lélek kiáradásában Isten munkálkodik. Példázza azt is, hogy "üdvözülni fog, aki segítségül hívja az Úr nevét" (2,21).

A 3. és 5. fejezet Pétert és Jánost társaknak nevezi, de inkább Péter cselekszik és beszél. Érdekes az, hogy Lukács említi Jánost, pedig ő néma kísérő csupán. Lukács továbbmegy az események megemlítésénél, melyekhez János semmit sem tesz hozzá. A másik ok lehet Jézus tanítása a Lk 10,1-ben, amikor kettesével küldi tanítványait. A harmadik ok talán azt akarja feltüntetni, hogy az eseményeknek két tanúja volt, hiszen a zsidó jogban ez volt a döntő. pedig az lehet, hogy kimutassa a párhuzamot Pál és Barnabás között, akik szintén együtt működnek a 13-15 fejezetekben.

Lukács gyakran utal arra is, hogy a tömeg hogyan reagál a csodákra: nem annyira a gyógyulásra figyelnek, hanem inkább a gyógyítókra, s ez ma is kísértés azok számára, akik hittel akarnak gyógyítani. Péter és János a 3,12-ben rendreutasítják a népet éppúgy, mint Pál és Barnabás a 14,14-18-ban mondván, nem az emberi személyen van a hangsúly. A béna ember nem Péter és János hatalma révén gyógyult meg, hanem a Jézus nevébe vetett hit által, aki meghalt, de Isten hatalma feltámasztotta. A hit által való gyógyítás nem igényli annak hatalmát vagy életszentségét, aki gyógyulásért imádkozik. Ma is sok gyógyításnak vagyunk a tanúi, melyek az imádkozó keresztények kérésére történnek, például amikor a szülők imádkoznak a gyerekükért. Hallani lehet olyan esetekről is, amikor a hit olyat is meggyógyít, aki maga esett bűnbe, azonban az Istenbe vetett hit gyógyulására szolgált. Az ApCsel-ben a hangsúly a meghallgató Istenen van és nem azon, aki imádkozik.

Ezért az ApCsel-ben levő gyógyítások nem varázslatok, nem valamilyen hatalommal való manipulálás, amit a gyógyító ellenőriz. A hívő gyógyítás az imának egy fajtája, mint ahogy Péter imádkozott Tabita teste felett (ApCsel 9). A hittel és az imával való gyógyítás mind az ApCsel-ben, mind ma Isten segítségének az elnyerése. Tehát nem Isten kényszeríti ránk a gyógyulást, hanem olyan magatartásról van szó, amely elfogadja Istentől az igent vagy a nemet, ahogy ő akarja.

A gyógyítás a 3. fejezetben azt is bemutatja, hogy Isten hogyan védelmezi Szolgáját, Jézust, akit népe elvetett. Amikor Péter Jézus nevében kéri a gyógyulást, akkor Isten azt is megmutatja, hogy ő feltámasztotta Jézust a halálból és megdicsőítette nevét (3,13-16).

3,17-26 "Engedelmeskedj a Mózeshez hasonló prófétának és áldott leszel". A beszéd nem ítéli el azokat, akik visszautasították Jézust, hanem inkább meg akarja győzni őket tévedésükről és bűnbánatra indítani. A 3,17 különbséget tesz Jézusnak a visszautasítása között és azon visszautasítás között mely a föltámadása után érte apostolait. Jézus a kereszten kérte az Atyát, hogy "bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit tesznek" (Lk 23,34). Két későbbi beszéd megkülönbözteti a feltámadás előtti tudatlanságot, amikor még volt mentség Jézus visszautasítására (17,30 és 13,27). De miután Isten megdicsőítette Szolgájának nevét a feltámadásban, azóta a tudatlanságra nincs mentség. Akik Jézust most, feltámadása után másodszor is visszautasítják, megérdemlik, hogy kizárják őket Isten népéből (3,22-26). Lukács számára tehát ez a következmény: azok a zsidók, akik tagadják, hogy Isten feltámasztotta Jézust a halálból, kizárják magukat Isten választott népéből. Ezért csak a kereszténnyé lett zsidó az igazi örököse Isten áldásának, amelyet Ábrahám ideje óta megígért népének.

A 3,18-21-ben levő érvelés hasonlít a 2. fejezetben levőhöz. Állítja, hogy Isten előre hirdette a próféták által a Messiás halálát, és felhasználta azoknak a zsidóknak a tudatlanságát, akik őt elvetették, a jövendölések teljesedésére. Ha bűnbánatot tartanának és elfogadnák Jézust messiásnak, bocsánatot nyernének (3,19). A bűnbánat siettetheti a messiási áldás régóta várt idejét, amit Isten megad majd Jézus második eljövetelében. Noha a feltámadás megerősítette Jézus messiási voltát, ellenségei és a hitetlenek csak a világ végén fogják elismerni őt Messiásként (Lk 21,27). Most, mennybemenetele óta az ApCsel 1,9-11 szerint az Atyánál van a végső helyreállításig.

Ugyanazt a görög szót lehet használni a feltámasztás és a prófétai meghívás jelölésére (a magyarban is: prófétát "támaszt" neked az Úr - a szerk.). A MTörv 18,15-ben olvasható Mózes jövendölése: "Urunk Istenünk hozzám hasonló prófétát támaszt majd nektek testvéreitek közül. Hallgassatok rá." (ApCsel 3,22). Lukács ezt is Jézus feltámasztására értelmezi.

Lukács tehát Mózest első és legnagyobb prófétának tartja, Jézust pedig hozzá hasonló prófétának. Ezért, aki nem fogadja el Jézust mint feltámasztott prófétát (aki apostolain keresztül szól), azt kiveti a népből, ahogy azt a Lev 23,29 idézete mondja az ApCsel 3,23-ban. Így ez az ApCsel 3,23 a kulcs ahhoz, hogy Lukács hogyan oldja meg azoknak a zsidóknak a problémáját, akik nem fogadják el Jézust, s egyúttal kulcs ahhoz is, hogy Isten a kereszténységet hogyan kapcsolja népéhez. Amíg Máté a keresztényeket a régi Izrael helyett Isten új népének mondja (Mt 21,43), addig Lukács hangsúlyozza Isten népének folytonosságát azokon a zsidókon keresztül, akik elfogadták Jézust. Azokat, akik ezt nem tették, kivetik Isten népéből.

A bevezetőben említettük, hogy az ApCsel-ben a beszédek néha félbeszakadnak, de utána Lukács megmondja, hogy mit akart hangsúlyozni vele. A 4,1-3-ban Pétert olyan zsidók szakítják félbe, akik nem hisznek a test feltámadásában. A könyv különben több esetben szembeállítja azokat a zsidókat, akik hisznek a feltámadásban (a farizeusok és Pál), és azokat, akik nem hisznek benne (főleg a szadduceusok, 23,6-10). Az olyan hitetleneket aligha lehetne jó zsidóknak tartani, akik tagadják a halál utáni életet, mint pl. az epikureus filozófusok is. Az ilyenek nem is hihettek a feltámadásban.

Jellemző még az is, hogy Lukács nagyjából azonosítja a zsidók vezetőit a szadduceusok hitetlen csoportjával. Az ApCsel 4-5 fejezete mutatja, hogy az apostolok hogyan vették át Isten népének szellemi vezetését a korábbi elöljáróktól.

4,1-22 Az apostolok Istennek engedelmeskednek, nem az embereknek. Az ApCsel 4 főleg a zsidó nép régi vezetői és az apostolok közötti ellentétre összpontosít. Lukács kifejezi, hogy a régi vallási vezetők a Messiás elutasításával elvesztették igényük jogosságát. Mivel nem engedelmeskedtek Istennek, az apostolok nem engedelmeskednek nekik, hanem csak Istennek. Az apostolok a helyükbe lépnek mint Isten új népének vezetői, akiket a Messiás, Jézus nevezett ki.

A zsidók legfőbb hatósága a főtanács volt. Ennek vezetői kérdőre vonták Pétert és Jánost, hogy "Micsoda hatalommal, vagy kinek a nevében tettétek ezt" (4,7). A zsidó törvény szerint Jánosnak mint második tanúnak jelen kellett lenni a tárgyaláson. A két apostol és a csodában kételkedő vezetők közötti ellentét emlékeztet Mózes és Áron meg a fáraó és varázslói közötti ellentétre a Kiv 7-11-ben.

A 4,8 szerint Péter a Szentlélek segítségével válaszol. Itt teljesedik Jézusnak a Lk 12,11-12-ben közölt jövendölése, amely szerint a tanítványokat a Lélek fogja vezetni vallomásukban, amikor bíróság elé hurcolják őket.

A 4,8-12 vers még hozzáfőzi, hogy az apostolok a béna embert Jézus nevében gyógyították meg, s "ő az építők által elvetett kő, amely szegletkővé lett" (4,11), ahogy arról a Zsolt 118,22 beszélt. Üdvösség csak Jézus által jöhet.

A zsidó vezetőket meglepi a tanulatlan emberek merészsége (4,3-14). Lukács ezt a merészséget is a Léleknek tulajdonítja (4,8). Azután rámutat a vezetők csődjére, amennyiben nem tudnak válaszolni Péternek és Jánosnak. Amint a fáraó nem tudta tagadni a csodákat, úgy a zsidó vezetők sem a gyógyulást, ezért nem engedelmeskednek Isten akaratának, amelyet világosan látnak. Kényszeríteni akarják az apostolokat, hogy ne tanítsanak Jézus nevében. Pétert nem tarthatják lázadónak, amikor úgy válaszol, hogy inkább kell engedelmeskedni Istennek, mint az embereknek. A jelenet a Lukács idejében jól ismert drámára, az Antigonéra emlékeztet, és a 2. Mak 7,2 ószövetségi jelenetére. A főtanács a nép miatt nem tudja elhallgattatni az apostolokat. Lukács így jelzi, hogy a nép vezetése a tehetetlen főtanácstól eltolódott a megállíthatatlan apostolok felé.

4,23-31 A közösség Isten győzelmét ünnepli. Az egyházi közösség hálát ad Istennek Péter és János győzelméért, mint ahogy az izraeliták adtak hálát, amikor Mózes vezetésével átkeltek a Vörös-tengeren, és kiszabadultak a fáraó rabságából (Kiv 15). Imájukban a Zsolt 2,1-2 teljesedését látják. Szerintük a zsoltáros előre látta, hogy a királyok és az uralkodók, a zsidók és a pogányok tehetetlenek Istennel és a Messiással szemben. Heródes király meg a zsidók, Pilátus helytartó meg a pogány rómaiak nem tudták megakadályozni Jézus művét, még azzal sem, hogy megölték őt. Az Isten elleni lázadás eredménye is csak az lesz, amit ő öröktől eltervezett (4,24-28).

A hívők meglátják, hogy Isten a Messiás halálában győzött, s ez bátorságot adott nekik, hogy ne féljenek a főtanács fenyegetésétől. Imádkoztak, hogy amint Péter és János győzött a főtanács felett, úgy tudjanak ők is győzni minden jövőbeli fenyegetés ellenére. Isten pedig folytatta a gyógyítást, a jeleket és a csodákat. Mózes, Isten szolgája, legyőzte a fáraót jelek és csodák által. Isten új Szolgájának, Jézusnak a nevében új jelek és csodák történtek. Az egybegyűltek imája egy "második pünkösdöt" eredményez. A hely megremegett és mindnyájan betelnek Szentlélekkel, és továbbra is bátran hirdetik Isten szavát, ahogy Péter tette pünkösdkor. A zsidó vallási vezetők zaklatásai ellenére ez volt az Isten igazolása és pecsétje az egyház számára. A keresztények függetlennek érezték magukat a főtanácstól, mint annak idején a zsidók a fáraótól.

4,32-5,11 Egység az apostolok vezetése alatt. Az apostolok megszilárdult tekintélye új hatást fejtett ki a közösség életében. A hívők javaikat az apostolok rendelkezésére bocsátották, hogy ne legyen közöttük szűkölködő. Ananiás és Szafíra esete olyan tett, mint Korah, Dátán és Abirám lázadása volt Mózes ellen a pusztában (Szám 16). A halálbüntetés mindkét esetben mutatja, hogy milyen súlyos a felkent vezető alatt álló közösség elleni vétek. Júdás végzete is erről tanúskodott. A Lk 22,3 úgy fejezi ki, hogy a sátán megszállta Júdást, itt az ApCsel 5,3-ban is azt kérdezi Péter Ananiástól: "hogyan csábíthatta el szívedet a sátán?" Júdás földet vett a pénzen, amit Jézusért kapott, s azon is halt meg szörnyű módon (1,18). Ananiás visszatartotta az eladott föld árának egy részét, és holtan esett össze (5,1-5).

Ezek a szakaszok borzasztóak, viszont Lukács hangoztatja, hogy Isten büntetését nem lehet kimagyarázni, őt nem lehet kijátszani. Aki sértőn és határozottan Isten ellen lázad, az megkapja büntetését. Isten nem szégyenülhet meg. Azt feltételezhetjük, hogy Ananiás és Szafíra halálának természetes oka lehetett, csak a hirtelen halál számított büntetésnek. Lukács egyébként ennek ellenére mindenütt hirdeti Isten irgalmát és türelmét. Isten nagyon sokáig védelmezi a bűnöst, ha az megtérni kíván (Lk 15), de aki megtagadta bűne beismerését, és nem kéri a bűnbocsánatot, annak el kell szenvednie Istentől való elszakadásának a következményeit is.

Barnabás nevével először itt találkozunk a 4,36-ban, ő vezette később Saul-Pált az apostolokhoz (9,26). Barnabás új neve, amit az apostoloktól kapott (Vigasztalás fia) és vagyonának jótékony célra való fordítása jelzi, hogy elfogadta az apostolok tekintélyét. Az ApCsel 5,1-11-ben Ananiás és Szafíra viselkedése éppen ellenkező volt. ők is eladták földjüket, és úgy tettek, mintha az egész árát a közösségnek adták volna. Azonban titokban megtartották egy részét, s ezzel függetlenedni akarnak a közösségtől. Valójában azt tagadták meg, hogy teljesen alávessék magukat az apostolok tekintélyének. Ananiás és Szafíra nem voltak arra kötelezve, hogy utánozzák Barnabást, és mindent odaadjanak az apostoloknak (5,4). A képmutatás mellett döntöttek, "nem embereknek hazudtál, hanem az Istennek!" (5,4). A Szentlélek ellen vétkeztek (Lk 12,10), és nem az apostolok ellen.

Ananiás és Szafíra megkérdőjelezték mind a Lelket, mind a közösség gondolkodását is. Haláluk világosan bizonyítja Lukács számára, hogy a Lélek jelen van az egyházban, és az apostolok tekintélye mögött áll.

5,12-16 Harmadik összefoglalás: az apostolok által végzett jelek és csodák. Ez a harmadik összefoglaló és összekötő részlet, amely az egyes eseményekből levonja az általános következtetést. Az apostolokat a gyógyító erő csúcsán mutatja be, mint majd később Pált is a 19,11-12-ben. A hellenista olvasók előtt megszokott hangon beszél, akik ismerték a varázslatot. Péter árnyékának és Pál kendőinek gyógyító erőt tulajdonít. De ahogy Pál gyógyítását megkülönbözteti a varázslók mesterkedéseitől (19,13-19), ugyanúgy az 5,12-16-ban azt is tisztázza, hogy Péter karizmája Istentől van, amit Jézus nevében gyakorol (3,12-16).

Salamon csarnoka, ahol a keresztények találkoztak, ugyanaz a hely, ahol Péter magyarázza a béna ember gyógyulását a 3. fejezetben. A zsidók közül néhányan féltek csatlakozni hozzájuk, mert attól tartottak, hogy az kihívás volna a főtanács határozata ellen, amely megtiltotta, hogy az apostolok Jézusról beszéljenek. Az 5,13-14 mégis kiemeli, hogy sok férfi és nő hitt (2,17-18), s hogy a közösségnek tekintélye volt a zsidók előtt.

5,17-42 Második összeütközés a főtanáccsal; Gamáliel. Az ellentét a zsidó nép régi vezetői és az apostolok között az utolsó felvonáshoz érkezik, amikor a főpap és a szadduceusok irigységből őrizetbe veszik az apostolokat (5,17-18). Lukács hangsúlyozza, hogy Isten az apostolokkal van és csodálatosan kiszabadítja őket a börtönből, sőt visszaküldi őket a templomba, hogy tanítsanak (5,19-21). A 22-26 versek gúnyosan utalnak a főtanács tehetetlenségére. Ezek féltek attól, hogy ha nyilvánosan megbüntetik az apostolokat, akkor a nép megkövezi őket. Amikor a főpap felrója nekik, hogy a tilalom ellenére mégis hirdetik Jézust, Péter megismétli, hogy ők Istennek engedelmeskednek, nem embereknek. Az 5,20 szerint Isten kiszabadította őket és megparancsolta az "életről szóló tanítást" (5,28-29).

A 30-32 versek összefoglalják azt a keresztény tanúságtételt, hogy akit a zsidók keresztre feszítettek, azt Isten megvédelmezte. A "fölfüggesztették a fára" kifejezés utal a MTörv 21,22-23-ban levő átokra, amely a fán függőre vonatkozik. A zsidók úgy gondolták, hogy a felfeszítés Jézust az Írásban foglalt átok alá helyezte, ezért kérdezték, hogy hogyan lehet a Messiás az, akit Isten megátkozott. Pál a Gal 3,10-14-ben nyíltan válaszol erre a kérdésre. Az ApCsel 5,30-32-ben csak közvetett választ találunk, mivel az átkot határozottan nem említi. A válasz csak az, hogy Isten feltámasztotta és felmagasztalta azt a kegyetlenül megölt embert, s Izrael urává, megváltójává tette. Bár az Ószövetség olyanokat mond átkozottnak, akiket keresztre feszítettek, de Isten akarta a Messiás halálát, és aztán feltámasztotta. Ennek tanúi az apostolok és a Lélek, aki velük van.

A főpap és a szadduceusok nem hittek a feltámadásban (4,1-2), de a szöveg megkülönböztet egy farizeust, aki hitt, és ez Gamáliel. A 22,3 Pált tanítómesterének mondja. Itt úgy látjuk őt, hogy történeti bölcsességet és mérsékletet hirdet. Benne van az ironikus célzás arra is, hogy aki a keresztényeket elítéli, az magával Istennel kerül szembe (5,35-39; vö.: 2 Makk 7,19). Lukács hiszi és könyvében kifejezi, hogy a keresztény ügy legyőz akármilyen eléje gördített akadályt is. Például az István halála után kitört üldözés következménye lett, hogy a kereszténység széles körben elterjedt (ApCsel 8). Ez a beszéd még egy sorba állítja a keresztényeket a korabeli hamis messiási mozgalmakkal, amelyekről a történetíró Josephusnál is hallunk, de más sorrendben. A hamis irányzatok eltűnnek, az igaz ügy azonban folytatódik és növekszik, mert Isten vele van.

A főtanács elfogadja Gamáliel "várjunk és meglátjuk" tanácsát. Megfenyítik az apostolokat, és megtiltják nekik a tanítást, de szabadon engedik őket. Azok pedig örülnek, hogy Jézusért szenvedtek, és ez példa lesz minden keresztény számára (5,39-41). Tehát Istennek engedelmeskednek, nem a főtanácsnak, s visszatérnek és szabadon hirdetik, hogy Jézus a Messiás (5,42). A szakasz a főtanács tehetetlenségével és az új vezetők, az apostolok feltartóztathatatlan tevékenységével zárul.

6,1-7 Újabb tisztségek a közösségben. Az apostolok tehát Isten új népének a vezetői, akik a nagytanács helyére lépnek mint Isten népének teljes jogú vezetői, de hamarosan segítőkre van szükségük, hiszen a közösség gyorsan növekedett, és az apostolok megosztják velük a vezetés feladatát, mint ahogy Mózes is így osztotta meg vezetői tisztségét a pusztában (Kiv 18, 17-23). Lukács leírásából azt is megtudhatjuk, hogy az új egyházi vezetés a gyakorlatban hogyan bontakozott ki. A galileából származó apostolok héber, illetve arám nyelven beszéltek. Jeruzsálembe sok zsidó jött a világ minden részéről. Sok új keresztény zsidó számára kényelmesebb volt a nemzetközileg elterjedt görög nyelvet beszélni. A "görögök" fogalom azokra vonatkozik, akik görögül beszéltek, és ismerték a görög kultúrát. Azokat a zsidókat, akik görög nyelvet használtak, görögül beszélő zsidóknak nevezik akkor is, amikor keresztények lesznek. Még most is feszültségek keletkeznek az angol és a francia nyelvi csoportok között Kanadában, hasonlóan volt ez az arámul és görögül beszélő zsidók között a jeruzsálemi keresztény közösségben.

Az apostolok vezetői szerepe megnyilvánul abban, hogy ők ellenőrzik a közösség vagyonát. A feszültség a két nyelvi csoport között akkor jelentkezik, amikor a segélyek elosztását helytelenül végzik a két csoport szegényei között. A Tizenkettő imádkozik és tanít, a hét diakónus pedig az asztalnál felszolgál, valójában Lukács a hét diakónus későbbi munkáját írta le. István a Szentléleknek ugyanazt az ajándékát kapta, mint az apostolok, ő is "jeleket és csodákat művelt", s éppúgy vitatkozott és érvelt, mint a Tizenkettő (6,8-11 és 7,1-53) Valójában a közösség javainak a kezelése is a közösség feletti hatalmat jelképezi.

Az egyházban új vezetői csoport alakult ki a görögül beszélő zsidókból. Ahogy a tizenkettes szám jelképezi Izrael tizenkét törzsét, a hetes szám az egyetemességet, mivel ezt akkor "tökéletes szám"-nak tartották. A Tizenkettő megalapozta az egyházat Izraelben, a Hét diakónus pedig az egész világon elterjedt egyház jelképe volt, melyben a görög nyelvet beszélték. Hatalmukat Jézus apostolaitól kapták, mert ők szentelték fel őket.

Lukács ezt a beszámolót egy másik összefoglalással fejezi be. Ahogy az egyház vezetése egyetemesebb lett, úgy a jeruzsálemi egyház is "rendkívüli módon" megnövekedett, túl az előbb említett ötezres számon (4,4). Még a papok közül is többen hozzájuk álltak, hívőkké váltak, pedig ők előbb a keresztények ellen voltak (4,1-2). Mielőtt Lukács arról beszélne, hogy az egyház Jeruzsálemen kívül is elterjedt (ApCsel 8), úgy állítja elénk a jeruzsálemi közösséget, mint Izraelnek az Írásban megígért helyreállítását. Azt az eszményi életet élték, amelyre a zsidók Izajás ideje óta vágyódtak.

6,8-15 Istvánt perbe fogják. Az új elöljáró, István csakhamar összeütközésbe került a görögül beszélő zsidókkal, akik nem hittek Krisztusban. De nem tudtak megbirkózni István bölcsességével és a belőle szóló Lélekkel (6,10), akit Krisztus megígért a Lk 21,15-ben. Azzal vádolták Istvánt, hogy a templom, a törvény és a szent hagyomány ellen beszél. A főtanács elé hurcolják, mint ahogy Krisztust szenvedése elején. Lukács (22,66-71) Jézus tárgyalásán nem említett egy fontos dolgot, amit a Mk 14,55-61 és a Mt 25,59-63 hangsúlyoznak. Ez az a hamis tanúk vádja volt, hogy Jézus le tudná rombolni a templomot. Most azonban az ApCsel 6,14 említi ezt a vádat István perében. A templom-vád szerepel István beszédében az ApCsel 7,1-53-ban.

7,1-53 István beszéde a főtanács előtt. Ez a beszéd a legnagyobb fordulat az ApCsel-ben. A zsidó főtanács elvetette és megölette a Lélekkel eltelt Istvánt, mint ahogy elvetette és megölette Jézust. Így másodszor is elutasították a Messiást, mint ahogy őseik kétszer utasították el Mózest. István beszéde feltételezi Péter beszédének ismeretét a 3. fejezetben. Mindkettő "Mózeshez hasonló prófétának" nevezi Jézust, és mindkettő említi a próféta visszautasításáért járó büntetést (ApCsel 3,23 és 7,39-43). Viszont az ószövetségi események, amelyeket István említ, kiegészülnek azokkal, amiket Pál mond a 13. fejezetben levő beszédében. Mindezek, továbbá az egyszerű stílus, a szerkezet és az Ószövetség felhasználása, mind Lukács kezenyomának a jele a beszédek összeállításában.

Az ószövetségi visszatekintés két dolog körül forog. Az első az Ábrahámnak tett ígéret, hogy utódai megmenekülnek Egyiptomból, s megkapják a földet, ahol szabadon imádhatják az Istent (7,5-7). Ez Mózes idejében teljesedett be (7,17). A másik kulcspont Mózes jövendölése, (3,22) hogy "hozzám hasonló prófétát támaszt majd nektek Isten testvéreitek sorából" (MTörv 18,15 ApCsel 7,37-ben).

A beszéd közvetve megmutatja, hogy Jézus miben hasonlít Mózeshez. Lukács evangéliuma párhuzamot von Mózes élete és Jézus élete között már születésétől fogva. Mindkettő növekedett bölcsességben (ApCsel 7,22 és Lk 2,52), "szavaiban és tetteiben egyaránt hatalmas volt" (ApCsel 7,22; Lk 24,19). Mindkettő csalódott, mert saját népük nem ismerte el, hogy Isten a megmentésükre küldte őket (ApCsel 7,25 Lk 13,34-35 és 19,41-44). Miután Mózes elmenekült Egyiptomból, Isten újra megerősítette és visszaküldte népéhez, hogy "csodákkal és jelekkel" szabadítsa meg őket (7,27-36). Az ApCsel 7,36 ezt kifejezetten Jézus feltámadásához hasonlítja. Jézust is elvetették, de halála után Isten megerősítette, mint Megváltót. Föltámasztotta és újra elküldte, hogy mentse meg népét bűneitől (6,8), ezt a keresztényeknek, mint Péternek és Istvánnak az igehirdetésén keresztül teszi, valamint a csodákon és jeleken keresztül. őket Isten Lelke tölti el, ezért az ő nevében cselekednek.

István beszédének utolsó része felidézi a 6,13-14-ben levő vádat, amely szerint Jézus és István a templomot gyalázták. A választ az Ószövetségből veszi, hogy Isten nem lakik kézzel épített templomban (Iz 66,1-2; ApCsel 7,48-49). Azután a vádat visszafordítja a népre, amely az Írás szerint is keménynyakú (Kiv 32,9), s amely ellenállt a Szentléleknek (Iz 63,10). Ugyanezt teszik akkor is, amikor a Lélekkel eltelt Istvánnak ellenállnak. Amint őseik megölték a prófétákat (Lk 11,47-51), ők, a főtanács, ugyanúgy megölték Jézust (ApCsel 7,51-52).

Az István szájába adott vádak tulajdonképpen arra épülnek, ahogy az Ószövetség leírja Istennek és a népnek a kapcsolatát. Hangsúlyozza a nép engedetlenségét, Isten hosszantűrő irgalmát, a próféták figyelmeztetéseit, és azt a módot, ahogy a nép azt elutasította (az Isten Lelkének való ellenállás, Zak 7,12). Kitér arra is, hogy Isten miért engedte meg a választott nép száműzetését. Az ApCsel 7. fejezetében kifejti, hogy a zsidó vezetők miért nem hittek Jézusban, s miért volt szükség arra, hogy Isten népének új vezetői legyenek.

7,54-8,3 István vértanúsága és az egyház terjedése. István "Szentlélekkel eltelve" tanúsítja, hogy látta a feltámadt Jézust isteni dicsőségében (7,55-56). Az ég megnyílása a látomásra utal, erről van szó Lk 3,21- 22-ben és az ApCsel 10,11-ben is. Majd Istvánt kivonszolják a városból és megölik, ez hasonlít Jézusnak Názáretből való kiutasításához (Lk 4,29) és keresztre feszítéséhez Jeruzsálem falain kívül. Lukács más párhuzamot is állít. István imája: "Uram Jézus, vedd magadhoz lelkemet!" (7,59), hasonlít Jézuséhoz a kereszten: "Atyám, kezedbe adom lelkemet" (Lk 23,46) imájához. Mindketten megbocsátanak azoknak, akik megölik őket: "Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják mit tesznek" (így Jézus a Lk 23,34-ben), és: "Uram, ne ródd föl nekik ezt a bűnt!" (mondja István az ApCsel 7,60-ban). István úgy imádkozik Jézushoz, mint Jézus az Atyához.

Ezek a megbocsátó imák Lukács számára nagyon fontosak. Jézus megbocsátó imáját összekapcsolja azzal a második lehetőséggel, amelyet a jeruzsálemi zsidók kapnak az ApCsel 2-3-ban. Ugyanakkor utal arra, hogy István imája szerepet játszott Saul (a későbbi Pál) megtérésében s arra a kiválasztásra, hogy Krisztus igehirdetője legyen (9,4-6). Ezért említi Sault rögtön itt, István imája után a 7,60-ban.

Hasonlóképpen ezért említi itt mindjárt a bekövetkezendő üldözést is, mert az egyház akkor szóródott szét Júdeában és Szamáriában, ahogy Jézus megjövendölte az 1,8-ban. Az üldözés az apostolokat nem szorította ki Jeruzsálemből, hanem csak István görögül beszélő társait, mint pl. Fülöpöt (8,4-5). Saul is szerepet játszhatott az egyháznak ebben a szétszóródásában, de még csak mint üldöző (8,3). Így fejeződik be Lukácsnál a kereszténység növekedéséről és terjeszkedéséről szóló beszámoló jeruzsálemi szakasza.
 

ÜLDÖZTETÉS ÉS TERJESZKEDÉS JÚDEÁBAN ÉS SZAMÁRIÁBAN
8,4-9,31

8,4-8 Fülöp Szamáriában. A 8,1-3 összekötő jellegű szakasz. Összefoglalja az előzményeket és bevezeti a további mondanivalót. Említi, hogy az üldözés szétszórta az igehirdetőket egész Júdeában és Szamáriában, s ezzel befejezi a jeruzsálemi szakaszt, s előkészíti Fülöp szamáriai útját. Ebben a részben Saul (Pál), még mint üldöző ironikus módon játszik szerepet a kereszténység elterjedésében.

De az ige terjedését az üldözés sem akadályozta meg. Fülöpöt, a hét diakónus egyikét kiutasították Jeruzsálemből (6,3-6), azért ment Szamáriába. A szamáriaiak a zsidók leszármazottai, de pogányokkal összeházasodtak, és idegenként éltek Izrael földjén, az asszír fogság után. Ennek a "vegyes vallású lakosságnak" hirdette Fülöp a Messiást. Nagy hatással volt a tömegre azzal, amit mondott, és azokkal a jelekkel, amelyeket a betegeken végbevitt.

8,9-25 A varázsló Simon félreérti a csodákat. Ezek a gyógyítások vezettek Fülöp és Simon találkozásához, aki varázslással foglalkozott. Neki a későbbi keresztény hagyományban rossz híre lett, mint olyan szekta fejének, aki egyesítette a keresztény s az okkult elemeket, s ezzel a kereszténység vetélytársává vált. Ez az első hely az ApCsel-ben, ahol az okkult mágikus és a keresztény gyógyítás összeütközik egymással (vö.: még 13,4-12 és 19,11-19).

Az első századbeli varázslók különböztek azoktól, akik ma adnak elő bűvészmutatványokat és ügyes trükköket. ők az életet a titokzatos hatalmak által akarták befolyásolni, és így saját akaratukat megvalósítani. Tetteiket pedig saját hatalmuknak tulajdonították. Így Simon az emberek figyelmét önmagára összpontosította, nem Istenre.

Fülöp és Simon mágus összehasonlításában Lukács hangsúlyozza, hogy a Lélekkel eltelt Fülöp mennyivel nagyobb hatást váltott ki. Sőt, Simon meg is lett félemlítve. Az nem világos, hogy ez a beszámoló milyen kapcsolatban áll a Simonról szóló későbbi keresztény hagyománnyal, amely őt, mint főszakadárt említi. Feltételezhető, hogy Simon szektájában voltak keresztény elemek is. Ez magyarázható abból, hogy Simon átmenetileg kereszténynek számított. Az akkortájt elterjedt kultuszok egyébként nagyobbára keverékei voltak a keresztény, a mágikus és a nem keresztény elemeknek.

Az ApCsel 8,16 elválasztja a Lélek eljövetelét az Úr Jézus nevében végzett keresztségtől. Ez zavart okozott a magyarázók és a teológusok között. Az Újszövetség más részeiben (Jn 3,5 és Tit 3,5-7) és legtöbbször Lukácsnál is össze van kapcsolva a két esemény (ApCsel 2,38; és 9,17-18). Igaz, Lukács említi a léleknek a keresztség előtti (ApCsel 10,44-48; 11,15-17) és a keresztség utáni (itt és 19,1-7-ben) befogadását is. Viszont ilyen esetekben Lukács más dologra is súlyt helyez. Az ApCsel 8,16 nézőpontja szerint úgy látszik, hogy Isten és Fülöp apostol váratlanul feloldja a szamaritánusok megvetését (10,44 és 19,6).

A történetet nem lehet annak bizonyítására felhasználni, hogy a Szentlelket a keresztség után egy másik lépésben kell befogadni ahhoz, hogy valaki teljes jogú keresztény legyen. Önmagában azt sem bizonyítja, hogy itt két külön szentségről van szó, hiszen az egyház, az ApCsel és az Újszövetség más része azt tanítja, hogy a Lelket a keresztségben nyerték el. Az ilyen értelmezés nem felel meg Lukács szándékának. ő a történetet nem arra használja föl, hogy a keresztség problémáját fejtegesse, hanem csak azt mutatja be, hogy Isten jóváhagyta az igehirdetők lépését, hogy az evangéliumot a szamaritánusoknak és a zsidóságon kívül másoknak is hirdetni kell.

Az ApCsel 8,17-19 szerint a szamáriai keresztények megkapták a Lélek ajándékait, amikor az apostolok reátették kezüket, és Simon mágus meg akarta venni tőlük ezt a hatalmat. A történet sejtetni engedi azt, hogy Simon számára a Lélek megnyilvánulásai lenyűgözők voltak. Fülöp gyógyításai őt éppúgy meghatották, mint Péteréi.

De a leírás rámutat a Lélek megnyilvánulása és a varázslás közötti különbségre, a Lélek ajándéka ugyanis nem megvásárolható, az kapja, aki erre kiválasztatott. Nem megvásárolható, ellenőrizhető, és manipulálható, mint az okkult mesterkedések. Simon mágust Lukács példának szánja olvasói számára (mint ahogy ma is példa), hogy a kereszténység nem keverhető össze a pogány és mágikus gyakorlatokkal. Amint ezt világossá tette, Lukács nem törődik többé Simon további sorsával.

8,26-40 Fülöp és az etióp tisztviselő. Fülöp és az afrikai eunuch történetét Lukács annak elővetítésére használja fel, amiről a következő fejezetekben szó lesz, hogy a egyház a pogányok felé fordul az ApCsel 10-11 és 15-ben. A 8,26-40 beszél a pogányok megtéréséről, Lukács ezt az eseményt azonban mégsem hangsúlyozza annyira, mintha az a "pogányok pünkösdje lenne" Kornéliusz háza népe számára a 10. fejezetben.

Mint az ApCsel-ben gyakran, itt is Isten a kezdeményező, angyali jelenéssel vezérli Fülöpöt (vö.: 12,7), vagy álommal, látomással (ApCsel 16,9-10), vagy a Szentlélek sugalmazásával (8.39). Lukács azt is meg akarja mutatni, hogy a kereszténység terjedését nem puszta emberi elhatározás irányítja, hanem Isten vezérli.

Az etióp ember nem csak pogány volt, hanem eunuch is. Ez is akadálya volt annak, hogy Isten népének gyülekezetébe lépjen. (Mtörv 23,1-2). ő a kiközösítettek közé számított, akik felé Jézus és követői kinyújtották kezüket a Lukács evangéliumban és az ApCsel-ben. Péter látomásban kap felszólítást arra, hogy "amit én megtisztítottam, azt te ne tartsd tisztátalannak (ApCsel 10,15) ez felszólítás arra, hogy társuljon a pogányokhoz.

Mivel az etióp Izajás tekercsét olvasta, Lukács feltehetően őt pogány istenfélőnek tartotta (mint Kornéliuszt az ApCsel 10-ben). Az istenfélők nem lehettek, és nem is volt kívánatos, hogy teljesen zsidókká legyenek, de elfogadták a zsidók egyistenhitét és magas erkölcsi követelményeit.

Lukács ismételten kifejti a szentírás magyarázásának szükségességét. A magánértelmezés nem elegendő. A feltámadt Krisztus értelmezi az írásokat az emmauszi tanítványoknak és a jeruzsálemi közösségnek (Lk 24,25-32 és 44-47). Az ApCsel a zsidókról megállapítja, hogy tévednek, ahogyan Jeruzsálemben szombatonként olvassák és magyarázzák a Szentírást. Fülöp itt megmagyarázza az eunuchnak, hogy Iz 53,7-8 Jézusra vonatkozik, és megjövendölte önfeláldozó halálát (ApCsel 8,31-35).

Fülöp bizonyára úgy tanította az etiópiai tisztviselőt, ahogyan a keresztények a megtérőket tanították, beleértve a pogányokat is. Az első században éppen a pogányok helyeztek nagy súlyt a jövendölések teljesedésére, mint a vallás igazságának bizonyítékára. A keresztények a megtérőknek a Szentírásból mondták el "Jézus örömhírét" (8,35).

Az eunuch megkeresztelése után Fülöp elragadtatása azt bizonyította, hogy ez a keresztelés Isten akarata volt.

9,1-9 A feltámadt Jézus hívja Sault. Már említettük, hogy Lukács könyvében a legfontosabb eseményeket háromszor is megismétli kis változtatásokkal az ApCsel-ben. Így Saul megtérését is háromszor mondja el: a 9,1-29-ben, Pál beszédében, a 22,3-21-ben és 26,9-20-ban. Így kiemeli fontosságát, és néhány pontot külön megvilágít benne. Ha összehasonlítjuk Pál meghívásának a három változatát az ApCsel 9; 22; és 26-ban, észrevesszük, hogy van bennük egy változatlan mag. A főpap megbízza Sault, hogy börtönözze be azokat a férfiakat és nőket, akik az "új utat" követik, mely úgy tűnik, a keresztények első megnevezése volt. Damaszkusz felé közeledve Saul a természetfölötti látványtól a földre esik, fény veszi körül és hangot hall, amely ezt mondja: "Saul, Saul, miért üldözöl engem?" Csak ő látta a fényt és hallotta a hangot. A 9,7-ben a társai csak a hangot hallották, a 22,9-ben és a 26,13-14-ben pedig csak a fényt látták. (Lukácsot nem nyugtalanítja ez az ellentmondás.)

Mind a három változat kiemeli, hogy Saulnak főleg a pogányok előtt kell tanúságot tennie.

Krisztus üzenete, "Saul, Saul, miért üldözöl engem?", világosan megmutatja, hogy a keresztényeket magával Jézussal azonosították (vö.: Mt 25,31-46). Amit a keresztények ellen tesz valaki, azt Krisztus ellen teszi. Lukács ezt is háromszor ismétli, tehát fontosnak tartja. Az ilyen szempontok gyakran elkerülik azok figyelmét, akik Lukácsot mulasztással vádolják, mert nem hangoztatja Pál tanítását, hogy Jézus a keresztényekben él.

Az Úr közvetlenül jelenik meg Pálnak, és hívja őt. Ezért Pál kéri is felvételét a keresztény közösségbe, és megkeresztelkedik. Isten Ananiás tiltakozását elutasítja, és Saulhoz küldi, mint ahogy visszautasította Péter tiltakozását is, és elküldte Kornéliuszhoz (10. fejezet).

Lukács gyakran hangoztatja, hogy Ananiás, Saul, Kornéliusz és Péter Isten tervét valósítja meg. Ma is fontos az, amit Lukács az ApCsel-ben tanít a keresztényeknek: hogy engedjék, hogy Isten mutassa meg, mit akar, és őt hallják meg a magánimáikban is. Gyakran megtörténik, hogy saját terveinket meg kell változtatnunk, mert Isten mást tart fontosnak.

9,10-31 Saul átáll a keresztények oldalára. Nem könnyű összhangba hozni az ApCsel 9-ben és a Gal 1,11-24-ben levő dátumokat és adatokat arról, hogy Pál hová ment meghívása után. A jeruzsálemi zsinattal kapcsolatban sem könnyű összeegyeztetni az ApCsel 15. és a Gal 2. fejezeteket. De Lukács adatait két okból sem lehet elvetni, csupán azért, mert nem egyezik meg azzal, amit Pál ír. Először is azért, mert a Gal 1-2 láthatóan szenvedélyes, védekező hangnemben íródott. Pálnak, és nem Lukácsnak kellett kiindulni abból, hogy igazolja függetlenségét, és a jeruzsálemi apostolokkal való egyenrangúságát. Másodszor, nem mindig világos, hogy a Galata levélben említett adatok hogyan felelnek meg az ApCsel-ben levőknek. Sőt az sem világos, hogy az egyetlen esetről, vagy ismétlődő alkalmakról beszél.

Mindenesetre az ApCsel 9. arra összpontosít, hogy Damaszkuszban az üldöző Saulból olyan igehirdető lett, aki a zsidók előtt tanúskodott Krisztusról (vö.: Gal 1,13.23; Fil 3,6; 1 Kor 15,9). Az a Pál, aki korábban üldözte a keresztényeket tanításukért, most maga ugyanazt tanítja. Lukács kiemeli, hogy ez a változás mindenkit meghökkentett. A zsidók természetesen összeesküdtek ellene amiatt, hogy meglehetősen erőszakosan tanúskodott Jézusról, mint az Isten Fiáról és a Messiásról. A 2 Kor 11,33 még azt is említi, hogy Damaszkuszból a falon keresztül egy kosárban kellett megszöknie.

Először a jeruzsálemi keresztények is féltek Páltól és nem akarták elhinni, hogy valóban közéjük állt. Barnabás közvetít Pál és a tizenkettő között. Az ApCsel 4. fejezete szerint ők ismerték Sault, miután Barnabás bemutatta nekik és elmondta meghívását és damaszkuszi tanúságtételét. Barnabás miatt befogadták Pált, aki aztán a Jeruzsálemben lakó hellenista zsidókkal veszi fel a kapcsolatot, mint előbb Damaszkuszban. De a zsidók összeesküdnek ellene, s a keresztények veszik védelmükbe, majd elküldik hazájába, Tarzuszba.

A POGÁNYOK TÉRÍTÉSE: PÉTER ÉS KORNÉLIUSZ, BARNABÁS ÉS SAUL;
A JERUZSÁLEMI ZSINAT
ApCsel 9,32-15,35

9,32-43 Péter gyógyítása és látogatása Liddába és Joppéba. Ezeknek a gyógyításokról szóló beszámolóknak, jelentős szerepük van az ApCsel ezen részében. Először, megmutatják, hogy a jelek és csodák hogyan segítették a kereszténység terjedését Júdában és a Földközi-tenger partvidékén. Másodszor, beszámolnak arról, hogy Péter a tengerparti városban, Joppéban tartózkodik, ahonnan Kornéliusz hivatta őt Cézáreába. A 10-11. fejezetben levő elbeszélést a pogány misszió igazolásának tarthatjuk.

A könyv Éneász gyógyulását egyszerűen mondja el, a gyógyításról szóló elbeszélések megszokott formája szerint. Lukács közli a nevet, a betegséget és azt, hogy az illető mennyi ideje szenved betegségében. Jézus a bénákat saját nevében gyógyította meg (Lk 5,24). Péter itt úgy nyilatkozik, hogy Éneászt Jézus Krisztus gyógyította meg, pedig Péter szólította fel, hogy álljon talpra, és vigye az ágyát. Az eredmény azonnal látható volt. Míg Jézus gyógyításai főleg az emberek csodálkozását váltották ki, Éneász gyógyulása itt sok megtérést eredményez "az Úr" Jézushoz.

Úgy tűnik, hogy Tabita feltámasztásának leírásánál Lukács a 2 Kir 4,32-37-ből merít elemeket, ahol Elizeus az özvegy fiát kelti életre. Ott egyedül a próféta közeledik a halotthoz, s itt Péter is így tesz. Mindketten imádkoznak. A 2 Kir és az ApCsel 9 is említi, hogy a halott kinyitja a szemét. De míg Elizeus ráborul a fiúra, Péter csak felszólítja, hogy keljen fel. A 2 Kir-ben a felélesztés fokozatos és a próféta kétszer is próbálkozik vele. Itt Tabita kinyitja szemét, felül és magához tér (mint a naimi ifjú a Lk 7,15-ben). Elizeus is és Péter is visszaadják a feltámasztottat övéiknek.

Lukács ApCsel-je gyakran céloz az Illés-Elizeusi eseményekre. Ezekben megtalálható a csodatevő prófétának és tanítványainak a modellje, ami aztán alkalmazható Jézusra és követőire. És ahogy a Sirák 48,15 mondja, a nép két ilyen próféta ellenére sem tartott bűnbánatot, ezért kiűzték őket országukból, és szétszóródtak a földön. A Lk 21,24 ehhez hasonlót jövendöl meg Jeruzsálem elpusztításával.

Az ApCsel 9,36-10,48 különben hasonlít a Lk 7,1-17-hez is, amely egymás mellé állítja a századosnak és az özvegyasszony fiának a történetét.

10,1-8 Kornéliusz látomása. Az ApCsel 10-11 és 15 fontos fordulópontot jeleznek. Törvényesítik a pogányokból lett egyházat azáltal, hogy közlik Péter és a Tizenkettő jóváhagyását. Sőt a 10-11. fejezet azt teszi világossá, hogy Isten maga mentette fel a pogányokat a mózesi törvény előírásai alól, vagyis attól, hogy a körülmetélés által zsidókká váljanak, mielőtt csatlakoznak Isten népéhez. A nehézség akkor oldódott meg, amikor Péter is magáévá tette a gondolatot, amely Istentől származott. Az a törvény, hogy a választott népben a férfiakat körül kell metélni, isteni jóváhagyást kapott (Ter 17,10-17). Most Isten érvénytelenítette ezt a követelményt, mert elérkezett a beteljesedés végső ideje. A várva-várt Szentlélek betöltött minden teremtményt (2,17-18 és 10,44-47). A Lélek a tisztátalannak mondott pogányokat is megtisztítja, azért a körülmetélés mint beiktatási szertartás feleslegessé vált (vö.: ApCsel 10,15).

Kornéliusz látomása az első azon két kiemelkedő látomás közül, amelyek megalapozzák Péter prédikációját a pogányok előtt. A kezdeményezés tehát Istentől jön. Lukács megvédi az egyházat attól a vádtól, hogy meghamisította Isten törvényét, amikor a pogányokat befogadta a zsidó szertartás alkalmazása nélkül.

Kornéliusz hasonlít a századoshoz, akin Jézus segít a Lk 7-ben. Mindketten imádkoztak, és mindketten segítették a zsidó népet (ApCsel 10,2). Mind Kornéliusz, mind Péter imádkoztak, amikor ezek a korszakfordító események megtörténtek. Lukács ismét emlékezteti olvasóit az ima fontosságára. Az ima előkészíti az embereket a fontos eseményekre mind az evangéliumban, mind az ApCsel-ben. Az ima segít, hogy meghalljuk Isten hívását, és el tudjuk fogadni ajándékait.

10,9-23 Péter látomása. A következő nap Péter étkezési idő előtt imádkozik és elmélkedik. Elragadtatásszerű látomása van, ahol az étkezés szimbolikus jelentést kap. Állatokat lát, amelyek az Ószövetség szerint tisztátalanok, s ezért étkezésre alkalmatlanok (vö.: Lev 11), mégis azt az utasítást kapja, hogy ölje le és egyék belőlük. Péter tiltakozik, mint Ezekiel (Ezek 4,14), hogy sohasem evett tisztátalant. A mennyei válasz izgatja a zsidó érzékenységet, és Péterét is. Nem mondhatja tisztátalannak azt, amit Isten megtisztított. Lukács érzékelteti, hogy Péter mennyire megdöbben ezen a kijelentésen. Lukács hangsúlyozza Péter mélységes megdöbbenését a látomás jelentése miatt. Isten háromszor megismételi a látomást, hogy Péter megértse a jelentését. A szövegből (10,28) világos, hogy a látomás a "tisztátalan" pogányok befogadására céloz. Az "Amit az Isten tisztává tett" (10,15) pedig arra utal, hogy a Lélek megtisztító ereje a pogányokra is éppen úgy hat, mint a zsidókra (10, 44-47 és 11,15-17).

10,24-33 Péter Cézáreába megy. Az elbeszélés mutatja, hogy az eredetileg zsidó-keresztény egyháznak milyen nehéz volt kitárulni a pogányok előtt. De világossá teszi, hogy már Péter életében is találhatunk példát, a Pál-féle pogány misszió visszahatására.

Péter visszautasítja a pogány emberek hódolatát, hivatkozva arra, hogy ő is csak ember (10,25-26), mint ahogy később Barnabás és Pál ugyanezt teszik: "mi is hozzátok hasonló halandó emberek vagyunk" (14,11-15).

A második hitvédelmi pont a 10,28-ban található. Bemutatja Pétert, amint szembefordul a zsidó hagyománnyal, hogy közelebb kerülhessen a nem zsidókhoz (ugyanaz a probléma, mint a Gal 2,12-ben). De a "tisztátalan" étel hármas látomása felvilágosította Pétert, hogy már egyetlen embert sem tarthat méltatlannak a szent dolgokhoz. A pogányok ugyan beszennyezték magukat a bálványimádással, de a Lélek megtisztítja őket, s ugyanúgy közeledhetnek Istenhez, mint a zsidók. Nincs tehát ok a pogányok kirekesztésére, ha Isten tisztává és alkalmassá tette őket arra, hogy megtérjenek hozzá.

A tiszta-tisztátalan megkülönböztetésének kérdése végigvonul Lukács evangéliumán és az ApCsel-en. Ma ezt mi nehezen értjük meg. Visszaidézi a profánnak és a szentnek egy kezdetleges megkülönböztetését, amiről ma másként gondolkodunk. Emlékeztet arra a római katolikus tilalomra is, hogy a szent ostyát csak a papok érinthették meg, akiknek a kezét felszentelték. Az a nézet, hogy csak felszentelt kezű pap érintheti a szent ostyát, téves volt.

Az első században sok embert alkalmatlannak tartottak arra, hogy részt vegyen a zsidó istentiszteleten és összejövetelen. Olyanokat, akik nem tartották meg a tisztulási és mosakodási előírásokat, a leprásokat, a megcsonkítottakat vagy eunuchokat, szamáriaiakat, a római adószedőket és a nyilvános bűnösöket (mint a prostituáltak), akiket tisztátalan lélektől megszállottnak tartottak és a bálványimádókat. Lukács evangéliumában az ilyen bűnös emberek a középpontba kerülnek. Isten mindnyájukat hívja, de természetesen először meg kell tisztulniuk, hogy alkalmasak legyenek az Isten imádására. Lukácsnál feltűnő a bűnösök és a kitaszítottak iránt való irgalom. Sem ő, sem Jézus nem tőri el a bűn jelenlétét, az erkölcstelen tetteket, vagy a mágikus szertartásokba való belekeveredést. Lévinek el kellett hagynia a vámszedő asztalt, a házasságtörő asszonynak a bűnt. A megszállottakból kiűzték a tisztátalan lelket. S a pogánynak szakítani kellett a bálványozással vagy az erkölcstelenséggel. (Ez volt a keresztények fő kifogása a pogányok ellen.)

Kornéliusz felismerte a változás szükségességét, amikor kijelentette Péternek, hogy háza népével együtt engedelmeskedni akar Istennek, bármit parancsol neki Péter által (10,33).

10,34-43 Péter beszéde Kornéliusz házában. Péter beszédének magva az Ószövetségből való: "Isten nem részrehajló" (az ítélkezésben - MTörv 10,17). Istennek ezt a tulajdonságát Lukács nem csak a zsidókra, hanem a jóakaratú pogányokra is vonatkoztatja, mint Pál a Róm 2,11-ben és a Gal 2,6-ban. ApCsel 10,34-35 kizárja Róm 2,10-16. Isten nem igazságtalan bíró. Nem részesít előnyben egy bűnös zsidót egy igaz pogánnyal szemben, hanem azt fogadja el, aki féli Istent, bármilyen nép tagja.

A 10,36-43 olyan, mint a keresztény igehirdetés foglalata a pogányokhoz. Isten Jézus Krisztus által adta az örömhírt, - (10,3b) itt használja a "Krisztust" mint Jézus másik nevét. ő mindenkinek Ura, pogányoknak és zsidóknak egyaránt (10,36). A beszéd Jézus működésével és halálával folytatódik, azután rátér Krisztus feltámadására és az apostolok megbízatására (10,37-42). Végül pedig emlékeztet az ószövetségi próféták tanúskodására, hogy mindenki, aki hisz (zsidók és pogányok egyaránt), az megbocsátásban részesül az ő nevében (10,43). A beszéd Pálnak a Róm 2,10-16-ban levő tanításával kezdődik, és az ő tanításával fejeződik be, hogy a bűnösök a Jézusban való hit által nyernek bocsánatot és üdvözülnek.

Az ApCsel 10,39-ben, Lukács különleges szerepet juttat az apostoloknak és a szemtanúknak. A 40. vers új célzás a MTörv 21,22-23-ra: annak átkára, aki a fán függ (vö.: ApCsel 5,30). Azután az evangélium üzenete folyatódik a 10,40-42-ben Jézus feltámadásával (amivel Márk befejezi), és az apostoloknak adott paranccsal, hogy tanúskodjanak Jézus mellett, akit Isten a feltámadásban igazolt, s "élők és holtak bírájául rendelt" (10,42). Az ApCsel 17,31-ben és a 2 Tim 4,1-ben is azt halljuk, hogy a pogányoknak szóló igehirdetés Jézust minden ember tetteinek végső bírájaként említi.

10,44-11,18 A pogányok "pünkösdje". Az ApCsel 10 a Léleknek a pogányokra való kiáradását párhuzamba állítja az ApCsel 2. fejezetben levő pünkösddel. A Péterrel együtt levő zsidó-keresztények csodálkoznak, hogy a pogányok éppúgy megkapják a Lélek ajándékait, mint ők. A pogányok is különféle nyelveken hirdetik Isten csodálatos tetteit, mint az apostolok tették. A különbség az, hogy az első pünkösd napján a szöveg nem említi a vízzel való keresztséget a jelenlevő 120 emberrel kapcsolatban. Itt azután keresztelkedtek meg, miután már megkapták a Szentlelket, mintegy az egyházba való felvétel jeleként (10,47). A kezdeményező itt is Isten. Addig senki sem keresztelt meg körülmetéletlen pogányt, amíg Isten egyértelműen meg nem mutatta a nyelvek adományával, hogy már részesítette őket a Lélek adományaiban.

A Léleknek a pogányokra való leszállása olyan, mint az első pünkösdnél levő "kezdet" (11,15). Itt is Jézus jövendölése teljesül, hogy "Szentlélekkel keresztelkedtek meg" (1,5).

11,19-30 Az antiochiai keresztények. Miután elfogadott lett az elv, hogy a pogányokat felveszik az egyházba, az ApCsel 11,19-30 itt folytatja a beszámolót az egyház földrajzi elterjedéséről, amit az István halálával kapcsolatos üldözés indított el (ApCsel 1-8). Most Lukács a másik nagy egyházra, az Észak-Szíriában, a Földközi-tenger partján levő Antiochiára összpontosítja a figyelmet. Az oda érkező első hittérítők csak a zsidókhoz szóltak. De a Ciprus szigetéről és az afrikai Kirenaikából származó hellenista zsidó-keresztények sok görögöt is megnyertek az ügynek. A jeruzsálemi anya-egyház elküldte a szintén Ciprusból származó Barnabást, hogy vizsgálja meg ezeket a váratlan eseményeket. Barnabás megerősítette ezt az új görög egyházat, és megkapta Pált segítőnek. Antiochiában használták először a "krisztusi", azaz keresztény nevet.

Amikor a keresztény próféták figyelmeztettek a közeledő éhínségre, az antiochiai egyház a jeruzsálemi egyház segítségére sietett. Ezzel kifejezték hálájukat az odaküldött misszionáriusokért.

Itt használták először a vezetők jelölésére a "presbüterosz" (idős) nevet (11,30). Az ApCsel 4-6 és 23-25 más helyein a zsidó vezetőknek, főleg a főtanács tagjainak a neve ez (a vének). A 15. fejezetben, az apostoli zsinaton "presbiterek" az "apostolok" mellett szerepelnek. A 16-21 fejezetekben a "presbiterek" egyszerűen a keresztény vezetők, az apostolok külön említése nélkül. Az ApCsel 20,28-ban pedig a keresztény vezetők megjelölésére az "episzkoposz" (püspök), a "felügyelő" megnevezés áll, melyet Pál az efezusi vének szinonimájaként használ. Az első időkben tehát még sem a nevek, sem a szerepkörök nem határolódnak el élesen, csak később állandósul a "püspök, a presbiter és a diakónus" megnevezés.

12,1-19 Jakab vértanúsága, Péter bebörtönzése. Az első vértanú István volt (ApCsel 6), Jakab, János testvére pedig az első a Tizenkettő közül, aki vértanúságot szenvedett. Heródes, aki őt megölte, Pétert is fogságba vetette. (Itt Heródes Agrippáról van szó, Heródes Antipász utódjáról, kinek testvére volt az a Heródiás, aki Heródes Antipásszal házasságot kötött, és aki lefejeztette Keresztelő Jánost Mk 6,14-29-ben). Pétert húsvétkor vetették börtönbe, mint Jézust. De a Péterért való közös ima győzött Heródes terve, a börtön és a zsidók rosszindulata fölött. Isten kiszabadította őt, ahogyan később majd Pált és Szilást is kiszabadítja (16,25-34).

Ebben az elbeszélésben is érezzük Lukács humorát. Pétert hagyja zörgetni, miközben a bent levők arról vitáznak, hogy Rodé, a szolgáló képzelődött, vagy Péter angyalát látta. A szembeállítás kiemeli, hogy milyen meglepetésszerű volt Péter szabadulása.

Az itt említett Jakab minden bizonnyal a jeruzsálemi egyház vezetője volt. Ezért mondja Péter, hogy szabadulásának hírét közöljék Jakabbal. Heródes kegyetlenségét mutatja, hogy Péter őreit bebörtönzi.

12,20-23 Heródes kegyetlenül megbűnhődik. Bár Heródes Agrippa halála később következett be, Lukács itt említi az üldöző megbüntetését, mielőtt még az elbeszélés fonalát Péterről átvinné Barnabásra és Saulra. Lukács kapcsolatba hozza Heródes halálát a nép káromló magatartásával: a királyt istenként ünnepelték, ezért testét férgek falták fel. A Bibliában a férgek gyakran az üldözők és az istenkáromlók végzete, mint Antiochusnak a 2 Mak 9,9-ben. Lukács kortársa, Josephus részletesebben leírja Heródes halálát (A zsidók története 19,34-50). Ő is említi, hogy a nép Heródesnek, úgy hízelgett, mint Istennek, s az belehalt altesti fájdalmaiba.

Az ApCsel 12,24-25 egymás mellé helyezi Heródes halálát és az egyház terjedését. Elmondja Barnabás és Saul visszatérését Jeruzsálemből, s ezzel előkészíti az első missziós utat a 13. fejezetben.

13,1-12 A Lélek hittérítőket választ ki, és megbünteti a hamis prófétákat. Amikor az ApCsel 13,4 leírja, hogy "Barnabás és Saul" a Lélek által kapták küldetésüket, ez nem valami egyéni sugalmazottságot jelent. A Lélek a közösség vezetőin keresztül működött, akik böjttel és imádsággal kérték a Lélek irányítását. A Lélek a karizmatikus tagokon keresztül közölte utasítását, hogy a közösség adjon küldetést Barnabásnak és Saulnak. A vezetők úgy bízták meg őket, hogy nekik voltak felelősek a missziós tevékenységükért. Ezt megerősíti az is, hogy visszatérésük után beszámolnak útjuk eredményéről az antiochiai egyháznak (ApCsel 14,26-27).

Lukács itt jelzi a szokást, hogy a vezetők böjttel és imával hozzák döntésüket, és hogy felelősnek tudják magukat egymásért. Akarják, hogy döntésük Isten segítségével történjék, és ne csak az emberi elgondolás alapján. Az, hogy Istenre hallgatnak, és felelősek a vezetőknek, megmenti őket a tévedéstől. Ma is vannak egyházközségek, amelyek ezt a példát követik, és nagy hasznát veszik.

Ciprus szigetén Barnabás és Saul találkoznak egy zsidó varázslóval és hamis prófétával, Bar-Jezu-val (amely azt jelenti Jézus fia). A Jézus név az első században gyakori volt a zsidóknál. Pál büntető jelet használ ellene, mint Péter is Ananiás és Szafíra ellen az 5. fejezetben. A szöveg említi, hogy Saul "telve volt Szentlélekkel", vagyis karizmatikus erővel, a varázsló pedig egy időre megvakult. A csodajel megtérítette a helytartót. Feltűnő módon a 13,12 ezt a jelet az "Úrról való tanításnak" mondja (vö.: Mk 1,27). A tanítás tehát nem csak szavakból állt, a jelek igazolják annak igazságát.

Az ApCsel itt nevezi Sault először Pálnak: "Saul, akit Pálnak is neveznek".

13,13-43 Pál beszéde a pizidiai Antiochiában. Az első térítő út elején még Barnabás neve áll első helyen, ami jelzi, hogy ő a volt a vezető. De a 13,13-tól kezdve Lukács már Pálra összpontosít, Barnabást csupán "társai" között említi. János, aki elhagyta őket (13,13), Márk névre is hallgat: Márk a római neve, a János pedig a zsidó neve az apostolnak, éppúgy, mint Pálnak a Saul. Ezt a Márkot a Kol 4,10 Barnabás unokaöccsének mondja, s őt tartják az egyik evangélium szerzőjének. A Filem 24 úgy hivatkozik Márkra, mint Pál munkatársára. Az ApCsel 12,12 és az 1 Pét 5,14 szerint Márkot Péter is ismerte.

A pizidiai Antiochia Kis-Ázsiában, Galícia tartományban volt. Nem tévesztendő össze a szíriai Antiochiával, ahonnan az egyház Barnabást és Pált küldte. A görög Antióchus király neve után számos várost neveztek el így. Az ApCsel utal arra, hogy Pál szokása az volt, hogy először a zsidókhoz fordult, szombaton a zsinagógába megy, ahol felkérik a tanító beszédre. Jézus is így tett az evangélium szerint (Lk 4,16-21).

Pálnak ez a "székfoglaló beszéde" hasonlít Péter pünkösdi beszédéhez a 2. fejezetben. Összefoglalja a keresztény tanítást a zsidók számára, amely szentírási példákon és érvelésen alapul. Az ApCsel 13. ugyanazt a zsoltár idézetet használja, mint a 2. fejezet (Zsolt 16,10): "nem hagyod, hogy rothadás érje szentedet" (13,35). Érvekkel igazolja, hogy a jövendölés Jézusban teljesedett, aki feltámadt, nem pedig Dávidban, aki romlást látott. Ez is mutatja, hogy Lukács mennyire párhuzamot von Pál és Péter között.

A 13,38-39 utal Pálnak a hit által való megigazulás-tanára. A bűnök bocsánata Jézus által "nektek" lett meghirdetve. Aki őbenne hisz, fel van mentve a mózesi törvény alól. A beszéd a cinikus hitetlenek figyelmeztetésével ér véget, amit Habakuk (1,5) prófétától kölcsönöz (ApCsel 13,40-41).

Az első reakció pozitív, sokan megtérnek, és a következő szombaton az egész város a zsinagógában szorong, hogy Pált hallgassa.

13,44-52 A zsidók ellenállása, a pogányok megtérése. A zsidók közül sokan féltékenyek lettek, és bajt kevertek. Pál és Barnabás (itt már Pál áll első helyen) a zsidók hitetlensége miatt a pogányok felé fordulnak. Az ApCsel háromszor említi ezt a megállapítást, a másik két hely: 18,6 és a 28,25-28. Az ismétlés itt is a történet fontosságára utal.

A 13,47 Pálra alkalmazza az Iz 49,6-ot: "a pogányok világosságává tettelek". Simeon éneke ugyanazt Jézusra alkalmazta a Lk 2,32-ben. Az ApCsel 26,23-ban is azt olvassuk, hogy a feltámadt Krisztus, "világossága lett népének és a pogányoknak. A keresztények, mint Pál és magunk is, Krisztus küldetésében részesedünk, hogy mint Isten szolgái, világosságot vigyünk a pogányoknak.

Az igehirdetés örömet és megtérést hozott a pogányoknak és Isten szava tovább terjedt. Néhány zsidó azonban elérte, hogy Pált és Barnabást kiutasítsák a vidékről. Az a mozdulat, hogy még a port is lerázták a lábukról, Jézusnak a Lk 10,10-12-ben levő utasítására emlékeztet. A szakasz az öröm, és a Lélekkel való telítettség emelkedett hangnemében fejeződik be.(13,52)

14,1-7 Siker és üldözés Ikóniumban. Ikóniumban, a pizidiai Antiochiától kb. 80 km-re, hasonló helyzetet látunk. Pál és Barnabás a prédikálással nagy számú zsidót és görögöt nyert meg a zsinagógából, mert tanításukat csodák és jelek kísérték. De akadtak zsidók, akik felbújtották ellenük a pogányokat. A lakosság két pártra szakadt, egyik a zsidók oldalára állt, a másik az "apostolokéra". Néhányan már megölésükre esküdtek. Lukács gyakran hangsúlyozza, hogy az evangélium megosztja az embereket aszerint, hogy elfogadják vagy visszautasítják azt. Ezzel jelzi, hogy a megtérés szabad döntés eredménye. Itt az üldöztetés az ige további terjedését eredményezte. Továbbmentek Lisztrába és Derbébe, Ikóniumtól 30-40 km-re. Egyébként Lukács az ApCsel 14,4-ben és 14,14-ben Pált és Barnabást "apostoloknak" mondja, noha ezt a nevet inkább a Tizenkettő számára tartja fenn. De úgy látszik az "apostol" szót a forrása tartalmazta, ő pedig nem változtatott ezen.

14,8-18 A béna meggyógyítása és beszéd Lisztrában. Pál és Barnabás működését jelet és csodát kísérték (14,3). Lukács a béna ember meggyógyítására összpontosít, hogy párhuzamba állítsa azt az ApCsel 3-ban található Péter első gyógyításával. A két gyógyítás leírásának menete nagyjából megegyezik. Mindkét esetben a tömeg a két "gyógyítóra" figyel, Péterre és Jánosra, illetőleg Pálra és Barnabásra. Mind Péter, mind Pál figyelmeztetik az embereket, hogy ne nekik tulajdonítsák a gyógyulást, hanem Istennek. A különbség az, hogy míg a zsidók Péter és János szentségére vagy hatalmára gondoltak, addig itt a pogányok isteneknek vélik Pált és Barnabást. Lukács ismét kiemeli a helyzet komikumát, megbélyegzi a pogányok tudatlanságát, hogy embereket néznek isteneknek.

A lisztrai beszéd tipikus példája annak, ahogyan a zsidók és a keresztények a pogányokhoz beszéltek. Kiemeli, hogy ostobaság az, ha embereket vagy bálványokat imádnak. Rávilágít az egy élő Isten létére, aki a mindenséget teremtette, és aki alkotásain keresztül is kinyilatkoztatta magát (ez olyan, mint a természetes teológia). Valójában azonban ez a beszéd a zsidóknak szólt, mivel nem hivatkozik Jézusra és a keresztényekre. Azt mutatja be, hogy az újszövetségi vallás az Ószövetségből ered. Mindkettőnek ugyanaz a hite az Istenről, a teremtésről, az imáról és az erkölcsről. Csak abban különböznek, hogy Jézust elfogadják-e Krisztusnak, azaz Messiásnak, vagy nem.

14,19-28 Az első missziós út befejezése, visszatérés a szíriai Antiochiából. A tömeg hihetetlenül ingatag, először imádni akarja Pált, azután meg akarja kövezni. A zsidók éppen erre bújtották fel őket. Kihurcolták a városon kívülre és ott kövezték meg (mint Istvánt az ApCsel 7-ben). A kövezés rendszerint halállal végződött. A 2 Kor 11,25 megerősíti a megkövezés tényét, ezért senki sem tarthatja azt kegyes legendának. A Korintusi levél három hajótörést is említ, s azok akkor olyan végzetesek voltak, mint ma a repülőgépek lezuhanásai.

Pál és Barnabás bátorságukról tanúskodnak, amikor visszamennek oda, ahol az előbb megverték őket. Felelőtlen vándorló evangélistáknak sem tarthatjuk őket, hiszen ahol működtek, mindenütt egyházközségeket szerveztek és vezetőket állítottak, akiket presbitereknek ("vének") neveztek. A megtérteket tanítással megszilárdítják a hitben, és tekintélyes szervezetet hoznak létre, amely távozásuk után is folytatja a munkát. Lukács a leírással példát ad olvasóinak az evangelizálás módjára.

Végül a misszionáriusok visszatérnek otthoni egyházukba, és beszámolnak útjukról. Ez mutatja, hogy Pál és Barnabás megbecsült tagjai voltak az antiochiai egyháznak, és azt is mutatja, hogy Pál ázsiai missziós munkája mögött egy ilyen tekintélyes egyház állt.

15,1-21 Vita a pogányokról, a jeruzsálemi zsinat. Ahogy az antiochiai egyház helyeselte a kisázsiai missziót, úgy a jeruzsálemi anyaegyház is elfogadta. Néhány megtért farizeus azonban kifogásolta az antiochiai gyakorlatot, hogy a pogányokat körülmetélés nélkül megkeresztelik. Az ApCsel 15 ezt a vitát úgy írja le, mint az üdvösséget érintő kérdést, hiszen a kötekedők azt állítják, hogy körülmetélés nélkül nincs üdvösség. Lukács nem mossa el az ellentéteket, mint ahogy némelyek ezt akarják művéből kiolvasni. Pált és Barnabást úgy mutatja be, mint akik hevesen szembeszállnak az ellenfelekkel.

Az úgynevezett jeruzsálemi zsinat az antiochiai gyakorlat gyümölcseiről szóló beszámolóval kezdődik. A megtért farizeusok ragaszkodnak a körülmetéléshez, és ahhoz, hogy a megtért pogányok tartsák meg a mózesi törvényt. A sok vita után Péter (harmadszor) elmondja, hogy Isten hogyan adta meg a Szentlelket a pogányoknak, és hogyan tisztította meg szívüket. Ezért nem tekinthetik őket tisztátalanoknak, és Isten tiszteletére alkalmatlannak, mint ahogy sok zsidó gondolta. Péter Pálhoz hasonlóan kimondja: "a hitünk az, hogy Urunk, Jézus kegyelméből üdvözülünk mi is, a pogányok is" (15,11).

Péter teológiai elvére építve Pál és Barnabás előadják tapasztalataikat. Isten általuk jeleket és csodákat vitt végbe a pogányok között, ahogy Mózes által az Egyiptomból való kivonuláskor. Tehát a tapasztalat igazolja, hogy ez a gyakorlat jó gyümölcsöt terem.

A végső szót aztán Jakab mondja ki. ő az "Úr testvére", (azaz rokona) volt, s a jeruzsálemi közösség élén állt. Példaadó zsidó vezető hírében is állt. Amikor Lukács bemutatja, hogy Jakab elfogadja a pogányok megkeresztelését, a Pál elleni vádak fullánkját húzza ki. A Gal 2,12 szerint ugyanis arról beszél, hogy főleg a Jakab környezetében levő zsidó-keresztények kifogásolták az antiochiai gyakorlatot.

Jakab azzal érvel, hogy ezt a gyakorlatot a szentírás is igazolja: "Ezzel megegyeznek a próféták szavai". Ámosz 9,11-12 görög szövegét használva állítja, hogy a szentírás megjövendöli mind Izrael helyreállítását, mind pedig az emberek megtérését az Úrhoz. Más szóval a szentírás megjövendöli azokat az eseményeket, amelyek az ApCsel 1-6-ban (Izrael helyreállítása) és a 11-15-ben (a pogányok megtérése) le vannak írva. Mindez Isten terve szerint történt.

Ezért a keresztények nem gördíthetnek akadályt a pogányok megtérése elé. Így csak néhány dolgot tisztáztak ahhoz, hogy a zsidó- és a pogány-keresztények könnyen megvalósíthassák az asztalközösséget. Három felhívás a tisztátalan ételekre, és a bálványoknak áldozott állatok húsára vonatkozik, a negyedik pedig a nemi erkölcstelenségre, amit a zsidók különösen kifogásoltak a pogányoknál. Ez utóbbinál valószínűleg a rituális "paráználkodásról" van szó, beleértve a pogány istentiszteletet és a pogányoknak közeli rokonokkal való házasságát is. Az újszövetségi levelek gyakran felszólítják a megtért pogányokat, hogy változtassanak szexuális szokásaikon. A legfontosabbak itt a paráználkodás, a házasságtörés, a prostitúció és a homoszexualitás voltak, s ezek mind a családi életet ásták alá. Sokan természetesen a keresztény erkölcsöt az első században éppen úgy "kultúra-ellenesnek" tartották, mint ma is a szabadelvű társadalomban. Pedig a felhívás csak az ellen beszélt, ami veszélyeztette a keresztény közösséget és a társadalom alapját, a családot.

Az az utalás a 15,21-ben, hogy Mózest az egész civilizált világban olvassák, csak azt akarja mondani, hogy ezek az alapvető követelmények nem újak olyan pogányok számára, akik a zsidósággal kapcsolatban vannak. Az ilyen pogányok valószínűleg már elfogadták ezeket a követelményeket a római birodalom sok területén, s így nem is akadályozták a pogányok további megtérését.

15,22-35 Levél és küldöttség Antiochiába. Szilás és Júdás Barszabbász itt jelennek meg először mint kiválasztott vezetők és próféták, akiket kísérőül adnak Pál és Barnabás mellé, hogy az "apostoli határozatot" elvigyék Antiochiába. A 15,34-ben az a kitétel, hogy "Szilás úgy határozott, hogy ott marad Antiochiában", csak néhány nem hivatalos kéziratban szerepel így, vagy valamilyen változatban. A későbbi másolók valószínűleg megpróbálták megindokolni, hogy Szilás miért van még a 15,40 szerint is Antiochiában, amikor Pál őt választotta ki, hogy vele együtt utazzon tovább Antiochiából.

A zsinati határozatot tartalmazó levél az akkori görög köznyelv stílusában íródott, beleértve a bevezetést és a befejezést. Ez még nem tartalmazza azt a kibővített keresztény köszöntést és befejezést, amelyek az Újszövetségbe besorolt levelekben megvannak. (Sok kifejezés jellemző Lukács stílusára, pl.: "úgy láttuk jónak", "egyhangúlag", stb.) Említettük, hogy a régi írók az idézett leveleket és beszédeket átírták saját stílusukban.

A levél Pál, Barnabás, Júdás és Szilás számára jó ajánlás. ők viszont igazolják a levél hitelességét, és elmagyarázzák annak tartalmát. Ez szükséges volt, mert akkor a leveleket személyesen vitték, hiszen nem volt postarendszer, amit a keresztények használhattak volna.

A 15,32 Júdást és Szilást keresztény prófétáknak mondja, az 13,1 pedig Pált és Barnabást sorolja az antiochiai keresztény próféták közé. Nem sokat tudunk arról, hogy a keresztény próféták mit tettek és mit mondtak, ezért a 15,32 versnek fontos szerepe van. Megtudjuk belőle, hogy a keresztény közösségben ezek a próféták buzdították és megerősítették a hívőket (vö.: 1Kor 14). Pál és Barnabás az antiochiai közösséghez tartoztak. Júdás és Szilás a jeruzsálemi egyház tagjai maradtak, és antiochiai útjuk után visszatértek oda. A szakasz arra ad példát a lelkipásztoroknak, hogy az egyik egyházközség hogyan tud segíteni a fiatalabb közösségnek segítők küldésével.

PÁL MÁSODIK MISSZIÓS ÚTJA
15,36-18,23

15,36-41 Pál és Barnabás elválnak. Arra példa ez az elbeszélés, hogy a korai egyház vezetői között is voltak véleménykülönbségek, melyről Lukács nem fél tudósítani. A vita tárgya a kísérő kiválasztása a második missziós útra. Barnabás János Márkot választja, de Pál ellenzi, mert első útjukon elhagyta őket. Mivel nem tudtak megegyezni, elváltak. Barnabás maga mellé vette Márkot és szülőföldjére, Ciprus szigetére ment. Pál pedig Szilást vette magához, és ő is szülőföldjére, Szíria és Kilíkia tartományba ment (mai Törökország).

Lukács céloz arra, hogy még az ilyen kellemetlennek látszó szétválásban is Isten terve valósul meg. Pál nem igényelte tovább Barnabás vezetését, mint az előző úton, s most két csoport alakult: Barnabás Márkkal és Pál Szilással. Szilás a jeruzsálemi egyház vezetői közé tartozott, ezért Pál számára összekötő láncszem volt ezzel a fontos egyházközséggel. Az ő jelenléte miatt nem könnyen lehetett Pált engedetlenséggel vádolni az anyaegyház iránt, amit később meg is tettek egyesek.

A Barnabással való ellentét nem volt tartós. A Gal 2,9 (kb. Kr.u. 54-ben) úgy utal Pálra és Barnabásra, mint munkatársakra, akik a pogányok térítésében együtt dolgoztak, de később nézeteltérésük volt a pogányokkal való együtt étkezéssel kapcsolatban (2,13). Viszont az 1 Kor 9,6 (Kr.u. 57-ben) már azt halljuk, közös a véleményük, amely eltér Péterétől.

16,1-5 Pál Lisztrában maga mellé veszi Timóteust. Mivel Pál korábban a pogány-keresztények körülmetélése ellen nyilatkozott, sok tudós csodálkozik azon, hogy Pál a galáciai Lisztrában (ma Törökország) körülmetéli Timóteust, akinek az anyja zsidó volt, az apja pogány. A zsidó törvény nem engedte meg a vegyesházasságot, de a gyermekeket az anya vallásához tartozónak tekintették. Egy körülmetéletlen zsidó pedig a zsidók szemében botrány lett volna. Más szóval Pál azért metélte körül Timóteust, hogy alkalmassá tegye mind a pogányok, mind a zsidók térítésére.

Az ApCsel említi, hogy Pál a kis-ázsiai Galáciában is ismertette a jeruzsálemi zsinat határozatát, nem csak Szíriában és Kilíkiában, ahová eredetileg címezték. Az ApCsel különben itt említi utoljára a Tizenkettőt. Ettől kezdve Lukács Pál kíséretében mutatja be az evangélium terjedését. Pál újabb jeruzsálemi látogatásánál, a 21. fejezetben, már csak Jakabot nevezi meg, az Úr testvérét, nem a Tizenkettőt.

16,6-10 A Lélek Európa felé irányítja Pált. Két ízben találunk olyan megjegyzést Lukácsnál, hogy a Lélek megakadályozta Pált valamilyen útitervében. Azt nem mondja meg, hogy a Lélek imán keresztül, vagy próféták által működött. Itt azonban megtudjuk, hogy Pálnak Troász kikötővárosban álomlátása volt, amely arra indította, hogy Macedóniába menjen. Az ApCsel-ben a Lélek többféle módon érezteti hatását. Lukács leggyakrabban az imát, a látomást (beleértve az angyali jelenést is), a prófétai közlést és az álmot említi. De céloz arra is, hogy a jeruzsálemi zsinat határozatában is benne van a Lélek megvilágosítása (15,28).

Az ApCsel 16,10 az első olyan szakasz, ahol Lukács a "mi" megjelölést használja, és többes szám első személyben beszél a harmadik személyű "ők" helyett. Volt olyan görög szokás, hogy a történetírásban és az elbeszélésben a tengeri utak bemutatásánál áttértek az első személyű "mi"-re. Ez azt a benyomást keltette az olvasóban, hogy az író is részt vett az utazásban. Néhányan feltételezik, hogy itt is erről van szó, de elfogadottabb az a nézet, hogy itt valóban szemtanú szerepel.

Az a tény ugyanis, hogy Lukács néhol akkor is áttér a "mi"-re, amikor nem tengeri utat ír le, arra enged következtetni, hogy az ő esetében nem irodalmi formáról van szó. Érvül szolgálhat az is, hogy a 13-14 és a 18,18-19 is beszél Pál tengeri útjáról, s ott nem használja a "mi" kifejezést. A 20,5-6-ban a "mi" csak Pál társaira utal, nem magára az apostolokra. Hasonló a helyzet a 20,13-14-ben is. A Lk 1,1-4 világosan feltünteti a szerző szándékát, hogy azt írja le, ami történt, nem pedig regényes történeteket akar közölni. Ezért el kell fogadnunk, hogy amikor a szerző a "mi"-t használja, közli az olvasóval, hogy ő is jelen volt azon az utazáson, a többi alkalommal viszont nem volt jelen, mint az ApCsel 18,1819-ben sem.

16,11-15 Filippiben megtér Lídia háza népe. Az első európai város, ahol Pál az evangéliumot hirdeti, a macedóniai Filippi. Tudjuk a Filippi levélből, hogy ez a közösség maradt az apostol kedvence. Lukácsnak Pálról szóló leírásai bepillantást adnak a kereszténység terjedésébe. Tudnunk kell azonban, hogy a keresztények először nem azokat a pogányokat kezdték tanítani, akik még semmit sem hallottak Istenről. Athénban Pál a pogányokhoz fordul, mert feltételez náluk valamilyen istenismeretet. De kevés sikere volt.

A hithirdetők rendszerint oda mentek, ahol a zsidók már előkészítették a talajt. Azokhoz fordultak, akik átvették a zsidóktól az egyistenismeretet, és az erkölcsi tételeket, de körülmetéletlenek maradtak. Így a legtöbb keresztény egyházközség olyan területen alakult, ahol zsidó közösség élt, vagyis a városokban, nem pedig a falvakban. A térítés gyakran a zsinagógában kezdődött.

Itt, Filippiben, szombaton a folyó melletti "imahelyre" mentek. Az "imahely" lehet a zsinagóga megnevezése is, de furcsa, hogy itt inkább csak nők vannak jelen, s kiérezhető a szövegből, hogy ezek a nők vagy zsidók, vagy "istenfélő pogányok". Így nevezték azokat a pogányokat, akik vonzódtak a zsidó egyistenhithez, de nem akartak zsidóvá válni.

A beszámolóban kiemelkedik Lídia személye. Pál viszont nem említi őt a Filippi levélben. Gazdag kereskedőasszonynak látszik, akinek a házában összegyűlt a keresztény közösség (16,40). Templom hiányában a keresztények nagyobb házakban gyűltek össze, ahol az átutazó misszionáriusoknak is biztosítottak szállást.

Lídia feltételezhetően özvegy volt. Egész háza népe követte példáját, és megkeresztelkedett, amint Kornéliusznak, a filippi börtönőrnek (16,33) és a korintusi Kriszpusznak (18,8) a háza népe is tette. A családi együvé tartozás hozta magával, hogy a családfőt mindnyájan követték. Ez szilárd közösségi alapot adott a helyi egyháznak. Nem tudjuk, hogy a teljes háznépbe beleértették-e a gyerekeket, de sok kutató úgy tekint erre a szakaszra, mint a gyerekkeresztelés kezdetének leírására. Az egyház ebben is követhette a zsidókat, mint sok más vonatkozásban, ahogyan a zsidók körülmetélték és zsidónak nevelték, úgy a keresztények megkeresztelték és kereszténnyé nevelték a gyermekeiket.

16,16-24 Ördögűzés és bebörtönzés Filippiben. Lukács evangéliumában vannak esetek, amikor a démontól megszállott emberek Jézust Messiásnak, Isten Fiának nevezik, amíg el nem hallgattatja őket (4,33-35.41). Hasonlóképpen Filippiben a megszállott leány Pált és társait a "fölséges Isten szolgáinak" mondja. Amit mond, az igaz. Isten szolgái, akik az üdvösséget hirdetik. Lukács evangéliumához hasonlóan az ApCsel is a megszállott emberek szájába adja az igazságot. Ezek hasonló szerepet játszanak, mint az egyik Lukács-korabeli színdarabban a mindentudó istenek kórusa. ők állítják az igazságot, amit az olvasók már tudnak, de a történet szereplői még nem.

Az ApCsel hangsúlyozza, hogy a Pál és Szilás ellen felhozott vádak hamisak voltak. ők nem zavarták meg sem a békét, sem a görög-római szokásokat, de felmérgesítették a rabszolgalány gazdáját, mert megszüntették jövedelmi forrását.

A város vezetői levetkőztetik Pált és Szilást, és megbotozzák. Pált összesen háromszor verték így meg (2 Kor 11,25). Az 1 Tessz 2,2 valószínűleg erre az esetre utal: "Filippiben durva bánásmód és bántalom ért".

16,25-40 Isten megmenti szolgáit, és megtéríti a börtönőrt. Lukács bemutatja, hogy Pált és Szilást nem lehetett megfélemlíteni. Sebeik ellenére imádkoztak és énekeltek a börtönben. Lukács humora mutatkozik meg abban a képben is, ahogy a börtönben levő foglyok hallgatják az imát és az éneklést éjfélkor.

A földrengés, az ajtók kinyílása Lukács napjaiban más történetekből is ismert. Lukács párhuzamba állítja Pálnak a börtönből való szabadulását Péterével. Heródes megbüntette Péter őreit. Itt Pál őrét a büntetéstől való félelem arra ösztönzi, hogy öngyilkosságon gondolkozzon, de Pál megtéríti őt családjával együtt. Azután az őr vendégül látja Pált és Szilást, megtisztítja sebeiket, és házába vezeti. Reggel azonban visszamennek a börtönbe, mielőtt az elöljárók megparancsolják elbocsátásukat. Lukács örömét leli abban, hogy Pált bemutathatja mint római polgárt, aki védi jogait, és abban, hogy a hatalom emberei is félnek a keresztény misszionáriusoktól. Pál és Szilás még megerősítik a Lídia házában levő keresztény közösséget, mielőtt elhagyják a várost.

17,1-9 Igehirdetés és üldöztetés Tesszalonikában. Pál tettei itt párhuzamba állíthatók Jézus názáreti fellépésével (Lk 4,16). Az utazás és a megérkezés után Pál a zsinagógában tanít "szokásához híven". Jézus azt mondja, hogy a felolvasott Írás a Messiásról, róla beszél. Pál pedig kétrészes bizonyítást ad a szentírásból, hogy a Messiásnak szenvedni, meghalni és feltámadni kellett. Ez a jövendölés Jézusban teljesedett be.

Az egész Újszövetségben csak Lukács evangéliuma és az ApCsel igazolja érvekkel, hogy Jézus a Messiás. Más helyen az Újszövetség csak kijelenti, hogy Jézusban teljesedtek a jövendölések, és hogy ő a Messiás, aki meghalt bűneinkért, de harmadnapra feltámadt. Lukács érvelése szerint Krisztusnak szenvednie kellett és harmadnapra feltámadnia a halálból. Tehát ebből az következik hogy, ő a Messiás, a Krisztus.

Lukács az igazolásnál a görög bizonyítási formát használja. Ez később általánossá vált a keresztény hitvédelemben, ahol a hit ésszerűségét igyekeztek bizonyítani az ellenérvekkel szemben. Lukács nem látott ellentmondást a hit és az ész között, s nem félt attól, hogy a hitet értelmileg magyarázza és védelmezze.

A bizonyítás hatása vegyes, hallgatóinak csak egy részét győzi meg. Néhány istenfélő, de körülmetéletlen görögöt és befolyásos asszonyt, akik csatlakoztak a megtért zsidókhoz, meg tud győzni.

Az ilyen vegyes válasz megszokott volt Pál missziójában. A zsidók rendszerint megharagudtak rá, és felizgatták ellene a tömeget (vö.: ApCsel 13,45). Ez megfelel annak a válasznak, amit Lukács evangéliumában (Lk 15,11-32) a tékozló fiú és bátyja ad. Az idősebbik fiú (15,28-29) neheztel az ifjabb, bűnös testvér befogadása miatt, arra hivatkozva, hogy ő mindig otthon maradt, és megtette apja akaratát. Itt is azt látjuk, hogy a zsidók ellenzik a pogányok térítését, ők akik mindig igyekeztek Isten akaratát megtenni, ezeket viszont Jézus is istenteleneknek és erkölcsteleneknek nevezte.

17,10-15 Pál Béreában. Az egyik városban kitört üldözés miatt egy másik városba is eljut a keresztény tanítás. Pál és Szilás Béreába mennek, Tesszalonikától kb. 70 km-re délnyugatra (mai Görögország). Pál két levele a tesszalonikaiaknak igazolja, hogy az ottani egyház Pál nélkül is meg tudott állni a saját lábán. De az ApCsel rámutat arra is, hogy a zsidók ellenséges érzületete oly erős, hogy követték az apostolt azért, hogy a következő állomáson (70 kilométerrel odébb) is bajt okozzanak neki. Az ellenségeskedés csak Pál ellen irányul. Ezért Szilás és Timóteus maradnak, hogy erősítsék az egyházat, s csak később csatlakoznak Pálhoz.

17,16-34 Találkozás a görög filozófusokkal Athénban. Athénban Pál két fronton kezdte meg munkáját: a zsinagógában a zsidókkal és az istenfélő görögökkel, a város főterén pedig a filozófusokkal. A főtéren elmondott beszéde hasonlít azon filozófusok beszédéhez, akik mindenkivel szóba álltak, aki odajött hozzájuk. Lukács párhuzamba állítja az epikureusokat a zsidó szadduceusokkal, a sztoikusokat pedig a farizeusokkal, ahogy azt megtette zsidó kortársa, Josephus történetíró is. Az epikureusok arra buzdították az embereket, hogy a görög mítoszokat semmibe vegyék, amelyek a gyűlölködő istenekről, és az földi élet utáni gyötrelmekről beszéltek. A sztoikusok ellenben hittek az isteni gondviselésben, és elfogadták a természettörvényt, mint az élet irányítóját.

A római birodalomban sok új vallás és kultusz terjedt el, különösen keleten. Pál ilyen új szekta hirdetőjének tűnhetett, aki új isteneket hirdet, mint Jézust és Anasztásziszt (a föltámadást jelentő görög szó úgy hangzott, mint egy istennő neve). Lukács szerint az athéniak "viszkető fülű emberek", akik mindig valami újat akarnak hallani.

Az Aeropáguszon, az athéni tudományos vitatkozóhelyen elhangzott beszéd különbözik a zsidók beszédeitől, amelyek a szentírásból érvelnek. Görög filozófusokhoz szól, ezért filozófikusabban beszél. De ez is át volt itatva a szentírás szellemével, bár csak olyan részeket emelt ki, amelyek közel állnak a filozófiához. Ez a beszéd mintája lehet annak, hogyan akarták a keresztények a pogányokat a "természeti teológia" érveivel megnyerni, hogy Istenről sok mindent megtudhatunk a teremtett világból. Az Ószövetségben sok természetes teológiai szakasz van, ezért sem a keresztények, sem a zsidók nem láttak ellentmondást a természetes teológia és a kinyilatkoztatás között.

A görög retorika szabályait követve a beszéd a hallgatók megnyerésével kezdődik. Az ApCsel 17,16-ban Pál csodálkozását fejezi ki a sok athéni bálvány miatt. A beszédben azonban úgy említi azokat, mint az emberek vallásosságának jelét. Összefüggésbe hozta az "ismeretlen Istent" az általa hirdetett Istennel. A tudósok találtak irodalmi emlékeket az "ismeretlen istenekre" vonatkozóan, de nem találtak olyan feliratot Athénban, amely az "ismeretlen istent" említette volna. Bárhogy is van, a kifejezés a sok istenre utalhat, de zsidók és keresztények ezt a kifejezést az egyetlen Istenre vonatkoztatták.

A hasonlat, hogy minden nemzet (mintegy a sötétben) tapogatózva keresi Istent, kifejezi azt, hogy az emberben benne van a képesség Isten megismerésére, de a zsidók és a keresztények a kinyilatkoztatásból könnyebben megismerhetik őt. A Róm 1,19-20 is állítja, hogy Isten megismerhető a természetből és a kinyilatkoztatásból egyaránt. A kinyilatkoztatást Jézus feltámadása beteljesítette. Az ő feltámadása előtti idő a "tudatlanság ideje" volt, s akkor Isten ismeretének hiánya még megbocsátható volt. A kinyilatkoztatás most már kötelességünkké teszi a hitet és a bűnbánatot (ApCsel 17,30).

Ahogy az ApCsel 23,6-8-ban a szadduceusok és a farizeusok a feltámadás említésénél félbeszakítják Pál beszédét, úgy tettek a görög filozófusok is ennél a pontnál. Néhányukat ugyan kíváncsivá tette (feltételezhetően a sztoikusokat, akik hasonlítanak a farizeusokhoz az ApCsel 23-ban). A többi viszont kinevette és elutasította a feltámadásról szóló beszédet (talán az epikureusok, úgy mint a szadduceusok a 23. fejezetben).

18,1-11 A korintusi egyház alapítása. Pál Korintusban találkozott Akvilával és feleségével, Priszcillával. őket a Róm 16,3-5, az 1 Kor 16,19 és a 2 Tim 4,19 mint fontos munkatársakat említi. A császár a többi zsidóval együtt kiűzte őket Rómából. Az ApCsel többször is rámutat arra, hogy a rómaiak akkor még nem tudtak különbséget tenni a zsidók és a keresztények között. Akvila és Priszcilla sátorkészítők voltak, mint Pál. Olyan szakmunka volt ez, amelyet városban is gyakoroltak. Pál a leveleiben, és az ApCsel 20,33-35-ben is hangsúlyozza, hogy ebből a munkából tartotta fenn magát, s nem használta ki az egyházközségeket. A kutatók szerint a filozófusok a munkahelyüket használták fel a tanításra, lehet, hogy Pál is így járt el. Viszont az ApCsel megemlíti, hogy szombatonként a zsinagógában tanított.

Segítőinek, Szilásnak és Timóteusnak a megérkezése Macedóniából könnyített a helyzetén (ApCsel 18,5). Szabaddá tette a mindennapi munkától és minden idejét tanításra fordíthatta. A 2 Kor 11,8-9 mondja a korintusiaknak, hogy a macedóniai egyházak segítették Pált, s ezt megerősíti az ApCsel 18,5 is. A munkatársai által hozott pénz tette lehetővé, hogy egészen a tanításnak szentelje magát.

Itt, a 18,6-ban másodszor jelenti ki, hogy a zsidók hitetlensége miatt a pogányok felé fordul (ld. még 13,51 és 28,25-28). A zsinagógából átköltözött egy istenfélő görög embernek, Ticiusz Jusztusznak a közeli házába, azután megtérítette Kriszpuszt, a zsinagóga elöljáróját háza népével együtt. Így a zsidók továbbra is jelentős részét alkották a korintusi egyháznak.

A 18,9-10 szerint Jézus megjelenik Pálnak és kijelenti neki, hogy "nagyszámú nép lakik ugyanis ebben a városban". Ezzel teljesedik a 15,14-17-ben levő jövendölés, hogy "Isten akar magának népet választani a pogányok közül".

18,12-17 Gallió helytartó elutasítja a zsidókat. Mivel ismerjük Gallió hivatali idejét Korintusban (Kr.u. 51-52), ennek alapján megbecsülhetjük Pál működésének más dátumait is. A könyv fő témája az, hogy a római vezetők nem találtak semmi elítélnivalót a kereszténységben a zsidók vádjai ellenére sem. Az ő szemükben a zsidók és a keresztények ellentéte egy valláson belüli vitának látszott. A történet Szosztenész humoros megverésével ér véget. Bemutatja, hogy a zsidók csalódottságukban saját vezetőjük ellen fordulnak.

18,18-23 Visszatérés Antiochiába, a harmadik út. Az ApCsel minden alkalmat felhasznál, hogy Pált úgy mutassa be, mint igazi zsidót. Itt beszámol fogadalmáról, amellyel a zsidók előtt igazolni akarja, hogy tiszteli hagyományaikat. Pál a nazireátushoz hasonló fogadalmat tesz, nem nyíratja egy ideig a haját, bár ennek oka nem egészen világos. Az ilyen fogadalomra való szabályt a Szám 6,1-21-ben olvashatjuk. Az 1 Mak 3,49 is említi a nazireusok fogadalmát.

Hogy Akvila és Priszcilla Efezusban maradtak, azt az 1Kor 16,19 is megerősíti.

Egyébként itt a szakasz észrevétlenül átsiklik Pál második útjából a harmadikba.

PÁL JERUZSÁLEMBEN. A HARMADIK ÚT
18,24-21,14

18,24-19,7 Apolló, Priszcilla, Akvila és Pál Efezusban. Az itt következő történetek több kérdést vetnek fel. Hogyan taníthatott Apolló Jézusról, amikor csak János keresztségét ismerte? Amikor Akvila és Priszcilla tanították Apollót, miért nem beszéltek neki a keresztségről és a Lélek befogadásáról? Hogyan függ ez össze Pálnak a tizenkettőről és a Lélekről szóló efezusi tanításával, valamint hogy azokat keresztelte meg, akik elnyerték a Szentlelket?

Úgy látszik, hogy a Keresztelő János tizenkét tanítványáról szóló történet az Apollóról szóló híradást akarja kiszínezni. Lukács tudhatta, hogy Akvila és Priszcilla tanították Apollót, de a tanítás tartalmát nem ismerte. Talán Lukács a Keresztelő János-tanítványok említéséből vette az okot Apolló további tanításának említésére, hiszen ott még nem ismerték a Lélek-keresztséget.

Megfigyelhetjük a hasonlatosságot a 18,1-7 és a 8,14-17 között, ahol Péter és János megerősítik és kiegészítik Fülöp működését, amikor kézrátétellel közlik a Szentlelket a szamáriaiakkal. A 19,1-7-ben Pál Keresztelő Jánosnak a még nem keresztény követőit vezeti az egyházba. A Lélek úgy vezeti őket, ahogy vezette az apostolokat a nyelvek adományára és a prófétálásra (19,6). A "tizenketten voltak" utal a pünkösdi Tizenkettőre - de nem világos, miért mondja "együttvéve"?

19,8-20 Isten hatalma felülmúlja a varázslókét. Pálnak a zsidókkal szemben felhozott érvei arra vonatkoznak, hogy mit jelent az "Isten országa". Pál szerint a Messiás égi uralmát jelenti, míg a zsidók nemzeti ország felállítását várták tőle. Amikor Pál nem működhetett tovább a zsinagógában, tanítványait egy előadóterembe vitte. Ez emlékeztet a vándorfilozófusok módszerére. Lukács hangsúlyozza, hogy Pál és az egyház teljesítette a kötelességét, hirdették a zsidóknak az ígéretek teljesülését, mielőtt a pogányokhoz fordult volna.

A Pál által művelt rendkívüli csodák az ApCsel 19,11-12-ben emlékeztetnek Péter csodáira (5,12-16). Egyes keresztények ma is így viselkednek híres karizmatikus egyéniségekkel. A tömeg körülveszi őket, érinteni akarja, és elviszi ruhadarabjait emlékbe akkor is, ha ők Istenre akarják terelni a figyelmet, nem magukra.

Az, hogy még Pál ruhájának érintése is gyógyított, mágikusnak tűnhet. De Lukács vigyáz arra, hogy megkülönböztesse ezt a varázslattól. Egymás mellé állítja ezt az esetet, és azoknak a zsidóknak a viselkedését, akik Jézus nevét varázslásra akarták felhasználni. Újra humorát veszi elő, amikor ezeket az ördögűzőket kigúnyolja. Az ördögűzők levetkőztetése és megbotozása úgy hat, mint egy bohózat sok ütleggel. De a tömeg válasza megmutatja Lukács igazi célját. A jelenlevőkben fokozódott a félelem és a tisztelet Jézus neve iránt. Megbánták mágikus üzelmeiket, és a varázslók könyveit elégették (Efezus híres volt a mágiáról). A zsidó ördögűzők csődöt mondtak, mert Jézus nevét fel akarták használni anélkül, hogy személyesen hittek volna benne, mint Pál. Az abból az időből ránk maradt mágikus könyvek az ördögűzésben annyi istennevet soroltak fel, amennyit csak tudnak, még a zsidók által használt neveket is.

19,21-22 Pál tervei és munkacsoportja. Pál szokása volt, hogy tanítványait előre küldte, ő maga pedig hátra maradt, hogy felkészüljön a munka befejezésére. Ez talán magyarázza azt, hogy miért csak Lukács említi, hogy Jézus két tanítványát küldte Szamáriába (Lk 9,51-52). Ez is olyan hasonlóság, amely rámutat arra, hogy Jézus és Pál hasonló módon használja tanítványait a missziós munkában.

19,23-40 A bálványfaragók és az ezüstművesek. Lukács humora újra előtűnik, mikor elbeszéli az esztelen zavargást és a kétórás éneklést: "Nagy az efezusiak Artemisze". Ahogy a rabszolga-leány gazdáját felmérgesítette az üzlet elmaradása, úgy a bálványkészítők is féltik jövedelmüket, azért okoznak zavart (16,18-21). Addig békén hagyták a keresztényeket, amíg azok nem veszélyeztették valakinek az anyagi helyzetét. Ma is látjuk, hogy ahol az egyház a szegények jogait védi, ott a gazdagok nem nézik jó szemmel működését, mint pl. számos latin-amerikai országban.

Pál makedóniai munkatársát, Gájuszt a Róm 16,23 és az 1Kor 1,14 említi még. Pál írja a korintusiaknak, hogy Sztefanász háza népén kívül Gájuszt és Kriszpuszt (a zsinagóga elöljáróját, 18,8) keresztelte meg. Arisztarchosz Pál leveleiben sehol sem szerepel.

A zendülés esztelen volt: a tömeg nagy része azt sem tudta, hogy miért vonultak ki (19,32), a kétórás kiabálás és éneklés meglehetősen abszurdnak látszik. A városi tisztviselő indítványa, hogy oszlassák fel a népgyűlést, újabb példa arra, hogy a hatóságok hogyan tartották fönn a rendet. Amikor a zsidók bevádolták Pált a helytartónál, ő azzal utasította el őket, hogy nem avatkozik belső hitvitákba. Most, amikor a pogányok vallási okból lázadtak, a város vezetősége szintén nem akart belekeveredni ilyen ügybe.

20,1-6 Pál útja Görögországba és Troászba. Pál a zendülést jelnek tekintette, hogy hagyja el Efezust, de először meg akarta erősíteni a hátrahagyott egyházat. A macedóniai út célja is az, hogy a már ott megalapított egyházakat megerősítse.

Társainak névsora a 20,4-ben azt mutatja, hogy Pál több egyházból vett magához segítőtársakat: Béreából, Tesszalonikából, Derbéből és az Ázsia tartomány számos városából.

20,7-12 Eutikhosz életre keltése. Lukács még Pálról sem fél humoros dolgot írni. Elmondja, hogy Troászban (Törökország) Pál egész éjszaka tanított, mert másnap tovább kellett utaznia. Egy fiatal hallgató az ablakpárkányon ülve elaludt, kiesett és meghalt. Pál visszahozta az életbe, evett és reggelig folytatta a tanítást. Tehát Pál is támasztott fel halottat Jézushoz és Péterhez hasonlóan (továbbá Illéshez és Elizeushoz hasonlóan). Ezen a helyen olvassuk, hogy a keresztények a zsidó szombat helyett vasárnap tartották az istentiszteletet (Jel 1,10).

20,13-16 A milétoszi "mi"-részlet. Ebben a szakaszban a "mi" a hajóval utazókra vonatkozik, akik várták a szárazföldi úton érkező Pált, hogy eljusson Asszoszba, a Troásztól nem messze fekvő kikötőbe, az ázsiai tengerparton (mai Törökország). Milétosz Leszbosz sziget partjának egyik szakasza. Megjegyezzük, hogy a tengeri utazás gyakran kikötőtől kikötőig tartott. Milétoszban Pál találkozott az efezusi egyház presbitereivel.

20,17-38 Pál "búcsúbeszéde" az efezusi presbiterekhez. Lukács két búcsúbeszédet ír le: Jézusét (Lk 22,15-38) és itt Pálét (ApCsel 20,17-38). Módszere az lehetett, hogy összegyűjtötte az információkat Jézusról és Pálról, s ezek alapján szerkesztette meg a beszédeket, ahogy az akkor elterjedt írói szokás volt.

A szerkesztés jegyeit felismerhetjük a beszédben (ApCsel 20): (1) megszólítja a presbitereket, (2) rámutat küldetésére és példájára, (3) igazolja, hogy teljesítette kötelességét, (4) céloz esetleges közeli halálára, (5) figyelmezteti őket, hogy a jövőben nehézségeik lesznek, (6) mert távozása után hitehagyók és hamis tanítók jelentkeznek, (7) azután megáldja hallgatóit, (8) imádkozik velük és elbúcsúznak egymástól.

A búcsúbeszéd fő célja az, hogy követendő példát állítson a hallgatók elé. Így viselkedett Jézus is, amikor a Lk 22-ben ezt mondja apostolainak: ezt tegyétek az én emlékezetemre. Lukács Pált állítja példaképnek a keresztény püspökök és elöljárók elé. Önfeláldozó munkával kell szolgálni Istent és a nyájat, át kell adni a hiteles tanítást, és nagy gonddal kell vezetni őket. Ne a maga hasznát keresse, hanem a közösségét, és lépjen fel bátran mind a kívülről, mind a belülről jövő támadások ellen.

A beszéd egyúttal megvédi Pált. Nem az ő hibája, hogy az efezusi egyház később eltért a tőle kapott tanítástól. A szöveg utal arra is, hogy a Lukács idejében elterjedt tévtanok csak Pál halála után jelentkeztek.

Amikor kitér arra, hogy az elöljárók Pál távozása után hogyan folytassák a munkát, akkor az egyház életében meglevő folytonosságot emeli ki, hogy az idők változása ellenére meg kell őrizni az apostoli hagyományt.

Az emberek rendszerint az előadó utolsó szavait jegyzik meg legjobban. Jézus a búcsúbeszédében, Lk 22-ben, kiemeli az eucharisztiát, a Tizenkettőnek vezetői feladatát az egyházban, és azt, hogy a mindenkori vezető kötelessége, hogy ne uralkodjon, hanem szolgáljon. Pál itt (ApCsel 20) azt emeli ki, hogy legyen gondjuk a szegényekre, a gyengékre, legyenek erősek a megpróbáltatásban és a tévtanítás legyőzésében, főleg pedig őrizzék a Jézus által adott kinyilatkoztatást. Lukács úgy mutatja be ezeket olvasóinak, hogy Pál és Jézus éppúgy vezetőnek tűnik.

A beszéd Pál közeli halálának megjövendölésével fejeződik be.

21,1-14 Utazás a palesztinai Cézáreába. Pál tengeri útja Milétoszból Kósz szigetére, onnan Rodoszba, és végül a Kis-Ázsia legdélibb részén fekvő líciai Patarába vezetett. A teherhajót Patarában feltöltötték élelemmel, és onnan megállás nélkül ment a palesztinai Tíruszba. Lásd a kötet végén lévő térképet.

Tírusz és a közeli Ptolemaisz, valamint Cézárea kikötőiben is feltűnnek a keresztények. Az alatt az egy hét alatt, amit Pál Tíruszban töltött, többen adtak neki prófétai figyelmeztetést, hogy ne menjen Jeruzsálembe. A búcsújelenet arra is fényt derít, hogy a keresztények mennyire ragaszkodtak Pálhoz.

Cézáreában Pál Fülöpnél száll meg. ő egyike volt a hét diakónusnak, akiket még Pál és más üldözők szórtak szét István vértanúsága után. Itt az ApCsel 21 szövege Fülöpöt "evangélistának" mondja és említi négy hajadon leányát, akik prófétai karizmával rendelkeztek. Lukács valószínűleg azért említi őket, hogy rámutasson a Joel 3-ban levő jövendölés teljesedésére, amit a 2. fejezetben is idézett: "Fiaitok és leányaitok prófétálni fognak".

Agabusz, a zsidó-keresztény próféta (ApCsel 11,28) jelképes cselekedettel, kezének és lábának a megkötözésével figyelmezteti Pált arra, hogy Jeruzsálemben megkötözés és fogság vár rá. Hasonló jelképes tettet olvashatunk Jeremiásról is, aki igát vett a nyakába, s azzal mutatta meg, hogy mi vár népére a babiloni fogságban (Jer 27,1-15). A "mi"-részlet itt azt mutatja, hogy a cézáreai keresztények együtt akarták lebeszélni Pált jeruzsálemi útjáról.

PÁL FOGOLYKÉNT TANÚSKODIK A FELTÁMADÁSRÓL
21,15-26,32

21,15-26 Jakab tanácsa Pálnak. A "mi"-szakasz folytatódik az egész Jeruzsálembe vezető úton. Lukács így mutatja ki, hogy Pál kíséretében volt, és párhuzamba állítja ezt az utat Jézusnak Jeruzsálem felé vezető útjával.

A jeruzsálemi egyház vezetője Jakab volt. A Tizenkettőt itt Lukács már nem említi, azt sem hogy egyáltalán jelen voltak-e? Az "ezrek" itt meghatározatlan szám, de utal arra, hogy már sokan hittek Jézusban, s ők alkották a próféták által megjövendölt, helyreállított Izraelt.

Jakab felsorolja a Pál ellen emlegetett vádakat. A szöveg itt ezekre a vádakra válaszol Lukács kortársainak is. Az egyik vád az volt, hogy Pál a zsidókat a mózesi törvény elhagyására buzdítja, hogy gyermekeiket ne metéljék körül, és ne neveljék a törvény megtartására. Ezzel a váddal azt keverték össze, amit Pál a nem zsidóknak mondott, hogy nekik nem kell megtartaniuk a mózesi törvényt. De Lukács kimutatja, hogy Pál nem fordította el a zsidókat a magukra vállalt törvények megtartásától.

Már a bevezetésben rámutattunk arra, hogy milyen problémát okozott a megtért zsidóknak a pogányok belépése az egyházba. Ez a háttere annak, hogy Pál itt négy zsidó-keresztény társával együtt elvégzi a zsidó tisztulási szertartást, s ezzel kimutatja, hogy nem veti meg a zsidó törvényt.

Jakab különbséget tesz a zsidó- és a pogány-keresztények kötelességei között. A négy szabály a 15,20 és 15,29-ben a pogány-keresztényekre vonatkozott, hogy lehetővé váljék az együttélés a megtért zsidók és pogányok között.

Magáról a tisztulási szertartás rituáléjáról a 18,18-ban olvashatunk részleteket.

21,27-40 Zendülés Pál ellen a templomban. A zsidók és a keresztények meglepően mozgékonyak voltak az első században. A "pax romana" (a római törvények és birodalmi rendszer) tette ezt lehetővé. Az Ázsia-tartományból való zsidók (akik Pálnak keserűséget okoztak Efezusban) ugyanúgy Jeruzsálemben vannak zarándoklaton, mint Pál. A vád Pál és Jakab ellen (21,21), hogy mindenfelé a templom, a törvény és a nép ellen beszél. Azt is állítják, megszentségtelenítette a templomot, mert pogány kísérőit is behozta a templom zsidóknak fenntartott részébe. Pedig csak az volt az igaz, hogy Pált együtt látták a városban a pogány-keresztény Trofimosszal (20,4), aki szintén Efezusból jött.

A zsidókat a templom meggyalázásának vádja izgatta fel. Lukács hangsúlyozza, hogy a zsidó tömeg megölte volna Pált, ha a római katonák nem szabadítják ki a tömegből. A zsidók azt kiabálták, hogy "ki vele" (vagy "halál rá"), s ez hasonlít ahhoz, amit a tömeg Pilátus háza előtt kiabált Jézus elítélésekor (Lk 23,18).

Az ApCsel 21,37 és 21,40-22,2 részből világos, hogy Pál folyékonyan beszélt görögül, az akkori nemzetközi érintkezés, és arámul, a palesztinai zsidók nyelvén. Lehet, hogy Lukács itt több vádaskodást és ellenséges fellépést szerkeszt össze, de a fő mondanivaló világos: a római hivatalnokok elismerték, hogy sem Pál, sem a keresztények nem lázadnak Róma ellen.

22,1-21 Pál védekező beszéde a tömeghez. Pál számos védekező és apologetikus beszéde közül ez az első (ApCsel 22, 23, 24, 25, 26). Lukács ezt is úgy szerkesztette meg, ahogyan a korábbi missziós beszédeket az ApCsel 2, 3, 13, és 17 fejezetekben. A kezdés sablonos: csendre inti a tömeget, a "testvérek és atyák" megszólítással pedig magára tereli a figyelmet. (Érdemes összevetni Shakespeare Julius Caesar beszédének kezdetével: "Barátaim, rómaiak, honfitársaim, hallgassatok meg!).

Néhány magyarázó kételkedik abban, hogy Saul-Pál azelőtt Jeruzsálemben Gamálielnél tanult volna, mint ahogy azt a 22,3 állítja. Bizonyításul idézik a Gal 1,22-t: "Júdea Krisztusban hívő egyházaiban személyesen ismeretlen voltam", vagyis Pál nem sok időt tölthetett Jeruzsálemben. De nem veszik figyelembe a következő sort: "Csak ennyit hallottak felőlem: aki egykor üldözött minket, most hirdeti a hitet, amelynek előbb romlására tört" (Gal 1,23). Ha Pál egyik helységben üldözte a keresztényeket, akkor bizonyára a másikban is hallottak róla. Pál nagy valószínűséggel volt Júdeában. Azonban a Gal 1,22 szöveg összefüggéséből kitűnik, hogy a keresztény Pál személyesen nem tett látogatást Júdea egyházaiban.

Lukács álláspontja világos és kíméletlen. Pál egészen belenevelkedett a zsidóságba, olyan buzgósággal, hogy üldözte a keresztények csoportját. Megtérésének második előadásában kiemeli Pál zsidó voltát, ahogy ezt illett is tennie a zsidókhoz intézett beszédben.

22,22-29 Pál bebörtönözése. A beszéd itt is félbeszakad. A zsidó tömeg szakítja félbe (22,21-22), amikor Pál megemlíti, hogy Jézus a pogányok térítésére küldte. Hasonlóan ahhoz (Lk 4,25-28), ahogy a názáreti tömeg elhallgattatja Jézust, amikor a próféták szövegével igazolja, hogy Isten a jó szándékú pogányokon is segít. A Lukács evangélium és az ApCsel hangsúlyozza, a zsidó tömeg a pogányok miatt áll szemben Pállal.

22,30-23,11 Pál védekezése a főtanács előtt. Ananiás Pál ellen való támadása hasonlít Jézus arculütésére Annás főpap előtt a Jn 18,19-24-ben. A "fehérre meszelt fal" kifejezés pedig emlékeztet Jézus szavára, a "fehérre meszelt sír"-ra (Mt 23,27). Lukács hallott ezekről a Jézussal kapcsolatos eseményekről, de ahelyett, hogy Mátéhoz és Jánoshoz hasonlóan leírta volna az evangéliumban, elhalasztotta azokat a Pál tárgyalásán levő hasonló helyzetekig. Miért tette? A Lk 1,1-4 feltételezi, hogy az olvasók ismerik az evangéliumi elbeszéléseket. Lukács úgy próbálta leírni István és Pál tárgyalását, hogy azok Jézuséra emlékeztessenek. Ezt az ilyen párhuzamos adatokkal igyekezett elérni.

Pálnak a 23,5-ben levő kijelentését nem úgy közli, mint a főpap kigúnyolását. Pál még felindultságában is vigyázott arra, hogy ne sértse a zsidók törvényes vezetőit.

Azt nem tudjuk, hogy a szadduceusok pontosan mit hittek, az ApCsel 23,8 azonban arról tudósít, hogy nem hittek a feltámadásban, az angyalokban és a lélekben. Pál csak a farizeusokat tekinti igazhitű zsidóknak. A szadduceusok igazában eretnekek, bár Jeruzsálem lerombolása (Kr.u. 70) előtt elég sokan voltak. Lukács úgy mutatja be Pált, mint igazhitű zsidót, akit a farizeusok elfogadnak, de a szadduceusok üldöznek a feltámadás tanúsítása miatt.

Az álomban Jézus felszólítja Pált, hogy Jeruzsálemben is tegyen tanúságot róla. Mi volt ez a Jézus melletti tanúskodás, hiszen az ApCsel 23. fejezetben ki sem ejti Jézus nevét? A válasz abban áll, hogy Lukács Jézus feltámadásának tanúsítása és a farizeusok feltámadás-hite között egyenlőség jelet tesz.

23,12-35 Pál elleni összeesküvés és út Cézáreába. Pál Jeruzsálemben élő nővérének fia megtudta, hogy negyven zsidó arra szervezkedik, hogy megöljék Pált. Ezért a rómaiak kikísérték Pált a városból 200 katona, 70 lovas és 200 fáklyás kíséretével, ami még egy római polgár megvédésére is költséges dolognak számított.

Líziász levele megállapítja, hogy Pál ártatlan, semmiféle büntetést nem érdemel. De, hogy az összeesküvőktől megmentsék, elküldik Félixhez, Palesztina helytartójához.

24,1-21 Pál tárgyalása Félix előtt. Ez a tárgyalás bepillantást enged abba, hogy hogyan folyik le a bírósági eljárás az első században. A római bíróságon Ananiás alkalmazott egy jogászt, egy ügyvédet, akit Tertullusznak hívtak. ő volt hivatva, hogy bizonyítsa a Pál ellen felhozott vádakat. A vádemelés után következett Pál védekezése, aki saját magának volt az ügyvédje. Az első századi jogászokat inkább szónokoknak nevezhetjük (rhetor). Képzésük alapján inkább a szónoki fogásokra fektették a hangsúlyt, amit a bíró meggyőzésére használtak fel. Pál és Tertullusz beszéde is tartalmaz ilyen fogásokat.

Tertullusz először is igyekszik megnyerni a bíró jóindulatát, miután Pált azzal vádolták, hogy sérti a birodalom rendjét. Bajkeverőnek mondja, aki zendülést szított a zsidók körében, mint a "nazoreus" szekta vezetője. Ez is hasonlít a Jézus ellen felhozott vádhoz Pilátus előtt, hogy ő is lázadást szított, nem adta meg a császárnak a kellő tiszteletet, és magát királynak mondta (Lk 23,2). A "nazoreus" (názáreti) nevet a zsidók alkalmazták a keresztényekre. A beszéd Pált teszi meg a szekta vezetőjének, nem Pétert, vagy Jakabot. Hamisan vádolták Pált azzal is, hogy megszentségtelenítette a templomot. A főpap és vezetők támogatták a vádbeszédet, és az elhangzottakat valódinak mondták.

Pál védekezése is a bíró megnyerésével kezdődik, s utána cáfolja a vádakat. Az egyetlen vád, amit elfogad az, hogy az őseik Istenét "az új tanításnak megfelelően" tiszteli, s különben a keresztény nevet Félix is ismerhette. A zsidók ugyan szektának tartják, de Pál kitart amellett, hogy ő a törvényhez és a próféták tanításához hő zsidó. Hiszi, hogy Isten feltámasztja a jókat és rosszakat.

A beszéd tulajdonképpen a kereszténységet mutatja be a kívülállóknak. Itt a kereszténység valójában úgy szerepel, mint a zsidók feltámadásba vetett hitének új formája. A zsidók elfogadták, hogy a feltámadás függ az ember életétől. Pál viszont a feltámadást kiterjeszti a pogányokra is. Mint Jézus Krisztus feltámadásának tanúja, általában beszél a halottak feltámadásáról.

Aztán megmagyarázza, hogy miért járt a jeruzsálemi templomban: "adományokat hozott saját népének" (ApCsel 24,27). Itt bizonyára a jeruzsálemi egyház számára végzett gyűjtésre utal, amiről leveleiben is említést tesz.

24,22-27 A cézáreai fogság. A történetíró Josephus elmondja, hogy Félix helytartó a feleségét, Druzillát a férjétől csábította el. Talán ez magyarázza, hogy félni kezd, amikor Pál az erkölcsről kezd beszélni. A helyzet emlékeztet arra, amikor Keresztelő János megfeddi Heródest házasságtörő élete miatt. A keresztényeknek a pogányokhoz intézett beszédei gyakran említették a becsületességet, az önuralmat és az eljövendő ítéletet, mint itt az ApCsel 24,25 is.

Magyarázatot kapunk arra is, hogy Félix miért nem engedte Pált szabadon. Hírhedt volt a kapzsiságáról és pénzt várt Páltól, s egyúttal a zsidóknak is kedvében akart járni. Pál pedig évekig börtönben marad, mert nem akar fizetni. Példa ez a keresztények számára, hogy utasítsák vissza az igazságtalan gyakorlatot, amit "mindenki csinál".

25,1-12 Kihallgatás Fesztusz előtt. Fellebbezés a császárhoz. A párhuzam nyomait itt is megtaláljuk Pál és Jézus pere között. Csak Lukács említi, hogy Jézus ott áll a tömeg előtt, amely őt elfogja, azután a főtanács előtt, a római helytartó, Pilátus előtt (kétszer), Heródes előtt (Lk 22-23).

Ugyanígy Pál beszédet intéz a tömeghez, amely elfogja, a római tiszthez és a helytartóhoz (Félix, Fesztusz) és a zsidó királyhoz, Agrippához (ApCsel 21-26).

A zsidók igyekeztek rávenni az új helytartót, hogy küldje Pált Jeruzsálembe, s gondolták, hogy útközben meg tudják ölni. Fesztusz ezt elutasítja, ellenben Cézáreába hívja őket, hogy ott adják elő vádjaikat. A Félix előtti tárgyalást újra megismétlik. A zsidók "sok súlyos vádat hoztak föl ellene, de bizonyítani nem tudták" (ApCsel 25,7). Ez visszhangozza a Lk 23,10-et, ahol a főpapok és az írástudók hevesen vádolták Jézust Heródes előtt. Pál megismétli a Félix előtt elmondott védekezését, hogy semmit sem vétett a templom, a törvény és a császár ellen.

Fesztusz elődjéhez, Félixhez hasonlóan (ApCsel 24,27) megpróbál a zsidóknak kedvezni azzal, hogy nem engedi szabadon Pált. Pál azonban nem akar Jeruzsálembe menni, hogy ott ítélkezzenek fölötte, hanem hivatkozva római polgárságára, fellebbez a császárhoz. Nyilvánvaló, hogy Palesztinában nem kapott volna igazságos ítéletet.

Lukács nem beszél arról, hogy Pál csalódott lett volna a börtönben. Inkább azt mondja el, hogy Isten mindezeket az igazságtalanságokat használta fel, és általuk előkészítette Pál Római útját. Ott majd a zsidóknak fogja megadni az utolsó lehetőséget, hogy elfogadják Jézus üzenetét.

25,13-27 Fesztusz felkéri Agrippát, hogy hallgassa meg Pált. Lukács evangéliuma (23,6-12) szerint Pilátus Heródeshez küldi Jézust további kihallgatásra. Itt Fesztusz felkéri a Heródes-dinasztia egyik késői tagját, II. Agrippát, hogy hallgassa ki Pált. Az Újszövetség a Heródes-családból négy uralkodót említ: (1) Nagy Heródest (Mt 2; Lk 1,5), (2) Heródes negyedes fejedelmet (azonos Heródes Antipásszal), aki megölette Keresztelő Jánost és aki Jézus szenvedéstörténetében is szerepel (Lk 23), (3) I. Heródes Agrippát (az ApCsel 12-ben), aki megölte Jakabot, és (4) végül II. Agrippát, I. Agrippa fiát (az ApCsel 12-től), aki Cézáreában Pált kihallgatja (ApCsel 25-26).

A leírásban Pál követi Jézus szenvedésének eseményeit. Pilátus ártatlannak mondja Jézust (Lk 23, 15. 22), itt Fesztusz is ártatlannak nyilvánítja Pált. Fesztusz a vádakat pusztán zsidóságon belüli civódásnak tartotta, "valami meghalt Jézust illetően, akiről Pál azt erősítgette, hogy él" (25,19).

26,1-32 Védekezés Agrippa és Fesztusz előtt. Pálnak az ApCsel 26-ban elhangzott védekezését egyes magyarázók az apostol "krisztológiai tetőpontjának" nevezik. A krisztológia Jézussal, mint az Isten emberré lett Fiával foglalkozik. A tárgyalások során (ApCsel 22-26) ez a csúcspont Fesztusz és Agrippa előtt. Itt is (26.f) az az ítélet születik, hogy nem bűnös, és Pál beszéde is csúcspontjánál szakad félbe (a 17. és a 22. fejezetben látottak mintájára). A végső kijelentés a krisztológia összefoglalása. Pál csak arról tanúskodik, amit a próféták megjövendöltek. A Megváltó szenvedni fog, elsőnek támad fel a holtak közül, s világosságot hirdet népének és a pogányoknak (26,22-23). Az ApCsel 22-26. része Jézus feltámadásáról szóló tanúskodás.

A feltámadás reménye fogja össze a beszéd részeit. Ez a tárgyalás az eddigieknél több hangsúlyt fektetett arra, hogy Pál hogyan üldözte korábban az egyházat. Ezért sokkal meglepőbb az ő "pálfordulása", miután megszólította Krisztus, akit üldözött. Lukács nem Pál megvakulását emlegeti, mint a 9,8-9 és a 22,11, hanem küldetését mondja el, ami igazában mások szemének a megnyitása. A vakság, meg a sötétből a fény felé való fordulás gyakori téma mind a zsidó, mind a keresztény igehirdetésben.

Itt már harmadszor ismétlődik Pál megtérésének története, ami az esemény fontosságát emeli ki. Lukács olyan képet fest Pálról, mint aki a keresztények számára a Krisztus feltámadása mellett való tanúskodás mintaképe. Ebben teljesedik a Lk 21,12-19 és a 12,11-12 jövendölése is, hogy a keresztények tanúságot fognak tenni a királyok és a helytartók előtt.

A 26,24-26 a római helytartót, aki az egész viselkedést őrültségnek tartja, szembeállítja Agrippa királlyal, aki érti a zsidók vitáit. Lukács azt is érzékelteti, hogy Pál prófétai módon beszél. A hitetlenek szemében a nyelvek adománya és a prófétálás őrültségnek, vagy részegségnek tőnhetett (ApCsel 2,13), pedig ezek a Szentlélek hatásai. Itt Pál beszédének ereje majdnem elég ahhoz, hogy Agrippát megtérítse.

A 26,31-32 befejezi Pál tárgyalását azzal az megállapítással, hogy ártatlan. Ha nem fellebbezett volna a császárhoz, szabadon lehetne bocsátani. Lukács itt is azt mutatja be, hogy a rómaiak nem tartották Pált bűnösnek.
 

"TANÚSKODNI FOGSZ RÓMÁBAN"
27,1-28,31

27,1-44 Hajótörés a Rómába vezető úton. A hajóút és hajótörés elbeszéléseivel ismét elkezdődnek a "mi"-szakaszok. Megjegyezzük, hogy abban az időben a hajóút kockázatos volt. A vitorlás hajók nem tudtak a széllel szemben haladni, így ki voltak szolgáltatva az időjárás szeszélyeinek. A viharban való hajózás kedvelt motívum volt mind a pogány irodalomban, mind az Ószövetségben. Az ApCsel 27 olyan színes leírás, mint általában az ilyen történetek.

Pál viselkedése ellentétes Jónáséval. Míg Jónás bűnössége beszennyezte a hajót, és gyötrelmet okozott az utasoknak, addig Pál társai megmentője lett. Mindketten próféták voltak. A Pálnak adott jövendölés, hogy meg kell jelennie a római hatóság előtt, és hogy az utasok megmenekülnek, reményt öntött a 276 emberbe. Az pedig, hogy senkinek "a haja szála sem görbül meg", emlékeztet Jézus szavaira a Lk 12,7-ben és 21,18-ban.

Pál kenyértörése formailag emlékeztet az eucharisztiára, bár ebben a pogány környezetben bizonyára nem az akart lenni, hanem csak étkezés. A kenyértörés szavai azonban emlékeztetnek Jézus ígéretére. Ha a keresztények az élet viharaiba kerülnek, gondoljanak arra, hogy Jézus segítséget ígért, és az eucharisztiából merítsenek erőt.

28,1-10 Csodák Málta szigetén. Málta szigetének "bennszülöttei" egy újabb nép, amelyhez az apostol eljutott. Lukács görögül "barbaroi"-nak nevezi őket, amiből a barbár szó ered. A kifejezés akkor csak azt jelentette, hogy nem görög. Az eddigi elbeszélésekben láthatjuk, hogy Pált hogyan fogadták a zsidók, a görögök és a rómaiak. Az ApCsel 28 és 14 a máltai "bennszülöttek" (a mediterránumon) és a kis-ázsiai likaóniaiak (Törökország) viselkedését tanúsítja. Itt sokkal több a primitív, babonás viselkedés, mint a zsidóknál, a görögöknél és a rómaiaknál. Történetileg megérthetjük, hogy miért következett sötétebb korszak, amikor a barbárok leigázták Rómát, és hogy a kereszténységbe is jobban beszőrődtek a babonás szokások, mint a római birodalom korábbi időszakában.

Lukács humora ismét előtűnik. Likaóniában az emberek úgy bántak Pállal és Barnabással, mintha istenek lettek volna. Máltán a bennszülöttek azt várják, hogy a kígyómarástól felpuffad és meghal, és mivel életben maradt, istennek tartották. Itt találkozunk azzal a korabeli meggyőződéssel, hogy az Igazság istennője megöli a gyilkost akkor is, ha előzetesen a tengerből szabadult is ki.

A "mi"-szakaszokat Lukács folytatja a Rómába való megérkezésig. A Máltán töltött három hónap alatt nem számol be Pálnak egyetlen beszédéről sem. De azzal, hogy meggyógyítja házigazdájának apját, sok szigetlakót arra ösztönzött, hogy betegeiket hozzá vigyék gyógyítás céljából. Az ilyen egyszerű emberek megnyerése gyógyítással kezdődik. A gyógyító szolgálatnak ma is megvan ez a jelentése a kevésbé civilizált és iparosodott népeknél. Ott több a nyitottság és a bizalom.

28,11-16 Pál Rómába érkezik. Lukács "testvérekről", azaz keresztény közösségről számol be Puteoli partjainál (Nápoly közelében). Sok keresztény Rómából eléjük jött Appius Fórumáig (kb. 55 km) vagy Tres Tabernae-ig (40 km), hogy köszöntse Pált. Ez arról tanúskodik, hogy Pál nagy tekintélynek örvendett a keresztények között. Enélkül nem vállalták volna a fáradságos kirándulást.

Néhány magyarázó úgy gondolja, hogy Pál nem talált keresztény közösséget Rómában, de Lukács ezt elhallgatja, s hogy Pál alapította volna az ottani közösséget. De Lukács nem erről akar beszélni az ApCsel 28. fejezetében. Világosan jelzi, hogy a kereszténység nem Pállal érkezett Rómába, s az ő küldetése nem is az volt, hogy ott egyházat alapítson. Inkább arra utal, hogy Pálban a római zsidók utolsó nagy ajánlatot kaptak a kereszténység elfogadására. Amikor ez a könyv azzal fejeződik be, hogy Pál a zsidókkal vitatkozik, inkább az világlik ki, hogy Pál nem hitehagyott zsidó. A nagyobb városokban mindig felkereste a zsidókat, bár a "pogányok apostolaként" volt ismert.

28,17-28 Találkozás a római zsidókkal. Pál hangsúlyozza a római zsidók előtt, hogy ő nem hagyta el a törvényt és a hagyományokat. Lukács itt védi meg Pált utoljára az eretnekség vádjával szemben. Pál egész nap bizonyítja nekik, hogy Isten országa, amit a zsidók vártak, elérkezett. A szentírásból akarja meggyőzni őket, hogy az ígéretek Jézusban teljesedtek. Mint az ApCsel-ben több helyen, itt is csak néhányan hittek.

Azután harmadszor említi azt is, hogy mivel a zsidók nem hisznek, a pogányokhoz fordul. Előttünk áll, hogy az ApCsel hogyan alkalmazza a hármas ismétlést, s ezzel emeli ki a fontosabb eseményeket (Pál megtérése, Kornéliusz, az apostoli döntés). A könyv végén az ismétléshez kapcsolódnak a szentírási idézetek, mint legfontosabb bizonyítékok. Lukács megmagyarázza, hogy korának egyháza miért túlnyomóan pogány-keresztény, noha az ígéretek a zsidó Messiásról szóltak. A helyzet nem azért alakult így, mert Pál megfeledkezett volna arról, hogy az ígéret elsősorban a zsidóké, hanem azért, mert a zsidók többsége, főleg Palesztinában, elutasította Pál ajánlatát.

28,30-31 Pál akadálytalanul prédikál. Sokan csodálkoznak azon, hogy az ApCsel nem beszél Pál fogságának befejeződéséről. Néhányan ezt azzal indokolják, hogy a könyvet még Pál halála előtt írták. Viszont Lukács evangéliumában vannak utalások Jeruzsálem pusztulására (Kr.u. 70). Mások azt vetették fel, hogy Lukács tervezett egy harmadik könyvet, vagy hogy ő írta a pasztorális leveleket (Timóteusnak és Titusznak). De talán más a megoldás. Lukács azért fejezi be itt a könyvét, mert éppen a csúcsponton akarta azt befejezni, ahogy a beszámolók többségénél látjuk. Bemutatta, hogy az egyház hogyan vált olyanná, amilyen Lukács idejében volt. Megvalósította a Teofilnak tett ígéretét (Lk 1,1-4). Megmutatta, hogy a "ránk maradt" beszámolók szerint teljesült Isten terve, amit a Szentírásban találunk. Az egyház az "utolsó időkben" él, amikor Joel próféta 3. f. jövendölése szerint a Lélek kiárad. Az egyház a "pogányok idejében van (Lk 21,24), s kiállta a hamis tanítók próbáját (ApCsel 20,29-30). Mindaz, aminek még jönni kell, az már a kozmikus katasztrófa és az utolsó nap, amikor az Emberfia megjelenik, hogy ítéletet tartson.


 
ÁTTEKINTŐ KÉRDÉSEK ÉS VITATÉMÁK

I. Bevezetés

1. Miért fontos az ApCsel a mai keresztényeknek? Ki szerkesztette az ApCsel-t? Hogyan viszonyul az ApCsel Lukács evangéliumához? Ki írta az ApCsel-t? Mikor?
2. Miért írták az ApCsel-t? Miről szól az ajánlás? Mivel igazolja az ősegyház hitelességét az ApCsel céljával kapcsolatban?
3. Hogyan idézi Lukács az Ószövetséget az ApCsel-ben? Miért tekinti Mózest inkább prófétának, mint törvényadónak? Miért előbbre való az Ószövetség keresztény értelmezése, mint a prófétai?
4. Valószínűleg hogyan írták az ApCsel beszédeit?
5. Miért ismétel meg háromszor is néhány történetet? Melyek ezek a történetek?
6. Miért teremt párhuzamot Lukács az ApCsel és az evangélium között?
7. Vitassuk meg az ApCsel fontosabb témáit!
 
II. 1,1-11 Bevezetés 1. Magyarázza meg a Lk 24 és az ApCsel 1. f. Jézus menybemenetelének leírása közötti különbségét? Mi a hatása és a fontossága a "Szentlélek keresztségének"? Miért hangsúlyozza az ApCsel, hogy a lélek pünkösdkor az apostolokra leszállt, a pogányok pedig az ApCsel 10-11-ben a keresztséggel együtt kapták meg? Mi az összefüggés a keresztség és a Szentlélek elnyerése között?
2. Mit jelent az ApCsel 1,8-ban a Szentlélek leszállása? Miért beszél az ApCsel 1,9 arról, hogy a tanítványok látták Jézust az égbe emelkedni?
 
III. 1,12-8,3 Az egyház születése és növekedése a Lélek által 1. Miért volt fontos, hogy Júdás helyére valakit válasszanak a Tizenkettő közé? Mely három fontos ember viselte a Jakab nevet? Miért beszél a közösségben lévő asszonyokról, akik várják a Lélek eljövetelét?
2. Miért hangsúlyozza az ApCsel, hogy Júdás esetében beteljesedett a prófécia? Mit jelent Lukácsnál pontosan az apostol szó? Miben áll az apostolok jelentősége?
3. Mi a pünkösd jelentése és fontossága az egyház kezdetén? Mi a jelentése a nyelveken szólásnak pünkösdkor? Miért szorulnak magyarázatokra a csodák? Mi a szerepe a Joel 3 idézetének az ApCsel 2,17-21-ben? Hogyan bizonyítja az ApCsel 2, hogy Jézus a Messiás? Írja le az ideális közösséget az ApCsel 2 szerint!
4. Mi a jelentősége a béna ember meggyógyításának az ApCsel 3-ban? Miért nevezi a beszéd Jézust feltámadott prófétának, mint Mózest? Az ApCsel szerint milyen kérdésekben volt ütközés az apostolok és a zsidó nagytanács között?
5. Mi Ananiás és Szafíra epizódjának a lényege az ApCsel 5-ben? Mely ószövetségi történet segíti ezt megérteni?
6. Miért nem tudja megállítani a vének tanácsa a kereszténységet az ApCsel 5 szerint?
7. Miért jelentős lépés az egyház fejlődésében, amikor a görögül beszélő tagok között is meghonosodik? Mi a szimbolikus jelentése a "hétnek" és a Szentlélekre váróknak?
8. Miért István beszéde a legnagyobb fordulópont az ApCsel-ben? Hogyan segíti a mártírság és az üldözés az egyház terjedését? Mi a kapcsolat István imája és megbocsátása Pál meghívása között?
 
IV. 8,4-9,31 Üldözés és terjeszkedés Júdeában és Szamáriában 1. Mi különbözteti meg a keresztény csodát a mágiától? Miért hangsúlyozza Lukács Péter és János kézföltételét a szamáriai Fülöp keresztelésénél?
2. Miért ismétli meg az ApCsel Pál megtérésének elbeszélését háromszor? Miért gondolja Lukács, hogy olyan fontos az ő megtérése az egyház számára?
 
V. 9,32-15,35 Péter és Kornéliusz, Barnabás és Saul, a Jeruzsálemi zsinat 1. Miért ismétli meg Kornéliusz megtérését Lukács háromszor? Mivel igazolja Péter a körülmetéletlen pogányok megtérését?
2. Mutassa meg a térképen Pál első missziós útját és mondja el az emlékezetesebb eseményeket és a különböző állomásokat!
3. Mivel állítja meg Pál és Barnabás a népet a 14,8-18-beli gyógyítás után? Mi az a tipikus az első századi keresztényeknél és zsidóknál, melyet a pogányoknak tanítanak?
4. Miért fontos a jeruzsálemi apostoli zsinat? Mi a körülmetéletlen pogányok megkeresztelésének a problémája? Hogyan képzelhető el a közös élet, evés, és munka a zsidók és a körülmetéletlen pogány keresztények között? Miért gondolták a zsidók a pogányokról, hogy tisztátalanok, és mi változott meg, amikor keresztények lettek?
 
VI. 15,36-18,23 Pál pogány missziója: a második apostoli út 1. Mutassa meg a térképen Pál második apostoli útját, és annak emlékezetesebb eseményeit és fontosabb állomásait!
2. Vitassák meg Pál kapcsolatát Barnabással és más munkatársakkal, mint Szilás és Timóteus! Timóteus körülmetélése a Jeruzsálemi apostoli zsinat döntésével ellentétes intézkedés volt?
3. Miért vált a szerző az "ők"-ből "mi"-re néhány szakaszban a 16,10-től kezdve?
4. Az ApCsel 17,3 igazolja, hogy Jézus a Krisztus? Mi benne az apologetikus, és ez miért fontos?
5. Kik voltak az epikureusok és a sztoikusok? Írja le Pál találkozását a görög filozófusokkal Athénban!
6. Írja le a korintusi fontos eseményt! Kicsoda Akvila, Priszcilla, Ticiusz Jusztusz, Kriszpusz, Szosztenész, Gallió!
 
VII. 18,24 21,14 Pál sorsa Jeruzsálemben, a harmadik apostoli út 1. Kövesse Pál harmadik apostoli útját a térképen, megjelölve a legfontosabb eseményeket, és a különböző állomásokat!
2. Írja le Apolló, Priszcilla és Akvila kapcsolatát Pállal! Miért hiúsul meg a zsidó ördögűzés, és miért égetik el a mágikus könyveket? Írja le a mágia és a csoda közötti különbséget.
3. Írja le a Lukácsban és az ApCselben lévő búcsúbeszédet! Van-e kapcsolat az ószövetségi búcsúbeszédekkel? Mi a Jézus és Pál közötti legfontosabb kapcsolat?
 
VIII. 21,15-26,32 Pál a feltámadás foglya és tanúja 1. Melyik Pál elleni vádat cáfolja Jakab? Hogyan?
2. Miért tartóztatják le Pált Jeruzsálemben? Mi Pál védekező beszédének a lényege a 22,1-21-ben? Foglalja össze Pál életének az adatait, melyeket ez a beszéd megemlít! Miért szakítja félbe a csőcselék, amikor arról beszél, hogy a pogányokhoz ment?
3. Mi Pál a vének tanácsa előtti védekezésének hasonlósága Jézus perével? Miért nem értenek egyet a farizeusok és a szadduceusok? Miért olyan fontos ez a különbség az ApCsel-ben?
4. Kicsoda Félix, Tertullusz, Druzilla, Fesztusz, Agrippa?
5. Magyarázza meg, miért az ApCsel 26 Pál krisztológiájának a csúcspontja! Hogyan kapcsolja össze a feltámadás a beszéd részeit? Miért lett Pál Rómába küldve?
 
IX. 27,1-28,31 "Neked Rómában kell tanúskodnod rólam" 1. Kövessük Pál útját a térképen Rómába! Mi a kapcsolat Pál próféciájának a szimbolikus vonása és Krisztus kenyértörése között? Írja le a Máltán történteket!
2. Hogyan fogadják a keresztények Pált Róma mellett? Mi volt Pál missziója Rómában az ApCsel szerint?
3. Miért említi Lukács a zsidók elvetését az ApCsel végének tetőpontján? Miért szakad meg az ApCsel itt? Hogyan mutatta be Lukács Teofilt az ApCsel-ben? Mi Lukács elképzelése az egyházról ebben az időben?
4. Mi az ApCsel legfontosabb mondandója manapság?
 

 
AZ APOSTOLOK CSELEKEDETEI MAGYAR NYELVŰ KOMMENTÁRJAI
  Kecskeméthy István: Az apostolok cselekedetei. Bp., 1910.
Renan Ernő: A tanítványok élete, - Az apostolok cselekedeteiből (fordítás). Debrecen, 1920.
Pongrácz József: Az apostolok cselekedetei magyarázata. Pápa, 1936.
Budai Gergely: Az apostolok cselekedeteiről írott könyv. Bp., ?
Kálvin János: Magyarázat az apostolok cselekedeteihez. Székelyudvarhely, 1943.
Varga Zsigmond: Az apostolok cselekedeteiről írott könyv. Debrecen, 1955.
Dieness Barna: Az apostolok cselekedetei, - imádságok az Újszövetségben. Bp., é.n.
Brinke R. Georg: Elmélkedések az apostolok cselekedeteiről. Bp., 1970.
Lenkeyné Semsey Klára: Az apostolok cselekedeteiről írott könyv magyarázata. In: Jub. Komm. pp. 135-173. Bp., 1974.
Gál Ferenc: Az apostolok cselekedeteinek olvasása. Bp., 1982.


Tartalom