Bevezetés

Amikor a mai értelemben vett hangjegyírás (a továbbiakban notáció=hangjelzés) kialakulásával és fejlődésével foglalkozunk, nem hagyhatjuk figyelmen kívül a zene keletkezését és fejlődését, az emberi beszéd és írás kialakulását, mint az emberi gondolatok közvetítésére, maradandó megőrzésére irányuló törekvést.

Az emberiség történetének kezdeti korszakaiban a zene még nem vált el a beszédtől olyan élesen, mint a fejlődés későbbi szakaszaiban. Szabolcsi Bence így határozta meg a zene megszületését: "A legősibb emberi megnyilatkozás, melyben a zene nyomait és megszületését kereshetjük... a hanglejtés, az élőbeszéd hangsúlyrendje, az a zeneiség, mely öntudatlanul mai tagolt beszédünknek is alapjául szolgál, amely oly sajátos csoportokra különíti a beszélő emberiséget, nemzeteken és népi csoportokon belül is... Hanglejtés és dallam szorosan összekapcsolódnak, eredetük valahol a legtávolabbi múltban egy és ugyanaz." (A melódia története. Zeneműkiadó, Bp., 1957.)

Ha tehát a notáció kezdeteit és fejlődését kísérjük nyomon a lejegyzés tekintetében, az írás, szorosabban a betűírás kialakulásával azonos gyökereket kell alapul vennünk (pl. hang, félig ének - félig beszéd, éneklőbeszéd, siratóének, amely már dallamos, ritmikus, énekes deklamáció). Így szükségszerű, hogy a rendelkezésre álló források is mindkét vonatkozásban azonosak. Azonosságnak tekinthető még, hogy ugyanúgy, mint a betűírás, a notáció sem "feltalálás eredménye, hanem valamely földrajzi, néprajzi területen a társadalmi szükségletekkel összhangban alakult ki és fejlődött tovább". (Szántó Tibor: Tipográfia. Műszaki Könyvkiadó, Bp., 1962.)

Amint a betűírás fejlődését és tökéletesedését a közlendők összetettsége, a mondanivaló sokrétűsége és az íráshoz rendelkezésre álló eszközök fejlettsége befolyásolta, úgy a notáció fejlődésére is a zene bonyolultsági foka, a már birtokban levő írásjelismeret és az íróeszközök fejlettsége hatott.

A hangjegyírásnak a betűírástól eltérően összetettebb feladattal kell megbirkóznia, mivel a zenei hang önmagában is összetettebben határozható meg, mint a beszédhang. Ebből következik, hogy a zene írásos rögzítésében egy-egy hangnak a pontos hangmagasságon túl egyidejűleg a hang időtartamát is tartalmaznia kell, a zenei szövegnek pedig egyértelműen tükröznie kell a hangok egymáshoz való magassági és értékbeli viszonyán túl a dallamív (zenei mondat) lejtését és tagolását is.

Tehát a notáció a zenei hangok írásbeli rögzítésére vonatkozó jelrendszer, mely a hangviszonyokat grafikus módon ábrázolja. Kialakulása évezredek kísérleteinek eredménye, első formái már az ókorban kifejlődtek, története a régi keleti kultúrák idején kezdődik.