Ajánlás

Két kérdés motoszkál a fejemben most hajnali egy óra tájban. Az egyik, hogy kinek írom ezt a füzetet, a másik, hogy miért.

Az első kérdésre egyszerű a válasz. Azoknak a fiataloknak írom (akár testben is, akár csak lélekben fiatalok), akik már megsejtettek valamit a zenélés örömeiből, de még nem sok alkalmuk volt megtapasztalni, megízlelni, és másokkal is megosztani.

A másik kérdés már összetettebb. Azért írom, mert aki megízlelte a zene, de különösképpen a társas muzsikálás örömét, az egy sajátságos kincs birtokába jutott, amelynek az a különleges tulajdonsága, hogy minél többet adunk belőle másoknak, annál több marad nekünk is. Azért írom, mert rámköszöntött az az idő, amikor saját gyermekeimet kell bevezetnem eme "kollektív szellemi vagyon" működtetésébe. Azért írom, mert eddigi tanulmányaim tapasztalata szerint az iskolai ének-zene oktatás nem ébreszti fel a nebuló kíváncsiságát, kísérletező kedvét, hanem inkább passzivitásra nevel.

Pedig a zene birodalma két nagy tartományból áll. Az egyik a külső tartomány, amit mások alkottak meg évezredek alatt - egyszerű parasztemberektől kezdve a legnagyobb zeneszerzőkig -, és mások munkája által lesz egyre gazdagabb. A másik tartomány az, ami bennünk van. Ez a belső tartomány a mi saját erőnkből gazdagodik, és életünk folyamán átvesz a külső tartomány terméséből egy parányit, amit saját földünkben kicsíráztathatunk, tovább nevelhetünk, vagyis a megismert zenei anyagot továbbgondolhatjuk, újra fogalmazhatjuk, kísérletezhetünk, új fajtákat nemesíthetünk, sőt, teljesen új magokat is teremthetünk.

A kabóca zenefüzetekben a zenei birodalom külső tartományának válogatott "magjait" szeretném átnyújtani, remélve, hogy azok olyan földbe kerülnek, amelyben felnövekedve előbb-utóbb termést hoznak, s végül mindannyian új kincs birtokába jutunk.