Asztrális mítoszok

A Nap és a Hold, a csillagos ég jelenségeinek, változásainak ismerete elengedhetetlenül fontos nemcsak a földműves kultúrák, hanem a nomádok és a vadászok számára is. Az égbolt, a mongolság általában három világréteget elképzelő szemlélete szerint, a felsővilág része, illetve maga a felsővilág. A felső világ ártó és jóakaró istenségek, szellemlények lakhelye. Az asztrális mítoszok legtöbbje azt meséli el, hogyan kerültek fel a csillagok, bolygók az égre, vagy azt, hogy miért annyi a számuk, amennyit jelenleg látunk.

Az egyik legközismertebb aitiologikus, eredetmagyarázó mongol mítosz több mitológiai réteget is magába foglal, összekapcsolva az asztrális- és vadászmitológiát. Erhí mergen, a mesteríjász, a vadász megesküszik, hogy lelövi az embereket gyötrő napokat az égről, s mivel a kilőtt nyila elé röppenő fecske miatt nem tudja beváltani fogadalmát, esküjéhez híven lemetszi íjfeszítő hüvelykujját (erhí), s átváltozik négyujjú mormotává (tarbagán), hogy ezentúl a föld alatt éljen. A napokra nyilazó vadász története számos változatban ismert és több természeti jelenségre is igyekszik magyarázattal szolgálni (miért van négy ujja a tarbagánnak, miért él a föld alatt, miért villás a fecske farka stb.). A mongolok ma is úgy tartják, hogy a mormota egykori emberi mivoltát őrzi még egy darabka testrész a hátán, s ezt nem is szabad elfogyasztani, mert az "emberhús".

A mesteríjász történetének más motívumokat tartalmazó mítosza Hühedej (Kökedej) mergen története. Hőse, mivel tiltott totemállatokra, szarvasra vadászott, fölkerült a mennyboltra, a zsákmányul kiszemelt szarvasokkal, azok gidáival, vadászkutyájával és madarával együtt (az Orion csillagkép eredete). Talán ellentmondásosnak tűnhet, hogy a vadász ahelyett, hogy bűnhődött volna a tilalmas vadászatért, az égre emelkedik és csillaggá válik. A történet hátterében a mesteríjásznak, vadásznak, a zsákmányállatból élő közösségek létfenntartójának feltétlen tisztelte rejlik.

A Göncölszekérnek több különböző elnevezése, kialakulásának számos változata ismert a mongol népek körében: "Hét kovács, Hét öreg, Hét Buddha", akik (bár van rá ellenpélda is) jócselekedeteik, érdemeik jutalmául jutottak a mennyboltra. A mítosz egyik változata az európai mesekincsből is jól ismert hét vándorló testvér történetét idézi. A hét, csodás tulajdonságú vagy mesterséget ismerő anda "fogadalmas testvér" megszabadít egy kánkisasszonyt (tündérlányt), majd összevész, hogy melyikük érdeme a legnagyobb. Mivel vitájukban nem tudnak dűlőre jutni, felemelkednek az égre, s belőlük lesz a "Hét Buddha" csillagkép. A Göncölszekér kialakulásának egyik története a félig ember, félig állat lény, a Borjúfiú mítosza. A totemisztikus motívumokat tartalmazó történet a magyar Fehérlófia típusú meséknek belső-ázsiai változata, s bár jól ismert a tibeti mesegyűjteményekben is, valószínűnek látszik, hogy eredendően a mongol hagyományban gyökeredzik, s a buddhista megtérést követően bizonyos motívumai átalakultak a tibeti mese hatására.

A mongol nomádok is pontosan ismerték az asztrális jelenségek, az időjárás összefüggéseit. A Fiastyúk helyzetét figyelve következtettek a hideg és a kánikula eljövetelére. A Fiastyúkot Micsidnek "Majmoknak" nevezik, bár lehet, hogy a szó gyökere egy régebbi, csillag jelentésű szó.

A buddhista irodalomban előforduló, majom szó ejtése közel állt az ősi, ma már többnyire feledésbe merült tőhöz (a burját nyelvben még előfordul). Égrejutásával magyarázzák a pusztai időjárási viszonyok kialakulását.

Az Esthajnalcsillag a pásztorok istene és hadisten, de női hiposztázisa is van. Ő az égi nyájak őrzője, megjelenése a Földön közeli háború előjele. Eredetmondáiban hol férfi, hol női alakban jelenik meg, s e mögött talán egy ősi androgin istenség képzete húzódhat meg. Mítoszai más asztrális jelenségek kialakulásával is összefüggnek (pl. Hét Buddha, Micsid).

Az indiai-tibeti világmodellt tükrözik a Ráhu történetek, a Szümerü világhegyről alkotott elképzelések. Ráhu a kozmikus szörny felelős a nap- és a holdfogyatkozásért. A Szümerü hegy világtengely, mely a buddhizmus elterjedésével a világfáról alkotott elképzelés helyébe lép.




Erhí mergen, Hüvelyk, a mesteríjász

Az öregek azt beszélik, hogy valamikor réges-régen hét nap gördült fel a kerek égre, hét nap tüze sütött erre a világra. A pusztító aszályban a föld felizzott, a vizek felforrtak, a növények, fák kiszáradtak, a jószág éhen-szomjan veszett. Az emberek is szörnyen szenvedtek az égető melegtől. Már-már létezni sem lehetett a tikkasztó hőségben.

Éppen ez idő tájt élt azon a vidéken Erhí mergen, Hüvelyk, a híres mesteríjász, aki mindenre rálőtt, amit csak meglátott, s mindent el is talált, amit csak megcélzott.

A szárazságtól szenvedő élőlények felkeresték hát, és így kérlelték:

- Lődd le, pusztítsd el azokat az égre tolakodott napokat!

A férfiak díszének született Hüvelyk, a mesteríjász hüvelykjében erő, szívében bátorság, májában elszántság lakozott, s forróvérű fiatalember lévén, lövésztudományával hetykén büszkélkedve, imigyen esküdött:

- Ha a hét napot hét nyílvesszővel lelőni nem tudnám, levágom hüvelykemet szégyenemben, s többé nem maradok férfiember, hanem tiszta vizet nem ivó, tavalyi füvet nem evő állattá változom, és sötét üregekben fogok élni.

Azzal kilépett jurtájából, hogy lelője az égen keletről nyugatra sorakozó hét napot. Balról kezdte, s hat nyílvesszejével hat napot hamarosan el is pusztított. Ám amikor megfeszítette íját, hogy a hetediket is lelője, hirtelen egy fecske repült a szeme elé, s eltakarta a napot. A mesteríjász lőtt, de nyila csupán a fecske farkát találta el (azt mondják, azóta villás a fecske farka), az utolsó nap pedig félelmében gyorsan elbújt a nyugati hegyek mögé.

Amikor Hüvelyk, a mesteríjász látta, hogy tervét a fecske meghiúsította, héjabarna foltos lován űzőbe vette a madarat, hogy megölje. Lova ekkor így fogadkozott:

- Ha alkonytól pirkadatig nem érném utol ezt a fecskét, vágja le gazdám gyors léptű lábamat, s hagyjon engem kinn a pusztán. Nem maradok többé felnyergelt hátasló, ugrándozva fogok élni a hepehupás tájon.

Űzte a paripa a fecskét, űzte, s már majdnem utolérte, amikor a madár egyszer csak huss, eltűnt az egyik bokor mögött. S ebben a pillanatban felpirkadt a hajnal. Hüvelyk, a mesteríjász megdühödött, haragjában levágta héjabarna foltos lovának két mellső lábát, s a pusztában magára hagyta.

A ló ugróegérré változott. Azt mondják, ezért rövidebb az ugróegér két mellső lába. S a fecske állítólag azóta repked a hajnali félhomályban a lovasok körül, s azt csiviteli:

- Utolérsz-e? Utolérsz-e? Utolérsz-e? Utolérsz-e?

A mesteríjász, esküje szerint, levágta a hüvelykujját, nem maradt többé férfiember, hanem tiszta vizet nem ivó, tavalyi füvet nem evő mormotává változott, s azóta is sötét lyukakban, üregekben él. Azt mesélik, ez a magyarázata annak, hogy csak négy ujj van a mormota mancsán. Hüvelyk, a mesteríjász azonban mindig elfelejti, hogy már nem ember, az esteli és a hajnali fény előcsalogatja vackából, s ilyenkor le akarja lőni a napot.

A kéklő égen megmaradt egyetlen nap azóta is tart Hüvelyk mesteríjásztól, s ha jön az alkony, a hegyek mögé bújik előle. Ezért változnak a nappalok és az éjszakák.



Miért van négy ujja a tarbagánnak?

Ködbe vesző régi időkben élt egy kán, s egyetlen fia. Ez a kán rejtegette a fiát az emberek szeme elől, soha senkinek nem mutatta meg. Az országban a szolgáló aratok gyermekeit sorban elhívatta a kán a fiához, de senki sem tért többé haza azok közül, akik láthatták őt. Mindenki nagyon félt, szörnyülködött, aki e különös történetet hallotta.

Élt abban az országban egy öregasszony egyetlen leányával, s a kánfiú gondozásának sora éppen a leányra esett. Az anya, amikor a palotához kísérte leányát, így szólt:

- Amikor a kán fiánál leszel, egyél ebből - s ezzel átadott leányának egy kis árúlt - szárított túrót -, melyet saját tejéből készített. A lány éjt nappallá téve gondozta a kánfiút, s bár nagyon félt, engedett éhsége követelésének, s eszegetni kezdte az árúlt. A kán fia nézte egy darabig, majd megszólalt:

- Mit eszel? Adj nekem is belőle! - mondta, s a lány adott is elemózsiájából. A fiú megkóstolta az árúlt:

- Hol terem ilyen ízes, finom étek? Keríts még belőle! - kérte a lányt.

- Anyám készít ilyet - felelte a leány.

- Menj haza és hozz még! - parancsolta a kán fia. - De rólam senkinek se beszélj! Ha titkodat nem tudod magadban tartani, hát kiáltsd bele egy mormotalyukba.

A leány hazament. Földijei nagyon csodálkoztak azon, hogy hazajutott, s minden úton-módon próbálták kivallatni, de semmit sem tudtak kiszedni belőle. Végül is a lány már nem bírta tovább a hallgatást, elment egy mormotalyukhoz, s abba kiáltotta bele:

- A kán fia szörnyen csúf. Szarva van, mint az ökörnek, s agyara, mint a vaddisznónak.

Az úton arra járó emberek meghallották, mit kiáltott a leány. Attól fogva a szolgák soha sem küldték el gyermekeiket, hogy gondozzák a kán fiát. A kán haragra gerjedt, s kerestetni kezdte, ki beszélt a fiáról, de csak azt tudta kideríteni, hogy a hírt a mormota mesélte. A kán erre elfogatta a mormotát, s öt ujja közül egyet lecsapatott. Úgy tartják, azóta van négy ujja a mormotának.



A Nap és az ember

A régi időkben minden embernek fénye volt és amikor egy ember született, nőtt egy gyümölcsfa is. Mindenegyes embernek megvolt a maga fénye, s megvolt a saját gyümölcsfája is, amelynek termésével táplálkozott. Egyszer az egyik lopott a másik gyümölcsfájáról, így keletkeztek a tolvaj nevezetű tisztátalan lények. Ennek következtében a különböző fák nem hoztak termést és eltűnt az emberekből a fény is, amelyet Buddha összegyűjtött és létrehozta belőle a Napot meg a Holdat. A Nap minden egyes ember fényét magába olvasztotta, ezért egyenletesen süt az élőlényekre és az emberekre. S talán amiatt, mert az ember a Napnak adta a fényét, a fény áldásában él és dolgozik.



A Holdról (1.)

Azt beszélik, hogy a Holdon van egy nyúl. Ez a nyúl volt régen az egyetlen baknyúl, s a Földön ekkor nem volt egyetlen baknyúl sem. Azt hallottam, hogy minden év tavaszának középső hónapjában, annak is a tizenötödik napján, a Földön lévő nyulak vágyakozva nézik a Holdat. Azt mondják, hogy a Holdon lévő nyúl gyógyszereket tör porrá. Ezért a régi orvosok, akik a mi vidékünkön éltek, gyógyszertörő mozsarukat a nyúl mellső lábával szokták kitörölgetni, kitisztogatni. A tibeti gyógyszereket a Nyúl napján készítik és a Kakas napján kezdik el szedni.



A Holdról (2.)

Azt mondják, Buddhának harminckét megtestesülése létezett. Ezek egyike a nyúl volt. Az élőlények megsegítésének érdekében az élőlények táplálékává akart lenni, ezért hegynyi hatalmas testű nyúllá vált. Azt a hatalmas nyulat a ragadozó állatok megették, bőrét pedig Mangirbe buddha felvitte a Holdra és ott letette. Ezért tűnik nekünk úgy, mintha a Holdon egy folt lenne.



Ráhuról

Régi időben Buddháé volt az ember életét végtelen hosszúvá tevő Örök Élet vize. Ezt Ráhu ellopta, megitta és menekülni kezdett. Menekülés közben elment a Nap és a Hold mellett. Buddha megparancsolta Ocsirváninak, hogy fogja el Ráhut és vigye elé. Amikor Ocsirváni Ráhu keresésére indult, találkozott a Nappal és megkérdezte:

- Ráhu hová ment?

- Arra ment - hangzott a válasz.

Amikor tovább ment, találkozott a Holddal és megkérdezte:

- Merre ment Ráhu?

A Hold azt felelte:

- Erre ment - Ráhu később megtudta, hogyan válaszolt a Nap és a Hold, ezért a Napot három évente egyszer, a Holdat pedig három havonta egyszer lenyeli. Bár Ráhu lenyeli a Napot és a Holdat, nincs feneke, ezért a Nap és a Hold bántódás nélkül ki tud jönni Ráhu gyomrából. Hogy miért nincs Ráhunak feneke? Azért, mert Ocsirváni kereste Ráhut és amikor megtalálta, a derekánál ketté vágta és így elválasztotta a mellkasát a fenekétől. Annak ellenére, hogy Ráhunak nincs feneke, nem hal meg, mivel korábban megitta az Örök Élet vizét és így örökké fog élni. Amikor Ocsirváni Ráhut kettévágta, az általa megivott Örök Élet vize a földre hullott, a borókára, a gyalogfenyőre és az erdei fenyőre cseppent, így ez a három növény az év mind a négy évszakában zöldellik, örökzöld növényekké változott.



Kökedej mergen, az Égkék Íjász (1.)

Kökedej-mergen három maralszarvast űzve lovastul, kutyástul, sasostul felkerült az égre. A középen levő három szarvast sebesültnek tartják. Úgy mondják, a Három maralszarvas közelében látszó csillag a sasmadár, a felette levő a ló, a ferde vonal mentén álló három a nyílvessző, s a közelükben van a vadász.



Kökedej mergen, az Égkék Íjász (2.)

A hovog-szairi torgutok mesélik, hogy a Három maralszarvasnak nevezett három szarvast Dogolon-mergen, a Sánta Íjász lőtte le. Az ő nyila látszik a bal és a jobb oldalon is. Mivel Dogolon-mergen imát mondott, mikor nyilazott, csillaggá változtak.



Hühedej mergen, az Égkék Íjász (3.)

Azt mesélik, hogy a Gurvan maralt, vagyis Három maralszarvast és az azt körülvevő néhány csillagot Hühedej mergen vette célba, s juttatta fel az égre. A Három maralszarvas vagy Három szarvas nevű csillagkép alatt ferdén álló három csillag Hühedej mergen három kutyája. Ugyanígy csillag lett Hühedej mergen lova is. Az előbbi csillagoktól jobbra levő vörös színű csillag Hühedej mergen kilőtt nyila. Ez a nyílvessző azért lett vérvörös, mert keresztüldöfte a középső maralszarvast. Hühedej mergen tulajdonképpen a Hühe Münhe Tengri az Örök Kék Ég fia, s az Ég azért eresztette le őt a földre, hogy megmentse az emberiséget a gonosztól. Abban az időben ugyanis a gonosz az összes élőlényt felfalta, s csak hét öregember maradt meg, akik felmentek egy magas hegy tetejére, és ott sírva imádkoztak az Éghez. Eszege Malán isten, a Kopasz Atyácska leküldte Hühedej mergent, s hála neki, ettől a hét öregtől származnak a mai emberek.

Egy kudai burját sámán énekében így szólt Hühedej mergenről és hitveséről, Hültej nagyasszonyról:

Hühedej mergen atya!
Hültej nemes anya!
Ezek a rossz fiaitok,
Ezek a vásott lányaitok
Vég nélkül mókáznak,
Fekete követ dobálnak,
Kék követ hajítanak!

Isigen, burját sámán magyarázata szerint akkor mennydörög és villámlik az ég, mikor Hühedej mergen atya és Hültej nagyasszony kilenc vásott fia és kilenc neveletlen lánya saját kedvére játszadozik egymással.



Am Cagán Bjarú, a Fehérszájú Borjú

A Dolón Burhan, a Hét Buddha csillagzat valaha a Fehérszájú Borjú volt. Réges-rég élt egy apó meg egy anyó, s volt egy szem tehenük. S szólt az apó az anyóhoz:

- Mindjárt itt a nyár. Bika kellene az ünőnek. - Ám hogy hiába keresett s nem lelt bikát, maga hágta meg az ünőt. Ellett is az kisborjút, de annak fölső teste emberforma, fara meg hosszú farkú volt, mint a marháé. Megrettent láttára apó, s döbbenetében nyilat fogott a kisborjúra. De az megszólalt:

- Ne ölj meg! Hasznodra válok, ha megnövök.

S kérdezte apó:

- Miféle szerzet vagy?

- A Fehérszájú Borjú - volt a felelet.

Eztán a borjú legelni indult az erdő felé. Ott ült egy ember. Kérdezte a borjú:

- Te ki vagy?

- Az Erdőszülte Szélesvállú (Oj Töröltej Delger) - felelte az.

- Jól van, most tudom a neved, megismerkedtünk, hát gyere velem, menjünk együtt - szólt a borjú.

Ahogy mentek, találkoztak egy másik emberrel. Az volt Fákszülte Szélesvállú (Modon Töröltej Delger). Ahogy hárman mentek tovább, egy kék arcú emberrel akadtak össze, ki egy kék kövön ült. Azt mondta, őt Teknőszülte Szélesvállúnak (Tevsin Töröltej Delger) hívják. Az a kék arcú átkelt hegyen, háton, s ott jártában-keltében rábukkant egy gazdátlan házra, tele volt mindenféle kinccsel. Mondta erre a három társnak Fehérszájú Borjú:

- Bizony ezt a házat isten adta nekünk. Lakjunk hát benne mindahányan. - Belé is költöztek, éltek benne szépen.

Egy nap így szólt a borjú:

- Ezen az istenadta sokminden jón vígan élünk most, de mielőtt vége szakadna, menjünk vadászni, és gyűjtsünk, ami kell. Egyikünk őrizze a házat, a többi menjen vadászni.

Erdőszülte maradt a házban, a többiek elmentek vadászni. Egyszer csak odaért egy öregasszony a házhoz, hátán valami hatalmas batyuval, és így szólt:

- Micsoda dolog, hogy csak úgy, egy szó nélkül beköltöznek az ember házába? Legalább ennem, innom adjatok!

Amint Erdőszülte fölemelte a jókora üst fedelét, amely alatt társainak főzött estebédet, a vénasszony egyszeriben mind fölfalta, s azzal eltűnt. Erdőszülte szégyellette, hogy oly oktalanul megijedt az öregasszonytól, s úgy határozott, eltitkolja a dolgot a társai előtt. Egy lópatával nyomokat hagyott a földön, nyílvesszőket is lebökött, s mikor a társai megjöttek, hogy egyenek, azt mondta nekik, hogy nagy sereg járt arra, s megette az ételüket.

- Az utolsó nyilam is kilőttem, míg elűztem a katonákat. Ha nem hiszitek, nézzétek ott a patanyomokat és a kilőtt nyilakat - mondta, és társai hittek neki.

Mikor másnap a többiek vadászni mentek, Fákszülte maradt otthon. Egyszer csak ott termett egy öregasszony, s mind fölfalta, ami az üstben volt. Fákszülte is szégyellette a dolgot. Talált egy öszvérpatát, s azzal hagyott nyomokat. Mikor a többiek megjöttek, s az üstöt üresen találták, ő is azt mondta, hogy katonák ették meg, ami benne főtt. Elhitték neki. Harmadnap Teknőszültén volt a sor. Megint úgy lett, mint előbb. Teknőszülte jakcsülökkel hagyott nyomot.

Negyednap Fehérszájú őrizte a házat. Ahogy főzte a teli üst eledelt, jött egy öregasszony a hátán hatalmas batyuval.

- Csak nem ezt az öregasszonyt nevezték a társaim hadseregnek? - gondolta Fehérszájú. Az már mondta is, hogy adjon ennie.

- A társaimnak főzök ételt és teát. Hozzon vizet, s akkor főzök magának is - szólt Fehérszájú, s egy lyukas vödröt adott neki. Míg amaz odavolt vízért, Fehérszájú kibontotta az öregasszony batyuját, és vaspányvát, vaspörölyt meg vasfogót talált benne. Kivette, s helyükbe szíjpányvát, fakalapácsot, fából való fogót rakott. Az öregasszony visszaért a lyukas vödörrel, s így szólt:

- Ravasz fickó vagy. Lyukas vödröt adtál. Most hát játsszunk egyet! - Fehérszájú beleegyezett.

- Akkor - mondta a vénség -, most kötéllel megkötözlek, s megütlek. Aztán te kötözöl és versz meg engem. - Megfogta Fehérszájút a fa fogóval, és ütötte a fakalapáccsal. Mikor a vénasszony sora következett, Fehérszájú elővette a vaspányvát, a vasfogót meg a vaspörölyt, azzal megkötözte, megfogta és megütötte. A második ütésre az öregasszony eltépte a vaspányvát, és vérét csorgatva menekült. Mikor a társak megjöttek, így szólt a borjú:

- Hát így csaltuk egymást! Azt a vénasszonyt, akit ti seregnek mondtatok, ma megsebesítettem. Most gyerünk a nyomába! - Azzal fogta íját és nyilát, és társai élén követte a vércsöppek mutatta utat. Elértek egy meredek szirt csúcsára. Mikor onnan a mélybe tekintettek, ott látták a vénasszony holttestét mindenféle kincsek között.

- Le kell menni ezekért a kincsekért - mondta Fehérszájú. A társai féltek és szótlan vártak. Erre a borjú így szólt:

- Pányvát kötök magamra s leereszkedem. Összeszedem a kincseket, s ha kiáltok, húzzatok fel.

Akkor lebocsátották a mély szakadékba. Mikor mindent összeszedett, meghúzta a kötelet, és kiáltott nekik. Azok hárman azonban így gondolkoztak:

- Ez a borjú erősebb és okosabb nálunk, s egyszer majd megöl minket, s mindent elvesz. Jobb, ha ott hagyjuk a szakadék fenekén, s magunk élünk békében a házban. - Azzal jó cimborájukat magára hagyták a mélységben, és elmentek.

A szakadék mélyén nem maradt más, mint három marha állkapcsa. Azokat összemorzsolta, húggyal egybegyúrta, s mintázott három istenszobrot, sima helyre állította, előttük meghajolt, és így fohászkodott:

- Ha életben maradok, adjátok meg, hogy nőjön a szakadék mélyén három fa. - Aztán párna híján a vénasszony tetemére hajtotta a fejét, és három esztendeig aludt. Mire fölébredt, három szép fa nőtt volt. A faágakba kapaszkodva kijutott a szakadékból, s futott a házhoz. Hazaért, hát három asszonyt talált benne. Kérdezte:

- Ti meg kik, mik vagytok?

- Erdőszülte, Fákszülte és Teknőszülte feleségei - felelték.

- Ők maguk hol járnak?

- Vadászni mentek.

A borjú ment elibük, hogy megölje őket. Ahogy íját feszítve nyilát rájuk szegezte, így könyörögtek:

- Bizony nagy bűnt követtünk el ellened. Legyen tiéd a ház, a vagyon, az asszony mind, csak hadd menjünk innen. Csak az életünket hagyd meg nekünk!

A borjú ekkor meglátott egy lábnyomot. Olyan lányé volt az, kinek lépte nyomán aranyvirág fakad. Akkor így beszélt egykori társaihoz:

- Jól van, no. Nem kell többé félnetek tőlem. Térjetek haza az asszonyaitokhoz! Én ezt a nyomot követem.

Így is tett. Azon a nyomon feljutott az égbe. Betért az Égi Fehér Császár palotasátrába. Meghajolt a császár előtt, aki így szólt:

- Az ég császára vagyok, és ismerlek téged. Jó vitéz vagy, ki segítesz másokon. De az emberek rosszul bántak veled. Én naponta viaskodom az ördögök császárával. Most bika alakjában verekszem meg vele. Fehér szőrű bika gyanánt. Delelő előtt én győzök, dél múltával ő. Akkor segíts nekem, s lődd meg a homloka fehér foltját. Ha segítesz, nem bánod meg. Ha nem, megkeserülöd.

A borjú dél múltával meg is lőtte a fekete bika homloka holdját. Akkor az égi császár a Fehérszájúnak ezt mondta:

- Nagy jót tettél nekem. Maradj itt mellettem, igyál az istenek italából!

- Nem maradhatok itt - felelte a borjú. - Mindenképp meg kell látogatnom öreg apámat.

- Jó, ha így van, menj. Ha bajba jutsz, segítek neked. Mikor innen elmégy, menj az ördögcsászár kapujához. Van ott egy öregasszony. Annak mondd, hogy orvos vagy. Akkor bevezet az ördögcsászár palotájába. Aztán a háromszoros vaskaput bezárja, de én téged a felső résén át vasláncon kihúzlak - mondta az égi császár.

Útjavesztett, megfáradt ember képében ment a borjú az ördögcsászár palotája kapujához. Egy vénasszony el akarta kergetni onnan, de azt mondta, hogy orvos. Akkor tüstént beeresztették. Az ördögcsászár elhitte, hogy orvos, és így szólt hozzá:

- Több éve harcolok az Ég Fehér Császárával. Eddig sosem tudott legyőzni. De most egy vitéz segített neki, és megsebesített. Meg tudsz-e gyógyítani?

Most a borjú úgy tett, mintha meg akarná nézni a sebet, s ahogy az ördögcsászár fejénél állt, észrevétlen előkapott egy nyílvesszőt, és beledöfte a halántékába. Mikor azonban ki akart jutni onnan, minden kapu be volt zárva. Ekkor az égből vaslánc ereszkedett alá, a borjú megragadta, s azon igyekezett az égbe. Ahogy ezt az ördög-vénasszony meglátta, vas kaparórúdjával hét részre szaggatta őt. Az Ég Fehér Császára egyetlen részt sem hagyott lehullni, mindet felvitte az mennybe, s abból tett az égre hét csillagot, az a Hét Buddha csillaga.



A Dolón Burhan (Hét Buddha), vagyis a Göncölszekér eredetéről

Réges-régen két testvér vadászni ment, s egy hegytetőre érve megláttak egy embert, aki kezében íjat és nyilat tartva töprengett. Odamentek, s így szóltak hozzá:

- Hát Te mit csinálsz itt?

- Az égen innen, a sötétségen túl szállt egy madár. Kilőttem rá egy nyílvesszőt, de még mindig nem esett le. Most is azt várom - felelte az ember.

Nem sokkal dél elmúltával lehullott a madár a nyílvesszővel együtt. Ezt látva a két testvér tanakodni kezdett:

- Mi jó céllövők hírében állunk, de ez az ember még nálunk is tehetségesebb. Fogadjuk testvérünkké! - Úgy is lett, s a férfi elfogadta kettejük ajánlatát, attól fogva hármasban vadásztak tovább.

Ahogy így mendegéltek, egy hegy tetején rábukkantak egy emberre, aki úgy feküdt a földön, hogy teste félig be volt temetve a földbe, félig pedig kilátszott. Mikor mindhárman megnézték, azt kérdezték tőle:

- Mit csinálsz itt, a földön fekve?

- Én olyan ember vagyok, hogy, ha fülemet a földre tapasztom, még az ég és a föld hangjait is meghallom - felelte.

- És mit tudtál meg hallgatózás közben?

- Tudom, hogy a három világ lényei mit csinálnak és miről beszélnek egymás közt.

- Lennél-e testvérünk? - kérdezték azok hárman.

- Az leszek - válaszolta, s így már négyen voltak.

Tovább menve megláttak egy embert, aki két hegy között állt, s a nyugati hegyet felkapva rátette a keleti hegyre, majd a keleti hegyet a nyugati helyére tette. A négy testvér mellé érve megszólította:

- Mit csinálsz te itt?

- A köszvényt igyekszem kiűzni a karomból - mondta.

- Á! Micsoda óriási erőd van neked! Leszel-e a testvérünk?

- Leszek - felelte ő, és már öten voltak.

Jártukban-keltükben észrevettek egy fiút, aki egy csapat gazellát űzött és föl-fölkapta hol az egyik, hol a másik gazellát. Az fivérek odamentek hozzá és megkérdezték:

- Te mit csinálsz itt?

- Csak játszom a gazellákkal.

- Milyen szélsebesen tudsz futni! - álmélkodott az öt testvér. - Nem lennél a testvérünk?

- Leszek hát - válaszolt. Vele együtt már hatan mentek tovább. Épp miközben azon tanakodtak, hogy mitévők legyenek, megszólalt közülük az a testvér, aki a földön fekve szokott hallgatózni, s most is épp hallgatózott:

- Azt beszélik, hogy északkeletre, a Külső Tengeren túl egy Sádzgaj "Szarka" nevű kán meg akarja hódítani országunkat. Menjünk hát és győzzük le! - mondta, s azzal elindultak a mondott irányba. A Külső Tengerhez érve egy emberre lettek figyelmesek, aki a parton ült. Odamentek hozzá, s az ember megszólította őket:

- Mi járatban vagytok?

- A tengeren túl uralkodó Sádzgaj kán városába készülünk, hogy megmérkőzzünk harcosaival, és nem tudjuk, hogyan kelhetnénk át ezen a tengeren.

- Majd én átjuttatlak benneteket - mondta, azzal egyet kortyolt a vízből és a tenger kiszáradt. - Így, most már mehettek.

- Lennél-e a testvérünk?

- Leszek.

- Jó, és mivel mindőnk közül te vagy a legidősebb, öccseid leszünk.

Nagyon megörült az, hogy ő lett a legidősebb báty, és most már heten keltek át a tengeren, majd visszaengedték a vizet. Tovább menve egy íjat-nyilat viselő szépséges ifjúval találkoztak. Meg is kérdezték:

- Messze van még Sádzgaj kán városa?

- Miért érdeklődtök Ti a mi városunk felől?

- Szeretnénk a kánotok harcosai lenni, és fölajánlani neki szolgálatunkat - válaszolták a testvérek.

- Akkor jó, ugyanis én vagyok a kán fia. Induljunk hát! - szólt, majd mindannyian a város felé vették útjukat.

A káni város kapujának szomszédságában egy gyönyörű palotába tértek, ahol a fiú leültette őket:

- Megyek, köszöntöm atyámat. Ti maradjatok itt, holnap hajnalhasadtakor hírt hozok - szólt és elment.

Apjához érve elmesélte a történteket:

- Ma a hegyi ligetekben vadászva találkoztam hét szép szál legénnyel. Kérdésemre, hogy mi járatban vannak, apám nevét említették, mert szolgálatukat akarják apámnak fölajánlani. Ezt meghallva idevezettem, és leültettem őket a déli kapun kívüli palotában. Kán apám, Te mondd meg, most mi legyen!

- Vajon tényleg olyan nagy a tehetségük, mit nékem ajánlottak? - kérdezte Sádzgaj kán. - Holnap mindenesetre versenyt rendezünk, és megmérjük erejüket. Ha tényleg nagy tehetségűek, befogadom őket - folytatta, azután lefeküdt aludni.

Közben a hét testvér is beszélgetett:

- Bátya, hallgatózz csak egy kicsit! Ugyan mit akarhat tőlünk a kán?

Fülelt is és hamarosan megtudta a választ:

- Azt mondja, holnap íjászversenyt rendez nekünk, s a hegyeket kell célba venni. Ki közületek a legjobb íjász? Az lőjön!

Öt testvér így felelt:

- Itt van közöttünk az égbe lövő! Legyen ő a második!

Miután ezt megbeszélték, addig vártak, míg hír nem érkezett a kántól:

- A kán felkelt és megérkezett hozzátok. Íjászversenyen akarja megmérni tudásotokat. Készüljetek! - A kán ezután felsorakoztatta seregeit, majd a legjobb harcosoktól követve visszatért palotájába. Ott a hét testvér illendő köszöntője után megkérdezte, hogy a távolról jött vendégek, vagy saját harcosa lőjön-e előbb. A hét testvér azt felelte:

- Lőjön előbb a kán harcosa!

- Lőj! - hangzott a káni parancs, s a nyílvessző egy hegyet átrepülve a második hegyre szállt. Ekkor a hét testvér közül a második báty lőtte ki nyilát, ami öt hegyen túlrepülve a hatodikra hullott. Az első próbát elveszítette a kán.

Palotájába visszaérve elhatározta, hogy másnap birkózást rendez. A saját birkózójának oldalára sekélyen fákat tűzetett, a testvérek birkózóterületét pedig fákkal sűrűn benőtt területen jelölte ki. Így előkészülve elment aludni. A földön hallgatózó testvér most is figyelt:

- Holnap birkózni akar veletek. Ki a legjobb birkózó köztetek?

A hegyeket emelő testvér azt válaszolta, hogy ő jó birkózó, és neki is készülődött, mígnem hír jött a kántól:

- Jöjjetek a birkózás helyére!

Odamentek és meglátták a sok fával beültetett területet. Ott azt mondta nekik a kán:

- Az erdő déli szegletétől induljon a ti birkózótok, az északi szeglethez állítjuk a miénket.

A testvérek látták, hogy a kán harcosa elindult, kitépte a frissen ültetett fákat és jobbra-balra hajigálta azokat. Ekkor a testvérek közül is elindult a birkózó, kitépte az élő fákat és a keleti és nyugati hegyre dobálta őket, míg a két birkózó szembekerült egymással. Akkor aztán birokra keltek. A birkózó testvér Sádzgaj kán birkózóját egyből leterítette, földhöz ragasztotta, majd a fákat szaggatva visszaszaladt arra a helyre, ahonnan elindult. A kán, látva hogy a második próbát is elvesztette, dühbe gurult. Hazatérve azt találta ki, hogy másnap futóversenyt tart. Hívatta is a Kurta Fehér Anyót, aki jól futó öregasszony volt. Ez alkalommal is hallgatózott a jó fülű testvér, és elmondta a többieknek, a kán tervét:

- Holnap a kán futóversenyt akar tartani. Van köztetek jó futó?

Az a testvér válaszolt, aki korábban az gazellákat kapkodta fel:

- Nincs baj, itt vagyok én, semmi félnivalónk, meg tudom nyerni a versenyt - mondta a többieknek, azzal lefeküdtek. Reggel hír jött a kántól:

- Ma a kánunk futóversenyt akar veletek tartani. - szólt a hírnök, a kán pedig nagy hivatalnokkíséretével együtt elhozta a jól futó öregasszonyt, majd elindították a két futót. Futás közben az anyóka kifulladt és elesett, a fiú pedig befutott a célba.

- Hát a mi futó anyónkkal mi van? - kérdezte a kán, mikor odaért a fiú.

- E mögött a hegy mögött loholt, megbotlott és elesett. Küldjétek az embereiteket és vegyétek az anyót gondozásotokba! - E szavak hallatán a kán éktelen haragra gerjedt, ártó gondolatok fogantak benne miközben hazatért. Akkor összehívatta hivatalnokait és így szólt hozzájuk:

- Mitévők legyünk ezzel a délről jött hét emberrel?

Szaran, a tudós miniszter azt válaszolta:

- Ezeket versenyben, erőpróbán nem tudjuk legyőzni. Cselhez kell folyamodnunk, akkor tönkretehetjük őket.

- Eszelj hát ki cselt! - parancsolta a kán.

- Kán urunk kincstárában van egy vasjurta. Hívjuk meg abba a hét testvért lakomára, s miután becsaltuk őket, kívül gyújtsunk tüzet a felhalmozott szénnel és fűvel. Ők aztán nem tudván kijönni a jurtából, bennégnek.

A tervvel a kán és mind a hivatalnokok egyetértettek:

- Jó lesz, ez a legjobb csel - mondogatták, aztán szenet hordtak és a jurta köré halmozták.

A hét testvér is tanácskozott:

- A kán a harmadik próbát is elveszítette. Most mit akar velünk tenni? - kérdezgették. Hallgatózó testvérük most is megtudta a választ:

- Holnap fogadni akarnak minket a kán vasjurtájában, ahol - azt mondják - nagy lakomát fognak rendezni. Így becsalva minket, ránk akarják gyújtani a jurtát, már hordják is hozzá a szenet.

- Nincs semmi baj, itt vagyok én, nem kell félnetek - szólalt meg erre a legidősebb báty, aki korábban kiitta a tengert, és elindult most is a tengerhez, amit felhörpintett és visszajött. Akkor érkezett a kán palotájából is két hivatalnok, és annak rendje és módja szerint meghívták a testvéreket. Azok a küldöncöket követve megérkeztek a kán palotájába, ahol betessékelték őket egy arany ajtajú vasjurtába. Odabent leültek, de hamarosan már nem bírták elviselni az jurta izzásba jött falának hőségét. Itt volt az idő, hogy a legidősebb testvér kiengedje a tenger vizét, ami aztán a kán egész városát udvarostul mindenestül elmosta, semmi sem maradt utána. Ők heten a jurtában maradtak.

- Most aztán befellegzett Sádzgaj kánnak, de mi hogyan jutunk ki? - morfondíroztak. A legidősebb testvér ismét felszívta a vizet, így hát ki tudtak menni a jurtából. Pont a Külső Tenger déli partjára érkezek. Ott aztán mind a heten Buddhává váltak, és együtt, boldogan éltek tovább.



Űrín Colmon, a Hajnalcsillag és Dolón Burhan, a Hét Buddha

Élt egyszer egy Höh Höhöl nevű, ételt kéregető nincstelen ember. Nem messze tőle volt egy nagyon gazdag pásztorszállás is. Egyszer Majdar, a Fényességes két fehér tevéjén a gazdag szállásra érkezett, de nem kapott ételt, s italt, ezért üres kézzel távozott onnan. Betért Höh Höhölhöz, aki viszont ellátta étellel, és mély tisztelettel viseltetett iránta. Mikor Majdar, a Fényességes indulni készült, így szólt:

- Én a Szentség (Dzú) nevű helyen lakom. Jöjj el hozzám és találkozzunk!

Később, amint Höh Höhöl Majdarhoz tartott a Szentség nevű helyre, összeakadt az úton egy szerzetessel, aki azt kérdezte tőle:

- Hová, s milyen céllal tartasz?

- Én a Szentség nevű helyre igyekszem, ahol Majdarral találkozom - mondta. Ekkor a szerzetes ismét megszólalt:

- Ó, hát akkor tudakold meg tőle egyik kérdésemre a választ! Én egészen eddig elmélkedéssel töltöttem az időmet. Ha majd befejezem, mihez fogok kezdeni? Kérlek, kérdezd meg ezt és jöjj vissza!

Höh Höhöl továbbindult, és ismét találkozott egy elmélkedő szerzetessel, aki szintén így fordult hozzá:

- Hová s milyen céllal tartasz?

- Én a Szentség nevű helyre igyekszem, ahol Majdarral találkozom.

- Ó, hát akkor tudakold meg tőle egyik kérdésemre a választ! Ha majd befejezem mostani elmélkedésemet, mihez kezdjek utána? - kérdezte.

Höh Höhöl továbbindult, és egyszer csak megérkezett Majdarhoz, a Fényességeshez, aki a következő szavakkal fogadta:

- Ó, hát eljöttél. Mire volna szükséged?

- Amint feléd tartottam, hogy találkozhassunk, útközben ilyen és ilyen szerzetesekkel találkoztam, akik a következő kérdésekkel bíztak meg, hogy tudakoljam meg tőled.

Ekkor Majdar, a Fényességes arra kérte őt, nyissa fel a házban lévő alsó ládát. A láda tele volt férgekkel. Majd mondta neki, nyissa fel a középsőt. Alighogy felnyitotta, a ládából kiröppent egy madár, és a szárnyaival verdesett. Majd végül felszólította Majdar, hogy nyissa fel a felső ládát is. Amint felnyitotta, abban egy fehér követ és egy fehér övet talált.

- Vedd magadhoz ezeket, és egy éjszakát aludj úgy, hogy a fejed alá teszed őket! - mondta, majd odaadta Höh Höhölnek a fehér követ és övet, és útjára bocsátotta. Amint így ment-mendegélt hazafelé, ráakadt arra az elmélkedő szerzetesre, akivel először találkozott.

- No, milyen üzenetet hoztál nekem? - kérdezte a szerzetes.

- Te a kapzsiság betegségében szenvedsz, ezért amikor elmélkedésedet befejezed, féreggé fogsz válni - válaszolta neki Höh Höhöl. Ettől a szerzetes úgy megdöbbent, hogy a tengerbe zuhant és azonnal meghalt.

Höh Höhöl folytatta útját, és nemsokára ráakadt a másik szerzetesre is, akinek a következő szavakat szólta:

- Te madárhoz hasonlóan fogsz repülni. - Erre nagyon megörült a szerzetes.

Höh Höhöl, miután hazaért, a fehér követ és a fehér övet a feje alá tette, és olyan gyönyörűséges szép, gazdag jurtapalotája lett, amilyen a környéken senkinek sem volt. Megtudta ezt a kán. Sehogyan sem tetszett neki, hogy Höh Höhöl így meggazdagodott, ezért megparancsolta, hogy fogják el, és vessék vastömlöcbe. Ekkor azonban, a madárhoz hasonlóan repülő, varázserejű szerzetes tudomást szerzett arról, hogy Höh Höhölt vastömlöcben tartják bezárva, és hozott magával hat csodás képességű testvért, akikkel kiszabadították őt.

Ekkor a szerzetes így szólt:

- Ne éljünk tovább ezen a világon, hanem változzunk át!

Így Höh Höhöl az Űrin Colmonná, a Hajnalcsillaggá, a többiek heten pedig a Hét Buddha csillagképpé változtak.



Tengrín Dzam, a Tejút és Dolón Burhan, a Göncölszekér

Azt mesélik, hogy régen, amikor a nagy nyugati népvándorlás zajlott, töméntelen ember, sereg, jószág kelt útra, s ezek egy része egyenesen a fenti világba vándorolt. Azóta annak a sok embernek és állatnak az útja éjjelente világlik az égen. Ezzel a sereglettel együtt ment Kökedej mergen kán is, aki éjt nappallá téve nyilazta lóhátról a vadat. Egyszer három szarvasünőt vett üldözőbe, a középsőt átlőtte nyilával, ami még most is vöröslik az égen. A három szarvasünő három gidája apjukat követve ügetett, Kökedej mergen pedig hátulról Aszar és Baszar nevű kutyáival űzte őket - mondják az öregek. Úgy tartják, hogy így lettek a Kökedej mergen, a Három Szarvasünő, és az Aszar és Baszar kutyák nevű csillagképek.

Ahová Kökedej mergen kipányvázta két sárga lovát, azt Arany Cölöpnek nevezik. A két lovat Hét Öregember (Dolón Övgön) vigyázza, esténként a két sárgát követve megkerülik az Arany Cölöpöt. Más hagyomány szerint a hét öregembert Hét Buddhának nevezik. Bizony, a réges-rég égbe emelkedett, fenti világba távozott öregeket a későbbi emberek Buddhának hívják, ahogy az égbe távozó emberről is azt mondják: Buddhává vált.



Gurvan Maral, a Három Maralszarvas csillagkép

Egyszer Sádzgaj alag, a Tarka Szarka kán vadászni küldte ezer emberét, de az egyik napon csupán két fürj került terítékre. A kán a két fürjet két emberének adta és megparancsolta nekik, hogy süssék meg az egyik szálláson, majd jöjjenek vissza. A két ember fogta a fürjeket és betértek egy szállásra, ahol egy menyecskét találtak. Rajta kívül senki más nem volt otthon. A két ember bevitte a fürjeket és így szóltak a menyecskéhez:

- Mi megsütjük nálad ezt a két fürjet és már megyünk is.

A menyecske így válaszolt:

- Jó, csak süssétek meg és utána menjetek el.

A két ember sütni kezdte a tűzhelyen a fürjeket, amikor észrevették, hogy a menyecske egy papír madarat vág ki és röptetni kezdi. Sokáig ámuldoztak ezen, míg csak arra nem lettek figyelmesek, hogy az éppen sülő fürjeik lángot fognak és szénné égnek. Ezt látva keserűségükben sírni kezdtek.

- Miért sírtok? - kérdezte tőlük a menyecske, mire így válaszoltak:

- Mi Sádzgaj alag kán ezer vadásza közé tartozunk. Ma csupán ez a két fürj akadt és most a te tűzhelyeden szénné égettük őket. Ha most visszamegyünk a kánhoz és elmondjuk mi történt, egész biztosan megöl minket - felelték és tovább sírtak.

- Majd én kitalálok nektek valamit! - válaszolt erre a menyecske és tésztából két fürjet gyúrt, a tűzhelyen megsütötte majd odaadta nekik. A két ember elvitte a fürjeket és átadták a kánnak. A kán azonban nem tudta mind elfogyasztani, ezért a tisztviselőinek adta. Ám a tisztviselők sem tudták mind megenni és az ezer vadásznak adták tovább. Már mindenki jóllakott, mégis maradt az ételből.

Másnap Sádzgaj alag kán ismét vadászni küldte ezer emberét és azok sok vadat ejtettek el. Maga elé hívatta a tegnapi két embert, s ismét két fürjet adott nekik:

- Ti ketten, ezeket a fürjeket süssétek meg és jöjjetek vissza!

A két ember megfogta a fürjeket, a szállásra mentek és megsütötték őket. Ezen a napon nagyon odafigyeltek és úgy adták át a kánnak a fürjeket, hogy azok nem voltak megégve. A kán megette az ételt, de nem lakott vele jól. Magához szólította tehát a két embert és így szólt hozzájuk:

- A tegnapi két fürjből mindenki evett, mégis maradt belőlük. A mai két fürjet egyedül ettem meg, mégis éhes maradtam. Miért? Ennek biztosan komoly oka van!

Nem volt mit tenni, elmondták az igazságot:

- A tegnapi két fürjet bevittük a szállásra és miközben sütöttük, a szálláson levő menyecske kivágott egy papír madarat és röptetni kezdte. Amint ezen csodálkoztunk, elfeledkeztünk a sülő fürjekről és odaégettük őket. Nagyon elszomorodtunk, mire a menyecske két tésztafürjet gyúrt, megsütötte azokat, és nekünk adta. Azután visszatértünk. A mai két fürjre már nagyon ügyeltünk és nem égettük meg.

Mikor a kán ezt hallotta, így szólt:

- Biztosan nagy tudású menyecske lehet!

A két embernek pedig megparancsolta:

- Ti ketten, menjetek el és mondjátok meg annak a menyecskének, hogy készítsen ételt az ezer vadászomnak és a lovaknak. Holnap elmegyek hozzá. Amikor ma odaértek, mondjátok meg a menyecskének, hogy várjon!

A kán üzenetét hallva a menyecske felfogadott néhány embert és elkészítette az üstlábakat és a fazekakat az embereknek, valamint a lovaknak való vályúkat a kikötő cövekekkel. Miután mindennel elkészült, másnap várta az érkezésüket. Sádzgaj alag kán meg is érkezett az ezer vadásza kíséretében és látta, hogy minden elő van készítve az emberek és a lovak táplálására. Amikor a kán belépett a menyecske jurtájába, meglátta, hogy milyen szép arca van. Midőn pedig elbeszélgetett vele, rájött, hogy bölcs és nagy tudású is. Rögtön elhatározta, hogy feleségül veszi.

- Ki ennek a jurtának a gazdája és merre jár most? - kérdezte, mire a menyecske így felelt:

- A férjemet Adzsindaj mergennek hívják. Innen három hónapi járóföldre ment vadászni, de nemsokára visszatér.

Ezt hallva a kán elhatározta, hogy a környéken fog vadászni és Adzsindaj mergent elfogja és megöli.

Nemsokára Adzsindaj mergen tényleg hazafelé közeledett és útjában Sádzgaj alag kán elfogta. Amikor meg akarta ölni, Adzsindaj mergen így szólt:

- Miért akarsz te engem megölni?

- Azért öllek meg, mert el akarom venni a feleségedet!

- Ha ez így van, akkor nem kell engem megölnöd. Tégy engem egy ládába, szögezd rá a fedelét, egy másik ládába pedig tegyél egy hozzám hasonló súlyú követ. Ezután tedd fel a ládákat a lovamra! A lovam el fog vinni engem arra a helyre, ahol vadászni szoktam. Abban a ládában egész biztosan meghalok.

E szóra a kán betette a ládába, majd lezárta a fedelét. Egy másik ládába pedig egy hozzá hasonló súlyú követ rakott és a ládákat a ló hátára erősítette. Ezután a ló elment oda, ahol Adzsindaj mergen vadászni szokott. Útközben egy teve és két kutya szegődött a nyomába s attól fogva együtt vándoroltak.

Ezután a kán visszatért Adzsindaj mergen jurtájába és így szólt a menyecskéhez:

- Én most feleségül veszlek téged - mondta és a menyecske kénytelen volt engedelmeskedni neki és asszonyává lett. Ekkor azonban már egy három hónapos gyermek növekedett a hasában és hét hónapra rá meg is született a fia. Telt-múlt az idő és a fiú születése óta már tíz év is eltelt. A fiú tíz éves lett. Minden ember Adzsindaj mergen fiának nevezte. Oly sokszor hallotta ezt, hogy megkérdezte az anyját:

- Én Sádzgaj alag kán fia vagyok, mégis mindenki Adzsindaj mergen fiának nevez. Anyám, mond el nekem ennek az okát! - Addig-addig nyaggatta az anyját, hogy az, nem volt mit tenni, elárulta neki:

- Te valóban Adzsindaj mergen fia vagy.

- Ha én Adzsindaj mergen fia vagyok, akkor hová lett az apám? - kérdezte a fiú, s anyja így válaszolt:

- Sádzgaj alag kán az apádat elfogta, egy ládába zárva a hátas lovára tette. A ló azután elment az apád vadászterületére.

- Adj nekem lovat és útravalót! Én apám után megyek! - kiáltott fel a fiú, de az anyja nem engedte:

- Nem mehetsz el. Apád már biztosan meghalt, nem segíthetsz rajta.

A fiút azonban nem lehetett visszatartani. Anyja Sádzgaj alag kán tudta nélkül elrejtett egy hátas lovat és útravalót készített fiának, majd így szólt:

- Sádzgaj alag kánnak ezt nem szabad megtudnia. Ha ezt megtudja, megöl téged. Úgy menj el, hogy az emberek ne szerezzenek tudomást róla! Apád három hónapi járóföldre innen, az Arhangáj nevű vidéken szokott vadászni. Menet közben kérdezősködj arról a földről!

A fiú meghallgatta anyja tanácsait, felmálházta lovát és útnak indult.

Három hónapi lovaglás után meg is érkezett apja vadászterületére. Néhány napon át hasztalanul kereste a nyomát, de az egyik nap meglátott egy lovat két ládával a hátán, nyomában egy tevével és két kutyával. Amikor közelebb ment, a két kutya acsarkodva támadt rá és nem engedték a lóhoz. Mivel a két kutyát nem tudta megfékezni, visszament a pusztára, elejtett egy-két őzet és a húsukkal elcsalta a őket. Miután így becsapta a kutyákat, közelebb akart menni, de ekkor a teve nem engedte a lóhoz. Füvet tépett, amit a teve elé vetett s így fokozatosan szoktatva mellé ért amikor a ló rúgkapálni kezdett és nem engedte magához. Ismét füvet tépkedett és nagyon óvatosan közelebb ment s a ló ekkor már nem ártott neki. A ló testéhez érve leszedte a ládákat, kihúzgálta a szögeket és az egyiket felnyitva egy követ talált benne. Ezután a másik ládát is felnyitotta s abban egy halott emberre lelt. Amikor kivette, látta, hogy van még élet benne, ezért gyorsan lenyilazott egy fürjet, a húsát megfőzte s a levest apránként apja szájába öntötte. Miután úgy tűnt, hogy lélegzik, ismét lenyilazott néhány fürjet, megfőzte őket és a levest apja szájába csorgatta.

- Ki vagy te? - kérdezte az apja, mire a fiú így válaszolt:

- Én Adzsindaj mergen fia vagyok!

- Nekem egyáltalán nincs fiam. Mond hát el nekem, hogy is van ez? - mondta Adzsindaj mergen, a fia pedig így válaszolt:

- Anyámtól hallottam, hogy Sádzgaj alag kán kendet ládába zárta és a hátas lovára téve elküldte az Arhangáj földre, ahol kend vadászni szokott. Anyám elmondta, hogy amikor ez történt én a hasában már három hónapos voltam. Alighogy meghallottam, hogy kend az apám, rögtön a keresésére indultam.

- Rendben van, megértettelek - mondta erre az apja.

- Biztosan éhes még kend! - szólt a fia és gyorsan megetette fürjhússal. Az apa és a fiú megismerkedtek egymással és a fiú néhány hónapon keresztül szépen gondját viselte az apjának. Egyszer azonban így szólt a fiú:

- Apám, már semmi bajod sincs, menjünk haza!

Ám az apja így válaszolt:

- Mi ketten nem mehetünk haza. Ha hazamegyünk, Sádzgaj alag kán mindkettőnket elfog és megöl - mondta és nem is mentek haza.

Bár a fiú nagyon vágyódott anyja után és szerette volna látni, apja mellett maradt és egy éven keresztül együtt vadásztak. Közben azonban az anya is vágyódott a fia után s amikor már nem bírta tovább, elhatározta, hogy utána megy. Amikor Sádzgaj alag kán ezer vadászával újra vadászni indult, alighogy elment, az asszony útravalót készített, egy jó lovat kiválasztott a ménesből és a fia keresésére indult. Három hónapig ment és megérkezett a férje vadászterületére, ahol meg is találta férjét és a fiát. Miután mind a hárman köszöntötték egymást, néhány napot együtt töltöttek. Ekkor így szólt Adzsindaj mergen:

- Asszony, te gyorsan menjél vissza. Különben Sádzgaj alag kán utánad jön és akkor minket veled együtt elfog és mi kettőnket biztosan megöl. E helyett inkább menj vissza.

- Néhány hónapnyi járóföldnyire vagyunk, úgyhogy nem fog utánunk jönni - válaszolta erre az asszony és tovább időztek néhány hónapot.

Közben Sádzgaj alag kán megtudva az asszony elmenekülését, rögtön utána indult az ezer vadász kíséretében. Néhány hónapon át vándoroltak, s közben az emberek egyre hullottak, mivel a sok vadász számára nem volt elegendő étel és ital. Mire az Arhangáj vidékére értek, már csak néhányan maradtak. Rátaláltak a három bujkálóra, de Adzsindaj mergen is észrevette őket és menekülni kezdett. A fiú az apja után menekült. Az anya pedig a fia után menekült. Hárman egymást hajszolva menekültek s ezt látva Sádzgaj alag kán összeszedte a maradék seregét és utánuk ment. Addig-addig űzte őket, amíg azok hárman felszálltak az égbe. Erre Sádzgaj alag kán már nem tudott mit tenni. Azok hárman pedig előle az égbe menekültek és most is ott kergetőznek. Ők alkotják a Gurvan Maralt, vagyis a Három Maralszarvas csillagképet.



Micsid, a Hat Majom

Valamikor régen hat árva fiú élt egy dombocska tetején. Napjaik játékkal teltek. Egy napon a legidősebb fiú így szólt:

- Fivéreim! Induljunk el világot látni, mesterséget tanulni! - Testvérei helyeseltek, s megbeszéltek egy időpontot, mikorra mindannyian visszatérnek. A dombocska tetején állítottak egy-egy fát, s egyenként elindultak. A legkisebb fiú kelet felé szaladt, útközben megpillantott egy Arany Tündért, egy aranyos ház mellett. Leült a közelben, s addig nézte a lányt gyönyörködve, míg el nem nyomta az álom. Attól a naptól kezdve mindenhová elkísérte. Az Arany Tündér egyszer így szólt a fiúhoz:

- Apám az égből visszatérve a déli aranykútnál megitatja a lovát. Menj és köszöntsd, azután gyere vissza!

A fiú elment, de hamarosan sietve visszatért.

- Elindultam apádhoz, de útközben eszembe jutottál, s visszajöttem, hogy láthassalak - mondta a Tündérnek.

- Ha legközelebb eszedbe jutok, s látni szeretnél, vedd elő ezt a képet - e szavakkal egy képet nyújtott át, mely az ő arcát ábrázolta. - De vigyázz, nehogy elveszítsd!

A fiú boldogan hordozta magával a képet, de egyszer csak kétségbeesett zokogással szaladt a Tündérhez.

- Mi történt? - kérdezte ő meglepetten.

- A képemet egy hatalmas forgószél elragadta, s Mangasz Kán birodalmába repítette.

A Kán eközben a gyönyörű képet nézegetve belészeretett, s a lány keresésére indult. Rátalálva megölte a fiút, a Tündért pedig elvitte magával.

Az öt idősebb testvér a megbeszélt időre visszatért a dombocskára, s látták, hogy az öccsük fája kiszáradt. Ezután elmesélték egymásnak, hogy merre jártak, mit tanultak. Az egyik a holtnak lelket, a másik a némának nyelvet, a süketnek hallást tudott adni. A harmadik képes lett a láthatatlan dolgokat is meglátni. A negyedik szobrászatot tanult, az ötödik pedig festészetet. Miután végére értek a mesének, a mindent látó meglátta, hogy öccsük meghalt. Ekkor az öt testvér a testhez sietett, s a legidősebb lelket lehelt belé. Amint feltámadt, kérdezgetni kezdték a tanulmányairól.

- Én bizony semmit sem tanultam, - válaszolta a legkisebb - hanem egy gyönyörű Arany Tündérrel találkoztam. Ő egy képet adott nekem, melyet a forgószél a Mangasz Kán földjére repített. A Kán felkerekedett, hogy feleségül vegye a Tündért, engem pedig megölt. Menjünk gyorsan, s hozzuk vissza a Tündért - sürgette a fiú bátyjait.

A negyedik fiú fából faragott egy madarat, az ötödik kifestette, végül a második a csalogány szép hangját adta neki. Ekkor a madár hátára ültek, s a Mangasz kán birodalmába repültek. Az Arany Tündér gyönyörködve nézte a közeledő madarat, s felsóhajtott:

- Bárcsak az enyém lehetne az a madár, hogy játszhassak vele!

Meghallotta ezt a Kán, és parancsot adott a szolgáinak:

- Fogjátok meg azt a madarat!

Szaladt sok szolga, hogy teljesítse a parancsot, de nem sikerült elfogniuk. A madár közeledtükre riadtan elrepült, amikor azonban a Tündér közelített hozzá, nem ijedt meg. Ezt meglátva így szólt a kán:

- Talán te meg tudnád fogni, próbáld meg!

A Tündér a madárhoz ment, a fiúk pedig felkapták, s a madár hátára ülve hazarepültek.

Amikor hazaértek, összevesztek azon, hogy melyikük vegye feleségül a Tündért.

- Én találtam rá, én veszem feleségül!

- Én támasztottam fel az öcsénket, nekem jár!

- Én faragtam ki a madarat, én veszem feleségül a lányt! - így vitatkoztak. Az Arany Tündér hallgatta a vitájukat, majd közbeszólt:

- Mind a hatan segítettetek nekem, így nem tudom eldönteni, hogy kivel éljek, s kivel ne. Ezért minden hónapban csak egyszer találkozzunk! - szólt, s az égre szállt, ahol Holddá változott.

A hat fiú követte a Tündért az égre és a Micsidnek nevezett csillagképpé változtak. Ettől az időtől a Micsid havonta egyszer megközelíti a Holdat.



Micsid, a "Fiastyúk" és Laszar

Úgy mondják, hogy a téli időjárás eljöttével előtűnő csillagkép, a Micsid, a csötgör-ördög jobb keze. A csötgör-ördög bal kezének a Laszar csillagkép tartják. Tél utolsó havának 25. napján, évente egyetlen alkalommal a Laszar csillagkép a hold fölött található, s helyzetéből megállapítható, hogy milyen lesz a jövő év. Ha a Laszar csillagkép az ujjhegy és az ujj középső részének felel meg, akkor azt mondják, havas, állatpusztulásos tél, dzud lesz és így meglehetősen szerencsétlen előjelnek tekintik. Ha viszont a kéz csuklójának magasságában látható, úgy hívják: "arany csukló" és ínség nélküli bőséges esztendő előjelének tartják.



Űrín Colmon, a "Hajnalcsillag" és Micsid, a "Fiastyúk" eredete

Hol volt, hol nem volt, élt egyszer hat fiatal fiútestvér. Egy napon megbeszélték, hogy szétszélednek minden irányba, majd miután kitanulták a tudományokat és varázslatokat, visszatérnek. Abban is megegyeztek, hogy három év múltán szülőföldjükön hol és mikor találkoznak egymással újra, majd szétszéledtek hat irányba.

Meg is tanultak mindannyian egy-egy tudományt és mikor letelt a három év, visszatértek a megbeszélt helyre, de a legkisebb fivér nem volt sehol. A testvérek elmondták egymásnak ki milyen tudományt sajátított el.

A legidősebb testvérből titoknyitó varázsló lett. A második fiú mindenről tudott, ami a világ bármely táján történt. A harmadik annak lett a mestere, hogy ahová csak vágyott, egy szempillantás alatt el tudott repülni. A negyedik az ellenségei számára láthatatlanná tudott válni. Az ötödik fiúból pedig mindenfajta kívánságot teljesíteni tudó varázsló lett.

A legidősebb testvér így szólt:

- Legfiatalabb testvéremre a külső tengeren túli szárazföldön akadtam rá, amint az ottani kán gyönyörűségesen szép tündérleányával éldegélt együtt. Vajon hogyan szerezhetnénk vissza öcsénket?

A második testvért, amint öccsüket vissza akarta magával hozni, útközben balszerencse érte. Ekképpen mesélte el a történteket:

- A külső tenger közepén levő szigeten él egy óriáskígyó, és mindenkit, aki a tenger felett elhalad, magába szippant és elnyel. Szörnyen veszélyes. Ha át tudnánk kelni felette, visszaszerezhetnénk öcsénket.

A harmadik fivér ekképp szólt:

- Ha ti képesek vagytok átjutni, anélkül, hogy elnyelne benneteket a mérges kígyó, akkor arra én is képes vagyok. Fogjuk meg egymás köntösszegélyét, majd én repítelek benneteket, ti meg csak kövessetek!

A negyedik fivér így szólt:

- Én meg majd a mérges kígyó fölébe kerekedem!

Az ötödik testvér ezt mondta:

- Én pedig, ha öcsém visszatér, teljesíteni tudom minden kívánságát.

Így hát elindult az öt testvér, hogy megkeressék az öccsüket. Amint a külső tenger felett repültek, irtózatos nagy forgószél kerekedett és a mérges kígyó mohón magába akarta szippantani őket, de hasztalanul, mert csupán levegőt szívott be és elszalasztotta a testvéreket. Így történt, hogy a testvérek öccsüket a szépséges tündérleánnyal együtt hazavitték szülőföldjükre, ahol örömünnepet ültek. Az ötödik fiú ruhát, jószágot és javakat, ételt, italt és sok más dolgot varázsolt elő, amire vágytak. Idővel egybegyűlt a hat fivér és elkezdtek tanakodni, kinek is legyen a felesége a tündérhercegnő.

A legkisebb fiú így szólt:

- Én találtam rá, ezért az enyém legyen!

Az ötödik erre így:

- Amiért öcsémnek tökéletes otthont, jószágot, vagyont és mindenféle javakat teremtettem, az enyém legyen!

A negyedik így szólt:

- Tudjátok, nélkülem ti a mérges kígyó eledelévé váltatok volna. Így mivel segítséget nyújtottam nektek, engem illessen a hercegnő!

A harmadik erre így:

- Ha én nem lettem volna, hogyan tudtatok volna átjutni a külső tengeren túli vidékre? Mivel átvittelek és vissza is hoztalak benneteket, enyém legyen a tündérleány!

- De én fürkésztem ki, hogy hol milyen esemény történik - mondta a második.

- Viszont én mondtam meg, hol találhatunk rá! - vágta rá az elsőszülött fiú.

Így vitatkozott egymással a hat testvér, amikor megszólalt a tündérleány:

- Tudjátok mit, akkor mindannyian az égbe jutva, váljunk csillagokká! Én leszek az Űrín Colmon, a Hajnalcsillag. Ti pedig váljatok a Micsid nevű csillagokká! Évente csupán egy alkalommal pillantsanak egymásra a csillagképeink! - szólt a tündérleány és a Hajnalcsillaggá változott. A hat fivér pedig a tündérleány szavai szerint a Micsid csillagképpé változott. Ettől fogva a tündérleány és a hat testvér csak akkor látja egymást, ha a Hajnalcsillag és a Micsid csillagképek találkoznak. Így mesélik.



Űrín Colmon, a Hajnalcsillag

Valamikor régen egy szegény legény a húgával éldegélt. Néhány napon át kötelet fontak gidáknak, bárányoknak, csikóknak, készítettek kantárt és nyerget. Este lett, mire készen lettek, s a jurta mellé kifeszítették a kötelet, ők maguk pedig lefeküdtek. Reggelre kelve állatok sorakoztak a kötélen. A lány ekkor elgondolkodott: a bátyám nekem hozományt nem ad, ha férjhez megyek. Elhatározta, hogy megöli a bátyját. Egy napon, amikor a fiú vadászni ment, a lány a jurtájuk köré egy másik jurtát emeltetett. A két jurta közötti nyílásba embereket állított, testvére elveszejtésére így készült. Amikor a fiú hazaért, lova a két jurtát felrúgva, hátán urával elvágtatott. A fiú a ló hátán ülve megragadta a húgát, s e szavakkal az égre hajította:

Vétked miatt bűnhődésül,
Változz Hajnalcsillaggá!

Ekkor a lány Hajnalcsillaggá változott, s azóta hajnalban kelve a többi csillagot követi, de soha utol nem éri.



Miért jön a nyárra tél?

Mikor a Tejtenger még csak tócsa volt, mikor a Szümber-hegy még csak halom volt, akkor mérkőzött meg egymással Hideg apó és Meleg apó. Így szólt Hideg apó:

- Kilenc napon át fagyasztom a világot. Hadd látom, föl tudod-e olvasztani utána?

- Én pedig nyolc nap alatt megolvasztom a havat, jeget, s víztengert teremtek belőlük. Biztos nem tudod kivédeni az én forróságomat - mondta Meleg apó. A fogadás tétje az volt, hogy a győztes hatalmába kerítheti a vesztest.

Hideg apó kilenc napon át támasztott hóvihart és sosem volt hideggel, jégpáncéllal vonta be a földet. Majd alkotott egy óriási bikát, hogy az védje meg a jegét. Meleg apó nyolc nap alatt létrehozta a napot, s a nyolc világtáj felől sütötte a földet, amely a nyolcadik napra víztengerré változott.

Mikor megnézte, hol maradt még jég, hát, az óriás bika tömör patái alatt talált még belőle: két mellső lába alatt alakult ki a jeges Déli Sark. Meleg apó megdühödött, s a bika tömör patáját kettéhasította. Azóta van páros ujjú patája a marhaféléknek.

Mivel a két apó ereje egyenlő volt, fölosztották maguk közt az esztendőt, azóta váltja egymást a nyár és a tél.



Hogyan keletkezett a villám?

Egy nagy vízben élt két hal, amelyek egymás farkába harapva gyűrűt alkottak. A két hal között összegyűlt homokból, földből nőtt ki a Szümber hegy. Mi a két hal törzséből keletkezett négy világsziget külső részén élünk. A Szümber hegyen nőtt egy hatalmas fa, amely a lejtőtől a csúcsig magasodik. A Szümber hegy felső részén ülnek hármasával az istenek és ennek a fának a magvaival, gyümölcsével táplálkoznak. Amikor az istenek ide-oda mozognak, valahányszor gyümölcsöt szakítanak arról a fáról, az égen felvillan egy-egy villám.