Nemzetségek, törzsek, népek eredete
Az egyes mongol nemzetségek, törzsek eredetét gyakran magyarázzák etimológiai
alapon, s a nevükkel összecsengő szavakból próbálják meg levezetni, hogyan is
keletkezhetett a népcsoport. A nyugat-mongóliai ojrátok különböző nemzetségei
közül az őlötök égi istenség és vízi lény nászából származnak. Ősüket születése
után bagoly (totemmadár), majd gyermektelen, idős házaspár nevelte. A mítosz
szerint azért kapta az őlöt nevet, mert a gyermeket bölcsőjével akasztották
egy fára. Egy további ojrát nemzetség, a dörböt nevét a mongol "kiszakad,
elszakad" igéből értelmezik, a mítosz buddhista elemeket tartalmaz és a
dörbötök eredetét a szerzetesi közösségek kialakulásával, kolostoralapítással
köti össze. A dörbötök nevének a történeti forrásokban előforduló értelmezése
a "a négyek, a négy törzs".
A burjátok eredetéről számos totemisztikus eredetmítosz szól. A legáltalánosabban
ismertek azok a történetek, melyek bika, illetve a hattyúőstől származtatják
a burjátokat. Kötetünkben Horidoj mergenről, a hori burjátok őséről szóló mítosz
három különböző változata található, alapmotívuma az égből alászálló madárból
leánnyá változó tündér és a földi ember házassága. A hattyúruhát elrejtő Horidoj
vitéz feleségül veszi a szárnyas ruhájától megfosztott, s így a földi világban
rekedő égilányt, aki gyermekeket szül és asszonya marad mindaddig, míg a férjétől
kicsalt hattyúruhában visszaszáll az Égbe. A mítoszban gyakran magyarázatot
találunk arra is, hogy azóta fekete a hattyú lába, mióta a hattyúlány egyik,
a tűz körül serénykedő gyermeke utána kapott a füstnyíláson át kiröppenő madárnak.
A történet tartalmazza a burját nemzetségek neveit is.
A. Mostaert, a tudós misszionárius atya ordoszi gyűjtéséből származik a múminganokról
szóló történet, melyben a mongol alapmotívumokat a kínai műveltség elemei egészítik
ki. Dzsingisz hatalmas körvadászatát meggátolja Manakan, a vadászat szelleme.
A nagyúr eszén és ügyességén egy rókadémon akar túljárni (kínai motívum). A
múminganok népének elnevezése Dzsingisz körvadászatának emlékét őrzi.
A mongolok legközelebbi rokonnépei az altaji nyelvközösséghez tartozó madzsu-tunguz
és török népek. A mandzsu Csin birodalomba betagosított mongol népek mongol
fordításokon keresztül megismerkedtek a mandzsuk eredetmítoszával, mely a hattyúlány-történet
változata, de a földön maradó leány egy ráhulló gyümölcstől válik viselőssé.
Aszen családjának eredete, a türk népek Asina nemzetségéről szól, akiknek származását
a farkassal hozzák kapcsolatba. A mongolokkal az egyik legközvetlenebb kapcsolatban
élő kipcsak-török népesség a kazak, akik mind Kelet-Turkesztánban, mind pedig
a mai Mongólia Bajin Ölgí megyéjében napjainkig állandó kölcsönhatásban vannak
a mongol, elsősorban az ojrát népekkel. A kazakok ősét Dzsingisz kántól származtatják,
a kán legkisebb fia szerelmi kapcsolatba keveredik a kán egyik asszonyával és
ezért büntetésből száműzik, A két mítosz magyarázatot ad a kazakok mongolokétól
eltérő viseletének, a kepes nevű fejfedőnek és a csapan nevű köntösnek eredetére
is.
Bár az oroszokkal való érintkezés a Nagy mongol birodalom idején egészen a XIII.
századig vezethető vissza, az oroszok eredetét magyarázó rövid mítosz valószínűleg
későbbi, inkább az orosz telepesek, kereskedők tömeges megjelenésének idejére
tehető. Ahogy a kazakokról szóló történetben, itt is magyarázatot kívánnak az
eltérő külső jegyek. A világos hajú oroszokat a nád fakó színű virágzatához
hasonlítják, s belőle eredeztetik.
Ami a négy ojrát dörböt nemzetségének eredetét illeti, ők egy Hurmaszt isten leányától született fiúgyermektől származnak. A fiú a Dzambativ kontinensen növő Agar dzandan fa tövében született és anyja bölcsőbe téve a fa ágaira akasztotta. A fa leveleiről lecsurgó esővíz a fa tövében levő szilkében gyűlt össze, s az táplálta őt. A fa tetején egy kuvik kuvikkolt a gyermeknek. A fiút egy gyermektelen idős házaspár táplálta és nevelte fel. A szantálfából bölcsőt készítettek neki. A régi és új torgutok is ettől a fiútól származnak. A szantálfa tövében született és a levelekről lecsurgó vízzel táplált fiút a hotogojt nembeli Dogsin Har Noyonnak, Szilaj Fekete Úrnak nevezték. Tőle származnak az őlötök is. Mivel a fiú bölcsőjét a fára felakasztották, s az akasztani szó mongolul ölgöh, ezért nevezték őket először ölgöhnek, s később őlötnek. Ekként ered a négy ojrát őlöt nemzetsége.
Düger dzajszan egyszer így szólt Szohor huntajdzsi herceghez:
- A hegycsúcsi magányos fát ne vágd ki! A bojtos farkú fehér ökröt ne öld meg!
Az Emél dzajr hágón ne kelj át!
Szohor huntajdzsi nem hajtotta végre a parancsot. Amikor Düger dzajszan haldoklott,
a Szohor huntajdzsi elküldött egy embert, hogy kérje három jótanácsát.
- Te, aki életemben nem fogadtad meg, bizony halálomban sem veszed három jótanácsom!
Gazdátlan helyen jó szarni, homokos helyen jó vizelni.
Szohor huntajdzsi kivágatta a hegycsúcsi magányos fát és egy szentélyt építtetett.
Megölte a bojtos farkú fehér ökrét, s keresztcsontját az ünnepi asztalra tette.
A keresztcsont oly nagy volt, hogy egy tízfalú jurta ajtajáig ért. Mivel Szohor
huntajdzsi egy vadjuh szarvával ékesítette, a szentélyt Ugaldz Xajnagín Szümnek,
vagyis Vadjuh-Jakmarha szentélynek nevezték, ami az Emél dzajr hágón túl van.
Amikor Szohor huntajdzsi befejezte a szentély építését, nagy lakomát csapott.
Két fiú faszenet málházott egy tarka másodfű csikóra, mikor a félig elégett
faszén lángra lobbant, a felszálló füsttől a csikó megijedt és amikor vágtatni
kezdett, a lakomázók azt kiáltották alag "tarka", és azt értették
alah "öld meg", azután azt kiáltották dág "csikó", és úgy
értették dájh "ellenség". Rosszul hallották, megijedve menekülni kezdtek
az Emél dzajr hágón áthágva a hegy innenső oldalára. Mivel szülőföldjükről kiszakadtak,
mongolul dürveh, dörbötöknek nevezik őket.
Réges-régen az Altaj-hegység északi oldalán, a Höhí-hegy mögött élt egy Barga
Bátar nevű ember. Három fia volt, Ilüder Türgen, Burjadar mergen meg Horiodoj
mergen.
A három fiú az Altaj-hegység északi oldalára, a Höhí-hegy mentére járt vadászni
cobolyra, vidrára, szarvasra, szarvasünőre.
Egyszer háború tört ki vidékükön, ezért Barga Bátar kocsira rakta holmijukat,
és családját az Olihon szigetére költöztette. Halála után Ilüdernek és testvéreinek
a sorsa rosszabbra fordult, így nyugatnak indultak. Ilüder az Altaj déli részén
leszakadt tőlük, és a dörböt, hojt tümed népek országában letelepedett. Burjadaj
mergen a tenger északi, Horiodoj mergen pedig a déli oldalán állapodott meg.
Horiodoj mergen tavasztól őszig a tengerre járt madarakra vadászni. Egyszer,
amikor éppen így vadászgatott, meglátta, hogy az égből három madár ereszkedik
le, tollruhájukat a parton levetik, emberlányokká változnak, és bemerülnek a
vízbe.
Horiodoj mergen ahogy a lányokat meglátta, egyikük nagyon megtetszett neki.
Egyet gondolván odalopakodott, a kiválasztott lány ruháját ellopta, és egy borsófa
mögé rejtette, majd ő maga is elbújt. A lányok nemsokára abbahagyták a lubickolást,
és kijöttek felöltözni. Kettő fel is vette a ruháját, és gyorsan elrepült, de
a harmadik nem találta, és sírva könyörögni kezdett:
- Add vissza a ruhámat! Én Bisnu isten lánya vagyok. - Horiodoj mergen addigra
már nagyon megszerette, de csak feküdt tovább rejtekhelyén. A lány azonban egyre
sírt tovább:
- Kérlek, ne kínozz tovább! Nézz a szemembe! Ha idős ember vagy, fogadj lányoddá,
ha fiatal, sógorom legyél!
Horiodoj mergen erre már nem bírta tovább, előjött, és hazavitte a lányt magával.
Otthon a madárruhát eldugta, és helyette asszonyruhát adott neki. A lány, amikor
a ruhát meglátta, nagyon elcsüggedt, de azután beletörődött a sorsába, és Horiodoj
mergennel élt. Gyerekeik is születtek.
A hatodik gyerek után a felesége kérlelni kezdte a ruha miatt. Horiodojnak már
elege lett a siránkozásból, fogta a ruhát, és odaadta. Azt gondolta magában:
- Hat gyereke mellől hova is mehetne?
Az asszony, amikor meglátta a ruháját, sírt-rítt örömében. Magára öltötte, kitárta
a szárnyait, és a burját jurta tartóoszlopának a tetejére kiült. Ránézett a
gyerekeire, rá a férjére, majd a tetőgyűrűn keresztül kirepült.
Horiodoj mergen nagyot ugrott, elkapta a lábát, de azután csak kicsúszott a
kezéből. Azóta fekete a ludak lába. Horiodoj mergen várta-várta a feleségét
egy ideig, de azután még két asszonyt vett magához.
Horiodoj gyerekei a következők voltak:
Galzót, Batnaj, Hargan, Hoacaj, Hövdúd, Halbin, Gosad, Hodaj, Bodongúd, Sarajd
és Cagán.
Ettől a tizenegy gyerektől származik a burjátság, a Hori, a Dzsidzsgin, a Jarú,
a Muharsivé, a Dzacsraj és a Bicsur nemzetségek, Hori ágú burjátok Csita tartományban,
Aga tartományban az Aga, Mogojt és Doldirgín, Irhú tartományban a Nühedej, Kacsutaj,
Ehirit-Bulagat nemzetségek élnek.
A múminganok, avagy a Rossz Ezrek
Egyszer régen Dzsingisz kán úr ezer hajtót hívva, ezer nyilat felkötve, ezer sárga agárral körvadászatra indult,
Vadászva messzi tájat
Vadcoboly után vágnak;
Havas földön ezer hajt:
Hópárducra hozva bajt,
És rókára.
Ha elöl hiúz oson,
Hajtják, űzik laposon.
Sárga halmon beérve
Sár-csíkú tigris vére
Tér tócsába.
Ahogy így mendegéltek egy nap sűrű ködbe keveredtek, emberre sehol sem akadtak.
Az ezer agarat kikötötték, az ezer ember pedig nekiállt szarvas és gazellahúst
főzni és rizst vacsoráztak hozzá. Hirtelen keselyű-fekete arcú, ölnyi hosszú
szakállú öreg lépett a vadászok vezetőjéhez, Dzsingiszhez:
- Több oka is van annak, hogy köszöntelek téged, Dzsingisz. Engem Bajan han
Maninak "Gazdag Máni úrnak" hívnak, százhuszonhárom esztendős vagyok,
a feleségem száztizenhét. Én vagyok a Földön élő összes vad gazdája és vigyázója.
Hozzám tartozik az összes gazella, nyúl, szarvas, róka, tigris, hópárduc és
minden más állat. Ezek közül néhányat felajánlok neked, néhányuk életének viszont
kegyelmezz meg! És további kegyet is gyakorolj, azzal, hogy ezeknek az állatoknak
legyen élőhelye, legelője, ezt kérem tőled, Dzsingisz.
- Állataid szabadon járhatnak területemen. Sőt, ezentúl ha a jó és rossz népeknek
a nyári ennivaló hús, és a télire eltett szárított hús meglesz, azon túl nem
fogjuk az állataidat megölni. De ha nem adsz, mint ígérted, akkor minden egyes
állatodat összetereljük, megöljük, míg tetemeik elborítják a földet, s veled
is számolunk.
- Ha pedig te bárhol bajba kerülnél, állataim húsának legjavát ajánlom föl neked,
a veled lévő embereknek meg az állatok bőrét adom. Jó lesz-e így?
- Rendben. A saját állataidat pedig ne add! Aki vadászaink közül ügyes, az saját
magának ejtsen vadat, annak húsát egye, bőrét ruhaként viselje, vagy kereskedjen
vele! - felelte Dzsingisz, és ezzel be is fejeződött a beszélgetés.
Másnap reggel korán fölkelve Dzsingisz hívta barnás rőt lovát, embereit felébresztette,
megitta teáját és megette ételét, majd ezer vadászát útnak indította.
Közben valamennyi rókadémon, szilaj vadállat, hegyi vadember, gonosz szellem,
féllábú gonosz démon, ami csak volt, mind mind elpusztult.
Dzsingisz kán először ezer íját felkötötte, ezer vadászebét szabadon eresztette
és a dél már a Két Szent hegy déli oldalán kóborolva találta. Hirtelen egy fehér
rókadémon futott el előtte. Dzsingisz ezer sárga vadászebét odahagyva egy álló
napig üldözte, de nem érte be. Amikor a Túl folyó partjához értek, a rókadémon
egyet fordult és elszökött. Dzsingisz ekkor a Muna úl hegyén az északi oldalig
kergette, ott a rókadémon egy mély lyukba ugrott és eltűnt. Hiába próbálta Dzsingisz
kiásni, aztán kifüstölni a lyukból, a rókadémon nem jött ki. Már mindent megpróbált,
erre-arra kerülgette, nézte a lyukat, amikor háromszáz ölnél is távolabb a rókadémon
egy másik lyukból kiugrott és elmenekült.
A nyomokat követve Dzsingisz összetalálkozott egy bozontos fejű sárga öregemberrel,
akitől megkérdezte, hogy jártában-keltében sokfajta állatot, rókát, madarat,
fecskét látott-e. Az öreg csípőre tette a kezét, s így szólt:
- Hogy hívnak téged, vadász? Miért van veled ennyi kutya, ellepitek az egész
mezőt. Ahogy én elnézem, meggondolatlanul gyilkoljátok a mező összes vadját.
Ugyan minek kéritek tőlem, hogy megmutassam a róka nyomát? Az uralmam alatt
álló vadak életének ártani nem fogok.
Szavaira Dzsingiszt elöntötte a méreg:
- Nemcsak hogy a mező rókáját űzhetem kedvemre, de egész birodalmamban, országomban
kedvem szerint uralkodom. Nem az vagyok, akit egy tekergő-csavargó fakó öregember
kioktathat. Ezer vadászebemmel bár vadásztam, de tehetetlen, kóbor öreg, a te
földedre nem mentem.
- Az nem számít, hogy engem, utamat járó öreg vadászt átkozol, de tudod-e, hogy
mekkora kár volt elszalasztani a fehér rókadémont? - kérdezte erre az öreg.
Dzsingisz dobbantott egyet a lábával és összehúzta szemöldökét:
- Szikár, horpadt sárga mellkasú öreg, nem ismered az illemet! Mindenfélét összehordasz,
s magadat velem egyenrangúnak tartod, micsoda dolog, hogy beszélgetés közben
kérdőre vonsz engem? - kérdezte, és vékony fehér dzsidáját előrántva épp azon
volt, hogy átdöfi vele az öreg szívét, amikor az egyik sárga agár odafutott
hozzá, és behajlított lábakkal, szinte leborulva Dzsingisz előtt kérlelően csaholt.
Dzsingisz ezt látva megrettent, és amikor lenézett, egy fuvallat kerekedett,
annak belsejében pedig néhány betű látszott: "Kíméld meg a szikár Sárga
Hünhé életét. Bár kinézetre sárga csavargó, később az ő három fia segít neked
elejteni a rókadémont" - olvasta ki a szöveget, és már megnyugodva folytatta:
- Kóbor öreg, ma úgy volt, hogy nekem adod az életed! Ám ez a sárga kutya könyörgött
érted, és mivel módfelett jó eb, megkegyelmezek neked! - mondta, és oldalba
bökte az öreget.
- Ezer vadászod közül ez az egy kutya nálad is különb. Ha még a beszédet nem
ismerő kutya is szentnek tartja az életet, én hogy ne tartanám tilosnak megöletni
a rókát azáltal, hogy megmutatom neked. Bár a kutya közbenjárt az életemért,
én mégis befejezem veled a társalgást! - azzal megrázta magát és elbotorkált.
Dzsingisz először elcsodálkozott, aztán fogait összeszorítva megszólalt:
- Ez egyszer még megkegyelmezek neked! Ha legközelebb találkozunk, te csavargó,
lenyúzom a sárga bőrödet, és víztömlőt készítek belőle.
Ezután ezer vadászával útnak indult. Sokáig ment-mendegélt, a nap is eltelt
már. Leszállt lováról, hogy megaludjon. Álmában folyvást azt gondolta:
- Bárhogy is, de kieszelem, miként kaphatom el a fehér rókadémont!
Másnap korán reggel fölkelt, vadászait is felverte és útnak indult. A Muna hegyhez
ért, s a völgyi ösvényeken vándorolt, aztán felért a legmagasabb hegy tetejére.
Ott leült, elővette pipáját, dohányt merített, nekiállt csiholni tűzszerszámát,
majd pöfékelni kezdett. Egyszer csak a távolban a hegy nyiladékában feltűnt
egy mélyzöld kaftános (dél), széparcú asszony és énekelve közeledett. Dzsingisz
szerető sóvárgással nézte a lány arcának színét, és úgy találta, tizenhét-tizennyolc
éves lehet. Miután megnézte, odaintette magához. Akkor látta csak: olyan szép
lány volt, hogy az országban nem volt párja. Dzsingiszt egy pillanat alatt elöntötte
a vágyakozás.
- Ahogy elnézlek, leány, úgy tűnik csendes, nyugodt, szelíd természetű vagy.
Ha tetszem neked, menjünk a szálláshelyünkre, és övemet megoldva egyesítsük
szívünket.
- Arcom nem szép, természetem rossz féle! Sorsom nem az, hogy veled, nemes vadász,
szívemet egyesítsem. Ilyen rosszat nem cselekedhetek.
- Ennek mi köze van szívünk egyesítéséhez? Idős létemre, természeted és arcod
színe megindította lelkem. Induljunk - kérte, és a lányt kézen fogva elvezette
a szálláshelyére, ott aztán megháltak.
Éjjel, mikor Dzsingisz már majdnem elaludt, hirtelen három kisgyermek érkezett
hozzá futva, és közvetlenül előtte álltak meg. Szemükkel kacsintva, ujjukkal
mutatva jeleztek neki. Dzsingisz megkérdezte őket:
- Hol laktok ti hárman, kinek a gyerekei vagytok?
- A hegy nyugati, középső és keleti oldalán van az otthonunk. Apánkat kóborló
Hünhének hívják. - Ekkor Dzsingisznek eszébe jutott az előző napi kutyabőr kapcás
ember és az írás, ami szerint ez a három fiú segíteni fogja. Adott a fiúknak
egy kis süteményt (borcog), azután mindannyian kimentek, és a fiúk előadták
jövetelük okát:
- Vadász Úr, az oldaladon lévő fiatal lány három éve démonná változott itt,
a hegyünkön. Van, mikor fehér rókává változik, máskor szép leány képében rabolja
el az élőlények lelkét, néha pedig ördögként ijesztgeti az embereket. Senki
sem tudja erővel legyőzni - figyelmeztették, aztán elmentek.
Dzsingisz e szavak hallatán a nála lévő vékony, fehér kardját kivonta, nyárfa
sípját sokszor megfújva jelt adott embereinek. Amíg azok lovaikat nyergelték
és felverték a kutyákat, addig Dzsingisz a kezében tartott karddal berontott
sátrába. Hiába csapott azonban a lány fejének irányába, az éktelen hangot kiadva
eltűnt. Dzsingisz maga vette üldözőbe. Űzte, űzte, amíg a Két Szent hegy déli
oldalához ért, s ott elordította magát:
- Ugyan minek menekülnél, hova is juthatnál? Ütött az órád! Megállj!
Ekkor az égen néhány felhő közül egy morgó és villámokat szóró sárkány ereszkedett
alá, amitől a rókadémon megijedt és menekülni kezdett. Amikor futtában visszatévedt
Dzsingiszhez, ő fehér kardjával homlokon csapta. Amint bőrének egy darabját
megragadta, s letépte, abban a pillanatban mindenütt világosság támadt, Dzsingisz
pedig kétségbeesetten egy tarni-ráolvasást kezdett mormolni, ettől aztán a fény
kialudt és csak egy hosszú sárgászöld szőrcsomó maradt hátra. Azt megfogta,
tűzbe hajította, a fehér rókadémon teste pedig puszta csontvázzá változott.
Azon a helyen kardját a földbe szúrta:
- Rókadémon, ki velem harcba keveredtél és menekülőre fogtad a dolgot: megbüntettelek
és kivégeztelek. - Ám ahogy ezt kimondta Dzsingisz, egy démon támadt rá. Azzal
három nap, három éjjel küzdött. Addigra nagyon kimerült, és már nem tudott mit
tenni, fogai közt egy tarni-ráolvasást mondott és rábízta magát az égiekre.
Akkor három arany gyűrű szállt alá az égből Dzsingisz kezébe, aki megfogta azokat:
- Ennek az démonnak zúzd szét a fejét, s égesd el! - szólt és megpendítette
a gyűrűt. A gyűrű kettéhasította, majd lángra lobbantotta és elégette a gonoszt.
Miután így végzett vele, egy tarni-ráolvasással visszahívta varázserejű gyűrűit,
és az démon területén is leszúrta kardját.
Dzsingisz ismét útnak indította ezer vadászát, s mivel országa minden ellenséges
démonát legyőzte, hazatért. Otthon magához hívatta az öreg Hünhé három fiát,
és azokat a győzelmében való nagy segítségük elismeréseképpen a nyugati, keleti,
és középső területek hercegeinek nevezte ki. Ezek a vidékek három hosúnt, azaz
tartományt alkottak. Amiért a csavargó Sárga Öreg az ezer sárga agárról rosszakat
mondott, őt a múmjangan, a "Rossz Ezrek" nevű új tartomány élére tette
úrnak. A kóborló Sárga Öreg és három fia egymás tartományait is vigyázva, boldogan
és békében éltek tovább.
Ügyes, okos szavú
Rövid fehér kaftánú
Csökönyös, fürge beszédű
Holló szárnyas süvegű
legény élt valamikor régen, fűből készült kunyhójában. Élt éldegélt, mikor
egy szép napon három vadréce szállt le a közelben, hogy szomjukat oltsák. Igen
ám, de a három vadréce, három tündérré változott, s játszadozni kezdtek. A legény
a középső tündér köntösét megfogta és titkon a fűkunyhóba vitte. Este aztán,
mikor a tündérek indulóban voltak, megkérdezték az ifjút:
- Nem láttad a köntöst?
- Nálam van, gyertek és vegyétek el! - válaszolta.
Így szólt erre a középső
tündér:
- Én földi halandóvá váltam. Menjetek nélkülem kedveseim! - s ahogyan ezt kimondta,
sírva ottmaradt. Mikor másnap reggel fölkelt a legény, egy gyönyörű, hófehér
sátorpalotában találta magát, mely oly tökéletes volt, hogy feszítő kötelek
nélkül is könnyedén ellenállt a legerősebb szélnek. És ekkor így szólt hozzá
a tündér:
Ügyes és okos szavaid hajítsd el!
Rövid fehér kaftánod égesd el!
Csökönyös, engedetlen beszédedet hajítsd el!
Holló szárnnyal díszített föveged égesd el!
Ezek után ők ketten egybekötötték sorsukat. A fiút annyira csodálatba ejtette
a lány szépsége, hogy még dolgozni is elfelejtett. A tündér látva ezt a helyzetet
lerajzolta magát és a képet odaadva a legénynek, így szólt hozzá: - No, most
már menjél, gondozd az állataidat és vess gabonát!
A legény fogta a képet és kiment a mezőre a jószágokhoz. Miközben ment mendegélt,
a szél egyszer csak kikapta a kezéből a képet és elvitte, mire a fiú ziláltan
hazatért. A kán borjúit legeltető gulyáslegény találta meg a képet és igen elcsodálkozott
a ráfestett szépség láttán. Ahogy elámult, a gulya tejesen szétszóródott.
- Hát te meg mit csinálsz - kérdezte a kán mérgesen.
- Ezt a szép képet találtam - válaszolta a gulyásbojtár - és megmutatta a kánnak.
Ahogy megpillantotta a leány képét, igen elámult annak szépsége láttán. Hátra
fordulva a hivatalnokaihoz, azonnal parancsot adott a lány felkutatására és
hamarosan meg is lelték annak lakhelyét.
- Hol van ez a gyönyörű, szép leány? - kérdezte a kán és úgy határozott, hogy
ő maga keresi fel a szépséget. Ahogy elért az egyszeri legény szállásához, a
tündérleány megkötötte a kutyákat, de a kán lováról le sem szállva megállt a
lány előtt.
- Egy kán nem szokott leszállni a lováról szállásra érve? - szólt a leány, mire
amaz lelépett a nyeregből.
- Egy kán nem szokott bejönni a jurtába? - szólt a leány, mire a kán bement,
de nem ült le.
- Egy kán nem szokott leülni? - szólt a leány, mire a kán leült, de hiába adott
neki teát a tündérlány, nem itta meg.
- Egy kánt nem szoktak megkínálni? - szólt a leány, mire a kán kihörpintette
a teát a csészéből.
- Kán uram, most már későre jár, nem akar hazatérni? - kérdezte a lány, s a
kán elment.
Másnap reggel hivatta az egyszeri legényt, s az ifjú hamarosan meg is jelent
a színe előtt.
- El akarom venni a feleségedet! Kössünk fogadást, hogy háromszor elbújsz te
is, én is és meg kell találnunk egymást! Ha nyerek, enyém lesz az asszonyod.
- Hogyan tudnék én ebben fogadni? - riadt meg a fiú, de végül is kénytelen volt
beletörődni.
- Na, most pedig hova tudnék én elrejtőzni? - kesergett a legény és hazatért.
A kán felkereste a fiú lakhelyét, hogy megtudja merre bújt. A tündér viszont
elbújtatta a gyűszűjébe, s úgy varrogatott.
- A legény a "gyűszűs forrásnál" keresi a ménesét - szólalt meg a
lány -, de a kán hiába kereste, nem lelte meg.
Végül megszólalt a fiú:
- Az első fogadást én nyertem meg, ugye?!
- Hát legyen - törődött bele a kán kelletlenül, de most ő volt soron és elbújt.
- Hol vagy? - kérdezte a fiú, mire a tündér segített neki:
- A fal mellett van három piros láda és a középsőben levő süteményt törd ketté,
s mond, hogy "milyen finom ez a sütemény"!
- Ó jaj, ó jaj, a hátam, ó jaj, a csípőm! - kiáltozott a kán és előbújt.
Most újra a fiú bújt el.
- Hová bújtál? - kérdezte a kán, de a tündér elbújtatta a polcon, miközben pálinkát
főzött.
- A "polcos forrásnál" vadászik - mondta a lány, de a kán megint nem
lelt nyomára.
- Nos, a második fogadást is én nyertem - örvendezett a legény.
- Igen te nyerted - törődött bele a kán, s újra ő bújt el.
- Hová tűntél kán uram? - kérdezte a fiú, de a tündér újra segített:
- Három zabla van a jurta tetőrúdjaihoz téve. Vedd a középsőt, és mondd, hogy
"Jé, milyen kemény ez a zabla!" és törd el!
Mikor a fiú megpróbálta eltörni, hirtelen felkiáltott:
- Ó jaj, a hátam, ó jaj, a csípőm! - kiáltozott fájdalmában és így másodjára
is meglett a kán.
Ezután, a legény bújt el újra. A tündér, most egy edény fogójába
rejtette el, s a kán megint nem találta meg. Most a kán következett, így ismét
elrejtőzködött. Mikor a legény megkérdezte, hogy "Hová tűntél kán uram?",
a tündérleány megint segítségére volt.
- Az ajtó szemöldökfájánál van három fűzfavessző. Törd el azokat, s meg fogod
találni!
A legény követte a lány utasításait, s hamarosan újra a kán kiáltozását lehetett
hallani:
- Ó jaj, a hátam, ó jaj, a csípőm - így a kán harmadjára is meglett, habár ebbe
a kán már igen nehezen nyugodott bele és így szólott:
- Akkor is elveszem tőled a csodálatos tündérlányt!
A Boldzótín Bor hegyet ötszínű selyemmel takarjuk be! Amelyikünknek sikerül,
azé legyen!
- De hát honnét tudnék én selymet szerezni?! - futott el aggódva a fiú.
- Mondd azt, hogy "legyél több, mint a kán selyme!" - és egy kis darab
selymet adott oda neki a tündér. Ahogy rátette a fiú a darabot és tekerte, az
egyre nagyobb lett, s a végén sikerült az egészet befednie. De a kán ismét megszólalt:
- Elveszem. Háborút indítok - szólt a kán és háta mögött állók mindegyike csatarendbe
állott.
- Mi lesz most velünk? - aggodalmaskodott az egyszeri legény, de a tündérleány
egy dobozt nyújtott át neki.
- Nyisd ki ezt azonnal! - szólt erélyesen.
Bár a kán hadserege roppant nagy volt, a dobozból előbukkanó katonák megsemmisítették
azt, a kánt megölték és az egyszeri legény ült a trónra.
Egyszer régen egy fehér hegyből egy másik hosszú fehér hegy keletkezett, amely
kétszázszor ötszáz méter magas volt, s a csúcsán a Tamun nevű tó állt. Amikor
az ég három lánya itt fürdőzött, egy szarka egy piros almát tett a tó partjára.
Miután a három lány megette az almát, átváltozott s nem tudott az égbe visszarepülni.
Az Északi Tajdzu kán születésekor is a tó mellett éltek. Tajdzut születése után,
nem tudni meddig szoptatta a tigris, de miután hatéves lett, égi anyja bölcsőbe
téve a fekete folyón úsztatta, majd az égbe távozott.
Mikor a három család földjére ért Tajdzu kán, a folyó partján fűzfából derékaljat
készített. Az ott élő három család vezetői egymással harcoltak. Valakit vízért
küldött a kán, akihez Tajdzu így szólt:
- Ne küzdjetek! Az Ég engem küldött, hogy az ellenségeiteket legyőzzem. - s
mind abbahagyták a harcot, leborultak előtte, szentként tisztelték, s a Bejl
rangjára emelték. A három törzs nem vetekedett többé a vezérségért, Tadzu kánban
hittek, őt követték. Sok települést alapítottak, köztük Mukdent. A tó körül
nyolcvan föld, a hegyből Dzalu, Huadun, Anihü nevezetű három folyó ered. A Fehér
Hegy napkeleti oldalán az Omogoj puszta városában élt népet, akik a viszálynak
véget vetettek mandzsunak nevezték el.
Valaha régen, mikor a szomszédos népek háborúban elpusztították az Aszen nemzetséget, egyedül egy tízéves fiúcska maradt életben. Bár az ellenség meg akarta ölni a fiút, zsenge kora miatt csak kezét-lábát törték, s a mocsárba vetették. Egy nőstényfarkas megtalálta, s tejével táplálva felnevelte. A fiú pedig felnőve a nőstényfarkassal összeházasodott. Meghallotta ezt annak a vidéknek a kánja, s sok emberét elküldte, hogy öljék meg a fiút és a farkast. Amikor e sok ember megérkezett, hogy végezzenek velük, egy csodás élőlény szállt alá, s a fiút megragadva a Nyugati tenger keleti partján lévő magas hegyre vitte. A hegyek között egy nagy tó terült el, melyet fűben gazdag, széles puszta övezett. Itt a farkastól tíz gyermek született. A tíz fiú elvándorolván tíz feleséget szerzett és tíz családot alapított. Aszen családja és a türkök is a tíz farkas kölyök egyikétől származnak.
A hajdani Dzsingisz kánnak száz felesége volt. Mindegyik feleségét egy-egy
eunuch őrizte. A kánon kívül férfi embert egyáltalán nem engedtek a közelükbe.
Minden éjjel a legifjabb feleségéhez egy ember lopózott be, de nem tudtak rájönni,
hogy ki az. Ezt tudatták a kánnal, és amikor a kán meghallotta, megparancsolta
legifjabb feleségének, hogy amikor éjjel eljön a férfi, tegyen egy jelet a hátára
és úgy engedje el. Másnap reggel az összes férfit összehivatta és megvizsgálta
őket, kiderült, a saját fia volt az. A saját fiát nem tudta halálra ítélni,
így egy lakatlan pusztaságba száműzte. A fiú a pusztában aludt, és amikor felébredt,
egy szép lány állt mellette. A lány így szólt:
- Te miért vagy itt egyedül, ebben a kietlen pusztaságban?
A fiú így válaszolt:
- Ó, én az apám ellen vétettem és száműztek. De te miféle hercegnő vagy itt
ezen a lakatlan vidéken?
- Én az ég leánya vagyok. Amikor láttalak téged szenvedni, elhatároztam, a társad
leszek.
Ők ketten összeházasodtak és gyermekeik születtek.
Ekkor jött létre a kazak nemzet. A kazakok, hogy fejüket ne lássa az ég, kepes
fejfedőt hordanak Ez annak jele, hogy az égtől származnak.
Egyszer régen egy fiatal legény bambusz íjával pocokra vadászva
éldegélt.
Egy napon, amikor ismét vadászni ment, meglátott egy madarat, és rálőtt. Ekkor
a madár kedves lánnyá változott. Ezt látva a fiú megijedt, hogy megsebesítette,
s gyorsan szegényes jurtájába vitte. Pocok húsából készült levessel etette,
így gyógyítgatta. A lány érkezése óta a pocok húsa a birkáéhoz hasonlóan bőséges
és ízletes lett. A lány egyik napon így szólt a fiúhoz:
- Menj az égi palotába, és apám jurtájából hozz egy vasládikát! De vigyázz,
nehogy belenézz!
A fiú a lány szava szerint bement az égi palotába, felkapta a kán ládikáját,
és szaladni kezdett visszafelé. Útközben azonban az a gondolata támadt, hogy
belenéz. Türelmetlenségében máris kinyitotta, s egy vaskalapácsot látott benne.
Amikor megfogta, vaskatonák jöttek ki a dobozból. A fiútól, mint parancsnokuktól
kérdezték:
- Hová menjünk, kivel küzdjünk? - s parancsra készen várakoztak.
A fiú a félelmétől megzavarodva alig tudott a feleségéhez hazaszaladni. Amikor
elmesélte neki, hogy mi történt, felesége ezt válaszolta:
- Menj gyorsan a tóhoz, vágjál nádfejet, majd hozd ide!
A fiú a mondottak szerint kiment a tóhoz, vágott nádfejet, és visszatért.
A feleség ekkor szétszórta a nádat és a következőket mondta:
- A nád feje vaskatonákkal megküzdő katona legyen! - Ekkor sok sok szőke hajú
katona támadt, akik elmentek és legyőzték a vaskatonákat.
- Most mit tegyünk? - kérdezték visszatérve.
- Menjetek észak felé, és vizes, nádas földön telepedjetek le! - mondta és elküldte
őket a feleség.
A vízköldökű nádból származók orosz emberek lettek. Ez az oka annak, hogy az
oroszok szeretik a vizet.