A virágok lepte tavon
lótuszvirág így énekelt:
      "Nem dícsérem ékes szóval
      én tündöklő szépségemet.
      Csak szeretném, ha nem félnék
      hulló dértől, kemény fagytól."

Széles pusztán, téres mezőn
a paripa így énekelt:
      "Nem dícsérem ékes szóval
      könnyű, délceg futásomat.
      Csak szeretném, ha nem félnék
      nyakamba hulló árkánytól."

Khusim fényes udvarában
két daliás, délceg ifjú.
Ketten egy asszonyt szerettek,
ketten egy dalt énekeltek:
      "Nem dícsérjük ékes szóval
      szép hangunkat, énekünket.
      Csak szeretnénk, ha egymásnak
      nem volnánk mi bajszerzői."

Sűrű erdőrengetegben
a vad tigris így énekelt:
      "Nem dícsérem ékes szóval
      csíkos-pásztos szép bundámat.
      Csak szeretném, ha nem félnék
      csapdavastól, nyíl hegyétől."

Völgyoldalban, füves lankán
a hímszarvas így énekelt:
      "Nem dícsérem ékes szóval
      ágas-bogas agancsomat.
      Csak szeretném, ha nem félnék
      sem vadásztól, sem kopótól."

Sziklás hegyek orma fölött
a gyors ráró így énekelt:
      "Nem dícsérem ékes szóval
      én suhanó, gyors szárnyamat.
      Csak szeretném, ha nem félnék
      sem csapdától, sem huroktól."

Görbe ormú havas hegyen
az oroszlán így énekelt:
      "Nem dícsérem ékes szóval
      az én busa sörényemet.
      Csak szeretném, ha nem félnék
      förgetegtől, vad vihartól."

Tiszta égbolt magasában
a Nap és Hold így énekelt:
      "Nem dícsérjük ékes szóval
      arany-ezüst sugarunkat.
      Csak szeretnénk, ha nem félnénk
      a Világ erős Urától!"

Fent a nyári rét közepén
füvek, virágok sarjadnak.
Hogyha mindet megízleled,
beléndek is akad köztük.

Boldog hegy ez, kincses hegy ez,
mérges dudva nem nő erre.
Rajta vadak sokasodnak,
boldog hegyen, kincses hegyen.

Frissen nyílott virág szirmát
ne kerülgesd, te méhecske!
Jósággal várt a hajadon -
haragot ne szíts szívében!

Ne szakítsd le a virágot!
Élvezd szépségét szemeddel!
Hogyha száráról letéped,
elhervad, gyökerét vesztve.

Ne tépd le a lány virágát!
Ha letéped, elhervasztod.
Élvezd látását szemeddel,
szépségét így el nem rontod.

Ha ez szerény bársonyvirág,
megfér egy kis cserépben is.
De a sárga vadliliom
messze burjánzik kertedből.

Türkiz színű inda végén
aranyvirág ékeskedik.
Nektárját más nem ihatja,
csupán a gyöngyházfehér méh.

A szent lótusz friss virágát
ki-ki ablakában tartja.
Volt-életem vétkét hordom,
csalfa méh így csábított el.

Ó, ti pompás lótuszkelyhek,
szépségetek nem tagadom.
De rám, gyönge mályvaszálra,
barátsággal gondoljatok!

Őszi virág, mályvarózsa,
szirmaid ne szórd a szélbe!
Nekem, gyönge méhecskének,
nincs hely más, hová leszálljak!

Nem nyílt szebb virág a nyáron,
mint az a mezőn kékellő.
A sárga ősz elsodorta.
Jáspis méh búsong utána.

A gyümölcs, mely nagyon érett,
édesebb minden gyümölcsnél.
A dús szirmú lótusz csúcsán
jáspis méh ül szomorkodva.

Itt az ősz, a lombszaggató,
hull a falevél az ágról.
Hullott levél, téged én sem
segíthetlek föl az ágra.

Nyáron a réten vagy boldog,
zsenge fű, virág diszíti.
Télen szobádban vagy boldog,
ablakát kristály diszíti.

Díszes kristály-ablak mögül
ékes páva-asszony kiált.
Tagadja, hogy kedvese van.
Nem hisz senki a szavának.

Fényes Holdnak hasonmása,
istennek ékes leánya!
Ne mondd, hogy a Hithez térve
tőlem elfordulsz örökre!

Te forogsz a Nap pályáján,
én forgok a Hold pályáján.
A Világszigete körül
forgunk, Nap, Hold, két utitárs.

Te a Szent Tan egyik fele,
magam vagyok másik fele.
Ketten a Tanítás vagyunk,
vonuljunk remetelakba.

Szerelmem lobbantott lángra,
az éj napnál fényesebb lett.
Míg a halál el nem választ,
nem hagyjuk el egymást ketten.

A Nap, Hold s a csillagsereg
magas égbolt fényessége.
Legény, lány, és nyár virága
itt lenn a Föld ékessége.

Hegyek fölött felkelő Nap
tavaszi vad szelet támaszt.
Messzi kedvesem szivemben
sajgó vágyakozást támaszt.

Kél ragyogás kelet felől,
keleti ég ékes Holdja.
Kérlek, nyugaton ne szállj le,
verj tanyát az ég közepén!

Leáldoz a Nap nyugaton,
hogy nyugodjon, nem kell kérni.
Kelet felől támad a Hold,
hogy felkeljen, nem kell kérni.

Fehér felhő kelet felől
nem folt, mit az égre varrtak.
Mögüle a nap kibukkan,
amikor majd ideje jön.

Szivárvány az ég közepén,
akár a Nap fényes trónja.
Én a Naphoz mentem volna:
eltakarták fehér felhők.

Kincses sziget mennyországa
ékes sárkánypalotája.
Tanyája az isteneknek,
véli, aki reápillant.

Ó, türkizes-igazgyöngyös,
istenek széptestű lánya!
Adj házadban jó nyugovást,
nálad biztos menedéket!

Együtt hált a lány s az ifjú.
Kupa édes bort emeltek,
arakot és kumiszt ittak,
kezükkel Lótuszt formálván,
áldották a Magasságost,

szólván: Ímé, betölt sorsunk,
segítsd a Tanítást-értőt!
Kitűztük magos lakodra
a Tanítást-őrző zászlót!

Magas szirten él kedvesem,
ezüst-fehér tükör-bércen.
Lelkem elszárnyalhat hozzá,
hanem testem el nem éri.

Déli fellegek ködében
megláttam a kedves arcát.
Ó, királyi fehér daru,
üzenetem vidd el hozzá!

Magas égen szép fehér sas!
Ha, mint neked, szárnyam volna!
Nem járnék a sötét földön,
szállnék Isten országába.

Alacsony a keleti hegy,
magasabb a nyugati hegy.
Madár-herceg, a Fehér Sas,
itt is, ott is megpihenhet.

Déli felhők gomolyából
mennydörög a türkiz sárkány.
Ó, te fényes, csendes eső,
hullásod bő esztendőt hoz.

A kék-fehér ég magasán
felhő vonul felhő mellett.
Ó, de szívesen felülnék
erre a nagy, lágy felhőre!

Végy fel a nyeregbe, ifjú,
ha nincs seb a lovad hátán.
Kérlek, ha nem vetsz meg érte:
vígy el remetelakodba!

Sziklaszirtes hegyen járok,
nem félek, csak mutass utat.
Egész lelkem benned bízik,
védj hát biztos szerelmeddel.

Hegyorom, én feljutok rád,
csak segíts, jó csapást mutass!
Kedvesem, rádbiztam magam,
szerelmedet add cserébe!

Az ég sátra magasában
hosszú sorban felhők futnak.
Lemarad egy vidám felhő,
nálam akar még időzni.

Sziklacsúcsról csörgő patak
zuhog, cseveg szünetlenül.
Fecseg, tán hogy elcsavarja
én ártatlan jerke-fejem?

Hogy a lélek keserű-e,
sólyom szeméből kutattad.
De a sólyom könnyes szeme
baljóslatún jobbra fordult.

Elvágtat a csengős csődör,
a Gampala-ösvényen jár.
A kanca, a csikó anyja,
fennmarad a Jarbrog-tónál.

Ha álmodol szerelmünkről,
álmod igaz, társnak hiszel.
Ha én szólok, az is igaz:
légy szeretőm három napra!

Jarlung-parti szentély körül
árnyas fák nem lombosodnak.
Kakukk-életem nem nyughat
e tájon, s hivatalomban.

Ékes, tarka virágszőnyeg
borítja a füves mezőt.
Kitárt szirmok illatától
édes lett az egész világ.

Sziklán álló kegyhely körül
tüzes virágszirmok égnek.
Itt száll le a vándor kakukk.
Ringassátok el, virágok!

A hegyormon virág nyílt ki.
Bár hóförgeteg tépázta,
hó belepte, jég megzúzta,
mégsem hervadt el a szirma.

Páva szivárványló teste
virágcsokorhoz hasonló.
Jégtől, fagytól sem pusztul el
hegytetőn a pávavirág.

Vándor, ha meglátsz, fűszálat,
vélnéd, jó a sziklán élnem.
Ó, pedig engem, fűszálat,
nap szikkaszthat, szél letörhet.

Nézd csak a rét zöld lankáját!
Isten madárkája zeng ott.
Hogyha szavát érted, nézz rá:
szegény, ő talán nem árva?

Kipp-kopp, kipp-kopp, hull az eső,
kipp-kopp, kipp-kopp, hull az eső.
Kismadárnak, az árvának
csuromvizes lett a szárnya.

Gonosz köved ne süvítsen
a havasi rózsák közé.
Árva madárka tanyázik
havasok rózsái között.

Jeges hegyi ösvény mentén
él egy szent asszony magában.
Hogyha férfi halad arra,
haragszik rá öntudatlan.

Kakukkmadár, széphangú jós!
Te jelzed az évszakokat.
Szólanak más madarak is,
de hangjuk nem kedves nékem.

Kis csikó, te szép jak-szőrű!
Nélküled nem nyargalhatnék.
Van nemesebbvérű ló is,
de más lovat nem kívánok.

Kis szeretőm, nekem való!
Nélküled nap sem virradna.
Van szebb nálad, ifjabb is van,
de csak veled játszadoznék.

Amerre a ló vágtatna,
a lovasa nem engedi.
A gyeplő s az ostor pedig
lovasának kezében van!

Suhan, villan vízben a hal,
az ember is szállni vágyik.
Kalitkájában a madár
még csak nem is röppenhet fel.

Folyóval levelet küldtem,
de tőled nem jött rá válasz.
Halak, hát ti őrizzétek
szavaimat szívetekben.

Egyik szerelmes levélkét
a víz lefelé sodorja,
felfelé egy hal hoz választ.
Add át annak, aki várja!

Ha a fűzfa ága csapkod,
az a szél mesterkedése.
Kicsi madár, ne ijedj meg,
szállj a fűzfaágra bátran!

Ha a folyó hullámot ver,
a hullámot szél sodorja.
Ne félj, aranyos madárka,
bátran szállj a folyó fölé!

Hogyha olyan a szerelmünk,
mint a barna vadludaké,
s ha étkünk csak hideg sár lesz,
akkor is együttmaradjunk!

Hogyha te, uram-szerettem,
válnál erős törzsű fává,
én, asszonyod, árnyék legyek,
gyökered és törzsed védő.

Útra kelek, azt gondoltam,
nyergeltem már paripámat.
Néztem, néztem szép orcádat,
utamat csak halogattam.

Ha úgy vándorlunk mi ketten,
mint kelet felé a felhők,
célba jutnánk akkor is, ha
útnak indulunk mezítláb.

Ha eljutsz Lharce tájára,
Brahmaputra-zuhogóhoz,
tudd meg, áradóbb a szivem
az isteni folyónál is.

Brahmaputra túlfelén élsz,
én meg az innenső partján.
Ha eszedbe jutok egyszer,
küldj értem egy bőrcsónakot!

Hogyha gondolsz énrám, kedves,
házam ajtaján kopogtass.
Hogyha gondolok rád, kedves,
elhúzom az ajtóreteszt.

Kiáltanék, de hangos lesz,
füttyentenék, túl csöndes lesz.
Házad falán kopogtatok,
szép leányka, halld meg, kérlek.

Messzehagytam szülőföldem,
idegen vidékre értem.
Szívem reménysége mégis
benned él, hű maradt hozzád.

Hozzám még ma siess vissza,
ahogy szerető szív szárnyal!
Északon, ahol születtem,
nyílvesszőnél gyorsabb a szél.

Hímszarvas, ne szökellj hegyre,
érd be a lágyfűvű réttel!
Vesd meg földjén a lábadat,
maradj velem, álnok ne légy!

Megszeretett tiszta szívvel,
édes szavakkal becézett.
De hogy teljesült szerelmünk,
elhagyott, mindent feledve.

Aki botor, üresfejű,
ingatag is, állhatatlan.
Tegnap istennőnek látott,
ma meg gonosz démonnak hisz.

Előbb istennőnek tartott,
ételt, ruhát hordott elém.
Végül gonosz démonnak hitt,
s elűzött házából engem.

Ne rázd meg a fűzfaágat,
mert harmatot záporoz rád.
Rázzál inkább barackágat:
eléd ízes gyümölcsöt szór.

Magas ágon csügg a barack,
nyújtózom, de el nem érem.
Örvendeztess meg, barackfa,
hullasd ölembe gyümölcsöd!

A Szpelszkjába vivő uton
egy gyümölcsöt küldött Indra.
De a főisten gyümölcsét
gonosz démon elrabolta.

Magam ültettem a fűzfát,
magam öntöztem a fűzfát.
Mikor gazdag lombja sarjadt,
sokan mondták magukénak.

Minek nekem borsót enni,
ha a borsót nem szeretem?
Minek szeretőt keresni,
olyat, akit nem szeretek?

Hogyha lovad abrakolod,
és jársz mégis gyalogszerrel,
akkor mindegy, hogy magad vagy
istállóban, vagy a lovad.

Sárkányos kínai csésze
kínai nő szép emléke.
Ha a sárkány rajzát nézem,
kínai hugocskám látom.

Holdtöltén, első tavasz-haván
jött Tibetbe a kínai lány.
Lótusz-mezőn nem kell félnie,
várja vagy száz erős paripa.
Magas hágón nem kell félnie,
várja vagy száz fehér szirti sas.
Szurdokokban nem kell félnie,
fekete bőrcsónak várja száz.
Lhászai hágókon érkezik,
lófejű facsónak várja száz.
Lhászai mezőre érkezik,
várja vagy száz ékes-szép leány.
Lhászai ormokhoz érkezik,
tigris-bátor ifjú várja száz.
A Palota-hegyre érkezik,
fogadja száz fényes-rangos úr.

Zöld mezőben virág tarkáll
ékes tavasznak díszéül.
Virágünnepre ki hívott,
az az ékes tavasz maga.

Hogy a szép leányok fejét
türkiz meg korall diszítse,
Kínából türkizt meg korallt
hozott a kínai asszony.

Egy kupa bort igyál velem,
üdvözitő nektárlevet.
Ez a kupa nem ürül ki,
ez a boldogság kupája!

Idd ki a bort egyhajtásra,
ne maradjon csepp se benne.
Ürítsd jó egészségedre,
folyó-hosszú lesz életed!

Bár fogaid ragyogtatod,
ifjúságod csalása tán.
Hogyha mégis bánatod van,
valld meg nekem esküszóval!

Ahány kupa bort felhajtasz,
annyi kinccsel gyarapodol.
De ha kincsed elherdálod,
szomorúság lesz csak részed.

Jóbarátok összegyűltünk,
jó bort ittunk, úgy vigadtunk.
Ó, bor-adta, könnyű mámor,
száz aranynál többet érő!

Idejöttünk, egybegyűltünk,
míg élünk, itt gyűlünk össze!
Vigadozunk, mulatozunk,
el sem válunk mindhalálig!

Rókasapkám, mint arany Nap,
fejem tűzként melegíti.
Kék ruhám, mint felhőtlen ég,
a szép szín az élet dísze.

Derékövem piros villám,
megkötöm, és ki sem oldom.
Sarum szíja szivárványszín,
felkötöm, hogy mindig lássam.

Örömöt ígért a jóslat,
s lám, teljesült kívánságod.
Ha a jóslat jóra válik,
nem kell tartanod bajoktól.

Gazdag föld ez, Tibet földje,
kinccsel tele, sokfélével,
kincseket rejt a föld mélye,
színén tenger jószág járkál.

Szülőföldem, Gnammco tája,
a fehér só kincsestára.
A kék víz kék eget tükröz,
a fehér só, mint felhőnyáj.

Bjangthang füves legelői
türkiz ékkőként ragyognak.
Rajtuk bárány, jak temérdek,
akár csillagnyáj az égen.

Tigris, vad jak itt a férfi...

Áldott Lhásza város földjét
jobbról a Skjid folyja körül:
várost védő szent istennő
kegyes ajándéka e víz.

Kopár az Északi Fennsík,
soknak mégis szülőföldje.
Bősz az ismeretlen kutya,
mégis gazdája őrzője.

Indultam boldog vidékről,
örvendetes tájra értem.
A föld, melyen táncot járok,
nem keményebb a lágy vajnál.

Igazi föld itt a föld,
igazi kő itt a kő!

Ó, Kong-béli
sudár ifjak,
mint kolostor-fal, erősek!

A falakon egér rajza -
egér jegyében épültek.
A kapu, mint bikaderék,
bika-esztendőben készült.
A küszöb, mint tigris törzse,
tigris-jegy évében készült.

Az áldott Phuchok kolostor
legelője téres-széles.
Zsenge füvet kíván lovad -
jöjj a Phuchok vidékére!

Messzi földön, idegenben
esztendőnél hosszabb egy nap.
Nem is a nap olyan hosszú,
szülőhazám van oly messze.

Elhagytam a szülőföldem,
senkivel én nem gondoltam.
Hogy két hágón átjutottam,
jó szüléim után vágytam.

Magas égen csillagsereg.
Fiastyúkhoz nincs hasonló.
Emberektől nyüzsgő város.
Szüleidhez nincs hasonló.

Bodor felhők, szép szivárvány -
mintha ember-sürü volna.
Selyem köpeny a vállakon,
redői még hullámoznak.

A végtelen magas égen
csillagképek tündököltek.
Most felhők takarják őket,
fényüket mégsem felejtem.

Hozzám kegyes, jó szüleim
elküldtek a szent helyekre.
Fejemen zarándok-sapka,
hárombütykü bot kezemben.

Hogyha egyszál magam volnék,
elzarándokolnék délre.
De a szent hellyel mit érek
vén szüleim messzehagyva?

Mikor anyánk karján ültünk,
nem tudtuk: a boldogság ez.
Az emberek közé nőve
a szenvedést megismertük.

Szolgáltam én három évig
ködlepett Szárszing vidékén.
Varjú kárált sötét hangon -
árva lelkem belésajdult.

Van szép hazám, gazdag földem,
nálunk háromszor aratnak.
Szeretem szülőhazámat:
a nap mégsem ott támad fel.

Jó szüleim óvnak engem,
még dolgozni sem engednek.
Tiszta vizem, jó földem van,
mégsem szüretelhetek le.

Ó, bölcs Atyám, felelj nékem!
Egy szem gabonát se láttam,
s adósságom ezer vödör.
Mondd meg, hogyan történhetett?

Nem szülők, hanem kalmárok!
Nem lányuk van: portékájuk!
Egy-két ezüst veszte miatt
nyomor, bánat lányuk sorsa.

Én szépséges pásztorlánykám,
mért sírdogálsz keseregve?
Én vígkedvű pásztorlánykám,
mért sírdogálsz keseregve?
Tán a rétre az ősz jött el,
folytán a víz, fonnyad a fű?

Gonosz farkascsorda jött el,
hogy nyájadat megdézsmálja?
Vagy talán vad rablók jöttek,
hogy elraboljanak téged?

Száll énekünk szomorúan,
nyakunk szorul kalodában.
Hol vannak dalunk szavai?
Kalodánk fájára rótták.

Amikor a nap felvirrad,
mi már szolgálunk az úrnak.
Ha az ég hullatna ételt,
űzöttek, meg sem ehetnénk.

Míg munkában görnyedezünk,
száraz pelyvát, szalmát eszünk.
Ehető a pelyva, szalma,
könnyebb a madártollnál is.

Munkálkodunk vakulásig,
ki sem egyenesedhetünk.
Mire a munkának vége,
már a fényes Hold is felkél.

Több a munkánk, mint a gyógyír
új zsákjában az orvosnak.
Kezünk pedig erősebb lett
a kolostor új zárjánál.

Boldogságról nem éneklünk,
gyötrődünk, csak remény éltet.
Fiatalon már tudom:
holtig nehéz lesz a sorsom.

Jobbról málhás- s futárrobot,
balról hadi- s parasztmunka.
Széles földön ahol járok,
jobbról, balról teher roskaszt.

Kilenc rongyból van a gúnyám,
a jeges szél átfú rajta.
Csizmám: ásító farkas-száj,
rossz szögekkel átalverve.

A tejet a lányka fejte,
tejes teát mégsem ihat.
Anyja a vajat köpülte,
mégsem kóstolhat belőle.

Azt a tejet ki itta meg?
Megitta a gonosz farkas.
Azt a vajat ki ette meg?
Megette a ravasz róka.

Ha a Havas vajjá válna,
uraságunk hízna tőle.
Ha a folyó tejjé válna,
mi akkor sem kortyolhatnánk.

Rkjangthangi fennsík táján
gyorsabb a szamár a lónál.
Mert ha a szamár nem fürge,
suhog már a tüzes vessző.

Rkjangthangi fennsík táján
gyorsabb a szamár a lónál.
Mert ha a szamár nem fürge,
égő seb marad a hátán.

Rkjangthangi fennsík táján
a szerzetes lónál gyorsabb.
Mert ha a barát nem fürge,
megkergeti tanítója.

Az év mind a négy szakában
szőr nő a málhásló hátán.
Mi növeszti, ha a háta
a szép Napot sose látja?

Kaptatunk a hegy ormára,
hull a hó ránk, hull a hó ránk.
Ne félj a nagy havazástól!
Felkél a Nap, elolvasztja.

Megyek! Szarvasbikát ejtek.
Föld zord ura, csak haragudj!
Megyek! Öles halat fogok.
Vízi isten, csak haragudj!

Köszöntelek, védőisten,
Gzsidbag ormain lakozó!
Hogyha ezt a mosott gyapjút
a nap ki nem fehéríti,
akkor, zsenge leányfejjel,
menekülök kolostorba!

Széllel fésültesd a gyapjút,
könnyen, gyorsan úgy haladsz!

Házépítő, nehéz munkánk
ha a szent Tant szolgálná mind,
még ez élő testben élve
elérnénk a szent Nirvánát.

A Jamdok-tó tükrös vizén
sárga csuhás gúnár úszik.
De a csontból vésett ékű
komor hal, ó, merre tűnt el?

A szent Tannak őrizője
nem fordulhat a Tan ellen.
Volt-e olyan már a földön:
az egeret macska óvja?

A szarvas agancsa hosszú,
mégsem ér az ég boltjáig.
A nyúl mellső lába kurta,
mégis messze szökdel rajta.

A tevenyak igen hosszú,
hágón túlra mégsem ér el.
Rövid a kis ürge lába,
mégis utat ás a földbe.

Szép a csóka, de mi haszna,
ha nem kérik feleségül?
Gazdag varjút bezzeg kérik,
bár szájába lóg az orra.

Ifjú leány, elmegyek én szerzetesnek!
Talán igaz mesterem lesz, drágakő:
ha hazudom, koloncként húz,
balsorsomat is elfelejtem,
éhem szava csillapítja.
Ó, de ha rossz mesterem lesz:
szamár lesz csak, leopárdbőrben!

Víz színéről merítettem,
felzavarodott az alja.
Van a víznek színe, mélye.
Most gondolok rá először.

Ha vizet mersz sekély kútból,
zavaros víz jön fel abból.
Lelked tiszta gondolata
csak mélységes kútból támad.

Testet öltött Ezer Bölcsként
imádkozott csak szünetlen.
Szent folyóban mosakodván,
bűnök gyűltén, mégsem tisztult.

Éjjel-nappal fáradatlan a halál.
Színe előtt minden elenyész.
Szép az ifjú, de a vén már csupa ránc
és a testet a szellem sem éli túl,
műved bevégezni nincs időd:
mikor suhint le a halál, nem tudod.
Ügyelj azért, lélek: tiszta légy!

A bőrcsónak kecskebőrből,
a facsónak nyírfából van.
Ha életed végét érzed,
vándor, szállj be csónakodba!

Széles gázló lesz, vagy keskeny,
gázlón kelsz át mindenképpen.
Vigyázz, nagyon ne terheld meg
csónakodat, útrakelvén.

Hogyha léket kap a csónak,
s le kell vetned a csizmádat,
akkor mindegy, hogy a révész
pénzért visz-e, ingyen visz-e.

Megyünk tenger fövenyén, megyünk,
megyünk, igazgyöngyöt keresünk.
"Arany cérnára a gyöngyöt
ha nem fűzik, nem is ékszer!"
Gyöngyre ilyet ne mondjatok:
ha meghallja, könnyet hullat.
Ha gyöngyöt lelsz, sebten-gyorsan
rejtsd kebledbe, örömödre!

A mi igaz testvéreink
fehér lótuszhoz hasonlók.
Kívül messzire ragyognak,
kelyhük mélyén illatoznak.

Mikor Lding, a varázslófi
Buddha Tanát megértette,
a jégesőt hegyre húzva,
langy esővé varázsolta.

Varázsvíz fakad a hágón,
bűvös csodalótusz forrás.
Ha majd a szent Tant szolgálom,
hozz majd, uram, néhány cseppet!

Új meg új tündöklő testet
ölt fel a Dalai Láma.
Ki ölt testet utoljára,
csak maga szent Buddha látja.

Tudást Őrző Tiszta Tenger
szépség titkára nem oktat,
hanem amint jónak látja,
oszt minékünk szükség szerint.

1 /    Kelet felől, hegy ormáról,
        fehér fényben támad a hold.
        Egy hajadon ékes arca
        felsugárzik emlékemben.

2 /    Őszi vetés gyenge sarja
        az idén már kalászt érlel.
        A sudár test vénkorára
        dél íjjánál hajlottabb lesz.

3 /    Ha ki lelkemet betölti,
        lenne hites feleségem,
        tengermélyi drágakőhöz
        szememben hasonló lenne.

4 /    Véletlen-lelt szeretőmtől
        a véletlen elválasztott.
        Mintha fehér tűzű türkizt
        leltem s el is dobtam volna.

5 /    Ha egy rangos hivatalnok
        lányának fény-arcát nézed:
        mintha érett, szép gyümölcsöt
        bámulnál magas fa csúcsán.

6 /    Szívem tolvaja egy asszony.
        Éjszaka virrasztok búban.
        Nappal üztem őt hiába,
        éjjel fáradt gyötrött lelkem.

7 /    Minden virág elvirágzott,
        a jáspis méh mégsem gyászol.
        Ha válnom kell kedvesemtől,
        én sem sírok majd utána.

8 /    Dér gyöngyözik a fű élén,
        az északi szél hímezte,
        amely válni kényszeríti
        a virágot és a méhet.

9 /    Vadlúd hazája a nádas,
        szívesen időzne ott még,
        de a tavat jég béklyózza.
        Gubbad csüggedten a vadlúd.

10 /  Csónakomnak nincs bár szive,
        mégis fordul, visszanéz rám
        orrán a faragott lófej.
        Szeretőm nem néz rám vissza.

11 /  Egy piaci szép leánnyal
        háromcsomós kötést tettünk.
        Szerelmünket nem oldottam,
        mégis, mégis kioldódott.

12 /  Szerelemőrző zászlónkat
        fűzfa törzsére kitűztük.
        Aki erre jársz, könyörgök,
        zászlónkat kővel ne dobd le!

13 /  A tussal rajzolt betűket
        a vizcseppek elmoshatják.
        Le sem írt jelet a szívből
        senki, semmi ki nem mossa.

14 /  A papírra nyomott pecsét
        meg nem szólal, nem ér semmit.
        Kérlek, hűséged pecsétjét
        mind a kettőnk lelkébe üsd.

15 /  Ó, illatos mályvarózsa!
        Majd ha oltár dísze leszel,
        engem, fürge jáspis-méhet
        vígy be ékes templomodba!

16 /  Szívem-veszejtő ha elhágy
        s vallásába vonul vissza,
        megyek, ifjú férfi, én is
        hegyi remetelakomba.

17 /  Útmutató szent lámától
        kértem, hogy vezesse lelkem,
        de tőled el nem téphette.
        Nálad kérek menedéket.

18 /  Mesterem, a láma arcát
        sosem tudom felidézni.
        A te arcod nem idézem,
        mégis fényben, tisztán látom.

19 /  Ha szent fogadalmat téve
        mindig isten útján járok,
        idvezülök még e testben
        és halálom győzelem lesz.

20 /  A szent Kristály-hegy havából
        s a kígyófű harmatából
        kevert varázsszer sem különb,
        mint ez a bor, kocsmárosné!
        Ha ezt a nedűt megisszuk,
        nem lesz keserű az élet!

21 /  Szerencse-zászlóm kitűztem:
        rámmosolygott a szerencse.
        Vendégségbe hívott engem
        rangos asszonyság leánya.

22 /  Lányok ülnek, nézem őket,
        gyöngy-foguk mosolya villan.
        Szeme sarkából az egyik
        félénken arcomra pillant.

23 /  Mert a szivem övé úgyis,
        megkérdeztem, párom lesz-e.
        - Míg a halál el nem választ,
        tőled el nem válok - mondta.

24 /  Ha egy lánnyal kötést teszek,
        hitem kincsét tagadom meg.
        Hegyi remete ha leszek,
        szerelemtől kell búcsúznom.

25 /  Kong-phrug szerzetestársamnak
        fogoly méhként verdes lelke -
        együtt ittunk, nővel is hált,
        és most a vallásba révül.

26 /  Tudom: te, egyetlen szépem,
        hűtlen vagy és szemérmetlen.
        Mégsem faggathatom róla
        egy-tanúd: türkiz fejéked.

27 /  Mosolyogsz, gyöngy-fogad villan,
        eszem veszti ifjuságod.
        Kérlek, esküdj szerelmedre,
        hogyha szíved áhít engem.

28 /  Ahogy madár ágra talál,
        egymásra lel két szerető.
        Segítsd őket, kocsmárosné!
        Bajban ki lesz segedelmük?

29 /  Titkod ne a szüleidnek,
        hanem szeretődnek mondd el.
        De vigyázz! Sokan csábítják,
        s titkod ellenség kicsalja.

30 /  A lelket-rabló istennő
        hiába lett szeretőmmé.
        A gazdagság fejedelme
        könnyen elragadta tőlem.

31 /  Amikor a kincs ura vagy,
        gazdagságod fel nem méred.
        De hogyha más elragadja,
        bánat nyomja szíved érte.

32 /  Szeretőm, ki hajlott hozzám,
        megkívánta más szerelmét.
        A lelkemet gyötrő bánat
        élő testem is szaggatja.

33 /  Ellopták a kedvest tőlem,
        jövőm tudni jóshoz mennék,
        de a kedves tiszta lelke
        mind visszajár álmaimban.

34 /  Élne ez a lány örökké,
        a bor soha el ne fogyna,
        itt az ifjú biztos révet
        bizony mindig találhatna.

35 /  Tán nem anya szült a földre,
        barackfa ágán nyílottál.
        Gyorsabban száll el szerelmed
        hulló barackfavirágnál.

36 /  Kicsi leány, én szeretőm,
        nem farkasok fajtája vagy?
        Azok is, ha koncot kapnak,
        visszafutnak a hegyekbe.

37 /  Még a hegyi vadlovat is
        megkerítheted lasszóval.
        De a hűtelen szeretőt
        varázslat sem húzza vissza.

38 /  A zord sziklák, kemény szelek
        a sas tollát szétzilálták.
        A cselvetők, ármánykodók
        életemet emésztették.

39 /  Sárga szélű, tus-szín felhő
        a fagy és a jég szállása.
        Aki hívő is, meg nem is,
        az Buddhának ellensége.

40 /  Olvadt kérgű, fagyos földön
        nem jó lovat torpantani.
        Nem-igazi kedves előtt
        nem jó szíved kiönteni.

41 /  Fogyó s növő hold sarlója
        hasonló, de míg az egyik
        a másikból megszületik:
        szétlapul a holdlakó nyúl.

42 /  Elfogy a hold egyik fele,
        majd a fogyó hold növekszik.
        A telihold hoz szerencsét,
        hold teltével járok hozzád!

43 /  Föld-királya hegy, Szuméru!
        Állj örök-romolhatatlan!
        Körbejár a hold is, nap is,
        utamat ők vezéreljék!

44 /  A növő hold harmadnapon
        fénylő-fehér leplét ölti.
        Ígérj csak egy fénylő éjjelt,
        mely teliholdként sugárzik.

45 /  Ó, te szent Tan-oltalmazó,
        gyémánt jogarú Legfelső!
        Ha van olyan varázserőd,
        híveidet oltalmazzad!

46 /  A kakukk első szavára
        olvadt a föld, illatozott.
        Hogy először megláttalak,
        testem-lelkem fagya olvadt.

47 /  Ha nem gondolsz elmúlásra,
        ostoba vagy,
        még ha másban okos is.

48 /  Etess ebet, tigriskutyát,
        bármi fajta is, kezes lesz.
        Házad nősténytigrisének
        adhatsz bármit, kezedbe mar.

49 /  Ismerem jól gyenge testét,
        lelke röptét föl nem mérem.
        Pedig porba rajzolt ábrán
        mérhetem a csillagpályát.

50 /  Sűrű rengeteg sötétjén,
        Déli Völgyben van találkánk.
        Csak a beszélő papagáj
        tudná titkunk kifecsegni.
        Beszélő papagáj, kérlek,
        keresztúton ne fecsegd el!

51 /  Lhásza sűrű tömegében
        földijeim a legszebbek.
        Ez a felém tartó lányka,
        ő is földemnek szülötte.

52 /  Te szakállas sárga kutya,
        ki embernél okosabb vagy!
        Éji utam el ne áruld,
        s azt se: hajnalban tértem meg!

        Szeretőt keresni mentem,
        lehullott a hó hajnalra.
        Mikor lakom palotámban,
        nevem: Szent Tudás Őrzője.

        Ha Lhászában lent csavargok,
        ott úgy hívnak: vidám legény.
        Titkom minek rejtegessem?
        A hó rávall lépteimre.

53 /  Gyönge testű, aluvó lány,
        hajlik-e a szived hozzám?
        Igaz szívem megcsalod-e,
        hogy elrabold drága kincsem?

54 /  Ő fejékét felkötötte,
        hátra varkocsát vetette.
        - Szerencse kísérjen - mondta.
        - Boldogan élj - válaszoltam.
        - Búsulok utánad - mondta.
        - Visszatérek - azt feleltem.

55 /  Fehér gém, add kölcsön nekem
        erejét te gyors szárnyadnak!
        Nem maradok messzi tájon:
        más alakban visszatérek.

56 /  Holtotokban, a pokolban
        tetteitek megméretnek
        a Törvény Királya által.
        Ott magát ki-ki meglátja.
        Győzedelmesek legyetek!

57 /  A jós nyíl a célba talált,
        a nyílhegy a földben maradt.
        Szelíd szeretőt találtam,
        szívem most már övé marad.

58 /  Kelet-India pávája
        s Kong-béli völgy papagája
        ha más földön születtek is,
        szent Lhászában találkoztak.

59 /  Amit felőlem pusmognak,
        színigaz, megvallom titkon.
        Sebes lépteim nyomai
        lányok házába vezetnek.

60 /  A fűz madárkát szeretett,
        a madárka meg a fűzfát.
        Szeretetre hogyha lelnek,
        sas sem tépi ketté őket.

61 /  Túl sokat kérdeztem én már
        ifjú, rövid életemben.
        Következő életünkben
        vajon megtaláljuk egymást?

62 /  Te papagáj, te szószátyár,
        kérlek téged, hallgass el már!
        Széphangú hugod, a rigó
        dalra készül a füzesben.

63 /  Őrjöngő, vad sárkánydémon
        őriz téged szakadatlan,
        meglásd, mégis leszakítlak,
        édes alma, érett alma!

64 /  Vagy: jobb meg sem látni téged,
        hogy szivem el ne veszítsem,
        vagy: még jobb kerülni téged -
        hűtlenséged ne emésszen.