Utószó

Kis népek műveltségét - legyen bár ősi és értékes - még közvetlen környezetük is sokkal lassabban ismeri meg, mint azokét a nagyobb nemzetekét, amelyekre egyébként is naponta figyel a világ. Még inkább így van ez, ha az a kis nemzet egy másik kontinensen, Ázsiában él, a "világ tetején", mi pedig itt, Európa közepén várjuk távoli, különös műveltségének bemutatkozását.
Tibet régi, buddhista - pontosabban lamaista - kultúrájának tárgyi emlékei (különféle istenségek szobrai, imamalmok, templomi zászlók stb.), vagy az ezekről készült fényképek aránylag könnyebben eljutnak az európai érdeklődőhöz, mint hatalmas irodalmának lefordított, értelmezett szövegei. Így azután nem is tudjuk talán, hogy e kötet versei - régi és mai tibeti dalok - egy éppolyan óriási műveltség apró darabkái, mint amilyen a középkori Európában a latin nyelvű volt. A tibeti nyelv ugyanis, mind a mai napig, nemcsak a tibeti nemzeti műveltség - irodalom, tudomány - lejegyzését szolgálja, de a még sok helyütt eleven, csaknem ezerháromszáz éves lamaista kultúra szakrális nyelve is. Ez a lamaista kultúra pedig már születése első századaiban hatalmas, könyvtárakat megtöltő tibeti nyelvű irodalmat hozott létre; virágzása idején - a XV-XVII. században - a Himalája vidékétől egészen Mongóliáig ezen a nyelven elmélkedtek, imádkoztak, tartották szertartásaikat és írták tudós könyveiket a buddhista kolostorok sárga csuhás szerzetesei.
A tibeti nyelvű kultúra legelső föllelhető írott emléke egy VII. századból származó jóskönyv. És bár ez jó évezreddel későbbi, mint az első kínai emlékek, a tibeti irodalom általa - a környező rokon nyelvű népek első írott emlékeivel összehasonlítva - a kínai után a második helyre kerül. (A nyelvcsalád déli rokonai közül az első burmai emlékek például a XI-XII. századból, a thai írásos emlékek a XIII. századból, a lao irodalom első emlékei pedig a XV. századból származnak; a kínai költészet legrégibb gyűjteménye, a Dalok Könyve - amelyben népköltészeti eredetű versek is vannak - a Csou-kor [i. e. XI-III. század] idején keletkezett.)
A tibeti irodalom legrégibb, ótibeti korszaka természetesen még nem hordozza magán a későbbi tibeti államvallás, a lamaizmus mindent átható, meghatározó jegyeit. A buddhizmus Tibetben csak a VII. században erősödött meg, és a század utolsó évtizedében lett államvallássá. Addig a tibeti irodalom - királyi feliratok, a belső-ázsiai hódítások és a kínaiak ellen vívott győzelmes csaták eseményeit hírül adó rövidebb-hosszabb feljegyzések, krónikák - elsősorban a történeti irodalom részeként fogható fel. S bár találunk ezekben a szövegekben utalásokat a tibeti ősvallás, a bon jelenlétére, ez az irodalom - szemben a későbbi lámahitű kanonikussal - mégis a világi irodalom kezdetének tekinthető.
E korszak legjelentősebb műve a Tunhuangi krónika, a legendákba vesző, ősi királyok és az első történeti uralkodók színes históriája, melyen belül több irodalmi műfaj is helyet kapott. Találunk benne az elbeszélő prózába ágyazott verses részleteket: dalt, panaszos éneket, királyi országnagyok hűségesküjét, verses párbeszédet, énekes találós kérdést. A későbbi vallásos versektől eltérően ezek a verses sorok páros szótagszámúak, s bár hatszótagos tartamuk ritmusszerkezete más, a páros szótagszám itt akár a mai népdalhoz fűződő rokonság jeleként is értelmezhető. Talán éppen ezek a sorok őriznek számunkra valamit a kor népköltészetéből. Nagy hagyománya van tehát Tibetben a versnek, a népköltészetnek pedig olyan nagy a hatása az irodalomban, hogy a későbbiekben még a szinte mindent magához idomító lamaista vallásos költészet is visel magán bizonyos népköltési eredetű tartalmi-formai jegyeket. A népköltés vagy legalábbis a szóbeliség hatása felsejlik a buddhista misztikusok verseiben is, a nép ajkán felhangzó énekekben viszont a lamaista irodalom hatása érezhető: olykor páratlan szótagszámúak, mint a láma-versek. A népdalköltészet sok szállal kapcsolódik a tibeti költészet ősi és újabb ágaihoz, de vannak a műköltészettől eltérő sajátos jegyei, mégpedig olyanok, melyeket jól ismer a mi, magyar népdalstrófához szokott fülünk, szemünk is. A tibeti népdal szerkezeti építkezésére egy olyan vonás jellemző, amelyet a magyar népdalkincsben is mindenütt fellelhetünk: a strófa első felében megrajzolt természeti kép és a második szerkezeti egységben megfogalmazott - a költő érzésvilágából vett - belső kép gondolati párhuzama. Magyar népdalainkban gyakran találkozunk nyíló vagy hervadó virág képével, mely a születő vagy elmúló szerelmet idézi; a tibeti dalokban gyakorta feltűnik a kelő hold vagy a nap, az illatos virág vagy égbe nyúló, hófödte szirt, sőt még szilaj vadló is a szeretett lány szépségének, elérhetetlenségének vagy éppen szertelenségének képi párhuzamaként. Az, hogy jelképvilágában a tibeti és a magyar népköltészet is gyakran és szívesen használ efféle paralelizmust, nem jelent közvetlen rokonságot, de mindenképpen érdemes megjegyeznünk, hogy a tőlünk nyugatibb európai népdalköltészetben általában sokkal ritkább és esetlegesebb a természeti kezdőkép használata. Több kutató szerint ez a jellegzetesség népdalainkban még a honfoglalás előtti, ha nem is belső-ázsiai, de mindenképpen keleti örökség.
A párhuzamos szerkesztésmód a tibeti népköltészet legjellemzőbb vonása. Mégpedig igen gazdag különb-különb fajta párhuzamosság-változatokban. Találunk példát ellentétes párhuzamosságra: "Őszi vetés gyenge sarja / az idén már kalászt érlel. / A sudár test vénkorára / dél íjjánál hajlottabb lesz." Váltogató párhuzamosságra épül a Rkjangthangi fennsík táján kezdetű dal, szakaszai egymással egyirányú következtető párhuzamokat alkotnak. Gyakori a fokozó párhuzamosság, például a sokszakaszos Roppant tenger mélyes mélyén kezdetű versben, amely ellentétes és váltogató párhuzamossággal együtt fordul elő. De akad olyan dal is, amelyben két, egymással is párhuzamos, fokozó paralelizmust rejt a vers két szerkezeti egysége. Ezt példázza az Én szépséges pásztorlánykám kezdetű dal: "Én szépséges pásztorlánykám, / mért sírdogálsz keseregve? / Én vígkedvű pásztorlánykám, / mért sírdogálsz keseregve?" - hangzik föl a két párhuzamos kérdés az első négy sorban; a következő szerkezeti egység hat sora tartalmilag egyre riasztóbb, párhuzamos kérdésekből áll: "Tán a rétre az ősz jött el, / fogytán a víz, fonnyad a fű? / Gonosz farkascsorda jött el, / hogy nyájadat megdézsmálja? / Vagy tán vad rablók jöttek, / hogy elraboljanak téged?"
A szóképek alkotásában ugyanilyen gazdag a tibeti népdal. Megszemélyesítések, hasonlatok, metaforák követik egymást, más népek dalaihoz hasonlóan színesek és tömörek, mégis jellegzetes tibeti világot idéznek föl. "A kapu, mint bikaderék, / bika-esztendőben készült" - utal a hasonlat az állatöv szerinti évszámlálásra. "Ó, ti pompás lótuszkelyhek" - szólítja meg társait a mályvaleány. A fehér só felhőnyáj-hoz hasonlatos, a patak azért fecseg tán, "hogy elcsavarja / én ártatlan jerke-fejem" - panaszolja a dal. "Őrjöngő, vad sárkánydémon"-nak nevezi a szerelmes kedvesének őrzőjét. Gyakran fordulnak elő vallási jelképek a versekben. Például a zarándok "hárombütykü botja" - a "három drágakövet" jelképezi, vagyis Buddhát, a Tant és az egyházat. "Idvezülök még e testben / és halálom győzelem lesz" - szól egy másik dal tömör képe; vagyis buddhává lesz.
A dalok saját jelképvilágában vannak állandóan visszatérő szimbólumok. A jáspis méh például rendszerint a szerelmes ifjút jelképezi. A fűzfa is gyakorta jelenik meg szimbolikus értelemben: a családi közösség jelképeként. A falvakban csaknem minden család ültet fűzfát, és a néphit szerint, amíg a fűz ágai nem száradnak, a család is virágzik. "Magam ültettem a fűzfát, / magam öntöztem a fűzfát. / Mikor gazdag lombja sarjadt, / sokan mondták magukénak" - panaszolja sorsát a dalköltő. A növekvő hold szerencsés napokat ígér, a fogyó hold képe pedig a hanyatlás, a balszerencsés időszak eljövetelét jelzi. A belső- és kelet-ázsiai néphit szerint a holdban nyúl él: "Fogyó s növő hold sarlója / hasonló, de míg az egyik / a másikból megszületik: / szétlapul a holdlakó nyúl."
A Szent Tan vagy Törvény, Buddha tanítása, a legnagyobb értéket képviseli a dalokban, de a Tan részeinek elválaszthatatlansága jelképi értelemben a szerelmesek összetartozását is példázhatja, mint a Te a Szent Tan egyik fele kezdő sorú dalban, amelyben a lámatudományok két nagy gyűjteményének, a Kandzsurnak és a Tandzsurnak egysége a párhuzamosság egyik eleme. Több helyütt dalolnak a buddhizmus szerencsehozó zászlajáról is: a zászlócskára valamely ima szövegét írják fel, s a hit szerint, ha egy fa csúcsára vagy háztetőre kitűzik, és a szél meglobogtatja, akkor az imában foglalt kérést meghallgatják az égiek. Szerencsés, akinek kérését teljesítik is. A jeltudó láma vagy a jós nyílvesszeje rendszerint a jövendőmondást jelenti.
A dalok egy csoportja régmúlt időket idéz: a kínai lány érkezése, Tibetben töltött életének emléke a VII. században uralkodó legendás államalapító, Szrong-brcan szgam-po király kínai feleségére, egy Tang-házi hercegnőre utal; a kegyes hagyomány a kínai királynőt a Fehér Tárá istennővel azonosítja.
A tibeti népköltés - mint ahogyan a jelkép világából vett példákon is láttuk - a dalköltő nép gondolat- és érzésvilágának legsajátabb elemeit használja. A versek természeti képei is e "világ tetején" élő nép valóságos környezetét elevenítik meg: havas hegycsúcsokkal körülölelt völgyek, fennsíkok, hágókkal, szurdokkal szabdalt meredélyek, égbe nyúló szirtek, sebes folyású hegyi patakok és zúgó hegyi folyamok tárulnak elénk. E tájat a dalok Tibet földjén és a melegebb Indiában honos élővilággal elevenítik meg: a domboldalakat sárga írisszel borítják, az év nagyobb részében kietlen völgyek rétjei a versekben tarkán pompáznak, illatos mályvarózsa, lótusz nyílik, a fűzfák ágai közt madár fészkel, kakukk, rigó és csóka szól, gyakran megjelenik a tibeti ég királyi madara, a fehér szárnyú fenséges sas, vagy a hosszú életet is jelképező darumadár. Kolostorok, templomok emelkednek, szerzetesek, lamaista papok és a kolostori birtokokon verejtékező köznép, szolganép vagy éppen vándorló pásztorok népesítik be a vidéket. A főváros, Lhásza színes piacterei, utcái forgatagát, fogadósnék és a fogadók víg kedvű lányainak életét is sokszor megénekli a dal, hogy az énekes ennek a világnak a hangulatával érzékeltesse saját érzéseit, szemlélődése nyomán támadt gondolatait.
A tibeti költészet nem ismeri sem a rímet, sem az előrímet. Márpedig e két formai eszköz, vagy legalábbis a kettő közül az egyik, általában jellemző a belső-ázsiai költészetre - a rímelés különösen a tibetivel rokon nyelvű kínai verselésre, az alliteráció például a régi ujgur, a mongol és a jakut népköltészetnek sajátja. A rím is több török népének: rímes többek között a tatár és a baskír népdal. Ha a tibeti dalokban mégis összecsengő sorvégeket találunk, az csak a párhuzamos szerkesztés, a gondolatritmus és a vele járó grammatikai párhuzamosság alkalmi következménye. Ha volna a tibeti nyelvben hagyományos értelemben vett rag, akkor ezeket a véletlenszerű sorvégi megfeleléseket ragrímeknek is nevezhetnénk. Lényeges tulajdonsága még a tibeti versnek, hogy kötött terjedelmű sorainak belső elrendeződése leginkább a hangsúlyos verselés elvére, szabályaira emlékeztet. A hangsúlyos és hangsúlytalan szótagok váltakozását némely kutatók időmértékes verselésnek fogták fel, kevésbé figyeltek a magas és mély zenei hangsúlyú szótagok váltakozása keltette ritmusra, amely pedig - a hangsúlyokkal tagolt ütemek ritmusa mellett - a tibeti verselés másik jellemzője. A tibeti vers egyetlen szigorú formai kötöttsége a szótagszám következetes megtartása. A láma-irodalomban a klasszikus formák páratlan szótagszámú sorokból épülnek; a túlnyomóan páros (legtöbbször hatos) szótagszámot kedvelő népköltési énekekre - a dallamtól és hangszeres kísérettől függetlenül is - egyazon ideig hangzó sorok jellemzőek. A népköltészet (és a nem tudós dalköltészet) verseit nagyobbrészt éneklik, és a nyelvi ritmus egybeolvad a zeneivel vagy alkalmazkodik hozzá. A dallam tartama, a zenei sorok megkívánhatják a szövegsor töltőelemekkel való bővítését, máskor az ismétlődő zenei szerkezet szigorúbbra szabhatja a szöveg ritmusát.

A tibeti népdalköltészet nemcsak terjedelmes és meghatározó része a világi költészetnek, de saját műfajaiban is gazdag és változatos. Vannak rövidebb-hosszabb elmélkedő, filozofikus hangú versek: bölcselő dalok; olvashatunk az európai munkadalokkal távoli rokonságban álló, munkához kapcsolódó dalokat, amelyek rendszerint nem egy-egy munkafolyamat műveletének ritmusát kísérik, hanem a munkavégzéshez fűződő érzések fejeződnek ki bennük, olykor vallásos kép kíséretében, mint például a házépítők keservét panaszoló énekben. Találunk gúnydalokat, ezek sajátos fajtája a lámacsúfoló, mint például a "sárga gúnárról", azaz a kolostorlakó szerzetesről és a "csontból vésett ékű komor halról", azaz az aszkétáról szóló ének. Sok az népdalok között az alkalmi ének és a bordal is. A tibeti társadalomnak azt a különös kettősségét, hogy a nomád életforma máig együtt él a letelepedett, földművelő életformával, visszatükrözik a népdalok is. (Például az Én szépséges pásztorlánykám kezdetű.) A kesergők erőteljes költői képekkel érzékeltetik a társadalom és az egyéni sors igazságtalanságait, az alávetettek keserűségét. Talán tájdicsérő énekeknek nevezhetjük azokat a dalokat, amelyek a szülőföldhöz való ragaszkodást, a hazai táj megszépítő dicséretét zengik. A tibeti népköltészet különösen gazdag szerelmes énekekben, számtalan kép idézi föl a vágyakozást, ígéretet, örömöt, bánatot.
A népdalokéval rokon hangú szerelmi líra klasszikus dalköltője Tibetben a hatodik dalai láma, akinek versei már szinte keletkezésük pillanatában folklorizálódtak. Changsz-dbjangsz rgja-mcho (lhászai kiejtés szerint: Cangjang-gjaco) - ez a tibeti állam 1683 és 1706 között élt főpapi uralkodójának neve - egészen fiatalon került az egyház és az állam élére. Rövid élete különös, regényes fordulatokban bővelkedett. Már az isten-királyi trónra való kijelölése is rendhagyó körülmények között történt. Amikor nagy elődje - a kiváló államférfi és tudós író -, az ötödik dalai láma 1682-ben elhunyt, a Potalában, az egyház- és államigazgatás lhászai palotájában a kijelölt régens, egyetértésben a főlámákkal, merész lépésre szánta el magát: attól tartva, hogy az ötödik dalai láma uralkodása idején gazdaságilag és szervezetileg megerősödött teokratikus államrend szétesik, elhatározta, hogy mindaddig titokban tartja a "nagy ötödik" halálát, amíg újabb testet öltését meg nem találják, és az új dalai lámát hatalmába nem iktatják. A lámahit szerint ugyanis a dalai láma nem távozik el végleg a trónról, hanem lényege pusztán egy másik, új alakba költözik át, a buddhizmus nyelvén szólva: új testet ölt, reinkarnálódik. A régens tehát - aki egyébként az ötödik dalai láma fia volt, maga is tudós könyvek szerzője - titokban összehívta a jeltudó, jövendőmondó lámákat, hogy útmutatásuk alapján megtudja, mely tájon kell apja reinkarnációját kerestetnie. Mikor a szerzetesek jelentették, hogy a későbbi hatodik dalai lámát, Cangjang-gjacót (vagy klasszikus alakú, teljes főpapi nevén Blo-bzang rig-ndzin Changsz-dbjangsz rgja-mcho-t, azaz magyarra fordítva a nevét: Jó Értelmű Tudást Őrző Tisztahangú Tenger-t) megtalálták, a régens a csecsemőt szüleivel együtt titokban a palotába vitette. A fiú kitűnő nevelésben részesült, az évek során tiszteletre méltó szerzetesi műveltségre tett szert. Eközben az ötödik dalai láma haláláról még mit sem tudtak az országban, sőt, ami még fontosabb, a határokon túl sem. Tibetet észak felől ugyanis már jó ideje veszély fenyegette: a szomszédos ojrát mongolok vezére, Lha-bzang kán csak a belső gyengülésre várt, hogy támadást indítson. A századfordulón azonban mégis kitudódott az ötödik dalai láma halála, és a régens, hogy elkerülje az ojrát támadást, s hogy az ország vezetését formailag is megerősítse, kénytelen volt hatalmába iktatni a még mindig nagyon fiatal Cangjang-gjacót. A hatodik dalai láma trónra lépése nem is okozott az első időkben belső viszálykodást, a fiatal uralkodó azonnal népszerűvé vált, és kezébe vette az irányítást. Csakhamar bebizonyosodott azonban, hogy az ifjú sokkal inkább kedveli a vígságot, a szerelmet és a költészetet, mint a hivatali teendőket. Ha tehette, az egyház- és államügyek elől a város színes forgatagába menekült, álruhában járta a környéket. Kettős életet élt: jól ismerték a városi csapszékekben, és sikere volt a széplányoknál is. A költői lelkű isten-király különösen kedvelte a palotája szomszédságában álló, "A sárkányhoz" címzett nyilvánosházat, s éjszakáit rendre ott töltötte. Az ifjú költő kedvence volt a fogadó lányainak, négysorosait szívesen dalolták a vendégek. Többnyire ezeken az emlékezetes látogatásokon szerzett élmények ihlették a dalai láma költészetét, s versei a városi nép legőszintébb hangján szólnak életről, szerelemről, halálról. A személytelen-személyesen megszólaló népdalok világával - s távolról a mi virágénekeinkkel is - rokon rövidke dalokból a főpapi sorsból kitörő, eleven ifjú személyes arca és tűnődése villan elénk. Szerelmes énekei is magukon viselik a tanult lámahitű gondolkodó ítéleteit az emberi világ illúziószerűségéről.
Cangjang-gjaco mindössze néhány rövid évig élhette a minden hatalommal bíró legfőbb uralkodó és a kicsapongó költő különös, kettős életét. 1705-ben az ojrát kán rátört a fővárosra, Lhászára, a régenst megölték, a hatodik dalai lámát pedig foglyul ejtették. 1706-ban még sikerült megszöknie a kán fogságából, de már nem jutott messzire, a fővárostól északra, a Kukunor-tó vidékén elfogták, és valószínűleg gyilkosság áldozata lett. Dalait, melyek fadúcos nyomtatott formában is megjelentek, a tibetiek mindmáig dalolják szerte hatalmas országukban. Éneklik írástudók és a betűvetésben járatlanok is, akárcsak e kötet más, már századunkban lejegyzett népdalait.
A válogatás Jü Tao-csüan Love Songs of the Sixth Dalailama (Peking, 1930); Giuseppe Tucci Tibetan Folk Songs (Ascona, 1966); Namkhai Norbu Dewang Orientalia Romana, Essays and Lectures 2. (Róma, 1967) és a Bod-kji glu-gzsasz című kiadvány (Peking, 1959) alapján készült.

Hogy e kötet versei magyarul megjelenhessenek, hogy a tibeti költészet és a tibeti kultúra megannyi értéke az egyetemes emberi műveltség részévé válhasson, annak feltétele mindenekelőtt a tibetisztika tudományának megalapozása volt. A tibeti nemzeti műveltség tudományos megismerésének úttörői között ott találjuk Kőrösi Csoma Sándort is. Nemcsak hazánkban, hanem szerte a világon a legnagyobb tisztelettel említik a kétszáz esztendővel ezelőtt született nagy székely tudós nevét. Kőrösi Csoma neve és kimagasló emberi példája Eötvös József szavaival élve "nemzetünk emlékkönyvének egyik legszebb lapján áll". Csoma valóban kivételes szolgálatot tett a tudománynak, amikor - a magyarság eredetét kutató befejezetlen útján tudatosan vállalt kitérőül - Tibet nyelvének és irodalmának feltárását elindította. Csoma tudta és hitte, hogy munkásságával nemcsak a tudomány, de az ember is gazdagodik, s az általa feltárt új ismeretek megszerzésével talán jobbá is válik. Ennek a Kőrösi Csoma Sándor-i gondolatnak a jegyében igyekszik a tibetisztika korunkban is újabb és újabb rétegeket felszínre hozni a tibeti irodalomból, és értelmezésével, fordításával Kőrösi Csoma Sándor emlékéhez méltón szándékozik az olvasót szolgálni.