Az oroszországi glasznoszty - ugyan, ki emlékszik még e bűvös varázsszóra? - jellegzetes drámaírója az 1936-os születésű Viktor Szlavkin. Karikajáték című színdarabja, amelyet Morcsányi Géza ültetett át magyarra, a nyitás éveiben született, akkor, amikor a szabadság friss levegője kezdte átjárni az orosz színpadokat. A politizáló és publicisztikai tartalmakat is közvetítő drámairodalom számára persze maga a tematika rejtette a legnagyobb művészi csapdát: az aktuális tartalmak színpadi megformálása gyakran megmaradt a publicisztika szintjén.

A Kamrában bemutatott Szlavkin-darab szimptomatikusan mutatja föl egy sajátos színházi korszak számos erényét és ellentmondását. A Cerceau, avagy oroszosan Szerszó - ez a mű eredeti címe - az orosz irodalomban mélyen gyökerező élethelyzeteket emel át lazán megkomponált színpadi játékká. Egy nemzedék önvizsgálata, az orosz "intelligencia" válsága, szembesülése egykori, elveszített eszményeivel örök színpadi téma Csehovtól Jerofejevig és Nyikolaj Koljadáig, hogy csak az időben hozzánk közelibb szerzőket idézzük. A Karikajáték szereplői többségükben negyvenes értelmiségiek, akik az érett felnőttkor küszöbére érve jutottak el a rendszerváltás startvonaláig s az önmagukkal való szembenézés kényszeréig. A szereplők között vannak mérnökök, tanárok, történészből lett menő vállalkozó s egy "svéd" turista, aki némi rálátással szemléli korosztályos társai vergődését, valamint egy nyugdíjas férfi, aki visszakapott dácsáját jött megszemlélni, s aki a házban talált elsárgult leveleket böngészve nosztalgikusan felidézi mozgalmas ifjúkora szerelmeit.

Kakas, a negyvenes mérnök meghívja egy hosszú víkendre barátait frissen megszerzett nyaralójába, hogy megossza velük örömét, s amúgy gálánsan fölkínálja nekik a nyaralót közös használatra. A hatfős kis társaság vodkával kellőképpen átitatott hétvégéjén afféle nemzedéki panasznapot tartanak, mindannyian elmesélik, mitol jutott zsákutcába az életük, s miféle egyéni életstratégiákat követve igyekeznek talpon maradni. Darvadozó együttlétüket az öreg Koka érkezése színesíti, aki, mint kiderül, a dácsa igazi tulajdonosa. A vállalkozó szellemű s kellőképpen rámenős történész-kárpitos, Pása mindjárt üzletet próbál kötni vele, meg akarja venni a házat, s rögtön feleségül kéri a férfiak közt ingadozó huszonéves Nágyát, a társaság egyetlen fiatal hölgytagját. Konfliktus persze nemigen szikrázik föl a szereplők között, csak életérzések, hangulatok idéződnek fel, életeszmények és filozófiák mérődnek össze, azok is jobbára csak polifonikusan elbeszélt egyéni életutak formájában.

Szlavkin darabja igazi antidráma: epikus szólók párhuzamos füzére, amelyekből alig csiholódik színpadi feszültség. Látható cselekvések és konfliktusok híján a drámának a lelki tartományban, a psziché rezdüléseiben s a felidézett múlt fájdalmas viviszekciójában kellene végbemennie, ám ehhez a Karikajáték - legalábbis az előadás alapján úgy tunt - se nem elég mély, se pszichológiailag nem elég gazdagon árnyalt: hol egy társalgási komédia frivol könnyedségét célozza meg, hol meg a publicisztikai hév ragadja magával a szerzőt, amikor is a deklasszálódó orosz értelmiség sanyarú sorsát ecseteli hosszú és közhelygyanús tirádákban. A szlavkini dramaturgia még a játék mélyén rejtőző potenciális konfliktusokat is eltünteti, vagy belemossa az epikus elbeszélések áramába; nem fölszikráztatni akarja a drámát, hanem eliminálni. A roppant hosszadalmas második felvonás nagyrészt abból áll, hogy egy elképzelt álomjelenetben a szereplők egyenként leveleket olvasnak fel, önvallomásszerűen elmesélik életük fordulatait, azt, hogy mitol érzik kudarctörténetnek addigi sorsukat. A többiek ezalatt visszavedlenek nézővé, s velünk együtt mozdulatlanul és reakciók nélkül hallgatják a soros elbeszélőt. Szlavkin szereplőinek vallomásai nem drámai monológok, hanem lírai elemekkel átszőtt epikai betétek, amelyekben a történetmondás, a visszaemlékezés a domináns elem, ekként rendre unalmat csempésznek a játékba. A hosszú és színpadszerűtlen üresjáratok aztán szükségképpen "leültetik" az előadást, a csehovi dramaturgiával kísérletező játék nemigen bizonyul működőképesnek, az epika epika marad, hiába akarnak belőle drámát fabrikálni.

Forrás:
http://www.lap.szinhaz.hu/html/april/karikajatek.html