Az elegáns élet fiziológiája

De e ponton már meg is szűnik a munkás élet. A magasabb tisztviselő, a magasabb papi méltóságok viselője, a tábornok, a nagy földbirtokos, a miniszter és a komornyik,^[1] meg a fejedelem már a semmittevők kategóriájába tartozik; és az ő birodalmuk az elegáns élet.

Ha eddig eljutottunk a társadalmi rend e szomorú osztályában, és ha filozófusok vagyunk, hát annyi undor fog el azokkal az előítéletekkel szemben, amelyek arra kényszerítik az embereket, miszerint egymás előtt elsurranjanak, úgy kerülvén egymást, mint a kígyók, hogy könnyíteni kell lelkünkön ezzel a kijelentéssel:

- Nem a saját mulatságomra teremtettem olyannak ezt a népet, amilyen, én csak olybá veszem, amilyen történetesen.

A társadalomnak, mint tömegnek, ez az osztályozása segíti elő az első axiómák fölállítását, amelyeket a következőkben lehet megszövegezni:

I.

A civilizálatlan és a civilizált életnek egyaránt végső célja a nyugalom.

II.

Az abszolút nyugalom hozza magával a spleen-t.

III.

Az elegáns élet, e fogalom tágabb jelentőségét véve alapul, a nyugalom megelevenítésének művészete.

IV.

Az, aki egyszer már megszokta a munkát, sohasem tudja az elegáns életet fölfogni.

V.

Utóirat. Hogy az ember "fashionable" legyen, abban a helyzetben kell lennie, hogy a nyugalmat élvezni tudja, anélkül, hogy valaha dolgozott volna.

Más szavakkal: főnyereményt kell csinálnia, milliomosnak vagy egy herceg fiának kell lennie, vagy valami szinekúrája legyen az illetőnek, vagy pedig értsen ahhoz, mint kell állásokat és méltóságokat egymásra halmozni.

2.§
A művész-élet

A művész: a kivétel. Az ő semmittevése munka, az ő munkája üdülés és felfrissülés. Lehet előkelő is, vagy hanyag, amint éppen jön. Kedve szerint veheti föl a dolgozó-kabátot, a munkás-zubbonyt vagy a frakkot, amelyet a világfi visel. Nem hajol meg a törvények előtt, ezt a többi emberre kényszeríti. Egyre megy, semmit sem tesz, vagy pedig éppen egy remekművet érlel agyában, anélkül, hogy bármit is tenne; hogy valami pálcával egy gebét irányít-e, vagy pedig gyeplőjével a bricska négy paripáját kormányozza; hogy a zsebében nincs huszonöt centimes, vagy pedig két kézzel szórja-e az aranyat: - ő mindig egy nagy gondolat megnyilvá­nulása, és ő uralkodik a társaságon.

Amikor M. Peel belépett Chateaubriand gróf szobájába, egy dolgozószobát látott maga előtt, amelynek minden darabja tölgyfából készült. A követ, aki harmincszoros milliomos volt, rögtön megérezte, hogy valamennyi angliai, még oly tömör ezüst- és aranybútora, emellett az egyszerűség mellett tökéletesen elvesztette jelentőségét.

A művész mindig és mindenben nagy. Megvan a saját külön eleganciája és külön, egyéni élete, mert őrajta minden: szellemi erejének és hírnevének reflexe. Ahány művész van, annyiféle élet van, amelyek új ideáktól vannak áthatva. Az ő életükön a "fashion"-nak nincs hatalma: ezek a fegyelmezetlen lelkek mindent saját ízlésük szerint módosítanak. Ha elfoglalnak egy pagodát, hát ezt is csak azért teszik, hogy azt saját felfogásuk szerint átalakíthassák. Ebből viszont egy olyan aforizma következik, amely egész Európára érvényes:

VI.

A művész úgy él, ahogy akar... vagy ahogyan éppen tud.

3.§
Az elegáns életről

Ha itt elmulasztanánk definiálni, hogy mi az előkelő élet, ez a fejtegetés valóban szegényes lenne. A fejtegetés definíció nélkül olyan, mint egy ezredes, akinek mindkét lábát amputálták: csak döcögni tud. Definiálni pedig annyit jelent, mint egyszerűsíteni; jó, hát egyszerűsítsünk.

Definíciók

Az elegáns élet a külsőséges, a materiális élet tökéletesítése.

Vagy:

A tudomány, amely megtanít arra, hogy ne cselekedjünk úgy, amint mások cselekednek, holott látszólag mégis úgy cselekszünk, mint mások.

De talán még pontosabban meghatározhatnánk ilyesformán:

A grácia és az ízlés fejlődése mindenben, ami a miénk és ami körülöttünk van.

Vagy még egy kissé logikusabban:

A birtokunkból érdemet csinálni.

Mélyen tisztelt Emile de Girardin barátunk ezt így mondaná:

Noblesse minden dologban.

P. T. Smith pedig így:

Az elegáns élet az ipar megtermékenyítő princípiuma.

A pedagógus Jacotot ezt mondaná:

Az elegáns élet taglalása fölösleges, mert az már megtalálható a "Telemach"-ban is.

Ha Cousin-re hallgatunk, akkor már a műveltebb szférákban mozgunk:

"L'exercice de la raison, nécessairement accompagné de celui des sens, de l'immaginations et du coeur, qui, se mêlant aux institutions primitives, aux illuminations immédiates de l'animalisme, va teignant la vie de ses couleurs."^[2]

Saint-Simon tana szerint:

Az előkelő élet a legnagyobb betegség, amely a szociális szervezetet kikezdheti, annál az alapelvnél fogva, hogy: "Minden nagy vagyon: rablás."

Chodruc^[3] úr szerint:

Az előkelő élet siralmas keveréke a frivolitásnak és a hiú fecsegésnek. Igen, ez így is van: az előkelő élethez nagyjában találnak mind e definíciók, amelyek a mi III. számú aforizmánknak parafrázisai. De amellett még sokkalta mélyebb problémát is foglalnak magukban, és hogy rendszerünkhöz, az egyszerűsítéshez, hívek maradjunk, kíséreljük meg e problémák kifejtését.

Csupa gazdag emberből álló nemzet nem egyéb, mint politikai utópia, amely sohasem valósulhat meg. A nemzet, szükségszerűleg, olyan emberekből alakul ki, akik termelnek és olyanokból, akik fogyasztanak. Hogyan van az, hogy aki vet, ültet, öntöz, arat, éppen annak jut a legkevesebb ennivaló? Igen, ez az eredmény titok.

De elég könnyű leleplezni ezt a titkot, mindamellett, hogy éppen elegen vannak még, akik ebben a sors titokzatos akaratát látják. És e titok megfejtését talán csak később adjuk, amikor már elérkezünk annak az útnak végéhez, amelyet az emberiség eddig megtett. Itt csak - ha mindjárt ki is tesszük magunkat annak a veszedelemnek, hogy arisztokratának csúfolnak - nyíltan azt jelentjük ki, hogy az az ember, aki a társadalmi ranglétra legalsó fokán áll, éppen olyan kevéssé vonhatja felelősségre sorsáért az Istent, mint egy osztriga, létének célja és értelme miatt.

Ez a felvilágosítás, amely éppen olyan mértékben keresztényi, mint filozófiai természetű, kétségtelenül föltárja a helyzetet mindazok szemében, akik az alkotmányos államformák felett gondolkozni szoktak. És mivel mi nem másoknak vagyunk szószólói, máris nyugodtan tovább mehetünk.

Amíg csak társadalmi formák voltak, az állam természetesen és szükségszerűleg a viszont­biztosításnak egyik módozata volt, amelyet a gazdagok kötöttek egymás között a szegények­kel szemben. A belső harc, amely e testvéries osztozás következménye volt, minden intelligens emberben felgyújtotta a birtok után való vágyat, az emberi öntudatnak ezt a legegyszerűbb érzését. Mert abból a törekvésből, hogy ne tartozzanak a szenvedő és kínlódó osztályhoz, származott: a nemesség, az arisztokrácia, az osztálykülönbség, az udvaronc, a courtisane és így tovább.

De a láznak ez a neme, amely arra ösztökéli az embert, hogy mindenütt úgynevezett kapasz­kodó létrafokokat lásson, és hogy bánkódjon, ha nem áll rajtuk elég magasan, természet­szerűleg az önzést és az önző érdekek kifejlődését is mérhetetlenül elősegítette és a hiúságig kényszerítette. És mert utóvégre a hiúság nem egyéb, mint annak művészete, hogy az ember hétköznap is olyan legyen, mintha vasárnap volna, hát minden ember átérezte annak szükséges­ségét, hogy valahogyan, ha csak mint erőpróbájának jelvényét is, valami olyas jelvényt viseljen, amely a mellette elhaladókat arról tájékoztatja, hogy a ranglétrának, amely­nek tetején a királyok trónolnak, ő melyik fokán áll. Így lettek a címerek, uniformisok, kucsmák, a hosszú, csigákban leomló hajviseletek, a nemesek cipőinek vörös sarkai, a püspöki fövegek, a díszhelyek a templomokban, a rendjelek, szalagok, diadémek, hegyes orrú cipők, az impozáns hajdíszek magasabb hivatalnokoknál, a talárok, a hermelinszegésű köpenyek, a bíbor, a sarkantyú stb. stb. idővel, bizonyos mértékben, külső jelvények, amelyek azt mutatják, hogy milyen sok vagy milyen kevés időt engedhet magának nyugalomra az illető, hogy többé vagy kevésbé van-e joga szeszélyeit kielégíteni és hogy mennyi vagyont, gondolatot, méltóságot és hívőt vagy hűbérest, avagy alattvalót mondhat magáénak. És így minden járókelő egyetlen tekintettel meg tudta különböztetni a semmittevőt a munkástól, a nullát a számtól.

Ekkor hirtelen jött a forradalom és hatalmas öklével fölmarkolta ezt az egész gardróbot, amelyet tizennégy évszázad hordott össze, leszorította értékét, mint a bankók árfolyamát, és így felidézte a legszerencsétlenebb sorsot, amely valaha rátört egy nemzetre. A munkásembe­rek nem akartak többé egymaguk dolgozni. Fejükbe vették, hogy a munkát és a jövedelmet egyformán meg kell osztaniuk azokkal a szerencsétlen gazdagokkal, akik nem értenek egyébhez, mint hogy semmittevésüket élvezzék. Az egész világ szemlélője volt ennek a harcnak, és láthatta, hogy ugyanazok, akik eddig a legnagyobb mértékben izgattak e rendszer mellett, később megvetették azt, veszedelmesnek, elviselhetetlennek, kényelmetlennek és lehetetlennek jelentették ki, mihelyt ők is munkásokból semmittevőkké válhattak.

És valóban, ettől a pillanattól kezdve a társadalmi rend újból szilárdulni kezdett, ismét megkezdődtek a bárósítások, a nemesítések, az emberek ismét rendjelekkel díszítgették fel magukat, és a kócsagtollakra várt a feladat, hogy közöljék a szegény néppel azt, amit azelőtt a heraldikai köriratok mondottak nekik: Vade retro, Satanas! ... Mars vissza, filiszter! ... Franciaország, ez az eminensen filozofikus ország, ez utolsó kísérletével kísérleti úton eljutott annak megismeréséig, hogy milyen jó, hasznos és biztos volt a régi rendszer, amely szerint a népek eddig berendezkedtek, és így, némileg a katonaság jóindulatú segítsége révén is, vissza­tértünk ehhez a szisztémához, amelynek alapján már a Szentháromság is a legnyomorúsá­gosabb világba hegyeket és völgyeket, magas tölgyeket és alacsony cserjéket ültetett.

A könyörület ezernyolcszáznegyedik esztendejében éppen úgy, mint az MCXX. esztendőben, egyformán felismerték, hogy végtelenül kellemes egy férfinak és nőnek, embertársaira pillantva, így szólhatni:

"- Én fölöttetek állok, én elnyomlak titeket, én leigázlak benneteket, én uralkodom fölöttetek és kormányozlak titeket és - egyébként is mindenki látja, hogy fölöttetek állok, elnyomlak, leigázlak benneteket." Mert az az ember, aki leigáz, aki uralkodik és kormányoz, másként beszél, eszik, jár, alszik, köhög, öltözködik, és másként is szórakozik, mint azok az emberek, akiket elnyomnak, leigáznak, protegálnak és akik fölött uralkodnak.

És így született meg az elegáns élet!...

És az elegáns élet újabb fényhez jutott, vadonatújan ragyogott, ősiesen és ifjan, büszkén és kihívóan, mindenkitől elismerten, megjavulva és megnövekedve és ismét joghoz és hatalomhoz jutottan, amit annak a csodálatosan morális, vallásos, monarchisztikus, irodalmi, alkotmányos és egoisztikus felkiáltásnak köszönhetett, hogy: "- Én igázok le, én protegálok, én... és így tovább!"

Mert azok az elvek, melyek szerint a talentumos, hatalmas, és vagyonos emberek élnek, sohasem fognak hasonlítani azokhoz, amelyek a pórias emberiségre nézve érvényesek.

És senki sem akar pórias lenni.

Az elegáns élet íme: lényegileg a jó modor tudománya.

Azt hiszem tehát, hogy a kérdést ilyesformán elegendőképpen leegyszerűsítettem, és olyan szubtilisan állítottam fel, mintha csak Ravez gróf, a kamara elnöke, az alsóház elé terjesztette volna.

De tulajdonképpen melyik osztálynál kezdődik az elegáns élet? És még egy kérdés: valamennyi semmittevő tud-e élni az elegáns élet törvényei szerint?

Két aforizmát írok le itten, amelyek minden kétséget el fognak oszlatni, és mint ilyenek, kiinduló pontjai - kételkedni sem lehet ebben - a fashionable gondolkodásnak:

VII.

Az elegáns életben mint tökéletes emberi példány csak a Kentaur jöhet számításba, vagyis: az az ember, aki kocsiban ül.

VIII.

Nem elegendő gazdaggá lenni, vagy gazdagon születni, hogy elegáns életet élhessünk: külön érzék is kell ahhoz.

- Ne mutasd magad fejedelemnek - mondotta már előttünk Szólon -, ha nem tanultál meg fejedelemnek lenni.

Csak a haladás és fejlődés összes erőinek tökéletes együttműködése adhatja meg az elegáns élet érzékét. Mert így élni, ez a kifejezése mindazon vonatkozásnak és szükségletnek, amelye­ket egy fiatal, de már eléggé erőteljes szervezet hozott újból létre. Ha tehát valami képet akarunk alkotni magunknak erről az érzékről, és azt akarjuk, hogy ezt az egész világ elfogadja, akkor szükséges, hogy legelsősorban az okozati összefüggést vizsgáljuk meg; azaz, hogy a forradalmi mozgalmakból mint virágzott ki az elegáns élet. Hiszen azelőtt semmi sem volt, amit ilyen névvel lehetett volna illetni.

Igen, ez így van. Valamikor a nemes ember a maga módja szerint élt, és mindig önmagának élő valaki volt. De az udvaroncok modora már ő közöttük is kijelölte a mi fashionable életünk útirányát a piros cipősarkos urakkal. Amellett az udvari modor közöttük csak Medici Katalin idejétől datálódik.

A franciák két olasz eredetű királynője volt az, akik Franciaországban a fényűzés raffinement­jét, a modor és mozdulatok gráciáját és az öltözködés minden pompáját otthonossá tették. A munkát, amelyet Katalin megkezdett, amikor az etikettet bevezette (erről az ő leveleiben is olvashatunk, amelyeket IX. Károlyhoz írt!) és a trónust intellektuális emberekkel vette körül, később a spanyol eredetű királynők folytatták; és ez a hatalom elég erős volt ahhoz, hogy a francia udvart az elegancia döntőbírájává és a hajdan való móroktól és törököktől származó előkelőség védőjévé avassa.

De mindezek mellett - egész XV. Lajos uralmáig - az udvari emberek és a nemes emberek között való különbség legföljebb csak a valamivel drágább ruhában, a többé vagy kevésbé kivágott cipőben, a bodros nyakfodrokban, a többé vagy kevésbé beparfümözött coiffure-ben és több vagy kevesebb új szóban jutott kifejezésre. Ez a kizárólag személyes jellegű fényűzés sohasem tökéletesedett úgy, hogy az egész életmódra kiterjedt volna. Százezer ecu, amit tékozlóan egyszerre elköltöttek egy kelengyéért, valami fölszerelésért, egy fogatért, elegendő volt azután az egész életre. Később azután már a falusi nemes egész bátran hanyagul és rosszul öltözködhetett, és amellett éppen úgy emeltethetett valami építészeti remekművet, amely még ma is csodálkozással tölt el bennünket, mint ahogyan éppen így kétségbeesésre is késztet, a modern vagyon miatt - mialatt a gazdagon öltözött udvari ember alaposan zavarban volt, ha csak két hölgyet is kellett egyszerre vendégül fogadnia. Benvenuto Cellini egyetlen sótartójá­ért akkora árat fizettek, mint amennyi egy királyi váltságdíj, és mihelyt megvásárolták, olyan asztalra helyezték, amely körül nyers falócák álltak.

Ha az anyagi élettől az erkölcsi élet felé fordulunk: a nemes ember adósságokat csinálhatott, tivornyázhatott a kocsmákban, nem kellett sem írni, sem olvasni tudnia, neki szabad volt butaságokat mondania - ő mégis mindig csak nemes ember maradt. A hóhér és a törvény mégis csak különbséget tett közötte és a Jacques Bonhomme-ok valamennyi példányai (a munkás emberek típusának e legcsodálatraméltóbbjai) között: mert nekik egyszerűen csak lenyisszantották a fejüket, ahelyett, hogy fölakasztották volna őket. Azt lehetett volna mondani, hogy ők a civis romanusok Franciaországban; mert a többi gaulois formálisan csak rabszolga volt, és számba sem jött.

Ezt a tant annyira vallották és átérezték, hogy egy nemes asszony a cselédsége előtt öltözködött, mintha azok fából lettek volna; hogy az egyáltalában nem tette becstelenné, ha polgárok pénzét egyszerűen ellopta (erről Barrière legutolsó művében, Tallard hercegnő szórakozásairól is olvashatni); hogy Egmont grófnője nem akarta elhinni, hogy hűtlen volt férjéhez, amikor egy csavargót szeretett; és madame de Chaulnes azt vallotta, hogy: egy hercegnőnek a plebejusokkal szemben egyáltalán nincsen kora és Joly de Fleury úr így tehát egész logikusan cselekedett, amikor a húszmillió adófizetőt, az állam keretén belül, egyszerűen valami quantité negligeable-nak tekintette.

Ma már a nemesekben, akár az 1804. esztendőtől, akár az MCXX-tól datálódnak, ebből nincsen semmi. A forradalom nem volt egyéb, mint keresztes hadjárat a kiváltságos osztályok ellen, és küldetése nem volt hiábavaló. Ha a pair-ek felsőháza: az öröklött előjogok ez utolsó roncsa nagybirtokos-oligarchiáról tanúskodik is - sohasem fog olyan arisztokráciát teremteni, amely minden más ellen heves jogokkal kikelhetne. De mindeme egészen jelentős javulásokkal szemben, amelyeken a szociális rend az 1789-i esztendő mozgalma révén keresztülment - az a szükségszerűen igazságtalan viszony, amely a vagyonok egyenlőtlenségét idézi elő, mindenkor kénytelen volt egyre újabb és újabb formákban jelentkezni. Nem kaptuk-e cserébe a nevetséges és elzüllött feudalitásért a pénz, a hatalom és a talentum háromszoros arisztokráciáját? Bármilyen jogosult is ez, mindamellett mégis mérhetetlen terhet ró a népre a bankok patrici­átusa, a bürokratizmus és a közvélemény révén, amelyet a hírlapokból vagy a szószékekről irányítanak, talentumos embereknek ez ugródeszkáiról.

Ezért Franciaország, ha hazug politikai egyenlőségét el is dobta magától az alkotmányos monarchiához való visszatérésével, mégis csak általánosította a bajt: mert most a gazdagok demokráciája uralkodik.

És ismerjük csak el: a tizennyolcadik század nagy harca különös és csodálatraméltó viszály­kodása volt a harmadik és a felsőbb rendnek. A nép csak az ügyesebbek segítő ereje volt. Így azután még az ezernyolcszázharmincadik esztendő októberében is csak kétféle ember van: gazdag és szegény, olyan, aki kocsiban jár és olyan, aki gyalogol; olyan, aki már megváltotta a jogát a semmittevéshez és olyan, aki csak most harcol érte. A társadalmi formák különbözők, de a szellemük ugyanaz maradt. Az emberek még most is az élet örömeit és a hatalmat annak a szerencsének köszönhetik, amely azelőtt a nemeseket megteremtette; hiszen a tehetség, a talentum éppen úgy a fizikai szervezet szerencséje, mint ahogy az öröklött vagyon a születés szerencséje.

A semmittevő mindig uralkodni fog a hozzá hasonlók felett; miután a dolgok lényege iránt érdeklődött és kifáradt ebben, kedvet érez ahhoz, hogy játsszék az emberekkel. Sőt még többet is: az, akinek egzisztenciája biztosítva van és azért tanulni, vizsgálódni, összehasonlítani tud, szóval a gazdag ember mindig saját intelligenciájának céljaira fogja felhasználni az ember lelkében lakozó hatalmi vágyat. Így azután az idő, a pénz és a tehetség háromszoros hatalma az uralom monopóliumát biztosítja számára. Mert az az ember, aki a gondolat fegyverével van felruházva, elnyomta a vaspáncélos címeres lovagot. A baj vesztett erejéből, amennyiben elterjedt és általánossá vált. Az intelligencia lett a mai műveltség gyújtópontja; és ez az a haladás, amelyet apáink vérével váltottunk meg.

Az arisztokrácia és a burzsoázia egyesíteni fogja erejét és hatásait: az egyik az elegancia, a jó ízlés, az államtudomány tradíciója lesz, a másik pedig a tudomány és művészet terén fog bámulatos hódításokról beszámolhatni. És akkor mind a kettő a nép élén fog állni, és a művelődés meg a világosság útján fogják továbbvezetni.

De a gondolatok, a hatalom és az ipar fejedelmei, akik ez új és tágabb kasztokat alkotják, a régi idők nemeseinél nem kevésbé fognak legyőzhetetlen vágyat érezni azután, hogy hatalmuk méreteit nyilvánosan megcsodáltassák. A szociális egyéniség még ma is megerőlteti lángeszét, hogy világosan felismerhető megkülönböztetési jelvényeket találjon ki, amelyek az egyeseket a tömegből kiemelik. Ez az érzés kétségtelenül a lélek ösztönszerű szükséglete, a szomjúságnak egyik neme; mert a vadembernek is vannak tarka tollai, tetováltatja magát, vannak díszesen faragott íjai, kaurijai, és üveggyöngyökért harcol. Nos, amint előrehaladt a tizenkilencedik század, melynek vezetője az embereknek az emberek által való kizsákmányolását az emberek­nek az intelligencia által való kizsákmányolásával kell helyettesíteni^[4] - a mi magasabb rendű kultúránk állandó térfoglalásának is alá kell vetnie magát e felsőbbrendű filozófiai gondolat befolyásának, és ezentúl sokkal kevesebb szerepe lesz az anyagnak, mint a léleknek.

Tegnap még a franciák, e gyönge és degenerált nép, vértezetlenül és fegyver nélkül hadarta le egy holt vallás szertartását és egy hajdan való, régen megfakult dicsőség zászlait emelte a magasba. Ma pedig mindenki, aki a magasba törekszik, saját erejére támaszkodhat.

Most már azután a semmittevők nem lesznek többé bálványok, hanem igazi Istenek, és a mi vagyonunk jelentősége attól fog függeni, hogy mihez kezdünk vele. A mi individuális műveltségünk bizonyítéka megtalálható lesz életünk egész megformálódásában. Mert a fejedelmeknek és népeknek végre tudatára kell ébredniük annak, hogy a túlontúl is világos és erőszakos jelvények még nem tudják helyettesíteni az igazi hatalmat. Ha ezt a szisztémát egy képpel akarom megvilágítani, akkor ezt kell mondanom: ma már nem három szobra áll Napóleonnak, amelyek császári pompában ábrázolják őt, hanem mindenütt egyszerű, zöld egyenruhájában láthatjuk, fején a háromszögletű csákóval, karjait mellén összefonva. Igazán poétikus és valóban igazi: csak a császári pompa cafrangjai nélkül. Amikor ellenségei ledön­tötték ezekről az oszlopokról, csak magasabbra emelték. A királyság külső jelvényei és ruhái nélkül Napóleon a végtelenségig nőtt meg; alakja átnyúlik a mérhetetlenbe; ő korának szimbóluma, a jövő gondolata. A hatalmas férfi mindig egyszerű és természetes.

Attól a pillanattól kezdve, hogy két fontnyi nemesi levél többé már nem jelent mindent és egy milliomos fürdőmester törvénytelen fiának és a tehetséges embernek ugyanolyan jogai vannak, mint egy gróf fiának, most már csak a belső értékeink alapján tehetünk különbséget egymás között. Így azután társadalmunkban a goromba osztálykülönbségeknek el kell tűnniük, és most már csak árnyalatok vannak; és az élet művészete, a modor eleganciája, az a bizonyos "je ne sais quoi", ami a tökéletes nevelés gyümölcse, az egyetlen gát, az egyetlen barrière, ami a semmittevőt a munkásembertől elválasztja. Ha még egyáltalán van valami kiváltság, az a morális felelősség és megfontoltság. Ez az oka azután, hogy most már a legtöbb ember olyan kiváló fontosságot tulajdonít a nevelésnek, a művelődésnek, a nyelv tisztaságának, a testtartás gráciájának, a ruhaviselés többé vagy kevésbé biztos formáinak, a lakás finom berendezésének, szóval az egyéni élet egész tökéletesedésének. Hát nem nyomjuk-e rá szokásainknak, erkölcsünknek, gondolatainknak bélyegét mindenre, ami a miénk és ami körülöttünk van?

- Beszélj, menj sétálni, öltözködj fel, és én megmondom, ki vagy! - ez az a közmondás, amely helyettesíti azt a régit, amely az udvari életnek kifejezése, a nemesi kiváltságoknak következ­ménye volt. Ma már az olyan egzisztencia, mint amilyen Richelieu marsallé volt, lehetetlenség. Egy francia pair, sőt egy fejedelem is, ha nem ügyel minden tettére, megkockáztatja azt, hogy sokkal mélyebbre süllyed, mint az az ember, aki csak száz garas adót fizet. Mert ma már senkinek sem szabad arcátlannak vagy durvának és aljasnak lennie. Mindezeket a dolgokat a gondolatok hozták létre, és ezért egyre finomabbak, tisztábbak és nagyobb jelentőségűek lettek életünk összes részletei és körülményei.

Ez ama szelíd lejtőjű, de mégis csak lankás síkság, amelyen a forradalom kereszténysége a hűbérrendszer sokisten-imádását ledöntötte; ez a képe annak, hogy az őszinte érzés a hatalom minden külső és változó jelvényeit mint hatotta át. És most ismét visszajutottunk ahhoz a ponthoz, ahonnan kiindultunk: ott vagyunk a csodálatnál, az aranyborjú imádásánál. Csakhogy a bálványkép most beszél, jár, gondolkodik, szóval: óriás lett. És a derék filiszter, Jacques Bonhomme hosszú időre kikapcsolódott Franciaország életéből. A csőcselék forradalma ma már lehetetlenség. Ha néhány király talán még ott is hagyja a fejét, ez már az intelligencia hideg megvetésének lesz a következménye, aminthogy Franciaországban is így történt.

Hogy valaki életének értékét az eleganciával emelje, ahhoz már nem elég többé az, hogy nemesi származású legyen, vagy hogy a főnyereményt megüsse az emberek állította lottón, sorsjátékon: ahhoz még külön tehetség is kell, mégpedig az a meghatározhatatlan képesség, amit talán az idegek szellemének lehetne nevezni. Ez az erő tesz mindig képessé bennünket arra, hogy az igazán szép és valóban jó dolgokat felismerjük, kiválogatni tudjuk; azokat a dolgokat, amelyek összhangban állnak arcvonásainkkal és végzetünkkel. Ez a kifejezője ama tökéletes tapintatosságnak, amelynek állandó gyakorlása tanít meg bennünket egyedül arra, hogy a fontos vonatkozásokat felismerjük, ez segít bennünket tetteink következményeinek előre való meglátásában, a dolgok horderejének és igazi helyének megítélésében, a szavak, a gondolatok, ideák, személyiségek felismerésében. Hogy röviden összefoglaljuk:

Az előkelő élet princípiuma különös, fejlett, magasabbrendű érzék a rend és a harmónia iránt, amely arra hivatott, hogy minden dolgot költőivé tegyen. És ezért álljon itt ez az aforizma:

IX.

Az ember a gazdagságra szert tehet; az elegancia vele születik.

Erre az alapra támaszkodva, erről a magaslatról nézve, az ilyen élet többé már nem egyszerű tűnő gyönyörködés, nem üres szó, amelyet a gondolkodó ember megvet, mint azt a hírlapot, amit már átolvasott és félredobott. Sőt ellenkezőleg: az elegáns élet szigorúan a szociális rend felismerésének alapjára épült. Hiszen ez az esszenciája minden finom szervezetű ember erköl­csének és szokásának, aki ért ahhoz, hogy mint kell a vagyont élvezni és akinek a nép megbo­csátja elsőbbségi rangját, mert hálás neki azokért a jótéteményekért, amelyeket világító szelleme szór széjjel. Az elegáns élet a kifejezője minden haladásnak, amelyről egy ország beszámolhat, mert hiszen a fényűzés minden válfaját magába foglalja.

És végül, ha már a tökéletesedésnek ilyen jelvényévé vált: nem kell-e minden embernek óhajtania, hogy (mindig csak az előkelő életről van szó) minden részletében tanulmányozhassa és titkának nyitjára juthasson?

Így hát nem is közömbös ügy, hogy a divat tűnő szabályait megvetik-e vagy követik; mert: mens molem agitat. Az ember szellemére következtetni lehet abból, hogy mint hordja a sétapálcáját. A régi eszközök az osztályok megkülönböztetésére ma már közönségesek és lealacsonyítók lettek, és elpusztulnak közönséges voltukban; de van egy hatalom, amely elég erős ahhoz, hogy újakat teremtsen és ez a nyilvánosság, a közvélemény. Nos, a divat sohasem volt egyéb, mint: közvélemény a kosztümök, az öltözködés dolgában. Minthogy pedig a kosztüm volt valamennyi szimbólum között a legerősebb, így a forradalom ügye a divatnak is ügye volt, harc a selyem és a posztó között. De ma már a divat nem terjed ki egyedül az egyéni öltözködés fényűzésére. Anyagi létünk minden dolga - minthogy az általános haladás­nak objektumai voltak - végtelen változáson ment át és fejlődött. Nincsen többé egyetlen olyan szükségletünk sem, amelynek ne volna szerepe az életben; és állati lényünknek ezerszeres vonat­ko­zásai vannak az emberi tudományok egyetemességével. Egyébként, minthogy a divat dik­tálja az elegancia törvényeit, minden művészetet is magába foglal. Éppen úgy alapja a közös, nagy alkotásoknak, mint az egyesek munkájának. Avagy talán nem nyomja-e bélyegét egyértelmű helyeslés alapján minden új találmányra, minden új felfedezésre, amely az emberi jólétet előmozdíthatja? Avagy nem ő adja-e meg a jutalmat - ha egyébként nem is mindenkor jövedelmező jutalmat - a zseni érdemeinek, minden tekintetben? A haladást örömmel veszi át, megjelöli erejét, és a mozgalomnak élére áll. A divat csinálja a forradalmakat a zenében, iro­da­lomban, a képzőművészetben és az építőművészetben. Az elegáns életről szóló értekezés tehát összefoglalása minden megváltoztathatatlan princípiumnak, amelyek gondolataink kifeje­zé­sét az élet külsőségeiben is megjelölik: így tehát bizonyos mértékben a dolgok metafizikája is.

Pierrefond-ról jövök haza, ahol meglátogattam nagybátyámat. Gazdag ember, vannak lovai, csak éppen arról nincs fogalma, hogy mi a korrekt livrée, mi a groom, mi a bricska és még most is régimódi, rázós falusi hintójában utazgat.

- Ugyan kérem! - kiált föl egyszerre a mi tiszteletreméltó barátunk L. M., és pipáját a kandal­lót díszítő gipsz-Vénusz karjai közé dugja. - Ó Istenem, ha az emberiség mint tömeg szerepel, akkor népjogokról van szó; ha nemzetünk szerepel, államjogokról; ha saját érdekeink, polgári jogokról; ha viszálykodások és perpatvarok, akkor perrendtartásról és ha személyes szabadsá­gunk szerepel, akkor a rendőri jogokról van szó. Ha kicsapongásainkról van szó, a büntető­törvények; ha kereskedelmünkről, kereskedői törvények; ha birtokainkról, a birtok-jogok; ha négereinkről, néger-törvények; ha erdeinkről, az erdő-törvények; ha a zászlaink alatt vitorlázó hajókról, a hajózási törvények szerepelnek; szóval minden szépen formákba van szorítva, kezdve az udvari gyásztól, a tömérdek könnytől, amelyet egy nagybácsinkért, egy királyért, egy unokatestvérért hullatnunk kell, egészen a katonai lovak életéig és menetelésének mikéntjéig.

- Nos tehát, mit akar ön ezzel mondani? - kérdezte E. de G., aki nem vette észre, hogy a mi tiszteletreméltó barátunk csak éppen lélegzetet vesz.

- Nos tehát - felelte -, amikor ezeket a törvényeket csinálták, Isten tudja miféle epizootia (ugyanis epidémiát akart mondani) tört rá a firkászokra, és valósággal elárasztottak bennünket törvényekkel. Az udvariasságnak, az ínyencségnek, a színháznak, a tiszteletreméltó személyi­ségeknek, az asszonyoknak, a kármentesítésnek, a földművelésnek, a közigazgatásnak, min­den­­nek megvannak már a saját törvényei. És Saint Simon bölcs tana uralkodik e könyvek felett, mert azt állítják, hogy a kodifikáció (kérem olvassa csak Saint Simon saját külön kebel-lapját, az "Organisateur"-t) valami önmagában álló tudomány volna. Lehet azonban, hogy csak sajtóhiba ez, vagy a szedő tévedett, amikor a kéziratot nem tudta jól elolvasni, és "codifi­cation"-t szedett, amikor ott talán a cauda szóból eredő "caudificatinon" állt, a nyúlványok tana, ami végtére is egyre megy...

- Csak azt kérdem öntől - folytatta azután, és közben egyik hallgatóját kabátjának gombjánál tartotta fogva -, nem igazi csoda-e, hogy az elegáns élet még nem találta meg a maga törvényhozóját? E sok firkász és gondolkodó ember között? Ez a sok kézikönyv, amelyek az erdőkerülők, a polgármesterek és adófizetők számára készültek, nem unalmas irkafirkálások-e a divat lélektanához mérten? Nem volna-e mérhetetlen haszna amaz alapelvek megismer­tetésének, amelyek az életet költőivé teszik? Ha a provinciákban, a vidéken a legtöbb uradal­munk, majorságunk, földbérletünk, birtokunk a valóságban csak kutyaól, ha az állatok, különösen a lovak, Franciaországban olyan bánásmódban részesülnek, amely egy keresztény néphez igazán nem méltó, ha a kényelem tudománya, a gyújtószerkezet, a rendes trágyázás, Lemare kávéfőző-gépe, az olcsó szőnyegek Párizstól hatvan mérföldnyi távolságban már ismeretlenek: ennek oka okvetlenül csak abban rejlik, hogy mi a kisbirtokosokat a modern tudományok iránt való legteljesebb tudatlanságban hagytuk felnőni. Az elegancia mindenre kiterjed. Törekedni pedig ama cél felé törekszik, hogy a nemzeteket gazdagabbá tegye azáltal, hogy beléjük neveli a luxus szükségleteit. Mert valóban, a legfontosabb axiómák egyike az, hogy:

X.

Minden szerzett vagyon nagysága, értéke azoktól a szükségletektől függ, amelyeket megszereztünk, azoktól az igényektől, amelyeket kielégítettünk.

Ez (természetesen még mindig az előkelő életről van szó) pittoreszk látszatot kölcsönöz egy országnak, és tökéletesíti a földművelést. Mert az a körültekintés, az a gondosság, amelyet a táplálkozásra, az állatok otthonára szentelünk, befolyással van a faj szépségére és termékeire. Jó, tessék csak egyszer szemügyre venni, hogy a behemótoknak milyen odúkban vannak a teheneik, a lovaik, az ürüik és a gyerekeik, és ön be fogj a látni, hogy valamennyi könyv között, amelyet egyáltalán meg kell írni, az előkelőségről írott értekezés fogja a legember­barátibb szolgálatokat tenni, és ez lesz a legnagyobb szellemi munka. Ha egy miniszter a zsebkendőjét és burnótszelencéjét XVIII. Lajos asztalán hagyta, ha a tükör, amely előtt egy előkelő fiatalember a vidéken, valami öreg embernél megborotválkozik, valósággal gutaütést okoz, és ha végre az ön nagybácsija még mindig ócska kabrioletében sétakocsikázik, hát mindennek oka abban rejlik, hogy nincs egyetlen klasszikus munkánk sem a divatról...

Tiszteletreméltó barátunk hosszasan és jól beszélt, a kifejezéseknek azzal a könnyedségével, amelyet csípős emberek fecsegésnek neveznek. Szavait azzal fejezte be:

- Az elegancia ad életet az egzisztenciának.

Ó, ebben a pillanatban általános hurrázás következett. És ezt ez az egyszerű beszéd váltotta ki. A bölcs E. de G. bebizonyította, hogy a megelevenedés, a dráma nem következhetne be attól az egyformaságtól, amit az elegancia egy ország lakóinak arcára nyom; összehasonlította Angliát Spanyolországgal, evégből jellemezte ezeket az országokat, és bebizonyította alapel­veinek igazságát, amennyiben azokat lokális színekkel díszítette, amelyeket mindkét vidék szokásainak ismerete szolgálhatott számára.

Végezetül ezeket mondta:

- Uraim, valóságos gyermekmunka ezt a rést a tudományban, a tudománynak ezt a hiányát megmagyarázni. Ó Istenem! melyik öreg vagy ifjú ember volna elég bátor ahhoz, hogy ekkora felelősséget vállaljon magára? Hogy valaki az előkelő életnek fejtegetését megírja, olyan fanatikus nagyzási mániában kellene szenvednie, hogy annak méretei fel sem érhetők ésszel. Mert hiszen ez azt jelentené: hogy "csak" az a törekvése, hogy Párizs előkelő emberein uralkodni óhajt. Az elegáns emberek azonban egyre tapogatóznak, kísérleteznek, próbál­koznak, ha bizonytalanul is, és nem mindig sikerült nekik graciőznek lenniük.

Mivel pedig ebben a pillanatban a tea fashionable istennőjének már bőséges italáldozatot hoztunk, és így a szellemek már megvilágosodtak, felállt a "Divat" egyik legelőkelőbb^[5] szerkesztője, diadalmasan nézett munkatársaira és így szólt:

- Ez az ember egzisztál.

Általános kacagás fogadta ezt a kijelentést, de a csodálkozásnak ama bizonyos csöndje elég hamarosan beállott, amikor hozzátette:

- Brummel!... Brummel Boulogne-ban van, száműzték Angliából a sajnos, túlontúl is nagyszámú hitelezői miatt, akik megfeledkeztek arról, hogy a fashionnak ez a patriarchája mennyit tett szülőhazájáért.

Nos, most egyszerre egész egyszerű dolognak tetszett "Az elegáns élet fejtegetésének" megírása. És egyhangúlag elhatároztatott, mint valami nagy jótétemény, amellyel az emberi­ség­nek tesznek szolgálatot, mint valami óriási lépés azon az úton, amely előbbre vezet. Bizonyára nem szükséges hozzáfűzni, hogy Brummelnek köszönhetjük azokat a filozófiai gondolatmeneteket, amelyeknek alapján a két előbbi fejezetben meghatározhattuk, hogy az elegáns élet milyen szorosan függ egybe az emberi társadalom fejlődésével és tökélete­sedésével. Az angol fényűzés e halhatatlan létrehozójának igaz barátai már régóta - mi legalább azt reméljük - felismerhették e sorok között az ő mély életbölcseletét és világfelfogását, az ő gondolatainak eme, hacsak tökéletlen átírásában is.

Nehezünkre esne szavakat adni azoknak az érzéseknek, amelyek erőt vettek rajtunk, amikor a divatnak e fejedelmét láttuk: az öröm érzése volt ez, egyesülve a respektussal. Hogyan is kellene elkezdeni, hogy ne harapjunk szimbolikusan az ajkunkba, amikor szemünk elé kerül az az ember, aki feltalálta a bútorok és mellények filozófiáját, és már azon az úton volt, hogy utolsó örökségül ránk hagyja a nadrágokról szóló axiómát éppen úgy, mint a gráciáról és a lovak fölkantározásáról szóló axiómát.

De hogyan is kezdjük, hogy ne legyünk rögtön áthatva a csodálattól IV. György király legintimebb barátja iránt, az iránt a fashionable ember iránt, aki törvényeket kényszerített Angliára és a walesi herceget az öltözködésben és a "confortabilismus"-ban^[6] olyan ízléshez juttatta, amely annyi jól öltözött tisztnek csinos előléptetést jelentett.^[7] Nem volt-e ő maga eleven bizonyítéka, példaképe annak a befolyásnak, amit a divat gyakorol? De amikor arra gondoltunk, hogy Brummel élete most, ebben a pillanatban, tele van keserűséggel és hogy Boulogne az ő számára Szent Ilona szigetének szikláit jelenti, minden érzésünk respektussal teli rajongásba olvadt át.

Láttuk őt, amikor éppen fölkelt ágyából. Hálókabátja magán viselte szerencsétlenségének bélyegét. De éppen azért, mert ilyen veretű volt, a legcsodálatosabb összhangban állt - már mint a hálókabát - a szobájának egyéb berendezésével. Brummel, öregen és szegényen, de még mindig Brummel volt. Csak elhájasodása, amint ez IV. Györgynél is megtörtént, elrontotta egykori ideális alakjának szerencsés proporcióit és a dandyzmus existene ... parókát hordott! ... Ó Istenem, milyen rettenetes tanulság ez számunkra! ... Így találtuk Brummelt ... Nem volt-e ez olyan látvány, mintha Sheridant látnánk, amint holtrészegen kibotorkál a parlamentből, vagy amint poroszlók megragadják?

Brummel parókával! Napóleon mint kertész; Kant gyerekruhácskában; XVI. Lajos piros sapkával és X. Károly Cherbourgban - korunknak ez az öt valóban nagy, látványos drámája.

A nagy ember tökéletes udvariassággal fogadott bennünket. Szeretetreméltóságában most azon igyekezett, hogy elragadólag hasson reánk. Hízelgően látszott hatni rá az, hogy a vezérséget az ő számára tartjuk fenn, de minden köszönete mellett is kijelentette: nem hiszi, hogy elegendő tehetsége volna ahhoz, hogy egy ilyen kényes hivatást be is tudjon tölteni.

- Szerencsére - mondta - velem van néhány jó barátom, a gentlemanek színe-java, akik szintén amiatt a kissé szabad szellem miatt, amellyel Londonban az előkelő életet felfogták, kénytele­nek voltak Franciaországba menekülni. De tisztelet a lelki erőnek a szerencsétlenségben! - tette hozzá, mialatt kalapját megemelte és egy tekintetet vetett felénk, amelyben vidámság és gúny csillogott.

- Így tehát - mondta azután - ilyesformán itt afféle bizottságot alkothatunk, amelynek elég jó neve van és elegendő tapasztalata is van ahhoz, hogy a jövőben eldönthesse annak az életnek legnehezebb ügyeit is, amelyet a felületesség léhának és üresnek nevez; és ha azután az önök párizsi barátai elfogadják, vagy ha visszautasítják is a mi irányelveinket, hát ebből megtudjuk, hogy vállalkozásunk monumentális jellegű lesz.

Miután ezt kijelentette, teával kínált bennünket. Elfogadtuk. Egy angol nő, aki embonpoint-je mellett is elegáns volt, jött át közben a szomszédos szobából, hogy a teát felszolgálja nekünk. Ebből aztán láthattuk, hogy Brummelnek is, mint IV. Györgynek, megvan a maga Conyngham marquise-ja.^[8] Csak éppen a korona-ágak dolgában állott tehát királyi barátja mögött. Istenem! most már ambo pares, mind a kettő halott, vagy legalább is félig-meddig halott.

Első tanácskozásunk e déjeuner alatt folyt le, és az étrendre fordított gondosság azt bizonyította, hogy ami Brummel számára nyomort és ínséget jelentett, az Párizsban jó módnak is bevált volna.

A kérdés, amivel foglalkozunk, a lét vagy nem lét kérdése volt a mi egész vállalkozásunkra nézve.

Mert valóban, ha az elegáns élet helyes érzéke a többé vagy kevésbé szerencsés testi szervezet következménye, akkor az embereket, a mi szempontunkból, két osztályba kell sorolni: a poéták és a prózai emberek, az előkelők és a misera plebs, akiken azután nem is lehet segíteni. Így hát nem is volna többé már szükség az elegáns életről szóló értekezésre, mert az előbbiek már úgyis tudnak mindent, az utóbbiak - a többiek - pedig úgy sem tudják már megtanulni.

De mindenesetre, ez emlékezetes tanácskozás után keletkezett a következő, vigasztaló jellegű axióma:

XI.

Habár az előkelő életnek inkább bizonyos érzék, mint művészet az előfeltétele, mégis éppen úgy eredhet az ösztönökből, mint a nevelés­ből is.

- "Isten tudja! - kiáltott fel itt sir William Crad...k, Brummelnek hűséges társa - nyugtassa meg a ťcountry gentlemanŤ-ek, a kereskedők és bankárok aggódó rendjét is, hogy a főuraknak nem mindegyik gyermeke születik az előkelőség érzékével, azzal a bizonyos jó ízléssel, amely egymaga költői fényt ad az életnek. És mégis minden országban az arisztokrácia az, amely kitűnik modorával és valami egészen különös, figyelemreméltó, egységes életformájával. Ez pedig a neveléstől és a rendi szokásoktól van így. Már a bölcsőjüknél megkezdi befolyását az a harmonikus grácia, amely körülöttük uralkodik, előkelő anyák nevelik őket, akiknek szép beszéde és mozdulata mindenkor a tradíciókat őrzi meg, és így a nagy urak gyermekei már születésüktől fogva megismerkednek a mi tudományunk alaptörvényeivel, s természetüknek igazán makacs ellenállóképessége kell ahhoz, hogy a valóban szép dolgok állandó látása mellett is csökönyösek maradjanak ezzel szemben. Ezért aztán egy nép számára sincs utála­tosabb látvány, mint egy nemes, aki mélyebbre süllyedt a burzsoáziánál is.

Ha intelligenciánk nem is egyforma, érzékeinknek, hajlandóságainknak mégis többé-kevésbé egyformáknak kell lenniük. Az intelligencia a benső tökéletesedésnek, lelki fejlődésnek következménye. Tehát: minél jobban kitágítjuk a formák birodalmának határait, annál nagyobb egyenlőség felé törekszünk. Például: az emberek lába sokkalta inkább hasonlít egymáshoz, mint az arca, mégpedig a végtagok bonctani konstrukciója miatt, amelyek egyenes vonalakat szolgáltatnak. Az előkelőséget pedig, ami az érzékbeli dolgok tökéletesedését mutatja, a nevelés útján mindenki számára elérhetővé kell tenni. Komoly stúdiumok alapján a meggaz­dagodott ember is elérheti azt, hogy éppen olyan jó cipőket és éppen olyan szép nadrágokat hordjon, mint mi magunk. Megtanulhatja azt is, hogy vagyonát gráciával költse el. És így van ez minden más dologgal is."

Brummel kissé összeráncolta homlokát. Megsejtettük, hogy rövidesen hallani fogjuk prófétai hangját, azt a hangot; amelyet azelőtt a gazdagok népe lesett, fülelt figyelmesen.

- Az axióma helyes - mondta -, és részben helyeslem a tisztelt előttem szólónak érvelését is. De én, a magam részéről, a legnagyobb mértékben ellene vagyok annak, hogy ledöntsük azt a gátat, amely az előkelő élet és a közönséges élet között emelkedik, és hogy ilyesformán a templomok kapuit az egész népnek megnyissuk.

- Nem! - kiáltott fel Brummel, és öklével az asztalra sújtott. - Nem, nem minden láb hivatott arra, hogy egyformán ugyanazon a módon hordjon rendes cipőt és jól vasalt nadrágot, nem uraim, nem! Nincsenek talán sánta, korcstagú emberek? Olyanok, akik világéletükben sohasem lesznek előkelő megjelenésűek? És nem volt-e már életünkben százezerszer is alkalmunk hirdetnünk ezt az alapelvet:

XII.

Nincs nagyobb különbség, mint a két ember között való különbség.

De azután végre mégis csak ezt mondta:

- Mivel pedig ama jóindulatú axiómát már valahogyan érvényre engedtük jutni, amely az elegáns élet A-B-C. lövészeinek meghagyja azt a reményt, hogy a nevelés révén is részesül­hetnek a kegyelemben, hát egyúttal állapítsuk meg azt is, hogy vannak kivételek is. Keressük tehát, amennyire ez csak lehetséges, a formuláikat.

Hosszas fáradozás után és sok tudással megvitatott tárgyalások után, felállítottuk tehát a következő axiómákat:

XIII.

Legalábbis le kellett tennie az érettségi vizsgát annak, aki elegáns életet akar élni.

XIV.

Az elegáns életből kizáratnak a szatócsok, tőzsérek és gimnáziumi tanárok.

XV.

A fösvény maga az előkelő élet megtagadása.

XVI.

Egy bankár, aki negyven esztendős lett, anélkül, hogy csődöt mondott volna, az elegáns élet poklában van: látja a mennyországot, de sohasem szabad oda belépnie.

XVII.

Azok a teremtések, akik nem jönnek felettébb gyakran Párizsba, sohasem lehetnek igazán elegánsak.

XVIII.

Az udvariatlan ember a fashionable világában a bélpoklost jelenti.^[9]

- Egyelőre elég! - kiáltotta közbe Brummel. - Ha most még csak egyetlenegy aforizmát is teszünk hozzá, rögtön olyan lenne a dolog, mintha az "Általános elvek" tanaira akarnánk áttérni, márpedig ezeknek csak a mi értekezésünk második részének anyagát kell szolgáltatniuk.

Olyan kegyes volt azután, hogy ő maga írta körül e tudomány határvonalait, amennyiben munkánkat a következőképpen osztotta fel:

Ezt mondta:

- Ha gondosan megvizsgáljuk minden anyagi kifejezését a gondolatnak, ami éppen az előkelő életet alkotja, akkor önt éppen úgy, mint engemet, meg fogja lepni az a többé vagy kevésbé intimebb összefüggés, ami bizonyos dolgok és saját személyünk között fennáll. A szó, a járás, a modor, mind olyan aktus, amelyek közvetlenül az embertől származnak, és amelyek ilyenfor­mán állandóan alá vannak rendelve az elegancia törvényeinek. A terített asztal, a szolga­személy­­zet, a lovak, a kocsi, a bútor, az, ahogyan a házunkat vezetjük: mindez, hogy úgy mondjam, csak közvetve függ az egyéntől. Habár tehát a létnek e segédeszközei éppen úgy magukon viselik az előkelőség bélyegét, amelyet mi rányomunk mindenre, amivel érintkezésbe jutunk: mégis valamivel távolabb állónak látszanak a gondolatok trónusától és ezért aztán a mi új teóriánkban, amelyet az eleganciáról állítunk fel, csak a második helyet foglalhatják el. Hát nem természetes-e, hogy annak a nagy filozófiának, amely korunkat mozgatja, lecsapódása benne legyen abban a munkában, amely arra hivatott, hogy a minden fashion iránt közöm­bösek erkölcsére és szokására befolyással legyen? Egyezzünk meg tehát, állapodjunk meg tehát a következőkben: minden olyan vonatkozásnak, amely közvetlenül az intelligenciára vezethető vissza, az első hely jut ebben az arisztokratikus enciklopédiában.

- És most - folytatta Brummel - mind emellett van mégis egy tény, ami minden más dolog felett uralkodik. Az ember felöltözik, még mielőtt valamit tesz, beszél, jár vagy eszik. Minden olyan tett, amely a divatnak alá van vetve, mint például a viselkedés, a beszélgetés módja és így tovább, mindig csak az öltözködésnek következménye, annak a ruhának, amely rajtunk van. Sterne, ez a bámulatraméltóan finom megfigyelő, nagyon szellemesen jelentette ki azt, hogy egy jól borotvált férfinak más gondolatai vannak, mint egy borotválatlan férfinak. Mi valamennyien alá vagyunk vetve öltözetünk befolyásának. Egy művész, társaságbeli ruhában, nem dolgozik többé. Egy asszony peignoirban vagy báli ruhában - többé már nem ugyanaz a nő; szinte azt lehetne mondani: már két különböző asszony!

Ezeknél a szavaknál felsóhajtott Brummel.

- "Saját modorunk is más reggel és más este - mondta azután. - IV. György, akinek barátsága olyan nagy megtiszteltetés volt számomra, egészen bizonyos, hogy nagyobb, jobb véleménnyel volt magáról a megkoronáztatásának napján, mint a következő napon. A ruha idézi elő tehát a legnagyobb változást, amit a társadalmi individuum tapasztalhat; behatóan, lényegében megváltoztatja az egzisztenciákat. Azt vélem tehát, hogy nem vétek a logika ellen, ha azt ajánlom önnek, hogy a következőképpen ossza be munkáját:

Ön munkájának csak második részében állapítja meg az előkelő élet általános törvényeit, a harmadikban pedig azokkal a dolgokkal kell foglalkoznia, amelyek közvetlen összefüggésben és vonatkozásban állnak magával az individuummal és csak azután térhet rá az öltözködésre. Azután, legalább én úgy gondolom, a munka negyedik része azoknak a dolgoknak szenteltes­sék, amelyek, amint már mondtam, közvetlenül az egyéniséggel függenek össze, és amelyeket én afféle segédeszközöknek nevezek."

Meg kell bocsátanunk Brummel előszeretetét a ruhák iránt, mert hiszen ez volt az, amely számára a hírnevet e földön megszerezte. Lehet, hogy ez csak egy nagy ember tévedése, de nem volt bátorságunk vitára kelni vele emiatt és meggyőzni őt, ha mindjárt az a veszedelem fenyegetett is bennünket, hogy ezt a mi szemünkben szerencsésnek látszó rendszert az elegantologisták mindenfelé el is vetik. Elhatároztuk tehát, hogy Brummellel együtt fogunk tévedni.

A tárgyat tehát, amellyel a második részben fogunk foglalkozni, egyhangúlag, közösen határozta el "Az elegáns élet általános elvei" címmel a divatbarátoknak ez a parlamentje.

A harmadik részt, amely mindazokkal a dolgokkal fog foglalkozni, amelyek az egyéniséggel közvetlen összefüggésben állnak, egész sor fejezetre osztottuk.

Az első a toilette-tel foglalkozik, és annak minden egyes részletével. Az első paragrafus a férfiak öltözködésének szenteltessék, egy második paragrafus a nők toilette-jének. A harmadik legyen egy értekezés a parfümről, a fürdőkről és a coiffure-ről.

Az utána következő fejezet azután teljes teóriáját adja a testtartásnak, a viselkedésnek és a modornak.

Legjobb barátaim egyike, monsieur E. Sue, aki éppen olyan kiváló stílusának eleganciája és aperçuinek eredetisége révén, mint minden dologban megnyilvánuló tökéletes ízlése és életének csodálatraméltó harmóniája folytán - megígérte még nekünk, hogy egyéni nézeteit és felfogását külön fejezetben fogja megírni, amelynek címe ez lesz:

"Az arcátlanságról, vonatkozással az erkölcshöz, valláshoz, a művészetekhez és az irodalomhoz."

A tárgyalás később azután kissé hevesebb lett, amikor az utolsó két fejezetről volt szó. Arról akartunk határozni, hogy a modorról szóló fejezet a társalgásról szóló fejezet előtt álljon-e vagy sem.

Végre is Brummel fejezte be a vitát, rögtönzött beszédével, amelyet sajnos nem közölhetünk teljes terjedelmében. A következő szavakkal végezte beszédét:

- Uraim, ha Angliában volnánk, akkor természetesen a tetteknek a szavak előtt kellene helyet foglalniuk, mert az én honfitársaim rendszerint kissé hallgatagok. De alkalmam volt észrevenni és megfigyelni, hogy Franciaországban kissé sokat beszélnek, mielőtt valamit tennének.

A negyedik résznek azután, amelyet a segédeszközöknek szentelünk, magába kell foglalnia mindazokat az alapelveket, amelyek szerint lakásainkat be kell rendeznünk, bútorait kiválo­gatnunk, asztalait megteríttetnünk, amelyek szerint a lovakkal, a személyzettel, a kocsikkal bánnunk kell; végül aztán még egy kis fejtegetés következnék "A fogadás művészetéről" (legyen az a városban, a falun vagy vidéken) és arról a művészetről, hogy mint kell viselkednünk másoknál.

Így azután az egész anyagot minden oldalról tudományosan fogjuk fel, azt az anyagot, amely életünk minden pillanatát magában foglalja, amely minden tettünket irányítja, sőt még az álmunk funkcióira is befolyást gyakorol. Mert még az éjszaka csöndjében is uralkodik ez az érzéskomplexum.

Az egyház hét főbűnt ismer, és csak három égi erényt ismer el. Így tehát hét eshetőségünk van a lelkiismeretbeli furdalásokra, a remény és vigasztalás három forrásával szemben!

Micsoda szomorú egyenlet ez! 3 : 7 = az ember: X! Nem is akadhat emberi teremtés (anélkül, hogy Szent Terézt és Assisi Szent Ferencet kivételnek kellene tekintenünk), aki e szerencsét­len egyenlet következményei alól kivonhatná magát. És mégis, minden szigorúsága mellett is ez a dogma uralkodik az előkelő világon éppen úgy, mint a katolikus világon. Veszedelmes dolgokban még csak lehet engedményeket tenni, de a jó dolgokban csak egy és egyetlenegy az igazság.

Nos, ezekből az örök törvényekből egy axiómát vezethetünk le, amelynek igazságát a "Lelki szükséglet" minden kézikönyve is igazolhatja:

XIX.

Csak egy módja van annak, hogy mint tegyünk jót, de a gonosz tetteknek ezer a módja.

Az elegáns életnek tehát megvannak a főbűnei és három kardinális erényei. Igen, az előkelőség egy és eloszthatatlan, mint a szentháromság, mint a szabadság és mint az erény.

Ennek a felismeréséből származnak a mi legfontosabb általános aforizmáink.

XX.

Az előkelőség alapvető elve az egységesség.

XXI.

Nincs egységesség tisztaság nélkül, harmónia nélkül és viszonylagos egyszerűség nélkül.

De éppen olyan kevéssé az egyszerűség az, mint a harmónia és éppen olyan kevéssé a harmónia az, mint a tisztaság, ami az eleganciát megszüli. Ez csak e három alapvető erénynek valami titokzatos összhangzatából keletkezik. Ezt az összhangzatosságot mindenkor és tüstént előidézni: ez a természetüknél, születésüknél fogva kiválasztottaknak titka.

Mindig, valahányszor csak rossz ízlésű dolgokat közelebbről megvizsgálunk, legyen az egy idegen valaki toilette-je, lakása, beszéde vagy modora, azt fogjuk mindenkor találni, hogy háromszoros egység törvényeinek valami többé vagy kevésbé tisztán érezhető megsértéséről van szó. A külsőséges élet a szervezési rendszernek valami módja, amely az embert éppen olyan egzaktul ábrázolja, mint ahogyan egy csiga színei a csigaházon meglátszanak. Az elegáns életben minden mint valami szorosan összeillő láncszemekkel kapcsolódik össze, az egyik dolog magával hozza a másikat. Ha Cuvier úr valamilyen állatnak homlokcsontját, orrcsontját vagy bárminő más csontját fedezi fel, nem tudja-e rögtön meghatározni, hogy mi volt az egész állat? Hogy, példának okáért, az antidiluviális korból való-e? Nem tudja-e rögtön osztályozni is az állatot, hogy vagy a hüllők vagy az erszényesek, a húsevők vagy a növényevők közé tartozik-e? Még soha, sohasem tévedett ez az ember, lángesze feltárta számára az állati élet alaptörvényeit.

Éppen így az elegáns élet keretén belül egyetlen székből meg lehet állapítani az egész bútorzatot, amint hogy a ló is megérzi a sarkantyúból, hogy ki a lovasa. Bizonyos ruhadarabok felismerhetővé teszik a noblesse-nek és a jó ízlésnek bizonyos szféráit. Minden vagyonnak megvan a maga alapja és a maga csúcspontja. Az előkelőség George Cuvier-jei sohasem kerülhetnek abba a veszedelembe, hogy téves ítéletet hoznak. Pontosan meg fogják tudni mondani, hány nulla szerepel azoknak az embereknek az évjáradékában, akiknek képtáraik lehetnek, vagy telivéreik, vagy szőnyegeik, vagy átlátszó selyemfüggönyeik, a kandallóik mozaikdíszesek, a vázáik etruszk vázák és óráik ama bizonyos talpas órák, amelyeken egy Cortot vagy egy David vésőjétől eredő szobrok díszelegnek. Igen, mutasson meg csak nekik egy köpőcsészét, és ők meg fogják önnek pontosan mondani, hogy milyen az egész boudoir, a hálószoba, maga az egész palota.

Ez az ensemble, a legszélső határig keresztülvitt stílusérzékével hozza magával azt, hogy a lét minden "segédeszköze" harmonikus lesz. Mert az ízléses ember, mint a művész is, egy "semmiség" alapján is tud ítélni.

Minél tökéletesebb azután ez az egységesség, annál erősebben érezhető minden barbarizmus. Csak tökfilkó vagy lángeszű ember lehetett képes arra, hogy egy gyertyát egy gyertyatartóba dugjon. E fashionable törvény következményeit ragyogóan megértette egy híres nő (Madame T.), akinek a következő aforizmát köszönhetjük:

XXII.

Egy asszony szellemét már megismerjük abban a pillanatban, amikor házának küszöbét átlépjük.

Ez a tág értelmű és éppen olyan kiterjedt jelentőségű példázat, amely vagyonukat "reprezentálja"^[10] sohasem szabad, hogy hűtlen szimbólum legyen: máskülönben csak egyike mutatkozhatna a két fatális eshetőségnek: a fösvénység vagy a szerénység. Ha nagyon hiú vagy nagyon szerény, abban a pillanatban, mihelyt nem veti többé magát alá ennek az egységességnek, többnyire elveszíti azt a képességét, hogy szerencsés egyensúlyt tarthasson produktív erői és a külső életformái között.

Az ilyen alapvető hiba azután minden előnyével és hibájával mutatja be az arcot.

Tételünk első fogalmát, a fösvénységet már letárgyaltuk; de ha az ember nem is hibás egy ilyen rettenetes bűnben, mégis még mindig tömérdek ember van, akik sóváran, mohón, hogy mindkét eredményt elérjék, ökonomikus módon és alapon akarnak elegáns életet élni. Ezek az emberek kétségtelenül elérnek egy célt: nevetségessé teszik magukat.

Nem hasonlítanak-e ezek újra és újra csak azokhoz az ügyetlen színházi díszletezőkhöz és gépmesterekhez, akiknek díszletei mögött láthatók a rugók, egyensúlyozó rudak és a kulisszák?

Ha tehát valaki vétkezik a mi tudományunk alábbi két alapvető törvénye ellen, hát annak - vége! Mert:

XXIII.

Az elegancia leglényegesebb hatása: elleplezni azokat a költségeket, amelyekbe kerül.

XXIV.

Minden, ami a takarékoskodási vágyat elárulja, előkelőtlen.

Valóban, a takarékosság elkerülhetetlen tényezője életünknek. Idegzete minden okos és jó gazdálkodásnak, de hasonlatos az olajhoz, amely könnyeddé és szelíddé teszi a mozgást, amelytől a gépek kerekei jobban forognak, de azért nem szabad látnunk és főként éreznünk, megszagolnunk.

Ezek a bajok azonban nem az egyedüli megtorlások, amelyekben a fösvényeknek igazságosan részük van. Amennyiben korlátozzák létük fejlődését, alább is szállnak légkörükből, és hatalmuk mellett is saját maguktól azoknak az embereknek színvonalára süllyesztik alá magukat, akik viszont hiúságuk miatt éppen az ellenkező irányú, de ugyanolyan veszedelmes sziklaszirtekre űzetnek. És ki nem borzad meg egy ilyen rettenetes testvéresülés gondolatától?

De hányszor nem találkoztunk már, akár városban, akár falun azokkal a félarisztokrata burzsoákkal, akik mértéken felül pöffeszkednek, kicicomázkodnak, de mert nincsen kocsijuk, örökké abban az aggodalomban élnek, hogy miként is rendezhetnék be jól a látogatásaikat, szórakozásaikat és kötelezettségeiket. Madame, aki a kalapjának rabszolganője, fél az esőtől, monsieur pedig fél a naptól és a portól; olyan érzékenyen, mint a barométer, szeretnék és óhajtanák előre megérezni, hogy milyen lesz az idő, és ha csak egyetlen felhő is megjelenik az égen, otthagynak mindent, és elszaladnak. Az esőtől átázva, sártól összefröcskölve, odahaza azután kölcsönösen egymást szidalmazzák, és veszekszenek, mert mind a ketten közönsége­sek. És mert mindig feszélyezi őket valami, soha semmit sem élveznek.

Ez a tanulság összefoglalható egy aforizmában is, amely ráilleszthető minden életformára, kezdve az asszonytól, akinek vigyáznia kell a ruhájára, hogy elhelyezkedhessen a kocsiban, egészen addig a kis német fejedelemig, aki saját használatára udvari bolondot akar tartani:

XXV.

Csak a külső élet és a vagyon között való összhangból alakulhat ki a fesztelen magatartás lehetősége.

Csak ennek az alapelvnek áhítatos követése teszi lehetővé a legcsekélyebb tettekben és cselekvésekben is annak a szabadságnak, fesztelenségnek kifejtését, amely nélkül nincs is grácia. Aki vágyait saját anyagi eszközeihez méri, saját légkörében marad és sohasem kell attól tartania, hogy eltávolodik, kiesik onnan. És a mozgásnak, a mozdulatoknak ez a biztonsága, amelyet "az életérzék lelkiismeretének" is lehetne nevezni, megvéd bennünket mindazoktól a viharoktól, amelyeket a félreértett, rosszul értelmezett hiúság idézhet elő.

Azok az emberek tehát, akik igazán értenek az elegáns élethez, nem borítanak zöld posztóból készült futószőnyeget a szőnyegeikre. És ők nem is félnek egy asztmatikus bácsi látogatá­saitól. Nem kérnek aggodalmaskodón felvilágosítást a barométertől, ha ki akarnak kocsizni. A vagyon terheit és jótéteményeit egyformán megadással viselik el, és így sohasem gurulnak dühbe, ha valamiben kárt szenvedtek. Mert őnáluk utóvégre minden rendbe jön, vagy a pénzük révén, vagy pedig több vagy kevesebb fáradtság révén, amit az ő személyzetük fejt ki. Egy vázát, egy talpas órát üvegbúra alá rakni, a pamlagot zsákvászonnal bevonni, a csillárt gazefátyolba bevarrni, mindez nem hasonlít-e túlontúl is azokhoz a derék emberekhez, akik előbb takarékperselyt vásároltak, hogy azután csillárt vehessenek és akik azután a csillárt sűrű szövedékű fátyollal borítják be?

Az ízléses ember élvezzen, mindent élvezzen, amije van. Fontanelle szavai szerint nem szereti azokat a dolgokat, "amelyeket túlságosan is respektálni kell". A természet bölcs példaképét követve nem átallja, hogy nap-nap után bemutassa pompáit. Hiszen ha elromlanak, még mindig vásárolhat újat. Ő nem is várja meg, mint a veteránok Luxembourgban, amíg bútorai­nak huzatai kikopott részeikkel elárulják, hogy szolgálataikat és hivatásukat arra már bőségesen betöltötték, hogy átalakítsák őket; és sohasem panaszkodik amiatt, hogy minden olyan nagyon drága. Mert ő mindezt már előre tudta.

A munkás-élet emberei számára a fogadások, a vendéglátások egész ünnepség számba mennek. A szokás által szentesített, bizonyos szabályos időközben visszatérő fogadónapokat tart, és ezeken felhordatja legszebb dolgait, fiókjait kiüríti és bronzait megszabadítja huzataiktól. Az elegáns élet embere azonban minden órában tud vendéget fogadni anélkül, hogy a vendégek érkezte miatt kínosan lenne meglepődve. Az ő jelszava annak a családnak jelszava, amelynek hírneve és dicsősége az újvilág felfedezéséhez fűződik; ez ez: semper paratus, minden órában készen és mindig önmagához méltóan. Az ő háza, az ő szolga­személyzete, kocsijai és az egész fényűzése semmit sem tudnak a vasárnap előítéletéről.

Az ő számára minden nap ünnepnap. Egyszóval, ha a nagy dolgokat szabad kicsiny dolgokkal összehasonlítani: olyan ő, mint a híres Dessein, a fogadós, aki, midőn egy napon a portása a yorki herceg jövetelét jelentette neki, a legnagyobb nyugalommal felelte:

- Adja neki a négyes számú szobát.

Vagy pedig mint Abrantés hercegnője, akit egy este megkért Napóleon, hogy fogadja Raincy-ben a wesztfáliai hercegnőt, és aki másnap vendégeinek királyi vadászattal, fejedelmi lakomával és fényűző bállal szolgált.

Aki fashionbeli akar lenni, annak a maga szférájában a létnek ezt a tágabb értelmű fogalmát kell érvényre juttatni. Ekkor azután könnyen csodálatos eredményeket fog elérhetni, ha állandóan ügyel mindenre, és ha figyel arra, hogy mindent a leggondosabban jó karban tartsanak. Az állandó felügyelet és szemmeltartás őrzi meg az egésznek szép gráciáját. És ez a titka az angol axiómának:

XXVI.

A gondos karbantartás művészete a sine qua nonja az elegáns étetnek.

Ez a karbantartás nem csupán a tisztaságnak első életfeltétele, amely arra kényszerít bennünket, hogy a dolgoknak nap-nap után új fényt adjunk; ez a szó egy egész rendszert foglal magában.

Attól a pillanattól kezdve, amikor az európai kosztümökben az aranyszövetek és a címer­hímzéses ujjasok nehéz tömörségét, amilyen ez már a dolgos középkorban volt, a szövetek finomsága és gráciája helyettesítette, attól a pillanattól kezdve mérhetetlen forradalom indult meg az élet minden dolgában. Ahelyett, hogy egy egész tőkét fektessünk házieszközökbe, amelyeknek úgyis csak tönkre kell menniük, inkább csak kamatainkat fogyasztjuk, amennyiben könnyebb és kevésbé drága holmikat vásárolunk, amelyeket könnyebb megújítani, és így azután az egyes famíliákban nem fogy el egészen, nem megy tönkre a teljes tőke.^[11]

Az előrehaladott, fejlődött civilizációnak ez a mérlegelése a legteljesebb tökéletesedését Angliában érte el. A kényelemnek e hazájában a materiális létnek e valamennyi szükségletét az élet afféle ruhájának tekintik, amely lényegében mindig változik, és amely a fashion minden szeszélyének alá van vetve. A gazdagok évről-évre változtatják lovaikat, kocsijaikat, lakásberendezéseiket, sőt még a gyémántjaikat is újonnan foglaltatják évről-évre: szóval náluk minden új formát kap. Még a legjelentéktelenebb bútorokat is ebben a szellemben készítik el; az anyaggal józanul és bölcsen takarékoskodnak. Ha mi nem is jutottunk el még egészen ennyire, de mégis már némely jelentős haladást tettünk ezen a téren is. Az empire stílus tömör fafaragványai már egészen divatjukat múlták, éppen úgy, mint a súlyos, nehézkes fogasok, és ama kornak bizonyos szoborművei, amelyek csak félig-meddig mesterművek és amelyek sem a művészt, sem pedig az ízléses embert nem tudják kielégíteni.

Végre már úton vagyunk az egyszerű elegancia felé. Ha vagyonunk szerény volta még nem is engedi meg a gyakori változtatást, mégis legalább megszövegeztük az alábbi axiómát, amely a mai szokásokat irányítja:

XXVII.

A luxus kevésbé költséges, mint az elegancia.

Így legalább tehát kikapcsolni igyekszünk életünkből azt a rendszert, amely szerint egy-egy bútordarab megszerzését valami tőkebefektetésnek tekintik. Mert hát lassanként mindenki megérzi azt, hogy elegánsabb és kényelmesebb az egyszínű porcelán szervizből étkezni, mint a kíváncsiaknak egy olyan csészét mutogatni, amelyre Constantin a Fornarina-t másolta. A művészetek remekműveket hoznak létre, amelyeket a magánosok mégis csak kénytelenek átengedni a királyoknak és emlékműveket, amelyek csak a nemzet tulajdonai lesznek. Az az ember, aki elég balga ahhoz, hogy életének egészébe valamilyen magasabb szférának egyetlen darabját, mint példaadó mintát, illessze bele, azon fáradozik, hogy másnak mutassa magát, mint amilyen a valóságban, és így visszaesik a tehetetlenségnek abba az állapotába, látszatába, amelynek nevetségességét mi már előbb is ostoroztuk. Azért állítottuk fel mi a következő maximát, hogy a nagyzási hóbort áldozatait felvilágosítsuk:

XXVIII.

Mivel az elegáns élet az egoizmusnak ügyes fejlődését mutatja, ami a hiúságot túlontúl is világosan leleplezi, nem egyéb, mint pleonazmus.

Igazán csodálatraméltó...! Tudományunknak valamennyi általános elve most egyszerre csak egyetlen főelv toldalékának látszik, amelyet már proklamáltunk is; mert a dolgok gondos karbantartásának művészete és törvénye bizonyos mértékben következménye a már előbb tárgyalt egységességnek.

Némelyek szemünkre vetették, hogy milyen rettenetes költségeket követelnek és idéznek elő a mi despotikus aforizmáink.

- Mekkora vagyon - mondották ők - volna valaha is elégséges, hogy az önök teóriáinak követelései teljesíthetők legyenek? Azon a napon, amikor egy ház újonnan bútoroztatott és újonnan tapétáztatott, amikor a fogat újonnan befényeztetett, nem jön-e a fashionabel úr és nem támasztja-e zsíros fejét szemtelenül a falburkolathoz? Egy dühös ember nem fogja-e készakarva bepiszkítani a szőnyegeket? És a pipogya ügyetlenek nem fognak-e nekirontani a fogatoknak? És meg lehet-e mindenkor akadályozni, hogy az arcátlanok át ne lépjék a budoárok szent küszöbét?

Mindezek a reklamációk, azzal a különös művészettel megszövegezve, amellyel a nők rendelkeznek, hogy ellenvetéseiket és kifogásaikat megelevenítsék, eloszlanak a levegőben a következő aforizma erejétől:

XXIX.

A jó társaságnak egyetlen tagja sem gondolja azt, hogy ura a saját jószágainak, sőt sokkalta inkább mások rendelkezésére bocsátja mindazt, ami az övé.

Az előkelő ember ugyan nem egészen olyasformán mondja, mint a király, hogy: a mi fogatunk, a mi palotánk, a mi kastélyunk, a mi lovaink, de azért mindazt, amit tesz, át tudja itatni ezzel a királyi finomsággal.

És ez a szerencsés metamorfózis volt az, amely odáig fejlesztette a dolgokat, hogy az ilyen ember a környezetéből mindenkit egyformán meghív vagyonának élvezéséhez. Ezért aztán az előbbi nemes alapelv magával hozza a következőt is, amely nem kevésbé fontos:

XXX.

Valakit vendégül látni, annyit jelent: mint őt a saját színvonalukra emelni.

Mindezekből már kezd nyilvánvalóvá válni, hogy azok az állítólagos szerencsétlen esetek, valamennyien, amelyek miatt a kicsinyes háziasszonyok panaszt emelnek és amelyeket a mi feltétlen erejű dogmáinkkal szembehelyeznek, csak az ő megbocsáthatatlan tapintatosságbeli fogyatkozásaikon alapulhatnak. Hiszen a háziasszonynak sohasem szabad panaszkodnia figyelmesség és gondosság hiánya miatt. Ez mindenkor csak az ő hibája. Nincs-e azok között az emberek között, akik valóban comme il faut emberek, afféle szabadkőműves jel, amelynek segítségével bizonyos mértékben felismerhetik egymást? És mert az elegáns ember intimitásai­ban csak magához hasonlóknak ad helyet, az ilyen véletlenségektől nem kell tartania. De ha mégis megtörténnek, hát ezek a sors csapásai, amilyenek minden emberfiával megtörténhetnek az életben. Az előszoba intézménye, érthetően angol berendezés, mert ott az arisztokrácia az élet művészetében már olyan nagy haladást tett meg. Ott csak nagyon kevés ház akad még, ahol nem volna egy parlour. Ennek a teremnek az a rendeltetése, hogy olyan embereknek, akik alattunk állnak, ott adjunk audienciát.

Az a többé vagy kevésbé nagyobb távolság, amely a mi semmittevőinket a munkásemberektől elválasztja, az etikettben nyer kifejezést. A filozófusok, a frondeur-ök, a gúnyolódók, akik a ceremóniákat kicsúfolják, még sem fogadnák ugyanazzal a figyelmességgel a szatócsot, akinél vásárolnak, ha mindjárt választója volna is a nagytanácsnak, mint egy márkit.

Ebből nem következik még az, hogy a fashionable emberek megvetik a munkásembereket; sőt ellenkezőleg, az ő számukra van egy külön nagyszerű kifejezésük is, tele szociális tisztelettel, ugyanis azt mondják róluk, hogy "azok becsülésre méltó emberek".

Éppen olyan ügyetlen és esetlen dolog az elegáns ember részéről a munkásosztályon gúnyolódni, mint a mézet gyártó méhet háborgatni, vagy egy művészt zavarni, aki alkot: mindez egyszerűen rossz modor.

A szalon azoké, akiknek elegáns a megjelenésük, éppen úgy, mint a fregattok azoké, akiknek megvan a rendes tengerész járásuk. Ha ön, tisztelt olvasóm, nem utasította vissza a mi prolegomenánkat, hát el kell fogadni minden következményét is.

Ebből a tanból adódik most a következő alapvető aforizma:

XXXI.

Az elegáns világban nincs semmiféle felsőbbség: egyformán magasan álló hatalmak tárgyalnak egymással.

A jó társaságból való ember senki emberfiának nem mondja. "Van szerencsém" stb. és ő senki fiának sem "alázatos szolgája".

Annak az érzéke, hogy mi illik, az ízléses embereknek manapság új formákat diktál, amelyeket különös körülményeknek megfelelően választanak ki és használnak. Ebből az alkalomból ajánljuk a terméketlen szellemeknek, hogy olvasgassanak Montesquieu leveleiben. Ez a kiváló író különös ügyességről és tehetségről tett tanúságot abban, hogy a legkisebb leveleit is mint tudta befejezni. Ő szinte formális ellenszenvet, irtózatot érzett az efféle abszurd és unalmas frázisokkal szemben, mint aminő: "Van szerencsém" stb.

Attól a pillanattól kezdve, amikor azok az emberek, akik elegáns életet élnek, az illető ország természetes arisztokráciáját alkotják, tartoznak egymásnak azzal a figyelmességgel, amely a tökéletes egyenlőségből adódik. A tehetség, a pénz és a hatalom, valamennyi ugyanazokat a jogokat adja meg. Az a külsőleg gyönge és hatalom nélkül való ember, akinek ön ma foghegyről csak a fejével biccent, holnap már a ranglétra tetején lehet, és az, akinek ön ma alázatosan köszön, holnap már eltűnhet a hatalomnélküliség szakadékaiban.

Mindeddig a mi dogmáink inkább a dolgok szellemére, mint formáira vonatkoztak. Bizonyos mértékben az elegáns élet esztétikáját adták meg. Amíg elsősorban az általános törvényeket kerestük, amelyek azután a részleteket adták, nem is lepődtünk meg túlságosan, csak egy kevéssé elcsodálkoztunk azon, hogy az építészet princípiumai és a mi általunk felállított törvények között bizonyos hasonlatosságot fedezhetünk fel. Most azután azt kérdezzük magunktól, hogy a legtöbb dolog, ami az elegáns életet szolgálja, nem tartozik-e talán valóban az építészet birodalmába? A ruha, az ágy, a kocsi, mindezek az egyéniség lakóhelyei éppen úgy, mint másrészről pedig a lakás egy nagy ruha, amely beburkolja az embereket és mindazokat a dolgokat, amelyeket az ember használ. Igen, úgy látszik, hogy ez így van mindennel és mi mindent csak arra használunk - amint ezt már Talleyrand mondta a beszédről - hogy azzal életünket, a gondolatainkat eltakarjuk, ezek azonban minden fáradozásaink mellett is áttörnek minden fátyolon. Anélkül azonban, hogy ez igazság felismerésének nagyobb fontosságot tulajdonítanánk, mint amilyet megérdemel, jegyezzünk fel mégiscsak itt néhány ilyen törvényt:

XXXII.

Az elegáns élet ellenállhatatlan erővel követeli, hogy az eszközök tökéletesen megfeleljenek a célnak.

Ebből az elvből, mint közvetlen konzekvencia, még két más aforizma adódik:

XXXIII.

Az ízléses embernek értenie kell ahhoz, hogy igényeit állandóan az egyszerűségig fokozza le.

XXXIV.

Feltétlenül szükséges, hogy minden dolog olyannak is lássék, mint amilyen valójában.

XXXV.

Az ornamensek szertelensége káros az összhatásra.

XXXVI.

Az ornamenseket magasan kell elhelyezni.

XXXVII.

A sok szín, a tarka-barkaság mindig rossz ízlésről tanúskodik.

Nem akarjuk itt ennek az axiómának igazságát egyes példákkal bebizonyítani, mert a következő két fejezetben racionálisabban vezethetjük le következményeiket, amennyiben minden egyes részletnek hatását kimutatjuk. Ez a megfigyelés késztetett bennünket arra is, hogy a fejtegetésnek ebben a részében mellőzzük minden mellékkérdésnek egyéb általános elveit; úgy véljük, hogy jobb lesz ezeket mint összefoglalásokat az egyes fejezetek élén elhelyeznünk; ez áttekinthetőbbé teszi majd az anyagot.

Egyébként - mindazok a szabályok, amelyeket már felállítottunk és amelyekhez még elég gyakran kell visszatérnünk, igen sok ember szemében vulgárisaknak fognak feltűnni. Mi, ha szükség lesz rá, dicséreteknek fogyjuk tekinteni ezt a szemrehányást. De mindenesetre, a törvények egyszerűsége mellett is, amelyeket az elegantologisták egyike-másika talán tetszetősebben szövegezett volna meg, jobban kifejtett volna, vagy még közelebbi vonat­kozásba hozott volna egymással - nem akarjuk e fejezetet befejezni anélkül, hogy a fashion neofitáinak tudomására ne hozzuk, hogy a jó ízlés nem ezeknek a szabályoknak egyszerű ismeretéből adódik, hanem csakis az alkalmazásukból.

Az embernek olyan könnyedén kell élnie ezzel a tudománnyal, mint ahogyan az anyanyelvén beszél. Az elegáns életben veszedelmes dolog a dadogás. Nem látták már önök is elég gyakran azokat a talmi-fashionable embereket, akik rettenetesen megerőltetik magukat, amikor a grácia után futkároznak, akik zavarban vannak, ha az ingükön eggyel kevesebb a hajtás, akik verejtéket és vért izzadnak, hogy a "korrektségnek" valami egészen hamis módját elérhessék? Ezek azokhoz a szegény angolokhoz hasonlítanak, akik minden szónál kirántják kardjukat hüvelyéből. Ti szegény félkegyelműi az elegáns életnek, jusson hát eszetekbe, hogy a mi XXXIII. aforizmánknak elkerülhetetlen konzekvenciája az alábbi elv, amely örökre elkárhoztat benneteket:

XXXVIII.

A fáradtságos, erőltetett elegancia úgy hasonlít a valódi eleganciához, mint a paróka az igazi hajhoz.

Ehhez a maximához, szigorúan logikus következtetés gyanánt, társul még az alábbi:

XXXIX.

A dandyzmus az előkelő életnek heretikus szektája.

Igen, ez így van, a dandyzmus a divatban az affektáltságot jelenti. Az az ember, aki dandyt csinál magából, egy budoárbútor, egy fölöttébb szellemesen kitalált mechanikus baba, aki lóra tud ülni és a pamlagra is le tud ülni, aki a sétapálcájának fejét rágcsálni vagy harapdálni szokta..., de hogy gondolkodó lény volna? ... Soha! Az az ember, aki a divatban csak a divatot látja, tökfilkó. Az elegáns élet nem zárja ki sem a gondolkodást, sem pedig a tudományokat; sőt egyenest szentté avatja őket és imádja. Az elegáns élet tana nem csupán arra szolgál, hogy megmutassa az embereknek, mint kell élvezniük idejüket, hanem, hogy mint kell azt felhasználniuk rendesen egy, a legtökéletesebbig kifejlődött idea alapján.

Ha mink már értekezésünk második részének elején bizonyos hasonlatosságot találtunk dogmáink és a keresztény egyház dogmái között, akkor most, e fejezet végén is, a teológia néhány jellegzetes kifejezését óhajtjuk kikölcsönözni, hogy azokkal mondjuk ki azokat az eredményeket, amelyekben azok részesülnek, akik elveinket több vagy kevesebb szerencsével alkalmazni tudják.

Egy új ember tűnik fel. A fogatai ízlésesek, ő maga kitűnő gazda, személyzete jól kitanult, finom diner-ket ad. Tudja, hogy mi a divat, hogy mint állunk éppen most a politikával, ismeri az új szavakat, a mostanában divatos szokásokat. Sőt, ő maga is új szokásokat vezet be, szóval mindent egybevetve, nála az egzakt komfort benyomása csapja meg az embert. Ő bizonyos mértékben az előkelő élet metodistája, és évszázadunk magaslatain megy sétálni. Se nem graciőz, se nem visszataszító, olyan, hogy soha illetlen szót nem hallhatunk tőle. És sohasem használ egyetlen csúnya mozdulatot sem. Nem akarjuk ezt a képet a legkisebb részletekig kidolgozni, és csak azt mondjuk még: ez az ember Isten segítő kegyelmében részesült.

De nem ismerünk mindnyájan egy másfajta embert is, a szeretetreméltó egoistát, aki érti annak titkát, hogy mint beszéljen mindig csak saját magáról anélkül, hogy terhünkre lenne ezáltal? Őnála minden graciózus, friss, gondosan előkészített, sőt poétikus is. Irigyelni kell őt. Megengedi, hogy önök részt vegyenek az ő élvezeteiben, hasznot húzzanak az ő fényűzéséből, és mégis aggodalmaskodni látszik az önök vagyoni eszközeinek hiányán vagy szűkös voltán. Az ő szívességei - amelyek természetesen mindenkor csak szavakban nyilatkoznak meg - a tökéletes udvariasságok. Számára a barátság csak valamilyen zenei téma, amelynek gazdag­ságát ő tökéletesen ismeri, és amelyet ő az egyes személyek hangjának terjedelméhez mérten bizonyos mértékben variál.

Egész élete át van hatva valami állandó személyességtől, valami állandó egyéni vonástól, amelyet megbocsátunk neki, mert olyan jó modora van. Művész a művészekkel, öreg az aggastyánokkal, gyermek a gyermekekkel, elragad valamennyiünket, anélkül, hogy volta­képpen tetszene nekünk; mert hazudik nekünk a saját érdekében, és szórakoztat bennünket számításból. Magánál tart bennünket, és kedves velünk szemben, mert unatkozik. És ha már észre is vesszük, hogy csak játékszerek voltunk számára, holnap mégis csak újra elmegyünk hozzá, hogy újra megtévesztessük magunkat általa. Ez az ember a megszentelő kegyelemben részesült.

De a mi köreinkben van egy típus, amelynek harmonikus hangjában ugyanaz a báj van, amely megvan egész modorában is. Ez a típus tud beszélni és hallgatni, mindig csak önökkel foglalkozik valami kecses és finom módon, és ezek az emberek sohasem nyúlnak olyan beszédtémához, amely bárkire nézve is kínos volna. A szavaikat szerencsésen válogatják meg, a beszédük tiszta, a gúnyuk is kedveskedés és a kritikájuk sohasem sért. Távol áll tőle, hogy csökönyös és tudatlan tökfilkók módjára örökösen ellentmondjon - az ilyen ember a társa­ságban mindig az "ésszerűt" vagy az "igazságot" igyekszik megtalálni. Ez a típus sohasem tart hosszú beszédeket, és sohasem vitatkozik. Az ő saját, személyes gyönyörűsége a társalgás, de annak hirtelen félbeszakítása is, ha szükség van erre. Mindig ugyanabban a hangulatban lévén a modora szelíd, csöndes és mosolygó. Udvariassága sohasem erőltetett, a barátságossága nem megalázkodó. A tiszteletet a leghalványabb árnyékáig redukálja, sohasem erőlteti meg saját magát, sem önt, és mindenkor az önnel és a saját magával való megelége­dettség benyomását kelti fel önben. Az ő légkörébe valami megmagyarázhatatlan hatalom vonzza önt, és úgy fogja találni, hogy szelleme mindig újra és újra kellemes és tetszetős, és ennek a szellemnek bélyegét ott találja minden dolgon, amivel ő magát körülveszi. Itt minden hízeleg a szemnek, és az ember mintha szülőföldje levegőjét szívná be. Az intim érintkezésben ezek az emberek el fogják önt bájolni naiv hangjukkal. Ezek az emberek egyszerűek. Sohasem fog ön náluk pazarlást, fényűzést, tolakodást tapasztalni. Érzéseiket egyszerűen tudják kifejezni, mert ők maguk is őszinték. Nyíltszívűek és még sem sértik meg senkinek sem az öntudatosságát. Úgy fogadják el az embereket, ahogy az Isten megteremtette őket, meg­bocsátanak a bűnösöknek és a nevetségeseknek, minden kornak megadják a magáét, és semmin sem izgatódnak fel, mert annyira tapintatosak, hogy mindent előre megéreznek. Mielőtt vigasztalnának, máris hálára köteleznek le, és mindig gyöngédek és mindig derűsek. És mi mindig és mindig szeretni is fogjuk őket. Ezeket az embereket példaképeknek kell tekintenünk, és áldoznunk kell az ő kultuszuknak.

Ezek az emberek elérték a segítő és megszentelő kegyelmet. Ilyen magnetikus hatalmat elérni, ez az elegáns élet végső célja. Valamennyiünknek törekednünk kellene, hogy ezt elérjük. De ne­héz dolog ennyire eljutni, mert az ilyen sikerek alapja a szép lélek. Boldogok azok, akiknek ilyen a lelkük! Hiszen olyan szép az, ha minden mosolyog felénk: a természet is és az emberek is!

Most, miután így a dolgok velejével végeztünk, áttérhetünk a részletekre.

Auger úrnak, egy fiatal írónak, aki filozofikus szellemével véghez tudta vinni azt, hogy a legfrivolabb divatkérdésnek is komoly arcot kölcsönözzön, köszönhetjük ezt a gondolatot, amelyet itt axiómává formálunk:

XL.

A toilette a társadalom kifejezése.

Ez a maxima olyan pompásan foglalja egybe a mi tanainkat és olyan ragyogóan sűríti össze lényegüket, hogy itt semmi olyast sem mondhatnánk, ami más volna, mint valami szeren­csésebb vagy szerencsétlenebb körülírása ennek a bölcs aforizmának.

A tudós vagy legalábbis az elegáns életnek olyan embere, aki egy nép ruházatát minden egyes korban pontosan le tudná írni, ilyesformán megírhatná a legszebb, és ami a nemzeti vonásokat illeti, a legigazibb históriát. Ha az ember megmagyarázza a frankok hosszú hajviseletét, a barátok tonzúráját, a rabszolgák leborotvált fejét, a Popocambou parókáit, az arisztokra­tikusan berizsporozott fejeket és az ezerhétszázkilencvenedik esztendő Titus-fejét: nem mondaná-e el Franciaország legjelentősebb forradalmainak históriáját?

Kifürkészni és megállapítani, hogy honnan és miből származnak a hegyes orrú cipők, a női övtarsolyok, a homlokszalagok, a kalappántlikák, az abroncsszoknya, a csípő-tournure, a kesztyű, az álarc, a bársony: mindez azt jelentené, hogy egy új "divatológiát" írjunk a rettenetesen bonyolult luxus-törvényekhez és mindazokhoz a harcokhoz, amelyekben végre a civilizáció győzelmet aratott a középkor barbarizmusa fölött, amely a durva szokásokat Európába hozta. Ha az egyház először azokat a papokat közösítette ki, akik rövidszárú nadrágokat húztak fel, azután pedig azokat exkommunikálta, akik elpártoltak a rövidszárú nadrágoktól, hogy hosszú nadrágokat húzzanak fel, és ha Beauvais papjának parókái a párizsi parlamentet teljes fél esztendőn át izgalomban tudták tartani: mindennek az volt az oka, hogy ezek a külsőleg közömbös dolgok vagy ideáknak vagy pedig érdekeknek kifejezői voltak. Most aztán akár a lábról, akár a mellről, akár pedig a fejről van szó, mindenkor azt fogjuk látni, hogy vagy valami szociális fejlődés vagy valami rendszerbeli visszaesés vagy pedig valami heves harc fűződött egy-egy ruhadarabhoz. Egyszer a cipőviselet jelentett valami privilégiumot, másszor a sapka vagy a kalap jelképezett forradalmat. Itt egy hímzés vagy egy vállszalag, ott egy pántlika vagy valami üres szalmából font dísz jelenti a valamely párthoz való tartozást, és azt mondja: Te a keresztes vitézekhez tartozol, te a protestánsokhoz, te a guise-khez, te a Ligue-hez, Bêarnais-hez, a Fronde-hoz.

Te zöld sapkát viselsz? Akkor becstelen ember vagy.

A köpenyeden valami érdemkereszt helyett sárga foltot hordasz? Takarodj, te pária, a keresztény világból! ... Zsidó, siess a kunyhódba abban a pillanatban, mihelyt a lámpákat meggyújtják, mert máskülönben utolér a büntetés.

Ó! Ifjú leányka, te fülönfüggőket hordasz, szép csillogó nyakláncot és a fityegő ékszereid drágakövei úgy ragyognak, mint a tüzes szemeid? ... Jól vigyázz magadra! Ha a városi őrség elcsíp, hát el is fog és le is csuknak! Azért, mert így kószáltál, csatangoltál szerte a városban, hetykén és büszkén a tested szépségére, így futkároztál utcáról-utcára, és sóváran felvillan­tottad az aggastyánok szemét, akiknek erszényeit ki akarod üríteni! ...

Fehér kezed van? Akkor megfojtanak, ezzel a kiáltással:

- Vive Jacques Bonhomme, a szeretett filiszter! Halál az urakra!

Szent András kereszted van? Akkor félelem nélkül gyere Párizsba: Félelemnélküli János uralkodik ott.

Háromszínű kokárdát viselsz? ... Akkor menekülj! Marseille halálba kergetne téged, mert az utolsó waterlooi ágyúk torkából a halál tőrt reánk és - a régi Bourbon-dinasztia.

Miért lett volna a toilette mindenkor a legbeszédesebb stílus, ha nem adta volna valóban az egész embert, az embert politikai nézeteivel, az embert egzisztenciájának minden formájában, az egész embert, hieroglifákban megírva? A Vestignomie még ma is szinte egyik alfejezete annak a művészetnek, amelyet valamikor Gall és Lavater alapított meg. Ez így maradt meg, bárha ma már mindannyian szinte egyformán vagyunk felöltözködve. De mindamellett is a jó megfigyelő számára elég könnyű dolog egy egész nagy embertömegből, színházban, népgyű­lésen vagy a sétahelyen felismernie a Marais emberét, a Faubourg Saint-Germain, a latin negyed vagy a Chaussée d'Antin lakóit, a proletárt, a háztulajdonost, a költekezőt és a pénzkeresőt, az ügyvédet és a katonát, az embert, aki beszél, és az embert, aki cselekszik.

Még a mi hadseregünk számvivő tisztjei sem ismerik fel jobban az egyes regimentek egyenruháit, mint a "fiziologista" azokat a livréeket, amelyeket a fényűzés, a munka vagy a nyomor juttat az embereknek. Állítson csak föl ön valahol egy ruhafogast, és akasszon fel rá ruhákat, és ha ön eddig nem úgy járkált az utcákon, mint valami tökfilkó, aki semmit sem tud meglátni, akkor rögtön fel fogja ismerni például az irodai alkalmazottat, a hivatalnokot a kikopott könyökéről és azokról a hosszú, horizontális vonalakról, amelyek ruháin végig­vonulnak, mert mindig a szék támlájához támaszkodott, amikor egyet szippantott a burnót­szelencéjéből vagy meg akart pihenni a semmittevés megerőltetései után.

Csöndes megfigyelésünkben fel fogjuk ismerni az üzletembert megdagadt, kitágult zsebeiről, amelyekben jegyzőkönyvecskéit tartogatja. A flaneur-t kitágult nadrágzsebeiről, amelyekbe kezeit szokta dugni. A szatócsot a rendkívül öblös zsebeiről, amelyek mindig tátonganak, mintha amiatt panaszkodnának, hogy most nincsenek bennük a megszokott csomagocskák. Egyszóval és röviden, a többé vagy kevésbé tiszta gallér, a kabát, amely tele van rizsporral és pomádéval, a kikopott gomblyukak, amelyek vagy erősebben, vagy kevésbé kirojtozódtak, a kinyúlt és ernyedten lelógó kabát, a túlontúl új kabát merevsége: mindezek csalhatatlan jelei a hivatásnak, a szokásoknak és az erkölcsöknek. Ez egy dandy új öltözete, ez a tőkepénzes zsakettje, ez itt az ügynök rövid kabátja, ez az aranygombos frakk Lyon régimódi lakójáé és ez a piszkos spencer itt valami fösvényé.

Brummelnek tehát egész biztosan igaza volt, amikor a ruhát tekintette az előkelő élet kulminá­ciós pontjának. Mert a ruha uralkodik a mi nézeteinken és véleményeinken, a ruha befolyásolja és irányítja azokat. Lehet, hogy ez szerencsétlenség, de hiába, ez már így van ezen a világon. Ott, ahol sok a tökfilkó, a butaságok szent intézményekké válnak. És ezért kétkedés nélkül el kell fogadni ezt a gondolatot axióma gyanánt:

XLI.

Az öltözetünkre nem ügyelni: erkölcsi öngyilkosság.

De ha a "ruha teszi az embert", még sokkalta inkább "a ruha teszi az asszonyt". Az öltözkö­dés­ben a legcsekélyebb inkorrektség is elegendő ahhoz, hogy egy hercegnőt, aki inkognitóban van, a társaság legutolsó tagjainak sorába száműzzön.

Amikor az imént az öltözködésből levezethető tudomány komoly kérdéseinek általánosságán elgondolkoztunk, meglepett bennünket bizonyos elvek általános érvényessége, amelyek vala­milyen módon minden országban uralkodnak, mégpedig a férfiak ruházatát illetőleg éppen úgy, mint ami a nők öltözékeit illeti. És most, úgy véljük: hogy felállíthassuk az "öltözködés törvényei"-t, hát ugyanazt a sorrendet kell követnünk, mint amelyet akkor követünk, amidőn felöltözködünk. Ki fog derülni, hogy bizonyos részletek előbbre valók az egésznél.

Amint az ember előbb felöltözködik, mielőtt beszélne vagy cselekedne, éppen úgy előbb megfürdik, mielőtt még felöltözködne.

Ezeknek a fejezeteknek beosztásai is tehát lelkiismeretes megfontolásból erednek a következő sorrendben:

I. § Az öltözködés egyetemes elvei.

II. § A tisztaságnak a ruházkodáshoz való viszonyáról.

III. § A férfiak ruházkodása.

IV. § A nők ruházkodása.

V. § A ruhák változása; és a fejezetek rezüméje.

I.§
Az öltözködés egyetemes elvei

Azok az emberek, akik úgy öltözködnek fel, mint a napszámosok, akik testüket nap-nap után egykedvűen ugyanabba a lepelbe burkolják, amely piszkos és büdös, éppen olyan számosak, mint azok a balgák, akik társaságba járnak, hogy ott semmit se lássanak, akik meghalnak anélkül, hogy éltek volna, akik nem ismerik sem az ételek értékét, sem az asszonyok erejét, és akik nem mondanak sem szellemességeket, sem pedig butaságokat. De "édes jó istenem, bocsásd meg vétkeiket, mert nem tudják, hogy mit cselekszenek."

De ha arról van szó, hogy megtérítsük őket az elegáns élet számára, igen... meg fogják-e ezek valaha érthetni az itt következő fundamentális axiómát, amelyet tudásunk összességéből merítettünk?

XLII.

Az állat ruházatával védekezik, a gazdag ember vagy a tökfilkó felcicomázza magát, az elegáns ember pedig felöltözik.

XLIII.

A toilette egyidejűleg a tudomány, a művészet, a szokás és a megérzés dolga.

Valóban, melyik negyvenesztendős asszony nem fogja helybenhagyni azt, hogy az öltözködés mélységesen nagy tudomány?

Vagy talán önök nem hajlandók elismerni, hogy egyáltalán nincsen egyetlen graciőz öltözet sem, ha nem szokták meg annak viselését? Hát van-e nevetségesebb dolog annál, mint egy kis grisette - udvari toilette-ben? És ami pedig az öltözködésben megint csak az "ösztön"-t illeti - hány teremtést találunk mégis a társaságban, akik ájtatosan áldoznak mindezeknek a dolgok­nak, akiknek megvan mindenük, arany, szép szövet, finom selyem, a fényűzés legcsodálato­sabb alkotásai mind az övék, és ők mindezt fel is használják, hogy azután olyan legyen a megjelenésük, mint valami japán bálványszoboré!

Mindezekből ismét egy csalhatatlan aforizmát vezetünk le, amelyet kiérdemesült kokottok éppen úgy tanulmányozzanak, mint a csábítás művészetének professzorai:

XLIV.

A toilette-nek kevesebb köze van magukhoz a ruhadarabokhoz, mint ahhoz, hogy hogyan kell azokat hordani.

Éppen ezért nem is annyira az a fontos, amit siffón-nak neveznek; hanem sokkalta inkább a siffón szellemét kell megérteni. Lent, a vidéken, de magában Párizsban is éppen elég ember van, akik - ami egy új divatot illet - szintén meg tudják ismételni ama spanyol hercegnő tévedését, aki egy szép napon valami értékes, de ismeretlen formájú nagyobb csészét kapott, és jó sokáig elgondolkozott azon, hogy ugyan mit is csináljon vele, amíg végre az jutott eszébe, hogy ez az edény, a formája szerint, az asztalra való volna és vendégeinek valami gombás ételt tálalhatott fel ebben az ominózus edényben, amely ugyan fölöttébb szükséges bútordarab, de azért mégsem jelképezi a tisztaság fogalmát, ha mindjárt szépen aranyozott is a porcelánja.

Ma már a szokások annyira átalakították a kosztümöt, hogy tulajdonképpen és pontosan megállapítva, már egyáltalán nincsenek többé kosztümök. Valamennyi európai nép lassanként a posztószövet használatára tért át, mert a grandseigneur-ök, éppen úgy, mint a nép is, rájöttek arra az igazságra, hogy: sokkal okosabb és jobb finom posztóruhát viselni és lovat tartani, mint ruháikra drágaköveket aggatni, amint ez a középkorban és az abszolút királyságok idején dívott.

A kosztüm, mihelyt ruha lett belőle, az előkelő világot arra kényszerítette, hogy a legnagyobb gondot fordítson minden egyes részletre. Sokkal kevésbé jelent ez egyszerűséget a luxusban, mint inkább luxust az egyszerűségben.

Hiszen van még egy másik módja is az eleganciának... de ez nem egyéb, mint hiúság az öltözködésben. Bizonyos asszonyokat ez arra bír rá, hogy bizarr szöveteket viseljenek, csak azért, hogy feltűnők legyenek, hogy gyémántos csatokat hordjanak, egy-egy szalag megerő­sítésére csillogó kapcsokat illesszenek fel, olyasformán, mint a divatnak bizonyos mártírjai, akiknek száz arany a járadékuk, akik padlásszobában laknak és akik, mert így a legutolsó divatot akarják bemutatni, már kora reggel drágaköveket hordanak ingükben, nadrágjaikat aranygombokra gombolják fel, szerencsétlen lornyonjaikat láncon viselik és Tabarnál fogyasztják el estebédjüket!

Bizony mondom, ezek a párizsiak semmit sem tudnak - talán mert nem is akarnak tudni - erről az axiómáról:

XLV.

A ruhának sohasem szabad luxusnak lennie.

Sok kiváló személyiség, köztük olyanok is, akikről el kell ismernünk, hogy gondolataik, művelt­ségük, modorok bizonyos felsőbbséget árul el, mégis csak nagyon nehezen tudja meg­különböztetni a határvonalat, amely egy gyalogjáró ember és egy olyan ember toilette-je között van, aki fogaton jár. De azért a jó megfigyelőnek, a műértőnek is végtelen öröme telhet abban, amint Párizs utcáin, a bulvárokon azokat a zseniális asszonyokat látja, akik nevüket, rangjukat, vagyonukat, minden érzésüket és ösztönüket kifejezésre juttatják ruházkodásukban, de olyasformán, hogy ez a közönséges szemek előtt mindenképpen közömbös marad, és csak a művész szemében jelent igazi költészetet. A művész szemében és a világfi szemében, akinek hivatása az, hogy sétál.

Ezeknél a nőknél a ruhák színeinek tökéletes harmóniája van, éppen úgy, mint a vonalaknak, és valami befejezettsége is van minden dolguknak, amelyek a kitűnő komorna ügyes kezét árulják el.

Ezek a nagy női hatalmasságok azután fényesen tudnak alkalmazkodni a gyalogjáróknak látszólag alantas szerepéhez is, éppen azért, mert unos-untalan átélhették a fogat hozzájuk méltó gyönyörűségeit. Mert csak azok az emberek, akik megszokták a fogatok fényűző pompáját, értenek ahhoz, hogy mint kell helyesen felöltözni a gyalogjáráshoz.

E párizsi istennők egyik legelragadóbbikának köszönhetjük az alább következő két formulát:

XLVI.

A fogat passepartout mindarra, amit egy asszony merészelni akar.

XLVII.

A gyalogjárónak mindenkor valami előítélettel kell megküzdenie.

Ebből következik, hogy a következő axióma legfőképpen a prózai gyalogjáró emberek toilette-jét akarja irányítani:

XLVIII.

Minden, ami feltűnést akar kelteni, ízléstelen, éppen úgy, mint minden, ami rikító.

Egyébként erről a kérdésről Brummel a legcsodálatosabb maximát hagyta hátra, amit Anglia helyeslése szentesített:

XLIX.

Ha a nép figyelmesen néz reád, akkor nem vagy helyesen felöltözve: akkor túlontúl is fel vagy öltözködve, akkor túlságosan is tele vagy aggatva ruhadarabokkal, vagy pedig túlságosan sokat törődsz a ruházkodásoddal!

E halhatatlan szentencia szerint kell tehát minden gyalogjárónak feltűnés és észrevétel nélkül elhaladnia. Diadalát elérte, ha egyidejűleg megszokott és választékos is tud lenni megjelené­sében és a tömeg részéről figyelmet sem keltve.

Ha Murat "Franconi király"-nak nevezhette magát, milyen példás szigorúságot kell hát tanúsítania a világnak az ilyen hiú bolondok üldözésében! Hiszen ezek még a nevetségességnél is mélyebbre süllyednek.

Túlontúl sok gondot fordítani a ruházkodásra ez talán még nagyobb vétek, mint a hanyagság. És kétségtelenül éppen ezért meg fogja remegtetni az igényekkel teljes asszonyokat a következő axióma:

L.

Aki átlépi a divat határait, az karikatúrát csinál magából.

Most még le kell rombolnunk a tévedések legsúlyosabbját. Azt, amelyet egy téves tapasztalat szült meg azoknál a szellemeknél, akik nincsenek hozzászokva ahhoz, hogy gondolkozzanak és megfigyeljenek.

De despotikus módon, minden sok kommentár nélkül fogjuk felállítani szuverén törvényünket és a jó ízlésű asszonyokra meg a szalonok filozófusaira bízzuk, hogy vitatkozzunk felette.

LI.

A ruha csak a fátyolnak egyik fajtája. Mindent kidomborít, és a toilette-t sokkalta inkább azért találták ki, hogy a külső, testi előnyöket érvényre juttassa, semhogy a fogyatkozásokat eltakarja.

Természetesen ehhez még hozzácsatlakozik a következő kiegészítés:

LII.

Minden olyan toilette, amely jobban igyekszik eltitkolni, megtéveszteni, megnagyítani vagy megnövelni valamit, amint ezt a természet vagy a divat megengedi: egyenesen bűnös.

Ezért aztán minden olyan divatnak, amelynek célja és lényege a hazugság, rövid életűnek kell lennie. Eltekintve attól, hogy rossz ízlésről is tanúságot tesz.

Ezek után az elvek után, amelyeket egzakt juris-prudenciával vezettünk le, amelyek megfi­gyeléseken alapulnak, és amelyeknek életét az asszonyi és férfiúi önérzet szigorú egyen­súlyozása biztosítja, adódik az, hogy: egy rossz termetű, formáját vesztett, púpos vagy sánta asszony udvariasságból megpróbálhatja ugyan, hogy alakjának testi fogyatkozásait enyhítse; de nem volna méltó az asszonyi névre, ha elhitetné magával, hogy bennünket valamiképpen meg is téveszthet.

Mademoiselle de la Vallière bájosan sántított, és nem egy púpos nő érti annak módját, hogy testi fogyatkozását elfeledtesse velünk szellemének bájával, vagy pedig szenvedélyesen lüktető szívének elragadó gazdagságával.

Mikor fogják végre megérteni az asszonyok, hogy milyen nagy előnyt is nyújt számukra valami hiba! A tökéletes férfi vagy a tökéletes asszony, ezek igazán a legüresebb - nullák.

Ezeket az eddigi megállapításokat, amelyek minden országra nézve érvényesek, egy olyan axiómával óhajtjuk lezárni, amelynek semmiféle kommentárra sincs szüksége:

LIII.

Szakadás a ruhában: szerencsétlenség. A folt: bűn.