Gyönyörű idő van. Párizs sétál. Két óra már elmúlt, de még nem ütötte el az öt órát.

Szembe jön velünk egy asszony. Az első tekintet, amely éri, olyan, mint valami előszó egy szép könyvhöz. Az ember tömérdek szép és elegáns dolgot sejt. Amint a botanikusnak a hegyekben és völgyekben, ahol növényeket gyűjt és füvészkedik, úgy nekünk is a pórias tömegben egy ritka virág került a szemünk elé.

Vagy két úr kíséri őt, akik közül legalább az egyiknek kis szalagocska van a gomblyukában; vagy egy inas követi, egyszerű livrée-ben, kimért távolságban - valami tíz lépésnyire. Nem hord semmiféle feltűnő színeket, sem áttört harisnyát, sem gazdagon feldíszített és kicifrázott övcsatot, sem olyan nadrágocskát, amelynek hímzései a boka körül suhognak-lobognak. Lábán vagy szilvabarna cipőt lát az ember, zsinórjait keresztvonalba kötve át a legfinomabb cérnából, vagy pedig egyszínű szürke selyemből való harisnyát, avagy esetleg félcipőcskét, a legkimondottabb egyszerűségben. Csinos, mérsékelten drága szövetből való a ruhája, amelynek szabása nem egy polgárnőnek fel fog tűnni, ugyanis: ez a ruha jóformán mindenkor egy redingot, amelyet sújtások tartanak össze, és amely ízlésesen paszománttal vagy pókhálófinomságú szegélyzettel van díszítve.

Az ismeretlen nő egész egyénileg tudja magát beléburkolni sáljába vagy átvetőjébe: a redőzetet úgy tudja elrendezni vállától a csípőjéig, hogy az valami teknősbéka pajzsához hasonló kagyló alakká rajzolódik. Egy nyárspolgári asszony, ha ezt utánozni akarná, maga is olyan lenne, mint valami teknősbéka. De ennél az ismeretlen asszonynál éppen azért sejthetjük meg a legszebb formákat, mert ilyen kitűnően tudja elleplezni őket.

Hogyan csinálja ezt?

Ez titok, amelyet ő meg tud őrizni saját magának anélkül, hogy szabadalmat kellene rá vennie.

Ti művészek, költők, szerelmesek, akik a szépséget mint ideált imádjátok, mint a zseninek titokzatos rózsavirágát, amelynek a gépek technikájához semmi köze, menjetek csak gyakran, szorgalmasan kószálni, és csodáljátok a szépségnek e virágát, aki olyan ügyesen tud elrejtőzni, és ezáltal olyan kitűnően ért ahhoz, hogy magát mutogassa!

Ha ez a bájos nő jár, valami harmonikus, koncentrikus mozdulat születik járásából, hogy a ruha alatt szelíd (vagy veszedelmes) formái meg-megrezzennek, mint kígyók a zöld mezőn, déli napsütésben. Senki sem tudhatja, hogy angyaltól vagy ördögtől tanulta-e ezt a himbálódzó rengést-ringást, amely ott játszik a hosszú, fekete selyem sál alatt, amely megmozgatja, meglengeti a csipke szegélyzetét, balzsamos illatot áraszt, és amelyet én "a párizsi nők szellőjének" neveznék. A kar, a derék, a nyak a "redőzet művészetének" hatalma alatt áll, amely érti a módját, hogy mint kell bánni a legakaratosabb szövettel is úgy, hogy az embernek a régiek Mnemosyneja jusson eszébe.

Igen, ez a nő ért a "járás szabásához", ha szabad magamat így (a szabók zsargonjában) kifejezni. Tessék csak megfigyelni, mint emeli a lábát! Ruhája ilyenkor úgy simul testéhez, hogy amint elhalad mellettünk, valami csodálatos, különös érzés fog el bennünket, amely a csodálatnak és az epedő vágyakozásnak keveréke, de amelyet lenyűgöz az őszinte tisztelet.

Ha egy angol nő próbálkozik meg így járni-kelni, olyan lesz, mint valami gránátos, aki a sáncok megtámadására nyomul előre. A párizsi nő a - járás zsenije. És a városi kormányzatnak kötelessége is volna velük szemben, hogy a gyalogjárókat aszfaltoztassa.

A mi ismeretlen nőnk senkihez sem ér járás közben. Ha el akarsz haladni valaki mellett, hát büszkén és egyúttal szerényen megvárja, hogy utat nyissanak számára.

A jól nevelt asszony egész különös disztinkciója abban nyilvánul meg, hogy mint fogja össze keblén a sálját vagy az átalvetőjét. Amint így elvonul az utcán, bizonyos derűs méltóság sugárzik le róla, akár csak a Raffaello madonnáról, aranyos keretében. Testtartása, amely nyugodt és hanyag egyidejűleg, a legszemtelenebb dandyt is arra kényszeríti, hogy szolgálatára álljon.

Egész egyszerű kalapján világos szalagok vannak. Talán néhány virág is. De az ilyen asszonyok legokosabbja beéri egyszerűen a szalagokkal. A tollas kalap fogatot követel magának, a virágok túlságosan feltűnők. És a kalap alatt látható a friss, üde, kipihent arca az olyan nőnek, aki biztos a maga dolgában, anélkül, hogy önhitt és képzelődő volna, aki senkire sem néz és mégis mindent lát, akinek hiúsági érzése, amely kielégítést nyert állandóan, olyan egykedvűséget sugároz arcáról, amely kíváncsiságra ingerel. Nagyon jól tudja, hogy megfi­gyelik; tudja, hogy mindenki - még az asszonynép is - utána fordul, hogy utána nézhessen. Ő azonban úgy vonul át Párizson, mint az ökörnyál: fehéren és tisztán.

Ez a szép női típus Párizs legmelegebb szélességi fokait és legtisztább hosszúsági vonalait járja legnagyobb előszeretettel. Ott találni őket a Rue de Rivoli huszadik és harmadik árkádja között a bulvároknak azon a részén, kezdve a "Passage du Panorama" legforróbb egyenlítői vidékétől, ahol az indiai produktumok virágzanak, egészen a Madeleine-fokig, vagy a kevésbé piszkos polgári negyedekben a Rue du Faubourg Saint Honoré harmincadik házszámától a százötvenedik házszámig.

Az évszakok szerint átlibeg a Champs-Elysées-en is, azokon a fasorokon, amelyeket keletre a Place Louis XV., nyugatra a Place Marigny, délre a Chaussée, északra pedig a Faubourg Saint Honoré kertjei szegélyeznek.

De a nőknek e kedves példányait sohasem fogják önök a Rue Saint Denis morális térségein feltalálhatni, éppen oly kevéssé, mint a kis piszkos üzleti utcácskák kamcsatkai területein. Sohasem és sehol sem: rossz időben. Ezek a párizsi virágok a déli klímában virágzanak, beillatozzák a sétányokat, és ha ötöt ütött az óra, hát elrejtőznek, eltűnnek, mint a csak nappal nyíló virágok.

Azok az asszonyok, akiket még azután is látni lehet, akik az előbbi típus szokásaiból valamit átvettek, és akik ezeket utánozni akarják, ezek már csak "comme il en faut" asszonyok, olyanok, "amilyeneknek éppen csak lenniük kell", míg a mi szép ismeretlenünk, a mi egynapi Beatricénk, a "comme il faut" asszony.

Idegenek számára egyáltalán nem olyan könnyű dolog ezeket a különbségeket észrevenni, amelyeket a gyakorlott megfigyelő azon nyomban könnyűszerrel felismerhet. Hiszen az asszonynép kitűnő színésznép. De a párizsinak tüstént szemet szúr: egy rosszul elrejtett tű, a durva fehér pántlika, amely a ruha hátulján tátongó hasítékon kikandikál, a kitaposott cipő, az újonnan átalakított kalapdísz, a túlontúl kitömött szoknya, a nagyon is összefűzött derék. Aztán észre lehet még venni bizonyos erőltetettséget is, amint ezek a nők - mindig kissé korán - lesütik szemüket. Szigorú törvények vannak mindezekre.

A burzsoát azonban sohasem lehet összetéveszteni a "comme il faut" asszonnyal, ez a legjobb relief számukra. Ha az ember előbb a "burzsoá"-t nézi meg, akkor érti csak meg azt az elragadtatást, amit a másik gyakorol. A polgári asszonynak mindig van valami dolga, ha jó, ha rossz az idő, ő elmegy hazulról: megy ide, megy oda, és hirtelen megint itt terem, és sohasem tudja, hogy be akar-e menni valamelyik üzletbe vagy sem.

Mindazokban a dolgokban, amelyekben a comme il faut asszony pontosan tudja, hogy mit akar és mit tesz, a polgári nő tétovázó. Magasra emeli a szoknyáját, hogy átléphessen egy pocsolyán, maga után vonszol egy gyereket, aki arra kényszerít, hogy minden kocsi elől aggodalmasan kitérjen. Minden nagy nyilvánosság mellett is ő anya marad és mindenütt fesztelenül foglalkozik a lányával. Kis tarsolyában mindig pénzt hord, és áttört harisnyát visel. Télen boát hord prémkabátja fölött, nyáron sálat és hozzá csipkekendőt. A polgári nő kitűnően ért a túlzsúfoláshoz, a toilette pleonazmusához.

Szép sétáló nőnket, ha felismeri, viszontláthatja az olasz operában, a Nagy Operában és a bálokon. De most olyan, lényegében eltérő a külseje, hogy ön szinte azt hiheti, két különböző teremtésről van itt szó, akikben nincs semmi hasonlatosság. Ez az asszony itt kirepült az őt burkoló ruhából, mint a lepke a selyemlárvából. Itt elénk tárja azokat a formákat, amelyeket délután még csak alig hogy sejteni engedett ruhája, szemünk nagy gyönyörűségére, mint valami nyalánkságot.

Színházban sohasem megy az első emeletinél magasabb páholyba (kivéve az olasz Operát) és így önnek alkalma nyílik nyugodtan tanulmányozni a comme il faut asszony mozdulatainak bölcs kerekdedségét. Az elragadó szélhámosnő az asszonyok bizonyos apró politikus fogásait olyan természetességgel gyakorolja, hogy az ember nem is gondol pózra és előzetes megfontoltságra.

Ha fejedelmien szép keze van, hát a legravaszabb férfi is kénytelen beismerni, hogy feltétlen szükségesség kényszerítene arra, hogy gombocskáival és gyűrűivel játszadozzék, hogy azokat ide-oda forgassa, fölfelé és lefelé tologassa. Ha ragyogó a profilja, azt fogjuk hinni, hogy valami kedves vagy ironikus mondanivalója van a szomszédja számára, amikor hozzáfordul, hogy a "profil perdu" ama látványát előidézze számunkra, amelyet a nagy festőművészek annyira szerettek, mert ilyenkor a fény az arcra esik, az orr tisztán kiemelkedik, az orrcimpácskák rózsásan ragyognak, a homlok szép vonalat ad, és a tekintetnek csillogó tüze van, és mégis a távolba vész. Az ilyen profiltartásnál az áll fehér kerekdedségén még könnyű, világos tündöklés látható. Ha szép lába van, akkor a macska kacérságával, amely a napon sütkérezik, a pamlagra veti magát, és kinyújtja lábacskáit, de mi ebben semmi egyebet nem fogunk látni, mint egy elragadóan bájos modell természetes fekvését, aki elfáradt.

Csak a comme il faut asszony érzi magát tökéletesen otthonosan a ruháiban; semmi sem feszélyezi őt. Sohasem kaphatja ön rajta őt, mint a kis polgári asszonykákat, hogy valami makrancos ujjast a helyére rángat, vagy egy engedetlen ráncot leráncigál, vagy pedig aggodalmasan ügyel arra, hogy a gallér és ruha, e két hűtlen őrzője keble két vakítóan fehér kincsének, betölti-e szerepét, avagy a tükörbe pislogat, hogy ellenőrizze, vajon a hajdísze és frizurája jó-e és elég erős-e?

Az ő toilette-je mindig hozzáillik karakteréhez, elég ideje volt tanulmányozni és kifürkészni, hogy mi illik neki legjobban. Hogy mi nem illik neki, azt már régtől fogva tudja. Talán nem is okvetlenül szükséges, hogy okos legyen az a nő, aki comme il faut asszony akar lenni, de sohasem lehet az olyasvalaki, akinek nincs kitűnő ízlése.

Nem is fogja ön a comme il faut asszonyt sohasem ott látni a színházi kijárat előtt ácsorogva, mert ő már az előadás végezte előtt eltűnik. Ha azután egyszer véletlenül akkor pillantjuk meg, amikor a lépcsőház vörös futószőnyegein halad lefelé, akkor valami történik lelkében. Most "szolgálatban" van itt, valaki felé gyors tekintetet kell vetnie, egy-egy ígéretet kell elfogadnia. Talán csak azért halad olyan lassan lefelé a lépcsőfokokon, hogy valamelyik rabszolgája hiúságát kielégítse, akinek - néha! - engedelmeskedik.

Ha társaságban vagy bálban találkozik ön vele, akkor hallhatja hajlékony és simulékony hangjának természetes (vagy affektált) édességét. Az ő üres szavai is el fogják önt varázsolni, mert valami utánozhatatlan trükk folytán a gondolat értékét tudja kölcsönözni ezeknek az üres szavaknak is. Ennek az asszonynak szelleme az alakító művészet diadala. Ön nem is tudja, hogy ez az asszony mit is mondott önnek, és mégis el van varázsolva. Ön felé bólintott fejecskéjével, fehér vállait bájosan leeresztve, és egy jelentéktelen frázist bearanyozott egy kedves kis grimasz mosolygásával. Az ő "Eh?", "Ah" vagy "Oh" felkiáltásaiban Voltaire-nek egy-egy epigrammája rejtőzködött. Egy bólintás volt a legjelentősebb kérdés, amelyet önhöz intézett, és mozdulatában, amellyel fityegő ékszereit megtáncoltatta, mélységes értelem tanyázott. A legcsekélyebb aprósággal is nagy művészi hatásokat tud elérni. Kezét előkelőn a karosszék karjára ejtette alá, mint ahogy a virág leveleiről hullanak a harmatcsöppek és - evvel elhangzott az utolsó szó, kimondta ítéletét, amely ellen nincs semmiféle fellebbezés; a legérzéketlenebb embert is meg kell hogy rázkódtassa ez a mozdulat.

Ért ahhoz is, hogy önt meghallgassa, és ezzel alkalmat nyújtott önnek arra, hogy szellemes legyen. De én most az ön szerénységére apellálok: vallja meg, hogy az ilyen pillanatok felettébb ritkák. Egyetlen egészségtelen idea sem ingerelte fel önt ezzel az asszonnyal való beszélgetésében. Polgári asszonnyal egy félórát sem cseveghet ön anélkül, hogy valahogyan ne keverné a beszélgetésbe a férjét. De a mi asszonyunk érti a módját, hogy férjes voltát eltitkolja, olyannyira, hogy ön, saját maga, ha tudott is erről a szomorú tényről, mégis csak Kolumbusz Kristóf felfedező talentumának szükségét érezné, hogy ezt újra felfedezhesse. Elég gyakran megeshetne az is, hogy egymaga nem is tudna elkészülni ezzel a feladattal. De ha ön nem is kérdezhetett ki senkit sem efelől, mégis észre fogja venni, hogy a mi asszonyunk a társaság szétoszlásakor mint néz erősen egy úrra, aki se nem öreg, se nem fiatal, és aki valami érdemrendet visel, és észre fogja venni azt is, hogy ez az úr nyomban biccent egyet a fejével, és távozik. Az asszony a fogatát kérte, és most elmegy.

Ön nincsen vágyainak céljánál, de már közel lehetett hozzá, és amikor este lefekszik, egy gyönyörű álom ígéretével tér ágyba, amely eljöhet, ha az álom erőteljes ujjaival felnyitja a fantázia templomának elefántcsont kapuit.

Otthonában egyetlen comme il faut asszonyhoz sem lehet egykönnyen hozzáférni. Ha fogadja is önt, elég okos ahhoz, hogy várakoztat magára. Lakásában minden ízléses. A fényűzés itt mindennapos dolog, és mindig idejében frissítik fel. Semmi sincs üvegbúra alatt, sehol sem lehet fátyolszerű huzatokat látni, amelyek az éléskamrákra emlékeztetnek. Már a lépcsőházban is jól érzi magát az ember, és felmelegszik. Mindenütt virágok derítik fel a szemet. Egyébként a virág az az egyetlen ajándék, amit elfogad, de ezt is csak nagyon-nagyon kevesektől. A virágcsokrok egy napig élnek, örömet szereznek... és másokkal helyettesíthetők. Ennek az asszonynak szemében egyébként keleti értelemben vett szimbólumok, ígéretek.

A dívatnak mindenfajta egyéb költséges apróságai is szanaszéjjel hevernek e nő szobájában; de azért mégsem emlékeztetnek sem egy múzeumra, sem egy régiségkereskedő boltjára.

A ház asszonyát ön a kandalló mellett fogja találni. Ott ül a causeuse-n, üdvözli önt, de anélkül, hogy felállna.

De a társalgás itt már nem ugyanolyan, mint a bálban. Ott ő az ön hitelezője, ott ő fogad el öntől, itt az ő szelleme szolgál gyönyörűséggel.

Az efféle árnyalatokhoz kitűnően ért a comme il faut asszony. Bennünk férfiakban szalonjának díszeit, gazdagítását látja - és e pont körül forognak ma a comme il faut asszony minden igyekvései és gondjai. Éppen ezért elragadóan kacér is önnel szemben; hogy tudniillik odaláncolja önt a szalonjához. Itt fogja ön azután legjobban átérezni, hogy milyen egyedül van manapság a legtöbb asszony, és hogy mennyire vágyódnak az után, hogy egy egész kis világ legyen körülöttük, amelynek ők a gyújtópontjai.

Nincsen semmiféle csevegés általános érdekek nélkül. Az epigramma azonban, ez az egyetlen sorba sűrített könyv, nem készül több emberekről és dolgokról, mint a tizennyolcadik században, hanem nyomorúságos, múló eseményekről, és ezért meg is hal az illető nappal, amelyre készült.

Ha szellemes az ilyen asszony, hát ő az, aki mindenben kételkedik. A polgári nő, az ő ellentéte, mindenre azt mondja: Igen.

És ez a szakadék e két típus között. A burzsoá minden kétségen kívül erényes, a comme il faut asszony maga sem egészen bizonyos magában, hogy az-e még mindig, és hogy az lesz-e mindig. Habozik, vonakodik, ellenkezik, amíg a másik típus kereken azt mondja: "nem" és - elbukik. Ez a bizonytalanság, ez a tétovázás minden dologban, ez az egész határozatlanság a legutolsó vonzó valami, ami még megmaradt számunkra e rettenetes évszázadban.

A comme il faut asszony ritkán megy templomba, de a vallásról fog önnel beszélni, és meg fogja kísérelni, hogy megtérítse önt, feltéve, hogy ön a jó ízlés alattvalója, és a szabad­szelleműt játssza előtte. Meg fogja ezt kísérelni, már csak azért is, mert csak itt van aztán kitűnő alkalma arra, hogy elmondja azokat a sztereotip szavakat, bemutassa azokat a fejmozdulatokat és gesztusokat, amelyekben ezek az asszonyok mintha kölcsönösen megállapodtak volna:

- Ó, ó, látja, ez nem szép öntől! Én igazán azt hittem, ön sokkal szellemesebb, semhogy a vallást is kikezdené. A társadalom megingott, és ön meg akarja fosztani e legutolsó támaszától is! Hiszen egyedül a vallás az, ami most minden értékest megvéd: Önt és engem, a birtokot, a vagyont, a gyermekeink jövőjét. Nem, nem szabad egoistáknak lennünk. A mi korunk betegsége az individualizmus, és a vallás az egyetlen orvosság, amely segíteni tud, amely egyesíti a családokat, amelyeket az önök törvényei szétdarabolnak... és így tovább.

És így azután tart egy szép neo-keresztény szónoklatot, felcicomázva politikai jelszavakkal, amelyek se nem melankolikusak, se nem protestánsak, hanem ehelyett "morálisak". Ó, ez aztán igazi ördögi morál, amelyben minden modern üdvözítő tannak egy-egy foszlánya felfedezhető.

Ez a diskurzus elárulja önnek azt, hogy a comme il faut asszony éppen olyan otthonos az intellektus mélységeiben, mint a politika titkaiban. És ez pompásan hangolódik össze azzal, hogy az ilyen asszony körülveszi magát csillogó, de annál kevésbé szolid produktumaival amaz iparnak, amely gyorsan óhajtja szétromboltatni saját alkotásait, hogy mielőbb újabbak jöhessenek helyükbe.

És mégis, a búcsúzásnál ön így szól majd magában:

- Ennek az asszonynak határozottan felsőbbrendű nézetei vannak!

Annál is inkább meg van ön győződve erről, mert ő gyöngéd és lágy kézzel már kipuhatolta az ön szívét, meg szellemét. Érdeklődött az ön titkai iránt, mert a comme il faut asszony úgy tesz, mintha semmit sem tudna, csak azért, hogy mindent megtudjon. És vannak dolgok, amelyeket sohasem tud, ha mindjárt tudja is őket.

Csak egyetlen dolog van nála, ami idegessé teszi önt. Sohasem lehet még csak sejtelme se, mint állnak ennek a nőnek a szívbéli ügyei. Azelőtt az előkelő társaságbeli asszonyok a nagy nyilvánosság előtt szerettek, és szerelmeiket jóformán az újságokba tették. A mai comme il faut asszonynak csinos, rendes, apró szenvedélyei vannak, takarékosak, mint egy ív kottapapíros, tele kis fekete keresztekkel, fekete és fehér fejecskékkel, sóhajokkal, orgona­futamokkal, oktávokkal. Gyönge nő és nem akarja veszedelemnek kitenni sem a szerelmét, sem a férjét, sem pedig gyermekeinek jövőjét. Mert ma nincs az a név, nincs az a rang, nincs az a vagyon, amely elég nagy volna arra, hogy mint zászló, megvédje valamely hajó csempészetét és dugáruit. Ma már elmúltak azok az idők, amikor az egész nemesség kiállt, hogy egy elbukott asszonyt fedezzen.

A mai comme il faut asszonyban így azután nincs is már semmi a régi idők nagy hölgyeinek harcos kedvéből. Az ő lába már semmit sem tud eltiporni, sőt inkább még ő tiportatna el. Ezért lett belőle jezsuita felemásságú asszony, akinek csekély a temperamentuma, aki aggodalmasan csüng a társadalmi szabályokon, és névtelen szenvedélyekkel kígyózik el a zátonyos partok között. Úgy fél a szolgaszemélyzettől, mint valami angol asszony, akinek szeme előtt mindig valami botránypör lebeg. Ugyanaz a nő, aki a bálon olyan szabad, a sétányon olyan szép, a saját házában csak rabszolganő. Csak zárt ajtók mellett vagy gondolatban tud független lenni. Mindig comme il faut asszony akar maradni. Ez az élete célja és lényege. Az a nő azonban, aki elhagyta férjét, aki szűkös évjáradékra van rászorulva, akinek nincs sem fogata, sem páholybérlete az operában, aki nem fejthet ki fényűzést és nem áldozhat a toilette művészetét szolgáló mennyei segédeszközöknek - az ilyen "nő" manapság se nem asszony, se nem lány, se nem burzsoá. Az ilyen nő "ki van közösítve" és átváltozott személyből - tárggyá.

A karmelita kolostorok nem akarnak házas nőket felfogadni. Ez körülbelül annyi volna, mint bigámia.

És azután: megtartja-e őket örökre a szeretőjük? Ez a nagy kérdés.

A comme il faut asszonynak szabad alkalmat nyújtania gyanúsításokra, de sohasem szabad anyagot szolgáltatnia rossznyelvűségre. Az ő helyzete valahogyan ott van az angol álszenteskedés és a tizennyolcadik század graciőz nyíltsága között. És ez a korcs rendszer jellemzi az egész kort: semmi sem hasonlít abból, ami következik ahhoz, ami azelőtt volt. Az átmenetek zsákutcák. Már csak árnyalatok vannak. A nagy személyiségek kihalnak, és a társadalmi kvalitások már csak egyesek dolgai.

Egészen bizonyos vagyok abban, hogy egyetlen asszony sem - ha bölcsője még olyan közel is állt a trónhoz - tudja megszerezni, mielőtt elérné huszonötödik életévét, az apróságoknak azt az egész enciklopédiáját, ami a comme il faut asszony lényegét alkotja: az aprólékos fogások tudományát, mindazokat a fontos semmiségeket, az érzékeknek és színeknek azt a harmó­niáját, az angol sátánkodásokat és az ártatlan rosszaságokat, a beszédességet és a némaságot, a szellemességet és oktondiságot, a diplomatikusságot és a tudatlanságot - mindezt a sok szerszámát a comme il faut asszonynak.

Indiszkrét emberek az iránt érdeklődtek nálunk, hogy az írónő is comme il faut asszony-e, vagyis olyan asszony, amilyennek lennie kell.

Nem. Ha történetesen nem lángész, hát ő az olyan asszony, amilyennek - nem szabad lennie.

Mit gondol voltaképpen, mi az ilyen asszony? Milyen családból való, honnan származott? És íme, itt a comme il faut asszony hirtelen kapcsolatba kerül a forradalommal. Ő már modern teremtés, szánalomra méltó jelképe a tenyésztés diadalának, a szebbik nemre alkalmazva.

Minden forradalomnak megvan a maga jelszava, egy szó, amelyben bennfoglaltatik és amely karakterizálja. Bizonyos szavakat megmagyarázni, amelyekkel évszázad évszázad után gazdagította a francia nyelvet, ez gyönyörű történelmet adna. Például ez a szó: organizálni, empire szó, és benne van egész Napóleon.

Ötven esztendeje csendben nézzük már végig a szociális különbségek folyton előrehaladó nivellálódását. Meg kellett volna mentenünk az asszonyokat ettől a roppant hajótöréstől, de a "Code civile", paragrafusainak egyenlőségi szisztémájával elhaladt fejük felett. Bármilyen rettenetesen hangzanak is ezek a szavak, ki kell hogy mondjuk: a hercegnők eltűnnek, a márkinők szintén, és ami a bárónőket illeti, hát ők sohasem tudták annyira vinni, hogy komolyan vegyék őket. Az arisztokrácia csak a vicomtesse-szel kezdődik. A comtesse-ek, azok meg fognak maradni. És minden comme il faut asszony többé vagy kevésbé egy-egy comtesse lesz, az empire kor comtesse-e vagy a tegnap comtesse-e, comtesse, a régi kék vérből való, vagy pedig - amint ezt az olaszok mondják - az udvariasság comtesse-e.

A "nagy dámák", azok meghaltak az elmúlt századokból való egész grandiózus környeze­tükkel, a rizsporukkal és a szépségtapaszaikkal, magas sarkú cipőikkel és fűzőikkel, amelyek szalagokkal és csokrokkal gazdagon voltak díszítve. A hercegnők ma keresztülmehetnek minden ajtón anélkül, hogy az ajtófélfákat ki kellene törni abroncsszoknyáik miatt. És az empire kor látta az utolsó uszályos ruhákat.

Még most sem értem igazán, hogy az az uralkodó, aki udvarát az uszályos ruhák selyem- és bársonysleppjével akarta kisöpörtetni, miért nem hozott megdönthetetlen törvényeket, amelyek bizonyos családok számára az elsőszülöttek és a majorátus jogát biztosítanák. Napóleon nem sejtette, hogy azt a törvénykönyvet, amelyre ő olyan büszke volt, mint fogják alkalmazni. Ez az ember hercegnőket teremtett, és ezáltal világra hozta a comme il faut asszonyt, az ő törvényhozásának közvetlen produktumát. A gondolat, egy kis újságíró kezében - aki mint egy gyerek, aki éppen az iskolából jön és a kalapácsot kezébe veszi - az egész szociális rend minden hatalmát lerombolhatta. Ma minden tökfilkó, aki fejét talán rendesen tudja gallérja felett tartani, félméter selyemmel boríthatja büszke férfiúi mellét, és homlokát úgy formálhatja, hogy abból, a fürtös haj alól az elkeseredett lángész ragyogjon elő, lakkcipőkben ugrálhat - selyemharisnyákkal kérkedik, amelyeknek párja hat frank- lornyonját odatarthatja összevont szemöldökei alá, és ha bárcsak valami kis ügyvédbojtár vagy egy spekuláns fia is, vagy valami bankár fattya is, mégis arcátlanul végigmérheti tekintetével, tetőtől-talpig a legbájosabb hercegnőt is, megszentségtelenítheti és lebecsülheti pillantásaival, mialatt a hercegnő lehalad a színházi lépcső fokain, és közben az uracska így szólhat barátjához, aki nadrágját Blois-nál szerzi be, ruháját Buissard-nál, mellényeit, kesztyűit és nyakkendőit Bordiernél vagy Berrynél vásárolja, és olyan lakkcipőben jár, mint valami vérbeli herceg:

- Nos, kedves barátom, ez egy comme il faut asszony.

Ennek a rettenetes szerencsétlenségnek okait akarom itt most elmondani: minden herceg - és XVIII. Lajos vagy X. Károly alatt voltak olyanok is, akiknek kétszázezres livre-es évjáradékuk volt, csodás palotájuk és hatalmas szolgaszemélyzetük - szóval minden herceg grandseigneur lehetett. E francia grandseigneurök legutolsója Talleyrand herceggel halt meg. E herceg négy gyermeket hagyott hátra, akik közül kettő leány. Tegyük fel, hogy nagyon nagy szerencséje volt abban, hogy mint adta férjhez leányait, de azért mégis egyik örökösére sem juthatott több, mint százezer frank évjáradék. Ezeknek azután, mindegyiknek, ismét több gyermekük van, és így, ennek folytán, kénytelenek nagyon takarékosan élni a Rue-de-chaussé egyik bérelt lakásában vagy pedig egy bérház első emeletén. És ki tudja, hogy nem kergetnek-e valami nagy vagyont? Ennek következtében azután a legidősebb fiú felesége már csak név szerint hercegnő. De már nincs sem saját fogata, sem személyzete, sem páholybérlete az Operában, sem ideje a maga számára. Nincsenek saját lakosztályai a palotájában, nincs saját vagyona és nincsenek apró, de költséges szeszélyei. Be van zárva a házaséletbe, mint valami koporsóba, és ebben a tekintetben például semmivel sem különb, mint a Rue de Saints Denis asszonyai szatócsüzleteikben. Ő maga vásárolja szeretett unokái számára a harisnyákat, ő ápolja őket, és ő őrködik lányain, akiket többé nem adhat zárdába.

A legelőkelőbb asszonyok ilyenformán végül is csak tiszteletreméltó kotlós tyúkok lettek. A mi korunk nem hozott már létre olyan gyönyörű asszonyi virágokat, mint aminők a nagy századokat díszítették.

A nagy dáma legyezője eltörött. A mai asszonyoknak már nem kell pirulniuk, nem kell rossznyelvűnek lenniük, nem kell sugdosniuk, elfojtott hangon nevetgélniük, nem kell titkolózniuk, sem pedig magukat mutogatniuk. A legyező ma már csak arra szolgál, hogy legyezzék vele magukat, és ha valami már nem egyéb, mint ami tényleg, akkor már túlontúl hasznos ahhoz, hogy fényűzési tárgy legyen.

Franciaországban minden hozzájárult ahhoz, hogy a comme il faut asszony típusa kifejlődjék. Az arisztokrácia hozzájárult, amennyiben visszavonult vidéki birtokaira, ahol elrejtőzött, hogy meghaljon. Egyesek az ország belsejébe menekülnek az ideák elől, mint ahogy mások külföldre menekültek a néptömegek elől. Azok az asszonyok, akiknek hatalmukban állt olyan európai jelentőségű szalonokat létrehozni, amelyek a közvéleményen uralkodtak, akik értettek ahhoz, hogy hatalmukkal a közvéleményt kesztyű gyanánt kiforgassák, hogy az egész világot kormányozzák, amennyiben a művészeket és az intellektuális embereket, akik a világot kormányozni tudják, ők kormányozták: abba a hibába estek, hogy elhagyták harcterüket, mert szégyellték felvenni a küzdelmet a polgári nőkkel, akik elkapatva saját erejüktől, megjelentek a nagyvilág színpadán, hogy ott esetleg darabokra apríttassanak és a barbároktól lábbal tapostassanak.

Ott tehát, ahol a burzsoá hercegnőket óhajt látni, már csak fiatal asszonyokat látni, akik comme il faut asszonyok.

A hercegek ma már nem is találhatnak "nagy dámákat", akiket kompromittálhatnának. Ma már nem is tudnak híressé tenni egy nőt, akit véletlenül találnak valahol. Bourbon hercege volt az utolsó, aki ezt a privilégiumot kihasználta, és egyedül csak az Úristen tudja, hogy ez mennyi pénzébe került. Ma már a hercegeknek is csak comme il faut asszonyok juthatnak osztályrészül, akik kénytelenek páholyaikat barátnőikkel megosztani, és akiket a királyi kegy egy hajszállal sem tud magasabbra emelni, akik feltűnés nélkül eveznek a burzsoá és a noblesse partjai között és akik sem egészen előkelőek, sem pedig egészen polgáriak.

A sajtó vette át az asszonyok örökségét. Az asszonynak már nem érdeme többé az elmondott tárca, amely a legelragadóbb rossznyelvűséget választékos, szép nyelven mondja el. Ugyanis vannak írott tárcák most már, olyan zsargonban megfogalmazva, amely minden harmadik esztendőben változik, és ezek azokban a kis újságokban jelennek meg, amelyek olyan szóra­koztatóak, mint a halottjelentők és olyan könnyedek, mint lelkiismeretük ólomsúlyai. A francia társalgási nyelv a forradalmi indiánnyelvbe megy át, amely Franciaország egyik végétől a másikig elterjedt a végtelen közönséges újsághasábok útján, amelyek olyan házakban nyomtatódnak, ahol most sajtógép kattog azokon a helyeken, ahol azelőtt elegáns emberek éltek.

A nagy társaságbeli élet lélekharangja már felcsendült. Figyeljünk csak rá! És e lélekharang első kondulása a "comme il faut asszony" modern kifejezése. Az az asszony, aki vagy a noblesse-ből származik vagy a burzsoáziából emelkedett a magasba, akinek mindenütt lehet otthona - még vidéken is - ez a legtalálóbb kifejezője a mai kor szellemének.

Utolsó felcsillanása a nagy ízlésnek, a szellemnek, a gráciának, a megkülönböztetésnek, mindez még megvan, de mindennek már csak a fénye - a fénye. Többé már sohasem fogunk "nagy dámákat" láthatni Franciaországban. De még sokáig lesznek nők, akikről el lehet majd mondani: ezek comme il faut asszonyok, akiket a közvélemény valami olyasféle női parlamentbe küld ki, akik a női nem számára ugyanazt jelentik, mint Anglia számára a gentleman szó.

Ez a haladás.

Azelőtt a nőnek lehetett olyan hangja is, mint egy halaskofának, a járása lehetett olyan, mint a gránátosoké, a homloka, mint a vakmerő kurtizáné, a haját hátrafelé fésülhette, a lába lehetett nagy, a keze kövér és mégis "grande dame" volt.

Ma azonban, ha mindjárt egy Montmorency volna is, nem lehetne comme il faut asszony, ha ilyen volna. Ha ugyan valaha a Montmorency-ház asszonyai ilyenek lehettek volna.

A divat birodalmában, mint mindenütt az emberi tudományok birodalmában, vannak bizonyos előítéletek. Így például sokan azt hiszik, hogy ők modern emberek, csupán azért, mert ők ama közönséges újságok előírásai szerint öltözködnek, amelyek ellen mi minden erőnkkel küzdeni akarunk. Ez a hiedelem óriási tévedés, amely azonfelül előidézi még mindazokat a csalódásokat, amelyeket azután végig kell szenvedniük azoknak, akik elég könnyelműek ahhoz, hogy ne tegyenek eleget mindazoknak a kötelezettségeknek, amiket a jó ízlés és az élnitudás ír elő.

Még nem tettünk meg mindent, ha éppen csak azt a szövetet használjuk, amely az illető esztendőben divatos, ha ruháinkat Blainnél, szoknyáinkat Victoriene-nél csináltatjuk, hintónkat Thomas Baptistenél, a groomunk livrée-jét Angliából hozatjuk, és kesztyűinket Bodiernél szerezzük be. Hogy igazán divatosak lehessünk, köszönni, beszélni, énekelni, leülni, társa­logni, enni, inni, járni és táncolni is úgy kell tudnunk, ahogy éppen a divat ezt óhajtja és előírja. Nos, mindeddig ezeket a fölöttébb fontos részletkérdéseket, ezeket a gyakran meglepő vonatkozásokat, az atmoszférának ezeket az ingadozásait figyelmen kívül hagyták. De, őszintén szólva: ezek a figyelmen kívül hagyások csupán azoknál fordultak elő, akik vagy tudatlanok voltak, vagy - mint a mi ellenfeleink -, tehetségtelenek.

Ma már azonban ezek a finom árnyalatok is igazi fontosságot nyertek; mert a mi életünk nivellálódásával (amelynek következménye az, hogy egy kereskedősegéd, aki ezerkétszáz frankot keres, finomkodó modorával egy márkit is megszégyeníthet, éppen úgy, mint ahogy előkelő ruhájával és néha találó beszédével is elhomályosíthatja) ma már az igazán előkelő emberek csak éppen a modornak az árnyalataiban ismerhetik fel egymást.

Itt most a divatos szavakról óhajtanék beszélni. Mert a beszéd árulja el legjobban a művelet­lenséget. Amíg egy majom egy szót sem szól, akad talán herceg, aki bókol előtte.

Az új szavak, amelyeket valamely esemény szül, vagy amelyek a divat szeszélyeiből születnek, a társalgásnak bizonyos titkos mellékértelmet is kölcsönöznek, valami különös hangot adnak a konverzációnak - és egyedül már ez is elég ahhoz, hogy értéke fokozódjék. Ezek a szavak azok szemében, akik nem ismerik még értelmüket, mélyeknek látszanak; mert hol van nálunk Franciaországban az az ember, akinek van bátorsága ahhoz, hogy így szóljon:

- Igen tisztelt uram, én nem értem azt a kifejezést, amelyet ön az imént használt...

Az olyan ember tehát, akinek hatalmában vannak a divatos szavak, maga is hatalomra tett szert.

Joga van ahhoz, hogy a naivat, a tudatlant, aki nála e szavak értelme iránt érdeklődik, szemtelenül tetőtől-talpig végigmérje tekintetével.

Vagy, hogy egyenest a szemébe nevessen.

Vagy, hogy felkiáltson:

- Mit? Hát ön nem ismeri ezt a kifejezést?

És azután, kegyetlen leereszkedéssel, kioktathatja őkelmét.

Szélesmedrű fejtegetést tarthat az illető kérdésről.

Az egész világ előtt leleplezheti, hogy a kérdezősködő úr mennyire a világtól elmaradt ember. És közben beszédébe belékeverhet görög, arab, szanszkrit vagy latin szavakat satöbbi, satöbbi.

De nálunk rendszerint mindenki úgy tesz, mintha tudná a rejtély megfejtését, és szinte belehal abba a nagy tiszteletbe, amelyet az iránt érez, aki a rejtélyt feladta neki.

Menjünk csak tovább:

Az az ember, aki a divatos szavak titkát ismeri, úgy beszél, mint senki más, és ezért aztán élvezheti annak boldogságát, hogy hallhatja, amint így beszélnek róla:

- Ennek az embernek egész különös, egyéni kifejezései vannak... Magam sem tudom, hogy miben rejlik, de a társalgása olyan disztingvált...

Nézzünk csak meg közelebbről néhány új, divatos szót, és mutassuk ki, hogy milyen hasznot jelentenek ezek a divatos emberek számára.

Ön megérkezik látogatóba egy kastélyba. Este, az ágyban, mielőtt elaludna, olvas még egy kicsit. Vagy egy könyvet vagy egy újságcikket vagy valami effélét... Elolvassák és mindenki elmondja a véleményét. Önt is megkérdezik.

Ön a ház úrnőjének ad igazat:

- Rosszul van megírva ez a könyv.

A ház urának véleményét is osztani óhajtja:

- De az író szándéka jó volt.

Most igazat ad egy másik úrnak:

- Szép képek vannak benne.

Most egy harmadiknak:

- A jellemek jól kijönnek. De - teszi még hozzá - ez mégsem az igazi... manapság...

Mindenki csak önre néz.

- Manapság a könyveknek, mint minden másnak, aktuálisnak kell lenniük...

Azután ön szépen felveszi a tűzkaparó vasat, és anélkül, hogy csak egyetlen pillantásra is méltatná most az egész társaságot, piszkálgatni kezdi a tüzet a kandallóban.

Másnap már szájról szájra fog szállni ez a szó, hogy "aktuális". Ön hallani fogja jó helyen alkalmazva, és helytelenül használva, és ön elég könnyen felismerheti majd, hogy ki a tökfilkó és ki a szellemes ember, és hogy ki - legyen az férfi vagy nő - az igazán modern.

A szomszédságból valami fontos személyiség jön látogatóba. Az empire kornak egy parvenüje, aki hangos beszédű, nagyszavú, tolakodó modorú, és aki mindig ellentmond. Megkérdezik öntől, hogy mint tetszik önnek.

- Jó természete van ennek az embernek...

Kérdőjel...

Néhány nap múlva egy nő használja ezt a kifejezést, de pont ott, ahol egyáltalán nem odavaló, és ön erre a nőre azt mondja most, hogy - rendkívül kellemes teremtés.

Egy nagybirtokosnál a politikáról folyik a beszélgetés. Az asztal körül ott ülnek a prefektus úr, a monsegnieur, a püspök, aztán a kormány néhány embere, abszolutisták, meg egy tucat liberális férfiú. A csemegénél heves lesz a beszéd. Ön észreveszi, hogy a játszma mindkét oldalon egyformán áll. A vendégek frázisokat vágnak egymás fejéhez, és a forradalom, anarchia, liberalizmus, abszolutizmus szavai lesznek a felkavart szenvedélyek lobogói.

- Ó, uraim - mondja most ön - hol járnak az önök gondolatai? Mit beszélnek önök a liberalizmusról? A liberalizmus meghalt, ideje lejárt.

Mindenki hallgat és figyel.

- Most erősebb, tökéletesebb, fejlettebb dolgok vannak már. Abszolutizmus és liberalizmus: ezek régi, elaggott ideák.

Senki sem akar elaggott lenni.

- A mi évszázadunkat magasabb idea uralja...

Ez a szó az: abrakadabra. És mindenki udvarolni fog önnek, hogy megtudja, mit is értett ön ezalatt.

Ön belép ama párizsi szalonok egyikébe, amelyekben az embereknek jó hírét költik, vagy tönkreteszik, és ahol a divat, a frivol élet minden komoly kérdéséről vitatkoznak. Most éppen Devrient asszonyról folyik a szó.

A ház asszonya megkérdezi önt is, hogy mi az ön véleménye Madame Devrient-ről?

És ön azt feleli:

- Nagyságos asszonyom, ő egyenest elragadó!

Két vagy három előkelő úr, akik eddig megbecsülték önt, most öltözete kitűnő szabású, sétapálcája ízlésesen kiválasztott, és a nyakkendője korrektül megkötött, most hirtelen hátat fordít önnek, és ön érzi, hogy itt valami ostobaságot mondhatott.

- Ó, ő charmant - feleli önnek a ház úrnője.

Érti most már? ... Charmant, ez volt az a szó, amely a nő egész lényéhez és toilette-jéhez illett. Ön pedig többé már nem tökéletes ember. Egy olyan szép nő, akinek csak félszeme van! - mondaná Savarin.

Minden csodálkozást, minden benyomást manapság ezzel a szóval adunk vissza: charmant.

Isteni, csodálatraméltó, elragadó, bájos - eh! ez a régi stílus.

Az az ember semmit, tisztára semmit sem mondott, aki nem így beszél:

- Olvastam a Confessionst. Az előszó charmant.

Az olyan ember, aki nem ezt a szót használja, mi az, ki az? Nem, az a szerencsétlen flótás többé már nem is emberi teremtés. Az ilyenek hasonlatosak azokhoz a valakikhez, akik a Constitionnelt olvassák, hozzá édes likőrt isznak, és valami régimódi kalapot viselnek.

Charmant, ez most a beszéd kulminációs pontja. E szórendszer skálájának másik végén ott áll ez a szó: utálat. Ehelyett néhány öregebb hölgy a Faubourg Saint Germainből ezt az előkelőbb kifejezést használja, hogy: fölöttébb kellemetlen.

Most ugyan megint van egy kifejezés, amely divatba jön, és ezzel a rettenetes charmant szóval kezd el viaskodni. Ez a kifejezés: nagyon csinos. És bár nem akarok esküt tenni rá, de egész biztos, hogy a kecses hízelkedésnek ez a finom árnyalata le fogja dönteni magaslatáról a charmant szót.

A híres stupid vén szamár is kiszorította a használatból a szép és jó stupid szót.

De mi itt a szép szavakkal akarunk foglalkozni, azokkal, amelyek mindenhová illenek, mindent kifejezhetnek, minden fölösleges fejtegetéstől megkímélhetnek, és amelyek olyanok, mint valami pénzdarab, amellyel készpénzben fizethet az ember.

A mai korban, amelyben a poézis meghalt, és a könyvekben már nincs számára hely, a divat azt követeli, hogy minden poétikus legyen.

- Poézis van benne! - Ez úgyszólván neutrális kifejezés. Mindig és mindenütt, mindenre fel lehet használni.

Taglioniról óhajt ön valamit mondani?

Egyszerűen azt mondja:

- Poézis van a táncában.

És mégis, van egy szó, amely ennél is hatalmasabb.

Drámai! Ezzel a szóval kíméletlenül és könyörtelenül agyon lehet ütni minden hosszadalmas kritikai fejtegetést. Ezzel a szóval ön egy egész évszázadot és annak minden ideáit odavághatja a hallgatóság fejéhez. Például: Bonaparte - milyen drámai! Ez a könyv - milyen drámai! Mit lehet még eztán mondani?

Ha fiatal lánykával áll ön valamilyen csendes, tiszta víz partján, szép, nyugodt alkonyaton, mondja csak neki ezt:

- Milyen drámai!

Temetési menet megy el önök előtt. Tessék csak azt mondani szomszédjának:

- Milyen drámai!

Az esküdtszék tárgyalása, Frilay, Bouquet - milyen drámai! Az udvar - milyen drámai! A fegyház: dráma. Mindenütt ott van a dráma, csak éppen a színházban nincs.

Poézis van benne és milyen drámai, e két kifejezésbe van elzárva azoknak a titka, akik azzal kínlódnak-vergődnek, hogy ismertekké legyenek. Ezekkel vagy te egyenlő magaslaton, megérted őket, és beszéded illik a ruhádhoz. Szóval korod embere vagy.

Egyenesen ízléstelen dolog volna mindazokról a koravén nagy gyermekekről, akik az irodalmi világban forognak - ha mindjárt egyikük-másikuk ötven esztendős volna is - egyebet mondani, mint azt, hogy:

- Ennek az embernek van jövője, reményeket fűzhetünk hozzá.

És végre legyen szó akár a festészetről, akár versekről, prózáról, Keletről, Spanyolországról, Görögországról, a népről, királyokról, a reneszánszról, a Faubourg Saint Antoine-ről, az én "magánéletből" vett jeleneteimről vagy az én Scènes populaires-emről, a Rossz fiúkról, a Confessionsról, a Deux Fous-ról, bátorkodom önt figyelmeztetni arra, hogy önre úgy fognak nézni, mintha egyenesen Monomotapából jött volna, ha nem azt mondja, hogy:

- Ez az igazi természet.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Ha ön ezt mondja:

- Ez az igazi természet! - hát merev arcot kell vágnia, amely ellentétben áll az ön megszokott fiziognómiájának szellemes álarcával.

Az "álarc" egyébként szintén divatos szó és önt közeli rokonságba hozza a Société des antiquaires vagy pedig az Academie des inscriptions et belles lettres tagjaival.

Az a tehetséges ember, aki efféle szavakat kitalál vagy divatba hoz (ami itt ugyanazt jelenti), hanyagul veti oda e kifejezéseket. Ő maga is használja, de nem veszi tragikusan a dolgot. És azután ezek a szavak szájról-szájra szállnak. Szerencsét hoznak, egyéni bélyeget ütnek a szellemre és a toilette-re. Ez az a bizonyos firnisz, ami megszépíti a festményt. Az elegáns világ felkapja az ilyen szót. De az elegáns világ bámulatra méltó pontossággal meg is érzi, hogy mikor ütött órája, mikor érkezett el utolsó napja, utolsó perce, amikor ez a szó is meghal vagy nevetségessé válik.

És már igazán fölöttébb kitűnő érzék kell annak a megsejtéséhez, hogy milyen hosszú élete lehet éppen annak az illető szónak. Ez a zátony. Ugyanis éppen olyan veszedelmes dolog egy elkoptatott szót használni, mint azt helytelenül alkalmazni vagy rosszul kiejteni.

Az a maradi ifjú, aki hatást akar elérni azáltal, hogy valamit piramidálisnak nevez, éppen olyan nevetséges, mint az a dandy, aki a forró égöv divatos fehér sisakjait viselné Párizsban, vagy az a tőkepénzes, aki lánykájának kaleidoszkópot hoz ajándékba, hogy azzal meglepje. Éppen ezért üdvös dolgot vélünk cselekedni, ha teljes tisztelettel figyelmeztetjük a jövendő képviselő ura­kat, akik nemsokára már Párizsban tanácskoznak, hogy van egy parlamentáris forma, amely már egy kissé elavult és rettenetesen elkopott, mégpedig ez: "Uraim, megfontolásra bocsátjuk."

A pozitív férfi, a pozitív nő - olyan kifejezések, amelyek már elavulni kezdenek. Fiatal lelkek - ez már nevetségesen hangzik. Komoly férfiak - ezt még használják. Emberek, akik fejüket magasan hordják, akiknek széles a mellük, ezek a kifejezések már kihaltak.

- Ez közönséges - ez a kifejezés lassanként egész megszokottá kezd válni, de maga a közönségesség, az változatlan marad.

- Az életem színtelen.

- Megfosztotta életét minden fénytől.

- Az élettől azt követelni, amit nem adhat meg.

Mindezek csupa olyan kifejezések, amelyek már kikerültek a forgalomból. De még ma is divatos ez a kifejezés:

- Tönkreteszi egész egzisztenciáját.

A szavaknak egymáshoz illesztése is sokszor pittoreszk hatásokat idéz elő a társalgásban. A beavatatlanokat barbár ékesszólással ejtik meglepetésbe és csodálkozásba.

- Vidor Hugo?

- Ó, igen, Vidor Hugo valami drámaiban akart dolgozni.

Vagy:

- A minisztérium megkísérelte, hogy abszolutizmusban dolgozzon.

Avagy:

- Az újságíró befolyást dolgozott ki magának.

A beszédet szakszerű frazeológiával is szokták felcicomázni.

- Ebben a műben egész különös, egyéni pszichológia van.

Vagy:

- Ha legalább ennek a regénynek jobban megalapozott cselekménye lenne.

És:

- Ó, uram, Beaumarchais-nek ez a csodálatos trilógiája...

Esik még szó a filozófiáról? Ó, igen! De bárki lennél is, gondolj arra, hogy örökre elveszett ember lennél, ha nem ügyelnél itt is aggodalmasan a divatra. Mert ha te olyan szavakat használsz, amelyek tás-sal végződnek, mint például objektivitás, szubjektivitás, identitás, variétás, szimultaneitás, spontaneitás és így tovább, de a mester olyan szavakkal fejezi ki magát, amelyek izmussal végződnek, mint például szenzualizrnus, idealizmus, dogmatizmus, kriticizmus, buddhizmus és így tovább, vagy ha te véletlenül az izmusokat használod, amikor ő az iókat veszi ajkára, mint például affekció, szenzáció, inspiráció, argumentáció, hát akkor biztos, hogy téged buta tökfilkónak fognak tartani.

Más példa: a napéjegyenlőségi viharok idején meg van engedve, hogy gondolatainkat a következő mondatba burkoljuk bele:

- A reflexió reprodukciójának hatalma nem terjed ki bizonyos tüneményekig, mert ha a reflexió totalitás, hát akkor zavaros totalitás.

De a tiszta, verőfényes napokon világosan és érthetően beszélhetsz, és például ezt is mondhatod:

- A szenzualizmus a szenzáció által elmélyül a szenzibilis világba.

És mindenesetre, ha belemélyedsz valami szóvitába, és ellenfeled erősebbnek látszik náladnál, hát akkor, csak ragadd meg a szót, és mondd egész bátran:

- Uram, ön nem logikus és nagyon szeretném, ha ön racionálisabb útra csapna át...

Ez egész tisztességes módja annak, hogy az ember nyugodtan megmondhassa neki, hogy butaságokat beszélt.

Ha Lamartine-ről folyik a szó, ó! az egész világ önre fog figyelni, ha bátran így szól majd:

- Ó a lakisták iskolájához tartozik...

Azt hiszem, eléggé bebizonyítottuk ezzel a fejtegetéssel - de most veszem észre, hogy természetesen beszélek, bocsánatot is kérek érte! - akarom mondani ezzel a "prodrome"-mal, hogy milyen nagyfontosságú valami minden ember számára, hogy lépést tartson a divatnak e téren való újításaival, ha súlyt vet arra, hogy ne értelmesen fejezze ki magát.

Minden fővárosnak megvan a maga poétikus alkotása, amely egész lényét különösen ki tudja fejezni, és amelyben egész rendkívüli módon saját magát tudja adni.

Ma Párizs számára a bulvárok azok, ami Velence számára a Canal grande, Milánó számára a Corsia dei Servi, Róma számára a Corso, a Proszpekt (a bulvárok utánzata) Szentpétervár számára, a hágai Busch Hollandia számára, a Regen Street London számára, a Graben Bécs számára és a Puerta da Sol Madrid számára.

De ezeknek a városoknak e szívei közül egyiket sem lehet összemérni a párizsi bulvárokkal.

A "Graben" alig akkora, mint a mi bulvárjainknak legkisebbike, és a vasárnapra kicicomáskodott burzsoára emlékeztet. A "Linden" olyan szomorú utca, mint a Bouleavard Pont-au-Choux. Az emberben a vidéki postakocsik emlékét ébreszti fel, és első sarkán fogházhoz hasonló házak állnak. A "Proszpekt" Szent-Pétervárott csak annyiban emlékeztet a mi bulvárjainkra, mint a hamis gyémánt az igazira... Hiányzik ott a lélek ébresztő napfénye, a szabadság... hogy tréfát űzzenek, kacagjanak mindenen, ami a párizsi városi sétálók jellemző tulajdonsága. Azonkívül ott még az ország törvényei azt is megtiltják, hogy három ember egymással beszélgessen, vagy megálljon egy utcasarkon, ha ennek mindjárt csupán egy kémény is az oka, amely a rendesnél erősebben füstöl... És azok az alkonyati órák, amelyek Párizsban olyan szépek és bájosak, a "Proszpekt"-en semmit sem jelentenek. De mindenesetre, az épületek figyelemre méltók. És ha a művészetben az anyag nem volna olyan fontos valami, hát egy pártatlan író mindenesetre elismerhetné, hogy az architektonikus dekoráció, legalábbis bizonyos részeken, felveheti a versenyt a párizsi bulvárokkal. De akárhová néz is az ember: mindenütt egyenruhák, tollas kalapok és katonai köpönyegek! Sehol egyetlenegy ember­csoport sem verődik össze, ahol valami hangos beszéd keletkezhetne, sehol sincs valami meglepő látvány, sehol örömlányok és sehol - öröm.

Még azok a rongyok is egyhangúak, amelyekbe a nép burkolja magát.

A nép! ... Mindig ugyanaz a bunda, amely tovább vánszorog.

De egyébként, ugyanígy vagyunk a "Regem Street"-tel is: mindig ugyanaz az angol, ugyanabban a fekete kabátban és ugyanabban az esőköpenyben. Szent-Pétervárott az ajkakra fagyott a mosolygás, de Londonban az unalom folytonosan kinyitva tartja a száját, mégpedig éppen eléggé kellemetlen módon. Ha London és Szent-Pétervár között kell választani, hát akkor mindenki a világon inkább a természet tükrét fogja választani az emberi alak tükre helyett. A "Proszpekt"-en az ember úgy érzi, hogy csak egyetlen cár van a világon. De Londonban: ahány lord, annyi cár. És ez igazán túlságosan sok.

A Canal Grande: hulla. A hágai Busch nem egyéb, mint széles kolóniája a gazdag emberek nyaralóinak. A "Corsia dei Servi" - igazán nem akarok felségárulást elkövetni Ausztriával szemben - pedig túlontúl is meg van tömve kémekkel ahhoz, hogy saját, egyéni karaktere lehessen.

Ellenben Párizsban! Ó, Párizsban, az intelligencia számára csak itt van igazán szabadság, itt van igazi élet. Csodálatos és termékeny élet, közlékeny élet, forró élet, amely gyorsabb, mint a futó gyík, siető emberek, élet a napfényben, művészi, mulatságos élet, amely tele van ellentéttel. A bulvár, amely sohasem marad ugyanaz, megérzi a párizsi élet minden megráz­kódtatását. Megvannak a maga melankolikus órái, a vidám, a magányos és a mozgalmasan élénk, a szemérmes és a kicsapongó órái.

Reggeli hét órakor még egyetlen lépés zaja sem hangzik az aszfalton; egyetlen kocsikerék se nyikorog még az úton. A bulvár legkorábban is csak nyolc órakor ébred, akkor néhány cabriolet zaja hallatszik, aztán nehéz lépései a csoportosan haladó, jól felcsomagolt levél­hordóknak, néhány munkás kiáltásai, akik blúzaikban a műhelyekbe sietnek. Még mindig meg sem rezdül egyetlen ablakfüggöny sem, és az üzletek olyan csukottak, mint az osztrigák.

Olyan látvány ez, amilyent csak nagyon kevés párizsi ismer; hiszen azok a bulvárt mindenkor csak díszének teljében látják. És ők is azt hiszik, mint az önök legkedveltebb kritikusa, hogy a tengeri rákok pirosan jönnek a világra.

Kilenc óra van már, amikor - úgyszólván - megmosakodik, tisztálkodik a bulvár. Az üzletek kinyitják szemüket és közben belsejüknek utálatos rendetlenségét árulják el. De néhány pillanat múlva a bulvár már foglalatoskodón nyugtalankodni kezd, mint egy kis grisette, és néhány köpönyeg, amelyek gondolkodásra késztetnek, árnyékot vet a gyalogjáróra.

Tizenegy óra felé a cabrioletek a tárgyalásokhoz robognak, az üzleti fizetések teljesítésére, ügyvédekhez, jegyzőkhöz. Viszik magukkal újabb csődbejutások magvait, a kis börziánereket, látni lehet az üzletek árnyékát, az intrikákat gondterhes arcukon, és alkalmilag valami még kissé álmos boldogságot is, a nyakig begombolt kabátok felett. Itt sietnek a szabók, a fehérnemű-varrók, szóval az a Párizs, amely korán kelő, és amelynek dolga van.

Tizenkét órakor a bulvár megéhezik, ekkor villásreggelizik, és ekkor jönnek a tőzsdéről a börziánerek. Végre két órától öt óráig: ekkor éri el a bulvár élete tetőfokát.

A bulvár ingyenes díszelőadást tart. Háromezer üzlete ragyog, tündököl és a kirakatok nagy költeménye most zengi el színes strófáit - a Madeleine-től egészen a Porte Saint Denis-ig.

A járókelők a színészek, anélkül, hogy ezt tudnák. Az antik tragédiák kórusa jutott számukra szerepül. Nevetnek, szeretnek, szenvednek és mosolyognak, és olyan arcokat vágnak, amelyek­­ről mélységes gondolat vagy üresség sugárzik le. Az ember nem mehet végig két bulváron anélkül, hogy ne találkozzon baráttal vagy ellenséggel, különcködőkkel, akik nevetésre vagy gondolkodásra késztetnek, koldusokkal, akik egy-egy sous-ért könyörögnek és vaudeville-írókkal, akik témát keresnek. (És az egyik olyan szemtelen igényeiben, mint a másik, csak éppen több a pénze.)

És most itt az ideje, hogy a "toilette-k színházá"-t végignézzük. Ahány ember, annyi külön­böző ruha. Ahány különböző ruha, annyi különböző karakter. A szebb napokon az elegáns asszonyok is megjelennek, de nem nagy toilette-jükben. A nagy toilette-eket az ember az Avenue des Champs-Elysées-en láthatja vagy a Bois-ban. Azok az elegáns asszonyok, akik elhaladnak a bulvárokon csak azért jönnek erre, hogy gyorsan kielégítsék valaminő szeszélyü­ket, hogy örömük teljék az alkudozásban és a bevásárlásban. De gyorsan elsietnek ismét, és azt óhajtják, hogy senki sem ismerje fel őket.

A párizsi életet, ennek igazi arcát az ezerötszázadik esztendőben a Rue Saint-Antoine-n lehet látni. Ezerhatszázban a Place Royale-n. Ezerhétszázban a Pont-Neuf-ön. Ezernyolcszázban a Palais Royal-ban. Mindezek a helyek, egymásután, azok voltak, amik ma a bulvárok. És ezek alapjukban éppen olyan mozgalmasan élénkek és elevenek voltak, mint ahogy ma megremeg a bulvárok aszfaltja a börziánerek talpai alatt a Café Tortoni teraszán.

Végre magának a bulvárnak is megvan a maga sorsa és históriája. Csak az ezernyolcszázadik esztendőben kezdte sejtetni a bulvár, hogy mi lesz belőle egy szép napon. Arról a kis földterületről, amely a Rue du Faubourg du Temple és a Rue Charlot között húzódik meg, és ahol egész Párizs ott nyüzsgött, az élet átvonult az ezernyolcszáztizenötödik esztendőben a Boulevard du Panoramara. Ezernyolcszázhúszban a Boulevard de Grand-on állapodott meg, és most állandóan a Madeleine felé húzódik.

Az ezernyolcszázhatvanadik esztendőben Párizs szíve már ott fog lüktetni a Rue de la Paix és a Place de la Concorde közötti térségen.

A párizsi élet e költözködéseinek megvan a maga oka. Ezerötszázban az udvar a Chateau des Tournelles-ben, a Bastille védelme alatt székelt. Ezerhatszázban az arisztokrácia a híres Place Royale-n lakott, amelyet Corneille megénekelt, éppen úgy, mint ahogyan egyszer majd a bulvárokat is meg fogják énekelni. Az udvar azután nemsokára átköltözött Saint-Germainbe, majd Fontainebleau-ba, aztán meg Blois-ba. A Louvre nem volt a királyság legutolsó lakhelye. Amikor XIV. Lajos Versailles mellett döntött, a Pont-Neuf lett a főütőér, amely átlüktetett az egész városon, mert hiszen mindenki rajta ment át az egyik partról a másikra. Ezernyolcszáz­ban már nem volt többé ilyen középpontja a városnak, ekkor már ott keresett szórakozást mindenki, ahol éppen talált.

Párizs színpadjai a Boulevard du Temple-n álltak, tehát a Boulevard du Temple volt maga a város, és Désaugiers róla írta híres sanzonját. A bulvárok akkor még csak kifogástalan közlekedési utak voltak, amelyek a szórakoztató helyekre vezettek! ... Amikor a Bourbonok ezernyolcszáztizenötben Franciaország éber és élénk életét a kamarába helyezték át, a bulvá­rok lettek az egész város főútjai. Mégis tetőpontját és tökéletes fényét csak körülbelül ezer­nyolcszázharmincban érte el a bulvárok élete. Csodálatosképpen az északi rész volt az, amely divatba jött. A párizsiak kötötték magukat ahhoz, hogy ők csak ezen az oldalon fognak járni. A déli résznek nem voltak járókelői, és így értéke sem volt. Minthogy az üzleteknek sem vevői, sem bérlői nem voltak, azok ki lettek szolgáltatva olyan üzleteknek, amelyekben sem fényűzés, sem méltóság nem volt. Ennek a különcködésnek is megvolt a maga oka. Párizs akkortájt kizárólag a város északi része és a Szajna-part között élt. De tizenöt esztendő lefolyása alatt egy új Párizs fejlődött ki, alakult ki a Montmartre dombjai és a déli rész között. És ettől kezdve e két rész vetélkedni kezdett előkelőség dolgában, és még ma is küzdenek egymással a sétálók kegyeinek elnyeréséért.

A bulvárok története, éppen úgy, mint a császárság históriája, meglehetős siralmasan kezdő­dik. Van-e olyan párizsi negyvenesztendős ember, aki ne emlékeznék még ama városrendészeti barbárságra, amely olyan sokáig minden bulvár bejárójánál karókerítéseket állított fel, ame­lyek­­hez a terhes asszonyoknak neki kellett ütköződniük, éppen úgy, mint a szórakozott embereknek, akiknek szemét annyira lefoglalták egyéb dolgok, hogy ezeket a cölöpöket nem vették észre, és hasukkal nekiütköztek? Esztendőnként ezernél is több szerencsétlenség történt ilyesformán és - az emberek mulattak ezen...

E karókerítések barbár és stupid fenntartása harminc esztendőn keresztül karakterizálja a francia közigazgatás módját, különösen Párizs városáét, amely a legügyetlenebb, a leghebe­hurgyább mindezek közül, és amely, amellett, a legkevésbé tűnik fel.

Esős időben a párizsi bulvárok elviselhetetlen sártengerek voltak, valóságos kloakák. Végre is az auvergnei Chabrol volt az, aki vállalkozott arra, hogy ezzel a lávakövekkel való utálatos flaszterozással megajándékoz bennünket. És ez egy újabb karakterisztikuma a mi városi közigazgatásunknak! Auvergne legbelsejéből vulkanikus, omló, porózus, nem tartós kőlapokat hozatnak, mialatt a Szajna az óceán partjairól gránitot is szállíthatna hozzánk. És ezt a haladást, ezt az újítást a párizsiak mégis mint valami jótéteményt üdvözölték, bár ez a jótétemény azt sem engedte meg nekik, hogy három ember egymás mellett megállhasson, vagy egymás mellett haladhasson.

Még mais epedve várjuk a javításokat. A bulvárokat egyenletesen aszfalttal kellene burkolni, és nem félig aszfalttal, félig meg flaszterkövekkel. Mert Párizsban az emberek éppen úgy gondolkoznak a lábukkal is, mint a fejükkel. És a kövezésnek, az úttest burkolásának ez a különlegessége nyugtalanítja a lábat és a fejet is. A Chaussee-ket gazdagon, sőt szinte kacérul kellene elrendezni, olyasformán, mint ahogyan mostanában a Rue Montmartre-en próbálkoz­tak meg vele. Végre a talajt egyik végétől a másikig egyenletessé, a Porte Saint Denist pedig szabaddá kellene tenni.

De a bulvárok csak akkor lesznek igazán méltók a mi Párizs városunkhoz, ha majd a homlokzatok és fasszádok építkezéseiben is gyökeres, radikális változás fog beállni, és ha majd éppen olyan bátran sétálhatunk - anélkül, hogy izzó napfénytől vagy a szakadó esőtől félnünk kellene - a szabadban, mintha tető alatt volnánk. De a házak átépítésének és újjá­alakításának költségei akkorák volnának, hogy ez egyértelmű a lehetetlenséggel. De minde­mel­­lett máris kitűnő eredményeket lehetne elérni olyan balkonok révén, amelyeket erkélyek módjára vagy pedig folytatólagosan építenének. És miért ne lehetne a Place de la Concorde-tól a Place de la Bastille-ig, minden fasor végén egy-egy tiszta szökőkutat csörgedeztetni?

Miféle fákat, miféle növényzetet kell ma a bulvárokon látnunk...! Hát igazán csak azért emelték fel, duzzasztották fel a Szajna vizének szintjét a Pont Louis XVI.-nél ismét a Szajnába vezessék vissza a vizet? Akkor ennek csak egy magyarázata lehet: vagy gyerekjáték volt az egész vagy pedig... mítosz.

És mégis, mindezek mellett, még soha és semmiféle országban sem voltak olyan kilátópontok, olyan sétányok, olyan látnivalók, melyek azokkal lennének összemérhetők, aminőket a bulvárok nyújtanak, kezdve a Pont d'Austerlitztől, amelynek végén ott van a Jardin des Plantes, egész a Madeleine-ig, ahol a Place de la Concorde és a Champs-Elysées sorakoznak.

Nos, és most tegyünk úgy, mintha egy omnibusz imperiale-ján ülnénk, és beutaznók ezt a folyót - ezt a széles, bár száraz Szajnát - és tanulmányozzuk a fiziognómiáját.

A Madeleine-től a Rue Caumartin-ig nem sétálgatnak az emberek. Ezt a teret a mi Parthenon utánzatunk uralja, amely szép és nagy dolog, bármit mondanak is felőle, de amelyet, sajnos, a mellette sorakozó kávéházak infámis szoborművei eléktelenítenek. Az az utca, amely a déli oldalon párhuzamosan fut a bulvárral, elvezeti a sétálókat az üzletektől, és a jobb oldalon még csak egy esztendő óta állnak házak. A bulvároknak ez a része a jövőtől várja sorsát és érvényesülését. Gyönyörű, káprázatos lesz ez a rész, különösen ha a déli utcákat eltávolítják. Azonban egészen a külügyminisztériumnak áruházakká való és a legközelebbi időkben várható átalakításáig ez a rész jóformán elveszettnek tekintendő. Az emberek elhaladnak ugyan előtte, de itt nem sétálnak. Ez a rész élettelen, bár a járókelők rendszerint jól öltözöttek, elegánsak és gazdagok.

De ez a legveszedelmesebb része is a bulvároknak: öt utca torkollik itt egymásba. Ez a legsikamlósabb része is: hiszen a külügyek minisztériuma van itt. És talán ez az oka annak is, hogy miért nem akar egyetlen ember sem megállni itt. A politika a kerékkötője minden mozgásnak. De a politikát el fogják távolítani innen.

Amíg csak meglesz a Rue Basse-du-Rempart, e vidéknek legutolsó kis utcája, ezen a bulváron nem lesz sem jókedv, sem vidámság, sem egyéniség, sem sétáló közönség és éppen ezért vevői sem lesznek itt az üzleteknek. De háziurak, legyetek elég bölcsek, százezer frankokat vessetek el itt, hogy azután majd milliókat arassatok! Egyébként a sétálónak itt mindig túlontúl is azt kell éreznie, hogy... látják. A párizsi ember pedig nem tudja azt elviselni, hogy az elsőemeleti lakók számára ő legyen a látnivaló és a színház.