Ha a házasélet óceánjának bizonyos magassági, szélességi vagy hosszúsági vonalaihoz elérkezünk, ott valami kis krónikus betegség lép fel, ami nem sokban különbözik a fogfájástól.
Veszem észre, hogy ön félbe akarja szakítani szavaimat, hogy azt mondja:
- Igen ám, de hogyan mérjük meg ennek a tengernek a mélységét? Honnan tudhatja meg azt a férfi, hogy a tengeri útnak erre a pontjára érkezett? És legfőként, hogyan kerülhetjük el a szirteket, a zátonyokat?
Méltóztassék engem jól megérteni. Tíz évi házasság után éppen úgy elérhet oda az ember, mint tíz havi házasság után. Ez tisztára csak attól függ, hogy milyen a hajó járása, milyenek a vitorlái, milyen a szél, függ azután még az áramlat erősségétől és irányától, de legfőképpen a legénységtől. De mindenesetre a tengerészeknek megvan még az az előnyük is, hogy az ő számukra csak egy módja van annak, hogy megmérjék és megállapítsák, hol jár a hajójuk. A férjek számára azonban ezer módja is van annak, hogy kimérjék, merre járnak az idő tájt.
Karolina, azelőtt az ön szerelmes báránykája, az ön édes mucuskája, aki azonban most az ön felesége, most kissé nagyon is erősen támaszkodik az ön karjára, ha a bulvárokon sétálgatnak, vagy pedig egyszerre azt találja ízlésesebbnek, hogy egyáltalán nem megy kart karba öltve önnel. Vagy pedig most észrevesz olyan többé kevésbé fiatal, többé kevésbé jól öltözött urakat is, akiket azelőtt meg sem látott, habár a bulvár egész fekete volt a sok férfikalaptól, és több férficipő kopogott a járdán, mint női cipőcske.
Vagy pedig ön haza jön, és felesége azt mondja:
- Ó, csak a nagyságos úr! - Ahelyett, hogy ezt kiáltaná: "Ó, itthon van Adolf!", amit azelőtt olyan mozdulattal, olyan tekintettel és olyan kifejezéssel tett meg, hogy mindenki irigykedve csodálta meg önt, és azt gondolta magában: "Hál' Istennek, végre egy asszony, aki igazán boldog!"
Egy asszonynak ez a felkiáltása két fázisban és kétféle hangnemben történhet: az első, amikor még őszinte és a második, amikor ennél a felkiáltásnál: "Ó, ez Adolf!" - már csal. Mert amikor már azt mondja: "Ó, csak a nagyságos úr!" - akkor már arra sem tartja érdemesnek, hogy fáradságot vegyen magának a komédiázáshoz.
Vagy pedig: ön egy kissé későbben jön haza, esti tizenegy órakor vagy éjfélkor, és a felesége - horkol. Ez már aztán elég rettenetes szimptóma. Vagy pedig a felesége ön előtt húzza fel a harisnyáit. (Ez ugyanis egy lady házaséletében csak egyetlenegyszer történhet meg, másnap már megszökik a kontinensre valamilyen katonatisztecskével, és ettől kezdve sohasem jut ismét eszébe, hogy effélét elkövessen.) Vagy pedig... de hiszen még annyi, de annyi példa volna!
Ezek a megfigyelések olyan tengerészekre vagy férjekre vonatkoznak, akik már ismerik az időjárást és a tenger áramlatait. Nos jó, az óceánnak ezen a pontján, amely közel áll ahhoz a csillagképhez, melynek nevére célzást tenni olcsó tréfa volna, ami azonban méltatlan dolog lenne ehhez a fölöttébb komoly munkához - szóval itt mutatkozik az a nyomorult, iszonyatos szörny, amelyet okosan, találóan "házasságbeli szúnyog"-nak neveztek el, és ez a legtolakodóbb valamennyi szúró-csípő állat, bagócs, moszkitó, kullancs, bögöly, bolha és skorpió között; ez ellen nem tud megvédeni semmiféle eddig feltalált szúnyogháló. Ez a házasságbeli szúnyog nem szúr, nem csíp nyomban, azzal kezdi a munkát, hogy előbb a férj füle körül zümmög, és ön még nem tudja, hogy tulajdonképpen mi is történt.
Karolina például, valami egészen közömbös alkalommal a világ legtermészetesebb hangján ezt mondja:
- Tegnap este nagyon szép ruha volt Deschars asszonyon.
Adolf így felel:
- Igen, ízlésesen öltözködik.
Karolina válaszol:
- A férje ajándékozta neki ezt a ruhát. Igen, egy ruhát, amelynek négyszáz frank az ára. A legfinomabb bársonyból készült.
- Négyszáz frank! - kiáltja Adolf, és olyan arcot vág hozzá, mint Tamás apostol.
- Igen, és azonfelül még külön két rőf szövetet is ajándékozott neki, hogy később átalakíthassa a ruháját, és egy blúzt is kapott hozzá.
- Szegény Deschars igazán praktikus ember - feleli Adolf, nagy üggyel-bajjal megkísérelvén egy kis tréfát.
- Nem minden férfi gondol így mindenre! - feleli Karolina.
- Hogyan?
- De Adolf! Hiszen az igazán nagyon figyelmes tőle, hogy az átalakítás számára is gondoskodik szövetről, és még külön blúzt is ajándékoz hozzá, hogy akkor is használhassa majd a ruhát, ha át akarja alakítani, vagy ha dekolletálva akarja hordani.
Adolf ekkor így szól magában:
Úgy? Tehát Karolina új ruhát szeretne.
Szegény ember!...
Kis idő múlva Deschars úr új hálószobával lepi meg a feleségét, aztán meg Deschars úr újonnan foglaltatja a felesége gyémántjait. Deschars úr sohasem megy el hazulról a felesége nélkül, vagy sohasem megy másként valahová, mint karonfogva a feleségével.
Ha pedig ön hoz haza valamit Karolinának, az édes Karolinának, hát az sohasem olyan szép, mint az, amit Deschars úr vitt haza a feleségének.
Ha ön a legcsekélyebb heves mozdulatot is megengedi magának, vagy valami hangos szó csúszik ki a száján, hát ön rögtön azt a vipera sziszegéséhez hasonlatos választ fogja kapni:
- Monsieur Deschars sohasem viselkedne így!
Vagy pedig:
- Inkább figyelnéd meg, hogy Deschars úr mint csinálja ezt!
És végül is, az ön házaséletének minden pillanatában, minden alkalommal fel fog bukkanni Deschars úr képe. Azok a szavak pedig, hogy: "Gondolkozz csak afölött, hogy vajon Deschars úr valaha is megengedne magának effélét..." valóságos Damoklész-karddá lesznek...
De egy tű, ami szúr, még sokkal rosszabb, mint a kard, és ezek a szavak tűk, a te hiúságod pedig a tűpárna, amelybe feleséged minduntalan újra és újra beleszúrja őket, megint kihúzza, és megint beleszúrja, miközben egész sereg ürügyet talál, és a legbarátságosabb, leggyöngédebb kifejezéseket használja és egyáltalán igazán ő maga is egészen elbájoló és barátságos.
Adolf, akit ez a házasságbeli szúnyog annyira összeszurkált már, hogy formálisan olyan, mintha tetoválva volna, végül is megteszi azt, ami a stratégiának minden művészete, minden jó rendőrség és minden kormány szintén csak megtesz. (Tessék csak erre a kérdésre vonatkozólag Vauban könyveit elolvasni, a várművek megtámadásának és védelmének technikáját illetőleg.) Adolf végül is felfedezi Fischtaminel asszonyt, egy fiatal, elegáns és kissé kacér teremtést, és mint valami flastromot applikálja Karolina kissé csiklandó bőrére.
Ó, te kedves ember, aki így kiáltasz fel:
- Én igazán nem tudom, hogy mi van tulajdonképpen a feleségemmel - meg fogod még csókolni a transzcendentális filozófiának ezt az oldalát, mert itt találod meg a kulcsát minden asszonyi karakternek. De ha már valaki annyit is tud az asszonyokról, mint amennyit én, ez még mindig nem jelenti azt, hogy ismerem is őket. Mert hiszen ők maguk sem ismerik önmagukat. De utóvégre az Isten is csalódott, még abban az egyetlen asszonyban is, akit irányítania kellett, és akit jónak látott megteremteni.
Karolina nem engedi megfosztani magát attól az örömtől, hogy Adolfot minden időben szurkálhassa egy kevéskét, örömest végzi is ezt, de ez a jog, hogy "partnerére" - engedtessék meg ez a kereskedői ízű kifejezés - alkalomadtán darazsakat eregethessen, csak a törvényes feleség joga, Adolf ellenben rögtön valóságos szörnyeteg lesz, mihelyt a feleségére irányít csak akár egyetlen ártatlan legyet is. Ha Karolina csinál effélét, hát ezek a kedves kis tréfák, egyáltalán kedves módja a tréfálkozásnak, hogy ezáltal vidámabb legyen az élet, így kettesben. És mindenekelőtt Karolina szándékai mindig a legjobbak. De Adolfnál az ilyen dolgok kegyetlenségek, jelek arra, hogy nem ismeri az asszonyi szívet, és legfőképpen: jó előre, gondosan megfontolt tervek, csakis azzal a célzattal, hogy a feleségének fájdalmat okozzon.
De mindez még csak semmiség. Karolina ezt kérdezi:
- Tehát ön olyan nagyon, de nagyon szereti Fischtaminel asszonyt? Olyan szellemes volna az az asszony, vagy talán a modora olyan csábító ennek a póknak?
- De Karolina...!
- Ó kérem, ne is fárassza magát azzal, hogy le akarja tagadni ezt a különös ízlését! - feleli Karolina, és megakadályozza, hogy Adolf ebben az egész dologban egyáltalán vitára is kelhessen vele. - Már régóta észrevettem, hogy önnek jobban tetszik ez a meszelőrúd (Fischtaminel asszony ugyanis sovány), mint én. Szép, szép. Csak folytassa tovább is így... Majd nemsokára érezni fogja, hogy ki vagyok én és ki ő...
Méltóztatik most már érteni engem, kedves jó uram? Önnek nem szabad meggyanúsítania Karolinát, önnek még azt sem szabad mondani, hogy neki monsieur Deschars szimpatikus. De ön, ön szerelmes madame Fischtaminelbe! És Karolina most szellemes kezd lenni, és ekkor már két szúnyog szúrja-csípi önt egy helyett.
Másnap pedig olyan ártatlanul, akár csak egy gyerek, azt kérdezi:
- Nos, és mennyire jutott már madame de Fischtaminellel...?
Ha ön elmegy otthonról, akkor így szól:
- Csak menj barátom, menj a szórakozásaid után!
Mert ha egy asszony dühös valamilyen vetélytársnőjére, akkor, ha hercegnő is volna, a sértegetéshez menekül, és nem riad vissza a piaci kofák kifejezéseitől sem, mert minden eszköz jó számára fegyver gyanánt. De megkísérelni azt, hogy Karolinát meggyőzze arról, hogy téved, megkísérelni annak bebizonyítását, hogy önnek semmi dolga sincs Fischtaminel asszonnyal, hát ennek bizony nagy ára volna.
De az ostobaság is volna, aminőt egy okos ember a házaséletben nem követ el; ezzel elvesztené a hatalmát, és tönkretenné az idegeit.
Igen, kedves Adolfom, szerencsétlenségedre elérkeztél abba az évszakba, amelyet olyan bölcsen "a házasélet vénasszonyok nyarának" neveztek el. És most azután vissza kell szerezned a feleségedet - ami egyébként egész csinos dolog - újra meg kell hódítanod a te kedves Karolinádat, gyöngéden át kell ölelned a derekát, és minden férj között neked kell a legjobb férjnek lenned, el kell találnod, hogy mi tetszik neki, és örömöket kell szerezned számára, ahelyett, hogy azt tehetnéd, amit te akarsz. És ettől kezdve már nincs is a te számodra egyéb probléma, mint ez az egy.
Legelőször is le akarjuk szögezni a következő axiómát, amely (a mi véleményünk szerint) egészen vadonatúj igazság:
Axióma
A legtöbb embernek legalább is van valamije abból az észből, amelyet egy súlyos helyzet megkövetel, ha már nincs is elég esze ehhez a helyzethez.
Azokkal a férjekkel tehát felesleges itt foglalkoznunk, akiknek nincs elegendő erejük a saját pozícióikhoz. Mert itt már nincs többé harc, ezek lefeküdhetnek a halottak közé: számukra nem marad hátra egyéb, mint a rezignáció.
Adolf tehát így szól magában:
- Az asszonyok gyerekek, az ember egy darabka cukrot ad nekik, és ők úgy ugrándoznak rögtön, mint az elkényeztetett gyerekek. Csak éppen mindig kell, hogy az embernek legyen egy kis cukra a számukra, amit aztán a magasba kell tartani... és arra is kell vigyázni, hogy ne múljon el bennük a cukor szeretete. A párizsi nők (és Karolina természetesen párizsi) nagyon hiúk és nagyon torkosak!... Az embereket nem lehet kormányozni, az ember nem szerezhet magának barátokat, csak ha számol a hibáikkal, csak ha hízeleg a szenvedélyeiknek. Én is meg fogom ezt tenni, akkor ismét az enyém lesz a feleségem!
Adolf néhány nap múlva, miután feleségével szemben tanúsított figyelmességét megkétszerezte, így szól Karolinához:
- Tudod mit, Karolinám? Menjünk el ma este mulatni! Fel kell venned az új ruhádat (azt a bizonyos ruhát, amely madame Deschars ruhájának mintájára készült), és aztán menjünk el a Variétés-be, hogy azt a buta színdarabot végignézzük.
Az effajta indítványok mindig jókedvre hangolják a feleségeket. Így hát fel is készülhetnek az útra. Közben Adolf már meg is rendelt Borelnél, a Rocher de Cancale-ban egy kedves kis estebédet kettesben. Amikor a bulváron járnak, hirtelen fel is kiált, mintha éppen ebben a pillanatban támadt volna ez a gavallér ötlete.
- Most, hogy már a Variétés-be megyünk, vacsoráljunk is a vendéglőben.
Karolina felettébb örül ennek a látszólag véletlen szerencsének, egész otthoniasan letelepszik egy kis szalonban, ahol az asztal már meg van terítve, és minden olyan csinos és kacér, aminővé már ezt Borel varázsolni szokta azok számára, akiknek elég pénzük van ahhoz, hogy meg tudják fizetni ennek a helyiségnek örömeit, amelynek tulajdonképpeni célja az, hogy azokban a pillanatokban szolgálja a földi nagyságokat, amikor azok az alantas emberiséghez ereszkednek alá.
Az asszonyok csak nagyon keveset esznek, amikor egy-egy dinerre hivatalosak. Titkos páncéljuk, a parádé-fűző, feszélyezi őket, és azonfelül meg érzik is a sok asszony jelenlétét, akiknek tekintetétől és nyelvétől egyformán félni kell. Ínyenckedésük nem irányul a "jó"-ra, hanem "a szép"-re; rákokat szopogatni, rántott fürjet és fajdkakas szárnyat rágcsálni; és mindenekelőtt halnak is kell lenni, amelyet azoknak a mártásoknak egyike ízesít, amelyek a francia konyhát híressé tették.
Franciaország uralkodik az egész világon jó ízlés dolgában, amely a rajzban, a divatban, meg minden egyébben megnyilvánul; a mártás azonban a konyha diadala. És ez az oka annak, hogy grizettek, polgárasszonyok és hercegnők egyformán el vannak ragadtatva az ilyen kedves kis diner-kéktől, amelyeknél egy kevés kitűnő bort is felszolgálnak, amelyből csak néhány kortyocskát hörpintenek fel. Ezeknek az estebédeknek a befejezései pedig azok a gyümölcsök, amilyeneket csak Párizsban kaphat az ember. Hát még ha aztán ezt a dinert a színházban lehet megemészteni, ahol a jó páholyban ülhetnek, és ahol azokat a szeretetre méltó butaságokat hallgathatják, amelyek vagy a színpadon hangzanak el, vagy amelyeket a fülükbe suttognak, magyarázatul és felvilágosításul azokhoz a többi kis botorságokhoz, amelyek a színpadon történnek.
A vendéglőben a számla száz frankra rúg, a páholy harmincba kerül, a kocsi, a toilette, az új kesztyű, a virágcsokor és a többi ugyanannyiba. Ez a gáláns figyelem tehát mindösszevéve százhatvan frankba kerül, ami körülbelül négyezer frankot jelent havonta, ha gyakran megyünk a nagy Operába, az olasz Operába vagy a Vígoperába.
Négyezer frank havonta: ehhez a mi pénzünk szerint körülbelül kétmillió frank tőke kell. De házaséletének boldogságát győzedelmesen kivívta!
És Karolina ezután olyan dolgokat mond el barátnőinek, amelyek az ő véleménye szerint nagyon hízelgők Adolfra, de amelyekhez egy eszes férjnek igen savanyú arcot kell vágnia.
- Egy idő óta Adolf igazán charmant. Igazán nem is tudom, hogy mivel érdemeltem ki most ennyire a szeretetreméltóságát, de valósággal elhalmoz a figyelmességeivel... És azonfelül még a gyöngédségnek, a jó ízlésnek olyan tanújeleit is adja, amelyek éppen miránk, asszonyokra, olyan nagy hatással vannak... Hétfőn elvitt engem a Rocher de Cancale-ba, és amikor elkészültünk a diner-vel, azt kezdte erősítgetni, hogy Vérynél legalábbis olyan jó a konyha, mint Borelnél, és ezért aztán másnap megismételtük ezt a dolgot, úgy, amint ezt már elmeséltem önnek, csak azzal a különbséggel, hogy desszert gyanánt egy operai páhollyal kedveskedett nekem Adolf. A "Tell Vilmos"-t adták, amelyet, amint tudja, szenvedélyesen szeretek...
- Ó, maga nagyon boldog - feleli madame Deschars, kissé szárazon és rosszul leplezett irigységgel.
- De hát nem érdemli meg egy asszony, aki híven teljesíti kötelességeit, ezt a boldogságot...
Ha egy ilyen rettenetes mondat csúszik ki egy férjes asszony száján, akkor aztán már el is árulta, hogy olyasformán teljesíti a kötelességeit, mint valami iskolásfiú, aki jutalmat vár érte. Az iskolában valamiféle kedvezést, valami munka vagy feladat alól való felmentést akar elérni a kis diák, a házaséletben pedig az asszony egy sált vagy valami ékszert remél. "Szerelem"-ről tehát szó sincs.
- De édesem - Deschars asszony ugyanis egy kissé meg van sértve -, én okos vagyok. Deschars is elkövetett már egyszer efféle butaságokat[13] de én észre térítettem. Figyeljen csak ide, édesem: nekünk két gyerekünk van, és megvallom, hogy száz vagy kétszáz frank az én számomra, aki családanya vagyok, igenis, jelentékeny összeg...
- Ó, nagyságos asszonyom - mondja most madame Fischtaminel -, utóvégre nem jobb-e az, ha a férjünk a mi társaságunkban diner-ezik így, mint ha...
- Deschars? - hívja magához hirtelen Deschars asszony a férjét, feláll, köszön és ajánlja magát.
Így történhetik meg azután, hogy Deschars úr (egy férfi, akit felesége nullává alacsonyított le) nem hallja meg ennek a mondatnak a végét, amely felvilágosítaná, hogy a vagyonát "excentrikus asszonyokkal" is elfogyaszthatná.
Karolina hiúságában fölöttébb kielégítve a fennhéjázás és a torkoskodás édes gyönyörei közé veti magát, amelyek pedig mind a ketten kardinális (de édes) bűnök. Adolf, amint ezt a lóversenyeknél mondani szokták, előnyt nyer, de édes Istenem - ez olyan megjegyzés, amelyről böjti prédikációt is lehetne tartani -, a bűnnek is, mint minden gyönyörnek, önmagában vannak tövisei. A legédesebb bűn is zsarnoki; minden édessége eltűnik nyomban, mihelyt csak egyetlen rózsalevél is megzavarja a boldogságot. A férjnek, ha már elindult ezen az úton, mindig csak előre kell haladnia. Állandóan és szakadatlanul.
Axióma
A bűn, az udvaronc, a szerencsétlenség és a szerelem - mindezek csak a jelent ismerik.
Bizonyos idő múlva, amelynek tartamát nehéz volna meghatározni, Karolina egyszer csak a desszertnél a tükörbe néz.
Észreveszi, hogy arcán piros foltok virítanak, és hogy orrcimpái, amelyek azelőtt olyan finomak és tiszták voltak, többé már nem olyan finomak és nem olyan üdék. A színházban rosszkedvű - és ön, kedves Adolfom, ön nem tudja, hogy miért? Ön, aki szépen kikeményített ingében úgy pompázkodik mellette, és aki mellét olyan büszkén dülleszti ki, mint az olyan férfiak, akiknek jól megy a soruk.
Néhány nap múlva megjelenik Karolinánál a szabónő. Felpróbál egy ruhát, megfeszíti minden erejét, és mégsem tudja bekapcsolni. Behívják a szobalányt, nekifekszenek húsz lóerővel is, Herkules tizenharmadik munkája ez; hiába minden, a ruha még mindig szűk, teljes két ujjnyival. A könyörületet nem ismerő szabónő kegyetlenségében nem titkolhatja el Karolina előtt, hogy derékban erősebb lett. Karolina, a karcsú Karolina azzal a veszedelemmel áll szemben, hogy Deschars asszonyhoz lesz hasonlóvá. Brutális őszinteséggel hízni kezd.
Karolina le van sújtva.
- Mit? Olyan legyek, mint ez a kövér madame Deschars, és egész húshegyeket hordjak magamon, mint Rubens asszonyai?... Igen, igaz, szent igaz - mondja magában. - Adolf egy egészen közönséges gonosztevő. Most már belátom, az volt az ő terve: hogy kövér öregasszonyt csinál belőlem, csak azért, hogy többé senkinek se tessem.
Karolina tehát még hajlandó ugyan elmenni az olasz Operába, kegyesen elfogadja még a felajánlott páholyt, de ettől kezdve már csak azt találja nagyon disztingváltnak, hogy keveset egyék és kitartóan visszautasítja azokat a bizonyos kis diner-eket, amelyeket önnel kellene végigennie az étteremben.
- Kedves barátom - mondja most -, az igazán comme il faut asszony ne menjen túlságosan gyakran az ilyen helyekre. Egyszer el lehet menni, tréfából, kedvtelésből, de hogy megszokásszerűleg mindig ott mutogassam magam? Nem...
Borel és Véry, a konyhának e két híressége, nap nap után ezer frank bevételt veszítenek el, mert nincs külön, titkos bejáratuk az ilyen nők fogatai számára. Ha ezek a fogatok egy külön kapun begördülhetnének és egy másik kapun távozhatnának, és ha közben a nőknek csak gyorsan be kellene lépniük az előkelő lépcsőházba: hány női vendégük hozna magával jó kövér, gazdag férfivendégeket...
Axióma
A kacérság megöli a torkoskodást.
De Karolina elég hamar jóllakik a színházzal is, és csak az ördög tudhatja megmagyarázni ennek a hirtelen változásnak az okát. Ezért tehát nem is szabad Adolfnak szemrehányásokat tennünk; Adolf nem ördög.
A párizsi nők egyharmada unatkozik a színházban, kivéve azt a néhány alkalmat, amelynek voltaképpen semmi köze sincs a színpadhoz. Például: az az alkalom, hogy egy nagyon tisztességtelen darabnál nevetni lehessen, és hogy a romlott gyümölcsből, annak látásánál, ők is élvezhessenek valamit, hogy valami rettenetes melodráma borsából ők is bevehessenek egy kevéskét. Aztán, hogy a szép díszletekben gyönyörködhessenek.
Sok asszonynak a füle túlontúl is tele van muzsikával, és az olasz operába csak az énekesek miatt megy, vagy pedig talán azért, hogy kritikus szemmel megfigyelje, milyen a mai előadás. De az, amiért valóban megtelnek a színházak, az maga az asszonynép, akik a maguk számára külön színházat rendeznek az előadás előtt, alatt és után.
Csak hiúságból fizetik meg ezt az óriási belépődíjat - negyven frankot - két órára, egy nagyon kétséges szórakozásért, amit még azonfelül rossz levegőben és nagy felkészülődés után kell bevenni, nem is szólván a nátháról, amit a távozáskor okvetlenül megkap az ember. De mutogatni magukat, félezer férfi tekintetét magukon érezni... "milyen pompás zabálás ez" mondaná Rabelais.
De hogy a hiúságnak ezt a fenséges jutalmát learathassák, észre is kell vétetniük magukat. Az olyan asszonyt azonban, aki a férjével van, csak alig nézegetik. És Karolinának valóban még azt a fájdalmat is meg kell érnie, hogy a nézőtéren a férfiak sokkal többet törődnek azokkal a nőkkel, akik nem a saját férjükkel vannak ott, azokkal a bizonyos, kissé excentrikus nőkkel. És ezért azután az a bevétel, amelyre Karolina a színházban való erőfeszítései, toilette-jei és pózai után szert tesz, egyáltalán nincs arányban a fáradt szemekkel, a kiadásokkal és az - unalommal. Nemsokára tehát éppen úgy jár a színházzal, mint ahogyan az étkezéssel járt, a jó konyhától meghízott, a színháztól pedig megsárgult.
És most Adolfnak vagy bármelyik más férjnek a mi Adolfunk helyében, eszébe jut az a bizonyos paraszt, akinek nagyon fájt a tyúkszeme. Ez a paraszt ugyanis lábát odadugta az országút legélesebb kövei közé, és így szólt a tyúkszeméhez:
- Az ördögbe is, hogy a hóhér vigye el! Ha te fájdalmat csinálsz nekem, hát én meg visszaadom neked a kölcsönt!
- Én édes Istenem! - mondja Adolf, fölöttébb csalódottan, miután a felesége minden hosszas megokolás nélkül mindent visszautasított - most már végre igazán szeretném tudni, hogy mi okoz neked örömet!...
Karolina teljes fenségességével tetőtől talpig végignéz az urán, és egy mű-pauza után, amely a legnagyobb színésznőnek is dicséretére válhatna, így szól:
- Én nem vagyok sem liba, sem pedig zsiráf...
- Havi négyezer frankért igazán többet kaphat az ember! - feleli Adolf.
- Mit akarsz ezzel mondani?
- Ennek az összegnek negyedrészével is, ha derék fegyencek, fiatal, éppen most szabadon bocsátott, tiszteletreméltó gonosztevők között osztja szét, igazi, fontos személyiség lehet az ember; afféle forradalmi hős! - feleli most Adolf - és akkor minden fiatal asszony büszke lenne az urára!
Ez a mondat - úgyszólván - az utolsó szög a szerelem koporsójához.
Mert Karolina nem érti meg az efféle tréfát, és a dolog civakodássá fajul.
Ez azonban már ahhoz az ezerfajtájú veszedelemhez tartozik, amellyel a következő fejezetben foglalkozunk, melynek címe fölött a szerelmesek és az ifjú házastársak bizonyosan mosolyogni fognak. De ha vannak sárga sugarak, miért ne lehetnének ugyanilyen színű örömök is a házaséletben?
Ha egyszer aztán elérkezik ezekre a vizekre, akkor élvezheti azokat a kis jeleneteket, amelyek a házasság nagy operájában a "közjátékok". És példaképpen közlök is itt egyet.
Egy este egyedül vagytok a diner után, és mivel már olyan sokszor voltatok egyedül, hát most szükségét érzitek, hogy egymásnak apró tűszúrásokat osztogassatok. Példának okáért:
- Karolina, jól vigyázz - mondja Adolf, kinek a szívére nyomasztólag hat a sok hiábavaló fáradozás - úgy tűnik fel nekem, mintha az orrod arra a gazságra kezdene vetemedni, hogy itthon is kissé piros akar lenni, nemcsak a vendéglőben...
- Ma nem dicsekedhetsz el azzal, hogy valami kellemes napod volna!...
Általános igazság:
Még egyetlen emberfia sem találta fel azt, hogy mint kell bármilyen asszonynak is igazán barátságos tanácsot adni, beleértve a magunk feleségét is.
- Édes Istenem, mit akarsz tőlem édesem? Talán nagyon szorosra van fűzve a fűződ? Ennek néha veszedelmes következményei szoktak lenni...
Abban a pillanatban, amikor ezeket a szavakat intézik egy asszonyhoz, az illető asszony (aki nagyon jól tudja, hogy a halcsont rugalmas és tágítható) megragadja fűzőjét, széjjelhúzza, és így szól, amint ezt Karolina is megteszi:
- Kérlek, tessék csak idenézni, én egyáltalán sohasem fűzöm be magam.
- Hát akkor a gyomor lesz az oka...
- Mi köze van a gyomornak az orrhoz?
- A gyomor a testnek központi szerve, és így összefüggésben áll a többi szervekkel is.
- Tehát az orr egy szerv?
- Igen.
- Hát akkor ebben a pillanatban nagyon rosszul áll neked a te szerved... (Karolina eközben az ég felé emeli tekintetét, és a vállait remegteti.) Mondd Adolf, mit vétettem én ellened?
- Semmit, hiszen csak tréfálok, és az a szerencsétlenségem, hogy neked nem tetszenek az én tréfáim - mondja Adolf mosolyogva.
- Az én szerencsétlenségem pedig az, hogy a te feleséged vagyok. Ó! Miért is nem mentem én máshoz feleségül?
- Ezt kérdezem én is magamtól!
- Ha nem viselném a nevedet, és olyan naiv volnék, hogy így szóljak hozzád (amint ezt a kacér asszonyok meg szokták tenni, ha meg akarják tudni, hogy mint állnak egy férfival): Az orrom ma olyan rettenetesen piros, hogy ez nyugtalanít! - és ha közben a tükörben majom-fintorokkal nézném meg magam, akkor te biztosan így felelnél: - Ó, nagyságos asszonyom, ön saját magát rágalmazza. Először is nem is látszik semmi pirosság, másodszor pedig ez kitűnően illik az ön arcszínéhez... És végre is, utoljára is, étkezés után mindnyájan ilyenek vagyunk! - És azután elkezdenél bókolni nekem... Hát mondom például én azt neked, hogy hízol, hogy az arcod már olyan piros, mint egy kőművesé, és hogy én csak a sovány és sápadt férfiakat szeretem...
Londonban azt szokták mondani:
- El e kézzel a bárdtól!
Franciaországban azt kellene mondani:
- El a kézzel ... az asszony orrától!
- És mindez - kiáltja most Adolf - egy kevéske természetes cinóber szín miatt! A jó Istenre haragudj, akinek eszébe jutott, hogy valahová valamivel több festéket rakjon fel, mint máshová. De ne haragudj én reám, aki szeretlek téged, aki tökéletes szépnek akarlak látni, és csak azért szolgálok néked ezzel a jó tanáccsal: Légy óvatos!
- Akkor valószínűleg túlságosan is szeretsz engem, mert egy idő óta csak azon töröd a fejed, hogy miféle újabb és újabb kellemetlenségeket mondhatnál nekem. Te csak azon igyekszel mostanában, hogy csupa hibát vegyél észre rajtam, és ezt az alatt az ürügy alatt mondod el nekem, hogy ilyesformán óhajtasz engem "tökéletesíteni". Öt esztendővel ezelőtt még elég tökéletes voltam a számodra...
- Én? Ami engem illet, én úgy találom, hogy te még valamivel több is vagy, mint tökéletes, mégpedig: charmant!
- A túlságos cinóber vörössel?
Adolf, aki már látja, hogy feleségének arcán újabb viharok előjelei jelentkeznek, közelebb megy hozzá, és leül mellé. Karolina, aki nem tud elegendő méltósággal felállni és távozni, erős lökéssel oldalt löki a ruháját, hogy ezzel jelképezzen kettőjük között bizonyos távolságot. Némely asszony érti a módját annak, hogy ezt a mozdulatot kihívó szemtelenséggel vigye végbe; de ennek a mozdulatnak kettős értelme is lehet: hogy a whist-játék kifejezését használjuk, ez lehet invite au roi is és renonce is. Ebben a pillanatban Karolina renonce-ra gondol.
- Mit mondtál? - kérdezi Adolf.
- Nem akarsz talán egy pohár cukrosvizet? - kérdezi Karolina, aki most elkezd a férje egészségével foglalkozni, és egy buzgó szobalány feladatának terhét vállalja magára.
- Miért?
- Istenem, te nehezen emésztesz, és sokat is szenvedhetsz emiatt! Talán néhány csepp konyakot is kellene önteni a cukrosvízbe? Az orvos mondta egyszer, hogy ez kitűnő szer...
- Mennyire törődsz te a gyomrommal!
- A gyomor egy központi szerv, és összefüggésben van a többi szervvel, ezért tehát a szívre is kihatással lesz, sőt talán a nyelvre is.
Adolf feláll, és fel meg alá sétál a szobában, anélkül, hogy egy szót is szólna; de közben gondolkozik, arra gondol, hogy milyen elmés kezd lenni a felesége, és hogy napról napra ügyesebb lesz a kifejezései keserűségében. Egyre jobban és jobban begyakorolja magát a csipdelőzés művészetébe és a disputának abba a stratégiai művészetébe, amely őt XII. Károlyra és az oroszokra emlékeztetik.
Ezalatt Karolina azzal foglalkozik, hogy nyugtalanító grimaszokat csináljon. Veszedelmesen betegnek látszik.
- Valami bajod van? - kérdezi Adolf tüstént nagyon megindulva, mert hiszen az asszonyok mindig a legjobb helyen kezdenek ki bennünket, ha a szívünk ellen intéznek rohamot.
- Az ember szíve fáj az étkezés után, ha végig kell néznie, hogy egy férfi fel és alá szaladgál a szobában, mint óra ingája. De hát ez egészen rád vall... Ez a te módszered... Neked mindig mozognod kell! Milyen nevetséges is vagy! De egyébként, a férfiak többé-kevésbé valamennyien őrültek!...
Adolf leül a kandalló egyik oldalához, éppen szemben a feleségével, és ott marad ülve, elgondolkozva: a házasélet az ő szemében egy nagy pusztaságnak tűnik fel, tömérdek csípő csalánnal.
Miután elmúlt egy félóra, és Karolina közben a férjére nézett, most így szól:
- Nos, talán haragszol?
- Nem - feleli Adolf -, csak gondolkozom.
- Ó, milyen csúf karaktered van! - mondja Karolinám és vállat von. - Haragszol, mert azt mondom a hasadról, a derekadról és az emésztésedről? Nem látod hát, hogy én csak ugyanolyan pénzzel akartam neked visszafizetni a kölcsönt? Te vagy a legjobb bizonyság arra, hogy a férfiak éppen olyan hiúk és kacérok, mint a nők.
(Adolf hűvös marad.)
- Tudod, hogy én még egyenest nagyon kedvesnek és részedről dicséretreméltó engedékenységnek találom azt, hogy felveszed a mi asszonyi tulajdonságainkat...
(Tökéletes csönd.)
- Az ember tréfálkozni próbál, és te mindjárt meg vagy sértve. (Adolfra néz.) Igen, te meg vagy sértve... Én nem vagyok olyan, mint te, én nem: én nem tudom elviselni azt a gondolatot, hogy csak egy kis fájdalmat is okoztam neked! Egy férfi sohasem jutott volna arra a gondolatra, hogy megtegye azt, amit én megtettem, hogy ugyanis a te, mondjuk, udvariatlanságodat csak az emésztésed rovására írtam. Azt gondolom magamban: hiszen ez nem az én jó Adolfom, aki mindezt mondta, hanem a hasa, amely nem tudja megállni, hogy beszéljen. És én nem tudtam, hogy te hasbeszélő vagy, ez az egész...
Karolina mosolyogva néz Adolfra. Adolf úgy ül ott, mintha oda lenne szögezve.
- Nem, ő nem akar nevetni... És ezt ti, a magatok kifejezéseivel úgy nevezitek, hogy: karakterek vagytok... Ó! Mennyivel jobbak vagyunk mi asszonyok!
Karolina most odamegy Adolfhoz, a férje térdeire ül, és Adolfnak mosolyognia kell. Erre a mosolyra - amelyet valószínűleg gőzszivattyúval kellett előpumpálni - várt csak Karolina, és ebből fonja most a hálót, amelyben a férjét meg fogja fogni.
- Nos, én jó, derék uram, valld meg, hogy nincs igazad! - mondja az asszony. - Mire való a duzzogás? Én szeretlek téged, úgy, amilyen vagy! Én téged még mindig olyan soványnak látlak, mint amilyen voltál, amikor hozzád mentem feleségül. Talán még soványabbnak is.
- Karolina, tudod te, hogy mit jelent az, amikor a házastársak elkezdenek ezekről a kicsiny dolgokról különböző véleménnyel lenni... azután meg egymást megtéveszteni, ámítani kezdik, amikor koncessziókat tesznek egymásnak, és amikor már egyáltalán nem jönnek dühbe, tudod, mit jelent ez?
- Nos? - kérdezi Karolina, nyugtalanul attól a drámai póztól, amelyet Adolf felvett.
- Hogy már nem szeretik annyira egymást!
- Ó! Te óriási szörnyeteg, most már értelek: te megmaradsz sértődöttnek, hogy elhitesd velem azt, hogy te szeretsz engem.
Legyünk őszinték! Adolf igazat mondott, mégpedig az egyetlen lehető módon tette ezt meg: mosolyogva.
Az asszony most azt mondja:
- Miért bántottál meg engem? Nincs igazam? Hát nem lett volna jobb azokat a dolgokat, amiket nekem mondani akartál, kedvesen elmondani, ahelyett, hogy gorombán a fejemhez vágod (most mélyített hangon beszél): Az orrod piros kezd lenni! ... Nem, ez nem volt szép tőled! És hogy örömet szerezzek neked, úgy akarom kifejezni magam, mint a te szeretett madame de Fischtamineled: Ez nem volt tőled gentlemanlike.
Adolf nevetni kezd, és megfizeti a kibékülés költségeit. De ahelyett, hogy felfedezné, mi az, ami igazán örömet szerez Karolinának, és mi az az eszköz, amellyel magához láncolhatja, csak azt ismeri fel, amivel Karolina őt láncolja magához.
Nagyon kellemes dolog-e nem tudni, hogy mi az, ami egy asszonynak örömet szerez, ha ugyanis az illető asszony a hitestársunk?... Némely asszonyok (vidéken még vannak ilyenek) elég naivak ahhoz, hogy nyíltan megvallják, mit akarnak és mi tetszik nekik. De Párizsban jóformán minden asszony bizonyos örömérzetet érez, ha észreveszi, hogy figyel aggodalmasan szívük minden hangjára, minden kívánságukra, minden szeszélyükre (ez csak három kifejezési formája ugyanannak a dolognak), ha látják, hogy a férfi mint futkos ide-oda, mint forog körben, mint válik szinte őrültté, és mint viselkedik úgy, mint valami kutya, amely elveszítette a gazdáját.
És ezt ők úgy nevezik, hogy "szeretnek minket", ezek a szegény teremtések! ... És hányan közülük szólnak ilyesformán magukhoz, mint Karolina is:
- Hogyan is fogja kezdeni, hogy kijusson ebből a csávából?
Adolf éppen erre a pontra jutott már el. Ebben a szituációban a tiszteletreméltó és kitűnő Deschars úr, a figyelmes férjeknek ez a mintaképe, Adolfot és Karolinát meghívja bájos falusi villájába. Ez a ház, árnyékos kertjével, véletlen alkalmi vétel volt. Valami bolond író elragadóan szép nyárilakot épített magának, amelybe százezer frankot ölt bele, és amelyet azután tizenegyezer frankért árvereztek el tőle.
Karolinán csinos ruha van, amelyet most vett fel először, nagy tollaskalap a fején, úgy, hogy olyan, mint valami szomorúfűz. Gyönyörű dolog az, hogy most kocsiba szállhat, és az egész világnak mutogathatja.
A kis fiúcskájukat, a kis Károlyt tehát otthon hagyják a nagymamánál, a szolgaszemélyzet pedig kimenőt kap. Elindulnak a mosolygó ég alatt, amelyen tejfehér felhőcskék úszkálnak csak azért, hogy az ég kékségének hatását növeljék. Beszívják a jó levegőt, amelyet egy jó erős normann ló ügetése közben, melyre a tavasz szintén hatással van, szelnek át. Végre megérkeznek a Marne melletti Ville d'Avray-ba, ahol Descharsék büszkén, mint a pávák, sétálgatnak egy nyári lakban, amelyet egy firenzei villáról másoltak le, és amelyben a svájci rétek környezetét élvezhetik anélkül, hogy az Alpok kényelmetlenségeit végig kellene szenvedniük.
- Ó, Istenem! Milyen boldogság is lehet egy ilyen falusi lak! - kiáltja Karolina, mialatt a gyönyörű erdőben sétálgat, amely a Marne-t és a Ville d'Avray-t övezi.
A szeme is boldoggá tudja tenni az embert, mintha szív volna...
Karolina, akinek nem áll más férfi rendelkezésére, mint Adolf, karonfogja tehát Adolfot, aki most ismét az ő Adolfja lesz. És úgy futkározik, mint fiatal őzike, és megint a csinos, a naiv, a kicsi, a bájos és elragadó iskolásleány lesz belőle, amilyen "valamikor" volt. A hajfonatai lehullanak, leveszi a kalapját, és a szalagjánál fogva tartja kezében. Nos, most tehát megint fiatal, fehér és piros. A szeme mosolyog, az ajka gránátalma, amelynek szerencsére érzékei is vannak, mégpedig olyasfajta érzékei, amelyek egészen újszerűnek látszanak.
- Úgy, tehát neked nagyon tetszene egy ilyen falusi lak? - mondja Adolf, aki most átöleli Karolinát derekánál, és érzi az asszony testét, aki, hogy hajlékonyságát megmutassa, most hozzásimul.
- Ó, hát te tudnál olyan kedves lenni, hogy vennél nekem egyet? Nem, nem szabad bolondságokat elkövetned... Ha csak nem volna valami különös véletlen, alkalmi vétel, mint a Deschars-éknál.
- Neked örömet okozni, megtudni azt, hogy mi szerezhetne neked örömet, másra nem is gondol a te Adolfod.
Egyedül vannak, mondhatnak hát egymásnak gyöngéd szavakat, elimádkozhatják tehát együtt legtitkosabb gyöngédségeiknek rózsafüzérét.
- Tehát valami örömet szeretnénk szerezni a kicsi feleségünknek? - mondja Karolina, és fejét Adolf vállára hajtja, megcsókolja férje homlokát, és ezt gondolja magában: - "Hála Istennek, most jó erősen fogva tartalak."
Axióma
Ha egy férfi és egy nő egymást fogva tartja, akkor csak az ördög tudja igazán, hogy ki tulajdonképpen az, aki a másikat fogva tartja.
A házastársak elragadóan kedvesek egymáshoz, és a kövér Deschars asszony megenged magának egy megjegyzést, amely őhozzá, a szigorú, prűd és jámbor asszonyhoz képest kissé túlontúl is világos:
- Úgy látszik, a vidéki életnek megvan az az ereje, hogy a férjeket nagyon szeretetre méltóakká teszi.
Deschars úr is tud valamit egy alkalmi vételről, amelyet meg kell ragadni. Ville d'Avray-ban éppen most eladó egy ház, amelynek ára olyan potom, hogy szinte már félig-meddig ingyen adják.
A nyaraló: betegség, amelyre Párizs lakói különösen hajlamosak. Ennek a betegségnek megvan a maga meghatározott lefolyása és különleges terápiája.
Adolf azonban nem orvos, hanem férj: ő tehát megveszi a falusi házat, berendezkedik ott Karolinával együtt, aki most ismét "az ő Karolinája" lett, az ő Karolája, az ő fehér báránykája, az ő drága kincse, az ő édes kis leánya és így tovább.
És íme, ijesztő gyorsasággal máris néhány megdöbbentő szimptóma mutatkozik.
Párizsban egy bögre tejért, amely "meg van keresztelve", huszonöt centime-t fizetnek, de vidéken ötven centime-t, ha garantáltan steril, amint azt a vegyészek mondják.
A hús Párizsban olcsóbb, mint Sévres-ben, ha egyszer a különböző minőségű húsokkal kipróbálta az ember.
A gyümölcs egyenest megfizethetetlen. Egy szép körte vidéken többe kerül, mint a (természetesen steril) kertben, amely a párizsi kereskedő, Chevet kirakatában díszlik.
Mielőtt az ember a saját kertjében gyümölcsöt szedhetne (ahol ugyanis csak egy svájci rét van, két négyzetméternyi területtel, néhány zöldellő fával bekerítetten, amelyek a Vaudeville-beli díszletekre emlékeztetnek), a vidéki szakemberek véleménye szerint, akikkel az ember konzultál ebben az ügyben, nagyon sok pénzt kell még elkölteni, és azután még várni kell öt évig.
A vetemények, zöldségneműek a vidéki veteményeskertekből mind a nagyvárosokba özönlenek, hogy ott mindig tele legyenek a vásárcsarnokok. Deschars asszonynak, akinek az a különös szerencséje volt, hogy olyan kertészt kapott, aki egyúttal portás is, meg kellett vallania, hogy azok a vetemények, amelyek a saját telkén nőnek - természetesen a ponyvák gondos oltalma alatt, és a gazdag trágyázás segítsége mellett - kétszer annyiba kerülnek, mint azok, amelyeket Párizsban, a zöldséges kofáknál vesznek, akiknek pedig üzletük van, adót is fizetnek és a férjük választópolgár. És a portás-kertész minden erőfeszítése és ígérgetése mellett is, a primőrök Párizsban már egy hónappal azelőtt megvannak, mint vidéken.
Este nyolc órától tizenegy óráig a házastársak nem tudják, hogy mihez kezdjenek. A szomszédok körülöttük csupa kicsinyes emberek, akiknek hiúsága minden alkalommal rögtön meg van sértve; azokkal nem lehet érintkezni.
Deschars úr, támaszkodva arra az alapos számvetési tudományra, amely az egykori nótáriust jellemzi, kiszámítja, hogy párizsi útjának ára, hozzászámítva a falusi lakba beléfektetett tőkének kamatait, a javítások árát, a kapusnak és feleségének bérét, mindez együtt körülbelül ezer ecu lakbért jelent! Nem tudja megérteni, hogy ő, a volt jegyző, hogyan hagyhatta magát ennyire befonni. Mert hiszen ő már annyiszor és annyiszor állított ki bérleti szerződéseket kastélyokról, amelyekhez szép parkok és melléképületek is tartoztak, és amelyeknél a bérleti összeg szintén nem rúgott többre, mint ezer ecu-re.
Madame Deschars szalonjában tehát megegyeznek abban, hogy a falusi lak nemcsak hogy nem jelent örömet, de egyenesen örökké nyílt seb.
- Igazán nem értem - mondja Karolina - hogy a vásárcsarnokban hogyan adhatnak öt centime-ért egy karfiolt, amelyet születése napjától egészen addig, amíg levágják, minden nap meg kell öntözni.
- Igen - mondj a egy kis szatócs, aki vidékre vonult nyugalomba - az egyetlen mód; hogy ezeken a dolgokon túltegye magát az ember, ha végleg letelepszünk vidéken, itt berendezkedünk, és magunk is falusiak leszünk. Akkor mindjárt megváltozik minden.
Amikor Karolina hazamegy, így szól szegény Adolfjához:
- Micsoda ötlet volt ez tőled, hogy falusi lakot vásároltál! Egy ilyen nyaralóból csak a vendégeknek van hasznuk!
Adolfnak most eszébe jut egy angol közmondás, amely így szól: "Az ember sohase tartson újságot, maitresse-t vagy nyaralót; mert hiszen mindig vannak tökfilkók, akik ezt helyettünk is megteszik...!"
- Ó - feleli Adolf, akit az a bizonyos "házaséletbeli szúnyog" már alaposan felvilágosított az asszonyok logikáját illetőleg - neked feltétlenül igazad van: de másrészt, mit akarsz? A gyereknek nagyon jót tesz.
De akármilyen okos is lett már Adolf, ennek a válasznak egyedül csak az a hatása, hogy Karolinában felébreszti a gyanút. Egy anya szívesen megtesz mindent a gyermekéért, de nem szereti, ha a gyereket előbbre helyezik nálánál.
Madame tehát hallgat. De másnap már halálosan unatkozik. Mivel pedig Adolf a városban van üzleti ügyekben, tehát tizenkét órától hét óráig csak őt várja, és ekkor a kis Károlykával együtt eléje megy a postakocsi állomásáig. Három órán keresztül csak a nyugtalanságáról beszél; még attól is félt, hogy egyedül kell otthonról elmennie a postáig. És hát, egyáltalán, illő dolog-e az, hogy egy fiatal asszony ennyire egyedül, magára hagyottan éljen? Ő semmiképpen sem fogja elviselhetni ezt az életmódot!
És a falusi lak, a nyaraló, most egészen különös életfázist teremt, amely egymaga megérdemel egy külön fejezetet.
Axióma
A baj ad alkalmat újabb szerencsétlen eseményekre.
Így például: alkalomadtán mindenkor és természetesen elég gyűlölettel volt szó az oldalvágásokról; de ez a csapás csekélység azokhoz a szúrásokhoz mérten, amelyekről itt szó lesz, és ezek a kéjes szurkálások most éppen olyan elkerülhetetlenül megjelennek minden alkalommal az újjáébredt házaséletben, mint ahogyan a zongora billentyűszerkezetének kis kalapácsai a hangot előidézik.
A nyomorúságnak olyan gyötrelmes formáiból állnak ezek, amelyek csak abban a pillanatban virágoznak ki, amikor a fiatal asszonyka bátortalansága helyet ad a végzetteljes "jogegyenlőség"-nek, amely mint intézmény, éppen olyan elkerülhetetlenül feldúlja a házasság, magánéletét, mint az állam életét.
És minden évszaknak megvan a maga külön nyomorúsága.
Egy hét múlva, amely idő alatt Karolina elég pontosan megfigyelte férje távollétének időtartamait, észrevette, hogy naponta teljes hét órát tölt távol tőle. Egy napon azután Adolf olyan vidáman tér haza, mint egy színész, akinek sikere volt, és észre kell vennie, hogy Karolina arcát könnyed "fehér" réteg borítja. Miután a szerencsétlenséget felfedezte rajta, és Karolina is észrevette, hogy férje észrevette, az asszony ál-barátságos hangon, amelynek jól ismert csengése a legteljesebb kétségbeesésbe kergetheti a férfit, így szól:
- Tehát sok dolgod volt ma, kedves barátom?
- Igen, rengeteg!
- Kocsit is kellett fogadnod?
- Igen és hét frankot fizettem.
- És otthon is találtál mindenkit...?
- Igen, azokat, akikkel előre megállapodtam...
- De hát mikor írtál nekik? A tintatartódban be van száradva a tinta, és olyan vastag, mint a kátrány. Éppen írnom kellett ma, és egy teljes órába került, amíg megint folyékonnyá tudtam tenni, hogy azután végre is egy olyan sűrű mártást kapjak belőle, amellyel talán a tropikus tájakra elküldendő csomagokat is meg lehetett volna címezni.
A férj most már mégis csak kutató pillantást vet szebbik fele felé:
- Valószínűleg Párizsból írtam nekik...
- Milyen dolgaid is voltak csak, Adolf?
- Hát nem tudod, hogy mifélék az én dolgaim...? Talán megmagyarázzam neked...? Itt van például, legelőször is a Chaumontel-féle ügy...
- Azt hittem, hogy Chaumontel úr Svájcban van...?
- Igen, de azért van itt is képviselője, az ügyvédje...
- Tehát csak üzleteket csináltál...? - mondj a Karolina, Adolf szavaiba vágva.
... És most tiszta, éles, átható tekintetet vet felé, amely nem kevésbé döfi át szemét, mint a kard a szívet.
- Hát mi egyebet csináltam volna? Hamis pénzt, adósságot vagy hímzést...?
- De hát én nem tudhatom mindezt! Én egyelőre csak sejthetem, csak gyaníthatom. Hiszen te már százszor is mondtad nekem, hogy buta liba vagyok.
- Jóságos Istenem! Most már sértést magyarázol bele a gyöngéd szavakba is! Tipikus asszony vagy.
- Végeztél legalább valami jót is? Elértél valami jó eredményt? - kérdezi most Karolina, és úgy látszik, érdeklődik férje dolgai iránt.
- Nem, semmit sem.
- Hány emberrel kerültél össze egyáltalán...?
- Tizeneggyel, nem számítva azokat, akik a bulváron sétálgattak.
- Miféle válaszokat adsz nekem!
- Igen, de te is úgy faggatsz engem, mintha már tíz esztendeje lennél vizsgálóbíró.
- Jó, jó. Hát mondd el nekem, mit csináltál egész nap, mondj el mindent, amit csináltál. Ez kissé szórakoztatni fog engem. Mert végre már törődnöm kell az én szórakozásaimmal is. Eleget kell úgyis unatkoznom, amikor magamra hagysz itt egész napokra.
- Azt akarod, hogy szórakoztassalak azzal, hogy az üzleteimről beszélek neked...?
- Valamikor, azelőtt mindent elmondtál nekem...
Ezzel a kicsiny, barátságos szemrehányással Karolina csak álcázni akarja azt a biztos tudatot, hogy Adolf valami fontos dolgot titkol előtte.
Adolf tehát beszélni kezd, és kezdi elmondani, hogy mit csinált egész nap. És Karolina elég ügyesen affektálja a szórakozottságot, hogy Adolf azt hihesse, hogy nem is figyel rá.
- De hiszen te csak az imént mondtad nekem - kiáltja csak közbe egyszerre, abban a pillanatban, amikor Adolf egy történet elmesélésébe fog - hogy hét frankot fizettél egy kabrioletért, és most egy bérkocsiról beszélsz. Tehát valószínűleg egy óraszámra felfogadott kétfogatú kocsiról lesz szó? Tehát a kétfogatúban intézted el a dolgaidat? - kérdezi most kedvesen és tréfálkozva.
- Tulajdonképpen hát miért is nem volna szabad nekem többé fiákert használnom? - kérdezi Adolf, és folytatni akarja történetének elbeszélését.
- Tehát te ezek szerint egyáltalán nem is voltál Fischtaminel asszonynál? - mondja most Karolina, és egészen fesztelenül szakítja félbe férjének különös bonyolult elbeszélését.
- Miért lettem volna ott...?
- Szerettem volna tudni, hogy kész-e már a szalonja...
- Kész...
- Ah! Tehát mégis csak ott voltál...?
- Nem, a kárpitosa mondta...
- Te ismered a kárpitosát?
- Igen.
- Ki az?
- Braschon.
- Tehát te találkoztál vele, ezzel a kárpitossal?
- Igen.
- De te azt mondtad nekem, hogy mindenfelé csak kocsival mentél?...
- Igen, de édes kis fiam, hogy az ember kocsit fogadhasson, előbb keresnie is kell egyet.
- Ugyan! Biztosan a fiákeredben találtad...!
- De kit?
- Istenem, a szalont vagy azt a Braschon kárpitost! Az egyik éppen olyan valószínű, mint a másik.
- Tehát te meg sem akarsz hallgatni? - kiáltja most Adolf, aki azt hiszi, hogy egy hosszú történet elmesélésével elcsöndesítheti majd Karolinát.
- Már túlontúl is soká hallgattalak. Hallod, édesem, te már teljes egy óra óta folyton-folyvást csak hazudsz nekem.
- Tehát majd inkább semmit sem mondok el neked!
- Már úgyis eleget tudok, már tudom, amit tudni akarok. Igen, te azt mondtad nekem, hogy ügyvédekkel, jegyzőkkel, bankárokkal volt dolgod. Nos, te senkit még csak nem is láttál ezek közül az emberek közül! Ha holnap reggel meglátogatnám madame de Fischtaminelt, tudod, mit mondana nekem?
Ebben a pillanatban Karolina élesen megfigyeli Adolfot, de Adolf álnok nyugalmat ölt magára, amelynek csöndes felszínébe azonban Karolina horgot vet, hogy a terhelő bizonyítéknak csak egy kis foszlányát is kihalászhassa.
- Nos jó, hát elárulom neked. Nyugodtan, szépen bevallaná, hogy szerencséje volt téged láthatni... Jóságos Isten! Hát nem vagyunk mi boldogtalanok!... Mi igazán sohasem tudhatjuk, hogy ti, férfiak, mit csináltok... Mi ide vagyunk szögezve a háztartásunkhoz, mialatt ti a dolgaitok után jártok! Szép dolgok ezek...! De a te helyzetedben mégis inkább valamivel jobban megfontolt történeteket mesélnék el, mint te! ... Ó! Hiszen te gyönyörű dolgokat mesélsz nekem. Azt mondják, hogy az asszonyok romlottak. De ki rontotta el őket?
Adolf most megpróbálja, hogy azzal, hogy erősen néz Karolinára, gátat vessen szóáradatának. De Karolina, mint az a ló, amelyet ostoroznak, csak annál közönyösebb lesz. Olyan eleven, akár csak Rossini muzsikája.
- Ó! Ez aztán gyönyörű kombináció! A feleséget falura küldeni, hogy a napot úgy tölthesd el szabadon, ahogy csak akarod. Ez az oka tehát annak, hogy olyan nagyon szereted a falusi lakásokat! És én, szegény birka, beléestem a csapdádba! Igaza van önnek, uram: az ilyen falusi lak nagyon kényelmes és sohasem lehet elég messze Párizstól. Ohó, de két legyet is lehet ám ütni egy csapással! Madame éppen olyan jól berendezkedhet mindenre, mint Monsieur. Az öné lehet Párizs és kétfogatúi, nekem pedig megmaradnak az erdők és az erdők gyönyörű árnyai! ... Isten tudja, megengedem Adolf, hogy ez magamnak is tetszik, tehát ne is vitatkozzunk többet emiatt...
Adolf most már egy órán át tűrte, hogy szarkazmusokat mondjanak neki.
- Bevégezted, édesem? - kérdezi most, hogy megragadhatott egy pillanatot, amikor a felesége hallgat.
Karolina pedig ezzel a kijelentéssel végzi:
- Elég volt nekem a vidékből, a falusi életből, és én soha többé még csak be sem teszem a lábam ebbe a nyaralóba. De amellett én nagyon jól tudom, hogy mi fog ezután velem történni: ön azért továbbra is megtartja ezt a nyaralót, és engem Párizsban fog hagyni. Jó, Párizsban legalább én is szórakozhatok, mialatt ön majd madame Fischtaminelt sétálni viszi az erdőbe. Micsoda "Villa Adolphini" ez, ahol az ember rosszul lesz, ha hatszor megkerüli a rétet, és ahol széklábak vannak a földbe ültetve és mellettük porseprők, azzal az ürüggyel, hogy azok majd árnyékot adnak! Itt az ember úgy érzi magát, mint a sütőkemencében; a falak hat ujjnyi vastagok, a nagyságos úr a nap tizenkét órájából hét órát távol tölt! Ez a célja a nyaralónak.
- Hallgass meg egyszer már, Karolina...
- Igen - mondja az asszony - ha legalább még bevallanád, hogy mi mindent csináltál a mai napon...! Figyelj ide! Te még igazán nem ismersz engem, én igazán jó lélek volnék, mondd hát el nekem, és én előre is megbocsátok neked mindent, amit csináltál.
Adolfnak még vannak bizonyos összeköttetései abból az időből, amikor még nem volt nős, de nagyon jól tudja, hogy mi fejlődhet ki egy vallomásból, amit a feleségének tesz. Így felel tehát:
- Elmondok neked mindent.
- Látod ez szép, nagyon szép tőled!... és akkor aztán megint szeretni foglak!
- Tehát három órát voltam...
- Hiszen tudtam előre... Fischtaminel asszonynál...?
- Nem, a jegyzőnknél, aki tud egy vevőt a nyaralónkra. De nem tudtunk megegyezni, mert ő teljes bútorzattal akarta a nyaralót. Ezért aztán onnan elmentem a kárpitosunkhoz, Braschonhoz, hogy megtudjam tőle, mennyivel tartozunk még neki.
- Hiszen te csak most találod ki ezt az egész regényt, mialatt veled beszélgetek!... Kérlek, nézz csak egyszer a szemembe! ... Holnap én magam megyek el Braschonhoz.
Adolf nem tudja elleplezni arcának ideges megrándulását.
- Látod, nevetned kell! - mondja Karolina. - Te vén szörnyeteg!
- A te makacsságodon és csökönyösségeden kell nevetnem.
- Holnap reggel magam megyek el Fischtaminel asszonyhoz.
- Bánom is én! Az Isten szent szerelmére, menj, ahová csak akarsz!
- Milyen brutális vagy! - mondja Karolina, feláll, és hevesen a szeméhez nyomja a zsebkendőjét.
A nyaraló tehát, amely után Karolina olyan epedve vágyakozott, nem egyéb többé, mint Adolf ördögi találmánya. Egy csapda, amelybe őt, az üldözött vadat belékergették.
Amióta Adolf felismerte a helyzetet, hogy tudniillik a feleségével nem lehet értelmesen, okosan beszélni, hagyja, hogy Karolina azt mondja, ami éppen neki tetszik. De két hónap múlva a nyaralót, amelyet huszonkétezer frankért vett, eladta ötezer frankért. De amellett megmaradt az a haszna, hogy rájött, miszerint a vidéki élet éppenséggel nem az a valami, ami boldoggá tehetné Karolinát.
Most már tehát komollyá vált a probléma: hiúság, torkoskodás, e két bűn ideje elmúlt. A természet minden gazdagságával, völgyeivel, erdeivel, a Párizs környékbeli Svájc, a gyönyörű felséges patakok alig hat hónapig tudták szórakoztatni Karolinát. Adolf kész lemondani és a maga részéről átvenni Karolina szerepét.
Egy reggel azután Adolfban megérett véglegesen az a diadalmas elhatározás, hogy Karolinára fogja bízni, jöjjön ő maga rá, hogy tulajdonképpen mit is akar. Átadja neki a ház felett való uralmat, és így szól hozzá:
- Tégy egyszerűen úgy, amint akarsz.
Adolf tehát a konstitucionális rendszert az autokratikus formával helyettesíti, és a házasság abszolút közösségének helyére a felelős minisztériumot állítja. A bizalomnak ez a bizonyítéka amely után titokban minden asszony vágyódik, a nők marsallbotja.
Ettől a pillanattól kezdve néhány olyan nap vár Adolfra, amelyet boldogság tekintetében még a mézeshetek sem tudnak felülmúlni.
Ebben a helyzetben az asszonyok egyszerűen édesek sőt túlságosan is édesek. Fel tudnák fedezni a házasélet valamennyi apró szeretetreméltóságát, gyöngéd szavait, figyelmességeit, becézgetéseit és dédelgetéseit, ha ezek a torkoskodások már nem lennének meg a földi paradicsom napjai óta. Egy hónap múlva Adolf állapota körülbelül olyan, mint amilyenekben a karácsony után való hetekben vannak a gyerekek.
Karolina szintén elkezdi már - ha még nem is szavakban, de viselkedésében, az arckifejezésében, bizonyos grimaszokban - azt mondani: az ember igazán nem tudja, hogyan kezdje el, hogy boldoggá tegyen egy férfit.
Az, hogy a házasélet hajójának vezetését a feleségének engedi át, egészen közönséges gondolat lett volna, amelyet igazán nem lehetne "diadalmas"-nak nevezni, amint ezt e fejezet elején megtettük, ha ezt az ideát nem kísérte volna nyomon egy másik: Karolinát éppen ezáltal teljesen kikapcsolni a háztartás vezetéséből! Adolf lelkén úrrá lett ez a gondolat, mint ahogy ez mindenkin elhatalmasodik, és el is fog mindig hatalmasodni, akiket valami veszedelem fenyeget: tudni akarják, hogy meddig terjedhet a szerencsétlenség. Valami kísérlet útján meg akarják tudni, hogy mennyi kárt okozhat a tűzvész, ha egészen egyszerűen szabadjára eresztik, mert azt hiszik, vagy azt érzik, hogy végtére mégis csak sikerül majd eloltani. A kíváncsiságnak ez a fajtája velünk születik és végigkísér a sírig.
Házasságában való határtalan boldogságának napjai után Adolf, akinek most saját házában is színházban van része, keresztülmegy a következő fázisokon:
Első időszak
Minden rendben megy. Karolina kis háztartási könyveket szerez be, hogy beírja azokba minden kiadását. Szép szekrénykéket vesz, hogy az ezüstöt elzárhassa. Csodálatos egyetértésben él Adolffal. A férje dicséretei boldoggá teszik. Fölfedez tömérdek dolgot, amelyek hiányoznak még a háztartásban, és egész ambíciója az, hogy példátlanul kitűnő háziasszony legyen. Adolf, aki a cenzori állást adományozta önmagának, a legcsekélyebb megjegyzésre sem talál alkalmat.
Ha fel akar öltözködni, semmije sem hiányzik. Még sohasem, még Armidánál sem fordítottak rá annyi gyöngédséget és annyi gondosságot, mint amennyit most Karolina reá fordít. Számára, mint a házasélet minden ilyen főnixmadara számára, új fenőszíjat szereznek be a borotválkozáshoz; ha a nadrágtartó már nem kifogástalan, újat kap helyette. Sohasem hiányzik ruhájáról egyetlen gomb sem. A fehérneműje olyan gondosan kiválogatott, amilyen egy jámbor asszony gyóntató papjáé, akinek az asszony szerelmi bűneit gyónja meg. A harisnyája sohasem lukas.
Étkezéseknél mindig figyelembe veszik minden szeszélyét, ügyelnek arra, hogy mit szeret, mit nem, és az ételek megválogatásában az után igazodnak, hogy mitől hízhatna meg Adolf. Mindig van tinta a tintatartójában, és a kis szivacs, amelyen a bélyegeit szokta megnedvesíteni, állandóan nedves. Soha sincs semmi kifogásolni valója; még azt sem mondhatja el, amit egyszer XIV. Lajos mondott:
- Várnom kellett!
Amellett minden alkalommal még "a férjek legjobbjának" nevezik. Adolf most kötelességének tartja szemrehányásokat tenni Karolinának, hogy saját magával túlontúl is keveset törődik.
Karolina pedig megjegyzi magának ezt a szelíd szemrehányást.
A második időszak
Az étkezéseknél minden megváltozott. Most már minden, de minden drága. A főzelékfélék hihetetlen összegeket emésztenek fel. A fa olyan drága, mintha Kamcsatkából hoznák. A gyümölcsök, igen a gyümölcsök... legfeljebb talán ha fejedelmek, bankárok és grandseigneurök ehetnek még gyümölcsöket. A desszertek tönkre tudják tenni a háziasszonyt!
Adolf most elég gyakran hallhatja, amint Karolina így szól Deschars asszonyhoz:
- De hát hogyan csinálja ezt ön?
És most már az ő jelenlétében is hosszú konferenciák tartatnak arról a kérdésről, hogy mint kell bánni a szakácsnőkkel.
Egy szakácsnő, aki ruha, fehérnemű és minden tudás nélkül állt be önökhöz, amikor a bérét kifizetik, elmegy önöktől kék merinószövetből készült ruhában, hímzett fichu-vel díszítve, a füleiben fülbevalókkal, amelyekbe gyöngyszemecskék vannak foglalva, és a lábán kitűnő bőrcipőkkel, amelyek finom fil d'écosse-harisnyákat engednek látni. Két kofferje tele van holmikkal, és azonkívül van takarékpénztári könyvecskéje is.
Karolina most elkezd panaszkodni, hogy milyen erkölcstelen is a nép. Siránkozik, hogy milyen műveletlenek és amellett milyen számítóak a cselédek, valamennyien. Időről-időre apró megjegyzéseket vet oda, mint például:
- Rendes iskolákat kellene felállítani!
- Csak azok, akik semmit sem tesznek, tesznek jól mindent!
Szóval: a hatalom minden gondja reá nehezül.
- Igen, a férfiak boldogok, mert nem kell háztartást vezetniük. Az asszonyokra nehezedik minden teher!
Karolina már adósságokat is csinált. De mert nem tud belenyugodni abba, hogy ne neki legyen igaza, úgy állítja oda az ügyet, hogy a tapasztalat olyan valami szép dolog, hogy azt nem is lehet elég drágán megfizetni.
Adolf a szakállába nevet, mert előre látja már azt a katasztrófát, amely vissza fogja majd adni neki a hatalmat.
A harmadik időszak
Karolina, áthatva annak igazságától, hogy csak azért eszünk, hogy élhessünk, megismerteti Adolffal a frugális konyha kellemetességeit.
Adolfnak egyébként most már olyan harisnyákat kell hordani, amelyek tarka-barkák, vagy pedig amelyeken egész vastag foltok díszelegnek, mert hát sietve kellett kifoltozni őket. A felesége most nem ér rá arra, hogy mindent elvégezzen, ami egyetlen napra felgyűlik. Adolf tehát olyan nadrágtartókat hord, amelyek a használattól kissé már meg is feketedtek. A fehérneműi ócskák és lyukak vannak bennük, amelyek akkorákat ásítanak, mint valami portás vagy valami kapu. Ha Adolfnak nagyon sietnie kell, hogy valami sürgős tárgyaláshoz még idejekorán odaérhessen, hát egy órára van szüksége, hogy felöltözhessen, mert a holmijait, egyiket a másik után, úgy kell előbb előkeresnie és egész sereg más ruhát és ruhadarabot kell széthánynia, megvizsgálnia, míg végre talál olyant is, amelyik rendes, és amelyiket fel lehet vennie.
Ellenben Karolina most mindig nagyon csinosan van felöltözve. A nagyságos asszonynak nagyon szép kalapjai vannak, bársony cipellőcskéket hord és gyönyörű köpenyeket. Elhatározta magában, hogy ezentúl a következő elv szerint fog cselekedni:
- A jótékonyságot saját magunkon kell elkezdeni!
Ha Adolf panaszkodni mer e kontraszt miatt - már mint a saját rongyos ruhái és a felesége pompás toilette-jei miatt - Karolina így szól:
- Hiszen te magad szidtál össze engem, hogy nem gondolok eleget a saját személyemre!
És most megkezdődik a házastársak között a többé vagy kevésbé keserű élcek váltásának ideje. Egy szép napon Karolina eléggé kicsinosította magát arra, hogy azután megvallja férjének egész jelentős összegű deficitjét, éppen úgy, mint a pénzügyminiszter, aki dicsérni kezdi az adófizető polgárokat és a nemzet nagyságát méltatja, hogy azután egy kis adótöbblet tervezetével álljon elő. E két eljárás között még megvan az a hasonlatosság is, hogy éppen úgy az államelméletben, mint a házaséletben is, ezek a jelenetek a kamarában[14] játszódnak le.
Egész nyugodtan mondhatjuk tehát azt, hogy az alkotmányos rendszer sokkalta költségesebb és drágább, mint a monarchisztikus. A nemzet életében éppen úgy, mint a háztartásban az "arany középút" uralmát, a középszerűséget és a kicsinyeskedést jelenti. Adolf attól a nyomorúságtól, amelyet azelőtt átszenvedett, kiábrándultan, csak az alkalmat várja, hogy azután lecsaphasson. Karolina csalóka biztonságban szunnyadoz.
Mikor tör ki tehát a civakodás? Hát tudhatjuk-e előre, hogy milyen elektromos áramlatokat idéz elő egy lavina vagy egy forradalom! Egyszerre jön ez, és egy szempillantás alatt már itt is van.
Végre egyszer, bizonyos idő múlva (amelyet minden házasság különböző körülményei szabnak meg), csak kicsúsznak Adolf száján ezek a szavak:
- Igen, ha még nőtlen volnék!...
Ez a kifejezés, hogy "ha még nőtlen volnék", az asszonyok nyelvén azt jelenti: "szegény megboldogult férjem!" és támadás az özvegy második férje ellen. Ez a két kifejezés olyan sebeket tud ütni, amelyek többé soha sem hegednek be tökéletesen.
És Adolf folytatja még szavait, mintha Bonaparte volna, aki így szól ötszáz harcosához: "Vulkán felett táncolunk!"
- A házastartásunknak már nincs meg többé a rendes vezetése. Elérkezett az óra, amikor végre el kell magunkat határozni valamire. Te, Karolina, a boldogságról beszélsz. Te magad tetted tönkre ezt a boldogságot, te pusztítottad el, te kezdted ki az igényeiddel, te sértetted meg a polgári törvénykönyvet azzal, hogy beléavatkoztál az én ügyeimbe, és így támadást intéztél a házastársi jogok ellen. A mi egész belső életünket újjá kell formálnunk.
Karolina nem kiáltozik, mint ahogy azt az az ötszáz megtette, amikor felharsant szavuk, hogy: "Le a zsarnokkal!" Mert az ember sohasem kiabálja ezt, ha biztos benne, hogy így is, úgy is, de le fogja dönteni.
- Amikor még nőtlen voltam, mindig csak új harisnyáim voltak! És akkor minden nap tiszta szalvétát találtam az asztalomon. Akkor legfeljebb csak az történt velem, hogy a vendéglős meglopott, becsapott egy bizonyos összeg erejéig, amire előre el voltam készülve! Teérted feláldoztam az én drága szabadságomat. Mit csináltál vele?
- Hát olyan bűnös vagyok én, Adolf? Hát én gondokat szereztem neked? - mondja Karolina, és a férje elé áll. - Vedd hát megint magadhoz a kasszakulcsokat! De mi lesz ezután? Én szégyellem magam, de te kényszeríteni fogsz, hogy komédiázzam, hogy csak a legszükségesebbem is meglegyen. Ezt akarod? Meg akarod alázni a feleségedet? Vagy két, egymás ellen harcoló erőt, két ellenséges hatalmat akarsz csinálni belőlünk?
És ezek a szavak Franciaország házasságainak háromnegyed részét karakterizálják.
- Légy nyugodt, barátom - mondja Karolina, miközben leül kuckójába, mint Marius Karthágó romjaira - nem fogok többé semmit sem kérni tőled. Én nem vagyok koldusasszony! Tudom már, mit fogok cselekedni... Csakhogy te még nem ismersz engem...
- Tehát mit fogsz cselekedni? - kérdezi Adolf. - Hát veletek, asszonyok, tréfálni sem lehet, éppen úgy, mint ahogyan komolyan sem lehet beszélni veletek? Hát mit fogsz tenni...?
- Ahhoz semmi közöd...!
- Bocsánat, nagyságos asszonyom, éppen ellenkezőleg, igenis, van hozzá közöm. A becsületem, a nevem...
- Ó, uram, ami ezt illeti, legyen ön csak nyugodt! A titkot meg fogom őrizni, sokkalta inkább ön miatt, mint magam miatt!
- De hát miket beszélsz te itt össze-vissza! Nézd, Karolina, édes Karolina, hát mit akarsz te tenni...?
Karolina kígyótekintetet vet Adolf felé, aki meghátrál és nyugtalanul járkál fel és alá.
- Hát mondd meg végre, hogy mit akarsz tenni? - kérdezi hosszas, mély hallgatás után.
- Dolgozni fogok, uram!
E fennkölt és magasztos kijelentésre Adolf annak lehetőségét kezdi keresni, hogy méltósággal visszavonulhasson. Észreveszi, hogy kétségbeesett helyzetbe került, és már érzi is annak a súlyos, kellemetlen viharnak közeledtét, amelynek ereje mindeddig még nem volt érezhető házaséletében.
Ettől a győzedelmi naptól kezdve Karolina, a legyőzött, ördögi manőverben keres menedéket: minden órában megkeseríti Adolfnak győzelmét, és megbánatja vele diadalát. Egyszerűen ellenzékké lesz. Még egy ilyen győzelem, és Adolf az esküdtszék elé kerül mint vádlott, hogy saját két kezével megfojtja feleségét, akárcsak Shakespeare Othellója.
Karolina vértanú arcot vett fel, és át van hatva valami olyan szelídségtől, amely az idegekre megy.
Minden alkalommal ezzel gyilkolja Adolfot:
- Amint te akarod! - és szavait rettenetes alázatossággal kíséri.
Nincs az az elégikus poéta, aki felvehetné a versenyt Karolinával, aki az elégiákat csak úgy ontja, egyiket a másik után. Vannak most elégiák a tettekben, a szavakban, elégiák a mosolygásban, néma elégiák, hangos elégiák, elégiák a gesztusokban.
Néhány mutatót adok itt alább belőlük, és ezekben minden házastárs fellelheti saját élményeit.
Beszélgetés a villásreggeli előtt:
- Karolina, ne feledd el, ma este Descharséknál vagyunk, nagy társaság lesz ott, hiszen tudod...
- Igen, barátom.
Beszélgetés az estebéd után:
- Nos, Karolina, te még most sem öltöztél fel...? - kérdezi Adolf, aki nagyon ízlésesen, sőt egyenest előkelően felöltözve lép a szobába. Látja, hogy Karolinán valami kopottas szoknya van, fekete gyászruha, furcsán csillogó blúzzal. Virágok, amelyeket inkább mesterkélteknek, mint művészieknek lehetne nevezni, még siralmasabbá teszik Karolina silány frizuráját, amely az ügyetlen szobalány műve. Karolina kezén piszkos kesztyűk vannak.
- Én már készen vagyok, barátom...
- Ez a te toilette-d?...
- Nincsen más ruhám. Egy új toilette száz ecube kerül.
- Miért nem mondtad ezt meg nekem?
- Én? Hogy én ilyesmiről beszéljek neked? Azok után, amik közöttünk történtek?
- Hát akkor egyedül fogok elmenni - mondja Adolf, aki mégsem akar szégyenkezni a felesége miatt.
- Elhiszem, hogy ez kedvedre van - mondja Karolina, kissé bánkódva. - Egyébként ez látszik is abból, ahogyan te felöltözködtél.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Tizenegy vendég van a szalonban, akiket mind Adolf hívott meg estebédre. Karolina is jelen van, de olyasformán, mintha a férje őt is csak meghívta volna. Egyszerűen arra vár, hogy az estebédet felszolgálják.
- Nagyságos úr - mondja az inas halkan gazdájának -, a szakácsnő azt sem tudja, hogy hol áll a feje.
- Miért?
- A nagyságos úr semmit sem szólt neki, és ő csak két entrée-fogást, egy darab marhahúst, egy tyúkot, egész kevés salátát és főzeléket...
- Karolina, te tehát semmit sem rendeltél meg...?
- Honnan tudjam én, hogy te vendégeket hívtál magadnak? És egyáltalán, van-e nekem itthon jogom valamiben rendelkezni? Hiszen ön levett az én vállamról minden gondot, és én, igazán, minden nap hálát adott ezért a jó Istennek...
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Madame Fischtaminel meglátogatja Karolina asszonyt. Köhögve találja, összegörbülten, amint valami kézimunkán dolgozik.
- Ön tehát házi-papucsot hímez kedves Adolfja számára?
Adolf úgy áll a kandalló előtt, mint olyan valaki, akit a következő pillanatban kerékbe fognak törni.
- Nem, nagyságos asszonyom, én ezt egy kereskedő számára csinálom, aki megveszi tőlem. Úgy teszek, mint a foglyok a fegyházakban: a munkájuk megengedi nekik, hogy alkalmilag valami élvezetet szerezhessenek maguknak...
Adolf elpirul. Nem verheti meg a feleségét, és madame de Fischtaminel úgy néz rá, mintha azt akarná kérdezni:
- Mit jelentsen ez?
- Ön kissé sokat köhécsel, édes kis Karolinám - mondja végre Fischtaminel asszony.
- Ó - feleli Karolina -, mit törődöm én az egész életemmel...!
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Karolina a causeuse-ön ül egyik barátjuknak feleségével, akinek jó véleményére ön véletlenül sokat ad.
A fülke hátteréből, ahol ön beszélget a férfiakkal, hallja, nem: leolvassa a felesége ajkáról, amint ezt mondja:
- A férjem akarta így!
És ezek a szavak úgy hangzanak el, mintha egy fiatal római nő mondaná el őket, amint belép az arénába.
Hiúságában megsértve ön szeretne egyidőben ott lenni ennél a beszélgetésnél is, és amellett ugyanakkor a vendégeivel is foglalkozni, amiért aztán olyan feleleteket ad, hogy így szólnak hozzá vendégei:
- Hol van az ön feje?
Mert minden pillanatban elveszti a társalgás fonalát, ide-oda vergődik, fickándozik, egyik lábáról a másik lábára áll, mert folyton csak az jár a fejében:
- Mit mondhat most rólam Karolina...?
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Adolfék hivatalosak Descharsékhoz. Estebéd, tizenkét személyre. Karolina egy fiatal, csinos férfi mellett ül, akinek neve Ferdinánd, és aki unokaöccse Adolfnak. Az első két fogás ideje alatt a házasélet boldogságáról folyik a beszélgetés.
- Semmi sem könnyebb egy asszony számára, minthogy boldog legyen a házasságában - mondja Karolina egy asszonynak, aki panaszkodik.
- Árulja el nekünk ennek a titkát, nagyságos asszonyom - mondja szeretetre méltóan Fischtaminel úr.
- Egy asszonynak nem kell egyebet tennie, mint hogy nem avatkozik bele semmibe, ami a családra vonatkozik; nem szabad magát másnak éreznie, mint a ház belső cselédjének vagy mint rabszolganőnek, akire a gazdája vigyáz; nem szabad soha, hogy bármiben is valami akarata legyen, nem szabad soha megjegyzést tennie... és akkor minden rendben van.
Ezek a szavak keserűen hangzanak el, szinte úgy, mintha könnycseppek égetnék Karolina torkát. Ez feldühíti Adolfot. Merev tekintettel néz feleségére, és így szól:
- Ön, asszonyom, most nem gondol arra, hogy milyen boldogság az, ha a saját boldogságunkat így kikiabáljuk! - azzal olyan pillantást vet feléje, amely méltó volna egy melodráma kényurához is.
Karolina elégedetten, hogy megmutathatta, mint gyilkolják őt, vagy legalább is azon az úton van, hogy ez a sors várjon rá, most elfordítván fejét, titokban egy könnycseppet töröl ki szeméből és így szól:
- A boldogságot nem lehet megmagyarázni.
Az incidens, amint ezt a kamarában mondani szokás, el van intézve. De Ferdinánd ekkor már az üldözött ártatlanságot ismerte fel unokanővérében.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
A vakbélgyulladások ijesztően nagy számáról folyik a diskurzus, és kimondhatatlan betegségekről, amelyekben fiatal asszonyok halnak meg.
- Ezek az asszonyok nagyon boldogok! - mondja Karolina, és úgy tetszik, mintha közelgő halálának programját fejtené ki.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Adolf anyósa látogatóba jön a leányához.
Karolina azt mondja:
- Ez itt a férjem szalonja, ez itt az uram hálószobája.
Őnála minden: "a férjemé".
- De hát mi van köztetek, gyermekeim? - mondja az anyós. - Szinte azt lehetne mondani, hogy ti ketten nem éltek boldogan egymással?
- Istenem! - feleli Adolf. - Hogy mi van velünk? Az, hogy Karolináé volt a feltétlen hatalom, hogy azt tegyen a házában, amit akar, és hogy nem tudott bánni ezzel a hatalommal.
- Adósságokat csinált Karolina?
- Igen, édes mama.
- Figyeljen rám, Adolf! - mondja az anyós, miután kivárta, hogy a leánya egyedül hagyja a vejével. - Ön talán, édesem, inkább azt kívánja, hogy a lányom nagyon jól öltözködjék, hogy az ön házában minden úgy menjen, mint a karikacsapás, de hogy mindez egyetlen fillérjébe se kerüljön önnek?
...Méltóztassék csak egyszer, alkalmilag, elképzelni Adolf arcát, mialatt a "női jogok"-nak ezt a fejtegetését végighallgatja.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Karolina most már nem hord többé kopottas toilette-t, sőt annál inkább csodálatosan szép ruha van rajta. Történetesen Descharséknál vagyunk, mindenki gratulál neki kitűnő ízléséhez, a szép szövethez, a csipkéihez, ékszereihez.
- Ó igen, önnek jó férje van - mondja Deschars asszony.
Adolf büszke lesz erre a kijelentésre, és Karolina felé pillant.
- Jó férjem van, nagyságos asszonyom...? Hála Istennek, én egy fillérjébe se kerülök a férjemnek. Mindezt az édesanyámtól kapom.
Adolf kissé hirtelenül megfordul, és élénk beszélgetésbe kezd Fischtaminel asszonnyal.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Egy esztendei abszolút uralom után egy szép napon szelíd és lágy lesz Karolina, és azt mondja:
- Kedves barátom, tulajdonképpen mennyit is költöttél ebben az esztendőben? Kérlek, mondd meg nekem.
- Magam sem tudom.
- Csinálj egyszer egy számvetést.
Adolf úgy találja, hogy egy harmadnyival többet költött, mint Karolina legrosszabb esztendejében.
- És nekem egy fillérre sem volt szükségem a toilette-imre - mondja Karolina.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Karolina Schubert melódiáit játssza. Adolf élvezi a zene szép játékát, gyönyörködik benne, feláll, és valami kedveset akar mondani Karolinának, de amikor odaér hozzá, könnyek között találja.
- Mi van veled? - kérdezi.
- Semmi. Ideges vagyok.
- Nem is tudtam, hogy ez is gyötör.
- Ó, Adolf, te csak nem akarsz semmit sem látni... Kérlek, a gyűrűim már olyan tágak lettek, hogy nem maradnak meg többé az ujjaimon. Te már nem szeretsz engem, én csak terhedre vagyok...
És egyre sír, nem hallgat többé semmire, és Adolfnak minden újabb szavára újra és újra csak sírni kezd.
- Újra vezetni akarod a háztartást?
- Ó - kiált fel Karolina, és kiegyenesedik, mintha ez teljesen váratlan kérdés volna számára -, most, hogy már alaposan rájöhettél, hogy ez mit jelent...? Nem, köszönöm! Hát akarom én a te pénzedet? ... Különös egy módszered van, hogy az én vérző, sebzett szívemet meggyógyítsad... Nem, köszönöm...
- Jó, amint akarod, Karolina.
Ez a "Jó, amint akarod" az első kísérlete a közömbösségnek hiteles feleségével szemben. És Karolina most már látja a szakadékot, amelyhez saját akaratából közeledett.
Minden ember életében van egy szerencsétlen 1814-es esztendő. A hódítások csodateljes ideje után, azok után a napok után, amikor minden akadály diadallá alakult át, és a legcsekélyebb alkalomból szerencse lett, olyan pillanatok következnek, amikor a legszerencsésebb gondolatok hirtelen butaságokká lesznek, a bátorság csak a romlásba vezet, és a vár meginog.
A házaséletben való szerelemnek, amely, ha a költőknek hihetünk, a szerelemnek egész különös válfaja, még az emberi élet minden más jelenségénél is erősebben megvan a saját francia háborúja, és a saját szerencsétlen ezernyolcszáztizennegyedik esztendeje. Az ördög semmit sem szeret jobban, mint karmait belévájni szegény, elhagyatott asszonyok ügyes-bajos dolgaiba. És Karolina most ebben a szituációban van.
Karolina most kezd azon töprengeni, hogy milyen eszközöket használhatna fel arra, hogy férjét ismét visszaterelje önmagához. Karolina számos hosszú órát tölt egyedül otthon, és ezekben az órákban a fantáziája dolgozik. Ide-oda járkál, leül, megint feláll, és egyszerre csak megáll révedezve, elálmodozva az ablak előtt, kinéz a népes utcára, arcát az üvegtáblához szorítva, és mégis úgy érzi magát, hogy a sivatagban, a pusztaságban él, bárha tulajdonképpen jól, sőt fényűzéssel berendezett lakásában van.
Nos, Párizsban, ha az ember nem lakik történetesen egy olyan házban, amely udvar és kert között áll, az egzisztenciák közeli érintkezésben vannak egymással. Minden emelet minden lakásából minden házaspár más házaspárt fedez fel a szemben lévő házban. Mindenki annyiszor nézhet át a szomszédjához, ahányszor csak akar. Szinte bizonyos kényszerűség áll fenn, hogy kölcsönösen megfigyeljék egymást, de bizonyos fokig joggá is lesz, hogy ilyen "látogatásokat" tegyenek, amelyek alól senki sem vonhatja ki magát.
A reggelnek bizonyos órájában ön felkel. A szomszédék szobalánya éppen takarítja a lakást, az ablakokat jó szélesen kitárja, a szőnyegeket kirakja az ablakpárkányra, és íme, ön most tömérdek dolgot felismerhet és kitalálhat - és megfordítva, odaátról is ez történik. És éppen így bizonyos idő múltán ön megismerheti a szemközti lakók intim szokásait, a csinosakét csakúgy, akárcsak az öregekét és fiatalokét, a kacérakét, az erényes asszonyét, a képzelődő bolondét, az öreg agglegény különcködő szokásait éppen úgy, mint a bútorok színét és a macskát a második emeletről vagy a harmadikról. Mindez csupa jel, csupa anyag a kombinálásra.
A negyedik emeleten egy csodálkozó kis grisette észreveszi (természetesen mindig későn) - éppen úgy, mint a szemérmes Zsuzsánna -, hogy áldozatul esett egy öreg hivatalnok (akinek ezernyolcszáz frank évi jövedelme van) örömtől elragadtatott színházi látcsövének, aki ilyesformán ingyen jutott ahhoz, hogy bűnös kéjenc lehessen. Kárpótlásul egy tizenkilenc éves semmittevő uracska most az éppen borotválkozó férfiaknak kissé kezdetleges öltözetében mutatja meg magát egy derék, ájtatos lelkű asszonynak. Így azután sohasem szűnik meg az alkalom és a lehetőség a megfigyelésekre, mert az értelemnek vannak feledékeny pillanatai. A függönyöket nem eresztik le mindenkor kellő pillanatban. Egy asszony, még mielőtt kisüt a nap, az ablakhoz közeledik, hogy cérnát fűzzön be a tűbe, és a szemben lévő lakás férjemuramja így egy olyan női fejet csodálhat meg, amely a valóságban Rafael ecsetjére volna méltó, de amelyre, ő úgy véli, ő is méltó, mert hiszen ő tagja a Nemzetőrségnek és egyenruhájában valóban imponáló megjelenésű.
Ha végigmegy a Place Saint-Georges-on hát rögtön felismerheti három szép asszony titkát, ha ugyanis elég értelem lakozik a tekintetében.
Ó, a szent magánélet, hol van ez? Párizs olyan város, amely úgyszólván meztelenül mutogatja magát, mégpedig minden órában. Egy város, amely lényében kokott, minden szemérem nélkül való. Hogy valakinek szemérmes lehessen az életmódja, legalábbis százezer frank évjáradékkal kell rendelkeznie. Az erények igazán költségesebbek, mint a bűnök.
Karolina szerencséjére tekintete gyakran hatol át a muszlin-függönyön, amely megvédi lakását a szemközt álló ház ötödik emeletének lakóitól, illetve azok tekintetétől, és végre észrevesz egy fiatal házaspárt, amely éppen a mézeshetek örömeit élvezi, és amely éppen most költözött szemközt az első emeletre. Karolina most teljes lélekkel átadja magát a legizgatóbb megfigyeléseknek. Odaát nagyon korán leeresztik a függönyöket, és csak nagyon későn húzzák fel. Egy szép napon Karolina, aki, természetesen csak véletlenül, már nyolc órakor felkelt, észreveszi, hogy odaát a komorna valami fürdő-, vagy reggeli toilette-t, egy elragadóan bájos deshabillée-t készít elő.
Karolina felsóhajt.
És ettől kezdve úgy áll leshelyén, mint a vadász. Meglesi, meglepi a fiatal asszonykát, és meglátja boldogságtól sugárzó arcát. És végre eljut már odáig is, hogy kikémleli ezt a bájos házaspárt, s most azt kell látnia, hogy Monsieur és Madame kinyitják az ablakot, aztán kissé egymáshoz simulva az erkélyen kikönyökölnek, és beszívják az üde esti levegőt.
Karolina erősen megfeszíti idegeit, amikor egy szép napon - amelyen a szövetfüggönyöket elfelejtették leereszteni - észreveszi odaát a csipkefüggönyökön a két szerelmes gyerek árnyékát, amint egymással bolondoznak, hancúroznak, és minden fajta, megérthető és érthetetlen fantasztikus játékokat űznek.
A fiatal asszonyka - odaát- gyakran melankolikusan és álmodozva ül az ablaknál, és várja távollévő férjét. Aztán felhangzik a férj lovának patkócsattogása, egy kocsi zörgése, amely még az utca másik végén jár, és az asszonyka máris felugrik a pamlagról, és mozdulataiból fel lehet ismerni, hogy most azt kiáltja:
- Ő jön!
És Karolina azt mondja magában:
- Mennyire szeretik egymást!
Karolina, amint már mondtam, erősen megfeszíti idegeit, és így végre egy rendkívül zseniális tervet eszel ki: megkísérli, hogy ezt a házaséletbeli boldogságot, amit odaát lát, beadja Adolfnak, mint valami ugyanerre stimuláló szert. Meglehetősen perverz idea ez, de Karolina céljai szentesítenek mindent.
- Adolf - mondja végre -, nagyon szeretetreméltó szomszédnőnk; van. Kis, barna asszonyka...
- Igen - feleli Adolf. - Tudom. Barátnője Fischtaminel asszonynak. Foullepointe-né, egy bankár felesége. A férfi nagyon kellemes, ember, derék fickó, és nagyon szereti a feleségét, valósággal szerelmes belé, sőt egyenest bolondul utána. Igen, az irodáját, a pénztárcáit is ebben a házban tartja, az udvarban, és az utcára nyílik a lakása. Valóban, nem ismerek egyetlen házaspárt se, amelyik boldogabb volna náluk. Foullepointe mindig erről a boldogságról beszél, még a tőzsdén is, és az egész világot telezengi ezzel.
- Hát jó, akkor tedd meg nekem azt az örömet, hogy bemutatod nekem Foullepointe urat és asszonyságot. Igazán nagyon boldog volnék, ha megtudhatnám, hogy Foullepointe-né mit csinál, hogy a férje annyira szereti... Már régóta házasok?
- Éppen olyan régóta, mint mi. Öt esztendeje...
- Adolf, édes barátom, én meghalok az irigységtől! Okvetlenül össze kell hoznod engem Foullepointe-nével. Vagyok én is olyan csinos, mint ő?
- Istenem, ha az operabálon találkoznék veled, és te nem volnál a feleségem, talán, Isten tudja, egy pillanatig én is meginognék...
- Ma igazán kedves vagy. Tehát ne feledd el, hogy a legközelebbi szombatra meghívod őket estebédre.
- Ezt még ma este megtehetem. Elég gyakran találkozom Foullepointe-tel a tőzsdén.
- Végre! - mondja magában Karolina. - Ez az asszony meg fogja nekem mondani, hogy milyen eszközöket használ...
Karolina ismét csak elfoglalja leshelyét. Körülbelül három óra lehet, amikor egy jardinière virágain keresztülpillant, amelyek az ablakból valóságos erdőt varázsolnak, és most kénytelen felkiáltani:
- Igazán, olyanok, mint két gerle...
Karolina erre a szombatra meghívja Deschars urat és Descharsnét, a méltóságteljes Fischtaminelt, társaságuknak legerényesebb házaspárjait. Mindenben készülődnek Karolinánál, ki a legdedikáltabb estebédet rendelte meg, a szekrényekből előszedte összes kincseit, és mindenképpen méltón óhajtja ünnepelni az "imádott asszonyoknak" ezt a példaképét.
- Ma este - mondja Deschars asszonyhoz, abban a pillanatban, amikor az összes asszonyok némán egymást vizsgálgatják - ma este meg fogja nálam ismerni a földkerekség legbájosabb házaspárját, a mi szomszédainkat a szemközti házból. A férfi fiatal, szőke és kimondhatatlanul kecses és finom. És a modora! Amellett valóságos lord Byron-feje van. Igazi Don Juan, aki azonban hű a feleségéhez. Az asszony charmant, és úgy látszik, ő megtalálta annak titkát, hogy a szerelmet mint lehet az örökkévalóságig konzerválni. És én talán éppen neki fogom köszönhetni azt, ha az én házaséletem boldogsága újjáéled. Ha Adolf csak megpillantja őket, máris szégyenkezni fog saját modora és viselkedése miatt. El fog pirulni és...
Ebben a pillanatban jelentik:
- Madame és Monsieur Foullepointe!
Foullepointe asszony csinos, barna teremtés, igazi párizsi nő, hajlékony, karcsú, ragyogó tekintetű, kinek szemét hosszú szempillák árnyékolják be. Elragadóan öltözködött fel ma estére, és most leül a pamlagra.
Karolina most egy kövér urat üdvözöl, akinek a haja szürke, de már nem nagyon sűrű, és aki fáradtan követi ezt a párizsi andalúziai szépséget. A férfi arca és hasa egy szilénre emlékeztet, a koponyája ragyog, mint a friss vaj, vastag ajkain cinikus, lusta mosoly vonaglik; - szóval: egy filozófus áll az ember előtt.
Karolina felettébb csodálkozva nézi végig ezt az urat.
- Édesem, Monsieur Foullepointe - mondja Adolf, és bemutatja Karolinának ezt a tiszteletreméltó öregurat, aki már az ötvenes éveiben jár.
- Nagyságos asszonyom - mondj a Foullepointene-nénak Karolina, aki szeretetreméltóságot erőltet magára - el vagyok ragadtatva, hogy kedves... apósával jött el hozzánk (általános csodálkozás); de remélem, mégis szerencsénk lesz kedves férjéhez is...
- Nagyságos asszonyom...?
Mindenki felfülel és rájuk néz. Adolf áll most minden tekintet középpontjában, néma a csodálkozástól. Szeretné Karolinát valami süllyesztő szerkezettel - amint ezt a színházban meg lehet tenni - eltüntetni a föld színéről.
- Ez itt Monsieur Foullepointe, a férjem - mondja Foullepointe asszony.
Karolina most skarlátvörös lesz, mert észreveszi, hogy mit csinált. Adolf pedig feléje lövell egy szúrós pillantást, amelynek elektromos ereje legalábbis kétszáz volt.
- Hiszen kegyed azt mondta, hogy a férje fiatal, szőke... - jegyzi meg mély hangon Deschars asszony.
Foullepointe-né, aki okos nő, bátran a mennyezetre néz fel.
...Egy hónap múlva madame Foullepointe és Karolina bensőségteljes barátnők.
Adolf, aki Fischtaminel asszonnyal van elfoglalva, figyelmet sem szentel ennek a kissé veszedelmes barátságnak, amely pedig meg fogja hozni a maga gyümölcseit.
Mert tessék megjegyezni, mint axiómát:
Az asszonyok már több asszonyt rontottak el, mint amennyi asszonyt a férfiak szerettek.
Bizonyos idő múlva, amelynek tartama Karolina alapelveinek szilárdságától függ, egy szép napon csak fáradtnak és gyöngének látszik, és Adolf, aki egy díványon látja heverni, mint gyíkot a napon, azzal a bizonyos korrekt aggodalmaskodással kérdezi:
- Mi van veled, édesem? Mi a bajod?
- Szeretném, ha már meghaltam volna!
- Ez nagyon kellemes és egyenest pajkos kívánság...!
- Nem a halál az, amitől félek, hanem az előzetes szenvedés!
- Szóval ez azt jelenti: hogy nem teszlek boldoggá!...Igen, ilyenek az asszonyok!
Adolf zsémbeskedve dübörög keresztül a szalonon, de hirtelen csak megáll, mert azt látja, hogy Karolina csipkés zsebkendőjét tartja kezében, és hogy nagy ügyesen könnyeket hullat beléje.
- Beteg vagy?
- Igazán nem érzem magam jól. (Hallgatás.) Mindaz, amit még szeretnék, az volna: megtudni, hogy még elég ideig élhetek-e ahhoz, hogy kis lánykámat mint férjes asszonyt láthassam. Most már tudom, hogy mit jelent az: az igazi férjet kiválasztani. A fiatalok még nem értik ezt ... Ó, te csak járj nyugodtan tovább a szórakozásaid után... az olyan asszony, aki a jövőre gondol, az olyan asszony, aki beteg, igazán nem mulattató. Menj, menj szórakozni...
- Mi a bajod?
- Barátom, nekem nincs semmi bajom, én kitűnően érzem magam, nekem nincs szükségem semmire, de igazán semmire sem. És most már sokkalta jobban is érzem magam. Menj csak, hagyj engem... ne törődj velem.
Most először Adolf elmegy és majdnem szomorú.
Nyolc nap múlik el, és ezalatt a nyolc nap alatt Karolina a legszigorúbban megparancsolta a szolgaszemélyzet minden egyes tagjának, hogy a nagyságos úr előtt el kell titkolniuk, hogy milyen rettenetes állapotban van ő most. Nagyon gyönge, mindig csönget, amikor ájulni készül, és rengeteg mennyiségű étert fogyaszt el. Végre a szolgaszemélyzet mégis elárulja a nagyságos úrnak a nagyságos asszony házastársi heroizmusát, és Adolf este, a diner után otthon marad, és látja, hogy a felesége nagyon is túlságos gyöngéden öleli át a kis Marie-t.
- Szegény gyermek! Csak te miattad aggódom és gondolok a jövőre! Ó, én édes Istenem, milyen nehéz is az élet!
- De gyermekem - mondja most Adolf -, miért csinálsz magadnak annyi gondot?
- Ó, én nem csinálok magamnak semmiféle gondot! ... Én semmit sem félek a haláltól ... ma reggel végignéztem egy temetést, és közben azt gondoltam magamban, hogy a halál mégis csak valami szép dolog! De mi lehet az oka annak, hogy én mindig csak a halálra gondolok? Valami betegség volna ez? Úgy érzem, hogy én magam fogom megölni magamat.
Mennél jobban igyekszik Adolf felvidítani Karolinát, Karolina annál jobban eltakarni igyekszik arcát a lecsillapíthatatlan sírás fátyolával. Adolf másodszor otthon marad és unatkozik. Aztán, az erőszakolt könnyek harmadszori rohamánál eltávozik, és most már egyáltalán nem szomorú többé. Végül is megunja már ezeket az örökös panaszkodásokat, a haldoklásnak ezeket a pózait és ezeket a krokodilus könnyeket.
És végül azt mondja:
- Ha beteg vagy, Karolina, hát akkor orvost kell hívatnod!
- Amint akarod! Akkor legalább hamarabb vége lesz az egész dolognak. Nekem semmi kifogásom sincs ellene. Jó, hozz magaddal egyet a te híres orvosaid közül.
Egy hónap múlva Adolf már annyira kifáradt annak a halált jelentő arcnak a látásától, amellyel Karolina nap-nap után az összes lehető változatokban kedveskedik neki, hogy végül is egy híres orvost rendel magukhoz. Párizsban az orvosok valamennyien okos és szellemes emberek, és nagyszerűen kiismerik magukat a házassági betegségek összes diagnózisában és terápiájában.
- Nos, nagyságos asszonyom - mondja a hírneves orvos -, hogyan is juthat egy ilyen szép asszony arra a gondolatra, hogy beteg legyen?
- Igen uram, én a sír szélén állok már.
Karolina megkísérli - természetesen Adolfra való tekintettel -, hogy mosolyogjon.
- Szép, de az bizonyos, hogy a kegyed szeme tiszta tekintetű, és éppenséggel nem olyan, mintha szüksége volna a mi ördögi patikaszereinkre.
- Csak nézzen utána jobban, doktor, láz emészt, az a bizonyos, alig észrevehető bujkáló láz...!
És Karolina most maliciózus tekintettel néz a hírneves orvosra, aki így szól magában:
- Milyen szép szeme van ennek az asszonynak!
Hangosan pedig ezt mondja:
- Szép. Lenne szíves tehát megmutatni a nyelvét?
Karolina két sor fehér foga között kinyújtja macska-nyelvecskéjét.
- Az bizonyos, egy kicsikét fehér, itt lent. De bizonyára reggelizett? - jegyzi meg a nagy orvos, és közben Adolfra pillant.
- Semmit sem reggeliztem - feleli Karolina -, csak két csésze teát...
Adolf és a hírneves orvos egymásra néz, mert az orvos ebben a pillanatban éppen azt kérdezi magától, hogy az asszony vagy a férfi űz-e vele tréfát.
- És mi kínozza önt tulajdonképpen? - kérdezi a hírneves doktor Karolinát, és nagyon komolyan néz rá.
- Nem tudok aludni.
- Úgy.
- Nincs étvágyam...
- Fájdalmaim vannak, itt...
Az orvos megerőltetetten néz Karolina testének ama részére, amire az asszony mutat.
- Nos hát jó, ezt majd később fogjuk megvizsgálni... Hol fáj még?
- Minden pillanatban hideg borzongás fut végig rajtam...
- Szép!
- Igen, és aztán... mindig halálosan szomorú vagyok, mindig a halálra kell gondolnom, és öngyilkossági gondolataim vannak.
- Ó? Igazán?
- Olykor, hirtelen, egészen forró lesz az arcom, aztán a szemhéjaim folytonosan reszketnek...
- Igen, ezt mi trismusnak nevezzük.
Az orvos egy óra hosszat a legnehézkesebb tudományos kifejezésekkel magyarázza a trismus természetét, amiből kitűnik, hogy a trismus - hát az éppen trismus. De közben a legnagyobb szerénységgel még megjegyzi, hogy ha a tudomány nagyon pontosan tudja is azt, hogy a trismus az trismus, az okai ennek az ideges betegségnek, amely jön, megy, visszatér és megint elvonul, valóságos rejtély számba mennek.
- És - teszi még hozzá - azt mégis teljes bizonyossággal tudjuk, hogy az idegrendszer dolga az egész.
- Veszedelmes? - kérdezi Karolina nyugtalanul.
- Ó, éppenséggel nem.
- Hogyan fekszik ön az ágyban?
- Kinyújtózkodva.
- Helyes. És melyik oldalán?
- A jobbon.
- Nagyon helyes. Hány matrac van az ön ágyában?
- Három.
- Szép. És van még azonfelül fejpárna is?
- Igen, de...
- És mi van a fejpárnában?
- Lószőr.
- Nagyon helyes. Lenne szíves most néhány lépést tenni előttem. Igen egészen úgy, mintha mi nem is figyelnénk meg önt.
Karolina néhány lépést tesz, olyanokat, akárcsak Elsler Fanny, és közben már szinte egészen andalúziai módon mozgatja tournure-jét.
- Nem érez bizonyos nehézséget, ólmosságot a térdeiben?
- Nem... (és most megint leül) - De édes Istenem, ha jobban meggondolom, azt hiszem, hogy mégiscsak...
- Helyes! Ön most néhány napig itthon tartózkodott?
- Ó, igen, uram, már régóta és mindig egyedül voltam.
- Jó. Ez talál, talál. Hogyan fésüli a haját éjszakára?
- Főkötőt veszek fel, valami csipkedísszel, néha még selyemkendőt is kötök föléje...
- Nem érez olykor forróságot, mintha verejték futná el?
- Amikor alszom, igazán nem figyelhetem meg ezt.
- De mindenesetre észreveheti azt, hogy a fehérnemű ott, ahol a homloka fekszik, nedves, amikor reggel felébred.
- Igen, ez néha így van...
- Helyes! Most nyújtsa ide a kezét!
Az orvos előhúzza az óráját.
- Mondtam már önnek, hogy gyakran vannak szédüléseim? - kérdezi most Karolina.
- Úgy! - mondja a doktor, mialatt a pulzust vizsgálja. - És estefelé?
- Nem, reggelente.
- Ó! Szédülési rohamok reggel! - mondja most az orvos, és megint Adolfra néz.
- Nos? - kérdezi Adolf. - Mi az ön véleménye a feleségem egészségi állapotáról?
- G ... herceg Londonba utazott - mondja a nagy orvos, mialatt Karolina teint-jét figyeli - és most sokat beszélnek erről a Faubourg Saint-Germain-ben.
- Sok betege van ott önnek? - kérdezi Karolina.
- Jóformán minden jó család... Istenem, ma reggel is már hét látogatásom volt ott, és ezek közül nem egy helyen igazán veszedelmes a betegség.
Az orvos feláll.
- Nos, mi az ön véleménye az én betegségemről? - kérdezi Karolina.
- Nagyságos asszonyom, önnek vigyáznia kell, nagyon vigyázni, önnek csillapító szereket kell használnia, némi hársfa teát kell innia, gyönge diétát tartania, csak fehér húst szabad ennie, és mindenekelőtt sokat kell mozognia.
- És ezért nekem húsz frankot kell fizetnem! - mondja magában Adolf, mosolyogva.
A kiváló orvos karonfogja Adolfot, és kiviszi magával. Karolina lábujjhegyen követi őket, az ajtóig.
- Kedves uram - mondja a hírneves orvos -, nem akartam kedves feleségét nyugtalanítani és megijeszteni. Nincs semmi értelme, hogy megijesszem őt. Az egész dolog inkább önt érinti. Önnek nem szabad ennyire elhanyagolnia a feleségét. A nagyságos asszonynak elég élénk temperamentuma van; és ennek folytán olyan nyomorúságos állapotba is juthat, hogy azután ön ezt még nagyon meg fogja bánni. Ha ön szereti őt, nos hát szeresse is őt! De ha már ön nem szereti többé őt, és mégis súlyt helyez arra, hogy életben tartsa gyermekeinek anyját, hát ez azután már... a higiénia dolga, de csak ön segíthet itt!
- Milyen pompásan megértett engem ez az ember! - mondja magában Karolina.
Most kinyitja az ajtót:
- Doktor úr, hiszen ön fel sem írta nekem a receptet...
A nagy orvos mosolyog, zsebre vágja a húszfrankos bankjegyet, és Adolfot átengedi felesége kezeinek, aki most megragadja a férjét, és így szól:
- Nos, hát mondd meg az igazságot az egészségi állapotom felől...! El kell tehát készülnöm a halálra?
- Ó, Istenem, hiszen az orvos azt mondta nekem, hogy te túlságosan is egészséges vagy! - kiáltja most Adolf, aki egyre idegesebb lett.
Karolina a díványra veti magát, és sírni kezd.
- Mi a bajod?
- Ó, sok minden az én bajom ... terhedre vagyok, te már nem szeretsz többé engem! Nem is akarom többé, sohasem akarom többé látni ezt az orvost. Igazán nem tudom, hogy madame Foullepointe miért ajánlotta, hogy ezt hívassam. Hiszen csak csupa butaságot mondott itt nekem. Jobban tudom én, mint ő, hogy mire van nekem tulajdonképpen szükségem.
- És hát mire van neked szükséged?
- Te hálátlan, még te kérdezed ezt? - mondja az asszony, és fejét Adolf vállára hajtja.
Adolf megindultan ezt mondja magában:
- A jó doktornak mégiscsak igaza volt.
És Karolina egy Schubert-dalt énekel, a hipochonder asszonyok minden szertelenségével.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Ki nem hallgatott még meg világéletében valamilyen olasz operát? Ha pedig ön már ezt megtette, okvetlenül észre kellett vennie, hogy a költő és a kórus mennyire visszaél ezzel a szóval "felichitta" (ó, boldogsági) abban a pillanatban, amikor már mindenki távozik a páholyokból, vagy elhagyja ülőhelyét. Az életnek valóban csúf szimbóluma ez. Eltávoznak abban a pillanatban, amikor az "ó, boldogság"-ot hallják. Gondolkozott-e már ön azon, hogy milyen mély igazság rejlik ebben a fináléban? Ebben az "ó, boldogság!"-ban, abban a pillanatban, amikor a zeneszerző utolsó hangjait hallatja, amikor a költő utolsó rímeit csendíti ki, amikor a zenekarban az utolsó vonásokat teszik meg a hegedűkön, amikor a muzsikának utolsó lehelete olvad el, a szólisták így szólnak magukban:
- Végre mehetünk vacsorázni!
és a kóristák:
- Milyen jó, hogy ma nem esik az eső!
Nos, minden életsorsban van egy pillanat, amikor megszűnnek a tréfák, amikor vége a darabnak, amikor itt a befejezés, és amikor mindenki a maga módja szerint elénekli az "ó, boldogság!" fináléját. Amikor elhangzottak már az összes duók, szólók, stretták, kódák, a kórusok, a duettek és a noktürnök, amikor már készen vagyunk mindazokkal a fázisokkal, amelyeket azok az apróbb jelenetek bemutattak önöknek, amelyeket a házaséletből rajzoltunk, és amelyek olyan témák, hogy azoknak variációit a szellemes emberek éppen úgy, mint a korlátoltak, saját maguk megcsinálhatják - mert ahol bajokról van szó, ott mindnyájan egyformák vagyunk - akkor a legtöbb párizsi házaspár elérkezett ama fináléhoz, amely talán ilyesforma:
A feleség
(egy fiatal asszonyhoz, aki a házaséletben éppen a vénasszonyok nyarát éli): Édesem, én vagyok a legboldogabb asszony a földkerekségen. Adolf a legkiválóbb ember: jó, sohasem kínoz engem, mindig előzékeny. Ugyebár, Ferdinánd?
(Karolina ezzel a kérdéssel Adolf unokaöccséhez fordul, ahhoz a fiatalemberhez, akinek csinos nyakkendője van, a haja ragyogó, a cipője lakkból való, a kabátja végtelenül elegáns szabású, a kalapja claque, kesztyűje glasszé, mellénye gondosan választékos, bajusza a legdivatosabb, csinos pofaszakálla van, à la Mazarin "légy" ül az állán, és aki mindenekfelett megáldatott még mély, néma és örökös csodálattal Karolina iránt.)
Ferdinánd
Adolf nagyon boldog, hogy olyan felesége van, mint ön. Mi hiányozhat még neki? Semmi!
A feleség
Kezdetben mindig veszekedtünk. De most már kitűnően értjük egymást. Adolf még mindig csak azt teszi, amit ő akar, sohasem kényszeríti magát valamire, én sohasem kérdezem meg, hogy hová megy és nem faggatom ki, hogy kivel beszélt. Az egymásra való kölcsönös tekintet, édes barátnőm, ez a nagy titka a házasélet boldogságának. Ti még az apró civakodásoknál, kis perpatvaroknál tartotok, a féltékenykedésnél, a vitatkozásoknál, a kölcsönös tűszurkálódásoknál. Mire való mindez? A mi életünk, akik csak asszonyok vagyunk, úgyis rövid. Mennyink van összevissza? Tíz jó esztendőnk, miért rontsuk ezt el saját magunk. Én éppen olyan voltam valamikor, mint kegyed. De egy szép napon megismerkedtem madame Foullepointe-tel, egy bájos, kedves asszonnyal, és ő felvilágosított engem mindenről, és megmutatta nekem, hogy mint lehet egy férfit boldoggá tenni. Azóta Adolfból egészen más ember lett. Most ő a legelragadóbb ember. Most ő az első, aki nyugtalanul, sőt aggodalmaskodva így szól, ha színházba megyek, és ha hét órakor egyedül vagyunk: - Ferdinánd remélhetőleg érted megy? Ugyebár, Ferdinánd?
Ferdinánd
Mi a földkerekség legjobb unokatestvérei vagyunk.
A fiatalasszony
(aki most kerül sorra): És ebben a boldogságban lesz majd nekem is részem?
Ferdinánd
Ó! Kegyed nagyon csinos, nagyságos asszonyom, és kegyed számára semmi sem lesz könnyebb, mint ezt elérhetni!
A feleség
(kissé ingerlékenyen): Nos, adieu, kicsikém! (A fiatalasszony, akin most sor van, eltávozik.): Ferdinánd, maga bűnhődni fog ezekért a szavakért!
A férj
(a Boulevard des Italiens-en Fischtaminel urat kabátjának gombjánál tartja fogva és így szól): Kedves uram, ön még azt hiszi, hogy a házasság talpköve a szenvedély. Az asszonyok szükség esetén szerethetnek egyetlen férfit, de mi, férfiak? ... Én istenem, a társadalomnak valamennyi szabálya sem fékezheti meg a természetet. Látja kérem, a legjobb, a legüdvösebb, amit a házasságban tehetünk: ha tekintettel vagyunk egymásra. Én vagyok a világ legboldogabb férje. Karolina egy jó barátnő a számomra, mindent feláldozna értem, még Ferdinándot is, ha szükség volna erre. Igen, ön most nevet, de ez igaz, ő képes mindent megtenni értem. Önök még mindig gyötrik magukat a szociális berendezkedések javítása felett való legkülönösebb ideákkal. De az élet nem tér vissza még egyszer. Annyi gyönyörűséget kell belétömni, amennyi csak belefér. Most már két esztendeje múlt el, hogy Karolina és én közöttem a legcsekélyebb elkeseredett szó sem hangzott el. Most már pajtásom van Karolinában, akinek mindent elmondhatok, és aki komoly esetekben ott áll az oldalamon. Mi közöttünk nincs semmiféle csalás, semmiféle megtévesztés, mi tudjuk jól, hogy mit kell tartanunk egymásról. Ha egyszer-egyszer újra közeledünk egymáshoz, hát ezek, hogy úgy mondjam, bosszúállások, ért ön engem? Így azután mi a kötelességeinket örömökké változtattuk át. Mi most boldogabbak vagyunk, mint azokban az unalmas, sivár időkben, amelyeket mézesheteknek neveznek. A feleségem olykor, alkalomadtán, így szól hozzám:
- Ma rossz hangulatban vagyok, hagyj magamra, menj csak el! - és így a vihar másnak a feje felett tör ki. Karolina többé meg sem kísérli, hogy társaságban a felsőbbségest játssza. Mindenkinek csak jót mond felőlem. Sőt még egyenest boldog is, ha nekem saját külön apró örömeim vannak. És mert tisztességes asszony, hát a vagyonunkat a legnagyobb finomsággal és gyöngédséggel élvezi. A háztartásunk jókarban tartott. A feleségem hagyja, hogy azt tegyek a felesleges pénzünkkel, amit éppen akarok. Nos, látja, mi egyszerűen megolajoztuk a kerekeket és ön, kedves Fischtaminel uram, ön kavicsokat rakott rájuk. De önnek nincs igaza: az Othello-kosztüm rosszul illik a magunk fajta emberekre, és olyan, mint egy török jelmez karneválkor.
A kórus
(egy szalonban. Szín: egy bál): Karolina asszony bájos asszony!
Egy asszony
(fején turbánnal): Igen, kitűnő alakja van, a tartása nagyszerű, méltóságteljes!
Egy másik asszony
(akinek hét gyereke van): Igen, értett ahhoz, hogy mint bánjon a férjével.
Ferdinándnak egy barátja
De szereti is a férjét. Adolf egyébként nagyon disztingvált és sok élettapasztalattal rendelkező ember.
Fischtaminel asszony egyik barátnője
Imádja a feleségét. Őnáluk soha sincsenek kellemetlen helyzetek, náluk mindenki jól érzi magát.
Foullepointe úr
Igen nagyon kellemes ház az övék.
Egy asszony
(akiről sok rosszat mondanak): Karolina jó, kedves, szívélyes és soha, senkire sem mond rosszat.
Egy másik asszony
(aki táncolt és éppen most jön vissza a helyéhez): Emlékszik még, milyen unalmas volt abban az időben, amikor Deschars-ékkal érintkeztek?
Fischtaminel asszony
Ó, ő is, meg a férje is, akkortájt valóságos tüske csomók voltak!... Örökösen civakodtak! (Madame Fischtaminel eltávozik.)
Egy színész
De Deschars úr is ért ahhoz, hogy mint kell szórakozni! Sokat látni őkelmét a kulisszák mögött. Úgy látszik, hogy Deschars asszonynak végre is kissé drágán kell majd megfizetnie az erényességét.
Egy polgárasszony
(aki attól tart, hogy a társalgás olyan fordulatot fog venni, amely veszedelmes lehet a lányára): Madame Fischtaminel ma este igazán bájos volt.
Egy negyvenéves asszony
(aki nem tud magával mit kezdeni): Adolf úr éppen olyan boldognak látszik, mint a felesége.
Egy fiatal lány
Milyen csinos ember ez a Ferdinánd! (Az anyja "csöndesen" a lábára lép.) Mit parancsolsz, mama?
Az anya
(merev tekintettel néz a lányára): Édesem, ilyesmit nem szoktak kimondani, kivéve azt az esetet, amikor olyasvalakiről van szó, aki házasság dolgában is szóba jöhet. Márpedig Ferdinánd nem az az ember, akivel házasságra lehet lépni.
Egy nagyon dekolletált nő
(egy másikhoz, aki nem kevésbé dekolletált. Sotto voce): Édesem, látja, mindebből az a morál, hogy: Boldog házaspárok csak... négyesben vannak.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Egy barát
(akinek az író, eléggé elővigyázatlanul, megmutatta ezt a kéziratot): Ezek az utolsó szavak hamisak.
Az író
Úgy! Azt gondolja?...
A barát
(aki éppen mostanában nősült meg): Ön az egész tintakészletet csak arra használja, hogy a társadalmat befeketítse... Azzal az ürüggyel, hogy felvilágosítja! Ó, édes jó uram, vannak házaspárok, akik kettesben százszorta, de ezerszerte boldogabbak, mint az ön állítólagos négyesben élő házaspárjai.
Az író
Tehát azokat az embereket, akik házasodni óhajtanak, meg kellene tévesztenünk, és az utolsó szavakat ki kellene törölnünk?
A barát
Nem, mert úgyis csak úgy fogják venni őket, mint a vicceket a bohózatokban!
Az író
Utóvégre ez is egy módja annak, hogy a világnak megmondjuk az igazságot.
A barát
(aki megmarad véleményénél): Olyan igazságokat, amelyek csak arra valók, hogy rövidesen hazugságokká legyenek.
Az író
(aki azt akarja, hogy övé legyen az utolsó szó): És miből nem lesz végül is hazugság? Ha a feleséged húsz esztendővel idősebb lesz, akkor folytatni fogjuk ezt a beszélgetést. Lehet, hogy ti csak hármasban lesztek boldogok!
A barát
Te kissé hevesen állsz bosszút azért, hogy nem tudod megírni a boldog házasságok történetét!