Elöljáró beszéd

KEZDŐDIK A DEKAMERON NEVEZETŰ KÖNYV,
MÁS NEVÉN GALEOTTO HERCEG,
MELYBEN SZÁZ ELBESZÉLÉS FOGLALTATIK,
MELYEKET TÍZ NAPON ÁLTAL ELMONDOTT
HÉT HÖLGY ÉS HÁROM IFJÚ ÚR

Emberség dolga szánakozni azokon, kiket balsors sújtott; és ámbátor ez minden embernek díszére válik, mégis legfőképpen azoknak tartozó kötelességök, kik már magok is vigasztalásra szorultak, s másoktól vigasztalásban részesültek: ha volt valaha valaki, kinek szüksége volt rá, ki sokra becsülte s kinek gyönyörűsége tellett benne, hát itt vagyok egynek mindjárt jómagam. Mivelhogy ifjú legény koromtól mind ez mostani időmig nemes és magasztos szerelem perzselő tüze lobogott bennem, talán nagyobb lánggal, mintsem hogy illendő volna hitvány semmiségemben szólanom is róla; ámbátor hogy éppen ama jeles elmék, kik hírét vették ím ez dolgomnak, dicsérettel halmoztak érette, s becsületem előttük igen meggyarapodott, mindazáltal keserves kínzatással meg kellett szenvednem miatta, nem ugyan szerelmes hölgyem kegyetlenségének, hanem a keblemben fogantatott pusztító tűznek okán, melyet zabolátlan vágyakozásom vajmi gyengécskén fékezett: mivelhogy pedig semminemű illendő határon bévül nem hagyott nyugtot lelnem, bizony gyakorta kelleténél több gyötrődést zúdított nyakamba, mintsem ínyemre lett volna.

Ilyetén gyötrődésemben néhány barátaim nyájas oktatásai és dicséretes vigasztalásai oly híves enyhülést nyújtottak nekem, hogy nagy-erős hittel vallom: nekik köszönhetem, hogy sikerült megmenekednem a haláltól. Mindazáltal, mivelhogy így tetszett annak, ki maga véghetetlenségében megtörhetetlen törvényül szabta, hogy minden e világi dolog véges legyen, az én szerelmem is, mely minden szerelmeknél izzóbban lobogott, s melyet sem erősen feltett szándokom, sem a bölcs tanács, sem a nyilvánvaló szégyen, sem a belőle netalán támadó veszedelem nem bírt megtörni vagy meghajlítani, idők múltán maga magától oly igen lelohadott, hogy immár e mostani időre nem maradt belőle egyéb lelkemben, mint ama gyönyörűség, melyet a szerelem annak rendje szerint mindenkinek megad, ki nem merészkedik hajójával túlságosan messzire az ő tengerének sötét vizein: annak okáért most, hogy minden aggságom szertefoszlott, úgy érzem, hogy csupán az édesség maradt meg belőle, holott annak előtte ugyancsak szüntelen marcangolt-gyötört.

Mindazáltal, ámbátor a gyötrelem elmúlott, azért nem halt ki belőlem az annak idején élvezett jótétemények emlékezete, melyekkel azok árasztottak el, kik irányomban tanúsított jóságukban megosztották velem az én gyötrelmeimet; hiszem, hogy ennek emlékezetét nem is oltja ki bennem soha más, ha nem a halál. És mivelhogy a háládatosság, hitem szerint, minden jelességek között legkivált dicséretes, visszája pedig a legnagyobb hitványság, nehogy háládatlannak nézzenek, feltettem magamban, hogy amennyire csekély erőmből telik, mostan már, hogy szabad embernek mondhatom magamat, viszonzásképpen mindazért, amiben részesültem, némi enyhülést nyújtok, ha nem is éppen azoknak, akik rajtam könnyítettek, hiszen ezeknek jeles értelmök avagy jó szerencséjök miatt talán nincs is rá szükségök, hanem legalább azoknak, kik rászorulnak. És ámbátor az én támogatásom, avagy vigasztalásom, akárhogy nevezzük is, meglehetősen keveset jelenthet és jelent azoknak, kik rászorulnak, mindazáltal úgy vélem, hogy ím ez vigasztalást leginkább ott kell nyújtanom, hol nyilván legnagyobb szükség van reá, egyfelől, mert ottan hajt legtöbb hasznot, másfelől, mert ottan kedvesebb-kívánatosabb is.

És ki merné kétségbe vonni, hogy e vigasztalást, bárminő légyen is, sokkalta inkább a gyönge nőknek, mint a férfiaknak illendő nyújtanunk? A nők remegve és pironkodva rejtegetik gyöngéd keblökben a szerelem titkos lángjait, hogy pedig ezeknek mennyivel nagyobb az erejök, mint a nyíltan lobogó lángoknak, tudják azok, kik próbát tettek benne: és ezenfelül a nők, atyjok, anyjok, bátyjok, férjök akaratja, kénye-kedve, parancsa kényszerűségéből szobájuk négy szűk fala közé zártan töltik idejöket, és szemre ugyan tétlenül üldögélnek, de egyazon órában feltámad meg lelankad bennök az akarat, és különb-különb gondolatokat hánytorgatnak elméjökben, melyek bizony semmi módon nem lehetnek örökké vidámak. És ha ezeknek során, tüzes sóvárgásuk ösztökéje alatt némi búskomorság lepi meg lelköket, bizonyos, hogy fölöttébb nagy gyötrelmökre fészket ver benne, ha ugyan újabb ösztönzések ki nem szórják onnét: nem is szólván arról, hogy a nők sokkalta gyöngébbek a béketűrésben, mint a férfiak. Szerelmes férfiakkal ilyesmi nem eshetik, amint nyilván megbizonyosodhatunk felőle. A férfiaknak, ha búskomorság, avagy nehéz gond leveri őket, bővében van rá módjuk, hogy megkönnyebbüljenek, avagy lerázzák azt magukról; mivelhogy nekik, ha kedvök tartja, mindig módjuk van benne, hogy őgyelegjenek, változatos dolgokat halljanak és lássanak, madarásszanak, vadásszanak, halásszanak; lovagoljanak, kockázzanak, avagy üzleteket kössenek. Bármelyik utat-módot választják is, mindegyik alkalmatos arra, hogy egészen vagy részben lekösse lelköket, és legalább kicsiny időre eltérítse a kelletlen gondolattól: ilyeténképpen, egyik vagy másik módon, vagy vigasztalódás száll reájuk, vagy legalább csökken a kellemetlenségök.

Annak okáért, hogy néni részben jóvátegyem a Sorsnak hibáját, mely éppen ott méri fukarabb módon segítségét, ahol csekélyebb az erő, mint ahogy a gyönge nőknél látjuk: az a szándokom, hogy szerelmes hölgyeknek segítségül és menedékül (mivelhogy a többieknél megteszi a tű, az orsó és a motolla), elmondok száz novellát vagy mesét, vagy példázatot, vagy történetet, mindegy, hogy minek nevezzük, melyeket hét hölgyből és három ifjúból összeverődött tisztes társaság mesélt el a múlt halálos járvány szörnyű idején, és hozzáfűzök néhány dalocskát, melyeket a fent mondott hölgyek énekeltek az ő gyönyörűségökre. Ezekben a novellákban szóba kerülnek az újabb és a régi időkben esett mulatságos és zordon szerelmi történetek és egyéb kalandos esetek; eme novellákból a fent mondott hölgyek, kik ezeket majd olvassák, a bennök elmondott mulatságos esetek révén egyfelől gyönyörűséget, másfelől hasznos okulást meríthetnek; mivelhogy megismerhetik, mit kell keresniök, s egyúttal, hogy mit kell követniök: ilyesmi pedig, hiszem, nem eshetik anélkül, hogy el ne illanjon a búbánat. Ha pedig ez így leszen (adja Isten, hogy így legyen), akkor adjanak hálát Ámornak, ki engem megszabadított bilincseimtől, és módot adott rá, hogy gondoskodjam az ő mulattatásokról.

 

Első nap

KEZDŐDIK A DEKAMERON ELSŐ NAPJA, MELYEN A SZERZŐ ELMONDJA:
MIKÉPPEN ESETT, HOGY AZ ALÁBB SZÍNRE LÉPŐ SZEMÉLYEK
EGYBEGYŰLTEK, HOGY MESÉLJENEK EGYMÁSNAK, ANNAK UTÁNA
PEDIG PAMPINEA URALKODÁSA ALATT KI-KI OLYAN TÖRTÉNETET
MOND EL, AMELYNEK TÁRGYÁT TETSZÉSE SZERINT VÁLASZTOTTA

Valahányszor elmélkedéseimben elgondolom, bájosabbnál bájosabb hölgyeim, hogy ti valamennyien természettől fogva mily érzékeny szívűek vagytok, belátom, hogy könyvem felfogásotok szerint komoran és gyászosan fog kezdődni, mivelhogy az elmúlt halálos járvány fájdalmas emlékezetét viseli homlokán, melyet egy értelemmel átkoz mindenki, akár megélte, akár más úton-módon tud róla. De azért nem akarom, hogy ez visszariasszon benneteket a továbbolvasástól, mintha bizony olvasás közben szüntelenül sóhajok és könnyek között vezetne utunk. Vegyétek úgy e borzalmas kezdetet, mint a vándor a zordon és meredek hegyet, melynek lábánál szépséges és kellemes síkság terül, melyben annál nagyobb gyönyörűségök telik, minél fáradságosabb volt a felkapaszkodás és a leereszkedés. És valamint a vidámság határán ott leskelődik a fájdalom, éppúgy a gyötrelmek határán ott várakozik az öröm. Ezt a rövidke szomorkodást (rövidnek mondom, mert mindössze néhány lapra terjed) nyomon követi az édesség és a gyönyörűség, mit eleve megígértem nektek, s mit talán nem is várnátok ilyen kezdet után, ha be nem jelenteném. És valóban, ha tisztességgel más úton vezethettelek volna benneteket oda, hová akarlak, nem pedig ezen a zord ösvényen, szíves örömest megtettem volna; mivelhogy azonban eme visszaemlékezés nélkül nem tudnám megértetni, hogyan s mi okból estek mindama dolgok, melyek alább írva következnek, kénytelen-kelletlen ráadom fejemet a leírására.

Elmondom tehát, hogy az Isten Fia üdvösséges Megtestesülésének immár ezerháromszáznegyvennyolcadik esztendejét írták, midőn jeles Firenze városában, mely szépségével felülmúlja mind a többi itáliai városokat, kiütött a halálos pestis, melyet az égitestek hatalma vagy Istennek bűnös cselekedeteinken érzett igazságos haragja zúdított a halandókra, hogy észre térítsen bennünket; e pestis alig néhány esztendővel annak előtte bukkant fel a keleti országokban, s minekutána ottan rengeteg embert elpusztított, feltarthatatlanul harapódzott egy helyről a másra, s nyomorúságunkra a Nyugaton is elterjedt. És ellenében ugyan csütörtököt mondott minden okosság és emberi vigyázatosság, mellyel evégre rendelt városi biztosok a sok szennytől megtisztították a várost, megtiltották, hogy oda bárminémű beteg ember betegye a lábát, s bőven osztogatták a jó tanácsokat az egészség megóvására; nem volt foganatja a jámbor könyörgéseknek sem, melyeket újra meg újra, az elrendelt körmeneteken is, más módokon is intéztek Istenhez ájtatos emberek; körülbelül a mondott esztendő tavaszának elején kezdettek mutatkozni a pestis fájdalmas pusztításai, mégpedig elképesztő módon. És nem olyképpen jelentkezett, mint Keleten, hol a kikerülhetetlen halálnak nyilvánvaló jele az volt, ha valakinek megeredt az orra vére; hanem a kezdetén: férfiaknál, nőknél egyaránt a lágyékukon vagy a hónuk alatt bizonyos daganatok támadtak, amelyek néha akkorára nőttek, mint egy rendes alma, néha akkorára, mint egy tojás, vagyis voltak nagyobbak, voltak kisebbek, amelyeket a nép "búb"-nak nevezett. És a testnek ama fent mondott két részéből kezdett e mondott búb hamaridő múltán kiütni, és kibukkanni a testnek minden egyéb részén is egyformán; és ennek utána kezdett a mondott betegségnek minéműsége fekete vagy kékesfekete foltokra változni, melyek a karokon, a combokon és a testnek minden egyéb részén feltünedeztek sok embernél; némelyiknél nagyok voltak és ritkák, másoknál kicsinyek és sűrűk. És valamint kezdetben a búb volt és maradt biztos jele a bekövetkezendő halálnak, akként most e foltok voltak a jelei mindazoknál, akiket megleptek.

Úgy látszott, hogy ennek a betegségnek a gyógyításában sem orvosi tanács, sem semminémű orvosság ereje nem hat és nem használ; mármost akár azért, mert a betegség minéműsége nem adott módot rá, akár azért, mivelhogy a tudatlan kuruzslók (mert a tanult orvosokon felül ezeknek a száma fölöttébb meggyarapodott efféle nőkkel és férfiakkal, kik soha életökben nem tanulták a gyógyítás tudományát) nem ismerték fel a baj eredendő okát, és ennélfogva nem a kellő szereket alkalmazták ellene: nem csupán hogy kevesen gyógyultak meg, hanem úgyszólván valamennyien belehaltak a fent mondott jelek feltünedezése után harmadnapra, ki gyorsabban, ki lassabban, s a legtöbben mindennemű láz avagy egyéb tünet nélkül. És ennek a döghalálnak annál nagyobb volt ereje, mivelhogy azokról, akik megbetegedtek, az érintkezés révén átragadt az egészségesekre, éppen úgy, mint ahogy a tűz belekap a száraz vagy zsíros tárgyakba, mik tőszomszédságában vannak. De még nagyobb baj is volt ennél; mivelhogy nem csupán a betegekkel való beszélgetés vagy érintkezés származtatta át az egészségesekre a betegséget vagy a tömeghalál csíráját, hanem kiderült, hogy a ruháknak vagy bármely más tárgynak az érintése, mit ím ez betegek érintettek avagy használtak, ezzel a betegséggel fertőzi azt, aki hozzányúl.

Elképesztő hallani is, mit most el kell mondanom: és ha nem látták volna sokan, s nem láttam volna magam is tulajdon szememmel, szinte hinni sem merném, nemhogy leírni, ha mégolyan szavahihető embertől hallottam volna is. Elmondom tehát, hogy a szóban forgó pestisnek az a tulajdonsága, hogy egyikről a másra átragad, oly fertőző erejű volt, hogy nem csupán emberről emberre terjedt, hanem - ami igen gyakran nyilván bebizonyosodott - ha a megbetegedett vagy a betegségben meghalt embernek valamijét megérintette valami más, nem emberfajta élőlény, azt nem csupán megfertőzte a betegség, hanem igen-igen rövid idő alatt meg is ölte. Erről - mint kevéssel előbb említettem - egyebek közt egy napon tulajdon szememmel a következőképpen győződtem meg: Egyszer egy ilyen betegségben meghalt szegény embernek rongyait kidobták az utcára; odatévedt hozzájok két disznó, melyek szokások szerint előbb az orrukkal, aztán a fogaikkal összevissza turkáltak a rongyokban, s íme, alig egy óra múltán, mintha csak mérget ittak volna, egyet-kettőt vonaglott mind a kettő, s döglötten rogyott a földre a vesztükre megturkált rongyok fölött. Efféle és sok más hasonló meg súlyosabb esetek révén mindenféle aggodalom meg képzelődés támadt azokban, kik életben maradtak, és szinte valamennyien egyetlen rideg célt szögeztek maguk elé: irtózattal elkerülni a betegeket s minden ő dolgaikat; és mindenki azt hitte, hogy ekképpen cselekedvén, megmenti maga életét.

És némelyek akképpen vélekedtek, hogy a mértékletes élet, a mindennémű kicsapongásoktól való óvakodás igen megnöveli az ellentálló erőt eme bajjal szemben; és társaságokba verődtek és mindenki mástól visszavonultan élték napjaikat; összegyülekeztek és bezárkóztak ama házakba, melyekben nem volt beteg, s élvezték a legfinomabb ételeket és a legpompásabb borokat, de igen mértékletesen és mindennémű kicsapongás nélkül; nem álltak szóba senkivel, hallani sem akartak semmi külső hírt sem halálról, sem betegekről, hanem muzsikával és egyéb mulatságokkal szórakoztak, már amihez hozzájutottak. Mások ellenkező véleményen voltak, és azt állították, hagy ha nagyokat isznak és dőzsölnek, és dalolva, tréfálkozva ide-oda csavarognak, és mindennémű vágyukat kielégítik, amennyire csak tudják, s kacagnak és csúfolódnak azon, ami történik, az lesz a legbiztosabb orvosság e szörnyű baj ellen; és amit így mondottak, azt tőlök telhetőleg valóra is váltották; éjjel és nappal hol egyik, hol másik kocsmába mentek, telhetetlenül és mértéktelenül ittak, ezt pedig legtöbbnyire idegen házakban cselekedték, ha éppen megszimatolták, hogy ottan valami kedvökre és ínyökre való akad. És ezt könnyűszerrel megtehették, mivelhogy mindenki ebek harmincadjára hagyta magát is, vagyonát is (mintha csak életének végső órája ütött volna); ennek okáért a legtöbb ház közös tulajdonná vált, és az idegen, ha egyszer betelepedett, úgy gazdálkodott bennök, mintha ő lett volna a házigazda; és ím ez állatias elszántságokban kerülték a betegeket, amennyire csak módjokban volt.

És városunknak ebben a szörnyű balsorsában és nyomorúságában az isteni és emberi törvények jeles tisztessége szinte összeomlott és semmivé lett, mivelhogy a kormányzó és törvénytevő urak, csakúgy, mint a többi emberek, vagy meghaltak, vagy betegek voltak, vagy poroszlóik száma oly igen megfogyatkozott, hogy semminémű szolgálatot nem tudtak végezni: ennek miatta kinek-kinek szabad volt a vásár: azt cselekedhette, amire éppen kedve szottyant.

Sokan mások a fent mondott két mód között a középszert választották: nem kényszerítettek magokra akkora mérsékletet az evésben, mint az előbbiek, nem is merültek bele az ivásba és egyéb kicsapongásokba, mint az utóbbiak, hanem mindent kellő mértékben élveztek, ahogy éppen megkívánták, nem zárkóztak be, jártak-keltek, kezökben ki virágot, ki szagos füveket, ki egyébfajta fűszerszámokat tartott, s ezeket sűrűn orrukhoz emelték, abban a hiszemben, hogy igen üdvösséges dolog az agyvelőt efféle illatokkal erősíteni: mivelhogy a levegő mindenütt fülledt és büdös volt a hullák, a betegek és az orvosságok bűzétől. Mások szívtelenebbül érzéketlenek voltak (ámbátor ez talán biztosabb volt), és azt mondták, hogy sem jobb, sem olyan jó orvosság a pestis ellen nincs, mint messzire elkerülni; és ebben a meggyőződésben nem törődtek semmi mással, csak magokkal, férfiak és nők sokan elhagyták városukat, házukat, hivatalukat, rokonságukat, vagyonukat és ha nem idegenbe, akkor a maguk falusi birtokára költöztek, mintha bizony Istennek haragja, mely e pestissel büntette az emberek gonoszságát, nem érte volna utol őket akárhol, hanem csupán azoknak elpusztítására szorítkozott volna, akik megmaradtak városuk falain belül; vagy mintha az lett volna meggyőződésök, hogy egyetlen embernek sem szabad a városban maradnia, mivelhogy elérkezett annak végső órája. És ámbátor ezek a különb-különbféleképpen vélekedő emberek nem haltak meg valamennyien, nem is menekültek meg mind: sőt mindegyik fajtából sokan megkapták a betegséget, és mivelhogy ők magok adtak példát egészséges korukban azoknak, kik most is egészségesek maradtak, egyik itt, másik ott pusztult el, mindenkitől elhagyottan.

És ne is emlegessük, hogy egyik polgár irtózattal elkerülte a másikat, és szinte senki nem törődött a szomszédjával, és a rokonok vagy soha, vagy csak nagy ritkán látogatták egymást, akkor is tisztes távolból, azonban e borzalom nyomán oly irtózat támadott a férfiak és nők lelkében, hogy a testvér elhagyta testvérét, a nagybácsi unokaöccsét, a nővér a bátyját, gyakran a feleség a férjét (ami főbenjáró dolog és szinte hihetetlen), az atyák és anyák a gyermekeiket irtóztak meglátogatni és ápolni, mintha nem is tulajdon gyermekeik lettek volna. Ez okból annak a mérhetetlenül sok férfinak és nőnek, kik megbetegedtek, nem maradt egyéb segítségök, mint egy-egy könyörületes barátjok (ilyen pedig bizony kevés akadt) vagy a kapzsi ápolók, kik szokatlanul dús fizetség fejében ápolták őket, ámbátor még így is kevesen adták erre fejöket - mindahányan durva lelkű és efféle szolgálatban járatlan férfiak és nők -, és szinte semmi másra nem voltak jók, mint odanyújtani a betegeknek egyet-mást, amit kértek, vagy figyelni, mikor halnak meg; és miközben e szolgálatot végezték, gyakorta az életökkel fizettek érte.

És mivelhogy a betegeket a szomszédok, a rokonok, a barátok elhagyták, ápolókban pedig nagy volt a hiány, elharapódzott egy eladdig soha nem hallott szokás: hogyha akármilyen kedves, szépséges, bájos nő megkapta a betegséget, nem törődött vele, hogy férfi ápolja, akár fiatal, akár öreg; és bizony, ha betegségének kényszerűsége megkövetelte, minden pironkodás nélkül feltárta előtte testének akármelyik részét, mint ahogy nő előtt cselekedte volna: azoknál aztán, kik a betegségből kigyógyultak, ez elegendő ok volt arra, hogy a következendő időkben szemérmetességökre kevesebbet adjanak. Ehhez járult, hogy sokan meghaltak, kik talán megmenekedtek volna, ha segítettek volna rajtok: éspedig részben a megfelelő ápolás hiánya miatt, melyben a betegeknek nem lehetett részök, részben a pestis ereje miatt oly nagy tömegben haltak a városban az emberek éjjel és nappal, hogy nemhogy látni, de hallani is szörnyűség volt. Ennek következtében az előbbiekkel ellenkező szokások kaptak lábra ama polgárok között, kik életben maradtak.

Annak előtte szokásban volt (aminthogy ezt a szokást még ma is megfigyelhetjük), hogy az atyafiság asszonyai meg a szomszédasszonyok összegyülekeztek a halottas házban, és ottan a halott legközelebbi női hozzátartozóival együtt siránkoztak; viszont a halottas ház előtt a halottnak férfi atyjafiaival együtt összegyülekeztek a szomszédai és számos más polgár, és a halott rangjához illendő módon megjelent a papság, és a halottat a rangjabeliek gyertyák és gyászénekek halotti pompájával vitték vállaikon abba a templomba, melyet halála előtt ő maga kijelölt. Mikor a pestis dühe fokozódni kezdett, mindeme dolgok egészben vagy részben megszűntek, és helyökbe más, új szokások támadtak. Ezért aztán nemcsak hogy asszony sereg nem volt a haldokló körül, hanem nagyon sokan voltak, kik tanúk nélkül költöztek el ez árnyékvilágból; csak nagyon kevesen voltak olyanok, kiknek kijutott rokonaik könyörületes kesergéseiből és keserű könnyeiből; ezek helyében most többnyire kacagás, tréfálkozás és társas mulatozás járta; az asszonyok pedig sutba dobták a női kegyességet, és a magok egészsége javára szívvel-lélekkel felkapták ezt a szokást. Bizony ritka volt az olyan halott, kit tíz vagy tizenkét szomszédjánál több kísért a templomba; a Szent Mihály lovát pedig nem tisztes és derék polgártársai vitték, hanem a söpredékből összeverődött afféle hullavivők, kik sírásóknak neveztették magokat; mivelhogy pedig e szolgálatot pénzért végezték, felkapták a Szent Mihály lovát és rohanvást vitték; de nem ám abba a templomba, melyet a boldogult kijelölt, hanem többnyire a legközelebbibe, és négy vagy hat pap kísérte néhány szál gyertyával, sőt nemegyszer gyertya nélkül: ezek a papok aztán nem bajlódtak a túlságosan hosszú és ünnepélyes szertartással, hanem a sírásók segítségével leeresztették a halottat az első sírba, melyet üresen leltek.

Még sokkal siralmasabb volt, ahogyan a szegény néppel és a közrendű emberek java részével is elbántak: mivelhogy ezek akár bizakodások, akár szegénységök okából többnyire házukban tartózkodtak, szomszédságukkal érintkeztek, naponta ezerszámra estek a betegségbe, és mivel semmiképpen nem ápolták és nem gondozták őket, valamennyien menthetetlenül elpusztultak.

És bizony sokan voltak köztük, akik nappal vagy éjjel a nyílt utca során hullottak el; sokak felől pedig, kik otthon pusztultak el, csupán oszlásnak indult holttestök bűzéről tudták meg a szomszédok, hogy meghaltak; s ezeknek és az itt is, ott is elhullott többi emberek holttetemének bűzével minden tele volt. A szomszédok többnyire ugyanazt a módot követték, részben félelemből, hogy a hullák bomlása ártalmukra lesz, részben pedig a halott iránt érzett könyörületből. Tudniillik vagy magok erejéből, vagy ha hullavivőket tudtak szerezni, azoknak segítségével kivonszolták házukból az elhunytak tetemét, és letették a kapujok elé, úgy, hogy kit arra vitt útja, főképp reggelente, számtalan ilyen holttestet láthatott, aztán elhozatták a Szent Mihály lovát, sőt akadtak olyanok is, kik ennek hiányában valamely deszkára fektették a holttestet. Néha egyetlen Szent Mihály lován két-három hullát vittek egyszerre, és ez nem is volt ritka eset, sőt olyant is sokat lehetett látni, amelyiken férj és feleség, két-három testvér, vagy apa és fia, vagy más efféle párok együtt feküdtek. És számtalanszor megtörtént, hogy ha két pap egy kereszt alatt halottat kísért, hozzájok csatlakozott három-négy Szent Mihály lova, amiket hullavivők vittek, és mikor a papok azt hitték, hogy egy halottat kell eltemetniök, hat-nyolc, néha pedig több halottjuk is volt. Természetesen ezek sem a siratás, sem a gyertyák, sem a gyászkíséret végtisztességében nem részesültek; sőt a dolog odáig fajult, hogy csak annyit törődtek az emberekkel, kik meghaltak, mint manapság a kecskékkel: ebből aztán nyilván megtetszett, hogy olyasvalamit, minek türelmes elviselésére a dolgok természetes folyása a maga apró és ritka bajaival a bölcseket sem tudta megtanítani, nagy bajok idején még az egyszerű emberek is egykedvű nemtörődömséggel fogadnak.

Mivelhogy a fent mondott rengeteg halott eltemetésére, melyekkel naponta és szinte minden órában elárasztották a templomokat, nem volt elegendő a temetők szent földje, különösen, ha régi szokás szerint mindegyiknek külön helyet akartak volna adni, a templomok melletti cintermek helyett, melyek már zsúfolva voltak, hatalmas gödröket ástak, melyekbe százával bocsátották le az újabb halottakat; ezekben aztán rétegekben egymásra halmozták őket, mint ahogy a hajóban berakják az árukat, kevéske földet hánytak rájok, mindaddig, mígnem a gödör színig betelt.

Mivelhogy pedig nem való továbbra is ily aprólékosan feszegetnem elmúlt nyomorúságainkat, melyek városunkra szakadtak, csak annyit mondok, hogy az időknek e viharos járása, mely végigszántott városunkon, egyáltalán nem kímélte meg a környező vidéket sem, hol az elszórt tanyákon és falvakban (nem is szólván a várakról, melyek kicsinységökben is hasonlítottak a városhoz), a szegény és nyomorult parasztok és családtagjaik az utakon, a földjeiken és a házaikban éjjel-nappal egyformán pusztultak, nem is emberek, hanem állatok módjára, mivelhogy orvos nem törődött velök, ápoló nem gondozta őket. Ennek okáért ők is kicsapongó szokásokat vettek fel, mint a városiak, vagyonukkal, munkájukkal semmit sem törődtek; sőt ahelyett, hogy barmaiknak, földjeiknek és múltbeli fáradságos munkájoknak reménybeli gyümölcsét istápolták volna, mindenáron azon mesterkedtek, hogy mindent fölemésszenek, mi csak kezök ügyébe esett, mintha minden napon, melyre felvirradtak, a halált várták volna. Így esett, hogy az ökrök, a szamarak, a birkák, a kecskék, a disznók, a tyúkok, sőt még az emberhez oly igen hűséges kutyák is, a házakból kiverten, kényök-kedvökre csatangoltak a mezőkön (hol lábon állt még a gabona, melyet nemhogy be nem takarítottak, de még csak le sem arattak). És sok állat, minekutána napközben kedvére legelt, estére kelvén jóllakottan hazatért az istállóba, mintha esze lett volna, holott pásztor nem is hajtotta.

Kell-e többet mondanom (hogy végre elhagyjuk a falut, és visszatérjünk a városba), minthogy az égnek s részben talán az embereknek kegyetlensége oly igen nagy volt, hogy amaz emberi teremtések számát - kik a pestisdühe miatt, meg amiatt, hogy az egészségesek rettegésökben sok beteget nem kellőképpen ápoltak vagy nyomorúságában magára hagytak, a mondott esztendőnek március és július hava közé eső időben Firenze városának falai között életöket vesztették - több mint százezerre teszik; holott pedig a halálos veszedelem előtti időben nem gondolta volna az ember, hogy összevéve ennyien lakoznak ott benn. Ó, hány nagyszerű palota, hány gyönyörű ház, hány nemesi lakás maradt üresen, még csak egy hitvány szolga sem akadt bennök, holott annak előtte csak úgy hemzsegett ott a szolganép, a hölgyek és urak! Ó, hány ősi nemzetség, hány dús örökség, hány mesés gazdagság érte meg, hogy jogos örökös nélkül maradt! Hány életerős férfi, hány gyönyörű asszony, hány deli ifjú, kiket, egyebekről nem is szólván, egy Galenos, egy Hippokrates, egy Aesculapius is makkegészséges embereknek ítélt volna, együtt falatozott még reggel rokonaival, pajtásaival és barátaival, annak utána pedig estére kelvén, őseivel lakmározott a másvilágon!

Magam is torkig vagyok már vele, hogy ilyen mélyen keresztül-kasul járom ezeket a roppant nyomorúságokat; annak okáért, mivelhogy mellőzni akarom immár eme felét a dolognak, már amennyire illendően mellőzhetem, elmondom, hogy mikor városunk ekként már a végét járta, s lakossága szinte kipusztult, történt, hogy (miként szavahihető embertől hallottam) egy keddi nap reggelén a tiszteletre méltó Santa Maria Novella székesegyházban, hol úgyszólván éppen senki nem volt, a gyászos időkhöz illendő gyászos ruházatban hét ifjú hölgy hallgatta a szent misét, kiket mind baráti, szomszédi, avagy atyafiságos kötelék fűzött egymáshoz; közülök pedig egyik sem lépte át a huszonnyolcadik esztendejét, s nem volt egyik sem fiatalabb tizennyolc esztendősnél, mindegyik okos, nemes származású, szemrevaló, tisztes erkölcsű és bájosan szemérmetes. Elárulnám én az igazi nevöket, ha nem volna rá alapos okom, hogy elhallgassam, mégpedig az, hogy nem akarom, netalán az alább következő dolgok miatt, amelyeket elbeszéltek vagy végighallgattak, a jövendőben bármelyiköknek is pironkodnia kellessék, mivelhogy manapság szigorúbb törvények szabályozzák a szórakozásokat, mint akkoriban, mikor éppen a fent mondott okok miatt ezek a törvények nemcsak az ő korukhoz, hanem sokkalta érettebb korhoz mérten is lazábbak voltak; meg aztán nem is akarok okot adni a rosszmájú embereknek, kik csak úgy lesik az alkalmat, hogy minden dicséretes életbe belemarjanak, hogy undok beszédeikkel akármiféleképpen is csorbát ejtsenek eme derék hölgyek tisztességén. Ennek okáért tehát, hogy a következendőkben mindenki zűrzavar nélkül megérthesse: mit melyik mondott, az a szándokom, hogy olyan neveket adok nekik, melyek egészben vagy részben illenek mindegyiknek jelleméhez. Az elsőt tehát, ki egyúttal a legidősebb volt, Pampineának fogjuk nevezni, a másodikat Fiammettának, Filoménának a harmadikat és a negyediket Emiliának, utána Laurettának hívjuk majd az ötödiket, a hatodikat Neifilének, az utolsót pedig nem ok nélkül Elise névvel illetjük. Ezek a hölgyek nem holmi összebeszélés szerint, hanem véletlenségből összekerültek a templomnak valamely részében, körben letelepedtek, sűrű sóhajtozások után abbahagyták a Miatyánk-imádkozást és szapora szóval kezdtek mindenféle, e mostoha időket illető dolgokról beszélgetni. Kevés idő multán, hogy a többieknek szavok veszett, Pampinea megszólalt ilyeténképpen:

- Kedves hölgyeim, bizonyára ti is sokszor hallottátok már, csakúgy, mint jómagam, hogy senki ellen nem követ el igazságtalanságot, ki tisztességgel él a maga jussával. Józan ésszel felismert természetes jussa minden embernek, ki e világra születik, hogy tőle telhetőleg istápolja, megtartsa és védelmezze a maga életét. Ez pedig annyira megengedett dolog, hogy miképpen immár nemegyszer megesett, hogy valaki a maga jussa érdekében büntetlenül embert is ölhetett. Ha pedig ezt megengedik a törvények, melyeknek kötelességök közé tartozik minden ember életének boldogságát biztosítani, mennyivel inkább meg vagyon engedve nekünk s mindenki másnak életünk megtartásáért mindama eszközöket megragadni, melyek hatalmunkban vannak, méghozzá, ha senkit nem sértünk velök? Valahányszor jól szemügyre veszem ma reggeli s mi több, sok máskori viselkedésünket, s meggondolom, minéműk s milyenek beszélgetéseink, mindannyiszor észreveszem, s ti is hasonlatosképpen észrevehetitek, hogy mindegyikünk aggódik önnönmagáért: ezen nem is csodálkozom cseppet sem, viszont fölöttébb csodálkozom, hogy nem kárpótoljuk magunkat valamiképpen azért, mitől mindegyitek méltán retteg (holott nyilván tudom, hogy mindegyikünkben női érzés lakozik). Véleményem szerint úgy időzünk itten, mintha kényszerűségből vagy önként tanúi akarnánk lenni annak, mennyi holttestet cipelnek a temetőbe, vagy annak, hogy itt bent a barátok, kik szinte már egy szálig kipusztultak, vajon eléneklik-e a megszabott órákban zsolozsmáikat, avagy mintha ruházatunkkal be kellene bizonyítanunk mindenkinek, ki csak lát bennünket, hogy mekkora és minémű a mi nyomorúságunk. És ha innen távozunk, vagy azt látjuk mindenütt, hogy hullákat vagy betegeket visznek, vagy azt, hogy azok, kiket gaztetteikért az állami törvények ereje innen rég számkivetésbe kergetett, épp e törvényeknek fittyet hánynak, mivelhogy tudják, hogy e törvények végrehajtói meghaltak vagy betegek, s ennek miatta ők pimasz pökhendiséggel járnak-kelnek a város területén; vagy pedig látjuk városunk söpredékét, mely vérünkön hízik, a sírásó nevet használja, és ebben a mi pusztulásunkban gyalog avagy lóháton városszerte cserkészik, s gyalázatos csúfondáros énekekkel még nekünk hánytorgatja fel balsorsunkat. Egyebet sem hallunk, mint azt, hogy "ezek meg ezek meghaltak" és "emezek meg emezek haldoklanak"; és ha volnának erre való emberek, mindenfelé keserves jajveszékelést hallanánk. És hahogy megtérünk otthonunkba (nem tudom, ti is úgy vagytok-e vele, mint én?), engem bizony elfog a rettegés, mikor nyüzsgő cselédségemből egy teremtett lelket nem lelek már, csupán egyetlen belső cselédemet, és úgy érzem, hogy minden hajam szála égnek mered; és akárhová megyek, akárhol megállok benne, úgy rémlik nekem, mintha az elköltözötteknek árnyait látnám a házban; s méghozzá nem is jól ismert orcájokkal, hanem valami borzalmas ábrázattal, amit nem tudom, hol vettek most egyszerre, halálra rémítenek. Ennek miatta itt is, odakint is, otthon is rosszul érzem magamat; mégpedig annál rosszabbul, mert úgy veszem észre, hogy rajtunk kívül egyetlen ember sem marad itten, kinek van módja benne, és van valami helye, ahová elmehet, mint ahogy nekünk vagyon. És több ízben hallottam és megtudtam, hogy azok, kik még netalán itt vannak, egyáltalán nem tesznek különbséget tisztességes és becstelen dolgok között, s egyedül és társaságban, éjjel és nappal, azt művelik, mire éppen vágyuk hajtja őket, s mi a legnagyobb élvezetet szerzi nekik. Mégpedig nem csupán a világi emberek, hanem a zárt kolostorok lakói is, mivelhogy fejökbe veszik, hogy ami másnak nem tilos, az nekik is szabad, megszegik a törvényeknek tartozó engedelmességet, testi gyönyörűségekbe vetik magokat s kicsapongásra és dőzsölésre adják fejőket, abban a hiszemben, hogy ekképpen megmenekednek. És ha ez így van (márpedig nyilván látni való, hogy így van), akkor mit keresünk mi itten? Mire várunk? Miről ábrándozunk? Mért vagyunk restebbek és lanyhábbak egészségünk iránt, mint a város minden egyéb lakosa? Vagy azt hisszük, hogy a mi életünk erősebb lánccal van testünkhöz bilincselve, mint a többieké, s ennélfogva semmivel nem kell törődnünk, mi alkalmatos arra, hogy ártalmára legyen? Mi bizony tévedünk, mi bizony csalatkozunk; miféle ostobaság szállott meg bennünket, hogy ilyesmiben bizakodunk? Kézzelfogható bizonyságát látjuk ennek, valahányszor csak eszünkbe jut, mennyi derék ifjú meg hölgy esett áldozatul eme kegyetlen pestisnek. Annak okáért, nehogy csüggedésből, avagy könnyelműségből beleessünk e bajba, melytől talán valamiképpen megmenekülhetünk, ha magunk is úgy akarjuk (nem tudom, vajon ebben egy véleményen vagytok-e velem), legokosabbnak tartanám, ha mi, úgy ahogy itt vagyunk, távoznánk ebből a városból, mint már előttünk annyian távoztak és távoznak ma is; és elkerülvén mások tisztességtelen példáját, mint a halált, kimennénk lakni valamely vidéki birtokunkra, hiszen mindegyikünknek van jó egynéhány: és ottan tőlünk telhetőleg vidáman, jókedvben és kellemesen töltenők időnket anélkül, hogy bármi cselekedetünkben túlmennénk a józanság határain. Ott madárdalok zengenek, zöldellő dombok és síkságok gyönyörködtetik a szemet, a földeken tenger módjára hullámzik a dús vetés, százféle a fa és szélesebbre tárul a mennyboltozat, mely még akkor sem vonja meg tőlünk örök szépségét, ha netán elkomorul, s mindez gyönyörűségesebb látvány, mint városunk kongó falai. És ottan frissebb a levegő, és bővebben van minden, mi a mai időkben a megélhetéshez szükséges, meg a szomorúság is kevesebb. Mert ámbátor a parasztok csakúgy halnak, mint a városbeliek, ott annyival kevesebb a kellemetlenség, amennyivel kevesebb a ház, meg a lakosság, mint a városban. Másfelől, ha nem csalódom, mi nem hagyunk el itten senkit, sőt igazság szerint azt mondhatjuk, hogy mi vagyunk elhagyottak; mivelhogy a mieink vagy meghaltak, vagy elmenekültek a halál elől, s mintha csak nem is tartoznánk hozzájok, magunkra hagytak ebben a szörnyű veszedelemben. Semminémű szemrehányás nem érhet tehát bennünket, ha ezt a tanácsot megfogadjuk; de nyomorúság és talán halál szakadhat ránk, ha nem fogadjuk meg. Annak okáért, hahogy ti is javalljátok, azt hiszem, helyesen cselekszünk, ha magunk mellé vesszük szolgálóleányainkat és meghagyjuk nekik, hogy minden szükségesekkel jöjjenek velünk, mi pedig ma itt, holnap amott kiélvezünk minden örömet és vidámságot, mit e mostani idő csak nyújthat; ezt pedig mindaddig folytatjuk (ha ugyan előbb le nem csap ránk a halál), mígnem észrevesszük, hogy az Ég mindeme dolgoknak véget vetett. És figyelmeztetlek benneteket, hogy éppoly kevéssé válik szégyenünkre, ha tisztességben távozunk innét, mint a többi asszonyok java részének az, hogy becstelenségben itt maradnak.

A többi hölgyek, minekutána végighallgatták Pampineát, nem csupán helyeselték javallatát, hanem, mivelhogy meg is akarták valósítani, máris kezdték egymással megbeszélni a megvalósítás módját, mintha csak most, amint helyükről fölkelnek, azon nyomban útnak kellene eredniök. De Filoména, ki fölöttébb eszes leány volt, szólott ekképpen:

- Hölgyeim, ámbátor Pampinea igen okos beszédet mondott, azért nem szabad így nyakra-főre elhirtelenkedni a dolgot, mint ahogy ti nyilván akarjátok. Jusson eszetekbe, hogy valamennyien nők vagyunk, s egyikünk sem olyan gyerekes, hogy ne tudná belátni, milyen is a nők értelme, valahányan vannak, s mindennémű férfi tanácsa nélkül miképpen is intézik dolgaikat. Állhatatlanok vagyunk, makacsok, gyanakvók, kishitűek és aggodalmaskodók: eme tulajdonságaink miatt fölöttébb kételkedem, hogy ha nem veszünk magunk fölé más, mégpedig férfiú vezetőt, ez a társaság nagyon is hamarosan felbomlik, és ez bizony a kelleténél nagyobb szégyennel járna ránk; annak okáért jó lesz fontolóra venni a dolgot, minekelőtte hozzáfogunk.

Erre Elisa így tette fel a szót:

- Csakugyan a férfiak a nők vezérei, és az ő irányítások nélkül ritkán ér bármi dolgunk is dicséretes véget; de hogyan tegyünk szert ilyen férfiakra? Mindegyikünk tudja, hogy övéinek java része meghalt, a többiek pedig, kik életben maradtak, különb-különbféle társaságokban vannak, egyik itt, másik ott, nem is tudjuk, hol, és abban mesterkednek, hogyan meneküljenek attól, amitől mi is menekedni kívánkozunk; idegeneket megkérni erre nem volna illendő: mivelhogy ha javunkról gondoskodni akarunk, olyan módon kell eljárnunk, hogy se kellemetlenség, se botrány ne támadjon ott, hová szórakozás és pihenés okáért megyünk.

Miközben a hölgyek ilyeténképpen tanácskoztak, íme, belépett a templomba három ifjú; természetesen nem voltak olyan gyerekemberek, hogy köztük még a legfiatalabb is ne múlt volna már huszonöt éves; ezeknek szerelmét sem a szörnyű idő, sem barátaik és rokonaik elvesztése, sem az önnönmagukért való rettegés nem tudta kioltani, de még csak le sem hűteni. Ezek közül egyiknek Pamfilo volt a neve, másiknak Filostrato, harmadiknak Dioneo, s mindegyik szemrevaló és jó erkölcsű ifjú volt; éppen azért csavarogtak, hogy legfőbb vigasztalásul ebben a szörnyű felfordulásban megláthassák hölgyeiket, s véletlenül úgy esett, hogy mind a három ott volt ama fent mondott hét hölgy között, valaminthogy a többiek közül is egyik-másik közeli rokonságban volt egyik vagy másik ifjúval. Nem is vették előbb észre a hölgyeket, csak mikor már azok megpillantották őket; Pampinea tehát elmosolyodott ekkor, és ekképpen fogott szóba:

- Íme, a szerencse kedvez terveinknek, és értelmes, derék ifjakat hozott elénk, kik szíves-örömest vezéreink és szolgáink lesznek, hahogy hajlandók vagyunk őket e feladatra magunk mellé venni.

Erre Neifile szégyenkezésében fülig pirult, mivelhogy ő is egyike volt ama hölgyeknek, kikbe az ifjak valamelyike szerelmes volt, és szólott ekképpen:

- Pampinea, az Isten szerelmére, gondold meg, mit beszélsz; én nagyon jól tudom, hogy ez ifjak bármelyikéről is csak jót lehet mondani, s hiszem, hogy ennél sokkalta különb dologban is helyt tudnának állani; hasonlóképpen az a véleményem, hogy kitűnő és tisztes társaságuk nemhogy nekünk, de nálunk jóval szebb és kiválóbb hölgyeknek is megfelelne. Mivel azonban nyilván ismeretes, hogy ők az itt jelenvaló hölgyek közül némelyekbe szerelmesek, attól tartok, hogy rossz hírünk kerekedik, és szemrehányás ér bennünket, ha magunkkal visszük őket, bár sem ők, sem mi rosszat nem cselekednénk.

Mostan megszólalt Filoména:

- Ez semmit nem számít; ha én tisztességesen élek, és lelkiismeretem semmiért nem furdal, felőlem ugyan akárki állíthatja az ellenkezőjét; Isten és az igazság mellettem száll síkra: bárcsak hajlandók volnának velünk jönni, hogy Pampineával elmondhatnók: a szerencse kedvez kirándulásunknak.

Mikor a többi hölgyek hallották, hogy ez ilyeténképpen beszél, egy értelemmel valamennyien kimondották, hogy szólni kell az ifjaknak, értésökre kell adni szándékukat, és meg kell kérni őket: legyenek oly kedvesek és szegődjenek társakul ebben a kirándulásukban. Akkor Pampinea, ki az egyik ifjúval közeli atyafiságban volt, szó nélkül fölkelt, odament az ifjakhoz, kik mozdulatlanul álltak, és nézték a hölgyeket; vidám arccal üdvözölte őket, elmondta nekik tervöket, és mindnyájok nevében megkérte őket, hogy tiszta és testvéri érzéssel csatlakozzanak társaságukhoz. Az ifjak eleinte azt hitték, hogy csúfolkodnak velök; de mikor látták, hogy a hölgy komolyan beszél, örömmel felelték, hogy készségesen velök mennek, és nem is halogatták a dolgot, hanem minekelőtte még elváltak volna egymástól, rendre megbeszélték, mit kell tenniök az utazás dolgában. És minekutána minden szükségesről gondoskodtak, és mindent előre küldtek oda, hová menni szándékoztak, másnap, vagyis szerdán reggel napkeltekor a hölgyek néhány cselédjökkel és az ifjak egy-egy szolgájokkal elhagyták a várost, és útnak indultak; alig voltak két mérföldnyire a várostól, máris megérkeztek ama birtokra, melyet előszörre kiszemeltek.

E birtok alacsony dombon feküdt, mely az országúttól minden irányban meglehetősen távol esett, és sűrűn borították mindenfajta dús zöld lombozatú fák és cserjék: gyönyörűséggel pihent rajtok a szem. A domb tetején palota állott, benne középütt tágas udvar, aztán oszlopos csarnokok és termek és szobák, és mind-mind magában is gyönyörű volt, de emellett derűs festmények emelték szépségét és díszét; körös-körül pedig rétek és tündéri kertek és kristályos friss vizű kutak és pompás borokkal teli pincék; mely utóbbiak is sokkal inkább kapóra jöttek volna mulatós borisszáknak, mint józan és tisztes hölgyeknek. A palota az utolsó zugig ki volt takarítva, a szobákban az ágyak megvetve, s mindenütt rengeteg virág, amilyen csak abban az évszakban virult, a padló pedig végig gyékénnyel beterítve; ilyen állapotban találta a palotát az odaérkező társaság, nem csekély gyönyörűségére. Ahogy megérkeztek, azon nyomban letelepedtek, és Dioneo, ki - mind a többiekhez képest - páratlanul jókedvű és fölöttébb tréfás ifjú volt, ekként szólalt meg:

- Hölgyeim, nem annyira mi okosságunk, mint inkább ti leleményetek vezetett ide bennünket; én nem tudom, mit szándékoztok cselekedni gondjaitokkal, én az enyémeket ott hagytam a város falain belül, mikor kevéssel ennek előtte véletek kijöttem onnét; éppen ezért vagy szánjátok rá magatokat, hogy velem együtt szórakoztok és kacagtok és énekeltek (már úgy értem, amennyiben méltóságtokkal összefér), vagy pedig bocsássatok el engemet, hogy visszatérjek gondjaimhoz, és ott senyvedjek a keményen sújtott városban.

Erre Pampinea, mintha csak éppen így lerázta volna magáról minden gondját, vidáman így felelt:

- Dioneo, fölöttébb okosan szólottál, vidáman akarjuk időnket tölteni, hiszen éppen ez okból menekültünk a szomorúságoktól. Mivelhogy azonban a rend híján való dolgok nem hosszú életűek, én, aki elkezdettem megbeszéléseinket, melyeknek eredményeképp e díszes társaság egybegyűlt, azon töröm fejemet, hogy vidámságunk minél hosszabb életű legyen, s ezért úgy vélem: mindenképpen meg kell egyeznünk valamelyikünkben, ki fejünk legyen, ki iránt, mint parancsolónk iránt, tisztelettel és engedelmességgel leszünk, s kinek minden gondja az legyen, hogy vidámmá varázsolja életünket. Hogy pedig mindenki megízlelje a kötelesség súlyát s egyúttal a hatalom gyönyörűségét, és hogy senki, kinek nem volt része bennök, semmiképpen ne irigyelhesse azokat, kiket a hölgyek vagy az ifjak közül választunk: javallom, hogy e teher és dísz kinek-kinek csupán egy napra jusson; hogy pedig ki légyen az első, azt együttes választásunk döntse el: az utána következő hölgyet vagy ifjút tetszése szerint az válassza ki mindennap estefelé, akié az napon az uralkodás volt; addig pedig, míg uralkodása tart, ez kormányozzon és parancsoljon abban, hogy hol s miképpen folytassuk ím ez életünk módját.

Eme beszéd fölöttébb tetszett, és az első nap királynéjául egy értelemmel Pampineát választották: Filoména pedig tüstént odaszaladt egy babérfához, mivel gyakorta hallotta emlegetni, mely nagy díszt jelentenek annak lombjai, s mely nagy tisztességet szereznek annak, kit érdeme szerint megkoszorúznak vele, leszakított néhány gallyat, tetszetős és ékes koszorút font, s Pampinea fejére illesztette; annak utána e koszorú, míg csak a társaság együtt maradt, látható jele volt mindegyiknek fején a királyi hatalomnak és méltóságnak.

Pampinea, minekutána királlyá választották, csöndet parancsolt, s maga elé hívatta a négy cselédlányt s az ifjak szolgáit; mikor mind elhallgattak, így szólott:

- Hogy mindenekelőtt példát adjak nektek, hölgyeim, mi légyen a módja, hogy társaságunk szüntelenül tökéletesedjék, és rendben, jókedvben és mindennemű szégyenvallás nélkül éljen és fennmaradjon, amennyiben kedvünk telik benne, mindenekelőtt kinevezem udvarmesteremmé Parmenót, Dioneo szolgáját, s reá bízom egész cselédségünk gondját és felügyeletét s általában az egész belső szolgálatot. Rendelem, hogy Sirisco, Pamfilo szolgája, kincstartónk és fizetőmesterünk legyen, és Parmeno utasításai szerint cselekedjék. Tindaro legyen Filostrato s a másik két úr szolgálatjára, szolgálja őket szobáikban, ha a másik kettőt hivataluk gátolja, hogy uraiknak szolgálatjokra legyenek. Misia, az én szolgálóleányom és Licisa, Filoména szolgálóleánya szüntelenül a konyhában lesznek, és gondosan elkészítik amaz ételeket, amelyeket Parmeno náluk megrendel. Rendeljük, hogy Chimera, Lauretta szolgálóleánya és Stratilia, Fiammetta szolgálóleánya gondoskodjanak a hölgyek szobáinak rendbentartásáról és amaz helyiségek takarításáról, amelyekben tartózkodni fogunk; és rendeljük és parancsoljuk, hogy általában mindenki, aki számot tart kegyeinkre, jól vigyázzon, hová megy, honnét jön, hogy akármit hall vagy lát, vidám hírnél egyebet nekünk ide be ne hozzon kívülről.

Minekutána így nagyjában kiadta emez parancsait, melyeket mind egy értelemmel helyeseltek, vidáman felállt, és így folytatta:

- Vannak itt kertek, vannak itt rétek, vannak egyéb kellemetes helyek; menjen hát ki-ki kedve szerint szórakozni, és ha elüti a hármat, mindenki legyen itt, hogy még hűvösben asztalhoz ülhessünk.

Minekutána tehát az új Királynő elbocsátotta a vidám társaságot, az ifjak a szép hölgyekkel együtt, mulatságos beszélgetés közben, lassú léptekkel elszéledtek a kertben, hol tarkabarka lombokból szép koszorúkat kötöttek, és szerelmes dalokat énekeltek. És minekutána itten időztek mindaddig, mígnem a Királynőtől nyert szabadságok ideje lejárt, hazatértek s látták, hogy Parmeno buzgón megkezdte hivatalos munkáját; mert ahogy beléptek az egyik földszinti terembe, látták, hogy az asztalok meg vannak terítve patyolatfehér terítőkkel, s rajtok ezüstösen csillogó poharak, és minden-minden telehintve rekettyevirággal: minekutána a Királynő parancsára megmosták kezöket, a Parmenótól megszabott rendben valamennyien asztalhoz ültek. Felhordták az ízletesen elkészített fogásokat, és felvonultak a legfinomabb fajta borok; a három szolga pedig azon nyomban nesztelenül hozzáfogott a felszolgáláshoz. Mivelhogy minden pompás volt, a rend pedig kifogástalan, valamennyien felvidultak, és kellemes tréfálkozás közben derűs hangulatban ettek. Asztalbontás után a Királynő parancsot adott, hogy hozzák elő a hangszereket (mivelhogy a hölgyek, s hasonlóképpen az ifjak is, mind tudtak táncolni, s némelyikök pompásan muzsikált és énekelt); a Királynő parancsára Dioneo lantot ragadott, Fiammetta pedig hegedűt, s rázendítettek valamely kellemes táncmuzsikára. A Királynő tehát, minekutána a cselédséget elküldötte enni, a többi hölgyekkel s a két ifjúval összefogódzkodott, s lassú lejtéssel táncba kezdett: a tánc után pedig kedves és víg dalokat kezdtek énekelni. Így szórakoztak mindaddig, mígnem a Királynő jónak látta, hogy aludni térjenek: elbocsátotta tehát valamennyiöket, mire az ifjak szobáikba vonultak, melyek külön voltak a hölgyek szobáitól; ottan pedig pompásan megvetett ágyakat leltek, s minden éppen úgy teli volt virággal, mint a terem; szakasztott így volt a hölgyek szobáiban is; levetkőztek tehát, s nyugalomra tértek.

Alighogy a délutáni hármat elütötte, a Királynő fölkelt, fölkeltette a többi hölgyeket s az ifjakat is, mert mint mondotta, ártalmas dolog túlságosan sokat aludni napközben: kimentek hát egy kis rétre, hol magasra nőtt a zöld fű, s hová a napsütés nem tudott behatolni; ottan, hol egy kis szelíd szellő fuvalmát érezték, a Királynő parancsára mind letelepedtek körben a zöld fűbe, s aztán a Királynő beszélt hozzájok:

- Miként látjátok, a nap magasan jár, s nagy a forróság, s nem hallszik egyéb nesz, csak a tücskök cirpelése az olajfák között; annyi bizonyos: ostobaság volna most máshová mennünk. Itt szép és hűvös, s amint látjátok, van itt ostábla és sakkjáték, s mindenki elszórakozhat, ahogy éppen kedve tartja. Ha azonban rám hallgatnátok, nem játékkal mulatnók el a napnak emez forró szakát, hanem azzal, hogy történeteket mesélünk egymásnak; mivel a játékban az egyik fél rendszerint elkomorul, a másik fél pedig, vagy aki nézi, nem sok örömet lel benne, holott az elbeszélés az egész társaságnak élvezetet szerezhet, mivelhogy az, aki mesél, az egész társasághoz szól. Még be sem fejezi egyitek is a maga novelláját, mikor a nap máris nyugovóra hajlik, a forróság alábbhagy, és mi élvezetes sétára indulhatunk, amerre éppen kedvetek tartja; azért tehát, ha javallatomat helyeslitek (mivelhogy ebben hajlandó vagyok kedvetekre tenni), cselekedjünk ekképpen; ha pedig nem helyeslitek, akkor az estebéd órájáig foglalatoskodjék mindenki abban, amiben leginkább kedvét leli.

A hölgyek és ifjak egy értelemmel úgy határoztak, hogy novellákat fognak mesélni.

- Nos hát - szólott a Királynő -, ha így határoztatok, ím ez első napot illetően rendelem, hogy kinek-kinek szabadságában legyen tetszése szerint megválasztania elbeszélése tárgyát.

Annak utána odafordult Pamfilóhoz, ki jobbján ült, és nyájasan odaszólt neki, hogy kezdje meg a sort valamely elbeszélésével. Pamfilo tehát, miközben valamennyien szavát lesték, a parancs hallatára azon nyomban ekképpen fogott szóba.

 

ELSŐ NOVELLA

Ser Cepparrello hamis gyónással becsap egy szent barátot és meghal;
halála után pedig szentnek tisztelik, holott életében igen gonosz ember volt,
és Szent Ciappellettónak nevezik

Bájosabbnál bájosabb hölgyeim, illendő, hogy minden dolog, mit ember cselekszik, annak felséges és szent nevével vegye kezdetét, ki mindeneket alkotott. Minekelőtte tehát elsőül megkezdeném az elbeszélések sorát, szándokom Istennek egyik csodálatos rendelésével kezdenem, hogy annak hallatára megerősödjék az ő rendíthetetlen állandóságába vetett reménységünk, és mindörökre áldjuk az ő nevét. Nyilvánvaló, hogy minden e világi dolog veszendő és mulandó, s kifelé és befelé egyaránt csupa bosszúság, aggság és vergődés és tengernyi veszedelem martaléka, melyeket mi sem elviselni, sem elhárítani semmiféle módon nem bírunk, hahogy Istennek különös kegyelme nem ad nekünk hozzá erőt és okosságot, mivelhogy bennök élünk, s magunk is részeik vagyunk. Mindazonáltal nem szabad azt hinnünk, hogy ím ez kegyelem talán a mi érdemeinkért száll reánk, hanem bizony csupán az ő kegyességéből árad, éspedig azoknak könyörgései révén, kik magok is halandók voltak, mint jómagunk, de míg e földön éltek, nagy jámborul Istennek utait járták, s mostan vele örök életet és boldogságot nyertek; ezeknek elébe terjesztjük kéréseinket ama dolgokban, melyeket üdvösségesnek tartunk magunkra, mivelhogy ők tövéről hegyére ismerik gyengeségünket (talán mivel nem merjük magunk színről színre ily hatalmas bíró elébe terjeszteni könyörgéseinket). És még világosabban megtetszik, mely bőséges kegyességgel vagyon ő irányunkban, ha néhanapján megesik, hogy ítéletünkben megtévedünk, mivelhogy halandó szem pillantása semmiképpen nem tud behatolni az isteni értelem titkosságába, s olyasvalakit állítunk ő szent felsége elébe szószólóul, ki örökös száműzetéssel ki vagyon vetve az ő színe elől, mert ő, ki előtt nincs rejtett dolog, mégis inkább a könyörgőnek tiszta szívét nézi, mint tudatlanságát vagy annak kivetettségét, kit a földi ember pártfogójául kért, s éppen úgy meghallgatja a hozzája könyörgőket, mintha üdvözült volna az ő színe előtt az, kit közbenjáróul választottak. Ez pedig nyilván kitűnik abból a novellából, melyet elmondani szándékozom: "nyilván", mondom, mivelhogy nem Istennek, hanem az embereknek ítéletét veszem számba.

Musciatto Franzesiről, ki dúsgazdag kereskedőből lett lovaggá, mesélik, hogy mikor egyszer Toscanába kellett jönnie Földnélküli Károly úrral, Franciaország királyának öccsével, kit Bonifác pápa hívatott - s ő hajlott is szavára s jött -, eszébe vette, hogy üzletei, mint a kereskedők üzletei többnyire, igen összevissza gabalyodtak, s nem lehet őket könnyűszerrel és gyorsan kibonyolítani; arra gondolt hát, hogy több ember között megosztja őket, és mindent rendben el is intézett, csak abban habozott még, kire bízhatná nyugodtan követeléseinek behajtását néhány burgundi embertől. Habozásának pedig az volt az oka, hogy a burgundokat veszekedő, tisztességtelen és törvénytipró embereknek ismerte; és nem jutott senki oly agyafúrt ember az eszébe, kiben legalább némiképp megbízhatott volna, hogy megállja a sarat amazoknak ravaszsága ellenében. És minekutána efféle vizsgálódásban sokáig törte a fejét, eszébe jutott bizonyos Piatóból való Ser Cepparrello, ki sűrűn bejáratos volt az ő párizsi házába, pöttön egy emberke, fölöttébb kényeskedő-páváskodó; mivel pedig a franciák nem tudták, mit jelent Cepparrello, hát Cappellónak vették, ami az ő nyelvükön kalapot jelent; mivel pedig a mi emberünk mint mondottuk, kicsiny termetű volt, nem Cappellónak, hanem Ciappellettónak nevezték; mindenfelé Ciappelletto néven volt ismeretes, holott Ser Cepparrello néven csak kevesen ismerték. Hát ennek a Ciappellettónak ilyeténképpen folyt élete: jegyző létére szörnyű módon szégyellte volna, ha valamelyik okiratát (bár nem sok ilyet írt) valódinak ítélik, nem pedig hamisnak, ilyesmit aztán annyit szerkesztett volna, amennyit csak kérhettek tőle, mégpedig ingyért szívesebben, mint bárki más busás fizetség fejében. Kérésre és kéretlenül a legnagyobb élvezettel tett hamis tanúságot; mivel pedig akkortájt Franciaországban fölöttébb sokat adtak az esküre, ő ravasz fondorlattal minden pört megnyert, mert valahányszor felszólították, hogy vallomásának igazságát esküvel pecsételje meg, neki bizony meg se kottyant egy-egy hamis eskü. Különös örömet szerzett neki s mindenáron abban mesterkedett, hogy barátok és rokonok és mindennémű más emberek között bajt, ellenségeskedést és perpatvart támasszon, és minél nagyobb baj kerekedett ezekből, annál nagyobb volt az öröme. Ha gyilkosságra, avagy más gazságra felszólították, sohasem tagadta meg, hanem szíves örömest felcsapott; és több ízben is készséges hajlandósággal ráállott, hogy embereket maga kezével megsebesítsen, vagy meggyilkoljon. Éktelenül káromolta Istent és a szenteket, mégpedig a leghitványabb semmiségért is, mivelhogy hirtelen haragban senki sem volt hozzá fogható. Templomba soha be nem tette lábát, és az egyház szentségeit, mint holmi hitványságokat, egytől egyig gyalázatos szavakkal szidalmazta; viszont szívesen és sűrűn látogatta a kocsmákat és a többi becstelen helyeket. A nőket csak úgy kívánta, mint a kutya a korbácsot; férfiakkal azonban többet fajtalankodott, mint akármely más elvetemült gazember. Lopni és rabolni oly nyugodt lelkiismerettel tudott, mint egy szent ember alamizsnát osztogatni; oly falánkul evett és oly mohón ivott, hogy nemegyszer undorító módon visszaökrendezte; hírhedt játékos volt, de rendszerint hamis kockákat használt. De minek szaporítsam a szót? Nála gonoszabb ember még nem született e föld hátán. Gonoszságát hosszú ideig támogatta Musciatto hatalma és rangja; és e réven több ízben is kíméletet élvezett mind a magánemberek részéről, kikkel igen gyakran erőszakoskodott, mind a hatóság részéről, melynek szakadatlanul borsot tört az orra alá. Mikor tehát eme Ser Cepparrello eszébe jutott Messer Musciattónak, aki tövéről hegyére ismerte az élete folyását, Messer Musciatto azt gondolta magában, hogy éppen erre az emberre van szüksége a burgundiak ravaszsága ellenében; magához hivatta tehát, és így szólott hozzá:

- Ser Ciappelletto, én minden itteni üzletemtől vissza akarok vonulni, amint tudod, s mivel egyebek közt ezekkel a csalafinta burgundokkal is dolgom van, nem tudom, kire bízhatnám nyugodtabban követeléseim behajtását, mint éppen rád; ha tehát vállalod ím e feladatot, mivelhogy mostanság úgy sincs semmi dolgod, én hajlandó vagyok kieszközölni számodra a bíróság jóindulatát és illendő részt juttatni neked abból, amit behajtasz.

Ser Ciappelletto, kinek éppen nem volt semmi foglalkozása, és földi javaknak igen-igen szűkében volt, nem sokat töprenkedett, hanem úgyszólván kényszerűségből szívesen elfogadta az ajánlatot, különösen mikor hallotta, hogy az, ki hosszú időn által támasza és védelmezője volt, eltávozik onnét. Azért hát megegyeztek, Ser Ciappelletto pedig, minekutána megkapta a meghatalmazást, és a király ajánló levelét, mindjárt Musciatto elutazása után Burgundiába ment, ahol úgyszólván senki sem ismerte; ottan pedig szokása ellenére azzal kezdte, hogy kíméletesen és szelíden akarta behajtani a követeléseket és elvégezni küldetését, mintha csak későbbre tartogatta volna dühét. Eme munkája közben, minekutána szállást vett két firenzei testvér házában, kik ottan uzsorával foglalatoskodtak, s vele Musciatto kedvéért nagy tisztelettel bántak, történt, hogy betegségbe esett; erre a két testvér azon nyomban orvosokat és ápolókat hívatott, hogy gondozzák, és mindent megtegyenek egészségének helyreállítására. De minden segítség hiábavaló volt, mert az atyafinak, ki már öreg volt, és mindig kicsapongó életet élt, mint az orvosok mondották, napról napra rosszabbra fordult az állapota, mintha csak befészkelte volna magát testébe a halálnak nyavalyája; ezen pedig a két testvér igen-igen búslakodott. És egy napon tőszomszédságában annak a kamarának, melyben Ser Ciappelletto betegen feküdt, ekképpen váltottak szót egymással:

- Mit cselekedjünk evvel? - mondta az egyik a másiknak. - Nekünk ugyan igen kellemetlen ez az eset, mivelhogy ha így betegen kitesszük a szűrét, nagy szégyen háramlik ránk, s egyúttal nyilvánvaló jele lészen ostobaságunknak; mit szólnak majd az emberek, ha meglátják, hogy ilyen hirtelen, halálos betegen kitesszük házunkból anélkül, hogy bármi olyant is cselekedett volna, amit kifogásolhatnánk, holott annak előtte befogadtuk, aztán pedig buzgón ápoltattuk és gyógyíttattuk? Viszont az is igaz, hogy elvetemedett ember, olyannyira, hogy bizonyára nem lesz hajlandó az egyháznak egyik szentségét sem fölvenni; ha pedig gyónás nélkül hal meg, egyik templom sem fogadja be holttestét, s mi több, bekaparják a gödörbe, mint valami kutyát. De még ha meg is gyónik, oly nagyok és oly rettenetesek bűnei, hogy ugyancsak ez történik vele, mivelhogy nem akad oly barát avagy pap, ki feloldozhatná, vagy hajlandó volna feloldozni; éppen ezért, ha nem oldozzák fel, ugyancsak gödörbe fog vettetni. És ha így esik a dolog, akkor ennek a városnak a népe, amely úgyis naphosszat becsmérel bennünket mesterségünk miatt, melyet fölöttébb gyalázatosnak tart, sőt igen vásik a foga arra, hogy kiraboljon bennünket, bizonyára fellázad majd ennek láttán, és ekként fog ordítozni: "Ne tűrjük tovább magunk között ezeket a lombard kutyákat, kiket még a templom sem fogad be!" És megrohanják majd a házainkat, s nemcsak hogy kirabolnak bennünket, hanem talán még fel is koncolnak; ha tehát ez itt elpatkol, mink mindenképpen bajba keveredünk.

Mivelhogy Ser Ciappellettónak - aki, mint mondottuk, ott feküdt a közelben, hol ezek ilyképpen beszélgettek - igen éles volt a hallása, mint általában köztudomás szerint a betegeknek, minden szavukat meghallotta. Behívatta hát őket, és így szólt hozzájok:

- Nem akarom, hogy bármi dologban is gondot okozzak nektek, s ne is féljetek, hogy miattam bármi bajotok esik: hallottam, amit rólam beszéltetek, és szentül hiszem, hogy mindaz bekövetkezik, amit emlegettetek, ha a dolog úgy történik, amint ti gondoljátok; csakhogy másképpen fog történni. Én életemben annyi borsot törtem az Úristen orra alá, hogy ha most halálos órámban még egyszer megteszem, az igazán se nem szoroz, se nem oszt. Hívassatok hát hozzám valami szent és derék barátot, a legderekabbat, akit csak tudtok, ha ugyan akad ilyen, és csak bízzátok rám, s bizony mondom: úgy elintézem a ti dolgotokat is, meg a magamét is, hogy minden jóra fordul, s ti bizonyára meg lesztek velem elégedve.

A két testvér, ámbátor nem nagyon bizakodott ebben, mégis elment az egyik barátkolostorba; ottan kértek egy szent és bölcs embert, hogy jöjjön el meghallgatni egy lombardiainak a gyónását, ki az ő házukban betegen fekszik. Adtak is melléjük egy szent és tiszta életű agg barátot, ki jeles mestere volt a szentírás tudományának s fölöttébb tiszteletreméltó férfiú, kit a város polgárai kiváltképpen alázatos nagy hódolattal öveztek; ezt vitték a beteghez. Mikor belépett abba a kamarába, melyben Ser Ciappelletto feküdt, leült melléje s mindenekelőtt jóságosan vigasztalni kezdte, aztán pedig megkérdezte: mennyi ideje már, hogy utoljára gyónt? Erre Ser Ciappelletto, ki soha világéletében nem gyónt, ekképpen felelt:

- Atyám, én minden héten legalább egyszer szoktam gyónni, de bizony sűrűn előfordul, hogy többször is gyónok; bevallom azonban, hogy mióta beteg vagyok, ennek pedig már nyolc napja múlt, nem gyóntam, mivelhogy annyira elgyötört a betegség.

Felelte erre a barát:

- Fiam, helyesen cselekedtél. Ezentúl se tégy másképpen; látom, nem kerül majd nagy fáradságomba meghallgatni vagy kikérdezni téged, mivelhogy oly sűrűn szoktál gyónni:

Mondá erre Ser Ciappelletto:

- Ne mondd ezt, tisztelendő atyám; én nem gyóntam annyiszor és oly gyakran, hogy ne kívántam volna mindig általános gyónást tenni minden bűneimről, melyekre csak születésem óta utolsó gyónásomig emlékezem; éppen ezért kérlek, jó atyám, hogy aprólékosan, tövéről hegyére kérdezz ki, mintha soha életemben nem gyóntam volna; betegségemmel pedig ne törődj, mivelhogy inkább gyötröm ezt a testet, mintsem hogy nyugtot hagyjak neki, s ezzel olyasmit cselekedjem, amivel lelkemet elveszejtem, melyet az én Üdvözítőm ő drága vére árán megváltott.

Igen tetszettek eme szavak a szent embernek, és olybá vette őket, mint a lelki tisztaság bizonyságait: s minekutána igen megdicsérte Ser Ciappellettónak eme viselkedését, először azt kérdezte tőle, ha vajon elkövette-e valaha a paráználkodás bűnét valamely nőszeméllyel? Ser Ciappelletto nagyot sóhajtott erre, és ekképpen felelt:

- Atyám, ebben a dologban szégyellem megmondani neked az igazat, mivel attól tartok, hogy hívságos dicsekvés bűnébe esem.

Mondá erre a szent barát:

- Mondd csak bátran, mivelhogy aki igazat mond, akár a gyónásban, akár máskor, sohasem vétkezik.

Ekkor Ser Ciappelletto így szólott:

- Mivelhogy efelől megnyugtattál, megmondom: oly makulátlan vagyok én, mint ahogy anyámnak testétől világra jöttem.

- Ó - szólt erre a barát -, Istennek áldása legyen rajtad! Mily istenfélőn cselekedtél! És eme cselekedeteddel sokkal nagyobb érdemeket szereztél, mivel ha akartad volna, jóval könnyebben cselekedhetted volna az ellenkezőjét mint mi vagy akárki más, kit bárminemű regulák kötöznek.

Ennek utána azt kérdezte tőle, vajon vétkezett-e valaha Isten ellen a torkosság bűnében? Erre Ser Ciappelletto nagyot sóhajtott, és azt felelte, hogy igenis, mégpedig sokszor; mivel ezzel úgy vagyon a dolog, hogy a negyven napos nagyböjtön kívül, melyet minden évben megtartanak a jámbor hívek, ő még minden héten legalább báron napot szokott böjtölni kenyéren és vízen, ám ilyenkor oly élvezettel és mohósággal itta a vizet, különösen ha nagyos eltörődött az ájtatosságban vagy a búcsújárásban, min a részegesek szokták inni a bort. És nemegyszer igen meg kívánt holmiféle zöld salátákat, minőket az asszonyok szoktak készíteni, ha falura mennek; néhanapján pedig nagyobb gyönyörűsége tellett az evésben, mintsem illendő volna olyan emberhez, ki ájtatosságból böjtöl, ahogyan ő böjtölt. Mondá erre a barát:

- Fiam, eme bűnök az emberi természetben gyökeredznek, és valóban semmiségek; ezért nem szeretném, ha kelleténél jobban lelkedre vennéd őket. Minden emberrel megesik, akármily szentéletű, hogy hosszú böjtölés után jólesik neki az étel, fáradozás után az ital.

- Ó, atyám - mondotta Ser Ciappelletto -, ne mond ezt vigasztalásomra; hidd meg, jól tudom én, hogy ama dolgokat, melyeket Isten szolgálatjára végez az ember minden porcikájáig tiszta és makulátlan lélekkel kell végeznie; aki pedig másképpen cselekszik, bűnt követ el.

Szólott erre a barát igen elégedetten:

- Jólesik hallanom, hogy ily dicséretesen jár elméd, és örömöm telik benne, hogy ebben tiszta és nyugodt a lelkiismereted. De mondd csak, nem estél-e a fösvénység bűnébe azzal, hogy a kelleténél többet kívántál magadnak, vagy megtartottad azt, amit nem lett volna szabad megtartanod?

Felelte Ser Ciappelletto:

- Atyám, nem szeretném, ha ilyesmit gondolnál felőlem, azért mert ím ez uzsorások házában vagyok: semmi közöm velök; sőt inkább azért jöttem ide, hogy intsem és pirongassam és eltérítsem őket az undok nyerészkedéstől, és hiszem, hogy ez sikerült volna nekem, ha Isten nem látogat meg ekképpen. De tudd meg, hogy atyámtól nagy vagyont örököltem, mikor meghalt, s e vagyonnak nagyobb részét Istennek áldoztam. Annak utána pedig, hogy megélhessek és segíthessem Krisztus szegényeit, apró üzleteket kötöttem, s ezekben bizony nyereségre törekedtem; azt pedig, mit nyertem, mindig megfeleztem Isten szegényeivel: felét a magam szükségére fordítottam, másik felét pedig nekik adtam; s ebben oly igen megsegített engem az én Teremtőm, hogy módomban volt egyre többet javítani helyzetemen.

- Helyesen cselekedtél - mondotta erre a barát -, de vajon nem voltál-e gyakran haragos?

- Ó, szívesen megvallom - felelte Ser Ciappelletto -, hogy bizony ezt a bűnt nagyon sokszor elkövettem. De ki is tudná türtőztetni magát, mikor látja, hogy az emberek naphosszat csupa gyalázatos dolgot művelnek, fittyet hánynak Isten parancsolatainak, nem félnek az ő ítéletétől? Napjában többször is megesett, hogy jobban szerettem volna halott lenni, mint eleven, mikor láttam, hogy az ifjak hívságos dolgokat hajszolnak, s mikor hallottam átkozódásaikat és hamis esküvéseiket, mikor láttam, hogy a kocsmákat járják, elkerülik a templomokat, s inkább a világnak, mint Istennek útjait követik.

Szólott akkor a barát:

- Fiam, ez dicséretes harag, s ezért nem tudnék penitenciát róni reád. De vajon nem esett-e meg véletlenül, hogy e harag emberölésre vitt, vagy mások becsmérlésére vagy egyéb igazságtalanságra?

Felelte neki Ser Ciappelletto:

- Ó, jaj, uram, ó te, kit Isten szíve szerint való embernek gondollak, hogyan is ejthetsz ki ilyen szavakat? Ó, ha csak a legparányibb gondolat is felvillant volna bennem valaha, hogy elkövessek bármit is azokból, miket emlegetsz, mit gondolsz: hinném-e, hogy Isten engem mind mostanáig megtartott volna? Mindezek olyan dolgok, miket az orgyilkosok és a gonosztevők cselekszenek s ha én valaha efféle embert láttam, mindig így szólottam: "Adja Isten, hogy kegyes életre térj."

Mondá akkor a barát:

- Áldjon meg az Isten, fiacskám! Mondd meg most, nem tettél-e hamis tanúságot valaki ellen, nem rágalmaztál-e mást, nem vetted-e el a másét, a tulajdonos akaratja ellenére?

- De igen, uram, igenis - felelte Ser Ciappelletto -, bizony hogy rosszat beszéltem másról. Volt ugyanis egy szomszédom, ki a világ legnagyobb csúfságára egyebet se tett, mint ütötte-verte feleségét, úgyhogy én egyszer minden rosszat elmondtam erről az emberről az asszony rokonainak: annyira megesett a szívem szegénykén, kit az az ember, valahányszor kissé jobban felöntött a garatra, istentelenül elpáholt.

Mondá ekkor a barát:

- Hát jó. Te azt mondtad, hogy kereskedő voltál; vajon megcsaltál-e valaha valakit, a kereskedők szokása szerint?

- Becsületemre, uram, igenis - felelte Ser Ciappelletto -, de én nem tudom, ki volt. Csak annyit tudok, hogy egyszer pénzt hozott nekem, amivel a tőlem vásárolt posztóért tartozott, én pedig számolatlanul beletettem a pénzt a ládámba, és csak jó egy hónap múltán vettem észre, hogy négy garassal több, mint amennyinek lennie kellene. Mivelhogy azonban azt az embert többé sohasem láttam, a pénzt, amit egy esztendeig becsülettel őriztem, hogy visszaadjam neki, mostan a szegényeknek adtam:

Mondá a barát:

- Ez csekélység volt, és helyesen cselekedted azt, amit cselekedtél.

És ezenfelül sok minden egyéb dolgot kérdezett tőle a szent barát, melyekre ő is mind hasonlatosképpen felelt. Mikor pedig már-már a feloldozáshoz fogott, megszólalt Ser Ciappelletto:

- Uram, van még egy vétkem, amelyet nem vallottam meg.

A barát megkérdezte, melyik az, ő pedig így felelt:

- Eszembe jut, hogy valamely szombatnapon a délutáni ima után kisöpörtettem szolgámmal a házat, vagyis nem szenteltem meg illendő módon a szent vasárnapot, ahogy kellett volna.

- Ó, fiacskám - mondta rá a barát -, ez bizony kicsinység.

- Dehogy - felelte Ser Ciappelletto -, ne nevezd kicsinységnek ezt, mert a vasárnapot különösképpen meg kell szentelni, mivelhogy éppen ez napon támadott életre halottaiból a mi Urunk.

Akkor mondá a barát:

- Cselekedtél-e még egyéb valamit?

- Igen, uram - felelte Ser Ciappelletto -, egy ízben szórakozottságomban köptem Istennek templomában.

Elmosolyodott erre a barát, és mondá:

- Fiacskám, efféle dolgokkal ugyan nem kell törődnöd: mi, holott szerzetesek vagyunk, minden áldott nap köpködünk ottan.

Mondá erre Ser Ciappelletto:

- Bizony, hogy nagy illetlenséget cselekedtek, mivel semmit sem kell oly tisztán tartani, mint a szent templomot, melyben áldozatot mutatunk be Istennek.

Egy szó mint száz, sok efféle dolgot mondott még neki, végezetül pedig sóhajtozni kezdett, majd keservesen zokogni, olyan ember módjára, ki akkor facsar könnyet a szeméből, amikor akar. Mondá tehát a szent barát:

- Fiacskám, mi bajod?

Felelte Ser Ciappelletto:

- Ó, jaj, atyám, van még egy bűnöm, melyet még sohasem gyóntam meg, mivelhogy oly igen szégyellem elmondani, valahányszor pedig eszembe jut, sírva fakadok, mint látod, és bizonyosra veszem, hogy Isten sohasem könyörül meg rajtam eme bűnöm miatt.

Mondá ekkor a szent barát:

- Ugyan, fiacskám, mit beszélsz? Ha mindama bűnök, melyeket valaha is elkövettek az emberek, vagy el fognak követni minden emberek, míg a világ világ: ha mindezek megvolnának egyetlenegy emberben, és az oly igaz töredelemmel szánná-bánná bűneit, mint ahogy itt előttem te megbánod őket, bizony oly nagy Istennek jósága és irgalmassága, hogy ha meggyónná őket, valamennyit kegyesen megbocsátaná neki; azért hát mondd el bízvást ama bűnödet.

Mondá akkor Ser Ciappelletto, még mindig keserves könnyek között:

- Ó, jaj, atyám, az én bűnöm igen-igen nagy bűn, és hahogy könyörgéseid nem segítenek hozzá, alig is merem hinni, hogy Istentől valaha bocsánatot nyerek érette.

Mondá neki a barát:

- Csak mondd el bízvást, mivel megígérem neked, hogy könyörögni fogok Istennél éretted.

Ser Ciappelletto csak zokogott, és nem mondotta meg, a barát pedig egyre csak biztatta, hogy beszéljen. Azonban minekutána Ser Ciappelletto zokogásával jó ideig bizonytalanságban hagyta a barátot, nehéz sóhaj szakadt fel belőle, és így szólt:

- Atyám, mivel megígérted, hogy könyörögsz érettem Istennél, megvallom neked bűnömet: tudd meg tehát, hogy kisgyermek koromban egyszer káromló szavakkal illettem anyámat.

És így szólván újból keserves zokogásra fakadt. Szólott akkor a barát:

- Ó, fiacskám, hát ezt tartod oly igen nagy bűnnek? Ó, hiszen az emberek minden áldott nap káromolják az Istent, s ő mégis kegyesen megbocsát annak, aki megbánja, hogy káromolta őt: és te nem hiszed, hogy ezt megbocsátaná neked? Ne sírj, embereld meg magad, mivelhogy bizonyára akkor is elnyernéd bocsánatát, ha egyike lettél volna amaz embereknek, kik őt keresztre feszítették, hahogy olyan töredelem volna benned, aminőt itt előttem tanúsítasz.

Mondá ekkor Ser Ciappelletto:

- Ó, jaj, atyám, mit beszélsz? Bizony gonoszat cselekedtem, és igen-igen nagy bűnt követtem el, hogy szidalmaztam az én édesanyámat, ki kilenc hónapon által nappal és éjjel maga testében hordott engemet, majd százszornál is többször vitt engem nyakában; és bizony, ha nem könyörögsz Istennél érettem, eme bűnöm nem nyer bocsánatot.

Midőn a barát látta, hogy Ciappellettónak nincs több mondanivalója, feloldozta őt, és áldását adta reá, és fölöttébb szent embernek tartotta, mivelhogy szóról szóra igaznak vette azt, amit Ser Ciappelletto mondott. De vajon ki ne hitt volna neki, ha így hallja beszélni ezt az embert halálos ágyán? Végezetül mindezek után mondá neki:

- Ser Ciappelletto, Istennek segedelmével hamarosan meggyógyulsz; ám ha netalán úgy esnék, hogy Isten a te áldott és megtisztult lelkedet magához szólítaná, belenyugodnál-e, hogy testedet a mi kolostorunkban temessük el?

Felelte erre Ser Ciappelletto:

- Igenis, atyám; s mi több, nem is kívánnék máshol nyugodni, mivel megígérted nekem, hogy imádkozol érettem Istennél; egyébiránt is mindig különös tisztelettel voltam a ti rendetek iránt. Annak okáért kérlek, hogy ha visszatérsz kolostorodba, gondoskodjál róla, hogy elhozzák ide hozzám Krisztusnak valóságos testét, melyet ti reggelente az oltáron megszenteltek; mivel (ámbátor nem vagyok méltó rá) engedelmeddel az a szándékom, hogy magamhoz vegyem, annak utána pedig megkapjam a szent utolsó kenetet, hogy legalább keresztényi módon haljak meg, ha már bűnös ember módjára éltem.

A szent ember azt felelte, hogy ennek nagyon örül, és hogy igen jámborul szólott, és gondoskodni fog, hogy rögtön elhozzák az Úr testét hozzá; és így is történt. A testvérek, kik nagyon féltek, hogy Ser Ciappelletto becsapja őket, elbújtak egy deszkafal mögött, mely azt a kamarát, hol Ser Ciappelletto feküdt, elválasztotta egy másiktól; ottan mindent tisztán hallottak, és megértették, amit Ser Ciappelletto a barátnak mondott; és mikor hallották, micsoda bűnöket gyón meg a barátnak, egyiknek-másiknak hallatára olyan nevethetnékjök támadt, hogy majd megpukkadtak, és így szólottak egymás között:

- Ugyan miféle ember ez, kit sem az öregkor, sem a betegség, sem a halálnak félelme, holott már a halál révén vagyon, nem tud eltéríteni gonoszságától, és nem tudja rávinni, hogy ne oly módon haljon meg, miként élt, sem Istennek félelme, pedig immár felkészült rá, hogy hamarosan meg kell jelennie ítélőszéke előtt?

De mikor hallották, hogy a templomban nyer eltemettetést, semmi egyébbel nem törődtek. Ciappelletto kevéssel utóbb megáldozott, és mivel állapota fölöttébb rosszra fordult, felvette az utolsó kenetet; és ama napnak késő estéjén, melyen jámbor gyónását tette, meghalálozott. Ennek utána a két testvér az ő pénzén tisztes temetést rendelt neki; meg is üzenték a barátok kolostorába, hogy estére kelvén, jöjjenek el szokás szerint virrasztani; reggel pedig a holttest dolgában minden szükséges intézkedést megtettek. Mikor a szent barát, ki őt gyóntatta, halálának hírét vette, nyomban a kolostor perjeléhez ment, és kapitulumba csengette a barátokat; mikor pedig egybegyülekeztek, elmondta nekik, hogy Ciappelletto szent ember volt, amiről gyónása alapján meggyőződött. És abban a reményben, hogy az Úristen bizonyára sok csodát művel általa, rávette őket, hogy igen nagy tisztességgel és áhítattal befogadják holttestét. A perjel s mind a többi hiszékeny barátok beleegyeztek ebbe, és estére kelvén valamennyien elmentek oda, hol Ciappelletto uram holtteste feküdt, fölötte nagy és ünnepélyes vigíliát tartottak, reggel pedig karingben és palástban, könyvekkel kezökben és keresztekkel előttök, énekszóval elvonultak a holttestért, és nagy tisztességgel és ünnepséggel elvitték templomukba, és nyomukban ment szinte a városnak egész népe, férfiak és asszonyok: és minekutána a templomban letették, a szent barát, ki őt meggyóntatta, a szószékre lépett, és csodálatos dolgokat prédikált, szólani kezdvén róla, élete módjáról, böjtöléséről és szüzességéről, jámborságáról és ártatlanságáról és szentségéről, és egyebek során elmondotta azt is, mit vallott be neki Ciappelletto sűrű könnyhullajtás közben legnagyobb bűne gyanánt, és ő alig tudta meggyőzni, hogy Isten bizonyára megbocsátja neki azt; annak utána pedig feddeni kezdte a népet, mely őt hallgatta, ekképpen szólván: - Ti pedig Istennek átkozottjai, minden szalmaszálért, mi lábatok elé kerül, káromoljátok Istent, és az ő anyját és a paradicsom minden szentjeit!

És ezeken felül sok egyéb dolgot elmondott Ser Ciappelletto becsületességéről és tisztaságáról; egy szó mint száz, beszédével meggyőzte és ájtatosságra hangolta mindazokat, kik ott jelen voltak, mivelhogy a környék lakossága minden szavát elhitte; olyannyira, hogy a szertartásnak végeztével az egész nép nyüzsögve odatódult a holttesthez; csókolták lábait és kezeit, és minden ruháját leszaggatták róla, és boldog volt, ki csak kis darabkát is megszerezhetett azokból; és egész napon által ott kellett hagyni ekként, hogy mindenek láthassák és eléje járulhassanak. Annak utána pedig a következő éjszakán márványkoporsóban nagy tisztességgel eltemették az egyik kápolnában, és mindjárt utána, a következő napon kezdett a nép hozzája zarándokolni, gyertyákat gyújtani és tisztelni őt, idők múltával pedig fogadalmakat tettek, és fogadalmukhoz híven viaszkalakokat aggattak fel.

És szentségének s tiszteletének híre olyannyira megnövekedett, hogy már szinte senki sem volt, ki valamely szorongattatásában más szenthez fordult volna, mint hozzá; és szent Ciappellettónak nevezték és nevezik ma is. Erősködnek, hogy Isten számos csodát művelt érette, és művel minden áldott nap, hahogy valaki áhítatosan az ő pártfogásába ajánlja magát.

Hát így élt és halt meg a Pratóból való Ser Ciappelletto, s miként hallottátok, szent lett belőle. Én nem akarom kétségbe vonni, hogy szentté válhatott Istennek színe előtt, mivelhogy, ámbár élete bűnös és gonosz volt, utolsó óráján oly igaz töredelmet tanúsított, hogy Isten megkönyörülhetett rajta, és befogadhatta őt országába; mivelhogy azonban ezt titok fedi, én pedig aszerint okoskodom, hogy mi lehet valószínű, amondó vagyok, hogy ő nem annyira a paradicsomban vagyon, mint inkább az ördög kezében, a pokloknak mélységes fenekén. Ha pedig így vagyon a dolog, meg kell ismernünk, mely véghetetlen az Istennek kegyessége irányunkban, mert nem a mi hibánkat, hanem hitünknek tisztaságát nézi, és éppen úgy meghallgat bennünket akkor is, ha valamely ellenségét választjuk szószólónkul, akit barátjának tartunk, miként ha valamely igaz szenthez fordultunk volna, hogy legyen szószólónk az ő kegyelméért. Annak okáért, hogy az ő kegyelméből a jelenvaló szorongattatásban és eme fölöttébb vidám társaságban egészségben és épségben megmaradhassunk, dicsérjük nagy tisztelettel az ő nevét, mellyel kezdettük, s minden szükségünkben neki ajánljuk magunkat abban a biztos hitben, hogy meghallgat bennünket.

És ezzel elhallgatott.

 

MÁSODIK NOVELLA

A zsidó Ábrahám, Giannotto di Civigni ösztönzésére, elmegy a római udvarba:
mikor pedig ottan látja a papok gonoszságát, visszatér Párizsba és megkeresztelkedik

Pamfilo novellája nagyon tetszett a hölgyeknek, és nemegyszer megkacagtatta őket; feszülten figyeltek rá, és miután befejeződött, a Királynő kiadta a parancsot, hogy Neifile, ki mellette ült, gondoskodjék a megkezdett szórakozás folytatásáról, és mondjon ő is novellát. Neifile, kinek éppúgy díszére vált szende bájossága, mint szépsége, vidáman azt felelte, hogy szívesen, és ekképpen fogott hozzá:

- Pamfilo novellájában megmutatta, hogy Isten az ő kegyességében nem a mi hibáinkra néz, ha olyasvalamiből erednek, amit mi nem ismerhetünk meg: nekem pedig szándékom novellámmal bizonyítani nektek, hogy ugyane kegyesség csalhatatlan bizonyossággal megmutatkozik akkor is, mikor türelmesen elnézi azoknak a bűneit, kik ahelyett, hogy bizonyosságot tennének róla, szavaikkal és cselekedeteikkel az ellenkezőt művelik; hogy azt, amit hiszünk, annál nagyobb lelki szilárdsággal követhessük.

Bájos hölgyeim, mint hallomásból tudom, élt Párizsban egy nagykereskedő, derék ember, kit Giannotto di Civigninek neveztek, s ki tisztességgel és becsülettel nagy posztókereskedést folytatott, és benső barátságban volt egy Ábrahám nevezetű dúsgazdag zsidóval, aki ugyancsak kereskedő volt, és tetőtől talpig tisztességes és becsületes ember. Mikor Giannotto az ő becsületességét és tisztességét látta, fölöttébb nagy fájdalom nyilallott szívébe, hogy ez a derék és bölcs és jó ember kárhozatra jut, mivelhogy nincs az igaz hiten. Annak okáért kezdte barátságosan kérlelni, hogy hagyná ott a zsidó hit tévedéseit, és térne meg a keresztény igazságra, mely, miként láthatja, szent és jóságos és szüntelenül virágzik és gyarapodik; míg ellenben nyilván megismerheti, hogy az övé sorvadoz és a végét járja.

A zsidó azt felelte, hogy ő a zsidó hiten kívül semminémű hitet nem tart szentnek avagy jónak, és abban született és abban akar élni és meghalni, és a világon semmi sem tántoríthatja el tőle. Giannotto nem nyugodott bele, hanem kevés napok múltán ugyanezen szavakkal fölvetette előtte a dolgot, és esetlenül-ügyetlenül, afféle kereskedő módjára bizonygatta, mely okoknál fogva különb a mi hitünk a zsidónál. A zsidó pedig nagy mestere volt a zsidó törvénynek, s mégis, akár az a nagy barátság tette, melyet Giannotto iránt érzett, akár a szavai, melyeket a Szentlélek adott emez egyszerű embernek nyelvére, a zsidónak igen kezdettek megtetszeni Giannotto magyarázatai; mindazonáltal hajthatatlan maradt hitében, és nem engedett. És ámbátor ilyen konok maradt, Giannotto soha nem hagyott neki békét, úgyannyira, hogy a zsidót lefegyverezte a szívós kitartás és mondá:

- Nézd, Giannotto, te azt szeretnéd, hogy kereszténnyé legyek, és én hajlandó is vagyok megtenni, de csak úgy, hogy előbb elmegyek Rómába, és ott megnézem azt, akit te Isten földi helytartójának nevezel, és ugyancsak az ő bíboros testvéreinek erkölcseit: és ha mindezt olyannak látom, hogy igazolja a te szavaidat és megbizonyosodom, hogy a te hited különb, mint az enyém, ahogyan te igyekeztél nekem bebizonyítani, megteszem azt, amit mondottam; ha pedig nem olyan, akkor megmaradok zsidónak, ami vagyok.

Giannotto ennek hallatára igen nekibúsult, és így szólt magában: kárba veszett a fáradságom, pedig azt hittem, hogy igen hasznos munkát végeztem, mikor ennek a megtérésében reménykedtem, mivelhogy ha elmegy a római udvarba, és látja a papok gyalázatos és bűnös életét, nemhogy nem válik zsidóból kereszténnyé, hanem még ha keresztény volna is, minden bizonnyal visszatérne a zsidó hitre. És odafordulván Ábrahámhoz, mondá neki:

- Ugyan, barátom, minek veszel magadra ekkora fáradságot és ily nagy költséget, amibe neked ez a római utazás kerül? Nem is szólván arról, hogy a magadfajta gazdag embernek az út tengeren és szárazföldön is csupa veszedelem. Azt hiszed, itt nem akad, aki megkeresztelne? Ha pedig netalán némi kétségeid vannak a hit felől, melyről neked szólottam, hol vannak e hitnek különb mesterei és bölcsebb férfiai, mint itt, kik mindenről felvilágosíthatnak, amit csak akarnál és kívánnál? Annak okáért úgy vélem, hogy emez utazásod fölösleges. Gondold meg, hogy ottan éppolyanok a főpapok, mint aminőket itten láthattál, sőt talán annyival különbek, hogy közelebb vannak a legfőbb pásztorhoz. És ezért, ha megfogadod tanácsomat, máskorra halasztod eme fáradságos utadat, talán valamely búcsúra, melyen esetleg én is társadul szegődöm.

Felelte neki a zsidó:

- Elhiszem, Giannotto, hogy úgy van, amint mondod, de hogy ne szaporítsam a szót, mindenképpen elszántam magam az útra (ha azt akarod, hogy megtegyem, amire úgy kértél), különben semmit nem teszek e dologban.

Mikor Giannotto látta eltökélt akaratát, így szólott:

- Hát járj jó szerencsével.

Magában pedig azt gondolta, hogy ebből ugyan sohasem válik keresztény, ha egyszer meglátja a római udvart; mivel azonban semmit sem veszített vele, belenyugodott. A zsidó lóra ült, és amily gyorsan csak módjában volt, Rómába utazott, mikor pedig odaérkezett, zsidó hitsorsosai nagy tisztességgel fogadták; ottan szállást is vett, és nem szólott senkinek, mi okból jött oda, de óvatosan kezdte figyelni a pápa és a bíborosok és a többi főpapok és mind a többi udvari emberek viselkedését; és mind maga megfigyeléseiből, mivelhogy igen éles eszű ember volt, mind pedig másoktól szerzett értesüléseiből úgy látta, hogy a legnagyobbtól a legkisebbig valamennyien a legszemérmetlenebbül vétkeznek a paráznaságban, mégpedig nem csupán a természetes, hanem a szodomai paráznaságban, és nem tartja őket vissza semmiféle lelkiismeret-furdalás avagy szégyenkezés, olyannyira, hogy a cifralányok és a szépfiúk hatalma éppenséggel nem volt kicsiny bármely nagy dolog véghezvitelében. Ezenfelül mind valamennyien torkosak, borisszák, részegesek voltak és a paráználkodás mellett oktalan állatok módjára leginkább a hasuknak éltek: mindezt nyilván tapasztalta. És tovább vizsgálódván látta, hogy valamennyien fösvények, és mohón kívánják a pénzt, az emberi vért, sőt a keresztény vért, az egyházi dolgokat, bárminéműk legyenek is azok, akár áldozatok, akár a hozzájok tartozó javadalmak, pénzért adták és vették, és élénkebb kereskedést űztek azokkal és több volt a közvetítő, mint Párizsban a posztó- vagy akármiféle más közvetítő; és a nyilvánvaló simoniát egyházigazgatásnak nevezték és a torkosságot életfenntartásnak, mintha bizony Istent - nem is szólván a szavak jelentéséről - meg lehetne csalni a dolgok elnevezésével, éppúgy, mint az embereket, mintha bizony nem ismerné az elvetemült lelkek szándokát. Mindez és sok más egyéb dolog, melyekről jobb nem beszélnünk, sehogy sem tetszett a zsidónak; mivel pedig józan és mértékletes ember volt, úgy vélte, hogy már eleget látott, és feltette magában, hogy visszatér Párizsba, és ekként cselekedett. Mikor Giannotto hírül vette érkezését, ámbár cseppet sem bízott benne, hogy kikeresztelkedik, ha visszatér, elment hozzá, és igen szívesen köszöntötték egymást; minekutána pedig Ábrahám néhány napot pihent, Giannotto megkérdezte tőle, vajon mi a véleménye a szentatyáról és a bíborosokról és a többi udvari emberekről. A zsidó pedig nyomban így felelt rá:

- Én úgy vettem észre, hogy mind gonosz, verje meg az Isten valamennyit: és mondom neked, hogy ha jól figyeltem meg, nem láttam én ott semminémű szentséget, semminémű ájtatosságot; semminémű jó cselekedetet, semminémű jó példát vagy egyebet egyetlen papi emberben sem; de úgy láttam, hogy paráznaság, fösvénység és torkosság és egyéb ily dolgok, és még rosszabbak is (ha ugyan lehetnek ezeknél rosszabbak emberben) oly bőven vannak mind valamennyiben, hogy én inkább tartom azt ördögi boszorkánykonyhának, mintsem isteni cselekedetek műhelyének. És ennek miatta úgy vélem, hogy a ti fő pásztorotok, és ennek következményeképpen mind a többiek, minden gondjukkal és minden csalafintaságukkal azon mesterkednek, hogy a keresztény vallást elpusztítsák a föld színéről és megsemmisítsék, holott úgy illenék, hogy ők legyenek talpkövei és támaszai. Mivel pedig látom, hogy nem következik be az, amiben mesterkednek, hanem a ti vallásotok szüntelenül gyarapszik és egyre fényesebbé és ragyogóbbá válik, azt hiszem, joggal következtetek arra, hogy annak, mint minden hitnél igazabb és szentebb hitnek, a Szentlélek a talpköve és támasza. Ezért, holott rábeszéléseiddel szemben rideg és kemény maradtam, és nem akartam megkeresztelkedni, most nyíltan megmondom neked, hogy semmiképpen el nem mulasztanám a megkeresztelkedést. Menjünk tehát a templomba, és ottan a te szent hitednek bevett szokása szerint kereszteltess meg engemet.

Giannotto, ki éppen az ellenkező következtetést várta, nem ezt, ennek hallatára a világ legboldogabb emberének érezte magát. És elment vele együtt a párizsi Notre-Dame templomba, és megkérte annak papjait, hogy Ábrahámnak adják fel a keresztséget. Azok pedig, midőn meghallották, mit kér, nyomban teljesítették kérését; és Giannotto emelte ki őt a keresztelőmedencéből, és Giovanninak nevezte; annak utána pedig nagy tudományú férfiakkal tökéletesen beavattatta hitünkbe, melyet is ő hamarosan megtanult, és végezetül jó és derék és szent életű ember vált belőle.

 

HARMADIK NOVELLA

A zsidó Melkizedek a három gyűrűről mondott elbeszélésével megmenekedik
ama nagy veszedelemből, melyet Szaladin tervez ellene

Neifile, minekutána novellája általános tetszést aratott, elhallgatott, s akkor a Királynő parancsára Filoména így kezdett beszélni:

- Neifile novellája eszembe juttatja ama furcsa esetet, mely valaha bizonyos zsidókkal történt; minekutána pedig immár kellőképpen szó esett Istenről és a mi Hitünk igazságáról, bizonyára illendő lesz most már az emberek kalandjaira és cselekedeteire áttérnünk; elmondom nektek ama történetet, melynek hallatára talán óvatosabban fogtok felelni ama kérdésekre, melyeket nektek föltesznek. Bájos leánytársaim, tudnotok kell, hogy valamiképpen az ostobaság gyakorta kiránt egy-egy embert boldog állapotából, és feneketlen nyomorúságba taszítja, akként az okosság a bölcs embert a legnagyobb veszedelmekből is kimenti, és tökéletes biztonságos nyugalomba helyezi. És számos példából megtetszik, mennyire igaz, hogy az embert az ostobaság a szerencséből a nyomorúságba taszítja; eme példákat azonban mostan nem kell elmesélnünk, mivelhogy minden áldott nap ezerszámra tárulnak szemeink elé. Hogy azonban az okosság a vigasztalódásnak forrása, arra bizonyságul, ígéretemhez híven, röviden elmondok egy kis novellát.

Szaladin, ki oly igen vitéz ember volt, hogy nem csupán egyszerű emberből Babilónia szultánjává lett, hanem azonfelül számos győzelmet aratott a szaracén és keresztény királyokon, minekutána különb-különb háborúiban és káprázatos pompájában minden kincsét kimerítette, valamiképpen megesett vele, hogy nagy csomó pénzre volt szüksége; mivel pedig nem tudta, honnan teremtse elő oly hirtelen, mint ahogy szüksége volt rá, eszébe jutott egy Melkizedek nevű gazdag zsidó, ki uzsoráskodásból élt Alexandriában; arra gondolt, hogy ez kisegíthetné bajából, ha akarná; de olyan fösvény volt, hogy a maga jószántából ezt sohasem tette volna meg, erőszakot pedig nem akart használni ellene; mivel pedig a dolog igen a körmére égett, egyre törte a fejét, hogyan és miképpen nyerje meg ügyének a zsidót, s végre is az az ötlete támadt, hogy valami tetszetős ürügy alatt kierőszakolja belőle a pénzt. Magához hívatta tehát és barátságosan fogadta, maga mellé ültette, s annak utána így szólt hozzá:

- Derék ember, sokaktól hallottam már, hogy igen bölcs ember vagy, s fölöttébb világosan ítélsz Istennek dolgaiban; annak okáért igen kívánnám megtudni tőled, vajon a három Törvény közül melyiket tartod az igaznak: a zsidót-e vagy a szaracént, avagy a keresztényt.

A zsidó, ki csakugyan bölcs ember volt, szemfülesen észrevette, hogy Szaladin szaván akarja fogni, s valami huncutságba belekeverni; úgy gondolkodott tehát, hogy akármelyiket ítéli is különbnek a másik kettőnél ama három Hit közül, Szaladin mindenképpen eléri célját. Mivel pedig látta, hogy oly feleletet kell adnia, amelynek révén nem esik csapdába, összeszedte az eszét, hamarosan kisütötte, mit kell mondania, és így szólt:

- Uram, a kérdés, melyet nekem feltettél, szép, s ha meg akarom mondani felőle véleményemet, el kell mondanom egy kis történetet: hallgasd meg. Ha emlékezetem nem csal, több ízben hallottam mesélni, hogy élt valaha egy kiváló és gazdag ember, s ennek kincstárában legbecsesebb drágaságai közt volt egy gyönyörűséges és értékes gyűrű; mivel pedig ezt értéke és szépsége miatt meg akarta becsülni, és azt kívánta, hogy utódról utódra szálljon családjában, meghagyta, hogy fiai közül az legyen az ő örököse, akihez hagyatékából e gyűrű kerül, s a többiek mint családfőt tiszteljék és becsüljék. Az, kire a gyűrűt hagyta ugyanígy rendelkezett utódaival és ugyanígy cselekedett, mint az ő elődje; szóval ez a gyűrű hosszú ideig utódról utódra szállt; végezetül pedig olyan embernek kezébe került, kinek három derék szép fia volt, kik híven engedelmeskedtek atyjoknak, miért is mind a hármat egyenlőképpen szerette. És mindegyik ifjú, mert mind ismerte a gyűrű hagyományát, s mind szeretett volna kiválni testvérei közül, tőle telhetőleg kérlelte apját, ki már elaggott, hogy halálos ágyán reá hagyja ama gyűrűt. A derék ember, ki egyenlőképpen szerette mind a hármat, nem tudott dönteni, hogy melyikre hagyja a gyűrűt, s mivel mindegyiknek megígérte, az az ötlete támadt, hogy mind a háromnak kedvére tesz: és egy ügyes mesterrel titokban csináltatott két más gyűrűt, melyek oly igen hasonlatosak voltak az eredetihez, hogy még az is, aki csinálta őket, alig-alig tudta megismerni, melyik az igazi. És halálos óráján nagy titokban mindegyik fiának adott egy-egy gyűrűt, ők pedig atyjok halála után sorban előmutatták gyűrűjöket, mindegyik ezzel bizonyítván, hogy neki van igaza, mivelhogy mindegyik számot tartott az örökségre és a tisztességre, és nem volt hajlandó a másiknak átengedni. Minekutána pedig látták, hogy egyik gyűrű annyira hasonlít a másikhoz, hogy semmiképpen nem lehet megismerni, melyik az igazi, eldöntetlen maradt, s ma is eldöntetlen ama kérdés, melyikök az atyának igaz örököse. És azért mondom neked, uram, ama három Törvény felől, melyeket három népnek adott az Atyaisten, s melyek felől kérdést intéztél hozzám: mindegyik azt hiszi, hogy az ő öröksége, az ő törvénye az igaz, s annak parancsait kell cselekednie; de, hogy melyiké az igazi, az a kérdés éppúgy eldöntetlen, mint a gyűrűk dolgában.

Szaladin észrevette, hogy ez igen ügyesen értette a módját, miképpen meneküljön a csapdából, melyet neki állított; és ezért elhatározta, hogy feltárja előtte szükségét, és meglátja, vajon hajlandó-e kisegíteni őt; és ekképpen cselekedett, és elárulta neki, hogy mit szándékozott tenni abban az esetben, ha nem ily okosan felelt volna meg, mint ahogy megfelelt. A zsidó bőkezűen rendelkezésére adta a rengeteg pénzt, melyet Szaladin kért; Szaladin pedig utóbb mindent az utolsó fillérig visszafizetett; ezenfelül pedig elhalmozta pompás ajándékokkal és minden időkben barátjaként tartotta környezetében, kiváltságos nagy tisztességben.

 

NEGYEDIK NOVELLA

Egy barát, ki fölöttébb súlyos büntetést érdemlő bűnbe esett, ügyesen
megmenekül a büntetéstől, szemére vetvén az apátúrnak ugyanazon bűnt

Alighogy Filoména novelláját bevégezte és elhallgatott, Dioneo, ki mellette ült, meg sem várta a Királynő újabb parancsát, s mivel úgyis tudta, hogy a megkezdett rend szerint rákerül az elbeszélés sora, ekképpen kezdett szólani:

- Szerelmetes hölgyeim, ha jól értem valamennyitek szándokát, mi azért vagyunk itt, hogy elbeszélésekkel mulatságot szerezzünk magunknak; és éppen ezért, ha senkinek sincs ellenvetése, azt gondolnám, hogy mindenkinek szabadságában vagyon (hiszen kevéssel ennek előtte így mondotta Királynőnk is) ama novellát elmondani, mely az ő véleménye szerint a legmulatságosabb: minekutána tehát hallottuk, miképpen mentette meg lelkét Ábrahám ama bizonyos Giannotto di Civigni jó tanácsai révén, és miképpen védelmezte meg dús vagyonát Szaladin cselvetésétől Melkizedek az ő okosságával, szándékomban vagyon kevés szóval elmondani (és remélem, nem ócsároltok majd érette), mely ravaszul mentette meg egy barát önnönmaga testét a legeslegsúlyosabb büntetéstől.

Nem messze tőlünk, Lunigiana földjén van egy kolostor, melyben annak idején nagyobb volt a jámborság és jóval több a barát, mint mai napság, és volt ebben egyebek között egy ifjú barát, kinek élete erejét sem a hideg, sem a böjtök, sem a virrasztások nem tudták megtörni. Történt egy napon, hogy eme fent mondott barát dél tájban, midőn a többi barátok mind szundikáltak, kint sétált egymagában temploma körül, mely meglehetősen magányos helyen állott; és íme megpillant valamely csinos leányzót, ki talán bizonyos odavalósi parasztnak leánya volt, s a mezőn járt-kelt, füveket szedegetvén; alighogy megpillantotta, szörnyen megszállotta a testi gerjedelem. Annak okáért közelebb sompolygott hozzá, beszédbe elegyedett vele, és többről többre, szóról szóra, végezetül is megegyezett vele, és magával vitte cellájába olyképpen, hogy egy lélek sem vette észre, és miközben gerjedelmes izgalmában nem éppen vigyázatosan csintalankodott vele, történt, hogy az apátúr fölébredt szendergéséből, és szép csöndesen odalopódzkodott ama barát cellája elé, s meghallotta a viháncolást, melyet azok csaptak odabent; hogy pedig jobban megismerje a hangokat, óvatosan odasompolygott a cella ajtajához és hallgatódzott, és nyilván megismerte, hogy amaz ajtón belül nőszemély vagyon, és már-már kísértésbe esett, hogy kopogtasson, de annak utána más gondolatra tért; és visszatérvén cellájába, várakozott, mígnem ama barát előjön. A barát, bár még mindig kimondhatatlan élvezettel és gyönyörűséggel foglalatoskodott amaz ifjú leányzóval, mégis gyanút fogott; mivel pedig úgy rémlett neki, hogy a hálóterem felől némi csoszogást hall, odaillesztette szemét egy keskeny ajtóhasadékhoz, és napnál világosabban látta, hogy az apátúr ottan áll és hallgatózik; azon nyomban teljes-tökéletesen megértette, hogy az apátúr kitalálhatta, miképpen a leányzó az ő cellájában vagyon. Igen elbúsult ennek miatta, jól tudván, hogy az ilyesmiért szigorú büntetés jár; de semmivel nem akarván mutatni bosszúságát a leányzó előtt, hirtelenében igen törte fejét, hátha találna valami kibúvót, és ekkor újabb huncutság ötlött eszébe, mely egyenesen a kívánt célhoz segítette. Úgy tett, mintha megelégelte volna mulatságát ama leánnyal és mondá:

- Én most kimegyek, és megnézem, hogyan juthatnál ki innét észrevétlenül; annak okáért hát maradj csöndesen, mígnem visszatérek.

És kiment és kulccsal bezárta az ajtót, s egyenest az apátúr szobájába ment, és átadta neki a kulcsot, miként a barátok valamennyien szokták, midőn távoztak, s ártatlan ábrázattal így szólott:

- Uram, ma reggel nem tudtam hazahozatni mind a fát, mit felvágattam, engedelmeddel tehát szeretnék kimenni az erdőre és elhozatni.

Az apátúr, hogy annál alaposabban tájékozódhassék amannak gyalázatos cselekedete felől, abban a hiszemben, hogy a barát nem vette észre, mikor ő megleste - igen megörvendett eme véletlen eseten, és szívesen átvette a kulcsot, s egyúttal megadta az engedelmet. Mikor pedig látta, hogy amaz eltávozott, elkezdett töprengeni, mit cselekedjék inkább: vajon mind valamennyi barát szeme láttára felnyissa-e annak celláját, és megismertesse velük az ő eltévelyedését, hogy annak utána senki ne zúgolódhasson ellene, ha megbünteti ama barátot, avagy pedig inkább előbb a leányzót kérdezze ki, hogy hogyan is történt a dolog. És meggondolván magában, hogy ez netalán olyan asszony, avagy olyan embernek leánya, kit nem szívesen szégyenítene meg minden barátok szeme láttára, olyképpen határozott, hogy mindenekelőtt megnézi, ki ija-fija, és azután dönt; tehát vigyázatosan odament a cellához, kinyitotta és belépett, az ajtót pedig bezárta.

Mikor a leányzó az apáturat belépni látta, igen megriadott, és oly igen rettegett a megszégyenítéstől, hogy sírva fakadt. Az apátúr pedig rávetette szemét, s mikor látta, mely igen szépséges és friss, hirtelen éppen olyan tüzes testi gerjedelmeket érzett - ámbátor hogy agg ember volt -, mint amaz ifjú barát, és ekképpen dörmögött magában: "Ejnye, miért ne élvezném ki ezt a gyönyörűséget, ha módom van benne; úgyis több kellemetlenségben és bosszúságban van részem, mintsem kedvemre volna. Ez csinos leányzó, és itt van, olyképpen, hogy a világon senki sem sejti; ha rá tudnám venni, hogy kedvemet töltse, nem tudom, miért nem tenném; ugyan ki tudja meg? Soha senki nem tudja meg, a titkos bűn pedig már félig meg is vagyon bocsátva; ilyen alkalom talán soha többé nem akad, s én azt hiszem, csak okosság tőlem, ha üstökénél fogva megragadom a jót, melyet az Úristen küldött." És ekképpen okoskodván, egészen más szándékra tért, mint amellyel idejött; közelebb lépett a leányzóhoz, kezdte szép csöndesen vigasztalni és kérlelni, hogy szüntesse könnyeit: és egy szót a másba fűzvén, végre ráterelte a beszédét maga kívánságára. A leányzó, ki nem volt sem vasból, sem gyémántból, szíves örömest hajlott az apátúr kívánságára: ki is karjaiba ölelte, és összevissza csókolta, majd befeküdt a barátnak ágyába: és tekintettel talán méltóságának fölöttébb nagy súlyára és a leányzó zsenge fiatalságára, vagy netalán félelmében, hogy ártalmára lesz teste súlyával, nem ő maga feküdött annak fölébe, hanem a leányzót vonta maga kebelére, és jó darab ideig ekképpen csintalankodott vele. A barát, ki úgy tett, mintha az erdőbe menne, de a hálóteremben elbújt, midőn látta, hogy az apát egymagában belépett az ő cellájába, egészen megnyugodott, és tudta, hogy terve bizonyosan sikerül; mikor pedig észrevette, hogy amaz bezárkózik, már egész bizonyos volt dolgában. Előjött tehát onnét, ahol volt, loppal odament az ajtóhasadékhoz, melyen által mindazt látta és hallotta, mit az apátúr mondott avagy cselekedett. Mikor az apátúr úgy érezte, hogy elegendőképpen kimulatta magát az ifjú leányzóval, bezárta azt a cellába, maga pedig visszament szobájába, kis idő múltán pedig meglátta a barátot, és abban a hiszemben, hogy már hazatért az erdőből, feltette magában, hogy keményen megpirongatja és börtönbe vetteti, hogy az elhódított zsákmány egyes-egyedül az övé legyen: magához hívatta tehát, keményen és szigorúan ráförmedt, és parancsot adott, hogy börtönbe vessék. Felelt erre a barát azon nyomban:

- Uram, én még nem vagyok oly rég ideje szent Benedek rendjében, hogy minden szokását megtanulhattam volna, te pedig még nem mutattad meg nekem, hogy a barátoknak kötelességök a nőszemélyeket éppúgy magokra venniök, miként a böjtöket és virrasztásokat; mostan azonban, hogy immár megmutattad, hahogy bocsánatot adsz nekem, ez egyszer, ígérem neked, hogy ebben soha többé nem vétkezem, hanem inkább mindig akképpen fogom végezni, ahogyan tőled láttam.

Az apát szemfüles ember volt, s azon nyomban látta, hogy ennek nem csupán több a sütnivalója, mint neki, hanem még szemtanúja is volt annak, amit ő művelt. Mivelhogy pedig tulajdon bűne igen furdalta lelkiismeretét, szégyellte magát olyasmit cselekedni a baráttal, mire ő maga éppen úgy rászolgált, akárcsak amaz. Megbocsájtott hát neki, és lelkére kötötte, hogy egy kukkot se szóljon arról, amit látott: annak utána pedig észrevétlenül kibocsátották a leányzót és utóbb bizonyára több ízben is beeresztették.

 

ÖTÖDIK NOVELLA

Monferrato őrgrófjának felesége tyúklakomával és néhány találó
szóval lelohasztja Franciaország királyának eszeveszett szerelmét

Dioneo novellája eleinte némi szégyenkezést keltett a hölgyek lelkében, és erről bizonyságot tett az a pirosság, mely arcukra kiült; később azután egymásra kacsingattak, és alig tudván magukba fojtani kacagásukat, kuncogva figyelték. Minekutána pedig véget ért, és az elbeszélőt néhány ingerkedő szóval megcsipkedték, a Királynő meg akarván értetni, hogy efféle novellákat nem illendő hölgyek között elmesélni, odafordult Fiammettához, ki mellette ült a fűben, és parancsot adott neki, hogy vegye át a szót. Ez pedig bájosan és sugárzó arccal így kezdte:

- Mivel örömömre addig jutottunk, hogy novelláinkkal bizonygatjuk, mely nagy erejök vagyon a szép és találó visszavágásoknak, másfelől pedig, mivelhogy valamint a férfiaknál fennkölt gondolkodás jele, hogy mindig a magoknál különb hölgy szerelmét áhítozzák, éppen úgy a nőkben is fölöttébb nagy okosság, hogy őrizkednek beleszeretni náluk különb férfiúba: az az ötletem támadt, szépséges hölgyeim, hogy ama novellával, melyet el kell mondanom, bebizonyítom, miképpen óvta magát ettől egy nemes hölgy szavaival és cselekedeteivel, és hogyan térítette el szándokától a férfiút is.

Monferrato őrgrófja fölöttébb bátor férfiú s az egyháznak zászlósura, tengerentúlra ment egy általános kereszteshadjáratban. Midőn Félszemű Fülöp király udvarában, aki éppen útra készülődött Franciaországból ugyanazon kereszteshadjárattal, az őrgróf bátorsága forgott szóban, az egyik lovag olynemű nyilatkozatot tett, hogy nincs a föld hátán az őrgrófhoz és feleségéhez fogható pár; mivelhogy valamint a lovagok között az őrgróf minden nemes tulajdonságban nagyhírű, akképpen felesége a világ minden asszonyánál szebb és derekabb volt. Eme szavak oly igen megindították Franciaország királyának szívét, hogy azon nyomban forrón belészeretett, holott soha életében nem látta, és feltette magában, hogy amaz útban, melyre indult, nem Genovában száll tengerre, hanem más helyen; mégpedig azért, mivelhogy ekként tisztes ürügye lesz arra, hogy meglátogathassa az őrgrófnét, abban a hiszemben, hogy sikerül majd vágyát betöltenie, mivelhogy az őrgróf nem volt otthon.

És amit gondolt, végre is hajtotta: miután valamennyi emberét előreküldötte, ő maga kevés nemes úr társaságában útnak indult: és midőn már közel járt az őrgróf tartományához, egy napon üzenetet küldött az őrgrófnénak, hogy másnapra kelvén várja őt ebéddel. Az okos és eszes asszony vidáman azt válaszolta, hogy ennél nagyobb tisztesség nem érhetné őt, és hogy szívesen várja a királyt. Aztán pedig eltöprenkedett azon, mit jelent vajon, hogy ily hatalmas király eljő az ő látogatására, holott férje nincs itthon: és feltevéséhén nem is tévedett, hogy tudniillik szépségének híre vonja azt ide. Mindazáltal derék asszony lévén elhatározta, hogy tisztességgel fogadja; maga elé szólította hűséges embereit, kik vele maradtak, és minden illendő intézkedést megtett az ő tanácsuk szerint: azonban a lakomát és a fogásokat ő egymaga kívánta elrendezni. Össze is szedetett azon nyomban minden tyúkot a környékről, és meghagyta szakácsainak, hogy csupán ezekből állítsák össze a fogásokat a királyi lakomára, különb-különbféle módokon elkészítve azokat.

A mondott napon tehát megjött a király, s nagy szívességgel és tisztességgel fogadta őt az asszony. Mikor a király meglátta, szebbnek és derekabbnak és kedvesebbnek ítélte, mint a lovag szavai szerint gondolta volna, és fölöttébb elálmélkodott és igen magasztalta, és sóvárgása annál nagyobb lángra gyúlt, minél inkább látta, hogy az asszony mennyivel különb a hírénél. Minekutána pedig kicsinyég megpihent szobáiban, melyek mindama dolgokkal fel voltak ékesítve, mik csak illendők voltak ily nagy király fogadásához, elérkezett az ebéd órája, s akkor a király és az őrgrófné egy asztalhoz ültek, a többiek pedig rangjuk szerint más asztaloknál kaptak illendő helyet. Ottan a királynak szép sorjában számos fogást és pompás és drága borokat szolgáltak fel; ezenfelül pedig néha-néha odapillantott a szépséges őrgrófnéra, kiben igen nagy gyönyörűsége telt. Azonban a király, amint látta az egyik fogást a másik után, kezdett némiképpen csodálkozni, mivel észrevette, hogy ámbár az ételek mind különb-különbfélék, mégiscsak egytől egyig tyúkhúsból volt valamennyi. És ámbátor a király jól tudta, hogy ama hely, ahol mostan mulat, bővében van mindenféle vadnak, ő maga pedig jó előre megjelentette jövetelét az asszonynak, kinek lett volna bőven ideje vadászatot tartani: mégis, akármennyire csodálkozott is ezen, a világért sem kezdett volna más tárgyról beszélgetést, mint csupán a tyúkokról, és mosolygós arccal feléje fordulván, szólott:

- Asszonyom, e vidéken csupán tyúkok születnek, kakasok pedig nem?

Az őrgrófné, ki nagyon is jól megértette a kérdést, úgy látta, hogy az Úristen, kívánsága szerint, pompás alkalmat adott neki, hogy véleményét a királynak értésére adja; bátran feléje fordult hát, és ekképpen felelt:

- Nem, Felséges Uram; de az asszonyok, ha ugyan ruházatban és ékességben némiképpen különböznek más asszonyoktól, mindazonáltal itten is éppolyanok, mint máshol.

A király e szavak hallatára jól megértette, mi volt az oka a tyúklakomának, s mi a rejtett értelmök e szavaknak; és mivel belátta, hogy az ilyen vágású asszonyra hiába vesztegetné a szót, erőszakot pedig nem illenék alkalmaznia, tisztességnek okáért bölcsen kioltotta magában ama szerencsétlen tüzet, éppen úgy, mint ahogy esztelenül lángra gyúlt az asszony iránt. Többé pedig nem csintalankodott vele, mivel félt visszavágásaitól, és reményevesztetten ette végig az ebédet; az ebéd végeztével pedig, hogy a gyors elutazással némiképpen palástolja tisztességtelen szándokát, mely idehozta, megköszönte a tisztes fogadtatást, melyben része volt, mire az asszony Istennek ajánlotta, ő pedig útnak indult Genovába.

 

HATODIK NOVELLA

Egy derék ember bizonyos talpraesett mondással
megszégyeníti a barátok gonosz képmutatását

Minekutána a hölgyek egy értelemmel dicsérték az őrgrófné derékségét, és ama talpraesett rendreutasítást, melyben Franciaország királyát részesítette, Emilia, ki Fiammetta mellett ült, a Királynő kívánságára bátran így kezdett beszélni:

- Nekem nincs okom elhallgatnom azt a csípős feleletet, melyet egy derék világi ember adott egy fukar barátnak, bizonyos mulatságos és egyúttal dicséretes mondással.

Nos tehát, kedves hölgyeim, nem is oly rég ideje élt a mi városunkban Szent Ferenc kisebb rendjének egy szerzetese, ki a gyalázatos eretnekséget nyomozta, és ámbátor minden erejével azon volt, hogy a keresztény hit szent és odaadó hívének tartsák, mind a többi barátok módjára éppoly ügyesen kinyomozta azokat, kiknek teli volt pénzeszsákjuk, mint azokat, kiknél hitbéli fogyatkozást szimatolt. Eme buzgólkodásban véletlenül rábukkant egy derék emberre, kinek több volt a pénze, mint esze, s ki nem éppen hitbéli fogyatkozásból, hanem csak úgy beszéd közben, talán a bortól, vagy a túlságos jókedvtől felhevülten, kiszalasztotta száján társasága előtt egy napon, hogy neki olyan pompás bora van, amit még a Krisztus is megihatna. Mivel ezt megjelentették az inkvizítornak, az pedig megtudta, hogy az illetőnek nagy birtokai vannak, és duzzadt az erszénye, cum gladiis et fustibus, nagy sebbel-lobbal, kíméletlenül eljárást indított ellene, nem annyira abban a reményben, hogy megszünteti a vádlott hitetlenségét, mint inkább azért, hogy e réven majd firenzei aranyak ütik markát; és csakugyan így is történt. Magához idéztette tehát és megkérdezte, vajon igaz-e ama dolog, mellyel vádolják. A derék ember igennel válaszolt, és elmondotta, hogyan történt. A szent inkvizítor, Aranyszájú Szent János tisztelője, ekképpen felelt rá:

- Tehát te Krisztust iszákosnak, finom borokra áhítozónak mondottad, mintha csak holmi Kortyondi volna, vagy más magatokfajta korhely, részeges kocsmatöltelék? És mostan alázatosan szólván szeretnéd bebizonyítani, hogy ez fölöttébb ártatlan dolog; csakhogy nem olyan ám, amilyennek véled; bizony megérdemelnéd érte a máglyahalált, hahogy érdemed szerint akarnánk veled elbánni.

Efféle s más ilyen szavakkal szólott hozzá, oly fenyegető arccal, mintha csak ez lett volna amaz Epikuros, ki tagadja a lélek halhatatlanságát. És hamarosan oly igen ráijesztett, hogy a derék ember bizonyos közvetítők révén Aranyszájú Szent János kenőcsével (mely igen hasznos orvosság a papok és kiváltképpen a ferences barátok undok kapzsisága ellen, kik pénzt nem is mernek érinteni) jócskán megkente kezeit, hogy kíméletesebben bánjon vele. Ezt a kenőcsöt, melyről, bármily nagy erejű, Galenus nem szól orvosi könyveinek egy részében sem, oly igen bőségesen alkalmazta, hogy a máglyahalál, mellyel fenyegették, kegyelemből keresztre változott; és mintha csak keresztesháborúba kellett volna indulnia, hogy zászlaja annál szebb legyen, olyképpen rótta ki a büntetést a barát, hogy fekete alapon sárga keresztet kellett viselnie a ruháján. Ezenfelül pedig, minekutána a pénzt megkapta, több napokon által maga mellett tartotta, és penitenciaképpen szabta reá, hogy minden reggel misét hallgasson a Santa Croce templomban, ebéd idején pedig előtte megjelenjen, viszont a napnak többi részében azt teheti, amit akar. Ki is mindezt szorgosan megcselekedte, s annak utána történt bizonyos reggelen, hogy a misében oly evangéliumot hallott, melyben e szavakat énekelték: Százszorosan kaptok vissza mindent, és bírni fogjátok az örök életet. Eme szavakat szorosan megtartotta emlékezetében, és a kapott parancs szerint ebéd idején megjelent az inkvizítor előtt, kit éppen asztalnál lelt. Kérdezte akkor tőle az inkvizítor, vajon hallgatott-e misét aznap reggel. Ő pedig tüstént ekképpen felelt rá: - Igenis, uram.

Mondá neki akkor az inkvizítor:

- Nem hallottál-e abban olyas dolgot, miben kétséged volna, vagy mit megkérdezni óhajtanál?

- Nem én - felelte a derék ember -, semmiben sincs kétségem, amit hallottam, s mi több, mindent szilárdan igaznak hiszek. Mégis hallottam valamit, ami irántad és a többi barátok iránt fölöttébb nagy szánakozást ébresztett és ébreszt bennem, midőn meggondoltam, mely istentelen dolgotok lesz nektek odaát a másvilágon.

Kérdezte akkor az inkvizítor:

- És mi volt amaz ige, mely akkora sajnálkozást ébresztett benned irántunk?

Felelte a derék ember:

- Uram, amaz igéje volt ez az evangéliumnak, mely ekképpen hangzik: Százszorosan kaptok vissza mindent.

Mondá erre az inkvizítor:

- Ez így vagyon; de hát miért ébresztett benned szánakozást e mondás?

- Uram - felelte a derék ember -, megmondom neked: mióta idejárok minden áldott nap, látom, hogy odakint a sok szegény embernek néha egy, néha két roppant üstnyi levest küldötök ki, ami a tiétek és a kolostor szerzeteseié, de nektek már nem kell; éppen azért, ha a másvilágon mindent százszorosan fizetnek vissza, akkor nektek annyi levesetek lesz, hogy bizonyára mind egy szálig benne fulladtok.

Ámbátor a többiek, kik az inkvizítor asztalánál ültek, valamennyien kacagtak, az inkvizítor igen megmérgesedett, mivel megérezte, hogy a mondás az ő képmutató levesosztogatására célzott; és ha nem lett volna már az előbbi eljárás miatt is sok kellemetlensége, újabb eljárást akasztott volna ennek a nyakába ama csúfondáros mondása miatt, mellyel beléje és a többi semmirekellőbe belecsípett: és bosszúságában parancsolta neki, hogy felőle cselekedje azt, amit akar és többé ne kerüljön a szeme elé.

 

HETEDIK NOVELLA

Bergamino, Primassóról és Clugny apátjáról mondott novellájával, ügyesen
megcsipkedi Cane della Scala urat hirtelen rájött fösvénysége miatt

Emilia mulatságos elbeszélése a Királynőt és mind a többieket kacagásra fakasztotta, és dicsérgették a keresztes ember jó ötletét. Minekutána azonban a kacagás elült, és valamennyien elcsendesedtek, Filostrato, kire a beszéd sora került, ekképpen fogott szóba:

- Érdemes hölgyeim, pompás dolog beletalálni a mozdulatlan céltáblába, de az aztán szinte csodálatos, hogy az íjász beletalál valamibe, ami váratlanul és hirtelen felbukkan. A papok bűnös és gyalázatos élete sok tekintetben szinte szakasztott megtestesülése a gonoszságnak, s fölöttébb megkönnyíti a dolgát annak, kinek kedve van beszélni róla, gúnyolni és feddeni mindenkit, ki erre az életmódra vágyakozik. És ezért, bár ama derék ember igen helyesen cselekedett, midőn megcsúfolta az inkvizítort a barátok képmutató jótékonykodása miatt, kik azt adják a szegényeknek, mit inkább illenék a disznóknak adniok, vagy szemétre vetniök, mégis véleményem szerint inkább megérdemli a dicséretet az, kiről beszélni óhajtok, az előbb elhangzott novellához fűzvén szavaimat: ki is bizonyos Cane della Scala urat, e bőkezű férfiút, kit hirtelen és szokatlanul elfogott a fösvénység, szellemes novellával csipkedte meg, másoknak képében mutatván be azt, mit rája értett; a novella pedig hangzik ekképpen:

Miként dicső híre-neve világszerte nagy szóval hirdeti, Cane della Scala uram, kinek minden dolgában igen kedvezett a szerencse, egyike volt a legjelesebb és legdicsőbb uraknak, kiket csak második Frigyes császár kora óta máig ismertek nálunk Itáliában. Ez, minekutána egyszer elhatározta, hogy nevezetes és pompázatos ünnepséget rendez Veronában, melyre számtalan ember összesereglett volna mindenfelől, főképpen pedig az udvari mulattatók mindennémű fajtája, hirtelen (Isten tudja, mi okból) mást gondolt, és azokat, kik már odajöttek, részben megajándékozta, részben pedig elbocsájtotta. Csak egyetlen ember maradt ott, bizonyos Bergamino nevezetű - aki ékesszavú és visszavágni kész szónok volt, el sem hitte volna róla, aki nem hallotta - mivel sem ajándékot nem kapott, sem el nem bocsájtották; ott maradt tehát abban a reményben, hogy ez a jövendőben valamiképpen hasznára válik. Cane uram azonban fejébe vette, hogy bármivel ajándékozná is meg, azt haszontalanabbul vesztegetné el, mintha tűzbe vetette volna; de nem mondott és nem is üzent semmit e véleménye felől. Mikor Bergamino kevés napok múltán látta, hogy sem nem hívják, sem nem kérik valamely mesterségébe vágó dologra, ezenfelül pedig a maga és lovai és szolgái költségei a fogadóban immár igen megszaporodtak, búsulásnak eresztette fejét; de azért csak várakozott, mivel nem javallotta az elutazást. És minthogy három pompás és díszes öltözetet hozott magával, melyeket más uraktól kapott ajándékba, hogy méltóképpen jelenhessen meg az ünnepségen: mikor a fogadós a fizetséget követelte, előszörre odaadta neki az egyiket, annak utána pedig, hogy még jó sok ideig ottan mulatott, oda kellett adnia a másodikat is, hahogy békességben akart maradni továbbat is gazdájával; és már a harmadikat kezdte megenni, elszántan arra, hogy mindaddig ott marad, míg abban tart, és csak azután ered útnak. Nos, miközben a harmadik öltözetet fogyasztotta, történt, hogy egy napon búbánatos ábrázattal megállott Cane uram színe előtt, ki éppen ebédelt. Mire Cane uram meglátta, inkább azért, hogy csipkelődjék vele, mintsem hogy annak valami jóízű mondásával mulassa magát; így szólt hozzá:

- Bergamino, mi bajod? Olyan búbánatos ábrázattal állsz itten! Inkább mesélj valamit.

Akkor Bergamino, mintha már rég ideje kieszelte volna a mondókáját, egy pillanatig sem gondolkodott, hanem a maga ügyének támogatására azon nyomban belefogott a következő elbeszélésbe.

- Uram, bizonyára tudod, hogy Primasso igen nagy mestere volt a deáki tudománynak, azonfelül pedig mindenkinél különb és ügyesebb verselő is, s eme dolgok oly nagy tisztességet és hírnevet szereztek neki, hogy ha személy szerint nem is mindenütt ismerték, neve és híre szerint szinte senki sem volt, ki ne tudta volna, kicsoda Primasso. Nos megtörtént, hogy midőn egy ízben Párizsban nagy ínségben volt, ami igen sűrűn megesett vele, mivelhogy tehetségét a vagyonos emberek nemigen becsülték meg, hírét vette, hogy Clugny apátura a jövedelme révén mindenek hite szerint a leggazdagabb főpap a pápa után Istennek egyházában; és csodálatos és nagyszerű dolgokat hallott felőle: hogy nagy udvart tart, és hogy ételt-italt meg nem tagad soha senkitől, aki elmegy hozzá, hahogy oly időben járul eléje kérésével, mikor az apátúr éppen ebédel. Mikor Primasso ezt hallotta, olyan ember lévén, kinek nagy öröme tellett benne hatalmas férfiakat és urakat látnia, feltette magában, hogy elmegy megtapasztalni emez apátúr bőkezűségét és megkérdezte: mennyire esik Párizstól ama hely, hol mostan lakik. Erre azt a választ kapta, hogy a nyaralója körülbelül hat mérföldnyire van; Primasso erre azt gondolta, hogy ha kora reggel útnak ered, éppen ebéd idejére odaérhet. Megmutattatta tehát magának az utat, de mivel útitársa nem akadt, ő pedig félt, hogy szerencsétlenségére eltéved, és olyan helyen lyukad ki, hol nem egyhamar kap valamit enni hogy ne maradjon éhkoppon, ha netalán ilyesmi történik vele, elhatározta, hogy három kenyeret visz magával, úgy gondolván, hogy vizet mindenütt talál (aminthogy amúgy sem élt-halt érette). Kebelébe dugta hát a kenyereket és útnak eredt, és oly szerencsével járt, hogy éppen az ebéd órája előtt érkezett oda, hol az apátúr lakott. És belépvén, mindent végigjárt és megtekintett, és látta a rengeteg megterített asztalt és a nagy sürgés-forgást a konyhán és a sok mindenfélét, amit az ebédhez készítettek, és így szólott magában: csakugyan, itt minden oly nagyszerű, amint beszélik. És kevés ideig figyelmesen nézegette ím ez dolgokat, midőn az apátúr udvarmestere (mivelhogy az ebéd órája elérkezett) parancsolta, hogy adjanak vizet a kézmosáshoz; minekutána pedig vizet adtak, mindenkit asztalhoz ültetett. Történetesen úgy esett, hogy Primasso éppen a szoba ajtajával szemben kapott helyet, amerről az apátúrnak be kellett jönnie, hogy az ebédlőterembe jusson. Szokás volt pedig amaz udvarban, hogy az asztalra sem bort, sem kenyeret, sem egyéb ennivalót vagy innivalót mindaddig nem helyeztek, míg az apátúr asztalhoz nem ült. Minekutána tehát az udvarmester megterítette az asztalokat, üzente az apátúrnak, hogy amikor parancsolja, készen van az ebéd. Az apát kinyittatta az ajtót, hogy a terembe lépjen, és mivel bejövet előrenézett, és véletlenül az első ember, ki szemébe ötlött, Primasso volt, kinek meglehetősen hitvány volt az öltözete, s kit ő látásból sem ismert, midőn megpillantotta, azon nyomban valamely gonosz ötlet támadt elméjében, aminő még soha abban nem támadott, és így szólt magában: Nézze meg az ember, kit etetek én itten! És visszafordulván, parancsolta, hogy csukják be az ajtót, és kérdezte azokat, kik a környezetében voltak, ha vajon ismeri-e valaki ama csavargót, aki a szobának ajtajával szemben ott ül az asztalnál. Mindenki azt mondta rá, hogy nem. Primasso, akinek ehetnékje volt már, mivelhogy sokat gyalogolt, koplalni pedig nem szokott, minekutána valamelyest várt, és látta, hogy az apát csak nem jön, előhúzta az egyik kenyeret abból a háromból, amit magával hozott, és falatozni kezdett. Kisvártatva az apátúr parancsolta egyik szolgájának, hogy nézze meg, vajon elment-e már ama Primasso. Felelte a szolga: "Nem ment el, uram, s mi több, kenyeret eszik, mit úgy látszik, magával hozott." Mondá akkor az apát: "Hát csak egye a magáét, ha van neki, mivelhogy a miénkbe már ma nem vásik foga."

Az apátúr szerette volna, ha Primasso magától eltakarodik, mivelhogy elzavarni nem tartotta illendőnek. Primasso, minekutána megette az egyik kenyerét, s az apátúr nem jött, belekezdett a másodikba: ezt is ugyancsak megjelentették az apátúrnak, ki ismét megnézette, vajon eltakarodott-e már. Végezetül, hogy az apátúr csak nem jött, Primasso, minekutána a másodikat is elfogyasztotta, nekilátott a harmadiknak: hasonlatosképpen ezt is megjelentették az apátúrnak, kinek a dolog szeget ütött a fejébe, s így szólott magában: Miféle különös új dolog jutott ma az eszembe? Miféle fösvénység? Miféle gyalázatosság? És miért? Én már hosszú évek óta mindenkinek adtam ennie, aki kért, s nem néztem, ha vajon nemes ember-e avagy paraszt, szegény-e avagy gazdag, kereskedő-e avagy csaló, és megszámlálhatatlanul sok csavargót láttam tulajdon szememmel dőzsölni, de soha még olyan gondolat eszembe nem ötlött, amilyen ma ötlött eszembe emez ember miatt: bizonyos, hogy nem lehet holmi hitvány ember, ki miatt így rám jött a fösvénység: bizonyára valami kiváló ember ez, kit én csavargónak néztem, olyannyira, hogy visszariadt a lelkem megvendégelni őt. És ekként szólván, tudni akarta, hogy kicsoda; mikor meghallotta, hogy Primasso, ki azért jött hozzá, hogy lássa az ő bőkezűségét, melynek hírét hallotta, igen elszégyellette magát az apátúr, mivelhogy már annak előtte régen derék embernek ismerte őt; s mivel szerette volna jóvátenni baklövését, mindenképpen abban fáradozott, hogy megtisztelje. És ebéd után, miként a híres-neves Primassóhoz illett, pompás ruhákba öltöztette, megajándékozta pénzzel és paripával, és tetszésére hagyta, hogy távozik-e, vagy marad; Primasso megelégedetten tért vissza lóháton Párizsba, honnan gyalogszerrel jött, minekutána forró köszönetet mondott neki mindenért.

Cane uram, ki eszes úriember volt, minden egyéb magyarázgatás nélkül nagyon jól megértette, mit akart ezzel mondani Bergamino, és mosolyogva így szólt hozzá:

- Bergamino, alaposan értésemre adtad ínségedet, jelességedet és az én fösvénységemet, valamint hogy mit kívánsz tőlem: és valóban soha úgy, mint most temiattad, nem lett még úrrá rajtam a fösvénység; de bizony én kiverem azt magamból ama bottal, amelyet te magad megismertettél velem.

És parancsolta, hogy kifizessék Bergamino fogadósát, s minekutána bőkezűen megajándékozta őt egyik öltözetével, ellátta pénzzel és paripával, s tetszésére bízta ez alkalommal, vajon továbbindul-e avagy ott marad.

 

NYOLCADIK NOVELLA

Guiglielmo Borsiere csattanós mondással ostorozza
Ermino de Grimaldi úr fösvénységét

Filostrato mellett ült Lauretta, ki minekutána meghallgatta Bergamino ügyességének dicséretét és tudta, hogy most neki kell valamit elmondania, nem is várt parancsra, hanem bájosan így kezdett beszélni:

- Kedves társnőim, az előbbi novella arra indít, hogy elmeséljem nektek, miként ostorozott egy derék udvari ember hasonló módon s ugyancsak eredményesen egy dúsgazdag kereskedőt fösvénysége miatt; és ámbár a vége ennek is olyan, mint az előbbié, azért mégis szívesen fogadhatjátok, mivelhogy szerencsés a befejezése.

Volt tehát jó darab idővel ezelőtt Genovában bizonyos Ermino de Grimaldi nevezetű nemes úr, aki (legalábbis így hitte mindenki) rengeteg földbirtok és vagyon ura lévén, sokkal-sokkal gazdagabb volt minden más dúsgazdag polgárnál, kit csak az idő tájt Itáliában ismertek, és valamint gazdagságban minden más olaszt felülmúlt, akként fösvénységben és garasoskodásban a világ minden más fösvény és garasos emberét jócskán felülmúlta: mivelhogy nem csupán mások megvendégelése elől zárta be erszényét, hanem a maga személyét illető dolgokban is, éppúgy az evésben és ivásban, gyalázatosan szűkmarkú volt; csúfjára a genovaiak általános szokásának, kik szerettek szépen öltözködni, ő szégyelletesen szűkmarkú volt, csak hogy ne kelljen pénzt kiadnia. Ennek miatta, s méghozzá méltán, feledésbe ment Grimaldi vezetékneve, és már mindenki csak így nevezte: Zsugori Ermino. Történt amaz időkben, midőn fukarkodásával meggyarapította vagyonát, hogy Genovába érkezett egy jó erkölcsű és ékes szavú udvari mulattató, bizonyos Guiglielmo Borsiere nevezetű; ez cseppet sem hasonlított a maiakhoz; hiszen ezek az afféle emberek romlott és gyalázatos erkölcseinek nagy csúfságára, kik manapság számot tartanak arra, hogy nemes embereknek és uraknak nevezzék és tartsák őket, inkább a szamár nevezetet érdemelnék; mivelhogy a leghitványabb emberek szennyében és aljasságában növekedtek, nem pedig az udvari életben. Mert míg amaz időkben főképpen abban foglalatoskodtak, hogy szüntelenül fáradoztak, miképpen teremtsenek békét, ahol háború vagy visszavonás támadott nemes emberek között, vagy miképpen üssenek nyélbe házasságokat, rokonságokat és barátságokat, avagy hogy kedves és tréfás mondásokkal felüdítsék a megfáradott emberek lelkét, és felvidámítsák az udvarokat, és kemény, atyai feddésekkel ostorozzák a gonoszok bűneit, és mindezt ugyan csekély jutalomért; ma mind abban töltik idejöket, hogy egymásról rosszat mondanak, konkolyt hintenek, gyalázatos és becstelen dolgokat mondanak, s ami még rosszabb, mindezt az emberek szeme láttára cselekszik, és egymásnak gonoszságokat, szégyelletes és förtelmes dolgokat vetnek szemére, akár igazak ezek, akár nem, s a nemes embereket álnok hízelkedésekkel hitvány és becstelen dolgokra csábítják; s minél förtelmesebb szavakat mond, vagy cselekedeteket művel valaki, annál nagyobb böcsületben vagyon, s annál jobban kitüntetik a legnagyobb jutalmakkal a mai nyomorult és elfajzott urak: nagy szégyene és gyalázata bizony ez a mai világnak, s nyilvánvaló bizonysága, hogy ha a virtus eltűnik a föld színéről, a nyomorult halandókat a bűnök fertőjében hagyja.

De visszatérvén ahhoz, amivel kezdettem, s amitől jogos felháborodásom a kelleténél jobban eltérített, elmondom, hogy ama fent mondott Guiglielmót Genova minden nemes embere megbecsülte és szívesen látta. Midőn tehát néhány napot eme városban töltött, és sok mindenfélét hallott Ermino úr fösvénységéről és garasoskodásáról, látni akarta őt. Ermino úr már hallotta, hogy emez Guiglielmo Borsiere derék férfiú, s mivel mégiscsak volt benne egy szemernyi nemesség, ha ugyan fukar ember volt is, eléggé barátságos szavakkal és vidám arccal fogadta, és különb-különbféle dolgokról elbeszélgetett vele, és beszélgetés közben a társaságában időző egyéb genovai urakkal együtt magával vonta őt egyik új házába, amely remekbe készült, s minekutána mindent megmutogatott, így szólt hozzá:

- Nos, Guiglielmo uram, ki már annyi mindent láttál és hallottál, tudnál-e valami olyast mondani, amit még soha senki sem látott, hogy ráfestessem ide, ennek a házamnak a falára?

Guiglielmo ennek a pökhendi beszédnek hallatára ekképpen válaszolt:

- Uram, nemigen hinném, hogy olyasmit tudnék mondani neked, mit még soha senki sem látott, legfeljebb tüsszentést vagy más hasonlatos dolgot javallhatnék festményül; de ha parancsolod, szívesen mondok neked olyasvalamit, amit nem hiszem, hogy láttál volna valaha.

Ermino uram így szólt:

- Ejnye, kérlek, hát mondd meg, mi az?

Tudniillik nem számított rá, hogy olyan feleletet kap, amilyet aztán kapott, Guiglielmo tehát azon nyomban így felelt neki:

- Festesd le itten a Bőkezűséget.

Mikor Ermino úr ezt a választ meghallotta, hirtelenében oly igen elszégyellette magát, hogy volt ereje azon nyomban úgyszólván ellenkezőjére változtatni lelkét, mint amilyen mindeddig volt, és így szólott:

- Guiglielmo uram, én bizony le is festetem azt, mégpedig olyan módon, hogy sem te, sem más többé joggal nem mondhatjátok nekem, hogy én azt sohasem láttam s nem ismertem.

És Guiglielmo mondásának oly nagy volt a hatása, hogy innen kezdve Ermino lett a világ legbőkezűbb és legelőzékenyebb embere, és senki azok közül, kik amaz időben Genovában éltek, nem becsülte meg hozzá hasonlóan az idegeneket és polgártársait.

 

KILENCEDIK NOVELLA

Ciprus királya egy gascogne-i hölgy találó megjegyzésére
pipogya emberből bátor emberré válik

A királynő utolsó parancsa Elisának szólt, ki be sem várta azt, hanem bátran belekezdett:

- Ifjú hölgyeim, már gyakorta megesett, hogy amit minden feddés és sok büntetés sem tudott elérni egy-egy emberben, megtette véletlenül egy-egy szó, amit nem is ex proposito mondottak. Ez nyilván megtetszik abból a novellából, melyet Lauretta elmesélt, s én is ugyanerről akarok bizonyságot tenni egy másik nyúlfarknyi novellával: mivelhogy pedig a jó történetek mindig hasznunkra vannak, bárki mondja is el, figyelmező lélekkel illendő meghallgatni azokat:

Elmesélem tehát, hogy Ciprus első királyának idejében, minekutána Bouillon Gottfried meghódította a Szentföldet, történt, hogy egy gascogne-i nemes hölgy elzarándokolt a Szent Sírhoz, onnan visszatérőben Ciprus szigetére érkezvén, néhány gonosz ember hitványul bántalmazta: mivel semminémű elégtételt nem kapott, módfelett elbúsult ezen, s úgy gondolta, hogy panaszra megyen a királyhoz; csakhogy valaki azt mondotta neki, hogy kárba veszett fáradság volna, mivel a király gyenge és gyáva ember, és nemcsak nem torolja meg törvény szerint a másokon esett bántalmakat, hanem a rajt esett gyalázatosságokat is hitvány gyávasággal tűri; olyannyira, hogy ki-ki azzal könnyít bárminémű bosszúságán, hogy őt sértegeti vagy szidalmazza. Ennek hallatára a hölgy elvesztette abbéli reménységét, hogy elégtételt kapjon, de hogy némiképpen mégis könnyítsen bosszúságán, feltette magában, hogy a királyt megcsúfolja gyávaságáért; és zokogva eléje járult, s így szólott hozzá:

- Felséges Uram, nem azért járulok színed elé, mintha megtorlást várnék a rajtam esett bántalomért, hanem elégtételképpen annak fejében oktass engemet arra, miképpen tűröd el ama bántalmakat, melyeket, mint hallom, ellened elkövetnek, hogy megtanulván, magam is türelmesen elviseljem azt, mi rajtam esett; Isten látja lelkemet, az én bajomat is neked adnám szívesen, mivelhogy te olyan szívesen viselsz el mindent.

A király, ki mindaddig pipogya és renyhe ember volt, mintha csak álomból riadt volna fel, mindjárt azzal kezdte, hogy keményen megtorolta a bántalmat, mely ama hölgyön esett, s annak utána fölöttébb szigorún üldözött mindenkit, ki azontúl bármiben is vétett a koronájának tartozó tisztelet ellen.

 

TIZEDIK NOVELLA

Alberto da Bologna mester ügyesen megszégyenít egy hölgyet,
aki őt akarta megszégyeníteni hozzá való szerelme miatt

Minekutána Elisa elhallgatott, az utolsó elbeszélés a Királynőt terhelte, ki nőies kedvességgel így kezdett szóba:

- Érdemes hölgyeim, valamint derűs éjszakákon csillagok ékesítik az égboltozatot, és tavasszal virágok ékesítik a zöld mezőket, éppúgy ékesítik a talpraesett tréfás mondások a dicséretes erkölcsöket és a kellemes beszélgetéseket. S éppen azért, mivel e mondások rövidek és csattanósok, sokkalta inkább illenek a hölgyekhez, mint a férfiakhoz, mivel a sok és hosszadalmas beszéd, ha nem okvetlenül szükséges, sokkal inkább szégyenökre válik a hölgyeknek, mint a férfiaknak, ámbár manapság csak nagyon kevés hölgy van, vagy talán egy sincs, ki megértene egy-egy ilyen mondást, vagy ha meg is érti, vissza tudna vágni rá: közös szégyenünk ez nekünk és e világon minden nőnek. Mivelhogy ama jeles tulajdonságokat, melyek régente megvoltak az asszonyok lelkében, a mai nők testüknek ékességére fordították; és minél tulitarkább és minél sallangosabb és minél piperésebb ruhákat visel valaki, annál inkább azt hiszik, hogy különbnek kell tartani, és nagyobb tiszteletre tarthat számot a többieknél, nem gondolván meg, hogy ha valaki egy szamarat telirakna vagy teliaggatna ilyesmikkel, az bizony többet elbírna belőlük, mint ők; éppen ezért az ilyen nő nem is érdemel több becsülést a szamárnál. Szégyellem ezt elmondani, mert nem mondhatok a többi nőkre olyat, mi magamra is ne vonatkoznék: ezek a cifra, tarkabarka sallangos nők vagy szótlanul és érzéketlenül állnak, mint a márványszobrok, vagy ha kérdést intéznek hozzájok, olyképpen felelnek, hogy sokkalta jobb lett volna hallgatniok; és elhitetik magokkal, hogy a szív tisztasága az oka, hogy sem a nők, sem a derék férfiak körében nem tudnak beszélni; és ügyefogyottságokat szemérmetességnek keresztelték, mintha csak az a nő volna tisztességes, ki csupán cselédjével vagy mosónőjével, vagy a kenyérsütő asszonnyal áll szóba; ha a természet ezt akarta volna, mint ők magokkal el akarják hitetni, akkor más módon szabott volna határt fecsegésöknek. Az igazság az, hogy mint más dolgokban, ebben is ügyelni kell az időre és a helyre, és arra, hogy kivel beszél az ember; mert néha megesik, hogy valamely hölgy vagy férfi, mikor azt hiszi, hogy a szégyenkezés pírját vonja másnak arcára valami kis tréfás mondással, mivelhogy nem vetette kellőképpen mérlegre a maga erejét amannak erejével szemben, egyszerre csak érzi, hogy ő maga pirul el, holott azt akarta, hogy a másik piruljon. Ezért egyrészt, hogy óvakodni tudjatok, ezenfelül pedig másrészt, hogy ne vonatkozzék rátok ama közmondás, melyet széltében-hosszában hallani, hogy tudniillik a nők mindenben a rövidebbet húzzák, azt akarom, hogy ez a mai utolsó novella, melyet nekem kötelességem elmondani, ügyesekké tegyen benneteket a visszavágásban; hogy valamint lelki nemességben különbek vagytok a többieknél, akként erkölcsi tökéletességben is kiválóbbaknak bizonyuljatok.

Nem sok esztendeje múlt még, élt Bolognában s talán még ma is él egy fölöttébb nagy tudományú és úgyszólván világszerte jeles hírű orvos, bizonyos Alberto mester nevezetű, ki agg ember volt már, idestova hetvenedik esztendejét taposta, de oly nemes lelkű férfiú, hogy - holott testéből immár szinte minden természetes melegség elillant - nem átallotta magába fogadni a szerelem lángjait; midőn valamely ünnepen megpillantott egy gyönyörűséges özvegyasszonyt, kinek neve, mint némelyek állítják, madonna Malgherida de Ghisolieri volt, az fölöttébb megtetszett neki, s holmiféle ifjú ember módjára fogadta öreg szívébe amaz lángokat, olyannyira, hogy azt hitte, nem is tud nyugodtan aludni egyetlen éjszakán sem, ha előtte való napon nem látta ama szép asszonynak elragadó, finom arcát. És ezért innen kezdve hol gyalogszerrel, hol lóháton, amint éppen kedve szottyant, szüntelenül ott lebzselt a mondott hölgynek háza előtt. Ennek okáért mind a hölgy, mind pedig más hölgyek, sokan rájöttek, mi az oka, hogy mindig arra jár-kel; és hogy együtt voltak, többször is jól elmulattak azon, hogy efféle vénember ott járkál szerelmesen, mintha csak abban a meggyőződésben éltek volna, hogy a szerelem gyönyörűséges szenvedélye csak az ifjak bohó lelkeiben ver fészket és vesz szállást, másutt pedig sehol. Hogy pedig Alberto mester csak el-eljárogatott oda, történt egy ünnepnapon, midőn a fent mondott hölgy más hölgyekkel egyetemben ott ült háza előtt, és messziről maguk felé közeledni látták Alberto mestert, az özveggyel együtt feltették magokban, hogy üdvözölni fogják őt, és tisztelettel fogadják, és annak utána megcsipkedik szerelméért; és csakugyan ekként cselekedtek. Tehát valamennyien felkeltek helyükből, meghívták őt, és bevezették egy hűvös udvarba, hová pompás borokat és csemegéket hozattak; végezetül pedig édeskés és tetszetős szavakkal megkérdezték, hogyan lehet az, hogy beleszeretett ebbe a szép asszonyba, holott tudja, mily sok csinos nemes és szemrevaló ifjú legyeskedik körülötte. A mester, ki észrevette, hogy udvarias szavakkal ugyan, de csipkedik, derűs arcot vágott, és így felelt:

- Madonna, hogy én szerelmes vagyok, azon okos embernek nincs mit csodálkoznia, főképpen nincs neked, mivelhogy megérdemled. És ámbár a vénemberekben a természet szerint megfogyatkoztak amaz erők, melyek a szerelmes játszadozásokhoz kívántatnak, azért még nem veszett ki belőlük a jóakarat és annak megismerése, mi szerelemre érdemes, sőt ebben természet szerint annál is biztosabbak, mivelhogy több a tapasztalatjok, mint az ifjaknak. Engem, mikor agg ember létemre téged szeretlek, kiért annyi ifjú rajong, ím ez a reménység éltet: már több ízben jelen voltam bizonyos ozsonnákon, hol láttam, amint a hölgyek édes babot és hagymát esznek; és ámbár a hagymán ugyan nincs semmi jó, mégis a legkevésbé utálatos és a szájnak legkellemesebb a feje, viszont ti általában, s erre valami furcsa étvágy csábít benneteket, a fejét fogjátok meg, és a leveleit eszitek, amelyek nem csupán semmit nem érnek, hanem az ízük is kellemetlen. Mit tudom én, madonna, szerelmesed megválasztásában nem cselekszel-e te is hasonlóképpen? Márpedig ha ekként cselekszel, én lennék a választottad, a többinek pedig kiadnád az útját.

A nemes hölgy a többiekkel együtt némiképp elszégyellte magát és szólott: - Mester, alaposan és udvariasan ránk pirítottál hányaveti próbálkozásunkért; a te szerelmed mindenképpen kedves nekem, ily bölcs és derék ember szerelme: és ezért, hahogy tisztességem rovására nem megyen töltsd velem mindenben kedvedet, mintha a tiéd volnék.

A mester barátaival együtt felkelt, köszönetet mondott a hölgynek, és nagy szívességgel elbúcsúzván tőle, távozott. Ekképpen a hölgy, mivel nem gondolta meg jól, kivel csúfolódik, mikor azt hitte, hogy győz, vereséget szenvedett. Ti is, ha bölcsek lesztek, szöges gonddal óvakodni fogtok az ilyesmitől.

A nap már nyugovóra hajolt, és jobban csillapodott a hőség, midőn az ifjú hölgyek és a három ifjú befejezték novelláikat. Annak okáért a Királynő nyájasan így szólott:

- Kedves társnőim, a mai napra rendelt királyi hatalmamban immár nincs más teendőm, mint új királynőt állítani nektek, ki a holnapi napra mind a maga, mind a magunk viselkedését legjobb belátása szerint tisztes mulatozásunk irányában intézze, és ámbátor nyilvánvaló, hogy a nap az éjszaka beálltával végződik, mégis úgy vélekedem; mivel valószínű, hogy aki nem fog idejében dolgához, nem tud kellő módon gondoskodni a holnapról, egyúttal pedig azért, hogy előkészíthessünk mindent, mit az új királynő másnapra szükségesnek tart, ammondó volnék, hogy a következő nap mindig ebben az órában kezdődjék. Azért tehát Annak tiszteletére, kiben minden dolgok élnek, s a magunk vigasztalására a most következő napon Filoména, e szemérmetes leányzó kormányozza királynő gyanánt birodalmunkat.

És ekként szólván felemelkedett ültéből, levette babérkoszorúját, és tisztelettel Filoména fejére illesztette; és elsőnek ő maga, utána pedig mind a többi hölgyek és ifjak hasonlatosképpen Királynőjüknek üdvözölték, és készségesen hatalma alá adták magukat. Filoména némiképpen elpirult szégyelletében, mikor látta, hogy Királynőül koronázták, és emlékezetébe idézte ama szavakat, melyeket kevéssel előbb Pampinea mondott, nehogy gyámoltalannak lássék, megemberelte magát, és mindenekelőtt mindenkit megerősített tisztségében, kit Pampinea kinevezett, és rendelkezett a másnapi teendők és a holnapi lakoma dolgában olyképpen, hogy ugyanott maradnak, ahol voltak; annak utána pedig így kezdett beszélni:

- Drága barátaim, ámbár Pampinea inkább a maga kedvességéből, mint az én érdememből engemet emelt valamennyitek fölé Királynő gyanánt, azért nekem eszemben sincs csupán magam feje szerint cselekednem életmódunk tekintetében, hanem benneteket is meg akarlak hallgatni; hogy pedig megtudjátok, mit tartanék én helyesnek, és ennek következtében kedvetek szerint hozzáfűzhessetek vagy elvehessetek belőle akármit, néhány szóval szándékom megismertetni veletek. Ha jól figyeltem meg a mai napon, hogyan viselkedett Pampinea, magatartását dicséretesnek és egyúttal kedvesnek ismertem meg, és éppen ezért, mindaddig, míg e viselkedés akár a túlságos egyhangúság, akár más ok miatt nem válik unalmassá, nem szándékozom változtatni rajta. Midőn tehát elhangzik a parancs abban, hogyan folytassuk, amit elkezdettünk, innen fölkelünk, rövid sétára indulunk, s midőn a nap már lefelé hajlik, hűvösben vacsorázunk, azután dalokkal és egyéb mulatságokkal szórakozunk, végezetül pedig éppen ideje lesz nyugovóra térnünk. Holnap reggel még a hűvösben fölkelünk, ugyancsak szórakozunk keveset, ki-ki ahogyan kedve tartja, és miként ma tettük, ugyanúgy a megszabott órákban visszatérünk ebédelni; táncolunk s miután ebéd utáni szundításunkból felkeltünk, visszatérünk ide úgy, miként ma tettük, hogy novellákat meséljünk, amiben véleményem szerint csoda nagy gyönyörűség és egyúttal hasznos okulás rejlik. Mindenesetre én olyasmivel akarom kezdeni, amit Pampinea nem tehetett meg, mivelhogy későn választatott királynővé: tudniillik némiképpen korlátozni akarom, hogy milyen tárgyakról mondjunk novellákat, és ezt jó eleve tudomásotokra adom, hogy kinek-kinek legyen ideje kigondolni valamely ekképpen megszabott tárgyú csinos novellát; e megszabott tárgy, ha nincs kifogástok ellene a következő leszen: mivelhogy az embereket a világ kezdetétől fogva a forgandó sors különb-különb változásai vezérelik, és vezérelni fogják, míg a világ világ, kinek-kinek olyan emberekről kell beszélni, akik különb-különbféle keserves hányattatások után, holott nem is reménykedtek benne, szerencsés végre jutottak.

A hölgyek, hasonlatosképpen az ifjak is, fölöttébb javallották ím ez rendelkezést, és fogadták annak megtartását. Hogy pedig a többiek mind hallgattak, csupán Dioneo szólalt meg, mondván:

- Madonna, valamint itten a többiek mind kijelentették, akképpen én is kijelentem, hogy fölöttébb tetszetős és dicséretes ama rendelkezés, melyet tettél; de különös kegyelemképpen egy kiváltságot kérek, és szeretném, ha abban mindaddig megerősíttetném, míg társaságunk együtt marad; ez pedig a következő: engem ne kössön ama törvény, hogy a megszabott tárgy szerint kelljen novellát mondanom, hanem azt mondhassam, amit akarok. S nehogy valaki azt higgye, hogy azért kérem ezt a kegyet, mert nincs a kezem ügyében efféle novella, belenyugszom, hogy mindig én legyek az utolsó, akire rákerül az elbeszélés sora.

A Királynő, aki mulatságos és kellemes embernek ismerte őt, és nyilván kitalálta, hogy ezt csak azért kéri, hogy ha a társaságot kifárasztják az elbeszélések, ő valamely kacagtató novellával felderítse őket, a többiek beleegyezésével készségesen megadta neki ím ez kiváltságot.

És felkelvén, lassú léptekkel megindultak egy kristályos vizű patak irányában, mely kis dombról folydogált lefelé kősziklák és zöldfüvek között a völgybe, melyet sűrű fák árnyékoltak. Ottan mezítláb és meztelen karokkal pacskoltak a vízben, és különb-különbféle módokon mulatták magukat. És midőn elközelgett a vacsora ideje, visszatértek a palotába, és jó hangulatban megvacsoráztak. Vacsora után a Királynő előhozatta a hangszereket, és parancsolta, hogy menjenek táncba, és Lauretta vezesse a táncot, Emilia dalt énekeljen, Dioneo pedig lanton kísérje. Eme parancsnak hallatára Lauretta azon nyomban táncba kezdett és vezette azt, Emilia pedig érzelmes dalt énekelt, amint következik:

Ugy eltelít saját gyönyörűségem,
Hogy más szépség után
Nem áhítok már, s vonzását nem érzem.
Ha a tükörbe nézek, ott találom
A boldogságot, mely betölti lelkem,
És már sem új eset, sem régi álom
Meg nem rabol e kedvteléstől engem.

Mert tárgyon, ennél igézetesebben
Csügghetnék-e talán,
Hogy így lüktessen tőle szívverésem?

Nem hagy cserben e kéj, sőt valahányszor
Vigasztalómul bennem vágya támad,
Oly édes örömet fakaszt és ápol,
Mely testet-lelket mondhatatlan áthat,
S más halandótól eltiltja a vágyat,
Ha maga is netán
Nem égne szintilyen gyönyörüségben.

S amint szemem e szépségre meresztem,
Minden órával hevesebben égek;
Betölti lelkem, és átjárja testem,
Mint valami csodás öröm-ígéret,
Melynél nagyobb boldogság kit sem érhet
E földön soha tán;
Mert nem hiszek nagyobb gyönyörűségben!

A dalocska végeztével, melybe a többiek is vidáman bele-beleénekeltek, ámbátor annak szövege sokukat fölöttébb gondolkodóba ejtette, még egy-két fordulót tettek, s mivel immár a rövid éjszakának egy darabkája is elmúlott, rendelte a Királynő, hogy az első napnak végét vessék; és meggyújtatta a fáklyákat, s parancsolta, hogy a következő reggelig ki-ki térjen nyugovóra; annak okáért ki-ki parancsa szerint cselekedett, és szobájába vonult.

Végződik a Dekameron első napja

 

Második nap

KEZDŐDIK A MÁSODIK NAP, MELYEN FILOMÉNA URALKODÁSA
ALATT OLY EMBEREKRŐL MONDANAK TÖRTÉNETEKET,
KIK KÜLÖNB-KÜLÖNBFÉLE SORSCSAPÁSOK UTÁN,
HOLOTT MÁR NEM IS REMÉLTÉK,
SZERENCSÉS VÉGET ÉRNEK

A napnak ragyogása már mindenütt új nappalt fakasztott, és a madárkák édes dalokat zengedezvén a zöldellő gallyakon, bizonyságot tettek róla az emberek füleinek, midőn mind a hölgyek és a három ifjak fölserkentek, bementek a kertbe, s hol itt, hol ott a harmatos fűben tapicskolván, szép koszorúkat fontak, és messzire elkószáltak. S miként előttevaló nap tették, akként cselekedtek a mai napon is: és minekutána a hűvösben ettek, némi tánc után nyugalomra tértek, s délután három óra tájt a szundításból felébredvén, Királynőjük parancsa szerint kimentek a friss rétre, és körülötte letelepedtek. A Királynő, ki formás és szépséges-bájos arcú leányzó volt, fején a babérkoszorúval, kicsinyég elrévedezett, s miután végigjártatta szemét az egész társaságon, parancsolta Neifilének, hogy kezdje meg egy novellával az elbeszélések sorát; az pedig egy szóval sem mentegetődzött, hanem vidáman így kezdett beszélni.

 

ELSŐ NOVELLA

Martinello, ki nyomoréknak tetteti magát, úgy tesz,
mintha Szent Arrigo holttesténél meggyógyulna,
de minekutána turpissága kiderül, megverik, azután elfogják,
és ámbátor már-már ama vesedelembe keveredik, hogy felkötik,
végezetül megmenekül

Bájosabbnál bájosabb hölgyeim, gyakorta megesett, hogy midőn valaki mást akart megcsúfolni, kiváltképpen oly dolgokban, melyeket szentek gyanánt illendő tisztelnünk, maga fejére vonta a csúfságot, és gyakran maga itta meg a levét. Hogy tehát eleget tegyek a Királynő parancsának, és egy novellával megkezdjem az általa megszabott tárgyú elbeszélések sorozatát, el akarom mesélni nektek, hogy egy polgártársunk dolga, mely eleinte balul indult, utóbb várakozáson felül hogyan fordult teljességgel jóra.

Még nem rég ideje élt Treviso városában egy Arrigo nevezetű német, ki szegény ember lévén pénzért teherhordó szolgálatokat végzett kinek-kinek, aki kívánta, és eme foglalkozásában fölöttébb szent életű és derék embernek tartotta mindenki. Ennek okáért, már akár igaz volt, akár nem, történt, hogy mikor meghalt, már mint a Treviso-beliek rebesgették, halálának órájában a trevisói székesegyház valamennyi harangja megszólalt, holott senki meg nem húzta azokat. Mivel pedig ezt csodának tartották, emez Arrigót szentnek mondotta mindenki, és miután a városnak egész népe összecsődült ama ház előtt, melyben holtteste feküdt, azt mint valamely szentnek testét, átvitték a székesegyházba, s odavezettek hozzá sántákat és bénákat és vakokat és más mindennemű nyomorúságban szenvedőket azzal a szándokkal, hogy testének érintésétől valamennyien meggyógyuljanak.

A népnek ebben a zajos tolongásában történt, hogy Trevisóba érkezett három polgártársunk, kik közül egyiknek neve volt Stecchi, másiknak Martellino, harmadiknak Marchese, mind olyan emberek, kik az urak udvaraiban forgolódtak, és a nézőket azzal szórakoztatták, hogy eltorzították magukat, és mindenféle mókákkal majmolták más emberek figuráját. Mivel pedig még soha ott nem jártak, a nagy csődület láttán elcsodálkoztak, s mikor hallották, hogy mi az oka, kíváncsiságból maguk is odamentek, hogy megnézzék, s miután poggyászukat letették valamely fogadóban, szólott Marchese:

- Menjünk, nézzük meg ezt a szentet; ám én bizony nem tudom, hogyan férkőzhetünk hozzá, mivel hallottam, hogy a piac teli vagyon németekkel és más fegyveres népséggel, kiket ennek a városnak fejedelme állított oda, nehogy valami zavargás támadjon; ezenfelül pedig a székesegyház, amint mondják, oly igen zsúfolva van emberekkel, hogy oda már teremtett lélek be nem megyen.

Akkor Martellino, ki igen kívánta volna látni eme dolgot, így szólt:

- Oda se neki, majd én módját ejtem, hogy odajussunk a szentnek testéhez.

Kérdezte Marchese:

- Hogyan?

Felelte Martellino:

- Megmondom. Én nyomorékká torzítom magamat, te pedig egyfelől és Stecchi másfelől, mintha magam erejéből nem tudnék járni, támogatni fogtok, s úgy tesztek, mintha oda akarnátok vezetni, hogy a szent meggyógyítson engemet: nem akad senki, aki láttunkra ne adna helyet, és ne engedne előre.

Marchesének és Stecchinek tetszett ez a terv, és késedelem nélkül távoztak a fogadóból mind a hárman, s elmentek valamely magányos helyre. Martellino olyképpen kifacsarta kezeit, ujjait és karjait és lábszárait és ezenfelül száját és szemeit és egész ábrázatát, hogy szörnyű volt ránézni is; ha valaki meglátja, megesküdött volna rá, hogy tönkrement nyomorék ember. És ilyen állapotban Marchese és Stecchi közrefogta, s megindult vele a székesegyház felé, és szemlátomást nagy szánalmasan, alázatosan és Isten szerelmére könyörögtek mindenkinek, aki elébük akadt, hogy térjen ki útjokból; ezt könnyűszerrel meg is nyerték, és miközben mindenek szeme rajtuk függött, és mindenki azt kiabálta: "helyet, helyet", hamarosan megérkeztek oda, hol Szent Arrigo teste feküdt, és néhány mellette álldogáló nemes ember azon nyomban felkapta Martellinót, és ráfektette a holttestre, hogy e réven visszanyerje drága egészségét. Martellino, miközben az egész nép izgatottan leste, mi történik vele, egy darabig csak nyugodtan maradt, de aztán, mivelhogy mester volt eme dologban, kezdte kinyújtogatni előbb egyik ujját, aztán a kezét, aztán a karját és így sorjában valamennyi tagjait. A nép ennek láttára oly nagy fennszóval magasztalta Szent Arrigót, hogy a mennydörgést sem lehetett volna tőle meghallani. Véletlenül úgy esett, hogy tőszomszédságukban állott valamely firenzei ember, ki igen jól ismerte Martellinót, de mivelhogy oly igen el volt torzítva, mikor odavezették, nem ismert rá; mikor azonban látta, hogy kiegyenesedik, ráismert, azon nyomban elkacagta magát és felkiáltott:

- Átkozott egy fickó: ki ne hitte volna, látván őt idejönni, hogy valóban nyomorék?

Mikor eme szavakat néhány trevisói ember meghallotta, nyomban ezt kérdezték:

- Hogyhogy? Hát nem volt nyomorék?

Felelte nekik a firenzei ember:

- Szó sincs róla: világéletében oly szép szál ember volt, mint akármelyikünk, de nincs ember, ki jobban értené emez komédiázást, hogy hogyan torzítsa magát bármiféle formába, mint magatok is láthattátok.

Ahogy ezt hallották, egyéb se kellett nekik: előrefurakodtak, és elkezdtek kiabálni:

- Ez itten csaló, aki megcsúfolta Istent és a szenteket, holott nem nyomorék, hanem csak azért jött ide nyomorék ember képében, hogy gúnyt űzzön a mi szentünkből és belőlünk.

És ekképpen szólván, megragadták és lehúzták onnan, ahol volt, megcibálták haját, és ronggyá tépték ruháit, és kezdték öklözni és rugdosni; ebből pedig mindenki férfiúi kötelességének tartotta kivenni a részét. Martellino ordítozott: "Az Isten szerelméért!" és tőle telhetőleg védekezett, de bizony ez nem használt semmit; annál sűrűbben rohantak rá. Stecchi és Marchese ennek láttára észbe vették, hogy dolguk ebül vagyon, s maguk bőrét féltvén, nem mertek segítségére menni, s mi több, a többiekkel együtt ők is ordítoztak, hogy agyon kell verni, mindazáltal egyre azon járt az eszük, hogyan ragadhatnák ki a népnek kezéből, mely bizonnyal agyonverte volna, ha Marchesének nem támadt volna hirtelen mentő ötlete; Marchese, mivelhogy odakint állott a fejedelemnek egész őrsége, ahogy csak a lábai bírták, odarohant a polgármesterhez és mondá:

- Az Isten szerelmére, van odabent egy gazfickó, ki ellopta erszényemet, melyben száz jó firenzei arany volt; kérlek, fogasd el, hogy visszakapjam pénzemet.

Ennek hallatára tizenkét jó vitéz tüstént benyomult oda, hol a szerencsétlen Martellinót agyabugyálták, és nagy üggyel-bajjal átverekedte magát a tömegen, s a szerencsétlent félholtan és agyontaposottan kimentette azoknak kezéből, és elvitte a palotába; sokan elkísérték oda, kik előbb még abban voltak, hogy megcsúfolta őket, de most, mikor hallották, hogy tolvajlás miatt fogták el, abban a meggyőződésben, hogy ennél jobb ürügy úgy sincs rá, hogy akasztófára juttassák, ők is sorjában kezdték mondogatni, hogy elloptál az erszényüket. A városbíró, ki zordon ember volt, ennek hallatára nyomban félrevonta a vádlottat, és kihallgatásához fogott. De Martellino tréfálkozva felelt, mintha csak semmibe venné letartóztatását; a bíró ezen igen felháborodott, felköttette őt, s néhányszer jól felhúzatta, azzal a szándékkal, hogy vallomásra bírja a vád tárgyában, annak utána pedig akasztófára húzassa. De miután leeresztették, a bíró megkérdezte tőle, vajon igaz-e az, mivel ezek itten vádolják; mivelhogy a tagadás nem használt volna, ekképpen felelt:

- Uram, én kész vagyok megvallani az igazat, de parancsold, hogy mindenki, aki engem vádol, mondja meg, mikor és hol loptam el erszényét, én pedig megmondom neked, mit követtem el és mit nem.

Mondá erre a bíró:

- Jól vagyon.

És előszólított néhány embert, kik közül az egyik azt mondta, hogy nyolc nappal ezelőtt lopta el az erszényét, a másik hat napot mondott, a harmadik négyet, némelyek pedig azt mondották, hogy éppen a mai szent napon. Martellino ezeknek hallatára így szólt:

- Uram, mind hazudnak, mintha csak írásból olvasnák; hogy pedig én az igazat mondom, bizonyságul azt adhatom neked, hogy soha életemben nem jártam ebben a városban, s csak épp kicsiny ideje, hogy itt vagyok, és alighogy megérkeztem, szerencsétlenségemre idejöttem megnézni eme szentnek holttestét, hol is alaposan helybenhagytak, miként magad is láthattad; hogy pedig amit mondok, az az igazság, arról bizonyságot tehet előtted a fejedelem tisztje, ki az idegeneket számon tartja, és az ő lajstroma s ezenfelül az én fogadósom. Annak okáért, ha magad is igaznak látod, amit mondok, ne adj engem eme gonosz emberek követelése miatt kínpadra és hóhér kezére.

Miközben a dolgok ilyeténképpen állottak, Marchese és Stecchi, kik hallották, hogy a városbíró kegyetlenül elbánt barátjukkal, s már fel is húzatta, igen megrettentek, s így szólottak egymáshoz:

- Ezt ugyan elhibáztuk; csöbörből vödörbe juttattuk őt.

Annak okáért nagy sebbel-lobbal beszaladgálták a várost, s ráakadván fogadósukra, elmesélték neki a történteket. Az pedig nagyot nevetett rajta, s elvitte őket Sandro Agolantihoz, ki Trevisóban lakott, s nagy becsületben állott a fejedelemnél; miután rendre elmondott neki mindent, velük egyetemben kérte, hogy vegye pártfogásába Martellino dolgát. Sandro, minekutána jól kikacagta magát, elment a fejedelemhez, s kieszközölte nála, hogy Martellinót maga elébe vezettesse. És így is történt. Azok pedig, hogy érte mentek, még ingben lelték a bíró előtt, nagy kábultan és szörnyű rémületben, mivelhogy a bíró semmi védekezését nem akarta meghallgatni; sőt, mivel véletlenségből valami miatt gyűlölettel volt a firenzeiek iránt, eltökélte, hogy mindenáron felkötteti, és semmiképpen nem akarta kiadni a fejedelemnek, mígnem kényszerítették, hogy kiadja, akármennyire nem tetszett is neki. Mikor tehát a fejedelem elé került, és mindent rendre elmondott neki, könyörgött, hogy legnagyobb kegyelem gyanánt engedje őt távozni; mivelhogy mindaddig, míg el nem jut Firenzébe, szüntelenül úgy fogja érezni, hogy a hurok ott van a nyakán. A fejedelem jót hahotázott a furcsa eseten, és megajándékozta ruhával az atyafit, s mindhárman, miután megmenekültek eme roppant veszedelemből, reményükön felül, épségben és egészségben megtértek otthonukba.

 

MÁSODIK NOVELLA

Rinaldo d'Asti, akit kirabolnak, Castel Guiglielmóba érkezik,
és szállást nyer valamely özvegyasszonynál, s minekutána kára megtérül,
épségben és egészségben megtér otthonába

Martellino történetén, melyet Neifile elmesélt, jóízűt nevettek a hölgyek, az ifjak közül pedig különösképpen Filostrato; mivelhogy éppen ő ült Neifile mellett, parancsolta neki a Királynő, hogy másodiknak ő mondja el novelláját. Ő pedig késedelem nélkül így kezdett szóba:

- Szépséges hölgyeim, kedvem van elmesélni egy novellát, melyben jámborság és balsors és szerelem keveredik, s melyet bizonyára okulásul szolgál meghallgatnotok nektek és különösképpen azoknak, kiknek a szerelem bizonytalan tájain visz útjok, amelyeken, ha ki nem mondotta el Szent Julianus Miatyánkját, ámbár jó az ágya, gyakorta mégis rossz szállást nyer.

Nos tehát, Azzo da Ferrara őrgróf idejében élt bizonyos Rinaldo d'Asti nevezetű kereskedő, ki ügyes-bajos dolgaiban Bolognába jött; minekutána ügyeit elvégezte, és hazafelé ment, történt, hogy Ferrarából kimenet, midőn Verona irányában ügetett, szemben találkozott néhány emberrel, kik kereskedőknek látszottak, de valójában útonállók és elvetemedett hitvány gonosztevők voltak; ő pedig csatlakozott hozzájok, és beszédbe elegyedett velök. Mikor azok látták, hogy kereskedő, abban a hiszemben, hogy bizonyosan pénz van nála, megegyeztek, hogy a legelső kínálkozó alkalommal kirabolják; és ezért, nehogy valamiképpen gyanút fogjon, derék és tisztességes emberek módjára mindvégig tisztes és illendő beszélgetést folytattak vele útközben, s tőlök telhetőleg szíves és barátságos indulatot mutattak irányában; mivel pedig csupán egyetlen lovas legénye volt a kíséretében, fölöttébb boldognak érezte magát, hogy ezekkel összetalálkozott. Így mentek-mendegéltek, s egy tárgyról a másikra tértek, ahogy már beszélgetésekben előfordul, s végezetül szóba kerültek az imádságok, melyeket az emberek Istenhez intéznek; s ekkor az egyik útonálló a három közül így szólott Rinaldóhoz:

- És te, nemes uram, mely imádságokat szoktál mondani, hahogy úton vagy?

Felelte neki Rinaldo:

- Az igazat megvallván, én eme dolgokban anyagias és faragatlan ember vagyok, és kevés imádságot tudok, mert afféle régimódi életet folytatok, és nálam két soldo ma is huszonnégy dénár; mindazáltal állandóan szokásom, hahogy úton vagyok, reggelente, mikor kijövök a fogadóbál, elmondani egy Miatyánkot és egy Üdvözlégymáriát Szent Julianus atyjának és anyjának lelkéért, annak utána pedig kérem őt és Istent, hogy a következő éjszakára adjanak jó szállást nekem. És már számtalanszor megesett velem, hogy úton járván, nagy veszedelmekbe keveredtem, de valamennyiből megmenekültem, annak utána pedig éjszakára jó helyre kerültem, és jó szállást nyertem, miért is erősen hiszem, hogy ezt a kegyelmet Istentől Szent Julianus eszközölte ki számomra, kihez imádkozni szoktam; és úgy érzem, hogy nem utazhatom szerencsésen nappal, és nem érkezhetem meg szerencsésen éjszaka, ha nem mondtam el reggel amaz imádságot.

Kérdezte erre az, ki az előbbi kérdést feltette:

- Vajon ma reggel is elmondottad?

Felelte neki Rinaldo:

- Bizony hogy elmondottam.

Akkor az, ki már tudta, mi lesz a dolog vége, így szólott magában: Bizony szükséged is lesz rá; mivelhogy ha szerencsénk nem hagy cserben, ammondó vagyok, hogy ugyan rossz szállásod lesz.

Fennszóval pedig mondá:

- Magam is sokat jártam úton, és soha nem mondtam el amaz imádságot, ámbár hogy már igen sokan dicsérték előttem; mégsem esett meg velem soha, hogy rossz szállásom lett volna; és ma estére bizonyára megláthatod majd, ki nyer jobb szállást, vajon te, ki elmondottad, avagy én, ki nem mondottam el. Igaz ugyan, hogy én annak helyében a Dirupisti-t vagy az Intemeratá-t, vagy a De profundis-t használom, melyeknek, mint öreganyám szokta mondani, igen nagy erejök vagyon.

Ekképpen beszélgettek különb-különbféle dolgokról, és haladtak útjokban, és várták az alkalmas helyet és időt, hogy gonosz tervüket végrehajtsák. Történt pedig, hogy midőn már későre járt az idő, túl Castel Guiglielmón átkeltek egy folyón, s ekkor ama három gazfickó, látván a magányos és elhagyatott helyet és az előrehaladott időt, megtámadta őt, és kirabolta, és gyalogosan egy szál ingben otthagyta. Elmenőben pedig odaszóltak neki:

- Menj és majd meglátod, vajon a mai éjszakán a te Szent Julianusod jó szállást ad-e neked, mivelhogy a mienk jót fog adni nekünk.

És átkelvén a folyón, továbbálltak. Mikor Rinaldo legénye látta a támadást, gyáva fickó létére a kisujját sem mozdította segítségére, hanem megfordította lovát, s egy iramban elvágtatott Castel Guiglielmóba, hová is öreg estére betérvén, semmi egyébbel nem törődött, hanem megszállott valamely fogadóban. Rinaldo ott maradt egy szál ingben mezítláb, s mivel farkasordító hideg volt, és szakadatlanul sűrűn hullott a hó, nem tudta, mitévő legyen; mikor látta, hogy itt éri az éjszaka, remegve és fogvacogva kezdett szétnézni, ha vajon van-e ott a közelben valamely födél, hol meghúzhatná magát éjszakára, nehogy megvegye az Isten hidege; de mivel semmit nem látott (mivelhogy kevéssel annak előtte háború dúlt ama vidéken, és mindent felperzseltek), a hideg meggyötörte, tehát nekiiramodott az útnak Castel Guiglielmo irányában, nem is sejtvén, hogy legénye oda menekült-e, avagy máshová, de magában azt gondolta, hogy ha sikerül bejutnia, majd csak küld számára Isten valamely segítséget. De a sötét éjszaka ott lepte körülbelül egy mérföldnyire a vártól, minek következtében oly későn ért oda, hogy a kapuk már zárva voltak, a hidakat is felhúzták, s ekképpen nem tudott bejutni.

Ennek okáért fájdalmában és vigasztalan állapotában sírva nézelődött körös-körül, hol húzhatná meg magát, hogy legalább a hó el ne temesse; és véletlenül megpillantott a várfal tetején egy házat, mely némiképpen kinyúlt, s feltette magában, hogy annak az eresze alá megy, és ott marad, mígnem megvirrad; és mikor odament, az eresz alatt ajtóra bukkant, melynek küszöbén nagy csomó szalmát lelt, s nagy búsulással arra telepedett, sűrűn panaszkodván Szent Julianusnak, hogy bizony nem ekképpen alkudott meg vele. De Szent Julianus oltalmazta őt, s nem sok idő múltán jó szállást szerzett neki.

Volt abban a városban egy özvegyasszony, kinek teste szépsége párját ritkította, s kit Azzo őrgróf úgy szeretett, mint a szeme világát, s kit a maga kérésére itten helyezett el: a fent mondott hölgy tehát ott lakott abban a házban, melynek kiugrója alatt Rinaldo meghúzta magát; s véletlenül úgy esett, hogy az őrgróf előtte való nap odajött, hogy hölgyével töltse az éjszakát, s annak házában nagy titokban pompás fürdőt és fejedelmi vacsorát készíttetett magának; mikor már minden készen volt, és már csupán az őrgróf érkezését várták, történt, hogy egy szolga érkezett a kapuhoz, ki azt az üzenetet hozta az őrgróf számára, hogy tüstént szálljon lóra; ennek okáért megüzente a hölgynek, hogy ne várjon reá, s azon nyomban útnak indult; miért is a hölgy némiképpen elbúslakodott, s nem tudván, mitévő legyen, akképpen határozott, hogy maga száll a fürdőbe, melyet az őrgrófnak készíttetett, aztán megvacsorázik és nyugovóra tér; azért tehát fürdőbe szállott. Ez a fürdő pedig tőszomszédságában volt amaz ajtónak, melyhez kívül a szerencsétlen Rinaldo odalapult: hogy pedig a hölgy a fürdőben ült, meghallotta Rinaldo nyöszörgését, ki úgy vacogott, mintha csak gólyává változott volna. Annak okáért szólította szolgálóleányát, és mondá neki:

- Menj csak fel és nézz ki a falon, ki van ott, annak a szobának a küszöbénél, ki ija-fija, és mit csinál ottan.

A szolgálóleány felment, és mivel az éjszaka világos volt, látta Rinaldót ingben és mezítláb ottan üldögélni, mint fentebb mondatott, és szörnyen reszketni: megkérdezte hát, kicsoda. És Rinaldo, ki oly igen vacogott, hogy alig tudta a szavakat kinyögni, tőle telhető rövidséggel elmondta, kicsoda, s hogyan s miért került oda; azután pedig könyörögve kérte a leányt, hogy ha csak teheti, ne hagyja itt megfagyni az éjszakában. A leánynak meglágyult a szíve, s visszament asszonyához, és mindent elmondott neki. Az ugyancsak megkönyörült rajta, s eszébe jutott, hogy megvan annak az ajtónak a kulcsa, mivelhogy nemegyszer használta azt az ajtót arra, hogy az őrgrófot titokban bebocsássa rajta. Szólott tehát:

- Menj és halkan nyisd ki; itt a vacsora, és nincs ki megegye, és hely is van bőven, hogy szállást adjunk neki.

A szolgálóleány igen megdicsérte asszonyát emez emberséges jóságáért, ment és kinyitotta az ajtót, s Rinaldót bebocsátotta. Mikor a hölgy látta, hogy szinte csonttá fagyott, ekképpen szólott hozzá:

- Jó ember, gyorsan szállj be a fürdőbe, még meleg.

Az pedig nem várta a további kínálgatást, hanem szívesen megtette, és miután a meleg egészen felüdítette, úgy érezte, mintha halottaiból életre támadott volna. A hölgy előhozatta számára a nemrégiben elhunyt férjétől maradt ruhákat, s miután ő felvette azokat, úgy simultak rá, mintha csak testére szabták volna; s miközben a hölgynek parancsaira várt, kezdett hálát adni Istennek és Szent Julianusnak, hogy megmentették emez istentelen éjszakától, melyre el volt készülve, s amint látta, jó szállásra vezették. Ezek után a hölgy némiképpen kipihente magát, s utána hatalmas tüzet rakatott egyik szobájában, maga is odament és megkérdezte, mi van a jövevénnyel. Felelte neki a szolgálóleány:

- Madonna, mostan, hogy felöltözött, valóban szép férfi, s úgy látszik, tisztes úri ember.

- Menj tehát - mondá a hölgy -, és hívjad és mondd meg neki, hogy jöjjön ide a tűz mellé és vacsorázzék, mivelhogy bizonyosan nem vacsorázott.

Amint Rinaldo belépett a szobába, és meglátta a hölgyet, ki igen előkelőnek tűnt szemében, tisztelettel köszöntötte, és kifejezte előtte legforróbb háláját irányában tanúsított jóságáért. A hölgy, mikor látta és hallotta, úgy vette észre, hogy a szolgáló igazat mondott; tehát szívesen fogadta, barátságosan maga mellé ültette a tűzhöz, és megkérdezte, miféle kaland vetette ide.

Erre Rinaldo mindent rendre elmondott neki. A hölgy, mikor Rinaldo szolgája a városba jött, félfüllel hallott már a dologról, úgyhogy minden szavának hitelt adott, amit most mondott; és a hölgy is elmondott neki mindent, mit a szolgájáról tudott, és hogy reggelre kelvén hogyan akadhat rá könnyűszerrel. Minekutána pedig megterítették az asztalt, Rinaldo a hölgy kívánságára vele együtt megmosta kezeit, és vacsorához ült. Szép szál ember volt, csinos és szemrevaló, viselkedése pedig szeretetre méltó és kedves, azonfelül java férfikorában volt. A hölgy többször egymás után rávetette a szemét, és fölöttébb megtetszett neki, mivelhogy pedig felparázslott már benne a gerjedelem, melyet az őrgróffal remélt éjszaka ébresztett benne, most Rinaldo felé hajlott vágyakozásával. Vacsora után felkeltek az asztaltól, a hölgy pedig tanácsot tartott szolgájával, ha vajon jónak tartaná-e, hogy mivel az őrgróf cserbenhagyta, felhasználja ezt a kedvező alkalmat, melyet a szerencse küldött számára. A szolgálóleány ismervén asszonyának gerjedelmét, tőle telhetőleg bátorította, hogy csak töltse kedvét: miért is a hölgy visszament a tűzhöz, hol magára hagyta Rinaldót, s miután kezdett szerelmesen rákacsingatni, így szólott hozzá:

- Ejnye Rinaldo, miért töprenkedel ily nagyon? Azt hiszed talán, hogy pótolhatatlan a lovad s egynémely ruhád, melyeket elvesztettél? Embereld meg magad, derülj fel, érezd magad úgy, mint otthon: sőt én ezenfelül még azt mondanám, hogy mikor ezekben a ruhákban látlak, melyeket boldogult férjem viselt, úgy tűnik nekem, mintha őt magát látnám, s ma este talán százszor is elfogott a vágy, hogy megöleljelek és megcsókoljalak; és ha nem tartottam volna attól, hogy talán ellenedre volna, bizonyára meg is tettem volna.

Rinaldo e szavak hallatára és az asszony csillogó szemei láttán, mivelhogy volt magához való esze, feléje tárta karjait, hozzálépett, és így szólott:

- Madonna, ha meggondolom, hogy neked köszönhetem az életemet, hiszen a pusztulásból mentettél meg, hitványság volna tőlem, ha nem igyekezném mindenben kedvedet tölteni; annak okáért ölelj és csókolj engem kedved szerint, valaminthogy én is kimondhatatlan gyönyörűséggel foglak ölelni és csókolni téged.

Erre aztán nem is kellett több szót vesztegetni. A hölgy, ki forrón égett a szerelmes vágyakozásban, tüstént karjaiba vetette magát, és epedőn magához szorítván a férfit, százszor meg ezerszer összevissza csókolta, és ugyanannyi csókot kapott vissza; annak utána pedig fölkeltek és visszavonultak a szobába, és azon nyomban lefeküdvén, mielőtt a reggel felvirradt volna, tökéletesen és számtalanszor csillapították gerjedelmöket. De mikor a hajnal pirkadni kezdett, a hölgy kívánságára felkeltek, s hogy a dolog senkiben gyanút ne keltsen, néhány kopott ruhadarabot adott rá, megtömte az erszényét pénzzel, megkérte, hogy a történteket tartsa titokban, s miután megmutatta neki, merre kell mennie, hogy bejusson a városba, és megtalálja legényét, kibocsátotta őt ugyanazon az ajtón, melyen bejött. Rinaldo, hogy kivilágosodott, úgy tett, mintha nagyon messziről jönne, s miután a kapukat kinyitották, bement a várba, és megkereste legényét; akkor pedig felöltözött maga ruháiba, melyek a poggyászában voltak, s mikor szolgájának lovára akart szállani, szinte valami isteni csoda révén úgy esett, hogy a három rabló, ki előtte való este őt kirabolta, valami más gaztett miatt nem sokkal azután hurokra került, s most éppen ebbe a városba hozták őket, s miután ők maguk mindent bevallottak, Rinaldo visszakapta lovát, ruháit és pénzét, s nem veszett oda egyebe, mint egy pár sarukötője, melyekről az útonállók nem tudtak számot adni. Rinaldo tehát hálát adott Istennek és Szent Julianusnak, lóra szállt és épségben és egészségben megtért otthonába; a három útonállónak pedig másnap szél ütötte össze a bokáját.

 

HARMADIK NOVELLA

Három ifjú eltékozolván vagyonát, szegény sorsra jut;
egyik unokaöccsük kétségbeesetten hazatér egy apátúr társaságában,
kiről kiderült, hogy Angolország királyának leánya; ez azután férjéül választja őt,
bátyjainak mindent megtérít, mit elvesztettek, s ismét jómódba juttatja őket

A hölgyek álmélkodva hallgatták Rinaldo d'Asti történetét, és magasztalták jámborságát, és hálát adtak Istennek és Szent Julianusnak, hogy legnagyobb szorongattatásában segítséget nyújtottak neki. Mindazonáltal (ámbár csak úgy egy-egy elejtett szóval beszéltek róla) a hölgyek nem tartották ostobának azért, hogy kiaknázta a jót, mit Isten ölébe hullatott. S miközben kuncogva beszélgettek a pompás éjszakáról, mely ama hölgynek jutott, Pampinea, ki Filostrato szomszédja volt, észrevette - amint úgy is volt -, hogy rá kerül az elbeszélés sora; magába mélyedt tehát és elkezdett gondolkodni azon, mit mondani kívánt; minekutána pedig a Királynő parancsa elhangzott, bátran és vidáman ekképpen kezdett beszélni:

- Tiszteletre méltó hölgyeim, minél több szó esik a Sors rendeléseiről, annál több mondanivalója akad annak, ki helyesen vizsgálja dolgait; és ezen senkinek sem szabad csodálkoznia, ha józanul meggondolja, hogy mindama dolgok, melyeket balgatagon magunkénak mondunk, a Sors kezében vannak, s ennek következtében az, maga rejtett szándéka szerint, szüntelenül egyik embertől elveszi, s a másiknak adja oda azokat; mi pedig ennek törvényét nem ismerjük. És ámbátor ez minden dolgokban minden áldott nap nyilván megmutatkozik és ezenfelül néhány előbb mondott novellából is megtetszik, mindazonáltal, mivel Királynőnknek úgy tetszik, hogy erről beszéljünk, az elmondottak tetejébe, bizonyára a hallgatók okulására, magam is elmesélek egy novellát, amely, bízvást reménylem, tetszeni fog.

Élt valamikor a mi városunkban egy Tedaldo nevezetű lovag, ki némelyek szerint a Lamberti nemzetségből származott; mások szerint az Agolanti nemzetségből eredt, ezt azonban nyilván csak a fiától folytatott mesterség miatt mondják, mely ugyanaz volt, mit az Agolantiak folytattak és folytatnak ma is. Azonban ne firtassuk, melyik családból eredt, inkább elmondom, hogy ennek a maga idejében dúsgazdag lovagnak három fia volt: az első Lamberto, a második Tedaldo, a harmadik pedig Agolante nevezetű, daliás és kedves ifjak, bár a legidősebbik sem múlt még tizennyolc esztendős. Ekkor történt, hogy a dúsgazdag Tedaldo meghalálozott, s minden ingó és ingatlan vagyonát fiaira hagyta, mint törvényes örököseire. Ezek mikor látták, mekkora vagyon és birtok maradt reájuk, nem törődtek semmi mással, csak a maguk élvezeteivel, és féktelenül és korlátlanul kezdtek tékozolni. Roppant cselédséget tartottak, sok pompás lovat, kutyákat és vadászsólymokat, szakadatlanul folyt a dáridó és a vendégeskedés, és nem csupán olyan dolgokat műveltek, melyek illendők voltak nemes emberekhez, hanem minden egyebet, mire ifjonti könnyelműségökben kedvük szottyant.

De nem sokáig folytatták ezt az életet, mivelhogy az atyjuktól rájuk hagyott vagyon megcsappant; mivel pedig a kiadások áradatára nem futotta már csupán jövedelmeikből, kezdték eladogatni és elzálogosítani birtokaikat. Ma az egyiket adták el, holnap a másikat és szinte csak akkor kaptak észbe, mikor már semmijök sem volt, és a szegénység felnyitotta szemöket, melyet a gazdagság elvakított. Annak okáért Lamberto egy napon magához hívatta a másik kettőt, s elmondotta nekik, mely tisztességben élt atyjok, s mely becstelenségben élnek ők maguk és hogy mekkora volt annak gazdagsága s mely feneketlen szegénységre jutottak ők magok eszeveszett tékozlások miatt, és tőle telhetőleg biztatta őket, hogy mielőtt még a világ szájára kerül nyomorúságok, adják el vele együtt mindazt a keveset, amijök még megmaradt, és költözzenek el innét. És ekképpen cselekedtek. És nem jelentették be senkinek, nem búcsúzkodtak senkitől, hanem eltávoztak Firenzéből, és meg sem álltak Angolországig; ottan pedig Londonban kis házat vásároltak, minden garast a fogukhoz vertek, s pénzüket kezdték magas uzsorakamatra kölcsönadogatni; ebben pedig oly igen kedvezett nekik a szerencse, hogy néhány esztendő alatt rengeteg vagyont nyertek. Annak okáért tehát vagyonukkal egyik a másik után rendre visszatértek Firenzébe, ottan birtokaik java részét visszavásárolták, s azonfelül sok egyéb birtokot is vásároltak hozzá és megházasodtak; Angolországban pedig fenntartották az uzsoraüzletet, s az ügyek intézését rábízták egy fiatal unokaöccsükre, kinek neve Alessandro volt, ők pedig Firenzében, feledvén, hogy mi végre juttatta őket előbbi eszeveszett pazarlásuk, mind a hárman őrülten szórni kezdték a pénzt, mint annak előtte, holott már családos emberek voltak; és már minden kereskedőnél el voltak adósodva, mégpedig fülig. Egy darabig csak bírták ezeket a kiadásokat, ama pénz révén, melyet Alessandro küldött nekik, ki arra adta fejét, hogy a báróknak kölcsönözgetett kastélyaikra és egyéb jövedelmeikre, amiből busás hasznot söpört be.

És miközben a három testvér ekképpen bolondul pazarolt, ha pedig kifogyott a pénze, adósságba verte magát, szüntelenül vakon bízván Angolországban, történt, hogy mint a derült égből lecsapó villám, Angolországban háború tört ki a király és egyik fia között, melynek során az egész sziget két pártra szakadt, s egyik fele az egyikkel, a másik a másikkal tartott. Emiatt a bárók kastélyai mind kicsúsztak Alessandro kezéből, és semmi más jövedelme sem maradt. Alessandro pedig abban a reményben, hogy az atya és a fiú között egyik napról a másikra mégiscsak helyreáll a békesség, és ennek következtében mindenét megkapja, a kamatokat is, a tőkét is, nem költözött el a szigetről; a három testvér pedig, kik Firenzében voltak, semmiben sem korlátozták roppant kiadásaikat, és napról napra jobban eladósodtak. De minekutána esztendők során át megtetszett, hogy ez a reménység nem teljesült, a három testvér nem csupán hitelét vesztette, hanem azoknak sürgetésére, kik pénzüket követelték, egyszerre csak fogságba került; mivel pedig az adósságok kifizetésére birtokaik nem voltak elegendők, a hátralék miatt börtönbe vetették őket, és feleségeik és kicsiny gyermekeik vidékre költöztek: egyik erre, másik arra, meglehetősen szűkös szegénységben éltek, s már letettek minden reménységről, s beletörődtek, hogy mindörökre ily nyomorúságos lesz életök. Alessandro, ki Angolországban esztendőkön át leste a békét, látván, hogy csak nem jön, s hogy ha tovább is ott marad, az életével játszik, s ott maradnia amúgy is hiábavaló, elhatározta, hogy visszatér Itáliába, s egymagában csakugyan útnak is indult. Történt pedig, hogy midőn Brügge városából távozott, látta, hogy ugyanakkor távozik onnan rengeteg szerzetes és nagy cselédség kíséretében egy fehérruhás apát, előtte roppant ládát visznek, nyomában pedig két ősnemes lovag halad, a királynak rokonai. Alessandro, mivel már ismerte őket, csatlakozott hozzájok, s azok szívesen fogadták társaságokba. Miközben tehát Alessandro velök mendegélt, barátságosan megkérdezte őket, kik ezek a barátok, kik oly nagy cselédséggel ott előttük lovagolnak és hová mennek.

Felelte erre az egyik lovag:

- Az, aki legelöl lovagol, egyik ifjú rokonunk, kit csak a minap választottak Angolország egyik legnagyobb apátságának apáturául; mivel pedig még fiatalabb, mintsem hogy a törvények szerint ily nagy méltóságot elnyerhetne, Rómába megyünk vele, a szentatyától kieszközölni, hogy ne vegye számba túlságosan ifjú korát, s mentse fel őt és erősítse meg méltóságában: de ezt nem kell elmondani senkinek.

Miközben tehát az új apátúr egyszer a cselédsége előtt, másszor pedig utána ügetett, amint naponta látjuk az úton levő uraknál, útközben maga mellett megpillantotta Alessandrót, ki sugár termetű és csinos arcú ifjú volt, és erkölcsben, kedvességben és illedelmes viselkedésben senki nem volt hozzá fogható. Meg is tetszett neki csodálatosképpen első pillantásra, mint soha életében még senki más, és magához szólította, és barátságos beszélgetésbe elegyedett vele, és megkérdezte, kicsoda, honnét jön és hová megyen. Erre Alessandro őszintén feltárta helyzetét, és megfelelt az apátúr kívánságának, és felajánlotta magát minden szolgálatra, mi csak csekély erejéből telik. Az apátúrban, választékos és illedelmes beszédének hallatára, s főképpen miután alaposan megfigyelte viselkedését, felötlött az a gondolat, hogy ámbátor becstelen mesterséget folytat, mégiscsak nemes ember, úgyhogy egyre jobban megkedvelte; és már szíve mélyéig megindította szerencsétlensége s melegen biztatgatta, és azt mondta neki, hogy csak bízzék, mivelhogy ha derék ember, Isten még visszahelyezi oda, honnan a szerencse letaszította s még magasabbra; és megkérte, hogy mivel úgyis Toscana felé viszi útja, maradjon az ő társaságában, mivelhogy ő maga is ugyancsak arra megy. Alessandro köszönetet mondott neki a vigasztalásért, és azt felelte, hogy készséggel várja minden parancsát.

Miközben tehát az apátúr továbbhaladt, és szívében ismeretlen érzelmek ébredtek, ahogy Alessandróra pillantgatott, történt, hogy kevés napok múltán valamely faluba érkeztek, melyben nem voltak nagy bőségben a fogadók; mivel pedig az apátúr ottan meg akart szállni, Alessandro bevezette őt egy fogadósnak a házába, kivel jó ismeretségben volt, és a ház legnyugodalmasabb részében adatott szobát az apátnak; és mintha máris udvarmestere lett volna, ügyes ember létére faluszerte elhelyezte egész cselédségét, kit itten, kit amottan; s minekutána az apátúr megvacsorázott, s már jól előrehaladt az éjszaka, és minden ember nyugovóra tért, Alessandro megkérdezte a fogadóst, hogy hát ő hol kap szállást. Felelte a fogadós:

- Szó, ami szó, én bizony nem tudom; látod, hogy minden sarok teli van, s én magam meg a házam népe már csak a lócákon alszunk: mégis az apátúr szobájában van néhány gabonászsák; odavezethetlek, és megágyazhatok rajtuk, s ha kedved van, jobb híján, ott töltheted a mai éjszakát.

Mondá erre Alessandro:

- Hogy mehetnék én az apátúr szobájába, hiszen tudod, milyen kicsiny és oly szűk, hogy már egyik szerzetese sem kaphatott benne helyet. Ha előbb észbe kaptam volna, minekelőtte a függönyöket feltették, odafektettem volna szerzeteseit a gabonászsákokra, én meg az ő helyükre mentem volna aludni.

Felelte erre a fogadós:

- Márpedig így van, és ha akarsz, itt pompásan elalhatsz, az apátúr alszik, a függönyök össze vannak húzva; és szép csendesen beteszek neked egy derékaljat, aludj azon.

Mikor Alessandro látta, hogy a dolgot nyélbe lehet ütni anélkül, hogy az apáturat megzavarná, beleegyezett, és amilyen halkan csak tudott, megágyazott magának. Az apátúr, ki nem aludt, sőt szüntelenül újdonsült vágyakozásán jártatta elméjét, meghallotta Alessandro és a fogadós beszédét, és azt is ugyancsak észrevette, hogy Alessandro hol feküdt le; annak okáért boldogan így töprenkedett magában: "Kívánságom szerint küldötte Isten ezt a jó alkalmat; ha nem ragadom meg, talán soha többé vissza nem tér." S miután feltette magában, hogy igenis megragadja, mikor már úgy vette észre, hogy a fogadóban minden elcsendesedett, suttogva szólította Alessandrót, és azt mondta, hogy jöjjön, feküdjön mellé: ez pedig nagy húzódozás után mellé is feküdt. Az apátúr mellére tette a kezét, s elkezdte olyképpen tapogatni, mint vágyakozó leányok szokták szerelmesüket: ezen Alessandro fölöttébb elcsodálkozott, és igen aggódott, hogy talán az apátúron fajtalan gerjedelem vett erőt, és azért fogdossa őt ilyeténképpen. Az apátúr, akár mert előre várta, akár mert Alessandro valami mozdulatot tett, észrevette ezt az aggodalmat és elmosolyodott, és azon nyomban ledobta magáról a rajta való inget, megfogta Alessandro kezét, és mellére húzta, mondván:

- Alessandro, kergesd el ostoba gondodat, és keresgélj itten, hogy megtudd, mit rejtegetek.

Alessandro kezét az apát mellére helyezte, és két kerek, kemény és finom mellecskére bukkant, melyek mintha csak elefántcsontból lettek volna faragva; mikor meglelte őket és megismerte, hogy ez bizony nő, nem várt egyéb felszólításra, hanem azon nyomban megölelte s meg akarta csókolni, mikor amaz ekképpen szólt:

- Minekelőtte hozzám közeledel, ide hallgass, valamit akarok mondani. Mint láthatod, nő vagyok, nem pedig férfi, és szűzen indultam el otthonomból, s a pápához igyekeztem, hogy férjhez adjon: szerencsédre vagy szerencsétlenségemre, mikor a múltkor megláttalak, oly forró szerelemre gyulladtam irántad, amilyennel nő még soha nem szeretett férfit, és ezért feltettem magamban, hogy mindenki másnál inkább téged akarlak férjemül; hahogy tehát nem akarsz engem feleséged gyanánt, takarodj innen és menj vissza helyedre.

Alessandro, ámbár nem ismerte őt, a kíséretére gondolt, s akképpen vélekedett, hogy bizonyára nemes és gazdag hölgy, hogy pedig szép, azt látta. Azért nem sokat hímezett-hámozott, hanem azt felelte, hogy ez kedve szerint van, és beleegyezik. Akkor a leány felült ágyában, s egy kép előtt, mely Üdvözítőnket ábrázolta, gyűrűt húzott az ujjára, s eljegyezte magát vele; aztán átölelték egymást, és nagy gyönyörűséggel mulattak egymással, mígnem az éjszaka tartott; minekutána pedig megbeszélték jövendő viselkedésöket, amint a nap felvirradt, Alessandro fölkelt és kiment a szobából, ugyanott, amerre bejött, és senki sem tudta meg, hol töltötte az éjszakát; módfelett vidám volt, s az apátúrral és kíséretével megint útnak indult, és számos napok múltán elérkeztek Rómába. Minekutána ottan néhány napot töltöttek, az apátúr csupán a két lovag és Alessandro kíséretében elment a pápához, s illendő tisztelettel köszöntvén őt, ekképpen kezdett beszélni:

- Szentatyám, mint mindenki másnál jobban tudod, mindaz, ki jól és tisztességgel óhajt élni, minden erejéből tartozik kerülni minden alkalmat, mely ellenkező cselekedetekre ragadhatná őt; hogy tehát én, ki tisztességgel óhajtok élni, ezt tökéletesen megtarthassam, ebben a ruhában, melyet rajtam látsz, nagy titokban megszöktem atyámtól, Angolország királyától, s magammal hoztam kincseinek java részét (mivelhogy feleségül akart adni engemet Skócia királyához, ki már agg ember, holott én ifjú ember vagyok, mint láthatod), és útra keltem, hogy idejöjjek, hogy Szentséged adjon férjhez engemet. Nem is annyira Skócia királyának agg kora miatt szöktem meg, mint inkább félelmemben, hogy ha feleségül megyek hozzá, gyenge fiatalságom miatt talán olyasmit kell cselekednem, mi az isteni törvények és atyám királyi vérének becsülete ellen vagyon. És miután ezzel a szándékkal úton voltam ide, Isten, ki legjobban tudja, kinek-kinek mi válik javára, úgy hiszem, az ő irgalmasságában elém hozta azt, kit férjemül szánt; ez az ifjú az (és rámutatott Alessandróra), kit itten látsz mellettem, kinek erkölcse és deréksége méltó bármely jeles hölgyhöz, ámbár vérének nemessége nem oly tiszta, mint a királyoké. Én tehát őt választottam és őt akarom; és soha máshoz nem megyek, akármi is atyámnak vagy másvalakinek akaratja. A fő-fő ok ugyanis, melyért útra keltem, megszűnt; de úgy határoztam, hogy mégis folytatom utamat, egyfelől, hogy meglátogassam ama szent és tiszteletre méltó helyeket, melyekben e város bővelkedik, és Szentségedet, másfelől pedig, hogy kinyilatkoztassam előtted és ekképpen minden emberek előtt Alessandro és a magam házassági kötését, amely csupán Isten előtt történt meg. Annak okáért alázatosan kérlek, legyen kedves előtted az, mi tetszett Istennek és nekem, és add reá áldásodat, hogy ennek révén annál bizonyosabban elnyerhessük Annak tetszését, kinek helytartója vagy, s Istennek dicsőségére és a te tiszteletedre együtt élhessünk és végezetül halhassunk.

Alessandro elálmélkodott, hallván, hogy ez Angolország királyának leánya, és titokban csodálatos vidámság öntötte el: de még jobban álmélkodott a két lovag, kik is oly igen megháborodtak, hogy ha máshol lettek volna, nem éppen a pápa színe előtt, bizonyosan ellátták volna a baját Alessandrónak és netalántán a hölgynek is. Másfelől a pápa is fölöttébb csodálkozott mind a hölgynek ruházatán, mind pedig választásán: de tudván, hogy nem másíthatja meg a történteket, úgy döntött, hogy eleget tesz a kérésnek. És mindenekelőtt megnyugtatta a háborgó lovagokat, és kibékítette őket a hölggyel és Alessandróval, azután pedig parancsot adott a következendőkre. És ama napon, melyet kitűzött, valamennyi bíbornok és más kiváló, jeles férfiak előtt, kik meghívására egybegyűltek ama nagy ünnepségre, melyet rendezett, behívatta a hölgyet, ki királyi öltözetében oly szépségesnek és gyönyörűnek tűnt, hogy méltán magasztalták mindenek, és ugyancsak behívatta Alessandrót, ki ragyogó öltözetében, megjelenésével és viselkedésével nem is uzsorásnak, hanem inkább királyi ifjúnak látszott, úgyhogy a két lovag igen nagy tisztelettel fogadta: és akkor a pápa újból és ünnepélyesen megtartotta a kézfogót, annak utána pedig pompás és nagyszerű lakodalmat csapott, és áldásával útnak engedte őket.

Alessandro s ugyanazonképpen a hölgy, midőn Rómából távoztak, akképpen döntöttek, hogy Firenzébe mennek, hová már eljutott az esetnek híre; és minekutána itten a polgárok igen nagy tisztelettel fogadták őket, az asszony a három testvért kiszabadította, s kifizetvén előbb minden hitelezőiket, őket és hitveseiket visszahelyezte birtokaikba. Minekutána ezért mindenki igen megkedvelte őket, Alessandro és felesége magukkal vitték Agolantét, útra keltek Firenzéből, és Párizsba utaztak, hol nagy tisztes fogadásban volt részük. Onnan a két lovag Angolországba ment, s ottan addig puhították a királyt, mígnem leányát ismét visszavette kegyeibe, s őt és vejét pompás ünnepséggel fogadta; vejét kevéssel annak utána nagy ünnepséggel lovaggá ütötte, és neki adományozta Cornwall grófságot.

Ez pedig oly derékember volt és oly sok jeles dolgot művelt, hogy kibékítette a fiút atyjával, minek nyomában bőséges áldás fakadt a szigeten, ő maga pedig megnyerte az egész nép szeretetét és háláját; Agolante mind egészében behajtotta mindazt, mivel tartoztak neki, és dúsgazdagon megtért Firenzébe, minekutána Alessandro gróf előbb lovaggá ütötte őt. Azontúl a gróf dicséretes életet élt feleségével; és mint némelyek mondják, okosságával és derékségével és ipaurának segedelmével meghódította Skótországot, melynek királyául koronázták.

 

NEGYEDIK NOVELLA

Landolfo Ruffolo elszegényedik, felcsap kalóznak, a genovaiak foglyul ejtik,
hajótörést szenved a tengeren, egy ékszerekkel telt ládán partra jut,
és minekutána Korfuban egy asszony pártfogásába veszi,
gazdagon megtér otthonába

Lauretta ott ült Pampinea mellett, s mikor észrevette, hogy annak elbeszélése dicséretes véget ért, semmit nem késedelmeskedett, hanem a következőképpen kezdett beszélni:

- Bájosabbnál bájosabb hölgyeim, az én véleményem szerint nincs a sorsnak nagyszerűbb rendelése, mint midőn látjuk, hogy valaki a legalacsonyabb nyomorúságból királyi állapotba emelkedik, miként Pampinea novellája szerint hősével, Alessandróval megtörtént. És mivel illendő, hogy ki-ki, ha innen kezdve a feladott tárgyról novellát mond, a megszabott kereten belül beszéljen, magam sem szégyellek elmondani egy novellát, amely ámbátor még ezeknél is nagyobb szenvedéseket foglal magában, mégsem ér ilyen gyönyörű véget. Jól tudom, hogy az előbb mondott novella miatt az enyém nem fog oly nagy érdeklődést kelteni; de szolgáljon mentségemül, hogy mást nem tudok.

Mindenek vélekedése szerint a Reggiótól Gaetáig húzódó tengerpart Itáliának leggyönyörűségesebb vidéke; e tengerpartot, Salerno tőszomszédságában, a lakosok Costa d'Amalfinak nevezik: teli apró városkákkal, kertekkel és szökőkutakkal és gazdag emberekkel, kikhez fogható ügyes kereskedők sehol sincsenek. Eme fent mondott városok között van egy Ravello nevezetű, melyben, mint ahogy ma is sok a gazdag ember, annak idején volt egy bizonyos Landolfo Ruffolo nevezetű dúsgazdag úr; ez nem érte be gazdagságával, hanem kívánta azt megkettőzni, miközben majdnem megesett vele, hogy mindenével együtt szinte életét is elvesztette.

Nos tehát ez, már miként a kereskedők szokták, számvetést tett, annak utána roppant hajót vásárolt, minden pénze árán megrakta különb-különbféle árucikkekkel, és Ciprusba vitorlázott vele. Ottan pedig sok más hajót talált, teli éppoly kitűnő árucikkekkel, mint aminőket ő hozott: annak okáért nem csupán olcsón kellett elvesztegetnie mindazt, mit magával hozott, hanem, ha túl akart adni holmiján, úgyszólván el kellett kótyavetyélnie; ekképpen a tönk szélére jutott. Eme dolgok miatt keserves búnak eresztette fejét, s nem tudván mitévő legyen, és látván, hogy dúsgazdag emberből rövid idő alatt úgyszólván koldusszegénnyé vált, arra gondolt, hogy vagy megöli magát, vagy rablónak áll, és ekként nyeri vissza, mit elvesztett, nehogy szegényül térjen meg oda, ahonnan gazdagon elindult. S minekutána vevőt talált roppant hajójára, az ekképpen szerzett pénzen és egyéb pénzen, melyet áru fejében kapott, könnyű kalózhajót vásárolt, s azt az efféle mesterséghez szükséges mindennémű eszközökkel pompásan fölszerelte és fölfegyverezte, és arra adta fejét, hogy mindenféle embereknek, de kiváltképpen törököknek a tulajdonát erőszakkal elvegye.

Ebbeli munkálkodásában a szerencse sokkal kegyesebb volt hozzája, mint kereskedésében: alig egy esztendő leforgása alatt annyi hajót elfogott és kirabolt, hogy nem csupán újra visszaszerezte azt, amit a kereskedésen elvesztett, hanem vagyonát jócskán meg is tetézte. Miért is, minekutána eszébe vette, mely dús vagyont szerzett, okult első fájdalmas veszteségén, s nehogy még egyszer ilyesmi érje, meghányta-vetette magában, hogy az, amije van, bizonyára elegendő lesz neki, s nem kell többet kívánnia: ezért feltette magában, hogy e vagyonával megtér otthonába; mivel nem bizakodott a kereskedésben, esze ágában sem volt másvalamibe fektetni pénzét, hanem ama kis hajóval, mellyel vagyonát szerezte, nekivágott a tengernek, és hazafelé vette útját.

És már az Archipelagusba érkezett, midőn egy este sirokkó támadt, mely nem csupán szembevágott hajójával, hanem a tengert is oly igen megduzzasztotta, hogy kicsiny hajója nem bírt megbirkózni vele; ezért meghúzódott valamely kis szigetnek széltől védett tengeröblében, azzal a szándékkal, hogy ott várja meg az időnek jobbra fordulását. Alig vetett horgonyt ebben az öbölben, nagy üggyel-bajjal, két roppant genovai gálya érkezett oda - melyek Konstantinápolyból jöttek -, hogy meneküljenek ugyanazon veszedelem elől, melytől Landolfo ugyanide menekült. E gályáknak legénysége - mikor meglátta a kis hajót, melynek semmi útja-módja nem volt a menekülésre, s meghallotta, hogy kié, akit már hírből dúsgazdag embernek ismertek -, mint afféle természetüknél fogva pénzre sóvárgó és kapzsi emberek, elhatározták, hogy a hajót mindenáron megkaparintják. És minekutána legénységük egy részét íjakkal és egyéb fegyverekkel partra szállították, másik részét olyképpen állították, hogy a kis hajóról egyetlen ember sem távozhatott, ha nem akarta, hogy lenyilazzák; azok tehát hajójukat naszádokkal vontatták, és a tenger segedelmével odafaroltak Landolfo kicsiny hajójához, és azt csekély fáradság árán, hamar idő alatt, egész legénységével együtt, egyetlen embernyi veszteség nélkül kezükbe kaparintották: és Landolfót felvitték az egyik gályára, s miután a kis hajót teljesen kirabolták, elsüllyesztették, úgy hogy neki magának sem hagytak meg egyebet egyetlen hitvány ujjasánál.

Másnap megfordult a szél, a gályák nyugatnak fordították vitorláikat, és egész napon által szerencsével folytatták útjukat; azonban estére kelvén kitört a vihar, magasra tornyosította a tenger hullámait, s a két gályát messzire vetette egymástól. És e viharnak ereje miatt történt, hogy ama gálya, melyen a szegény nyomorult Landolfót elhelyezték, rettentő erővel zátonyra vágódott Cefalonia sziget magasságában, s mint valami üvegdarab, melyet falhoz vágnak, mindenestül pozdorjává törött: a szegény hajótöröttek - mikor a tengert ellepték az itt is, ott is úszkáló áruk és ládák és deszkák, mármint efféle esetekben történni szokott -, ámbátor koromsötét éjszaka volt, a tenger pedig megdagadt és viharzott; elkezdtek úszni, már akik úszni tudtak, és rendre belekapaszkodtak egy-egy tárgyba, mely éppen kezök ügyébe akadt. Ezek között a szerencsétlen Landolfo, ámbátor előtte való napon számtalanszor hívta a halált, mivelhogy szíve mélyén inkább azt kívánta, mint ily szegényen megtérni hazájába, most hogy szemtől szembe látta, megrémült tőle; és miként a többiek, midőn valamely deszka akadt keze ügyébe, belekapaszkodott, hátha talán Isten valamiképpen megsegíti, és megmenti a vízbefúlástól: akkor lovaglóülésben annak hátára mászott, már amennyire tudott, a tenger és a vihar pedig ide-oda hányta, de ő nagy üggyel-bajjal tartotta magát, mígnem kivilágosodott; ahogy kinappalodott, körülnézett, s nem látott egyebet, mint felhőket és tengert és egy ládát, mely a tenger hullámain úszott, s legnagyobb rémületére néha-néha feléje közeledett, mitől fölöttébb megijedt, hátha oly igen nekivágódik, hogy vízbe fullasztja; és valahányszor közelébe jött, kezével, már amennyire csekély erejéből telt, messzire eltaszította magától. És ámbátor egy darabig csak sikerült a dolog, történt, hogy hatalmas forgószél kerekedett a levegőben, és lecsapott a tengerre, és úgy meglódította a ládát, a láda pedig a deszkát, melyen Landolfo ült, hogy felborult, s annak erejétől Landolfo a víz alá került; azután megint felvergődött úszván, miközben inkább a rettegés, mint ereje sarkantyúzta, és látta, hogy a deszka messzire elvetődött tőle; félelmében, hogy nem jut el hozzá, odaúszott a ládához, mely meglehetősen közel volt, és nagy üggyel-bajjal hasmánt ráfeküdt annak tetejére; és karjaival igyekezett azt vízirányosan tartani.

És ekképpen hányta-vetette a tenger hol ide, hol oda, és éhes volt, mivelhogy nem volt mit ennie, bár jócskán többet ivott, mint amennyit szeretett volna; nem tudta, hol van, és tengernél egyebet nem látott, és ekképpen töltötte ezt a napot és a rákövetkező éjszakát. Másnap, miközben szinte már spongyává dagadt, mindkét kezével erősen megkapaszkodott a láda szélében, olyképpen, mint ahogy azok megkapaszkodnak, kik már fuldokolnak, és valami tárgy a kezök ügyébe akad; ekképpen elérkezett, akár Istennek határozatából, akár a szélnek erejéből, Korfu szigetének partjára, hol egy szegény asszony véletlenül éppen konyhaedényeit mosogatta és tisztogatta homokkal és tengervízzel. Mikor az asszony közeledni látta, nem tudta kivenni a formáját, megrémült, és sikoltozva elszaladt. Landolfo nem tudott megszólalni, és alig látott, ezért egy szót sem szólt hozzá; azonban, miközben a tenger a part felé sodorta, az asszony felismerte a láda alakját, s mikor alaposan szemügyre vette és megnézte, először megismerte a ládán kifeszített karjait, mindjárt utána meglátta az arcát, és felismerte, hogy ember. Ekkor erőt vett rajta a szánakozás, néhány lépésnyire bement a tengerbe, mely már lecsillapodott, hajánál fogva megragadta az embert, és a ládával együtt kihúzta a partra; ottan nagy üggyel-bajjal lefejtette kezeit a ládáról, s miután ezt föltette leánya fejére, ki vele volt, Landolfót, mint valami kisded gyermeket, bevitte házába, fürdőbe ültette, és addig dörzsölte és mosta meleg vízzel, mígnem visszatért beléje az elröppent melegség, és némiképpen visszanyerte elvesztett erejét; s mikor elérkezettnek látta az idejét, kivette a fürdőből, kevéske jó borral és harapnivalóval frissítette, és néhány napon által tőle telhetőleg jól tartotta; olyannyira, hogy a férfi ereje visszatért, és megismerte, hol van. Miért is a jóasszony kötelességének érezte, hogy visszaadja neki ládáját, melyet megmentett számára, és hogy megmondja neki, tegyen immár próbát szerencséjével. És csakugyan ekképpen cselekedett. Ez pedig nem emlékezett ugyan a ládára, de azért, mikor a jóasszony odanyújtotta neki, átvette; abban a reményben, hogy annyit legalábbis ér, amennyiből néhány napig eltengetheti az életét; mikor pedig túlságosan könnyűnek érezte, mindjárt foszladozott ebbeli reménysége: mindazonáltal, mikor a jóasszony nem volt otthon, felbontotta, hogy megnézze, mi van benne; és íme, foglalatban és szabadon rengeteg drágakövet talált benne, melyekhez némiképpen értett; mikor meglátta ezeket és megismerte, mely kincset érnek, magasztalta Istent, ki most sem hagyta el, és egészen jókedvre derült.

De mivelhogy rövid idő folyása alatt a sors két ízben is megcsúfolta, félt, hogy harmadszor is megesik vele, ezért úgy gondolta, hogy nagy óvatossággal kell eme dolgokat hazavinnie; miért is úgy-ahogy begöngyölte az egészet néhány rongydarabba, és a jóasszonynak azt mondta, hogy a ládára nincs szüksége, de ha nincs ellenére, adjon neki valami zsákot ama láda fejében. A jóasszony szívesen megtette; ő pedig, amennyire csak tőle telt, megköszönte neki a jóságos fogadtatást, vállára vetette a zsákot, elköszönt tőle, hajóra szállt, és átment Brindisibe, onnan pedig a part mentén végezetül eljutott Traniba, hol találkozott néhány földijével, kik posztókereskedők voltak; azok könyörületességből felöltöztették, minekutána valamennyi hányattatását elmesélte nekik, s csak épp a ládáról hallgatott; ezenfelül pedig lovat kölcsönöztek neki, és kísérőt adtak melléje, és útnak indították Ravellóba, mert azt mondotta, hogy oda akar menni. Ottan, hogy biztonságban érezte magát, hálát adott Istennek, ki idáig elvezérelte, kioldotta zsákját, és sokkal gondosabban megvizsgált mindent, mint annak előtte, s megismerte, mely sok és értékes drágaköve van: annyi, hogy ha illendő áron vagy esetleg azon alul is eladja azokat, még egyszer olyan gazdag lesz, mint akkor volt, midőn útnak indult. S minekutána sikerült drágaköveit eladnia, nagy csomó pénzt küldött Korfuba ama jóasszonynak, ki őt a tengerből kimentette, szívességére méltó viszonzásul és hasonlatosképpen Traniba is azoknak, kik őt felruházták; a többit pedig megtartotta, mivelhogy nem akart többé kereskedni, és nagy jómódban élt mind holta napjáig.

 

ÖTÖDIK NOVELLA

Andreuccio da Perugia Nápolyba jön, hogy lovakat vásároljon,
egy éjszaka során háromszor kerül kemény veszedelembe,
valamennyiből megmenekül, s egy rubinkővel hazatér

- A drágakövek, melyeket Landolfo talált, s melyekre a novellák során szó került - kezdte Fiammetta -, egy történetet juttatnak eszembe, melyben épp annyi a veszedelem, mint abban, melyet Lauretta elmesélt; mégis annyiban különböznek amattól, amennyiben amaz talán több esztendő leforgása alatt, emez pedig mind egyetlen éjszaka idején történt, miként mindjárt meghalljátok.

Amint hallottam, élt Perugiában egy ifjú lócsiszár, bizonyos Andreuccio di Pietro nevezetű, ki minekutána hírét vette, hogy Nápolyban jó lovakat lehet kapni, ötszáz aranyforintot tett erszényébe, s mivel még nem volt soha idegenben, más kereskedők társaságában útnak indult; meg is érkezett egy vasárnap este vecsernye után, s minekutána a fogadóstól tájékozódott, másnap reggel kiment a vásárba; ottan sok lovat látott, nagyon is tetszettek neki, s bár többre is alkudozott, egyre sem tudott megegyezni; de hogy megmutassa, miképpen csakugyan vásárolni akar, tapasztalatlan és vigyázatlan ember lévén, többször is előszedte forintokkal tömött erszényét a járókelők szeme láttára. És miközben ekként alkudozott és mutogatta erszényét, történt, hogy egy csinos szicíliai leányzó, ki pár garasért szívesen hajlott keblére akármelyik férfinak, kit azonban ő nem vett észre, éppen elment mellette, s meglátván erszényét, hirtelen így szólt magában: "Ki lenne boldogabb nálam, ha ez a pénz az enyém lehetne?" És továbbment.

Volt ennek a leánynak társaságában egy ugyancsak szicíliai vénasszony, ki mikor Andreucciót meglátta, elmaradt a leánytól, odasietett az ifjúhoz, és gyengéden megölelte: a leány ennek láttára semmit nem szólt, hanem félrevonult, és figyelni kezdett. Andreuccio odafordult a vénasszonyhoz, s mikor megismerte, nagy szívesen köszöntötte, minekutána az asszony megígérte, hogy meglátogatja őt a fogadóban, többé nem sokat beszélgettek egymással, hanem elment, Andreuccio pedig visszament a vásárba, de az napon semmit nem vásárolt. A leány, ki látta előbb Andreuccio erszényét, annak utána pedig bizalmasságát a vénasszonnyal, meg akarta próbálni, ha találna-e módot rá, hogy megszerezze azt a pénzt, vagy legalábbis egyik részét; kezdett hát óvatosan kérdezősködni, hogy kicsoda ez, honnan jött, mit keres itt, és honnan ismeri őt. A vénasszony éppoly apróra elmondott neki Andreuccio felől mindent, mintha csak ő maga mondotta volna el, mivelhogy hosszú ideig élt Szicíliában annak atyjánál, annak utána pedig Perugiában; hasonlatosképpen elmesélte neki, hol vett szállást, és mi ügyben jött. Minekutána a leány tökéletesen tájékozódott az ifjú rokonságáról és rokonainak nevéről, arra alapította tervét, hogy agyafúrt csalafintasággal kielégítse sóvárgását: hazatért tehát, s egész napra elküldte a vénasszonyt mindenféle megbízásokkal, csakhogy ne mehessen el Andreuccióhoz; és előhívta egyik szolgálóleányát, kit alaposan betanított efféle szolgálatokra, s mikor beesteledett, elküldte ama fogadóba, melyben Andreuccio megszállt. Ahogy a leány odaérkezett, véletlenül őt magát találta a kapuban, mégpedig egyedül, és nála kérdezősködött Andreuccio felől. Mikor ez azt felelte neki, hogy ő az, a leány félrevonta és így szólt hozzá:

- Uram, városunknak egyik nemes hölgye szeretne beszélni veled, ha nincs ellenedre.

Az ifjú ennek hallatára tetőtől talpig végignézte magát, s mikor látta, milyen daliás legény, abban állapodott meg, hogy ez a hölgy bizonyára belészeretett, mintha rajta kívül nem is akadt volna akkoriban Nápoly városában más csinos ifjú; és tüstént azt felelte, hogy szívesen elmegy, s megkérdezte a leányt, hol és mikor kíván beszélni vele ama hölgy. Felelte a leányzó:

- Uram, akkor jössz, amikor kedved tartja, ő a lakásán vár reád.

Andreuccio egy szót sem szólt a fogadóban, hanem nyomban így felelt:

- Menj hát előre, én nyomodban indulok.

A leányzó tehát elvezette őt ama hölgy házába az pedig bizonyos Malpertugio nevezetű városrészben lakott; hogy pedig ez milyen tisztes városrész, már maga a neve is mutatja. Ő azonban efelől nem tudott, s még csak nem is sejtett semmit, s abban a hiszemben, hogy valamely igen előkelő helyre és valamely úri hölgyhöz megy, a szolgáló nyomában bátran lépett annak házába; és amint felment a lépcsőri, a leányzó máris szólította úrnőjét és bekiáltott: "Itt van Andreuccio" ; s akkor ott látta a nőt, ki az emeleten várakozott rá. Fiatal teremtés volt, sugár termetű és szép arcú, előkelő és díszes ruházatban. Mikor Andreuccio közelébe ért, a hölgy három lépcsőfokon lejött elébe tárt karokkal, nyakába borult, s kevés ideig így maradt szótlanul, mintha áradó meghatottsága elfojtotta volna szavát: annak utána könnyezve homlokon csókolta, s elcsukló hangon megszólalt:

- Ó, drága Andreuccióm, Isten hozott.

Az pedig fölöttébb elcsodálkozott eme gyöngéd kedveskedésen, s egészen meghökkenve felelte:

- Madonna, örülök, hogy nálad lehetek.

Annak utána a hölgy kézen fogta, s felvezette fogadótermébe, innen pedig, bár többé szót sem váltott vele, belépett szobájába, melyben rózsák, narancsvirágok és különb-különbféle kenetek illatai szálldostak; az ifjú látott abban gyönyörű szép függönyös ágyat s rengeteg ruhát rudakon, ottani szokás szerint, és más gyönyörű és dús berendezést; tapasztalatlan ember lévén, mindeme dolgokból szentül azt hitte, hogy ez bizonyára igen előkelő hölgy. Annak utána leültek egymás mellé egy ládára, mely az ágy lábánál volt, s a hölgy ekképpen kezdett szóba:

- Andreuccio, nagyon jól tudom, hogy csodálkozol mind a gyöngédségeken, melyekkel elhalmozlak, mind pedig könnyeimen, mivelhogy nem ismersz engem, és véletlenségből sohasem hallottál felőlem: de hallani fogsz tőlem olyasmit, amin fölöttébb el fogsz álmélkodni. Én tudniillik a te nővéred vagyok; és elmondom neked, minekutána Isten megadta nekem e nagy kegyelmet, és halálom előtt megértem, hogy megláttam egyik testvéremet (ámbátor igen kívántam volna valamennyit meglátni), hogy most már akár meg is halhatok, mivelhogy boldogan halok meg: és ha netalán még nem hallottad volna ezt, én elmondom neked. Pietro, a mi atyánk, miként azt hiszem bizonyosan tudod, hosszú ideig lakott Palermóban, s jóságáért és kedvességéért igen szerették és szeretik most is ottan, kik csak ismerik; de valamennyi között legeslegjobban szerette őt az én anyám, ki nemes asszony volt és akkoriban még özvegy: olyannyira, hagy nem törődött atyja és bátyja haragjával, sem maga tisztességével, hanem viszonyt folytatott vele, melynek gyümölcse gyanánt születtem én, kit itten magad előtt látsz. Aztán úgy adódott, hogy Pietrónak távoznia kellett Palermóból, s vissza kellett térnie Perugiába; akkor otthagyott engem, csecsemő kisleányt, anyámmal együtt, és tudomásom szerint soha többé nem törődött sem vele, sem velem: amiatt, ha nem lett volna atyám, fölöttébb neheztelnék reá, ama hálátlanságra gondolván, melyet anyámmal szemben tanúsított (nem is szólván ama szeretetről, mellyel irántam, leánya iránt tartozott volna, ki nem holmi szolgálótól, nem is hitvány utcaleánytól születtem), aki vagyonát és önmagát egyképpen kezébe adta hűséges szerelmében, holott nem is tudta, voltaképpen kicsoda. De minek? Az elhibázott és régen múlt dolgokat sokkal könnyebb rosszallni, mint jóvátenni: ez hát így történt. Ő kisded gyermek gyanánt otthagyott engem Palermóban, hol felnövekedtem, szinte olyanná, amilyen most vagyok, anyám pedig, ki gazdag asszony volt, bizonyos Girgentiből való nemes és vagyonos úrhoz adott feleségül, ki anyám iránt és irántam való szeretetből megtelepedett Palermóban; ottan pedig, mivelhogy lelkes guelf-párti volt, összeszűrte a levet Károly királyunkkal; emiatt azonban, mivel Frigyes király hamarább rájött, mintsem a dolognak eredménye lett volna, kénytelenek voltunk menekülni Szicíliából, éppen akkor, mikor már-már úgy volt, hogy én leszek a legelső nemes hölgy ama szigeten; innen tehát, összeszedvén kevés cókmókunkat, amit tudtunk (keveset mondok ahhoz a sokhoz képest, amink volt), otthagytuk birtokainkat, és ebbe a városba menekültünk, hol Károly királyt oly kegyesnek találtuk irányunkban, hogy nagy részben kárpótolt mindama veszteségeinkért, melyeket miatta szenvedtünk, s birtokokat és házakat adományozott nekünk; s az én férjemnek, ki a te sógorod, most is bőséges járadékot ad, miként meggyőződhetsz róla: és ekképpen élek én itten, ahol Istennek segedelmével, nem pedig a te jóvoltodból láthatlak téged, drága testvérem.

És ekképpen szólván, megint megölelte, és gyengéd siránkozás közben homlokon csókolta. Andreuccio, mikor végighallgatta ezt a mesét, melyet a leány ily szép rendben és összefüggésben elmondott, s közben egy pillanatra sem akadt el a szava, és nem dadogott a nyelve, és miközben eszébe jutott, hogy apja csakugyan élt Palermóban, és magáról tudta már, milyenek az ifjúkor erkölcsei, s hogy az ifjak szívesen hódolnak a szerelemnek, s mikor méghozzá látta az érzékeny könnyeket, az öleléseket és a szemérmetes csókokat, színigazságnak vette mindazt, mit a leány mondott; s hogy az befejezte mondókáját, ekképpen felelt:

- Madonna ne lepődjél meg azon, hogy csodálkozom, mivelhogy igazat szólván akár azért, mert atyám, ki tudja, mi okból, sohasem beszélt anyádról és rólad, mintha csak nem is lettél volna a világon; és most annál boldogabb vagyok, hogy megtaláltam nővéremet, mivelhogy itt egészen egyedül vagyok, és erre igazán nem számítottam. És őszintén szólván, nem ismerek oly magas rangú férfiút, akinek te ne lennél kedves; hát még milyen kedves vagy nekem, ki csupán szerény kereskedő vagyok. De kérlek, világosíts fel egy bizonyos dolog felől: honnan tudtad meg, hogy itt vagyok?

Felelte erre a leány:

- Ma reggel közölte velem egy szegény asszony, kivel sokat vagyok együtt, mivelhogy (mint ő mondja) hosszú ideig élt együtt atyánkkal Palermóban és Perugiában; és ha nem tartottam volna tisztesebbnek, hogy te látogass meg engem házamban, mint én téged idegen házban, már régen elmentem volna hozzád.

Eme szavak után név szerint apróra kikérdezte valamennyi rokona felől, s kérdéseire Andreuccio megfelelt; ezért aztán az ifjú egyre jobban hitte azt, amit jobb lett volna nem hinnie. Mivelhogy a beszélgetés igen soká tartott, a hőség pedig igen nagy volt, a leány görög bort és csemegét hozatott, és megkínálta vele Andreucciót, ki ennek utána távozni akart, mivelhogy elérkezett a vacsora ideje, de a leány semmiképpen nem engedte, hanem úgy tett, mintha roppantul szomorkodnék, s megölelvén így szólt hozzá:

- Jaj, szegény fejem, most igazán látom, mily kevéssé szeretsz! Nem szörnyűség-e, hogy együtt vagy egyik nővéreddel, kit még soha nem láttál, s méghozzá az ő házában, ahol meg kellett volna szállnod, mikor e városba érkeztél, s most el akarsz menni innét, hogy a fogadóban vacsorálj! Csakhogy itt fogsz vacsorázni nálam; és ámbár férjem nincs itthon, amit nagyon sajnálok, asszony létemre is valahogy csak meg tudlak vendégelni.

Mivelhogy Andreuccio erre nemigen tudott mit felelni, így szólt:

- Én úgy szeretlek, mint ahogy egy nővért szeretni illik, de gorombaságot követek el, ha nem megyek haza, és egész este várakozni fognak rám a vacsorával.

Mondá ekkor a leány:

- Hála istennek, csak akad valakim a házban, akivel megüzenhetem, hogy ne várjanak rád; igaz, hogy udvariasabb dolog volna s egyben kötelességed is, megüzenni barátaidnak, hogy jöjjenek ide vacsorára, s aztán ha mindenáron el akarsz menni, valamennyien együtt mehetnétek.

Andreuccio azt felelte, hogy ma este nem kívánja barátai társaságát; de ha ő így kívánja, tegyen kedve szerint. Akkor a leány úgy tett, mintha elküldene valakit a fogadóba azzal az üzenettel, hogy az ifjút ne várják vacsorára; annak utána pedig élénk beszélgetés közben asztalhoz ültek, hol pompás fogásokat hordtak fel, a leány pedig nagy ravaszul késő éjszakáig húzta a vacsorát. Asztalbontás után, hogy Andreuccio távozni akart, a leány azt mondta, hogy ezt semmiképpen meg nem engedi, mivelhogy Nápoly nem olyan város, ahol bízvást lehet járkálni éjszaka idején, kiváltképpen idegen embernek; különben is, mikor megüzente, hogy ne várják vacsorára, azt is megüzente, hogy éjszakára se várják. Andreuccio elhitte ezt, és mivel kedve szerint volt a nővel együtt lenni (áldozatul esett tévedésének), maradt. Az meg vacsora után nem ok nélkül nyújtotta hosszúra a beszélgetést, s mikor már jó darab elmúlt az éjszakából, Andreucciót szobájában hagyta egy kis inas kíséretében, ki megmutassa neki, hahogy félre kell mennie, maga pedig szolgálóival visszavonult egy más szobába. Nagy volt a hőség; miért is Andreuccio, alighogy magára maradt, azon nyomban ingujjra vetkőzött, lehúzta nadrágját, és ágya fejéhez helyezte, és mivel a természetes szükség úgy kívánta, hogy könnyítsen hasának terhén, megkérdezte a kis inast, hová kell kimennie; az pedig a szobának egyik sarkában megmutatta neki az ajtót, és így szólt:

- Itt menj be.

Andreuccio nyugodtan belépett, s véletlenül rátette lábát egy deszkára, amely az ellenkező végén elvált a gerendától, mire ő a deszkával együtt lezuhant: Isten pedig annyira szerette őt, hogy esés közben, ámbár jó magasról pottyant le, hajaszála sem görbült; de egészen beszennyezte magát a piszokkal, mellyel teli volt ama hely.

Hogy pedig jobban megértsétek, mit már elmondottam, s mit még mondandó vagyok, megmagyarázom, miféle hely ez. Szűk kis közben (minőket gyakorta látunk két ház között) két gerendára, melyek egyik háztól a másikig nyúltak, néhány deszka volt szegezve, s ezek fölött volt az ülőke; ezeknek a deszkáknak egyike szakadt le vele. Andreuccio, hogy ott lelte magát a kis közben, dühöngött az eset miatt, s szólítani kezdte az inast, de az inas, mikor hallotta a zuhanást, azon nyomban úrnőjéhez rohant, hogy megjelentse; az pedig berohant az ifjú szobájába, s tüstént körülnézett, ott vannak-e a ruhái; mikor ott lelte ruháit s bennök a pénzt, melyet Andreuccio bizalmatlanságában balgatagon mindig magánál tartott, s minekutána ekképpen megkaparintotta azt, amiért palermói nő létére perugiai ember nővérének hazudta magát, s amiért a csapdát felállította, többé semmit nem törődött az ifjúval, hanem azonnal bezárta az ajtót, melyen az kilépett, minekelőtte lezuhant. Andreuccio, hogy az inas nem felelt hívására, kezdett hangosabban kiáltozni; de ez sem ért semmit. Miért is gyanút fogott, s jó későre észbe kapott, hogy becsapták; felvetette magát egy alacsony falra, mely a kis közt az utcától elválasztotta, s ekképpen kijutott az utcára, és előrekerült a ház kapujához, melyet jól ismert; ottan pedig sokáig hiába kiabált és hosszasan kopogtatott és dörömbözött. Igen siránkozott ezen, és nyilván megismerte akkor szerencsétlenségét, és ekképpen szólott: "Ó, jaj szegény fejemnek, mely hamar idő alatt elvesztettem ötszáz forintomat és nővéremet!" Sok egyebet mondott még, aztán újra verni kezdte a kaput és ordítozott; addig-addig, hogy a közeli szomszédok közül sokan nem bírták elviselni ezt a dörömbözést és felkeltek; a hölgynek egyik szolgálóleánya pedig a látszat szerint álomtól ernyedten odament az ablakhoz, és hetykén leszólt:

- Ki dörömböz odalent?

- Ó - mondta rá Andreuccio -, hát nem ismersz meg? Andreuccio vagyok, madonna Fiordaliso bátyja.

Felelte erre a leány:

- Jóember, ha felöntöttél a garatra, menj, aludd ki magad, és gyere vissza holnap reggel: én bizony nem tudom, kicsoda az az Andreuccio, és miféle badarságokat beszélsz itt összevissza; hordd el hát az irhádat, és légy szíves, hagyj bennünket aludni.

- Micsoda?! - kiáltott fel Andreuccio. - Nem tudod, mit beszélek én? De bizony, hogy nagyon jól tudod; de ha Szicíliában olyan a rokonság, hogy ily hirtelenében elfelejtik, legalább add vissza ruhámat, amit fönt hagytam, s akkor elmegyek Isten hírével.

Elmosolyodott erre a leány és mondá:

- Jóember, én bizony azt hiszem, hogy álmodol.

Ennyit mondott, és abban a pillanatban becsukta az ablakot, és elment onnét. Ebből Andreuccio most már egészen megbizonyosodott, hogy mindene odavan, s oly igen elbúslakodott rajta, hogy nagy haragja dühre vált, és feltette magában, hogy erőszakkal szerzi vissza azt, mit szép szerével visszaszerezni nem tudott; felkapott hát egy nagy kődarabot, s jóval hatalmasabb ütésekkel, mint előbb, kezdte rettenetesen döngetni a kaput. Emiatt a szomszédok közül sokan, kik már előbb felébredtek és felkeltek abban a hiszemben, hogy valami kötekedő ember koholmánya ez a beszéd, hogy megbosszantsa vele ama derék leányzót, mivel felháborította őket a dörömbölés, amit csapott, odamentek ablakaikhoz, mint ahogy egy idegen kutyát megugatnak a környéknek többi kutyái, rámordultak:

- Micsoda hitványság idejönni ebben az órában ehhez a házhoz, s a derék nőknek ilyen ostobaságokat összefecsegni: ugyan menj Isten hírével, jóember, s légy szíves, hagyj bennünket aludni; ha pedig valami dolgod van vele, gyere vissza holnap s ne ingerelj bennünket itt éjnek éjszakáján.

Eme szavaktól vérszemet kapott bizonyos ember, ki bent volt ama házban, s a finom nőcske kerítője volt, kit azonban Andreuccio sem nem látott, sem nem vett észre; odament az ablakhoz, öblös, rettenetes és dühös hangon elordította magát:

- Ki az odalent?

Andreuccio erre a hangra felkapta a fejét, látott egy embert, ki, amennyire kivehette, úgy tűnt föl neki, mint valami nagyszájú hetvenkedő; tömött fekete szakáll borította arcát, s mintha csak most kelt volna fel ágyából és mély álmából, ásítozott és szemeit dörzsölte. Erre némiképpen inába szállt a bátorsága, és így felelt neki:

- Én a bátyja vagyok ama hölgynek, ki itten lakik.

De az be sem várta, hogy Andreuccio befejezze a mondókáját, hanem még nyersebben, mint előbb, rárivallt:

- Nem tudom, mi tart vissza attól, hogy le ne menjek, és addig ne agyabugyáljalak, míg mozogni látlak, utálatos, korhely, szamár, mert bizonyosan az vagy, hogy egész éjszaka nem hagysz bennünket aludni.

S becsukta az ablakot és bement. Némelyik szomszéd, ki már jobban ismerte ennek az embernek a minéműségét, meghunyászkodva, halkan odaszólt Andreucciónak:

- Az Isten szerelmére, jóember, menj Isten hírével, ne kívánd, hogy ez itt agyonverjen: hordd el az irhádat, ha kedves az életed.

Miért is Andreuccio, ki megrémült annak a fickónak hangjától és ábrázatától, s a szomszédok biztatásától is ösztökélve, mivel úgy érezte, hogy jóindulatból szólnak vele ekképpen, kimondhatatlan szomorúsággal és kétségbeeséssel, hogy pénzét elvesztette, megindult arrafelé, amerre nappal a szolgáló nyomában jött, és bár nem tudott tájékozódni, visszafelé a fogadónak vette útját. És oly igen áradt belőle a bűz, hogy maga is megundorodott magától; balra fordult tehát, mivelhogy a tengerhez kívánt jutni, hogy megmosakodjék, és bekanyarodott egy bizonyos Spanyol sikátor nevezetű utcába, és miközben így az alsóváros felé haladt, egyszerre csak megpillantott maga előtt két embert, kik lámpával kezökben szembe jöttek vele; attól tartott, hogy ezek talán a rendőrség emberei, vagy holmi gonosz szándékú fickók; hogy tehát elkerülje őket, szép csendesen besurrant egy düledező házba, melyet ott a közelben megpillantott. De azok, mintha csak épp arra a helyre igyekeztek volna, ugyancsak beléptek ama düledező házba; ottan pedig egyikök lerakott a hátáról egy csomó vasszerszámot, és kezdte azokat szemügyre venni, miközben sok mindent beszéltek azokról. És miközben beszélgettek, szólott az egyik:

- Mi a csuda ez? Világéletemben ilyen bűzt még nem éreztem.

És ezt mondván kissé felemelte lámpáját, mire meglátták a szerencsétlen Andreucciót, és hökkenten kérdezték:

- Ki van ott?

Andreuccio hallgatott, de azok odamentek hozzá a lámpával, s megkérdezték, mit keres itt, ilyen mocskosan. Erre aztán Andreuccio tövéről hegyére elmesélte nekik, mi történt vele. Azok pedig kitalálták, hol eshetett vele ez a dolog, s mondották egymásnak:

- Ez biz a Scarabone Buttafuoco házában történt!

Egyikük pedig feléje fordult és mondá:

- Jóember, adj hálát az Istennek, bár a pénzedet elveszítetted, hogy lepottyantál és nem tudtál visszamenni ama házba; mivelhogy ha nem estél volna le, bizonyosra veheted, hogy első álmodban agyonvernek, s a pénzeddel együtt az életedet is elvesztetted volna. De mi hasznod van most már a siránkozásból? Valamint a csillagokat nem szedheted le az égről, azonképpen nem kaphatod vissza egyetlen fityingedet sem; de agyonverhetnek, ha az a fickó neszét veszi, hogy eljárt a szád.

És ezt mondván, rövid tanácsot tartottak, és így szóltak hozzá:

- Ide hallgass, mi megsajnáltunk téged, és ezért ha hajlandó vagy velünk tartani ama dologban, melynek végrehajtására éppen indultunk, bizonyosra vesszük, hogy ama rész, mely rád jut abból, sokkalta nagyobb lesz, mint amit elvesztettél.

Andreuccio kétségbeesésében azt felelte, hogy hajlandó. Épp az napon temették el Nápoly érsekét, kinek neve volt Filippo Minutolo úr, mégpedig gazdag díszruhában temették el, ujján rubintköves gyűrűvel, mely jóval többet ért ötszáz aranyforintnál; tehát ennek a hulláját akarták azok a fickók kifosztani, és eme szándékukat felfedték Andreuccio előtt. Annak okáért Andreuccio, inkább kíváncsiságból, mint érett megfontolás alapján, útnak indult velük, s miközben a székesegyház felé haladtak, Andreuccio olyannyira bűzlött, hogy egyikök így szólt:

- Nem lehetne módját ejtenünk, hogy ez valahol megmosakodjék kissé, hogy ne legyen ily éktelenül büdös?

Mondta rá a másik:

- Épp itt a közelben van egy kút, ennél mindig van húzócsiga és nagy vödör; menjünk oda, s egykettőre mossuk meg.

Ahogy a kúthoz érkeztek, látták, hogy a kötél ugyan ott van, de a vödröt elvitték: annak okáért összedugták fejöket, és elhatározták, hogy Andreucciót a kötélre kötik, leeresztik a kútba, ő pedig odalent megmosakodik, és minekutána megmosakodott, megrántja a kötelet, ők pedig felhúzzák, és ekképpen cselekedtek. Történt pedig, hogy miután leeresztették a kútba, a városi rendőrség néhány embere a hőség miatt és mivel valakit kergettek, szomjúságában odajött inni ama kúthoz. Mikor a két cimbora meglátta őket, azon nyomban futásnak eredt, a rendőrök azonban, kik inni jöttek, nem vették észre őket. Minekutána pedig Andreuccio lent a kútban megmosakodott, megrántotta a kötelet. A szomjas rendőrök letették pajzsaikat és fegyvereiket és páncéljaikat, és kezdték húzni a kötelet, abban a hiszemben, hogy a vízzel teli vödör lóg rajta. Andreuccio, mikor látta, hogy már közel van a kút kávájához, elengedte a kötelet, és kezeivel fellendítette magát arra. A rendőröket pedig ennek láttára hirtelen úgy elfogta a rémület, hogy szó nélkül elengedték a kötelet s elinaltak, ahogy csak a lábuk bírta őket. Andreuccio fölöttébb álmélkodott ezen, és ha nem kapaszkodott volna meg jól, bizony beleesett volna a kútba, és talán összetörte volna magát, vagy ott is veszett volna. Azonban kimászott, s ahogy ott látta a fegyvereket, amelyekről tudta, hogy nem a cimborái hozták magukkal, még jobban elállt szeme-szája. De hányta-vetette az aggodalom, és nem tudta, mitévő legyen; balsorsán igen elbúsult, nem nyúlt semmihez, hanem feltette magában, hogy elmegy innét és megindult; maga sem tudta, merre. Ekképpen ment-mendegélt, s egyszerre csak összeakadt két cimborájával, kik már jöttek, hogy felhúzzák a kútból, és mikor meglátták, fölöttébb elálmélkodtak, s megkérdezték, ki húzta fel a kútból. Andreuccio azt felelte, hogy bizony nem tudja, és rendre elmondott nekik mindent, ami történt s hogy mit talált a kút mellett. Azok ketten kitalálták, hogyan történhetett a dolog, s nevetve elmondták neki, hogy miért inaltak el, s kik voltak azok, kik őt a kútból kihúzták, és nem vesztegették tovább a szót, mivelhogy már éjfél volt, hanem megindultak a székesegyház felé, hová is könnyűszerrel bejutottak, és máris ott voltak a márványból rakott ormótlan nagy sírnál, és vasrúdjokkal felemelték, és feltámasztották annak roppant fedelét annyira, hogy egy ember bemászhatott. Ennek végeztével pedig egyikök ekképpen szólott:

- Hát ki megy be?

Felelte rá a másik:

- Én bizony nem.

- De én sem - mondta az előbbi -, hanem menjen be Andreuccio.

- Én ugyan be nem megyek - vágta rá Andreuccio.

Most aztán a másik kettő feléje fordult és rárivallt:

- Hogy a csudába ne mennél be, az istenfádat, hiszen ha nem mégy be, úgy fejbe kólintunk valamelyik vasrúddal, hogy menten szörnyethalsz!

Andreuccio ijedtében bement, s miközben bemászott, így töprenkedett magában: Ezek engem küldenek ide be, hogy aztán, mikor már mindent kiadogattam nekik, s magam a kikecmergéssel bajmolódom, itthagyjanak faképnél, és én itt maradjak üres kézzel. Annak okáért elhatározta, hogy mindenekelőtt a maga zsákmányáról gondoskodik, s mivel eszébe jutott a drága gyűrű, melyről azok beszéltek, alighogy lejutott, nyomban lehúzta azt az érsek ujjáról, s a maga ujjára vonta, azután pedig kiadta a pásztorbotot és a püspöksüveget és a kesztyűket, végezetül pedig ingre vetkőztette az érseket, s mindent kiadogatott nekik, mondván, hogy semmi egyéb nincsen rajta. Azok pedig erősködtek, hagy ott kell lenni még a gyűrűnek, s biztatták, hogy csak keresse mindenütt; de ő kiszólt, hogy nem találja, s úgy tett, mintha keresné, s darab ideig megvárakoztatta őket. Amazok pedig, kik magok is éppoly ravaszok voltak, mint ő, leszóltak, hogy csak keresse szorgosabban, s meglesték az alkalmas pillanatot, és kirántották a támasztékot, mely a sír fedelét tartotta, s elinaltak, őt pedig otthagyták bezárva a sírban. Ki-ki elképzelheti, mit érzett Andreuccio, mikor észbekapott. Többször is megpróbálta, ha vajon fejével és vállaival fel tudná-e emelni a fedelet, de minden fáradsága kárba veszett: annak okáért kegyetlen fájdalmában elájult, odarogyott az érsek holttestére, és aki látta volna őket, nem egykönnyen tudta volna megmondani, melyikük inkább halott: az érsek-é vagy jómaga.

De minekutána magához tért, szörnyű keservesen elkezdett zokogni, mivel nyilván látta: vagy az lesz a vége, hogy senki sem jön kinyitni a sírboltot, és ő ott pusztul az éhségtől és a bűztől, a holttesten nyüzsgő férgek között, vagy pedig, ha mégis jön valaki, s őt odabenn leli, szent bizonyos, hogy rabló gyanánt akasztófára kerül. Efféle gondolatokat hánytorgatott elméjében, és fölöttébb búslakodott, mikor egyszerre csak hallotta, hogy a templomban emberek járkálnak, és sokan beszélnek, kik, mint kitalálta, ugyanabban sántikáltak, mit az ő cimborái már megcselekedtek; erre aztán még jobban elfogta a rémület. De minekutána azok felnyitották a sírt, és fedelét feltámasztották, civakodni kezdtek, melyikök menjen be, és bizony, egyik sem akart vállalkozni rá; mégis hosszas huzavona után megszólalt az egyik pap: - Mit féltek, azt hiszitek tán, hogy harap? A halottak nem esznek embereket! Majd lemegyek én magam.

Ekképpen szólván, hasra feküdt a sírbolt szélén, úgyhogy feje kívül maradt, lábait pedig bedugta, hogy leereszkedjék. Andreuccio ennek láttára felállt, elkapta a papnak egyik lábát, s úgy tett, mintha le akarná rántani. Ahogy a pap ezt megérezte, irtózatosan elordította magát, és azon nyomban kiugrott a sírból. Ettől aztán mind a többiek oly igen megrémültek, hogy otthagyták a nyitott sírt, és úgy kereket oldottak, mintha legalábbis százezer ördög kergette volna őket.

Mikor ezt Andreuccio látta, tüstént kiugrott, sokkal vidámabban, mint ahogy remélni merte volna, és azon az úton, melyen jött, távozott a székesegyházból. És mivel már nappalodott, találomra megindult, ujján ama bizonyos gyűrűvel, kiért a tengerpartra, s onnan aztán visszatalált a fogadójába, hol barátai és a fogadós egész éjjel nagy izgalomban voltak, hogy mi történhetett vele. Minekutána barátainak elmesélte kalandját, a fogadósuk tanácsára jónak látta, hogy tüstént útnak induljon Nápolyból. Ő pedig azon nyomban ekképpen cselekedett, és onnan visszatért Perugiába, minekutána gyűrűt szerzett, holott szándoka volt lovakat vásárolnia.

 

HATODIK NOVELLA

Madonna Beritolát, ki két fiát elvesztette, két őzgida társaságában meglelik egy szigeten;
onnét pedig Lunigianába megy; ottan egyik fia a házigazdájának szolgálatában áll,
és annak leányával szerelmeskedik, miért is börtönbe vetik.
Szicília fellázad Károly király ellen, és a fiú, miután anyja felismeri,
feleségül veszi amaz úrnak leányát; minekutána pedig testvérét is fölleli,
ismét jómódba jut

A hölgyek s mindazonképpen az ifjak sokat kacagtak Andreuccio kalandjain, melyeket Fiammetta elmesélt, midőn Emilia látván, hogy a novellának vége, a Királynő parancsára ekképpen kezdett beszélni:

- Kemények és gyászosak a szerencse különb-különbféle változásai, és valahányszor csak ilyesmiről szó esik, igen-igen felriad lelkünk, mely csendesen elszenderedik, hahogy a szerencse simogatja; annak okáért úgy vélem, nem szabad soha megbánni, hogy ilyeneket végighallgattunk, akár szerencsések vagyunk, akár szerencsétlenek, mivelhogy az előbbiek óvatosakká tesznek, az utóbbiak pedig megvigasztalnak. Éppen ezért, ámbár sok nevezetes dolgot elmondottak már e tárgyban, én is szándékozom elmondani nektek egy éppoly igaz, mint megható történetet, mely bár szerencsésen végződik, mégis oly sok és oly tartós volt benne a keserűség, miképpen magam is alig hiszem, hogy azt a rákövetkező öröm meg tudta édesíteni.

Bájosabbnál bájosabb hölgyeim, bizonyára tudjátok, hogy II. Frigyes császár halála után Manfrédot koronázták Szicília királyává, kinek udvarában fölöttébb előkelő rangban élt egy nápolyi nemes úr, bizonyos Arrighetto Capece nevezetű, kinek felesége szépséges és nemes hölgy volt, ugyancsak nápolyi, név szerint madonna Beritola Caracciola. Midőn emez Arrighetto, ki a szigetnek kormányzója volt, hírét vette, hogy I. Károly király Beneventónál legyőzte és megölte Manfrédot, és az egész ország az ő hűségére esküdött, mivelhogy nemigen bízott meg a hitszegő Szicília-beliekben, és nem akart ura ellenségének alattvalójává lenni, menekülésre készülődött. De mikor ezt a szicíliaiak megneszelték, őt és Manfréd király sok más barátját és hívét menten kezére adták Károly királynak foglyokul, annak utána pedig a szigetet is birtokába juttatták.

Madonna Beritola a dolgok ilyetén változásában nem tudta, mi történt Arrighettóval, s mivel az események miatt szüntelen rettegésben élt, a gyalázattól való félelmében otthagyta minden vagyonát, és Giusfredi nevezetű nyolcesztendős fiacskájával, s hozzá még áldott állapotban és szegényen, bárkára szállt és Lipari szigetére menekült, hol is megszülte második fiúgyermekét, kinek a Scacciato nevet adta; annak utána dajkát fogadott, és mind egész háza népével kis hajóra szállt, hogy visszatérjen szüleihez Nápolyba. De nem úgy esett a dolog, ahogy gondolta, mivelhogy a szél ereje a kis hajót, melynek Nápolyba kellett volna mennie, Ponza szigetére hajtotta, hol kikötöttek egy kis tengeröbölben, s várták a kedvező időt, hogy továbbmehessenek. Madonna Beritola, miként a többiek, partra szállt a szigeten, hol is valamely magányos és félreeső helyre bukkant, ottan pedig Arrighettója miatt nagy egyedüllétben búnak eresztette fejét. És minden áldott nap ekképpen töltötte idejét.

Történt pedig, hogy miközben bánatába merült, kalózhajó lepte meg őket anélkül, hogy akár matróz, akár bárki más észrevette volna, s valamennyiöket ellenállás nélkül foglyul ejtette, annak utána pedig továbbállt. Midőn madonna Beritola elvégezte mindennapos siránkozását, visszajött a partra, hogy megnézze fiacskáit, mint ahogy szokása volt, de bizony egy teremtett lelket ott nem talált; eleinte csodálkozott rajta, de utána hirtelen megsejtette, mi történt és gyanakodásában kitekintett a tengerre, és látta, hogy a gálya, mely még nem volt nagyon messze, maga mögött vontatja a kis hajót: ebből aztán megbizonyosodott, hogy miként annak idején férjét, mostan fiait is elveszítette; mivel pedig látta, hogy szegényen és elhagyatottan maradt itt, és nem is gondolhatott rá, hogy valaha valahol még övéire bukkan, eszméletlenül összeesett a parton, férjét és gyermekeit szólítgatván.

De nem volt ott senki, hogy hideg vízzel vagy más szerrel felüdítette volna bágyadt erőit; hát szelleme kényelmesen kalandozhatott, amerre csak kedve tartotta: de minekutána a könnyekkel és a zokogással visszatértek elgyötört testébe elveszett erői, hosszasan szólítgatta fiacskáit, és sokáig járt-kelt, és keresgélte őket barlangról barlangra. Miután azonban megismerte, hogy fáradozása hiábavaló, és látta, hogy ott lepi az éjszaka, reménykedvén, bár maga sem tudta, miben, végre önmagáért is aggódni kezdett, távozott a parttól, és visszatért abba a barlangba, melyben siránkozni és bánkódni szokott. Hogy pedig az éjszakát nagy rettegésben és kimondhatatlan fájdalomban eltöltötte, és a reggel felvirradt, végre a reggelnek harmadik órájában, mivelhogy előtte való este nem vacsorázott, oly igen gyötörni kezdte az éhség, hogy ennivaló füveket keresett; s minekutána úgy-ahogy evett valamit, szüntelen zokogás közben különb-különbféle gondolatokat hánytorgatott elméjében jövendője felől.

Még mindig ebben révedezett, midőn látta, hogy egy őzsuta közeledik felé, és bemegy a tőszomszédságában valamely barlangba, kisvártatva pedig kijön onnét, és eltűnik az erdőben: fölkelt tehát, és bement oda, ahonnét a suta kijött, és két gidát lelt ottan, melyek talán épp aznap születtek, s melyek az ő szemében a világ legédesebb és legkedvesebb teremtményei voltak; mivel pedig legutóbbi szülése óta még nem apadt el a tej mellében, gyöngéden fölfogta a gidákat, és mellére vonta. Azok pedig nem utasították vissza eme szívességét, hanem úgy szoptak tőle, mintha csak anyjok lett volna, és ettől fogva semmi különbséget nem tettek közte és anyjok között. Mivel pedig a nemes hölgy úgy látta, hogy immár néminemű társaságra lelt eme puszta helyen, miközben füveket evett és vizet ivott, és mindannyiszor zokogott, valahányszor emlékébe idézte férjét és fiacskáit és elmúlt életét; végezetül beletörődött, hogy ottan fog élni és meghalni; nem sok idő múltán a sutával is éppolyan jó barátságba került, mint a gidákkal.

Minekutána ekképpen a nemes hölgy szinte elvadult, több hónapok múltán történt, hogy véletlenül ugyanabba az öbölbe, hol annak idején ők kikötöttek, betért egy pisai hajó, és több napokon által ottan tartózkodott. Volt ama hajón a Malespini őrgrófok családjába tartozó bizonyos Currado nevezetű nemes ember, derék és jámbor feleségével; éppen zarándoklatból tértek meg, melyet Apulia szent helyeire tettek, és otthonukba igyekeztek. Az őrgróf egy napon, hogy rossz kedvét elverje, feleségével és némely szolgáival és kutyáival bement sétálni a szigetre, és nemigen messzire ama helytől, hol madonna Beritola volt, Currado kutyái hajtani kezdték a két gidát, melyek már nagyocskára növekedtek, és ott legelésztek; a gidák pedig, hogy a kutyák meghajtották őket, éppenséggel abba a barlangba menekültek, melyben madonna Beritola üldögélt. Az pedig ennek láttára fölkelt, és botot ragadott, és visszakergette a kutyákat: mikor pedig Currado és felesége, kik kutyáik nyomában jöttek, odaérkeztek, igen elálmélkodtak az asszony láttán, ki barnává és sovánnyá és csapzottá vadult, s ő pedig még nálok is jobban elcsodálkozott. De minekutána könyörgésére Currado a kutyáit visszaszólította, hosszas kérlelés árán rávették őt, hogy mondja el, kicsoda és mi dolga vagyon itten; ő pedig őszintén feltárta előttük helyzetét, és egész élete történetét és rideg szándokát.

Currado, aki Arrighetto Capecét igen jól ismerte, ennek hallatára megindulásában sírva fakadt, és lelkére beszélt az asszonynak, és mindenáron igyekezett eltéríteni ama rideg szándokától, felajánlva neki, hogy magával viszi otthonába, s magánál tartja éppoly tiszteletben, mintha húga volna, mégpedig mindaddig, mígnem Isten jobb sorsra juttatja. Mivel pedig a hölgy emez ajánlatára nem hajlott, Currado otthagyta nála feleségét, és lelkére kötötte, hogy hozasson oda ennivalót s a hölgyet, kinek ruhája csupa rongy volt, öltöztesse maga valamelyik ruhájába, s mindent kövessen el, hogy magával hozza onnét. A nemes hölgy ott is maradt vele, minekutána sokat sírt madonna Beritolával annak balsorsán, ruházatokat és eledeleket hozatott, és kimondhatatlan fáradozás árán rávette, hogy átöltözzék és egyék; végezetül pedig hosszas kérlelés után, miközben madonna Beritola kijelentette, hogy soha többé nem megy olyan helyre, ahol ismerik, mégiscsak sikerült rávennie, hogy vele menjen Lunigianába a két gidával és az őzsutával együtt, mely időközben hazatért, s a nemes hölgy nagy csodálkozására kitörő örömmel üdvözölte asszonyát. Midőn tehát az időjárás kedvezőre fordult, madonna Beritola Curradóval és feleségével felszállott azoknak hajójára, s vele az őzsuta és a két gida (melyekről, mivelhogy nem tudták mindnyájan a nevét, őt magát is Őzike névvel illették), és kedvező széllel hamarosan megérkeztek a Magra torkolatához, hol is partra szállottak, és felmentek a kastélyba. Ottan éldegélt aztán madonna Beritola, Currado felesége mellett, annak udvarhölgye gyanánt, özvegyi ruházatban, tisztességben és alázatosságban és engedelmességben, és továbbra is szeretettel gondoskodott őzikéiről és etette őket.

A kalózok, kik Ponzánál elfogták ama hajót, melyen madonna Beritola odajött, őt ottan nem látták, tehát ott is hagyták, s mind többi háza népével Genovába mentek; ottan pedig, minekutána a gálya gazdái között felosztották a zsákmányt, a sors véletlenül úgy hozta, hogy egyebek között madonna Beritola dajkája s vele a két gyermek bizonyos Guasparrino d'Oria nevezetű úrnak jutott, ki is a dajkát a gyermekekkel együtt házába küldötte, hogy ottan szolgák gyanánt a házi munkákban használja őket. A dajka módfelett bánkódott asszonyának elvesztésén, és sokat-sokat zokogott a nyomorult sorson, melyre ő maga s a két gyermek jutott. De minekutána látta, hogy a sírás mit sem használ, és hogy ő is csak szolga, mint a többiek, ámbátor, hogy szegény asszony volt, mégis volt benne kellő józan ész és elővigyázatosság, miért is mindenekelőtt erejétől telhetőleg megvigasztalódott, annak utána pedig megfontolván, mire jutottak, az a gondolata támadt, hogy ha a két gyermekről megtudják, kicsodák, esetleg valami bajuk eshetik: ezenfelül pedig reménykedett, hogy valamikor csak fordulhat a sors kereke, s azok, ha életben maradnak, visszakerülhetnek előbbi rangjukba, miért is feltette magában, hogy nem fedi fel senki előtt, kicsodák, mígnem annak idején elérkezettnek látja, s ha ki kérdezte, mindenkinek azt mondta, hogy azok az ő fiai. Az idősebbiket pedig nem nevezte Giusfredinek, hanem Giannotto di Procidának; a kisebbik fiú nevének megváltoztatására pedig nem látott semmi okot, és a legnagyobb igyekezettel megmagyarázta Giusfredinek, mi okból változtatta meg nevét, és mekkora veszedelembe kerülhet, ha netalán megismerik; ezt pedig nem egyszer, hanem igen gyakran eszébe juttatta: az értelmes fiú pedig pompásan igazodott az okos dajka útmutatásához.

Ottan éldegélt tehát a két fiú rossz ruhában és még rosszabb cipőben, mindennémű alacsony szolgálatban, a dajkával együtt türelmesen, hosszú esztendőkig, Guasparrino uram házában. De Giannotto, midőn tizenhat esztendőssé serdült, oly emelkedett lelkületű volt, mely semmiképpen nem vallott szolgára; megundorodott hát a szolgai állapot alacsonyságától, s felszállott valamely gályára, mely éppen Alexandriába indult, s otthagyta Guasparrino uram szolgálatját, és sokfelé megfordult, de sehol sem tudott zöld ágra vergődni. Végezetül, talán három vagy négy esztendő múltán, Guasparrino uramat otthagyta - mivel csinos és sudár termetű ifjúvá növekedett, és hírét vette, hogy atyja, kit már holtnak hitt, még életben vagyon, de Károly királynak gyalázatos rabságában sínylődik -, szinte kétségbeesvén sorsán, kóborlásai közben Lunigianába vetődött, és ottan véletlenül beállott Currado Malespini szolgálatjába, ki is ügyes szolgálatáért hamarosan fölöttébb megkedvelte. És ámbár néhanapján látta édesanyját, ki Currado feleségénél volt, egyetlenegyszer sem ismerte fel, sem pedig az őt, annyira megváltoztatta őket az idő múlása azóta, hogy utoljára együtt voltak.

Miközben tehát Giannotto ottan élt Currado szolgálatában, történt, hogy Currado egyik leánya, kinek neve volt Spina, özvegye maradt bizonyos Niccolò da Grignanónak, és visszatért atyja házába: mivel pedig fölöttébb csinos és kedves teremtés volt, s alig valamivel idősebb tizenhat esztendősnél, megesett, hogy szemet vetett Giannottóra, az pedig őreá, és szenvedélyesen megszerették egymást. E szerelem pedig nem maradt sokáig teljesülés nélkül, és több hónapokon által tartott olyképpen, hogy senki észre nem vette. Emiatt aztán túlságosan elbizakodtak, és kezdtek könnyelműbben viselkedni, mint ahogy ilyen dolgokban kellett volna, s mikor egy napon valamely szép és sűrű erdőben jártak, a menyecske Giannottóval előrement, maga mögött hagyván mind a társaságot; mivel pedig úgy látták, hogy jócskán megelőzték a többieket, valamely fáktól körülzárt, gyönyörűséges, virágos, pázsitos helyen lepihentek, és kezdték elhalmozni egymást a szerelem gyönyörűségeivel.

És ámbár már jó ideje kettesben voltak, a nagy élvezet miatt oly igen rövidnek tűnt nekik az idő, hogy előbb a menyecske anyja, annak utána pedig Currado ottan lepte őket. Ez a dolog láttán éktelen haragra gerjedt, s minden magyarázkodás nélkül mindkettejüket megfogatta három szolgájával, megkötözve egyik kastélyába vitette, s haragjában és dühében toporzékolva elhatározta, hogy gyalázatos halállal elveszejti őket. A menyecske anyja, ámbár fölöttébb felzaklatta az eset, és leányát bukása miatt bármily kegyetlen bűnhődésre méltónak ítélte, minekutána Curradónak bizonyos elejtett szavaiból megértette, mi szándéka vagyon annak a bűnösökkel, ezt már nem bírta elviselni, hanem meggyorsította lépteit, és utolérte haragvó férjét, kezdte kérlelni, hogy könyörüljön és ne hamarkodja el dühében a dolgot, és ne váljék öreg napjaira leányának gyilkosává, és ne szennyezze be kezét szolgájának vérével, és keressen más módot dühének csillapítására; példának okáért vesse őket börtönre, hogy a tömlöcben sínylődjenek és sirassák elkövetett bűnöket; efféle és más egyéb szavakkal addig-addig puhította őt a jólelkű asszony, mígnem eltérítette lelkét gyilkos szándokától; parancsolta tehát, hogy mindegyiköket más helyen börtönbe vessék, és ottan szigorúan őrizzék, és kevés ételen és sok gyötrelemben mindaddig tartsák, mígnem másként határoz felölök; és ekképpen történt. Ki-ki elképzelheti, milyen volt életök a fogságban és a szüntelen könnyhullajtásban és a kedvök ellenére való igen-igen kemény böjtölésben. Miközben tehát Giannotto és Spina ebben a siralmas életben sínylődtek, mely már esztendeje tartott anélkül, hogy Currado gondolt volna rájuk, történt, hogy Péter, Aragónia királya, egyetértésben Gian di Procida úrral, fellázította Szicília szigetét és elvette Károly királytól, miért is Currado, ghibellin lévén, nagy ünnepséget csapott. Mikor Giannotto valamelyik porkolábjától ennek hírét vette, nagyot sóhajtott, és így szólt:

- Jaj szegény fejemnek! Tizennégy esztendeje bekóboroltam az egész világot, és semmi egyebet nem vártam, mint éppen ezt, s most jött el az óra, mikor már alig remélhetek valami jót, s engem itt lel a börtönben, melyből hahogy nem holtan, ugyan ki nem jövök!

- Hogyhogy - kérdezte a porkoláb -, mi közöd neked ahhoz, mit a nagyhatalmú királyok művelnek? Mi dolgod volt neked Szicíliában?

Felelte neki Giannotto:

- Azt hiszem, hogy meghasad a szívem, ha arra gondolok, mi dolga volt ott valaha atyámnak; és ámbár kicsiny gyermek voltam még, mikor onnan elmenekültem, mégis emlékezem rá, hogy Manfréd király életében nagyúri rangban láttam én őt ottan.

Kérdezte tovább a porkoláb:

- Hát ki volt a te atyád?

- Az én atyámat most már bátran elárulhatom - felelte Giannotto -, mivelhogy úgyis benne vagyok a veszedelemben, mely miatt eleddig féltem felfedni e dolgot. Arrighetto Capece volt az ő neve, s ma is az, ha él; az én nevem pedig nem Giannotto, hanem Giusfredi, és csöppet sem kételkedem benne, hogy ha innen kikerülnék, és visszajutnék Szicíliába, ott igen magas rangot nyernék.

A derék ember tovább nem firtatta a dolgot, és mihelyt alkalma nyílott reá, elmondta az egészet Curradónak. Currado ennek hallatára - bár a porkoláb előtt úgy mutatta, mintha nem érdekelné a dolog - elment madonna Beritolához, és nyájasan megkérdezte tőle, ha vajon volt-e Arrighettótól Giusfredi nevezetű fia. A hölgy sírva felelte, hogy két gyermeke volt, és az idősebbiket, ha élne, valóban így hívnák, s mostan huszonkét esztendős volna. Amint Currado azt hallotta, megismerte, hogy bizonyosan ez az a fiú, s felötlött lelkében, hogy ha így van a dolog, akkor ő eltörölheti a maga és leánya szégyenét, s egyúttal nagy irgalmasságot cselekedhet, feleségül adván őt az ifjúhoz; annak okáért nagy titokban magához hívatta Giannottót, s apróra kikérdezte mind egész elmúlott élete felől. És minekutána a nyilvánvaló bizonyosságokból látta, hogy ím ez ifjú valóban Giusfredi, Arrighetto Capece fia, ekképpen szólott hozzá:

- Giannotto, te tudod, miféle és mely nagy becstelenséget követtél el leányomban ellenem, holott, mivel kegyesen és barátságosan bántam veled, szüntelenül magam és házam becsületét kellett volna keresned, miként szolgának kötelessége; és bizonyára sokan lettek volna, kik gyalázatos halállal elveszejtettek volna téged, hahogy ellenük követted volna el azt, amit ellenem elkövettél; ezt azonban az én jóságom nem engedte meg. Most pedig, mivelhogy a dolog úgy van, mint nekem elmondottad, hogy nemes úrnak és nemes hölgynek gyermeke vagy, én véget akarok vetni szenvedéseidnek, hahogy magad is úgy akarod: és ki akarlak vonni téged a nyomorúságból és a fogságból, melyben sínylődöl, és becsületedet s egyúttal a magam becsületét méltóképpen helyre akarom állítani. Miként tudod, Spina, kit sem hozzád, sem hozzá nem illő szerelmeskedésben elcsábítottál, özvegyasszony, hozománya pedig nagy és biztos; hogy milyenek az erkölcsei, ki az atyja és anyja, tudod; magad jelenvaló állapotáról semmit sem beszélek. Annak okáért, ha magad is úgy akarod, hajlandó vagyok őt, ki becstelenül kedveseddé lett, tisztességgel feleségül adni hozzád, és akarom, hogy te velem és ővele mindaddig, míg kedved tartja, itt maradj fiam gyanánt.

A börtön meggyötörte ugyan Giannotto testét, de nemes lelkét, mely vele született, semmiben meg nem gyengítette, sem pedig nagy szerelmét, mellyel hölgye iránt viseltetett. És ámbátor forrón óhajtotta azt, mit Currado neki felajánlott, s ezenfelül az ő hatalmában volt, semmiben nem hunyászkodott meg, mit nemes lelke sugallt neki válaszul, és ekképpen felelt:

- Currado, sem az uraskodás vágya, sem a pénz sóvárgása, sem más egyéb ok nem vitt rá soha, hogy életed és vagyonod ellen árulóképpen áskálódjam. Szerettem leányodat, és szeretem és mindig fogom szeretni, mivelhogy szerelmemre méltónak tartom; és ha a tömeg véleménye szerint nem egészen tisztességesen viselkedtem irányában, hát oly bűnt követtem el, mely az ifjúkorral mindenkoron szorosan összefügg, s melyet ha ki akarnánk irtani, ki kellene irtani magát az ifjúságot, s mely nem volna oly súlyos, amilyennek veled együtt mások bélyegzik, ha az öregek visszaemlékeznének rá, hogy maguk is voltak fiatalok, s mások bűneit magok bűneihez és magokét másokéhoz mérnék; s különben is barát, nem pedig ellenség képében követtem el. Mit nekem felajánlottál, azt mindig sóvárogtam, és ha hittem volna, hogy valaha is elérhetem, már rég ideje kértem volna; mostan pedig annál kedvesebb nekem, minél kevésbé reménykedtem már benne. Ha azonban nem olyan szándékkal vagy hozzám, mint szavaid mutatják, ne áltass engemet hívságos reménységgel, hanem küldj vissza a tömlöcbe, és ottan gyötörtess kedved szerint, mivelhogy valameddig Spinát szeretem, mindaddig az ő szerelméért téged is szeretni foglak, és tiszteletben tartalak bármit művelsz is velem.

Currado ennek hallatára elálmélkodott, és nemes lelkű ifjúnak tartotta őt, és számba vette forró szerelmét, és annál jobban megkedvelte; annak okáért fölemelkedett ültéből, megölelte és megcsókolta őt, és tovább nem halogatván a dolgot, parancsot adott hogy szép csendben vezessék elő Spinát. Az pedig a börtönben lesoványkodott, megsápadott és elgyengült, mintha nem is a régi asszony lett volna már, hanem egészen más, mint ahogy Giannotto is más emberré vált: ők tehát Currado jelenlétében kölcsönös megegyezéssel megtartották az eljegyzést a mi szokásaink szerint. Azután pedig több napokon által anélkül, hogy bárki is sejtette volna azt, ami történt, mindennel ellátta őket, mire szükségök volt, mit megkívántak; mikor pedig úgy gondolta, hogy már itt az ideje megörvendeztetni a két anyát is, maga elé szólította feleségét és Őzikét, és ekképpen szólott hozzájok:

- Mit szólnál hozzá, madonna, ha visszaadnám neked idősebb fiadat, mégpedig egyik leányom férjeként?

Felelte erre az Őzike:

- Csak annyit mondhatok, hogy ha hálásabb lehetnék irántad, mint amilyen vagyok, annyival hálásabb lennék, amennyivel az, amit nekem visszaadtál, kedvesebb nekem e a tulajdon életemnél is; ha pedig olyképpen adnád vissza nekem, miként mondod, némiképpen feltámasztanád elveszett reménységemet.

És sírva fakadt s elhallgatott.

Mondá ekkor Currado a feleségének:

- Hát te mit szólnál hozzá, feleség, ha ilyen vővel ajándékoználak meg?

Felelte rá az asszony:

- Ha te úgy határoztál, én belenyugodnék abba is, ha netalán alacsonyrendű ember volna, nemhogy ebbe, ki nemes család sarja.

Mondá ekkor Currado:

- Reménylem, néhány nap leforgása alatt boldog asszonyokká teszlek benneteket.

S mikor látta, hogy a két fiatal teremtés régi alakjában, tisztes ruházatában visszatér, ezt kérdezte Giusfreditől:

- Vajon tetézné-e mostani örömödet, hahogy meglátnád anyádat?

- Nem tudnám elhinni, hogy siralmas sorsán érzett fájdalma mind mostanáig életben hagyta volna; de ha mégis így volna a dolog, kimondhatatlanul boldog volnék, mivel úgy vélem, hogy az ő tanácsa révén javarészben visszaszerezhetném rangomat Szicíliában.

Akkor Currado előhívatta mind a két asszonyt. Azok pedig mindketten kitörő örömmel üdvözölték az új menyasszonyt, s nem kevésbé álmélkodtak azon, miféle isteni sugallat indította Curradót akkora kegyességre, hogy Giannottót eljegyezze leányával. Madonna Beritola pedig Currado szavainak hallatára szemügyre vette az ifjút, s valami titokzatos erő máris felébresztette benne fia gyermekkori arcvonásainak emlékét; nem is várt egyéb bizonygatásra, hanem tárt karokkal nyakába borult; túláradó megindultsága és anyai öröme szavát is elfojtotta; sőt az életnek minden ereje is oly igen megcsappant benne, hogy eszméletlenül hullott fiának karjaiba. Az pedig fölöttébb csodálkozott, mikor arra gondolt: mely gyakorta látta őt annak előtte e kastélyban, és soha nem ismerte fel, mindazonáltal vére sugallatából most rögtön felismerte, s miközben korholta magát előbbi nemtörődömségéért, anyját felfogta karjaiban, és könnyezvén gyengéden csókolgatta. De miután madonna Beritola, kit Currado felesége és Spina hideg vízzel és egyéb szerekkel gyöngéden ápolgatott, bágyadtságából újból erőre kapott, sűrű könnyhullajtás közben és sok kedveskedő szóval megint átfogta fiának fejét, és eltelvén anyai szeretettel, ezerszer vagy még többször is megcsókolta, a fiú pedig tisztelettel fogadta gyöngédségeit. Minekutána e tisztes és vidám kedveskedést a körülállók nagy örömére és gyönyörűségére háromszor-négyszer megismételték, egyik is, másik is sorra elmesélte sorsa minden fordulását; miután pedig Currado barátainak, valamennyiök nagy örömére, megjelentette az új rokonságot, melyet nyélbeütött, s minekutána pompás és nagyszerű ünnepséget rendelt, Giusfredi ekképpen szólott hozzá:

- Currado, te sok mindennel megörvendeztettél engemet, és hosszú időn által tiszteletben tartottad anyámat: mostan, hogy mindenben megcselekedjél mindent, mit még módodban van tenned, kérlek, hogy anyámat és az én ünnepségemet és engemet örvendeztessél meg öcsémnek jelenlétével, mivelhogy ő szolga képében Guasparrino d'Oria uram házában tartózkodik, ki, miként már mondottam neked, őt velem együtt kalózaival foglyul ejtette; annak utána pedig küldj valakit Szicíliába, hogy tökéletes tájékozódást szerezzen amaz ország élete és állapotja felől, és megtudakolja, mi van atyámmal, Arrighettóval: él-e még, vagy meghalt; és ha él, milyen állapotban vagyon; minekutána pedig minden dologban tökéletesen tájékozódott, térjen vissza hozzánk.

Currado szívesen fogadta Giusfredi kérését, és haladéktalanul fölöttébb ügyes embereket küldött Genovába és Szicíliába. Az, amelyik Genovába ment, fölkereste Guasparrino uramat, és Currado nevében nyomatékosan kérte, hogy küldje el hozzá Scacciatót és dajkáját, rendre elmesélvén neki mindazt, mit Currado Giusfrediért és anyjáért tett. Guasparrino uram ennek hallatára fölöttébb elcsodálkozott, és ekképpen szólott:

- Annyi szent igaz, hogy Currado kedvéért mindent megteszek, mit kíván, ami csak hatalmamban vagyon; csakugyan itt van házamban immár tizennégy esztendeje ama fiú, akit kérdezel és az anyja; én őket szívesen elküldöm neki; de mondd meg néki nevemben: vigyázzon, nehogy túlságosan hitelt adott légyen avagy hitelt adjon Giannotto meséjének, ki mostanság Giusfredinek hívatja magát, mivelhogy sokkal agyafúrtabb fickó, mintsem gondolná.

És ekképpen szólván, megvendégelte a derék embert, nagy titokban felhívatta a dajkát, és óvatosan kikérdezte eme dolgok felől. A dajka pedig, mikor hallotta Szicília fellázadását, és megtudta, hogy Arrighetto életben vagyon, szélnek eresztette félelmét, mely eddig uralkodott rajta, rendre elmondott neki mindent, és elmondta az okát is, miért cselekedett úgy, ahogyan cselekedett. Guasparrino uram, mikor látta, hogy a dajka elbeszélése hajszálnyira összevág Currado követének elbeszélésével, kezdett hitelt adni szavainak, és mindenféle módon alaposan megvizsgálta az esetet, és fölöttébb leleményes ember lévén, lépten-nyomon oly dolgokra bukkant, melyek csak jobban megerősítették annak hitelét; el is szégyellette magát, hogy ily csúful bánt az ifjúval, s kárpótlásul nagy hozománnyal feleségül adta hozzá tizenegy esztendős szép kisleányát, mivel jól tudta, ki volt és kicsoda Arrighetto; és minekutána nagy ünnepséget csapott, a fiúval és leányával és Currado követével és a dajkával felszállott egy jól felszerelt kis gályára, és Lericibe ment; ottan Currado fogadta, és utána egész társaságával felvonult Curradónak egyik nem messzire fekvő kastélyába, hol is az ünnepséget már előkészítették.

Nincs szó, mellyel ki lehetne fejezni, mekkora volt az anyának öröme, hogy viszontlátta fiát, mekkora volt a két testvér öröme, mekkora volt mindhármuk öröme a hűséges dajkán, mennyire örültek valamennyien Guasparrino uramnak és leányának, s mennyire örült ő valamennyiöknek, és mennyire örvendeztek valamennyien Curradóval és feleségével és gyermekeivel és barátaival egyetemben.

Hogy pedig örömük tökéletes legyen, az Úristen - ki ha egyszer elkezdette, teli marokkal szórja adományait - úgy akarta, hogy megérkezett a jó hír, miképpen Arrighetto Capece él, és magas méltóságban vagyon. Tudniillik mikor javában állt az ünnepség, és a meghívottak (hölgyek és a férfiak) a lakomának még csak első fogásainál tartottak, megérkezett az az ember, kit Szicíliába küldöttek, és egyebek közt elmesélte Arrighettóról, hogy mialatt ő Károly királynak fogságában sínylődött, egyszerre csak lázadás tört ki a király ellen abban az országban, a nép dühében megrohanta a börtönt, levágta az őrséget, őt pedig kiszabadította, és mint Károly királynak halálos ellenségét vezérül választotta, és az ő vezetésével elkergette és leöldöste a franciákat. Annak okáért Péter király kiváltképp kegyeibe fogadta, és visszaadta neki minden javait és méltóságait; miért is nagy rangra és jólétre emelkedett; hozzátette, hogy őt igen nagy tisztességgel fogadta, s kimondhatatlanul megörült, hogy felesége s két fia él, kikről elfogatása óta semmit nem tudott; ezenfelül pedig hajót küldött értük néhány nemes emberrel, kik tüstént itt lesznek. Ezt az embert hát kitörő örömmel fogadták és hallgatták végig; Currado pedig néhány barátjával elébök ment a nemes embereknek, kik madonna Beritoláért és Giusfrediért érkeztek, és szívesen fogadta, és bevezette őket lakomájára, melynek még csak alig a közepe táján tartottak. Ottan az asszony és Giusfredi és rajtok kívül mind a többiek oly nagy örömmel fogadták őket, hogy ilyesminek mását soha senki nem hallotta; ők pedig, minekelőtte asztalhoz ültek volna, tőlük telhető ékes szavakkal tolmácsolták Arrighetto üdvözletét és köszönetét Curradónak és feleségének ama tisztességért, melyet felesége és fia iránt tanúsított; és kijelentették, hogy Arrighetto mindenben, mit csak érte tehet, rendelkezésére adja magát. Annak utána pedig Guasparrino uramhoz fordultak, kinek nemes cselekedetéről csak most értesültek, és azt mondották: meg vannak győződve, hogy ha Arrighetto megtudja, mit tett Scacciattóért, éppen ilyen, sőt még forróbb hálát fog majd mondani neki.

Mindezek után a két új menyasszony lakodalmán pompás hangulatban lakmároztak az új férjekkel együtt. Currado pedig nem csupán az napon tartott ünnepet vejének s mind többi rokonainak és barátainak, hanem sok más napokon által egyfolytában. Mikor pedig az ünnepség véget ért, madonna Beritola és Giusfredi és a többiek elérkezettnek látták az időt az indulásra; akkor Curradónak és feleségének és Guasparrino uramnak sűrű könnyhullajtása közben felszállottak a hajóra, és Spinát is magukkal vivén útnak indultak, és kedvező széllel hamarosan Szicíliába érkeztek, hol is Arrighetto oly nagy ünnepséggel fogadta valamennyiöket, fiait és feleségeiket is, Palermóban, hogy azt szavakkal sohasem lehetne kifejezni: annak utána pedig, mint mondják, valamennyien hosszú ideig boldogan éltek, hálás szívvel a nyert jótéteményért, kedvességben az Úr színe előtt.

 

HETEDIK NOVELLA

Babilónia szultánja feleségül küldi egyik leányát Garbo királyához,
a leány különb-különbféle kalandokon keresztül négy esztendő leforgása
alatt különb-különbféle helyeken kilenc férfinak birtokába jut;
végezetül szűz leány gyanánt visszakerül atyjához,
ki is előbbi szándoka szerint feleségül küldi őt Garbo királyának

Talán nem sokkal tovább kellett volna tartania Emilia novellájának, és bizonyára könnyekre fakasztotta volna az ifjú hölgyeket madonna Beritola kalandjaival. Minekutána azonban bevégződött, parancsolta a Királynő, hogy Pamfilo következzék, és mondja el novelláját. Mivel pedig ő fölöttébb engedelmes volt, ekképpen kezdett szólani:

- Bájos hölgyeim, bajos dolog felismernünk, mi válik hasznunkra, mivelhogy sokan, miként már többször bebizonyosodott, abban a hiszemben, hogy ha meggazdagodnak, gondtalanul és biztonságban élhetnek, nem csupán imáikban kérték Istentől a gazdagságot, hanem nem riadtak vissza semminémű fáradságtól és veszedelemtől, és nyakra-főre iparkodtak megszerezni azt, és ha elérték, akadt valaki, aki megkívánta dús örökségüket, és megölte őket, holott pedig annak előtte, mígnem meggazdagodtak, igen szerették életöket. Mások alacsony sorból ezer veszedelmes csatán keresztül, testvéreik és barátaik vére árán királyi rangra emelkedtek, abban a hiszemben, hogy ez a legnagyobb boldogság, és nem is szólván ama véghetetlen aggodalmakról és félelmekről, melyek a magas rangban lépten-nyomon zaklatták őket, haláluk árán megismerték, hogy a királyi asztaloknál aranyserlegekből bizony mérget ittak. Sokan voltak, kik a testi erőt és szépséget, mások, kik az ékességeket forró sóvárgással kívánták, és csak akkor vették észre, mely átkos dolgot kívántak, mikor látták, hogy ama dolgok halált, vagy boldogtalan életet hoztak fejökre. Hogy pedig ne emlegessem fel sorra mind a többi emberi sóvárgásokat, csak annyit mondok, hogy nincs köztök egy is, melyet a halandók azzal a bizonyossággal választhatnának, hogy azt a sorsnak semminémű csapása nem érheti: miért is hahogy helyesen akarunk cselekedni, fel kell tennünk magunkban, hogy csak némelyiket fogadjuk el és tartjuk meg; mégpedig azt, mit Attól nyerünk, ki egymaga tudja és adhatja meg, mi javunkra válik. Mivelhogy azonban míg a férfiak abban vétkeznek, hogy különb-különbféle dolgokat megkívánnak, ti, szépséges hölgyeim, különösképpen egy dologban vétkeztek, tudniillik abban, hogy kívánkoztok szépek lenni, mégpedig olyképpen, hogy nem elégedtek meg ama szépségekkel, melyekkel a természet megáldott benneteket, hanem valami bámulatos mesterkedéssel megnövelni akarjátok azokat: annak okáért el akarom mesélni nektek, mennyi szerencsétlenséget hozott az ő szépsége egy szaracén hölgyre, kivel megesett, hogy négy esztendő leforgása alatt kilencszer kellett újra meg újra menyegzőt tartania, csupán szépsége miatt.

Réges-rég ideje már, élt Babilóniában egy szultán, bizonyos Beminedab nevezetű, kinek élete során legtöbb dolga kedve szerint folyt. Ennek egyéb számos fiú- és leánygyermekein kívül volt egy Alatiel nevezetű leánya, ki is, miként mindenki mondotta, aki látta, a legszebb nő volt, ki amaz időkben a föld hátán élt; mivel pedig a szultánt az arabok ellen, kik nagy sereggel rája támadtak, bizonyos elkeseredett ütközetben hathatósan megsegítette Garbo királya, az feleségül ígérte neki leányát, mivelhogy ezt kérte különös kegy gyanánt; és leányát férfiak és hölgyek tisztes kíséretével, rengeteg előkelő és dús holmival jól felszerelt és jól megrakott hajóra ültette, és minekutána Istennek ajánlotta, útnak indította a királyhoz. A tengerészek, mikor látták, hogy az idő kedvező, szélnek feszítették vitorláikat, kifutottak Alexandria kikötőjéből, és több napokon által szerencsésen hajóztak; már elhaladtak Sardinia mellett, s már-már azt hitték, hogy közel vannak útjoknak végéhez, midőn egy napon hirtelen viharos szelek támadtak, melyek is, mivel fölöttébb dühöngtek, oly igen hányták-vetették a hajót, melyen a leány és a tengerészek voltak, hogy nemegyszer azt hitték, már végük van.

Mivel azonban derék emberek voltak, minden ügyességöket és minden erejöket latba vetették, és bár két napon által ostromolta őket a tenger, bizony kitartottak; és mikor a vihar kitörésétől kezdve már a harmadik éjszaka szállott le rájok, és a vihar csak nem szűnt, hanem inkább egyre nagyobb erővel dühöngött, ők pedig nem tudták, hol vannak, és sem tengerésztudományukkal, sem szabad szemmel nem tudtak tájékozódni, mivel a mennybolt koromfekete volt a fellegektől és az éjszaka sötétségétől, midőn éppen nem sokkal Majorka fölött jártak, észrevették, hogy a hajó léket kapott. Mivel pedig nem látták más módját a menekülésnek, s mivel ki-ki magával gondolt, nem pedig a többiekkel, leeresztettek a tengerre egy csónakot, amelybe beleugrottak a hajó gazdái, mivel feltett szándékok volt, hogy inkább a csónakra bízzák életöket, mint a lyukas hajóra; utánuk azonban sorjában mind leugrottak a férfiak, kik csak a hajón voltak, ámbár azok, akik előbb lejutottak a csónakba, tőrrel a kezökben iparkodtak őket visszariasztani; kik is, holott azt hitték, hogy megmenekültek a haláltól, egyenesen beléje rohantak. Olyannyira, hogy mivel a csónak a dühöngő viharban ennyi embert nem bírt el, elsüllyedt, és valamennyien ottvesztek; a hajó pedig, melyet a tomboló vihar hajtott, ámbár léket kapott, és majdnem színig volt vízzel (és melyen nem maradt más, csupán a hölgy és cselédei, kiket a tenger tombolása és a rettegés oly igen megtört, hogy szinte élettelenül hevertek a fedélzeten), roppant iramban Majorka szigetének valamely partjára vetődött; a vihar pedig oly rettenetes erővel csapta oda, hogy mintegy kőhajításnyira felfutott a partra, és ott megfeneklett a homokban, ottan pedig egész éjszakán által verte a tenger, de a vihar többé meg sem tudta mozdítani.

Mikor a nap felvirradott, és a vihar némiképpen elnyugodott, a hölgy, ki félig halott volt, felemelte fejét, s bármennyire kimerült volt is, cselédségéből majd az egyiket, majd a másikat kezdte szólongatni; de hiábavaló volt a kiabálás, mivelhogy messzi voltak azok, kiket szólított. Minekutána pedig nem kapott egyiktől is feleletet, és senkit nem látott, módfelett elcsodálkozott, és roppant félelem fogta el: úgy-ahogy feltápászkodott és látta, hogy a kíséretében levő hölgyek és mind a többi nők sorjában ott fekszenek; minekutána hosszasan szólíthatta, és sorjában megvizsgálta őket, látta, hogy csak kevesen voltak köztük, kik életjelt adtak, mivel részben a borzalmas tengeri betegségben, részben rémületükben szörnyethaltak, mitől is rettegése még inkább megnövekedett: mindazonáltal a szükség kényszerítette, hogy segítséget keressen, mivelhogy egy szál egyedül érezte magát, s nem ismerte fel és nem tudta, hol van; tehát addig-addig serkentgette azokat, kik még éltek, mígnem annyira vitte, hogy felkeltek; de mikor meghallotta, hogy ők sem tudják, hová lettek a férfiak, s látta, hogy a hajó a partra vetődött, és megtelt vízzel, velök együtt keserves zokogásra fakadt.

És elérkezett a délutáni három óra, s még mindig nem láttak egy lelket sem, akár a parton, akár másfelé, kinek irgalmasságától némi segítséget várhattak volna. Három óra után birtokáról visszatérőben véletlenül arra ment bizonyos Pericone da Visalgo nevezetű nemes úr lóháton, több szolgájával, ki is a hajó láttán tüstént kitalálta, mi történt, és parancsot adott egyik szolgájának, hogy azon nyomban igyekezzék felmászni a hajóra, és jelentse meg neki, mit ottan látott. A szolga nagy üggyel-bajjal fel is mászott, és ott találta a nemes leányzót megfogyatkozott kíséretével, amint remegve megbújt a hajó orrának hajlata alatt. Mikor a nők meglátták ezt az embert, újra meg újra sírva kérték, könyörüljön rajtuk; de mikor észrevették, hogy nem érti szavukat, sem ők nem értették annak beszédét, jelekkel igyekeztek értésére adni szerencsétlenségüket. A szolga tőle telhetőleg alaposan szemügyre vett mindent, s annak utána megjelentette Periconénak, mi van odafenn; az pedig azon nyomban lehozatta a nőket és a legbecsesebb dolgokat, mik a hajón voltak, s mikhez hozzá lehetett férni, s velök együtt egyik kastélyába ment; ottan ételekkel és pihenéssel felüdítette a hölgyeket, a drága holmikból pedig megértette, hogy a leány, kire ilyképpen bukkant, okvetlenül valamely előkelő nemes hölgy, és könnyűszerrel felismerte őt ama nagy tiszteletadásból, melyet a többi nők irányában mutattak. És ámbátor a hölgy sápadt volt, és igen-igen megviselte a tengeren kiállott félelem, Pericone mégis észrevette gyönyörű szép arcvonásait; miért is azon nyomban feltette magában, hogy ha még nincs férje, feleségül veszi; ha pedig nem vehetné feleségül, mindenáron megszerzi kedvese gyanánt. Pericone büszke tekintetű és fölöttébb izmos férfiú volt, és minekutána néhány napon által a leányt gondosan ápoltatta, mitől az egészen összeszedte magát, látta, hogy sokkalta szebb, mint képzelte, és igen elbúslakodott azon, hogy sem ő nem értette a szavát, sem a leány az övét, s ekképpen nem tudhatta meg, kicsoda; mindazáltal szépsége fennen lobogó lángot gyújtott benne, s kedveskedő és hízelkedő jelekkel igyekezett rávenni, hogy tartózkodás nélkül adja magát neki; de bizony hiába; a leány kereken visszautasította bizalmaskodását, közben pedig Pericone szenvedélye annál magasabbra csapott.

Midőn a leány ezt látta, mivelhogy már jó néhány napja ottan tartózkodott, s a szokásaikból észrevette, hogy keresztények között van és oly helyen, hol mit sem használt volna neki, ha megismerteti magát, még ha ez módjában lett volna is, észbe vette, hogy előbb-utóbb vagy erőszak vagy szerelem miatt kénytelen lesz Pericone kedve szerint cselekedni; feltette hát magában, hogy erős lélekkel szembeszáll keserves sorsával, és szolgálóinak, kikből mindössze három maradt, parancsolta, hogy soha senkinek el ne árulják, kicsodák, csak akkor, ha olyasvalakire akadnának, kiben nyilván megismernék, hogy szabaduláshoz segíti őket; ezenfelül pedig minden erejével lelkükre kötötte, hogy őrizzék meg szüzességöket, és értésökre adta, miképpen ő is feltette magában, hogy soha senkinek nem adja oda magát, ha nem hites urának. Szolgálóleányai fölöttébb magasztalták ezért, s megígérték, hogy tőlük telhetőleg megtartják eme parancsát.

Pericone, ki napról napra tüzesebb lángra gyulladt, annál inkább, minél inkább vonakodott az, kire annyira vágyódott, mivelhogy szüntelenül maga mellett látta; mikor pedig látta, hogy hízelkedései mit sem használnak, fortélyokra és csalafintaságra gondolt, az erőszakot pedig utoljára tartogatta. Mivel pedig imitt-amott észrevette, hogy a leánynak ízlik a bor, hiszen nem szokta meg a borivást, mit törvénye tiltott, úgy gondolta, hogy a borral, Venus emez szolgálójával megejtheti őt; úgy tett, mintha kisebb gondja is nagyobb volna annál, mitől a leány oly igen vonakodott, s egy este valóságos ünnepségnek beillő nagy vacsorát csapott, melyen a leány is megjelent; a vacsorán, melyet sok mulatságos dolog vidámított, parancsolta annak, ki a leányt kiszolgálta, hogy töltsön neki keverten többféle bort. A szolga híven meg is cselekedte; a leány pedig, ki nem ügyelt erre, s kit a pompás ital megszédített, többet ivott belőle, mintsem tisztességével összefért; ettől aztán megfeledkezett minden elmúlt szenvedéséről és felvidámodott, s mikor látta, hogy néhány leány majorkai szokás szerint táncol, maga is táncra kerekedett alexandriai szokás szerint. Pericone ennek láttára úgy érezte, hogy közel van ahhoz, amire sóvárgott, és továbbra még nagyobb bőségben hordatta fel az ételeket és italokat, úgy hogy a vacsora messzire benyúlt az éjszakába.

Végezetül, hogy a vendégek távoztak, a leánnyal együtt bement szobájába; a leányt inkább a bor hevítette, mintsem, hogy tisztességérzete fékezte volna, s a legcsekélyebb szégyenkezés nélkül levetkőzött Pericone jelenlétében, minthacsak valamelyik szolgálóleánya lett volna ott, és ágyba feküdt. Pericone nyomon követte; minekutána pedig minden gyertyát eloltott, a maga helyéről nyomban odalopakodott melléje, karjaiba ölelte - miközben a leány semmit nem ellenkezett -, és kezdett szerelmesen incselkedni vele; mikor ezt megérezte a leány, ki annak előtte soha nem tudta, miféle szarvval döfnek a férfiak, szinte megbánta, hogy nem engedett előbb Pericone gerjedelmének. Annak utána pedig nem várta, hogy hívja őt efféle édes éjszakákra, hanem gyakorta maga hívta a férfit, nem ugyan szavakkal, mivel szóból nem értették egymást, hanem jelekkel.

A sors azonban nem nyugodott bele abba, hogy egy király jövendőbelijéből egy várúr szeretője legyen, s a kettejük nagy gyönyörűsége helyébe sokkalta kegyetlenebb szerelmet készített a leány számára. Volt Periconénak egy huszonöt esztendős öccse, szép és friss, mint a rózsa, bizonyos Marato nevezetű; midőn ez meglátta a leányt, ki fölöttébb megtetszett neki, úgy vette észre, már amennyire mozdulataiból megérthette, hogy az jó szívvel van hozzá, és abban a hiszemben, hogy annak, mit tőle kívánt, semmi egyéb nem áll útjában, mint ama szorgos őrizet, melyben Pericone a leányt tartja, elvetemedett gondolat fogamzott meg benne, és a gondolatot nyomon követte annak gyalázatos megvalósítása. Éppen akkor a város kikötőjében vesztegelt egy árukkal megrakott hajó, hogy Chiarenzába menjen, déli Görögországba; a hajónak két genovai ifjú volt a gazdája; és már felvonták a vitorlákat, hogy mihelyt kedvező szél kerekedik, útnak indulhassanak: ezekkel Marato összeszűrte a levet, és megegyezett abban, hogy a következő éjszakán őt és a leányt felveszik a hajóra. Minekutána ezt elintézte, az éjszaka beálltával tisztán és világosan tudván, mit akar cselekedni, nagy titokban odament Pericone házába, ki semmi rossztól nem tartott az ő részéről, s néhány hűséges cimborája kíséretében, kiket megnyert arra, mit cselekedni akart, megállapodásukhoz híven elrejtőzködött a házban. És midőn már az éjszaka jó része elmúlt, ajtót nyitott cimboráinak, és velök ama szobába ment, melyben Pericone aludt a leánnyal, s azt is kinyitván, Periconét álmában megölték, a felriadt és jajveszékelő leányt pedig halállal fenyegették, hahogy lármát ütne, és megfogták; és Pericone legdrágább kincseinek java részével azon nyomban a tengerpartra siettek, miközben senki sem vette észre őket, s ottan Marato és a leány haladéktalanul felszálltak a hajóra, cimborái pedig visszatértek. A tengerészek, mivel kedvező és friss szél támadt, kifeszítették a vitorlákat és megindultak.

A leány keservesen búslakodott mind előbbi, mind mostani szerencsétlensége miatt; azonban Marato, kezében a Szent Dagadóval, mellyel Isten ajándékozott meg bennünket, oly igen megvigasztalta őt, hogy a leány összemelegedett vele, és egészen megfeledkezett Periconéról; és immár ismét jól ment dolga, midőn a sors új szomorúságot készített számára, mintha nem elégelte volna meg az előbbieket; tudniillik, mint már ismételten mondottam, a leány oly szépséges volt, magaviselete pedig oly igen dicséretes, hogy a hajónak két ifjú gazdája forrón beleszeretett: feledvén minden egyéb dolgukat, csak abban fáradoztak, hogy őt szolgálják és tetszését megnyerjék, és szüntelenül ügyeltek, hogy Marato ne vegye észre ennek okát. Mikor azonban kölcsönösen észrevették, hogy a másik is szerelmes a leányba, nagy titokban meghányták-vetették egymás közt a dolgot, és megállapodtak abban, hogy közösen hódítják meg a leány szerelmét, mintha csak a szerelemben is éppúgy lehetne közösködni, mint az árucikkekben, avagy a nyerészkedésben. Hogy pedig látták, mely szöges gonddal őrzi Marato a leányt, ez pedig tervöknek útjában volt, egy napon, midőn a hajó dagadó vitorlákkal röpült, s Marato éppen a hajó farán állt, és kifelé nézett a tengerre, tőlük pedig semmiben nem tartott, mind a ketten odamentek hozzá, hátulról hirtelen megragadták, és a tengerbe vetették; és már jó egy mérföldet haladtak, s még mindig nem vette észre senki, hogy Marato a tengerbe esett; midőn a leány észbe kapott, és látta, hogy semmiképpen vissza nem nyerheti őt, megint keserves zokogásban tört ki a fedélzeten.

A két szerelmes tüstént odament hozzá, hogy megvigasztalja, s édes szavakkal és dús ígéretekkel, melyekből ugyan keveset értett, igyekeztek megnyugtatni a leányt, ki nem is annyira elveszett urát siratta, mint inkább a maga szerencsétlenségét. S minekutána ismételten és hosszasan a lelkére beszéltek, abban a hiszemben, hogy most már némiképpen megvigasztalták, tárgyalni kezdték egymással, hogy melyiküké legyen először a leány. Mivel pedig mindegyik első akart lenni, és semmiképpen nem tudtak a dologban megegyezni, előbb csak kemény szavakon és durva veszekedésen kezdték, aztán oly igen belelovalták magukat a dühöngésbe, hogy előkapták tőrüket, és eszeveszetten egymásra rontottak, és több szúrást is ejtettek egymáson (mivel azok, kik a fedélzeten voltak, sehogyan sem tudták őket széjjelválasztani), melyeknek következtében egyikük ott nyomban holtan összeesett, a másik pedig, bár ugyancsak több nehéz sebet kapott, életben maradt: ez pedig fölöttébb lehangolta a leányt, mivelhogy itt maradt egy szál egyedül, mindennémű segítség és tanács nélkül, és igen rettegett, hogy fejére zúdul a két hajótulajdonos szüleinek és barátainak haragja; de a sebesült könyörgései és az a körülmény, hogy hamarosan Chiarenzába érkeztek, megmentette őt a halálos veszedelemtől.

Ott aztán a sebesülttel együtt partra szállott, és vele egy fogadóban vett szállást; és városszerte futótűz gyanánt híre ment csodálatos szépségének, s e hír eljutott Morea fejedelmének füléhez is, ki akkoriban éppen Chiarenzában tartózkodott: miért is látni kívánta, s minekutána meglátta és észrevette, hogy sokkal szebb, mint amilyennek híre mondotta, azon nyomban belészeretett, és semmi másra nem tudott gondolni. Mikor pedig meghallotta, mi módon került ide, úgy vélte, hogy bizonnyal megkaparinthatja. És még a módozatokon törte fejét, midőn a sebesültnek szülei tudomást szereztek szándokáról, és semmit nem várakoztak, hanem azon nyomban elküldötték hozzá a leányt: ezen a fejedelem fölöttébb megörvendezett, de megörvendezett a leány is, mivel úgy érezte, hogy nagy veszedelemből szabadult. Mikor a fejedelem látta, hogy szépségén felül királyi magaviselet ékesíti, mivel különben nem volt módjában megtudnia, kicsoda, úgy vélte, hogy bizonyára nemes hölgy, s emiatt iránta való szerelme megkettőződött; és igen nagy tisztességben tartotta, nem is szeretője, hanem hites felesége gyanánt. Mivel pedig a leány az elszenvedett sanyargattatásokhoz képest igen jól érezte magát, egészen megvigasztalódott, felvidámodott, és szépsége oly pompázatosan kivirult, hogy szinte mind egész Moreában egyébről sem beszéltek.

Annak okáért Athén hercege, csinos és daliás ifjú, a fejedelem barátja és rokona, igen kívánkozott látni őt: úgy tett, mintha rokonlátogatóba jönne, mit néhanapján szokása volt megtennie, s fényes és díszes kísérettel eljött Chiarenzába, hol is tisztességgel és nagy ünnepséggel fogadták. Annak utána, hogy néhány nap múltán szóba került köztük eme leánynak szépsége, kérdezte a herceg, ha vajon csakugyan oly csodálatosan szép-e, mint beszélik. Felelte neki a fejedelem:

- Még annál is csodálatosabb, de ne adj hitelt pusztán szavaimnak: győződj meg róla tulajdon szemeddel.

Erre a herceg szüntelenül nógatta a fejedelmet, miért is együtt elmentek a leány szobájába; az pedig, mivel már előre tudta, hogy meglátogatják, igen illedelmesen és nyájas arccal fogadta őket; ők pedig maguk közé ültették, de nem tudtak vele kellemes beszélgetést folytatni, mivelhogy semmit, vagy csak igen keveset értett nyelvükön. Azért hát mindegyikük úgy bámulta őt, mint valami csodát, különösképpen pedig a herceg, ki alig tudta elhinni, hogy halandó teremtés: és miközben bámulta és azt hitte, hogy ezzel kielégíti forró sóvárgását, nem vette észre, hogy a szerelemnek mérge, melyet szemeivel ivott, szerencsétlenségére oly igen átitatta, hogy halálosan beleszeretett a leányba.

Minekutána pedig a fejedelemmel együtt távozott tőle, és alkalma nyílott meghányni-vetni magában a dolgot, úgy vélte, hogy a fejedelem kimondhatatlanul boldog, mivel ily gyönyörű teremtéssel elégítheti ki gerjedelmét; és minekutána sok mindenféle gondolat megfordult fejében, végezetül a mérleg nem tisztessége, hanem tüzes szerelme javára billent, és feltette magában, hogy akármi történjék is, megfosztja a fejedelmet eme boldogságtól, és megszerzi azt maga gyönyörűségére. És mivel türelmetlensége ösztökélte, sutba dobott minden józan észt és minden igazságosságot, és minden gondolatját alattomos cselfogások kieszelésére irányította: és egy napon, gyalázatos terve szerint a fejedelemnek valamelyik titkos kamarásával, kinek neve Ciuriaci volt, nagy titokban felnyergeltette lovait, és előkészítette poggyászát, hogy minden útra készen álljon: és a következő éjszakán egy cinkosával, mindkettőjöket fegyveresen, ama fent mondott Ciuriaci halkan bebocsátotta a fejedelem szobájába; akkor látta, hogy a nagy hőség miatt anyaszült meztelenül ottan áll a tengerre nyíló egyik ablaknál, hogy élvezze a szellőt, mely a tenger felől fújdogált; a leány pedig aludt. Annak okáért, miután kioktatta cimboráját, hogy mit kell tennie, halkan végigment a szobán egészen az ablakig, s ottan tőrét úgy beledöfte a fejedelem oldalába, hogy a mellén jött ki, aztán pedig nyomban megragadta, és kidobta az ablakon.

A palota pedig a tengerparton állott és igen magas volt; amaz ablak alatt pedig, melynél akkor a fejedelem állt, bizonyos házikók voltak, melyeket a tenger hullámverése romba döntött, s melyekbe ember soha, vagy csak nagy ritkán tette be lábát: ekképpen történt, mint a herceg előre látta, hogy a fejedelem testének zuhanását senki nem látta, de nem is láthatta. A herceg cimborája, mikor látta, hogy a dolog megtörtént, úgy tett, mintha kedveskedni akarna Ciuriacinak, és hirtelen hurkot vetett nyakába, melyet magával hozott eme célra, és oly erővel meghúzta, hogy Ciuriaci meg sem tudott mukkanni: akkor a herceg odasietett, s megfojtották őt, és ledobták oda, hová a fejedelmet ledobták. Ennek végeztével nyilván látták, hogy sem a leány, sem másvalaki nem vette észre őket; a herceg tehát gyertyát fogott kezébe, odament vele az ágyhoz, és óvatosan kitakarta a leányt, ki mélyen aludt; és amint elnézte egész testét, mérhetetlenül megcsodálta, és ha már ruhában is tetszett neki, most meztelenül kimondhatatlanul gyönyörűségesnek látta. El is öntötte erre a forró vágyakozás, s nem tartotta vissza sem a szörnyű bűn, melyet elkövetett, sem kezei, melyek még véresek voltak, hanem melléje feküdt, és szerelmeskedett vele, mivel a leány egészen bágyadt volt az álomtól, és a fejedelemnek gondolta őt.

De minekutána bizonyos ideig kimondhatatlanul gyönyörűséggel időzött vele, felkelt és behívatta egynémely kísérőjét, megfogatta a leányt olyképpen, hogy ne tudjon lármát csapni, levitette egy titkos ajtón át, melyen maga is bejött, lóra tette, s amily nesztelenül csak tudott, embereivel együtt útnak eredt, és visszatért Athénbe. De (mivel feleséges ember volt) nem Athénben helyezte el a leányt, aki kimondhatatlanul búslakodott, hanem egyik gyönyörű tengerparti nyaralójában, nem messzire a várostól, és ottan nagy titokban tartotta, s nagy tisztességgel mindent megadatott neki, mire csak szüksége volt.

A következő napon a fejedelem emberei délutáni három óráig várakoztak, hogy a fejedelem felkeljen; de hogy mit sem hallottak, felnyitották szobájának ajtaját, mely nem volt kulccsal bezárva, és mivel senkit nem leltek benn, abban a hiszemben, hogy a fejedelem nagy titokban elment valahová, néhány napon által ott mulatni magát ama gyönyörűséges szép hölgyével, tovább mit sem aggódtak miatta.

Miközben ők ebben voltak, történt, hogy másnap egy bolond bement a romok közé, hol a fejedelemnek és Ciuriacinak holtteste feküdt, s a kötélnél fogva kihúzta Ciuriacit, és maga után vonszolván, továbbment. A holttestet mindenki nagy megdöbbenéssel ismerte fel, és addig-addig hízelkedtek a bolondnak, mígnem rávették, hogy elvezesse őket oda, ahonnan azt kihúzta. Ottan pedig az egész város kimondhatatlan gyászára meglelték a fejedelem holttestét, és nagy tisztességgel eltemették; és mikor a gyalázatos gyilkosság tetteseit nyomozták és látták, hogy Athén hercege nincs ott, hanem titokban eltávozott, olyképpen vélekedtek, amint úgy is volt, hogy bizonyára ő követte el a gyilkosságot, és ő vitte magával a leányt. Annak okáért azon nyomban megholt fejedelmök helyébe annak öccsét választották fejedelmökké, és minden erejökkel ösztönözték a bosszúállásra; az pedig, minekutána sok más dologból is megbizonyosodott, hogy a dolog úgy van, amint gondolták, mindenfelől összehívatta barátait és rokonait és hűbéreseit, s nagyszámú és hatalmas sereget gyűjtött, és haddal indult Athén hercege ellen.

A herceg, mikor mindezek hírét vette, hasonlatosképpen minden erejével felkészült a védekezésre, és nagy számban siettek a főurak az ő segítségére, és azok között elküldötte Konstantinápoly császárja az ő fiát, Costantinót és unokáját, Manovellót, nagy erős hadi néppel; ezeket pedig a herceg nagy tisztességgel fogadta, a hercegnő még nagyobb szívességgel, mivelhogy húguk volt. Miközben pedig a háború napról napra fenyegetőbbé vált, a hercegnő alkalmas pillanatban mind a kettőt magához hívatta szobájába, és ott sűrű könnyhullajtás közben tövéről hegyére elmesélte nekik az egész históriát, elmondván, mi adott okot a háborúra, és értésökre adta, mely gyalázatot hozott fejére a herceg ama leánnyal, kit, mint ő hiszi, rejtekben magának tart: keservesen panaszkodott ennek miatta, és kérte őket, hogy a herceg becsülete és maga megnyugvása érdekében segítsenek rajta, miképpen csak hatalmukban vagyon.

Az ifjak most már nyilván megbizonyosodtak a dolog felől, s annak okáért nem sokat kérdezősködtek, hanem a hercegnőt tőlük telhetőleg megvigasztalták, és jó reménységet csepegtettek szívébe; s minekutána megtudakolták tőle, hol van a leány, távoztak; és mivel gyakorta hallották eme leánynak csodálatos szépségét magasztalni, fölöttébb kívánkoztak látni őt, és kérték a herceget, mutatná meg nekik. Az pedig megfeledkezvén arról, mi lett következménye annak, hogy a fejedelem megmutatta őt neki, megígérte, hogy teljesíti kérésüket; és egy gyönyörű szép kertben (ama nyaraló mellett, melyben a hölgy lakott) pompás lakomát készíttetett, s meghívta őket oda ebédre néhány más barátjával egyetemben. Costantino, mikor ott ült mellette, kezdte ámulva nézegetni, s magában azt mondta, hogy soha még ilyen szépséget nem látott, és minden bizonnyal meg lehet bocsátani a hercegnek és akárki másnak, amiért árulást vagy más becstelenséget követett el, hogy hatalmába kerítse ezt a gyönyörűséget: és újra meg újra megbámulta őt, és egyre gyönyörűbbnek látta, s megesett vele ugyanaz, mi a herceggel megesett. Mikor onnan a hölgytől fülig szerelmesen távozott, elhessegette magától a háború gondolatát, s mindegyre azon jártatta elméjét, hogy miként vehetné el a leányt a hercegtől, de mindenki előtt gondosan titkolta szerelmét.

De miközben őt ím ez láng emésztette, elérkezett az ideje, hogy a fejedelem ellen vonuljanak, ki már közeledett a herceg országához; miért is a herceg és Costantino és mind a többiek a parancs szerint kivonultak Athénből, s megszállták a határt bizonyos pontokon, nehogy a fejedelem tovább előrenyomulhasson. És miközben több napokon által ott maradtak, Costantinónak szüntelenül ama leányon járt a lelke és a gondolatja, és azzal kecsegtette magát, hogy most könnyűszerrel kielégítheti gerjedelmét, mivel a herceg nincsen mellette; ürügyül pedig, hogy visszatérhessen Athénbe, betegséget színlelt; miért is a herceg engedelmével, minekutána vezéri hatalmát Manovellóra ruházta, visszatért Athénbe húgához, és ottan néhány nap múltán beszélgetés közben szóba hozta előtte ama gyalázatot, melyet véleménye szerint a herceg ejtett rajta ama leány révén, kit magának tartott, s azt mondotta, hogy ha húga akarja, minden erejével segítségére lesz ebben, s elviszi a leányt onnét, hol most van, és máshová szállítja.

A hercegnő abban a hiszemben, hogy Costantino ezt iránta való szeretetből, nem pedig a leány iránt való szerelemből cselekszi, fölöttébb javallotta szándokát, de természetesen csak akkor, ha olyan módon hajtja végre, hogy a herceg soha meg nem tudja, miképpen mindez az ő beleegyezésével történt: ezt pedig Costantino szentül megígérte neki. Miért is a hercegnő beleegyezett, hogy cselekedjék úgy, miként legjobbnak gondolja. Costantino nagy titokban felszereltetett egy könnyű bárkát, s azt egy este elküldötte ama kerthez, hol a leány lakott, s minekutána kioktatta embereit, kik a hajón voltak, hogy mit kell cselekedniök, a többiekkel a palotához ment, hol a leány tartózkodott; ottan pedig azok, kik annak szolgálatában voltak, szívesen fogadták, és szívesen fogadta maga a hölgy is, ki hajlott kérésére, s vele és maga szolgáinak és Costantino embereinek kíséretében kiment a kertbe. És azzal az ürüggyel, hogy a herceg nevében akar a leánnyal beszélni, vele együtt, lépteit a kertnek tengerre nyíló ajtaja felé irányította, melyet egyik embere már kinyitott, és ottan jelt adott s szólította a bárkát, a leányt pedig rögtön megfogatta, a bárkára vitette és cselédségéhez fordulván ekképpen szólott:

- Senki se moccanjon és meg ne mukkanjon, ha kedves az élete, mivelhogy én nem akarom elrabolni a hercegtől kedvesét, hanem csak a gyalázatot akarom eltörölni, melyet húgomon ejtett.

Erre senki sem mert felelni; miért is Costantino embereivel együtt felszállott a bárkára, leült a zokogó leány mellé, és parancsolta, hogy merítsék vízbe az evezőket és induljanak. Azok pedig nem is evezve, hanem röpülve, úgyszólván a következő nap hajnalán Eginába érkeztek. Ottan partra szálltak és megpihentek, Costantino pedig a leánnyal, ki még mindig átkozott szépségét siratta, mulatta magát; annak utána újból felszállottak a bárkára, s néhány nap alatt Chios szigetére érkeztek, s ottan Costantino, mivel félt atyjának szemrehányásaitól, s attól, hogy az elrablott leányt elveszik tőle, úgy határozott, hogy ott marad, mivel biztos hely volt; ottan pedig a szép leány hosszú napokon által siránkozott balsorsán; de minekutána Costantino megvigasztalta, kezdte örömét lelni, mint már máskor is annyiszor, abban, amivel a szerencse megajándékozta.

Miközben pedig eme dolgok ekképpen folytak, Osbech, akkoriban a törökök királya, aki szüntelenül harcban állott a császárral, abban az időben véletlenül Szmirnába érkezett, s mikor ottan meghallotta, hogy Costantino semmivel sem törődvén, parázna életet folytat bizonyos leányzóval, kit rabolt, és Chiosban tölti napjait, néhány hadigályával egy éjszaka odavitorlázott és hadinépével nesztelenül partra szállt, és annak emberei közül sokat ágyában elfogatott, minekelőtte még észrevették volna, hogy az ellenség rajtuk ütött; végezetül pedig néhányat, kik felriadtak és fegyvert ragadtak, levágatott; annak utána felperzselte az egész várost, hajóra rakatta a zsákmányt és a foglyokat, és visszatért Szmirnába. Mikor oda megérkeztek, Osbech, ki még ifjú ember volt, a zsákmányt jobban szemügyre vette, s abban megtalálta a szépséges leányzót és megismervén, hogy ez az, kit Costantino ágyában álmában elfogott, módfelett gyönyörűségére volt látnia; és semmit nem várakozott, hanem feleségül vette, és megtartotta a menyegzőt, és hosszú hónapokon által boldog szerelemben élt vele.

Minekelőtte pedig mind eme dolgok megestek, a császár alkudozásba kezdett Basanóval, Cappadocia királyával, hogy az egyik oldalról a maga hadinépével vonuljon Osbech ellen, maga pedig hadseregével majd a más oldalról támad reá; de még nem ütötték nyélbe a megegyezést, mivelhogy bizonyos dolgok, melyeket Basano követelt, sehogy sem voltak ínyére, s ő nem akarta azokat teljesíteni; de mikor meghallotta, mi történt fiával, igen nekibúsult, s haladéktalanul megadott mindent, mit Cappadocia királya követelt, és minden erejével sarkallta őt, hogy szálljon hadba Osbech ellen, maga pedig arra készülődött, hogy a másik oldalról megrohanja. Mikor Osbech ennek hírét vette, egybegyűjtötte seregét, s minekelőtte a két nagy hatalmas uralkodó két tűz közé szorította volna, megindult Cappadocia királya ellen, Szmirnában pedig szépséges feleségét egyik hűséges hívének és barátjának őrizetére hagyta; és nem sok idő múltán találkozván Cappadocia királyával, megütközött vele, és a csatában elesett, hadserege pedig döntő vereséget szenvedett és szétszóratott. Miért is a győzelmes Basano akadálytalanul Szmirna ellen vonult, és útjában minden nép meghódolt a diadalmas vezérnek.

Osbech híve, kinek Antioco volt a neve, s kinek őrizetére maradt a szép asszony, ámbátor már koros ember volt, a leány szépségének láttára nem tartotta meg urának és barátjának tett hitét, és beleszeretett az asszonyba; mivel pedig értett a nyelvén (minek is az fölöttébb megörült, hiszen jó néhány esztendeje már süketnéma módjára kellett élnie, mert hogy nem értett senkit, és őt sem értette senki), tüzes szerelmével kevés napok alatt oly igen megnyerte magának, hogy nem sokkal utóbb, mit sem törődvén urukkal, ki fegyverben és háborúban volt, nem csupán baráti, hanem szerelmi viszonyba kerültek egymással, és a takaró alatt csodálatos élvezetekben kéjelegtek. De mikor hírét vették, hogy Osbech vereséget szenvedett és elesett, és Basano dúlva-rabolva közeledik, egy értelemmel elhatározták, hogy nem várják meg ottan; magukhoz vették tehát Osbech legdrágább kincseit, mik kezök ügyébe estek, s nagy titokban együtt Rhodos szigetére menekültek; nemrég ideje voltak még ottan, midőn Antioco halálos betegségbe esett; mivel pedig véletlenül éppen nála időzött egy ciprusi kereskedő, kit ő fölöttébb szeretett, hiszen kebelbarátja volt, mikor végét közeledni érezte, feltette magában, hogy vagyonát és drága kedvesét reá hagyja. S mikor már haldoklott, magához szólította mindkettőt, s akképpen szólott hozzájok:

- Nincs számomra mentség: én meghalok; igen búslakodom ezen, mivelhogy az élet soha még oly élvezetet nem szerzett nekem, mint épp mostanában. Igaz, hogy boldogan halok meg, mivelhogy ha már meg kell halnom, annak a két embernek karjaiban halok meg, kiket a világon mindennél jobban szeretek, vagyis a te karjaidban, drága barátom és ím ez hölgy karjaiban, kit mióta csak megismertem, a szemem világánál is jobban szeretek. Igaz, nehezemre esik őt idegen létére segítség nélkül és tanácstalanul itthagynom, ha meghalok, de még nagyobb fájdalmamra volna, ha nem tudnám, hogy itt vagy te, kiről szentül hiszem, hogy irántam való szeretetből éppen oly jó szívvel leszel hozzá, mint hozzám voltál: annak okáért esdekelve kérlek, hahogy halálom bekövetkezik: vagyonomat és őt magát vedd oltalmadba, és bánj egyikkel is, másikkal is olyképpen, miként hited szerint lelkemnek megnyugvására leszen. Téged pedig drága asszonyom, kérlek, hogy halálom után se feledj el engemet, hogy a másvilágon eldicsekedhessem vele: engem a leggyönyörűségesebb teremtés szeretett, kit a természet valaha is alkotott. Hahogy pedig eme két dologban biztos reménységet adtok nekem, nyugodtan távozom ez árnyékvilágból.

Barátja, a kereskedő s hasonlatosképpen az asszony is eme szavak hallatára sírva fakadt; s minekutána a haldokló elhallgatott, vigasztalták őt, és hitökre megígérték, hogy teljesítik kérését, ha netalán meghalna. Annak utána nem is sok időbe telt, hogy valóban meghalálozott, azok pedig nagy tisztességgel eltemették. Néhány nappal utóbb, minekutána a ciprusi kereskedő minden dolgát elvégezte Rhodosban, és vissza akart térni Ciprusba valamely kis katalán hajón, mely épp ottan horgonyzott, megkérdezte a szép asszonyt, mi a szándoka, mivelhogy neki magának vissza kell térnie Ciprusba. Az asszony azt felelte, hogy ha nincs ellenére, szívesen vele menne, abban a reményben, hogy Antioco iránt való szeretetből majd húga gyanánt tartja és megbecsüli. A kereskedő azt felelte, hogy ő mindenben kedve szerint cselekszik, és amaz okból, hogy minden méltatlanságtól megóvja, mi Ciprusba érkezése előtt érhette volna, feleségének mondotta őt. Mikor hajóra szálltak, kis fülkét kaptak a hajó hátsó részében és hogy cselekedeteikkel meg ne hazudtolják szavaikat, együtt feküdt le az asszonnyal egy szűk kis ágyban. Ekképpen megesett aztán az, mi Rhodosból távozván sem egyiknek, se másiknak nem volt szándokában: vagyis felizgatta őket a sötétség és az alkalom és a meleg ágy, miknek nem csekély erejök vagyon, s (megfeledkezvén a holt Antioco iránt való barátságról és szeretetről) mivel mindkettőben egyaránt feltámadt a gerjedelem, kezdtek incselkedni egymással, s minekelőtte még Baffába érkeztek volna, mely a ciprusinak hazája volt, megtartották nászéjszakájukat; és Baffába érkezvén, hosszú időn által együtt élt a leány a kereskedővel.

Történt pedig véletlenül, hogy valamely ügyes-bajos dolgában Baffába jött egy nemes ember, bizonyos Antigono nevezetű, kinek nagy volt ugyan kora, de lelki nemessége még nagyobb, vagyona azonban csekély, mivelhogy különb-különbféle dolgaiban, miket Ciprus királyának szolgálatában végzett, a szerencse sehogy sem kedvezett neki. Ez, mikor egy napon elhaladt ama ház előtt, melyben a szép örmény hölgy lakott, a ciprusi kereskedő pedig éppen Örményországba ment árukkal, véletlenül úgy esett, hogy ama háznak egyik ablakában megpillantotta a hölgyet, kit is, mivelhogy gyönyörűséges szép volt, tágra meresztett szemmel kezdett megbámulni, és valahogy úgy rémlett neki, hogy már látta valahol, de semmiképpen nem tudta emlékébe idézni, hol.

A szép hölgy, ki hosszú esztendőkön által játékszere volt a sorsnak, mivelhogy már közeledett az az idő, melyben szenvedéseinek véget kellett érniök, amint Antigonót megpillantotta, azon nyomban visszaemlékezett rá, hogy látta őt Alexandriában, atyjának szolgálatában, mégpedig magas rangban: miért is hirtelen reménység ébredt benne, hogy annak tanácsa révén visszajuthat királyi állapotjába, s mivel a kereskedő éppen nem volt otthon, nagy sebbel-lobbal, rögtön felhívatta Antigonót. Mikor pedig az megjelent előtte, szemérmetesen megkérdezte, vajon nem a Famagostából való Antigono-e, mert ő annak véli. Antigono igennel felelt, s annak utána még azt mondotta:

- Madonna, nekem úgy rémlik, hogy ismerlek, de semmiképpen nem tudok visszaemlékezni, honnan; miért is kérlek, ha nem esik nehezedre, juttasd eszembe, ki vagy.

A hölgy, mikor hallotta, hogy csakugyan ő az, keserves zokogással nyakába borult, s kisvártatva, miközben amaz fölöttébb álmélkodott, megkérdezte, ha nem látta-e őt valamikor Alexandriában. Antigono ennek a kérdésnek hallatára azon nyomban megismerte, hogy ez Alatiel, a szultánnak leánya, kiről azt hitték, hogy a tengerbe veszett, s tüstént meg akarta adni neki az illendő tiszteletet; de a hölgy nem engedte meg s kérte, hogy üljön mellé kicsinyég. Antigono ekképpen cselekedett, s illő tisztelettel megkérdezte a leánytól, hogyan és mikor és honnét került ide, holott egész Egyiptom országa bizonyosra veszi, hogy már hosszú esztendőknek előtte a tengerbe fulladt. Felelte neki a hölgy:

- Bárcsak inkább ekképpen történt volna, hogy ne lett volna részem mindabban, mit át kellett szenvednem s bizonyosra veszem, hogy atyám is inkább ezt kívánná, ha valaha mindent megtud.

S ekképpen szólván, újból keserves zokogásra fakadt. Antigono tehát mondá neki:

- Madonna, ne essél kétségbe, minekelőtte nem szükséges; ha nincs ellenedre, beszéld el nekem kalandjaidat, s hogy milyen volt életed folyása; meglehet, a dolog olyképpen fordul, hogy Isten segítségével kimódolhatjuk annak jóvátételét.

- Antigono - mondta erre a szép hölgy -, mikor megláttalak, úgy éreztem, mintha atyámat látnám, s ama szeretet és gyengédség, mellyel ő irányában mindig viseltettem, arra indított, hogy bár eltitkolhattam volna előtted, inkább felfedtem magamat, és bizony kevés ember kerülhetett volna szemem elébe, kinek oly igen megörültem volna, mint annak, hogy mindenki más helyett éppen téged láttalak és ismertelek fel; ennélfogva felfedem előtted, mint atyám előtt mindazt, amit balsorsomban mindig titokban tartottam. Ha pedig minekutána végighallgattál, úgy látod, hogy valamiképpen visszajuttathatsz előbbi állapotomba, kérlek, tedd meg; ha pedig úgy látod, hogy nem, kérlek, soha senkinek meg ne mondd, hogy láttál vagy hogy bármit is hallottál felőlem.

És ekképpen szólván, szüntelen könnyhullajtás közben elmesélt neki mindent ama naptól fogva, hogy Majorkában hajótörést szenvedett, mind egészen a mai napig. Ennek hallatára Antigono megindultságában sírva fakadt; s minekutána kicsinyég elgondolkodott, ekképpen szólott:

- Madonna, mivel hányattatásaid során titokban maradt, hogy ki vagy, én visszaadlak atyádnak, ki bizonyosan még jobban fog szeretni, mint bármikor annak előtte, azután pedig feleségül adlak Garbo királyához.

Mikor pedig a hölgy azt kérdezte, hogy miképpen, rendre elmondotta neki, mi a teendő; hogy pedig az esetleges halogatás miatt semmi baj se történhessen, Antigono hamarosan visszatért Famagostába, és a király színe elé járulva, ekképpen szólott hozzá:

- Felséges Uram, ha kedvedre vagyon, magadnak nagy tisztességet, egyúttal pedig nekem, ki miattad vagyok szegény, nagy hasznot szerezhetsz, holott neked ugyan kevésbe kerül.

Mikor a király azt kérdezte, hogyan és miképpen, Antigono így felelt:

- Baffába érkezett a szultán gyönyörűséges ifjú leánya, kiről hosszú időn által az a hír járta, hogy tengerbe veszett; ki is, hogy tisztességét megőrizze, hosszú esztendőkön által szörnyű hányattatásokat szenvedett, mostan pedig nagy nyomorúságban vagyon, s egyetlen vágya, hogy atyjához visszatérhessen. Ha magad is javallanád, hogy őrizetem alatt elküldjed őt atyjához, ez nagy tisztességedre volna, nekem pedig nagy hasznomra; és nem hiszem, hogy a szultán valaha is megfeledkeznék ily nagy szolgálatról.

A király királyi nemes lelke sugallatára nyomban azt felelte, hogy bizony javallja; és elküldött a leányért, s nagy tisztességgel Famagostába kísértette, hol is ő maga s a királyné pompás ünnepséggel és fényes tiszteletadással fogadta. Mikor pedig a király és a királyné kalandjai felől megkérdezte, a leány Antigono oktatása szerint válaszolt, és mindent elmondott. Kevés napok múltán a király, a leánynak kérésére férfiak és hölgyek fényes és tisztes kíséretével Antigono vezetése alatt visszaküldötte őt a szultánnak: ne kérdezze senki, mekkora ujjongással fogadta az őt s hasonlatosképpen Antigonót s mind az egész kíséretet. Minekutána pedig a leány néhány napon által nyugodott, a szultán tudni kívánta, hogyan esett, hogy még életben vagyon, és hol járt annyi ideig, hogy soha egyetlen szóval is hírt nem adott állapotjárót. A leány, ki gondosan elméjében tartotta Antigono oktatásait, apjának ekképpen kezdett beszélni:

- Atyám, körülbelül huszadnapra, hogy tőled eltávoztam, hajónk tomboló viharban léket kapott, s egy éjszaka, valahol nyugaton valamely parthoz vágódott, mely szomszédos bizonyos Aguamorta nevezetű várossal; hogy pedig a férfiakkal, kik hajónkon voltak, mi történt, soha nem tudtam meg: csupán annyira emlékezem, hogy mikor a nappal felvirradt, és az odavalósiak meglátták a tönkre zúzott hajót, s az egész vidékről összesereglettek, hogy kirabolják, engem, ki szinte a halálból támadtam életre, két szolgálóleányommal előbb kitettek a partra, s azon nyomban megragadott bennünket néhány ifjú, s egyik egyikünket, másik másikunkat elhurcolt. Hogy a leányokkal mi történt, én bizony soha nem tudtam meg; de engem, akárhogy kapálództam is, két ifjú megragadott, hajfonatomnál fogva ráncigált, miközben keservesen zokogtam; s ekkor történt, hogy miközben ezek, kik engem vonszoltak, általmentek egy úton, hogy valami sűrű erdőbe jussanak, amaz órában négy lovas férfi ment arra; mikor ezeket meglátták azok, kik engemet vonszoltak, azon nyomban faképnél hagytak engem és kereket oldottak. A négy férfi, kiket külsejök után magas rangú uraknak véltem, ennek láttára odarugtatott hozzám, és sok mindenfélét kérdezett tőlem, s én is sok mindenfélét beszéltem, de sem ők nem értettek engem, sem én nem értettem őket. Azok pedig hosszas tanácskozás után feltettek az egyik lóra, s elvittek az ő vallásuk törvénye szerint való bizonyos apácakolostorba, és ottan, mit mondtak, mit nem, az apácák mind nyájasan fogadtak, s mindig nagy tisztességben tartottak, s annak utána velök egyetemben nagy tisztességgel szolgáltam az öblös völgyben Szent Dagadónak, kit ama vidék asszonyai fölöttébb szeretnek. De minekutána bizonyos ideig náluk tartózkodtam, és már nyelvöket is megtanultam, megkérdezték, ki vagyok és hová való; én pedig, mivel tudtam, hol vagyok, és féltem, hogy ha megmondom az igazat, hitök ellensége gyanánt elkergetnek onnét, azt feleltem, hogy valamely ciprusi főnemes úrnak leánya vagyok, ki férjemhez küldött Kréta szigetére, miközben hajótörést szenvedtünk és ide vetődtünk. És számos dologban, számos alkalommal megtartottam az ő szokásaikat, félelmemben, hogy sorsom rosszabbra fordul: mikor pedig ama hölgyek elöljárója, kit ők fejedelemasszonynak neveznek, megkérdezett, ha vajon akarok-e visszatérni Ciprusba, azt feleltem, hogy semmit ennél jobban nem kívánok: azonban ő féltette tisztességemet, és soha nem akart rábízni senkire, ki Ciprusba ment, mígnem végezetül, talán két hónappal ezelőtt odaérkeztek bizonyos franciaországi nemes urak feleségeikkel, kiknek a fejedelemasszony szegről-végről rokonuk volt; s mikor meghallotta tőlük, hogy Jeruzsálembe mennek a Szent Sír látogatására, melyben az vagyon eltemetve, kit ők Istenök gyanánt tartanak, s kit a zsidók megöltek, rájok bízott engemet, s megkérte, adjanak át Ciprusban atyámnak. Vége-hossza nem volna elmesélnem, miképpen megtiszteltek engem, s mely szívesen fogadtak magok közé amaz nemes urak feleségeikkel egyetemben. Hajóra szálltunk tehát, és több napok múltán megérkeztünk Baffába; ottan már-már azt hittem, hogy utazásom véget ér, de mivel senki sem ismert, s magam sem tudtam, mit mondjak a nemes uraknak, kik atyámnak által akartak adni ama tiszteletre méltó fejedelemasszony meghagyása szerint, Isten, ki bizonyára megszánt engemet, éppen amaz órában, melyben Baffában partra szálltunk, a parton elém hozta Antigonót; kit is tüstént magamhoz szólítottam, s hogy a nemes urak és asszonyaik meg ne értsék, a mi nyelvünkön azt mondottam neki, hogy üdvözöljön engemet leánya gyanánt. Ő pedig nyomban megértett, s ujjongó örömmel köszöntött, a nemes urakat és feleségeiket, már amennyire szűkös szegénységétől tellett, megvendégelte, engem pedig elvitt Ciprus királyához, ki is oly nagy tisztességgel fogadott és küldött vissza ide hozzád, hogy szóval azt el sem tudnám mondani. Ha van még valami elmondani való, mesélje el Antigono, ki ismételten hallotta már tőlem balsorsomat.

Akkor Antigono a szultánhoz fordulván, ekképpen szólott:

- Felséges Uram, leányod mindent úgy mondott el, miként már nekem ismételten elmesélte, s miként ama nemes urak és hölgyek elmondták nekem, kikkel ő érkezett. Csupán egy részt mulasztott el elmondani, s én úgy vélem, ezt azért cselekedte, mivel nem illik hozzá, hogy elmondja: ez pedig az, mit ama nemes urak és hölgyek, kikkel érkezett, elmondottak az ő tisztes élete módjáról, melyet ama bizonyos apácákkal folytatott, és az ő jelességéről és dicséretes erkölcseiről és arról, hogy a hölgyek és urak mely igen megsiratták, midőn átadták őt nekem s elváltak tőle. Ha emez dolgokban véges-végig el akarnám mondani, mit tőlük hallottam, nemhogy a mai nap, de még a következő éjszaka sem volna rá elegendő. Legyen elég csupán annyit mondanom, hogy (miként szavaikból kivettem, s miként tulajdon szememmel is láttam) te bizony eldicsekedhetsz vele, hogy neked van a leggyönyörűbb, a legtisztességesebb és a legderekabb leányod mindama fejdelmek között, kik manapság koronát viselnek.

A szultán kimondhatatlanul megörvendezett mindezeken, és ismételten kérte Istent, adja meg neki ama kegyelmet, hogy méltóképpen megmutathassa háláját mindazok iránt, kik leányát megbecsülték, különösképpen pedig Ciprus királya iránt, ki nagy tisztességgel visszaküldte őt hozzá; és kevés napok múltán pompás ajándékokkal halmozta el Antigonót, s elbocsátotta, hogy visszatérjen Ciprusba, a királynak pedig levélben és külön követek útján forró hálát mondott mindazért, mit leányáért tett. Ezek után pedig úgy akarta, hogy bevégeztessék az, mit megkezdettek, vagyis, hogy leánya felesége legyen Garbo királyának; annak okáért értésére adott mindent, s ezenfelül megírta, hogy ha még mindig számot tart leányára, küldjön érette. Igen megörvendezett ezen Garbo királya, s nagy tisztességgel elküldött a leányért és nagy örömmel fogadta őt. Az pedig, ki már nyolc férfival talán tízezerszer ölelkezett, szűz leány gyanánt feküdt melléje, s elhitette vele, hogy valóban az; s királynő gyanánt hosszú időn által boldogan élt együtt vele. Annak okáért mondották: elcsókolt csók nem vész kárba, megújul a hold módjára.

 

NYOLCADIK NOVELLA

Antwerpen grófja hamis vád miatt számkivetésbe megy,
és két gyermekét különb-különb helyeken hagyja Angolországban,
maga pedig ismeretlenül visszatér, s szerencsés állapotban leli őket;
annak utána csatlós gyanánt beáll Franciaország királyának seregébe,
s miután ártatlansága kiderül, visszanyeri méltóságát

Sűrűn sóhajtoztak a hölgyek a szép leány különb-különb kalandjain: de vajon ki tudja, mi okból fakadtak a sóhajok? Talán voltak köztük néhányan, kik nem csupán azért sóhajtoztak, mivel fölöttébb áhítoztak efféle gyakori nászokra, hanem azért is, mivel szánakoztak a leányon. De egyelőre ne firtassuk ezt; minekutána jót kacagtak Pamfilo utolsó szavain, a Királynő pedig látta ebből, hogy novellája bevégződött, odafordult Elisához, s parancsot adott, hogy valamely novellával folytassa az elbeszélések sorát. Az pedig szíves-örömest megtette, és ekképpen fogott hozzá:

- Tágas mező az, melyet ma bekóboroltunk, s nincs köztünk senki, ki nem egy, hanem akár tíz kört is ne tudna könnyűszerrel befutni rajta; oly bőségben tartogatja számunkra a Sors az ő különös és kemény csapásait; annak okáért ezeknek végtelen sorából elmesélek egyet, amint következik.

Mikor a római császári hatalom a franciákról a németekre szállott, roppant ellenségeskedés támadt a két nemzet között és elkeseredett és szakadatlan háború, melynek során részben maga országának védelmére, részben az ellenséges ország megtámadására Franciaország királya s egyik fia birodalmuk minden erejével s a barátaiktól és rokonaiktól telhető minden segítséggel roppant sereget állítottak, hogy az ellenségre támadhassanak; minekelőtte pedig megindultak volna, hogy ne hagyják országukat kormány nélkül, Antwerpen grófját, Gualtierit, mivel nemes és bölcs embernek ismerték s maguk igaz barátjának és hű szolgájának - ki ámbátor nagy mestere volt a haditudománynak, mégis úgy gondolták, hogy alkalmasabb eme könnyű tisztségre, mint a hadi fáradalmakra - helyökben főkormányzó gyanánt a francia királyság élére állították, annak utána pedig útnak indultak. Gualtieri tehát bölcsen és rendben hozzáfogott a rábízott feladathoz, miközben minden dolgot meghányt-vetett a királynéval és annak menyével; s ámbár azok az ő őrizetére és oltalmára voltak bízva, mégis fejedelmi úrasszonyai gyanánt tisztelte őket. Eme fent mondott Gualtieri daliás férfiú volt, körülbelül negyven esztendős s oly kedves és jó erkölcsű, amennyire csak nemes úr lehet: mindezeken felül a legszellemesebb és legfinomabb lovag volt, kit csak amaz időkben ismertek, és mindenki másnál többet adott díszes ruházatára.

Miközben tehát Franciaország királya s az ő fia a fent mondott háborúban volt, Gualtierinek pedig meghalt a felesége, kitől csupán két csecsemő gyermek maradt reá, egyik fiú, a másik leány, ő sűrűn látogatván a fent mondott fejedelmi hölgyek udvarát, s gyakorta tanácskozván velök országának dolgairól, történt, hogy a király fiának felesége szemet vetett reá, és nagy gyönyörűséggel szemlélvén mind külsőjét, mind erkölcseit, titkos szerelemmel tüzes láng gyulladt benne iránta; mivel pedig ifjúnak és frissnek érezte magát, s tudta, hogy annak nincsen felesége, úgy vélte, hogy könnyűszerrel kielégítheti vágyakozását, s abban a hiszemben, hogy ennek mi sem áll útjában, csupán szemérme, feltette magában, hogy sutba dobja ezt, és felfedi előtte szerelmét. Mikor egy napon egyedül volt, s elérkezettnek vélte az időt, magához hívatta, mintha egyéb dolgokról kívánna vele szólani. A gróf, kinek esze ágában sem volt az, mi az asszonynak, azon nyomban elment hozzá: s mikor az hellyel kínálta, leült vele kettesben valamely szobában egy kerevetre; hogy pedig a gróf már kétszer is megkérdezte, mi okból hívatta őt, az asszony pedig csak hallgatott, végezetül szerelme erőt vett rajta, szégyenkezésében fülig pirult s szinte zokogva és egész testében remegve, el-elcsukló hangon ekképpen kezdett szólani:

- Drága és édes barátom és uram, okos ember lévén bizonnyal tudod, mely igen esendők a férfiak és nők egyaránt, s hogy különb-különb okokból ím ez gyengeség egyikben nagyobb, másikban kisebb; annak okáért igazságos bírónak ugyanazért a bűnért nem szabad különb-különb természetű emberekre semmiképpen sem ugyanazt a büntetést szabnia. És ki merné azt mondani, hogy enyhébben kell megítélni egy szegény embert, vagy egy szegény asszonyt, kik magok fáradsága árán szerzik meg azt, amire az élethez szükségök vagyon, hahogy a szerelem ösztökéléseinek engednek, mint valamely gazdag és dologtalap asszonyt, kinek semmi sem hiányzik, mit csak megkíván? Bizonyosra veszem, hogy senki. Annak okáért úgy vélem, hogy fölöttébb nagy mentségére szolgálnak ama fent mondott dolgok az olyan asszonynak, kire ráillenek, ha véletlenül úgy esik, hogy szerelemre ragadtatja magát; ezenfelül tökéletes mentségére szolgál az, hahogy szerelmese, kire választása esik, okos és derék férfiú. Mivel úgy érzem, hogy bennem mindkét dolog megvan, ezenfelül még sokkal több is ezeknél, mik szerelemre indítanak, mint példának okáért fiatalságom és férjem távolléte, most úgy való, hogy mindezek feltámadjanak mellettem teelőtted, lángoló szerelmem védelmére; ha pedig elérik ezek nálad azt, mit okos embernél el kell érniök, kérlek, adj nekem tanácsot és segítséget abban, mit tőled kérek. A dolog úgy van, hogy férjem távolléte miatt nem tudok ellenállni a test ösztökéinek s a szerelem hatalmának - melyeknek oly igen nagy az erejök, hogy nem csupán a gyenge nőket, hanem a legerősebb férfiakat is már ismételten legyőzték, és most is naponta legyőzik - henye semmittevésemben, melynek tanúja vagy, odáig ragadtattam magam, hogy engedtem a szerelem gyönyörűségének és szerelmes lettem; és ámbár jól tudom, hogy az efféle dolog, ha kiderül, becstelenség, mégis, ha titokban van és titokban marad, úgy vélem, nincs benne semmi tisztességtelen; Ámor pedig oly kegyes volt hozzám, hogy nem csupán nem fosztott meg a kellő éleslátástól szerelmesem megválasztásában, hanem inkább bőségesen megadta azt nekem, megmutatván téged, mint azt a férfiút, ki méltó a magamfajta hölgy szerelmére; ha vélekedésemben nem csalatkozom, hozzád fogható szép, kedves, kellemes és okos férfi nincs több Franciaországban; s valamint én elmondhatom magamról, hogy nincs férjem, akképpen neked sincs feleséged. Miért is kérlek ím ez lángoló szerelemre, mellyel irántad viseltetem, ne tagadd meg tőlem szerelmedet, és szánd meg fiatalságomat, mely miként jég a tűzben, valóban elemészti magát éretted.

E szavaira oly bőségesen patakzott a könnye, hogy többé egy szót sem tudott mondani, ámbár még továbbra is ostromolni akarta őt könyörgéseivel; de lesütötte szemét, és szinte megsemmisülten zokogott; fejét pedig a grófnak mellére hajtotta. A gróf, ki hűséges lovag volt, azon nyomban kemény feddéssel korholta őt esztelen szerelméért, s eltolta magától, mikor éppen a nyakába akart borulni; és esküvel erősítette, hogy inkább négyfelé vágatja magát, mintsem ilyesmit elkövessen, vagy más valakiben megtűrjön urának becsülete ellen. Az asszony ennek hallatára egyszeriben megfeledkezett szerelméről, és vad dühre gerjedt és rárivallt:

- Hitvány lovag, hát ekképpen csúfot űzöl az én sóvárgásomból? Hát Isten engem úgy segéljen, ha te meg akarsz gyilkolni engem, én bizony módját ejtem, hogy meggyilkoljalak téged, vagy kipusztítsalak a világból!

S ekképpen szólván, nyomban hajához kapott, felborzolta és összekócolta magát, mellén megszaggatta ruháját, s ekképpen kezdett sikoltozni:

- Segítség, segítség! Antwerpen grófja erőszakot akar elkövetni rajtam.

Ennek láttára a gróf, ámbár lelkiismerete tiszta volt, mégis igen félt az udvari emberek kajánságától, és attól tartott, hogy ennek miatta inkább hitelt adnak majd a gonosz asszonynak, mint az ő ártatlanságának, hát amilyen gyorsan csak tudott, felugrott és távozott a palotából és házába menekült, hol is nem sokat fontolgatta a dolgot, gyermekeit lóra ültette, maga is lóra szállt, és vágtában megindult Calais irányában.

Az asszony sikoltozására sokan összecsődültek; hogy pedig őt meglátták, és megtudták sikoltozásának okát, nem csupán hitelt adtak szavainak, hanem megtoldották azzal, hogy a gróf csupán azért viselkedett hosszú időn által oly igen udvariasan és kedvesen, hogy ezt a célját elérhesse. Annak okáért bőszülten a gróf házába futottak, hogy elfogják őt; de mivel nem lelték, előbb mindent kiraboltak, végezetül pedig házát földig rombolták; a hír pedig, ahogy szájról szájra járt, eltorzultan eljutott a királynak és fiának táborába; ezek pedig módfelett felháborodtak, s őt és minden utódait örökös számkivetéssel sújtották, busás jutalmat ígérve annak, ki elevenen vagy holtan kezökre juttatja őt.

A gróf igen búslakodott, mivel ártatlan létére menekülésével bűnössé bélyegezte magát; gyermekeivel, anélkül, hogy felfedte volna, kicsoda, vagy felismerték volna, megérkezett Calaisba, azon nyomban átkelt Angolországba, és szegényes öltözetben Londonba ment; mielőtt pedig a városba belépett volna, alaposan kioktatta kisded gyermekeit, különösképpen két dologban; először, hogy béketűréssel viseljék szegény állapotjokat, melybe a sors vele együtt magok hibája nélkül taszította őket; másodszor pedig, hogy szöges gonddal óvakodjanak valaha is elárulni bárkinek, honnan jöttek, s kinek a gyermekei, ha ugyan kedves az életök. A fiú, kinek Luigi a neve, körülbelül kilenc esztendős volt, a leányka pedig, kinek neve Violante, talán hét esztendős; zsenge korukhoz képest eléggé jól megértették atyjoknak oktatását, miként később cselekedeteikkel is bizonyságot tettek róla.

A gróf, hogy dolgukat megkönnyítse, jónak látta megváltoztatni nevöket, és ekképpen is cselekedett: a fiút Perottónak, a leányt pedig Giannettának nevezte; minekutána pedig szegényes öltözetben Londonba érkeztek, koldulásra adták fejöket, miként szemünk láttára is bizonyos francia csavargók szokták. S hogy véletlenül egy napon épp ebben foglalatoskodtak valamely templom előtt, történt, hogy bizonyos előkelő hölgy, ki az angol király valamely marsalljának felesége volt, kilépett a templomból, s megpillantotta a grófot és két gyermekét, kik alamizsnáért könyörögtek; megkérdezte tőle, hová való, s vajon az ő gyermekei-e ezek. Felelte a gróf, hogy ő Picardiába való, s idősebbik bitang fiának valamely gaztette miatt kénytelen volt idemenekülni e két gyermekkel, kik bizony az ő gyermekei. A kegyes szívű hölgy szemügyre vette a leánykát, ki is fölöttébb megtetszett neki, mivelhogy szép volt és úrias és kedves; annak utána pedig ekképpen szólott:

- Derék ember, hahogy hajlandó vagy nálam hagyni ezt a leánykádat, én szívesen magamhoz veszem, mivelhogy oly jó arcú gyermek: s ha derék leány válik belőle, férjhez adom, mikor ideje elérkezik, olyképpen, hogy jómódba kerül.

A grófnak fölöttébb kedvére volt ez a kérés, nyomban igennel válaszolt, és könnyezvén, odaadta neki, és igen szeretetébe ajánlotta. Minekutána ekképpen elhelyezte leányát, s méghozzá jól tudta, kinél, feltette magában, hogy tovább nem marad itten, és Perottóval koldulván, átment a szigeten, s nagy fáradalmak árán, mivelhogy nem szokta meg a gyalogszerrel járást, megérkezett Walesbe. Volt pedig ottan a királynak másik marsallja, ki nagy pompában élt és számos cselédet tartott, s kinek udvarába több ízben is betért a gróf fiacskájával, hogy enni kapjanak. Mivel pedig a fent mondott marsallnak volt egy kis fia, ki más nemes urak gyermekeivel gyermeki módra eljátszogatott, futkározott és ugrált, Perotto lassan-lassan közéjük elegyedett, s velök minden játékban éppen úgy s még jobban ügyeskedett, mint akármelyik a többiek közül. Midőn egyszer a marsall ezt meglátta, mivel fölöttébb megtetszett neki a gyermek magatartása és viselkedése, megkérdezte, kicsoda. Azt a választ kapta, hogy szegény embernek a fia, ki néha-néha eljár ide alamizsnáért. Akkor a marsall elkérette az apától a fiút; a gróf pedig, mivelhogy soha mást nem kért Istentől, szívesen odaadta neki, ámbár nehezére esett gyermekétől megválnia.

Minekutána a gróf ekképpen fiáról és leányáról gondoskodott, elhatározta, hogy nem marad tovább Angolországban, hanem mihelyt csak tehette, átkelt Írországba, és Stamfordba érkezvén, beszegődött valamely odavalósi grófnak egyik lovagjához csatlósnak, s mind ama dolgokat végezte, mik a csatlósnak vagy lovászgyereknek kötelességei; ottan pedig hosszú időn által maradt kemény ínségben és fáradozásban, és soha senki nem ismerte meg.

Violante, kit mostan Giannettának neveztek, a nemes hölgynél Londonban növekedett korban és testben és szépségben, és csodálatos módon megnyerte a hölgynek és férjének és mind az egész háznépnek s mindenkinek szeretetét, ki csak ismerte; s nem akadt senki, ki erkölcseit és viselkedését megfigyelte, hogy ne mondta volna rá: az bizonyára a legnagyobb boldogságot és tisztességet megérdemli. Miért is a nemes hölgy, ki az apjától kapta a gyermeket, bár soha meg nem tudhatta, ki az apja, hacsak az maga nem mondta volna, feltette magában, hogy ama ranghoz mérten, mely véleménye szerint megillette a leányt, tisztességgel férjhez adja. De Isten, ki igazságosan szemmel tartja az emberek érdemeit, tudta, hogy e leány nemes származású s ártatlanul, mások vétkei miatt bűnhődik, s másként határozott felőle: s nehogy alacsony származású embernek kezébe kerüljön a nemes leányzó, úgy kell hinnünk, hogy Isten az ő kegyességében rendelte azt, ami történt.

Ama nemes hölgynek, kinél Giannetta éldegélt, férjétől egyetlen fia volt, kit ő is, férje is kimondhatatlanul szeretett, részben mivel gyermekök volt, részben mivel jelessége és tökéletessége révén megérdemelte, lévén oly jó erkölcsű és derék és ügyes és csinos ifjú, hogy senki nem volt hozzá fogható. Az pedig körülbelül hat esztendővel volt idősebb Giannettánál, s mikor látta, mely szépséges és kedves leány ez, oly forrón megszerette, hogy rajta kívül másra rá sem nézett. Mivel pedig azt hitte, hogy a leány alacsony származású, nem csupán, hogy nem merte atyjától feleségül kérni, hanem tőle telhetőleg rejtegette is szerelmét, mert attól tartott, megfeddik majd, hogy megalázta magát e szerelemmel; mely is éppen ezért sokkalta jobban ösztökélte, mintha felfedte volna. Így történt, hogy gyötrő szenvedélye miatt nehéz betegségbe esett. Minekutána pedig számos orvost hívtak gyógyítására, s azok tövéről hegyére megvizsgálták, és egyáltalán nem tudták felismerni betegségét, valamennyien egy értelemmel lemondtak életéről. Az ifjú atyjának és anyjának pedig emiatt oly nagy volt bánata és szomorúsága, hogy nagyobbat már el sem tudtak viselni: és ismételten megindító rimánkodással kérdezték bajának oka felől, mire ő vagy sóhajokkal felelt, vagy azzal, hogy úgy érzi: halálra sorvad.

Történt egy napon, hogy midőn egy fiatal, de fölöttébb nagy tudományú orvos ült mellette, s megfogta a karját ottan, hol az érverést tapintani szokták, Giannetta, ki az anyja iránt érzett hálából gondosan ápolta az ifjút, valami okból belépett a szobába, melyben az feküdt. Midőn pedig az ifjú meglátta őt, meg sem mukkant, meg sem moccant, csak még égetőbben érezte szívében a szerelem tüzét, miért is ütőere a rendesnél hevesebben kezdett lüktetni; az orvos pedig nyomban megérezte és elcsodálkozott, és csendben várakozott, hogy lássa, meddig tart ez a lüktetés. Mikor Giannetta kiment a szobából, a lüktetés is elnyugodott: miért is az orvos úgy vélte, hogy ebben meglelte az ifjú betegségének okát; és kicsinyég várakozott, miközben továbbra is fogta a betegnek karját, annak utána pedig behívatta Giannettát, mintha valamit kérdezni akarna tőle. Az pedig nyomban bejött; de alighogy a szobába lépett, az ifjúnak érverése megint meggyorsabbodott; mikor pedig a leány kiment, az is alábbhagyott. Most az orvos úgy érezte, hogy teljes bizonyosságot szerzett; felkelt tehát, félrevonta az ifjúnak atyját és anyját, és mondta nekik:

- Fiatok egészsége nem függ az orvosok segítségétől, hanem Giannetta kezében vagyon, kit, miként biztos jelekből nyilván megismertem, az ifjú szenvedélyesen szeret, bár amennyire én látom, a leány nem is sejti. Most tehát immár tudjátok, mit kell tennetek, ha kedves nektek az ő élete.

A nemes úr és felesége ennek hallatára megnyugodott, hogy mégiscsak találkozott mód fiok megmentésére, ámbár igen nyomta lelköket, és sehogy sem volt ínyökre, hogy éppen ekkora ára vagyon ennek, tudniillik az, hogy Giannettát feleségül adják fiokhoz. Mikor tehát az orvos távozott, bementek a beteghez, és szólott hozzá a hölgy ekképpen:

- Fiacskám, sohasem hittem volna, hogy eltitkolod előttem valamely kívánságodat, különösképpen akkor, mikor látod, hogy ha nem teljesül, belepusztulsz; annak okáért biztosra vehetted és veheted, hogy nincs semmi, mit meg nem tennék neked, éppúgy, mintha magamnak tenném, még ha nem is fér össze egészen méltóságunkkal, hahogy arról vagyon szó, hogy megnyugtassalak; de mivel mégis elhallgattad, úgy esett, hogy az Úristen könyörületesebb volt irányodban, mint te magad, s hogy bele ne halj ebbe a nyavalyába, felfedte előttem betegséged okát, mely semmi egyéb, mint lángoló szerelem, melyet bizonyos leány iránt érzel. Pedig nem kellett volna szégyellned ezt bevallani, mivelhogy korod már megkívánja, s ha nem volnál szerelmes, bizony én kevesebbre tartanálak. Annak okáért, fiacskám, ne félj tőlem, hanem bízvást tárd fel előttem minden kívánságodat: és dobjad sutba bánatodat és aggodalmadat, mely mostan gyötör, s melyből jelenvaló nyavalyád ered; és embereld meg magad, és vedd bizonyosra, hogy bármit kívánsz is tőlem, mi megnyugtatásodra van, erőmtől telhetőleg megteszem, mivelhogy jobban szeretlek téged a tulajdon életemnél. Verd el szégyenkezésedet és félelmedet, és mondd meg nekem, segítségedre lehetek-e valamiképpen szerelmedben; ha pedig úgy látod, hogy nem törődöm eléggé vele, és nem juttatlak célhoz, nevezz engem a legszívtelenebb anyának, ki valaha is fiat szült.

Az ifjú anyja szavainak hallatára előbb elszégyellte magát, annak utána pedig meggondolván, hogy nincs a világon senki, aki inkább kedvére tudna tenni, elverte szégyenkezését és ekképpen szólott:

- Madonna, csupán az az ok vitt rá, hogy rejtekben tartsam szerelmemet, mivel a legtöbb ember, mint észrevettem, idősebb korában már nemigen akar emlékezni arra, hogy valaha fiatal is volt. De mivel látom, hogy megértesz engem, nem csupán nem tagadom, hogy igaz, mit észrevettél, mint mondod, hanem azt is meg akarom mondani, ki az, kit szeretek, de csak azzal a feltétellel, hogy tőled telhetőleg megtartod, mit nekem ígértél, mivelhogy csak ekképpen gyógyíthatsz meg engemet.

Erre a hölgy (ki túlságosan bízott olyasvalamiben, mi nem következett be olyképpen, mint magában kitervelte) biztatón azt felelte, hogy csak fedje fel bátran kívánságát: mivel ő haladéktalanul minden követ megmozgat, hogy kedvére tegyen.

- Madonna - szólott akkor az ifjú -, a mi Giannettánk páratlan szépsége és dicséretes viselkedése juttatott engem emez állapotra, melyben itt látsz, meg az, hogy nem volt módom értésére adni szerelmemet és megnyerni vonzalmát, s végül az, hogy nem mertem ezt felfedni soha, senki előtt: ha pedig az, mit nekem ígértél, egy vagy más módon nem teljesül, bizonyosra veheted, hogy hamarosan elsorvadok.

A hölgy, ki jobbnak látta mostan vigasztalni őt, mint korholni, mosolyogva ekképpen válaszolt:

- Jaj fiacskám, hát ebbe betegedtél bele? Embereld meg magad s gyógyulj meg, annak utána pedig bízd rám a dolgot.

Az ifjú eltelt jó reménységgel és hamar idő múltán oly nagy javulás mutatkozott állapotjában, hogy a hölgy igen megörvendezett, s fejét törte, miképpen teljesíthetné fiának tett ígéretét. És magához hívatván egy napon Giannettát, tréfálkozva és nyájasan megkérdezte tőle, ha vajon van-e szeretője? Giannetta fülig pirult, és ekképpen válaszolt:

- Madonna, szegény leánynak, amilyen én vagyok, kit elűztek otthonából, s ki idegenek szolgálatában áll, mint jómagam, nem illendő szerelemre gondolnia.

Mondta erre a hölgy:

- Hát ha nincs szeretőd, majd én szerzek neked, kivel vidáman élheted napjaidat, s nagyobb gyönyörűséggel élvezheted szépségedet, mivelhogy a magadfajta csinos leányzónak nem való szerető nélkül élnie.

Felelte erre Giannetta:

- Madonna, te kimentettél engemet atyámnak nyomorúságából, leányod gyanánt neveltél, s emiatt mindenben kedvedet kellene tennem; de ebben az egyben bizony nem tehetek kedved szerint, s azt hiszem, helyesen cselekszem. Ha férjet szerzel nekem, azt én szeretni fogom, de mást sohasem; mivelhogy őseimről semmi egyéb nem maradt rám örökül, csak a becsületem, azt pedig óvni akarom és őrizni életem fogytáig.

A hölgy úgy vette észre, hogy ez a beszéd épp az ellenkezője annak, amit hallani szeretett volna, hogy fiának tett ígéretét megtarthassa, ámbátor okos hölgy létére magában fölöttébb megdicsérte a leányzót, és ekképpen szólott:

- Micsoda, Giannetta? Ha király őfelsége, ki ifjú lovag, szerelmeskedni kívánna veled kicsinyég, mivelhogy oly gyönyörű szép leányzó vagy, vajon te megtagadnád?

Azon nyomban felelte erre a leány:

- Erőszakot elkövethet rajtam a király, de beleegyezésemmel soha nem nyerhetne tőlem mást, csak mi tisztességemmel összefér.

Mostan a hölgy megismerte, milyen a lelke ennek a leánynak, hát nem vesztegette tovább a szót, s az a gondolatja támadt, hogy próbára veti őt; ezért fiának azt mondotta, hogy ha meggyógyult, majd úgy intézi, hogy egy szobába teszi a leánnyal, ő pedig igyekezzék elérni, hogy a leány kedvét töltse, s hozzátette, hogy nem tartaná tisztességes dolognak, ha ő, holmi kerítőnő módjára, maga szólna fiáért, és kérlelné a tulajdon szolgálóleányát. Ez pedig az ifjút semmiképpen meg nem nyugtatta, és állapotja hirtelen sokkal rosszabbra fordult: mikor pedig a hölgy ezt látta, felfedte szándokát Giannetta előtt. De mikor észrevette, hogy sokkal állhatatosabb még, mint annak előtte, elmesélte férjének mindazt, mit eddig tett, s ámbár fölöttébb nehezökre esett, egy értelemmel elhatározták, hogy feleségül adják hozzá a leányt, mert inkább akarták életben látni fiokat, oly asszony mellett, ki nem méltó hozzá, mint holtan asszony nélkül; és sok huzavona után ekképpen cselekedtek. Giannetta igen boldog volt ezen, és alázatos szívvel hálát adott Istennek, hogy nem feledkezett meg róla: de azért soha mást nem mondott, mint hogy ő bizonyos picardiai embernek leánya. Az ifjú meggyógyult, és nem volt hozzá fogható boldog ember, és nagy menyegzőt csapott, és boldog örömökben élt feleségével.

Perotto, ki Walesben maradt az angol király marsalljánál, ugyancsak felnövekedvén, megnyerte urának kegyét, s oly gyönyörű szál derék ifjúvá serdült, hogy nem akadt párja a szigeten: olyannyira, hogy sem tornában, sem lovagjátékokban, sem más fegyveres foglalatosságban országszerte senki nem volt, ki felért volna vele; annak okáért mindenkinél híres-nevezetesebb ember vált belőle, holott még mindig a picardiai Perottónak nevezték. És valamiképpen Isten nem feledkezett meg húgáról, akként bizonyságot tett felőle, hogy rája is gondolt: tudniillik ama vidéken döghalál támadt s a lakosságnak szinte felét elragadta; azonfölül pedig az életben maradottak java része félelmében más vidékre menekült, miért is az ország valóságos pusztasággá vált. Ebben a pusztulásban ura, a marsall, annak felesége és fia és sok más testvére és unokatestvére és rokona mind meghalálozott, s házanépéből csupán egy eladó leánya maradt s néhány szolgája, közöttük Perotto. Midőn pedig némiképpen szűnt a döghalál, a leány néhány életben maradt földijének örömére és tanácsára férjéül választotta őt, mivelhogy talpraesett és derék ember volt, és úrrá tette mindabban, mi örökségképpen reá maradt. S nem is sok idő múltán, hogy Angolország királya hírét vette a marsall halálának, megismervén a picardiai Perotto jelességét, az elhunytnak helyébe állította őt, és marsalljává tette.

Rövidre fogva ez történt Antwerpen grófjának két ártatlan gyermekével, kiket ő alacsony sorsban elhagyott. És már tizennyolcadik esztendeje múlt, hogy Antwerpen grófja menekülvén Párizsból távozott, és Írországban élte napjait, midőn látván, mely igen megöregedett, s mely sokat szenvedett nyomorúságos életében, feltámadt benne a vágy, hogy, ha ugyan lehet, megtudja, mi lett gyermekeiből. Mivel pedig látta, hogy külsője egészen megváltozott, és érezte, hogy a hosszas testi fáradalmakban sokkal erősebbé vált, mint henye ifjúkorában volt, szegényes és kopott ruházatban távozott attól, kinél oly nagy ideig tartózkodott, s Angolországba ment; ottan pedig ellátogatott oda, hol Perottót hagyta s megtudta, hogy abból marsall lett és nagy úr, s látta, hogy egészséges, erős és szép fiatal férfi: fölöttébb megörvendezett ezen, de nem akarta felfedni magát, mígnem megtud valamit Giannettáról. Annak okáért útnak indult, s meg sem állott, mígnem Londonba érkezett: és ott nagy óvatosan kérdezősködött ama hölgy felől, kinél leányát hagyta és annak állapotja felől, és megtudta, hogy Giannetta ama hölgy fiának felesége: fölöttébb kedve szerint volt ez, és minden elmúlt szenvedéseit csekélynek vette most már, mivel életben lelte gyermekeit, mégpedig jómódban; s mivel kívánta látni leányát, szegény koldus módjára ott őgyelgett a háza körül.

Történt pedig egy napon, hogy megpillantotta őt Giachetto Lamiens, ez volt a neve Giannetta férjének, és megesett rajta a szíve, mivelhogy látta, mely igen agg és szegény ember; parancsolta hát egyik szolgájának, hogy vezesse be házába, és adjon ennie Isten nevében, mit is a szolga szívesen megcselekedett. Giannettának immár több gyermeke volt Giachettótól, kik közül a legidősebb alig múlt nyolcesztendős, s mind valamennyien kimondhatatlanul szép és kedves gyermekek voltak. Ezek pedig, hogy ottan látták enni a grófot, ahányan csak voltak, mind köréje sereglettek, és nagy szívességgel köszöntötték, minthacsak valami titkos erő sugallatára megérezték volna, hogy ez a nagyapjuk. Mivel pedig az tudta, hogy ezek az unokái, szeretettel fogadta és cirógatta őket: miért is a gyermekek sehogy sem akartak tágítani mellőle, ámbátor az, ki felügyelt rájok, szólította őket. Annak okáért Giannetta, hogy ezt meghallotta, kijött a szobából, s odament, hol a gróf volt, s kemény veréssel fenyegette a gyermekeket, hahogy nem engedelmeskednek nevelőjük parancsának. A gyermekek sírva fakadtak, és azt mondták, hogy ők bizony eme derék emberrel kívánnak maradni, ki jobban szereti őket mesteröknél: elmosolyodott erre a hölgy meg a gróf. Mostan pedig a gróf felkelt, s köszöntötte leányát, mint afféle nagyúri hölgyet, de éppenséggel nem úgy, mint atyja, hanem mint valami szegény ember, és csodálatos gyönyörűséget érzett szívében annak láttára. De leánya sem akkor, sem utóbb egyáltalában nem ismerte meg, mivelhogy teljes-tökéletesen megváltozott, tudniillik megöregedett, megőszült, nagy szakállt eresztett, megsoványodott, megbarnult, és akármi máshoz inkább hasonlított, mint a grófhoz. Mikor pedig a hölgy látta, hogy a gyermekek semmi áron nem tágítanak mellőle, s mikor el akarták vinni őket, sírva fakadtak, mondá a mesternek, hogy hagyja még ottan őket kicsinyég. Miközben a gyermekek ama derék emberrel voltak, történt, hogy Giachetto atyja hazatért, és a nevelőtől értesült ama dolog felől: miért is, mivelhogy nemigen szívelte Giannettát, ekképpen szólott:

- Csak hadd maradjanak ottan, hogy az Isten juttatná őket is ilyen végre: mivelhogy oda húznak, ahonnét erednek. Anyjok révén koldustól származnak, nem csoda hát, ha szívesen időznek koldusok társaságában.

Hallotta eme szavakat a gróf, és fölöttébb bánkódott miattok; de vállat vont, s éppen úgy elviselte emez igazságtalanságot, miként már annyi mást elviselt. Giachetto, ki hallotta, mely nagy ujjongással fogták körül gyermekei ama derék embert, vagyis a grófot, ámbár a dolog neki sem volt ínyére, mégis oly igen szerette őket, hogy mintsem sírva fakadjanak, parancsolta: ha a derék ember valami szolgálatra itt akar maradni, fogadják fel. Az pedig azt felelte, hogy szívesen marad, de egyébhez nem ért, csupán a lovak ápolásához, mivelhogy világéletében ebben foglalatoskodott. Rábíztak hát valamely lovat, s mikor evvel elvégezte dolgát, sietett a gyermekekhez, hogy mulattassa őket.

Miközben a sors ekképpen vezérelte Antwerpen grófját és gyermekeit, miként elmeséltem, történt, hogy Franciaország királya, ki ismételten fegyvernyugvást kötött a németekkel, meghalt, s helyében fiát koronázták királlyá; ennek felesége volt ama hölgy, ki miatt a grófnak száműzetésbe kellett mennie. Ez a király, midőn a németekkel kötött utolsó fegyvernyugvás is lejárt, újra kezdte az elkeseredett háborút; Angolország királya pedig mint új rokona, segítségére nagy sok hadinépet küldött, marsalljának, Perottónak és Giachetto Lamiensnek vezetésével, ki a másik marsallnak fia volt, s velök együtt hadba vonult ama derék ember, vagyis a gróf is; és holott nem ismerték fel, hosszú időn által ott élt a táborban csatlós gyanánt; és ottan derék ember létére tanácsaival és cselekedeteivel sokkalta nagyobb hasznukra volt, mintsem kívánhatták volna tőle.

A háború folyamán pedig történt, hogy Franciaország királynéja nehéz nyavalyába esett; s mivel maga is úgy érezte, hogy a végét járja, megbánta minden bűnét, s alázatosan meggyónt Rouen érsekének, kit mindenki fölöttébb szent és jóságos embernek tartott; s egyéb vétkei során elmondotta neki, mely nagy igazságtalanságot követett el Antwerpen grófjával. De nem érte be azzal, hogy csupán neki mondja el, hanem többrendbeli magas rangú urak előtt is elmondta a történteket, kérvén őket, eszközöljék ki, hogy a grófot, ha ugyan még él, ha pedig nem él, valamelyik gyermekét, méltóságába visszahelyezzék: és kevés idő múltán elköltözött az árnyékvilágból, annak utána pedig nagy tisztességgel eltemették.

Mikor vallomását elmondották a királynak, az előbb fájdalmasan sóhajtozott ama méltatlanságon, melyet a derék férfiún elkövetett, annak utána pedig meghirdette mind egész seregében, azonfölül pedig országszerte is, hogy ha ki Antwerpen grófjáról avagy valamelyik gyermekéről hírt hoz neki, mindegyikért fejenkint busás jutalmat nyer tőle; mivelhogy a királyné vallomása révén ártatlannak tartotta őt abban, mi miatt számkivetésbe ment, és elhatározta, hogy visszahelyezi előbbi rangjába vagy még magasabb méltóságba. Midőn a gróf csatlós állapotában hírét vette emez dolgoknak, és tudta, hogy ez az igazság, azon nyomban Giachettóhoz ment, s kérte őt, hogy vele egyetemben menjen Perottóhoz, mivelhogy fel akarja fedni előttök azt, mit a király kutat. Minekutána pedig mind a hárman együtt voltak, szólott a gróf Perottóhoz, ki már-már arra gondolt, hogy felfedi magát, ekképpen:

- Perotto, eme Giachettónak, ki itt vagyon, felesége a húgod, ki bizony soha nem kapott hozományt; éppen azért, nehogy húgod hozomány nélkül maradjon, úgy akarom, hogy ne más, hanem éppen ő nyerje meg a királytól ama nagy jutalmat, melyet az éretted kitűzött; és jelentse meg ő, hogy te Antwerpen grófjának fia vagy, s ugyancsak nyerje meg a jutalmat Violantéért, ki a te húgod és az ő felesége, s érettem, Antwerpen grófjáért, ki atyátok vagyok.

Perotto ennek hallatára alaposan szemügyre vette őt, s mindjárt felismerte, és zokogva lábai elé vetette magát, s megölelvén őt, mondá:

- Atyám, véghetetlenül boldog vagyok, hogy viszontlátlak.

Giachettót, mikor előbb hallotta, mit a gróf mondott, annak utána pedig látta, mit Perotto cselekedett, oly nagy csodálkozás és oly nagy öröm lepte meg, hogy azt sem tudta, mihez fogjon; mindazonáltal hitelt adott ama szavaknak és fölöttébb szégyellvén magát sértő szavai miatt, melyekkel a grófot csatlós állapotjában illette, zokogva lábaihoz borult, s nagy alázatosan minden előbbi sértéséért bocsánatát kérte, mit is a gróf jó szívvel megadott neki, annak utána pedig fölemelte. S miután sorra mind a hárman elmesélték egymásnak különb-különb hányattatásaikat, és sokat sírtak és sokat örvendeztek egymással, Perotto és Giachetto más ruhába kívánták öltöztetni a grófot, ki is azt semmi módon meg nem engedte, hanem azt akarta, hogy Giachetto előbb bizonyosságot szerezzen az ígért jutalomról, és hogy ilyen állapotban és ilyen csatlós öltözetben vezesse őt a király elé, hogy azt annál jobban megszégyenítse. Giachetto tehát a gróffal és Perottóval a király színe elé járult, és ajánlkozott, hogy megmutatja neki a grófot és gyermekeit, hahogy a hirdetés szerint megadja neki a jutalmat. A király azon nyomban előhozatta a hármukért kitűzött jutalmat, melytől Giachettónak csak úgy káprázott a szeme; megparancsolta is neki, hogy vigye el, hahogy ígérete szerint valóban megmutatja neki a grófot és gyermekeit. Akkor Giachetto hátrafordult s előrebocsájtotta a grófot, a maga csatlósát, és ekképpen szólt:

- Felséges uram, íme, itt az apa és fia; leánya, ki az én hitvesem, nincsen itt, de Istennek segedelmével hamarosan meglátod őt.

A király ennek hallatára szemügyre vette a grófot, s ámbátor az régi alakjához képest igen-igen megváltozott, mégis, minekutána darab ideig nézegette, felismerte őt; és könnyes szemmel fölemelte, mivelhogy térdre bocsátkozott előtte, és megcsókolta, és megölelte, és nyájasan fogadta Perottót és parancsolta, hogy a grófot azon nyomban ellássák ruházattal, cselédséggel és lovakkal és mindennemű felszereléssel, miként előkelő rangjához illik: mit is azon nyomban megcselekedtek. Ezenfelül a király fölöttébb megtisztelte Giachettót, és mindent tudni kívánt, mi vele eddig történt. Mikor pedig Giachetto átvette a dús jutalmakat annak fejében, hogy felfedte a grófot és gyermekeit, szólott hozzá a gróf ekképpen:

- Vedd mindezt király őfelsége nagylelkűségéből és ne feledd elmondani atyádnak, hogy gyermekeid, vagyis unokái s az én unokáim, anyjok révén nem származnak koldustól.

Giachetto átvette a jutalmakat, és Párizsba hozatta feleségét és napaasszonyát, és odajött Perottónak felesége is: ottan pedig kitörő örömmel találkoztak a gróffal, kit is a király minden jószágába visszahelyezett, s még magasabb méltóságra emelt, mint amelyben előbb volt. Annak utána engedelmével ki-ki megtért otthonába, maga pedig nagyobb dicsőségben, mint valaha is, élt Párizsban mind élete fogytáig.

 

KILENCEDIK NOVELLA

Genovai Bernabòt megcsalja Ambrogiuolo, miért is elveszti vagyonát,
s parancsot ad, hogy ártatlan feleségét megöljék.
Az asszony megmenekül, s férfiruházatban szolgálatába áll a szultánnak:
felleli a csalót, Bernabòt pedig Alexandriába hozatja,
hol is a csaló elveszi büntetését, maga pedig újból női ruhát ölt,
s férjével együtt gazdagon megtér Genovába

Minekutána Elisa megható novellájával eleget tett kötelességének, Filoména, a Királynő, ki szépséges és sugár termetű hölgy volt, arca pedig mindenkinél kedvesebb és mosolygósabb, összeszedte gondolatait és megszólalt: - Mivel másnak már nem kell novellát mondani, csupán Dioneónak és nekem, tartsuk meg a vele kötött egyezséget, és előbb én elmondom az enyémet, ő pedig, ki ezt kiváltságképpen kérte, maradjon utolsónak elbeszélésével. - Eme bevezetés után pedig ekképpen fogott hozzá:

- A köznép gyakorta használja ama közmondást: aki másnak vermet ás, maga esik bele; és valószínű, hogy ennek igazságát nem lehetne semminémű okoskodásokkal bebizonyítani, hahogy valóságos esetek nem tennének mellette bizonyságot. Ennélfogva feladatomhoz híven szándokom bebizonyítani nektek, drága hölgyeim, egyúttal azt is, hogy bizony ez a közmondás maga a tiszta színigazság: s bizonyára nem bánjátok meg, ha végighallgatjátok, mivelhogy annak utána óvakodni tudtok majd a csalóktól.

Egyszer Párizsban valamely fogadóban együtt voltak némely dúsgazdag olasz kereskedők, foglalkozásukhoz képest ki ilyen, ki amolyan ügyes-bajos dolgában; midőn egy este, mint rendszerint, jókedvben együtt vacsoráztak, kezdtek különb-különbféle dolgokról beszélgetni: miközben egyik tárgyról a másikra tértek, végezetül szó került feleségeikre, kiket otthon hagytak; és tréfálkozva megszólalt az egyik ekképpen:

- Én ugyan nem tudom, mit csinál az enyém, de azt igenis jól tudom, hogy ha utamba kerül valamely leányzó, ki nekem megtetszik, én bizony sutba dobom feleségem iránt való szerelmemet, és tőlem telhetőleg mindennémű élvezetekben töltöm emezzel kedvemet.

Mondta rá a másik:

- Én is hasonlatosképpen cselekszem, mivelhogy ha azt hiszem, hogy feleségem kalandokat hajszol, valóban azt cselekszi, ha pedig nem hiszem, akkor is azt teszi; annak okáért szemet szemért, amilyen az adjon isten, olyan a fogadj isten.

A harmadik, ki megszólalt, ugyancsak erre a következtetésre jutott; és egy szó mint száz, úgy látszik, valamennyien egyetértettek abban, hogy otthon hagyott feleségeik alaposan kihasználják idejöket. Csupán egy volt, ki ellentmondott, bizonyos Bernabò Lomellin nevezetű genovai, ki erősítgette, hogy Istennek különös kegyelméből neki olyan asszony a felesége, ki oly tökéletes mindama jeles tulajdonságokban, melyeknek illendő meglenniök egy hölgyben, sőt jórészt azokban is, melyek egy lovagban vagy nemes úrfiban megkívántatnak, hogy talán egész Itáliában nem akad párja: mivelhogy teste gyönyörűséges és még igen fiatal és mozgékony és ügyes; és nincs olyan női munka, mint példának okáért selyem kézimunka készítése s más egyebek, melyekben különb ne volna akárki másnál. Ezenfelül nincs olyan apród vagy mondjuk szolga - folytatta -, ki jobban vagy ügyesebben tudna felszolgálni valamely úri asztalnál, mint ahogy ő felszolgál, mivelhogy okos, illedelmes és fölöttébb szerény. Annak utána még magasztalta, hogy jobban megüli a lovat, különbül bánik a vadászsólyommal és olvas és ír, és jobban érti a számvetést, mint akármelyik kereskedő; és erről sok más egyéb dicséretek után rátért arra, miről itten folyt a szó, esküvel erősítvén, hogy nincs a világon nála tisztességesebb és szemérmetesebb asszony; miért is szentül hiszi, hogy ha ő tíz esztendeig, vagy akár mindörökre távol marad hazulról, az ő asszonya bizony soha nem szűri össze a levet más férfival.

Volt pedig eme kereskedők között, kik ekképpen beszélgettek, valamely ifjú kereskedő, bizonyos Ambrogiuolo nevezetű piacenzai, ki erre az utolsó dicséretre, mellyel Bernabò a feleségét magasztalta, torkaszakadtából elkezdett hahotázni, és gúnyosan megkérdezte, ha vajon a császártól nyerte-é eme kiváltságot, minden emberek közül ő egymaga? Bernabò némiképpen megzavarodott, s azt felelte, hogy nem a császár adta neki e kegyelmet, hanem Isten, kinek valamicskével nagyobb hatalma vagyon a császárénál is. Felelte akkor Ambrogiuolo:

- Bernabò, cseppet sem kételkedem, hogy igaznak hiszed azt, amit mondasz; de mint észrevettem, nemigen figyelted meg a dolgok természetét; mivel nem képzellek oly igen együgyűnek, hogyha megfigyelted volna, nem ismertél volna fel abban olyasmiket, mik arra indítanak, hogy e tárgyban némiképp nagyobb mérséklettel beszélj. Nehogy pedig azt gondold, hogy mi, kik szabadabban szólottunk feleségeinkről, azt hisszük, hogy másféle avagy más fából faragott feleségünk vagyon, mint neked, hanem csupán a természetes megismerés indított arra, hogy ekképpen beszéljünk: minélfogva néhány szót kívánok váltani veled e tárgyban. Én mindig úgy hallottam, hogy a férfi a legnemesebb teremtmény, melyet Isten a halandók sorában alkotott, annak utána pedig az asszony; de a férfi, miként mind közönségesen hiszik, s miként a tények bizonyítják, tökéletesebb; mivelhogy pedig tökéletesebb, minden bizonnyal nagyobb benne a szilárdság és az állhatatosság, miért is a nők általában ingatagabbak; hogy pedig miért azok, azt számos természetes okkal meg lehetne magyarázni, mindazonáltal ezekről mostan beszélni nem óhajtok. Ha tehát a férfiban nagyobb a szilárdság, s mégsem bírja megállni, hogy össze ne szűrje a levet olyan nővel, ki csábítgatja - erről ne is beszéljünk -, de még azt sem, hogy meg ne kívánja az olyant, ki megtetszik neki, s e kívánságon felül tőle telhetőleg meg ne mozgasson minden követ, hogy véle hálhasson, ez pedig nemegyszer esik meg havonta, hanem naponta ezerszer is: hát akkor mit gondolsz, mit tehet egy természeténél fogva is ingatag asszony ama rimánkodások, hízelkedések, ajándékok és ezernyi egyéb mesterkedések ellenében, melyekkel valamely ügyes férfi ostromolja, ki szereti őt? Azt hiszed, megállja a helyét? Mondhatom, akármennyire erősködöl is, nem hiszem, hogy ezt elhiszed, holott magad mondod, hogy a feleséged asszony, s éppúgy húsból és vérből van, mint a többiek. Ha pedig a dolog ekképpen vagyon, neki is ugyanolyanok a vágyai, mint a többieknek, neki is csak ugyanannyi ereje van ellenállni eme természetes ösztönöknek; miért is lehetséges, hogy bár a világ legtisztességesebb asszonya, ő is ugyanazt cselekszi, mint a többi asszonyok; márpedig ami lehetséges, azt nem szabad oly konokul tagadni, vagy az ellenkezőjét állítani, miként te teszed.

Felelvén erre Bernabò mondá:

- Én kereskedő vagyok, nem pedig filozófus, és kereskedő módjára felelek. És azt mondom: jól tudom, hogy megtörténhetik, amit emlegetsz, ostoba asszonyokkal, kikben szemernyi szégyenkezés nincsen; de az okos nők oly szöges gonddal óvják becsületüket, hogy annak védelmében erősebbekké válnak a férfiaknál, kik ilyesmivel ugyan nem törődnek; és éppen ilyen vágású asszony az én feleségem.

Mondta erre Ambrogiuolo:

- Valóban, ha mindannyiszor, valamikor az asszonyok efféle dolgokban sántikálnak, egy-egy szarv növekednék homlokukon, mely bizonyságot tenne afelől, mit elkövettek, elhiszem, hogy édeskevesen adnák fejöket ilyesmire; de nemcsak, hogy szarvuk nem nő, hanem ha van eszük, szemernyit meg nem látszik rajtok, mivelhogy szégyen és becstelenség csak oly dolgokban érheti az embert, melyek nyilvánosak: miért is, ha módjukban vagyon, titokban megteszik, vagy pedig ha el is mulasztják, csupán ostobaságuk miatt cselekszik azt. És mérget vehetsz rá, hogy csak az a nő marad makulátlan, kit vagy soha férfi meg nem környékezett, vagy pedig, hahogy ő vetett szemet férfira; az nem hallgatta meg. És ámbár én természetes és igaz okokból jól tudom, hogy ennek így kell lennie, nem beszélnék ily határozottan, ahogy beszélek, ha nem szereztem volna felőle bizonyságot számos alkalommal és számos asszonyszemélynél. És bizony mondom neked, hahogy én együtt volnék ezzel a te százszor szentasszonyoddal, fogadni mernék, hogy hamar idő múltán rávenném arra, mire már annyi más asszonyt rávettem.

Felelte Bernabò mérgesen:

- Vége-hossza nem volna ennek a szócsatának; te beszélnél, én beszélnék, s a végén csak nem jutnánk semmire. Mivel azonban azt mondod, hogy minden asszony ilyen engedékeny, te pedig oly igen ügyes vagy: hogy meggyőzzelek feleségem tisztessége felől, beleegyezem, hadd vegyék fejemet, ha valaha is rá tudod venni, hogy efféle dologban kedvedet töltse; ha pedig kudarcot vallanál, én nem kívánok egyebet, mint hogy fizess nekem ezer aranyforintot.

Ambrogiuolo, ki már belelovalta magát a dologba, ekképpen felelt:

- Bernabò, én nem tudom, mit csinálnék a fejeddel, ha megnyerném a fogadást; de ha kedved van bizonyságot szerezni arról, amit elmondtam, ezer forintom ellenében tégy a magadéból ötezer aranyforintot, ami bizonyosan nem ér neked annyit, mint a fejed; ámbátor semminémű határidőt nem szabtál, és hajlandó vagyok kötelezni magamat, hogy elmegyek Genovába, és elutazásom napjától számított három hónap alatt megnyerem feleségedtől, hogy kedvemet töltse, és ennek bizonyságául magammal hozom egynémely igen kedves holmiját s annyiféle sok egyéb bizonyítékot, miknek okáért magadnak is be kell majd vallanod, hogy a dolog igaz. De mindezt csak úgy, ha becsületedre megígérted, hogy ezen időn belül nem jössz Genovába, s nem írsz neki semmit e tárgyban.

Bernabò azt felelte, hogy ebbe szívesen belenyugszik; és ámbátor a többi kereskedők, kik ottan voltak, váltig fáradoztak, hogy meghiúsítsák eme fogadást, jól tudván, hogy nagy baj kerekedhetik belőle, mégis eme két kereskedő oly igen nekitüzesedett, hogy tulajdon kezök aláírásával elkötelezték magokat egymásnak, hiába ellenkeztek körömszakadtáig a többiek. Minekutána pedig a szerződést megkötötték, Bernabò ottan maradt, Ambrogiuolo pedig, amilyen gyorsan csak tudott, Genovába utazott.

S hogy néhány napot időzött ottan, és nagy vigyázatosan tájékozódott a hölgynek lakása és viselkedése felől, megtudta azt, amit Bernabòtól hallott s még többet is annál; miért is úgy érezte, hogy ostoba vállalkozásba vágta a fejszéjét. Mindazonáltal megbarátkozott valamely szegény asszonnyal, ki bejáratos volt ama hölgy házába, s kit az igen szeretett; mivel azonban a szegény asszony nem állt kötélnek, pénzzel megvesztegette, s valamely ládában, mely eme célra mesteri módon készült, elvitette magát a hölgyhöz, mégpedig nem csupán annak házába, hanem egyenest a nemes hölgy szobájába; és ottan a jóasszony Ambrogiuolo meghagyása szerint néhány napra a hölgyre bízta a ládát, mintha valahová el kellene utaznia. A láda tehát ott maradt a szobában, s mikor az éjszaka leszállt, s mihelyt Ambrogiuolo úgy vette észre, hogy a hölgy már aluszik, bizonyos mesterkedéssel felnyitotta a ládát, s nesztelenül kijött belőle a szobába, melyben mécses égett. Ekképpen aztán kezdte szemügyre venni a szoba állapotját, a festményeket s minden egyéb nevezetes dolgot, mi abban volt, s mindent jól emlékezetébe vésett. Annak utána odalopódzkodott az ágyhoz, s látván, hogy a hölgy és mellette kicsiny leánykája mélyen alszik, egészen kitakarta őt, és látta, hogy meztelenül éppen olyan szép, mint ruházatban, de nem látott rajta semminémű jelet, melyet megjelenthetett volna, csupán bal melle alatt volt egy anyajegy, melyet néhány szál aranyszőke pihe környékezett; mikor ezt észrevette, óvatosan betakarta az asszonyt, ámbátor szépségének láttára kedve kerekedett melléje feküdni, s akár életét is kockára vetni. Mindazonáltal nem merte megtenni, mivel hallotta, hogy az asszony efféle dolgokban igen kemény és rideg. Minekutána pedig az éjszaka java részét kényelmesen eltöltötte a szobában, kivett az asszonynak ládájából egy erszényt és egy köpenyt és néhány gyűrűt és egy-két övet, s mindeme tárgyakat betette ládájába, maga is visszabújt abba s megint bezárta, ahogy előbb volt: és ezen módon cselekedett két éjszakán, a hölgy pedig semmit nem vett észre.

Mikor a harmadik nap elkövetkezett, a jóasszony a kapott parancs szerint visszajött ládájáért és visszavitte oda, honnét elhozta: Ambrogiuolo kibújt belőle, ígérete szerint kifizette az asszonyt, és mindama tárgyakkal lóhalálában visszatért Párizsba, még a kikötött határidő előtt. Ottan Bernabò jelenlétében egybegyűjtötte mindama kereskedőket, kik tanúi voltak vitatkozásuknak és fogadásuknak, és elmondotta nekik, hogy megnyerte a fogadást, melyet kötöttek, mivelhogy végrehajtotta azt, amivel dicsekedett: ennek bizonyságául pedig mindenekelőtt leírta a szoba állapotját és a festményeket, annak utána pedig megmutatta ama tárgyakat, melyeket az asszonytól magával hozott, mondván, hogy tőle kapta ezeket. Bernabò elismerte, hogy a szoba olyan, amilyennek mondja, s azonfelül megismeri eme dolgokat, hogy csakugyan feleségének holmijából valók; de hozzátette, hogy a háznak valamely szolgájától is tudomást szerezhetett a szoba minéműségéről, s ugyancsak hozzájuthatott eme tárgyakhoz is; miért is, ha egyebet nem tud mondani, vélekedése szerint ez nem elegendő olyatén beismerésre, hogy elvesztette a fogadást. Mondá azért Ambrogiuolo:

- Igazság szerint ennek elegendőnek kellene lennie; mivel azonban kívánod, hogy egyebet is mondjak, hát jó, mondom. Mondom neked, hogy feleségednek, madonna Zinevrának bal melle alatt jókora anyajegy vagyon, melyet talán hat szál aranyszőke pihe környékez.

Bernabò ennek hallatára úgy érezte, mintha szíven szúrták volna, oly igen nagy volt fájdalma; s ha egyetlen szót sem szólt, egész arcának elváltozása nyilván bizonyságot tett volna afelől, hogy Ambrogiuolo igazat mondott; kisvártatva mégis ekképpen szólott:

- Urak, Ambrogiuolo igazat mondott; annak okáért, mivelhogy nyert, jöjjön hozzám, amikor kedve tartja, és vegye át nyereségét.

És ekképpen történt, hogy a következő napon Ambrogiuolo mind a nyereséget megkapta, Bernabò pedig elutazott Párizsból, s igen acsarkodván feleségére, Genovába ment. Mikor pedig a városhoz közeledett, nem akart oda bemenni, hanem jó húsz mérföldnyire kint maradt, valamely mezei jószágán; egyik szolgáját pedig, kiben fölöttébb megbízott, két lóval és levéllel Genovába küldötte, megírván feleségének, hogy megérkezett, s jöjjön ki hozzá a szolgával; a szolgának pedig nagy titokban meghagyta, hogy mihelyt az asszonnyal alkalmas helyre ér, irgalmatlanul szúrja le, és térjen vissza hozzá. Mikor tehát a szolga Genovába érkezett, és átadta a levelet, és elvégezte megbízatását, az asszony nagy örömmel fogadta, és reggelre kelvén a szolgával együtt lóra szállott, s útnak indult ama birtok felé; s hogy kettesben mendegéltek, s különféle dolgokról beszélgettek, valamely igen mély és magányos szakadékba jutottak, melyet fák és meredek szikla zártak körül. A szolga pedig úgy vélte, hogy ez alkalmas hely, hol bízvást végrehajthatja urának parancsát, kirántotta hát tőrét, s az asszonyt karjánál megragadván, ekképpen szólott:

- Madonna, ajánld Istennek lelkedet, mivelhogy itt vége utadnak: meg kell halnod.

A hölgy a tőr láttára s eme szavak hallatára rémülten kiáltott:

- Kegyelem, az Isten szerelméért! Minekelőtte megölnél engemet, mondd meg, mivel bántottalak, hogy meg akarsz gyilkolni?

- Madonna - felelte a szolga -, engem ugyan semmivel meg nem bántottál; hogy pedig férjedet mivel bántottad meg, én bizony nem tudom; csak ennyit tudok: nekem parancsot adott, hogy emez útban téged irgalmatlanul megöljelek; ha pedig ezt nem tenném, megfenyegetett, hogy felakasztat. Jól tudod, mennyire lekötelezettje vagyok, s vajon hát megtagadhatom-e, hahogy valamit rám parancsol? Isten látja lelkemet, sajnállak, de másként nem cselekedhetem.

Mondotta erre az asszony nagy sírással:

- Jaj, kegyelem, az Isten szerelméért ne légy gyilkosa annak, ki soha téged nem bántott, csak azért, hogy másnak parancsát teljesítsed. Isten, ki mindent lát, tudja, hogy sohasem követtem el olyasmit, miért férjemtől ilyen jutalmat érdemelnék. De mostan hagyjuk ezt; hahogy akarod, kedvére tehetsz Istennek, s egyúttal uradnak is, meg nekem is, olyképpen, hogy veszed ruháimat, s cserébe adod ujjasodat és köpönyegedet; ruházatommal pedig térj vissza urunkhoz, s mondd meg neki, hogy megöltél engemet; én pedig esküszöm életemre, melyet meghagysz nekem, hogy eltávozom innét, s elmegyek messze földre, hol sem ő, sem te, sem ez a környék soha hírt sem hall felőlem.

A szolgának nemigen akaródzott megölnie őt, hát hamarosan meglágyult a szíve; miért is elvette ruháit, s cserébe adta néki egyik ujjasát és köpönyegét, a pénzét azonban meghagyta neki; annak utána pedig kérte, hogy menjen messzire eme környékről, s ott hagyta ama szakadékban, gyalogszerrel, maga pedig urához ment, kinek megjelentette, hogy nem csupán teljesítette parancsát, hanem az asszonynak tetemét otthagyta némely farkasoknak. Kevés idő múltán Bernabò megtért Genovába, s mikor a dolog kitudódott, fölöttébb szidalmazták annak miatta.

Az asszony pedig, ki magányosan és vigasztalanul ott maradt, az éjszaka beálltával tőle telhetőleg elváltoztatta magát, elment a szomszédos kis faluba, ottan valamely vénasszonytól megszerezte azt, amire szüksége volt, majd testére szabta az ujjast és megkurtította, maga ingéből pedig nadrágot varrt, haját lenyírta, s minekutána valóságos matrózzá vedlett, kiment a tengerhez; hol is véletlenül bizonyos katalán nemes úrra bukkant, kinek neve volt szenyor Encararch. Ez hajójáról, mely kissé távolabb volt onnét, már Albában partra szállott, hogy valamely forrásnál frissítse magát; az asszony pedig szóba elegyedett vele, elszegődött hozzá szolgának, és felszállt a hajóra, és Sicurano da Finale néven neveztette magát. Ottan a nemes úr ellátta jobb ruhákkal, ő pedig jól és ügyesen végezte szolgálatát, hogy az fölöttébb megkedvelte.

Nem sok idő múltán történt, hogy eme katalán valamely rakományával Alexandriába hajózott, és némely vándorsólymokat vitt magával, melyeket a szultánnak ajándékozott; minekutána pedig a szultán néhányszor vendégül látta asztalánál, és megfigyelte Sicurano viselkedését, ki mindenüvé elkísérte urát, hogy szolgálatára legyen, megtetszett neki és elkérte őt a katalántól; az pedig, ámbátor nehezére esett, odaajándékozta őt a szultánnak. Sicurano kevés idő múltán derekas viselkedésével éppen úgy megnyerte a szultánnak kegyét és szeretetét, mint ahogy előbb a katalán úrét megnyerte. Idők múltán pedig történt, hogy az évnek bizonyos szakában keresztény és szaracén kereskedők nagy serege gyülekezett egybe vásárra Acri városába, mely akkoriban a szultán hatalma alatt volt; hogy pedig a kereskedők és az áruk biztonságban legyenek, a szultán egyéb hivatalnokain kívül, mindig el szokta oda küldeni valamely fő emberét hadinéppel, hogy ottan őrséget tartson. Hogy pedig ideje elérkezett, elhatározta, miképpen e megbízatásban Sicuranót küldi, ki már pompásan beszéli nyelvüket; és ekképpen cselekedett. Midőn tehát Sicurano megérkezett Acriba, a kereskedők és áruk mellé állított őrségnek ura- és kapitányaképpen, és ottan ügyesen és gondosan végezte, mi tisztében volt, hogy körüljárt és látta a különb-különbféle szicíliai és genovai és velencei és egyéb olasz kereskedőket, szívesen szóba elegyedett velük, hazájára visszaemlékezvén.

Történt tehát egyszer, hogy amikor betért bizonyos velencei kereskedők bódéjába, egyéb drágaságok között megpillantott egy erszényt meg egy övet, melyekben tüstént felismerte maga holmiját, és igen elcsodálkozott; de arca nyugodt maradt, s nyájasan megkérdezte, kinek a holmija az, s vajon eladó-e. Ott volt Ambrogiuolo da Piacenza, ki valamely velencei hajón jött oda sok áruval, ki is mikor hallotta, hogy az őrség kapitánya megkérdezte, kié ama holmi, előlépett, és mosolyogván mondta:

- Uram, eme holmi enyém, de nem eladó; ám ha tetszik neked, szívesen odaajándékozom.

Sicurano, hogy mosolyogni látta, gyanút fogott, netalán ez valamiről ráismert; mindazonáltal megkeményítvén arcát ekképpen felelt:

- Talán azért mosolyogsz, mivel látod, hogy katonaember létemre efféle asszonyi holmi felől kérdezősködöm?

Mondta rá Ambrogiuolo:

- Uram, nem ezen mosolygok, hanem azon, hogy mi módon szereztem ezeket.

Mondta erre Sicurano:

- Ejnye, az Isten áldjon meg, mondd el hát, hogyan szerezted, ha ugyan nem valami illetlenség.

- Uram - felelte Ambrogiuolo -, eme holmikat bizonyos genovai nemes hölgy, madonna Zinevra nevezetű, Bernabò Lomellin felesége adta nekem egyéb más dolgokkal egyetemben valamely éjszakán, midőn véle háltam, s kérte, fogadnám el azokat az ő kedvéért. Nos hát azért mosolyogtam, mert erről eszembe jutott Bernabò ostobasága, mivelhogy bolond fejjel ötezer aranyforintot tett ezer ellenében, hogy a feleségét nem viszem rá, miképpen kedvemet töltse, de én bizony rávittem, és megnyertem a fogadást; ő pedig, holott inkább önmagát kellett volna megbüntetnie ostobaságáért, mint feleségét olyasmiért, mit minden asszony megtesz, Párizsból visszatért Genovába, s eme dolog miatt, miként hallottam, megölette az asszonyt.

Sicurano ennek hallatára nyomban megértette, mi volt oka Bernabò haragjának irányában, és nyilván megismerte, hogy ez az ember volt minden szenvedésének okozója; és feltette magában, hogy nem engedi elvinnie szárazon. Sicurano tehát úgy mutatta előtte, hogy eme történet fölöttébb tetszik neki, és nagy ravaszul szoros barátságot kötött Ambrogiuolóval, ki is rábeszélésére a vásár végeztén vele és minden holmijával Alexandriába ment, hol Sicurano boltot nyitott neki, és maga pénzéből bőven adott rendelkezésére: mivel pedig Ambrogiuolo ebből nagy hasznot látott, szívesen ott maradt. Sicurano mindenképpen azon fáradozott, hogy meggyőzze Bernabòt maga ártatlanságáról, s mindaddig nem nyugodott, mígnem néhány gazdag genovai kereskedőnek segítségével, kik Alexandriában voltak, bizonyos ürügyeket kieszelvén, el nem érte, hogy Bernabò odautazott: kit is, mivel meglehetős szegénységben volt, titokban valamely barátjánál helyezett el szálláson, mígnem elérkezettnek látta az időt, hogy végrehajtsa azt, mit kitervelt. Sicurano már elmondatta Ambrogiuolóval e történetet a szultán előtt is, amivel a szultánnak nagy élvezetet szerzett; de mivel tudta, hogy Bernabò itt van, tehát alkalmas pillanatban kieszközölte a szultánnál, hogy az maga színe elé hívatta Ambrogiuolót és Bernabòt, hogy Bernabò jelenlétében, ha szépszerével nem megy, hát szigorúsággal kivegye Ambrogiuolóból az igazságot, hogy miképpen is esett ama dolog, mellyel Bernabò feleségéről szólván, dicsekszik. Miért is Ambrogiuolo és Bernabò megjelentek ottan, a szultán pedig többeknek jelenlétében szigorú arccal parancsolta Ambrogiuolónak, hogy mondja meg az igazat, miképpen nyert el Bernabòtól ötezer aranyforintot: és ottan jelen volt Sicurano is, kiben Ambrogiuolo fölöttébb bizakodott, ki azonban még zordonabb arccal megfenyegette őt nagy kegyetlen kínzatással, hahogy nem mondja meg az igazat. Miért is Ambrogiuolo, ki egyiktől is, másiktól is megrettent, némi nógatás után Bernabò és mások jelenlétében világosan elmesélte az egész esetet, amint történt, mivel semmi más büntetéstől nem tartott, mint attól, hogy legfeljebb vissza kell adnia az ötezer aranyforintot és ama holmikat. Minekutána Ambrogiuolo bevégezte mondókáját, Sicurano, mint a szultán akaratának végrehajtója, odafordult Bernabòhoz, és ekképpen szólt:

- Hát te mit cselekedtél feleségeddel eme hazugság miatt?

Felelte neki Bernabò:

- Engem úgy elfutott a méreg pénzem elvesztése miatt, s oly igen röstelltem, hogy feleségem, mint hittem, ilyen szégyent hozott fejemre, hogy megölettem őt egyik szolgámmal, s miként az nékem megjelentette, az asszonyt ott nyomban felfalta valamely farkasfalka.

Minekutána mind eme dolgokat elmondották a szultán színe előtt, ő mindent hallott és megértett, de még mindig nem tudta, hogy Sicurano, ki ezt rendezte és a kérdéseket feltette, hová akar kilyukadni. Ekkor mondá neki Sicurano:

- Felséges uram, nyilván megismerheted, mely büszke lehet ama derék asszony mind szeretőjére, mind hites urára; mivelhogy szeretője elveszi becsületét, s egyúttal hazugsággal belegázol jó hírébe, férjét pedig tönkreteszi; hites ura pedig, ki inkább hisz mások hamisságának, mint az igazságnak, melyet hosszú évek tapasztalatából megismerhetett, megöleti őt, és farkasoknak veti eledelül: és ezenfelül mind a szeretője, mind a férje oly nagy jósággal és szerelemmel van hozzá, hogy bár hosszú időn által együtt vannak vele, egyik sem ismeri fel őt. De hogy igazán megismerjed, mit érdemel mindegyikök, én idehozom az asszonyt eléd és elébük, hahogy megadod nekem ama kegyelmet, hogy megbünteted a csalót, és megbocsátasz a becsapottnak.

A szultán, kinek elhatározott szándéka volt mindenben kedvére tenni Sicuranónak, azt felelte rá, hogy mindenbe beleegyezik, és hívassa be az asszonyt. Bernabò fölöttébb csodálkozott, mivel azt szentül halottnak hitte; Ambrogiuolo pedig már sejtette, hogy csúnya vége lesz a dolognak, és valami sokkal rosszabbtól tartott, mint hogy a pénzt vissza kell fizetnie, s nem tudta, reméljen-e vagy féljen attól, hogy az asszony idejön; mégis nagy álmélkodással várta annak megérkezését. Minekutána tehát a szultán teljesítette Sicurano kérését, ez zokogva térdre vetette magát a szultán előtt, és szinte abban a pillanatban asszonyosra változtatta férfias hangját, és levetkőzvén tettetett férfiasságát, ekképpen szólott:

- Felséges uram, én vagyok ama szegény szerencsétlen Zinevra, ki immár hat esztendeje járom a világot férfiruhában, s kit ím ez aljas Ambrogiuolo hamis és gonosz váddal illetett, kegyetlen és igazságtalan férjem pedig szolgájának kezére adott, hogy megöljön és farkasoknak vessen eledelül.

És keblén feltépte ruháját megmutatván ezt a szultánnak és mind a többieknek; annak utána Ambrogiuolóhoz fordult, s keményen rárivallt, megkérdezvén: ugyan mikor hált vele, miként azzal előbb dicsekedett. Az pedig nyomban felismerte őt, s szégyelletében torkán akadt a szó, és semmit nem felelt. A szultán, ki mindeddig férfinak tartotta őt, ennek láttára és hallatára oly igen elálmélkodott, hogy inkább álomnak, mint valóságnak hitte azt, mit látott és hallott. Mindazáltal, hogy csodálkozása szűnt, megismerte az igazságot, s fölöttébb nagy dicsérettel magasztalta az eleddig Sicuranónak mondott Zinevra életét és állhatatosságát és erkölcseit és jelességét. És díszes asszonyi ruházatokat hozatott, és hölgyeket adott melléje kíséretül, és kérésére elengedte Bernabònak a megérdemelt halálbüntetést. Ez pedig, hogy felismerte őt, zokogván lábaihoz vetette magát, s könyörgött bocsánatért, mit is az jó szívvel megadott neki, bár férje nem volt méltó reá, és felemelte őt, és gyöngéden magához ölelte férje gyanánt. Annak utána a szultán parancsolta, hogy Ambrogiuolót a városnak valamely kimagasló helyén, napsütésben, kötözzék cölöphöz s mézzel bekenjék, s mindaddig onnét le ne vegyék, mígnem magától leesik. Utána pedig parancsolta, hogy Ambrogiuolónak minden vagyonát az asszonynak adják; az pedig nem volt csekély, mivel többet ért tízezer spanyol aranynál. Maga pedig fényes ünnepséget rendezett, melyen Bernabòt, mint madonna Zinevra férjét és madonna Zinevrát, mint fölöttébb derék asszonyt igen megtisztelte, és drágaságokat, arany és ezüstedényeket és pénzt oly sokat ajándékozott neki, hogy mindez megint csak többet ért tízezer spanyol aranynál. Minekutána pedig az ünnepség véget ért, fölszereltetett nékik valamely hajót, s elbocsátotta őket, hogy visszatérhessenek Genovába, mikor kedvök tartja; hová is dúsgazdagon és nagy örömmel megtértek, ottan pedig nagy tisztességgel fogadták őket, különösképpen madonna Zinevrát, kit már mindenki rég holtnak hitt: ki is szüntelen nagy jelességben és becsületben élt mind élte fogytáig. Ambrogiuolót pedig még ugyanaz napon, melyen a cölöphöz kötözték és mézzel bekenték, szörnyű kínok között nem csupán megölték a legyek és darazsak és bögölyök, melyekből rengeteg vagyon amaz országban, hanem mind csontjáig húsát lerágták: fehérlő csontjai pedig, melyek az inakon függtek, mivelhogy senki hozzájuk nem nyúlt, még hosszú ideig hirdették aljasságát, mindenkinek, ki csak látta azokat. És ekképpen valóban ő esett verembe, melyet másnak ásott.

 

TIZEDIK NOVELLA

Paganino da Monaco elrabolja Ricciardo da Chinzica feleségét;
ki is midőn megtudja, hol az asszony, odamegy, barátságot köt Paganinóval,
visszakéri tőle feleségét, az pedig hajlandó visszaadni néki,
ha az asszony is úgy akarja. Az asszony nem akar férjével menni,
és Ricciardo halála után feleségül megy Paganinóhoz

A tisztes társaság minden tagja fölöttébb magasztalta a gyönyörű novellát, melyet Királynőjük elbeszélt, különösképpen pedig Dioneo; ő volt az egyetlen, kinek még ma novellát kellett mondania. Minekutána tehát nagyon megdicsérte az előbbi novellát, ekképpen szólott:

- Szépséges hölgyeim, a Királynő novellájának bizonyos része arra indított, hogy megváltoztassam szándékomat, és más novellát mondjak el nektek, nem azt, melyet akartam; ez pedig Bernabò ostobasága volt, mely rá nézve jól végződött ugyan; mert miként ő, a többi emberek is mind elhitetik magokkal, mit ő oly szentül hitt, hogy ha a világot járják, és egyszer egy, másszor más nővel töltik kedvöket, azzal áltatják magokat, hogy otthon hagyott feleségeik ölbe tett kézzel üldögélnek, mintha bizony nem tudnók, holott közöttük jövünk a világra és nevelkedünk, miféle dolgokon jár az eszük. A történettel pedig, melyet elmondok, bebizonyítom nektek, mely igen nagy az ilyen emberek ostobasága s egyúttal mennyivel nagyobb azoké, kik azt képzelik, hogy üres fecsegéssel lehetségessé teszik azt, ami számukra lehetetlen, s abban fáradoznak, hogy mást is olyanná tegyenek, mint ők maguk, holott ilyesmit nem tűr annak természete, kit kényszeríteni kívánnak.

Tehát volt egyszer Pisában egy bíró, ki inkább meg volt áldva értelmességgel, mint testi erővel, bizonyos Ricciardo da Chinzica nevezetű, ki talán abban a hiszemben, hogy ugyanolyan fajta munkálkodással, minőt tanulmányainak szentelt, feleségét is kielégítheti, dúsgazdag ember lévén, mindenáron abban fáradozott, hogy szép és fiatal asszonyt szerezzen feleségül, holott ha úgy tudott volna vigyázni a maga érdekére, mint a máséra, mind a szépségtől, mind a fiatalságtól óvakodnia kellett volna. És célját el is érte, mivelhogy Lotto Gualandi uram feleségül adta hozzá egyik leányát, kinek neve volt Bartolomea, egyik legcsintalanabb és legcsinosabb leányzó Pisában, ahol is kevés asszonyszemélyen akadhat meg a férfinép szeme. Minekutána tehát a bíró a leányt nagy vigadozással házába vitte, s fényes és pompás menyegzőt tartott, a nászéjszakáján nekirugaszkodott, és egyetlenegyszer megölelte a leányt, már csak azért is, hogy asszonnyá tegye, de kevés híján még ez egyszer is szégyent vallott; annak utána pedig reggelre kelvén, sovány és kiaszott ember lévén, ki nemigen bírta szusszal, ürmössel és üdítő csemegékkel s efféle miegymással igyekezett lelket verni magába.

Nos hát, bíró uram most már nagyobb gonddal kímélte erőit, mint annak előtte, s kezdte feleségét tanítgatni valamely ábécés-gyermekeknek való kalendáriumból, melyet valamikor talán Ravennában szerkesztettek. Tehát az ő magyarázata szerint nem volt nap, melyre sok-sok, de legalábbis egy ünnep ne esett volna, ezeknek tiszteletére pedig, mint különb-különbféle okokkal bizonygatta, férfinak és nőnek tartózkodnia kell az efféle érintkezésektől; ezekhez járultak a böjtök és kántorböjtök s az apostolok és ezernyi egyéb szentek vigíliái és a péntek és szombat és az úrnapja és az egész nagyböjt és bizonyos holdnegyedek és számos egyéb kivételek, mivel talán abban a hiszemben volt, hogy éppen úgy munkaszünetet kell tartani az asszonnyal az ágyban, miként ő tartott néhanapján a polgári perek tárgyalásában. Eme rendet pedig (nem csekély bánatára az asszonynak, kihez alig nyúlt egyszer is havonta, s akkor is csak ímmel-ámmal) hosszú időn által megtartotta, s mindenkor fölöttébb vigyázott, nehogy valaki megismertesse Bartolomeával a hétköznapokat, valamint ő megismertette az ünnepeket.

Történt pedig, hogy valamely forró napon Ricciardo uramnak kedve kerekedett kirándulni egyik gyönyörű nyaralójába a Monte Nero szomszédságába, és ottan a friss levegőn néhány napot eltölteni, és magával vitte szépséges feleségét is.

Miközben tehát ottan voltak, hogy némiképpen szórakoztassa az asszonyt, valamely napon halászatot rendezett, és két csónakon, egyikben maga a halászokkal, másikban az asszony egyéb hölgyekkel, kimentek megnézni azt, s a mulatság igen vonzotta őket; és észre sem vették, hogy néhány mérföldnyire beeveztek a tengerre. És miközben egyre figyelmesebben nézelődtek, hirtelen ott termett egy gályán Paganino da Mare, akkoriban hírhedt kalóz, s a bárkák láttára feléjük irányította a gályát; ők pedig nem tudtak oly hirtelenséggel menekülni, hogy Paganino el ne érte volna ama csónakot, melyben a hölgyek voltak; mikor pedig a szépasszonyt megpillantotta, már csak őt akarta, és Ricciardo uram szeme láttára, ki már a parton volt, a gályába emelte a hölgyet s elvitorlázott.

Mondanom sem kell, hogy ennek láttára mely igen megszomorodott bíró uram, ki is oly féltékeny volt, hogy feleségét még a szellőtől is féltette. Keresetet adott be a kalózok gyalázatossága miatt Pisában is, másutt is, de nem volt foganatja, mivel úgysem tudta, ki rabolta el feleségét, s hová vitte. Paganino a szépasszony láttára fölöttébb kellemesen érezte magát; mivel pedig nem volt felesége, feltette magában, hogy megtartja, s mert az asszony keservesen sírt, kezdte édesdeden vigasztalni őt. Hogy pedig az éjszaka leszállt, s ő már régen elvesztette kalendáriumát, s mindennémű ünnep meg munkaszünet rég kiment fejéből, kezdte az asszonyt cselekedetekkel vigasztalni, mivel úgy vette észre, hogy napközben mondott szavai édeskeveset használtak; ezen a módon pedig oly igen megvigasztalta őt, hogy az a bírót a törvényeivel együtt mindenestül elfeledte, minekelőtte még Monacóba érkeztek volna, és Paganinóval kimondhatatlan örömökben töltötte napjait. Az pedig Monacóba vitte őt, s ama vigasztalásokon felül, melyekben nappal és éjjel részesítette, nagy tisztességben felesége gyanánt tartotta. Bizonyos idő múltán Ricciardo uram hírét vette, hol vagyon felesége, s mivel forrón vágyódott utána, és úgy hitte, hogy rajta kívül senki más nem tudná rendjén elvégezni eme dolgot, elhatározta, hogy ő maga megyen érte, azzal a szándékkal, hogy szívesen áldoz akármennyi pénzt is kiváltására; hajóra szállt tehát, Monacóba ment, s ottan látta az asszonyt, az asszony meg őt; az pedig estére kelvén elmondotta a dolgot Paganinónak, s értésére adta férje szándokát. Mikor másnap reggel Ricciardo uram megpillantotta Paganinót, hozzája szegődött, s hamarosan meleg barátságot mutatott irányában, miközben Paganino tettette magát, mintha nem ismerné őt, és várta, hová akar kilyukadni. Miért is Ricciardo alkalmas pillanatban tőle telhető nyájassággal fölfedte előtte jövetelének okát, s kérte, hogy követeljen tőle, amit csak akar, s annak fejében adja vissza feleségét. Felelte erre Paganino derűs ábrázattal:

- Uram, Isten hozott. Hogy rövidre fogjam válaszomat, mondom neked: igaz, hogy házamban van egy ifjú hölgy, de nem tudom, vajon a te feleséged-e, avagy másé, mivelhogy téged nem ismerlek, s őt is csak annyiban ismerem, amennyiben bizonyos ideje már itt vagyon házamban. Ha te, mint mondod, a férje vagy, és, mivelhogy szeretetre méltó nemes úrnak látszol, elvezetlek hozzá, s bizonyosra veszem, hogy nyomban meg fog ismerni; ha ő megerősíti azt, mit te mondasz, és veled akar menni, akkor éppen azért, mivelhogy oly igen szeretetre méltó ember vagy, annyit adsz majd érette váltságul, amennyit akarsz; hahogy azonban nem így van a dolog, hitványság volna elvenned őt tőlem, mivelhogy én fiatalember vagyok, s éppúgy tarthatok magamnak asszonyt, mint más, kiváltképp pedig őt, kinél kedvesebbet világéletemben még nem láttam.

Mondotta akkor Ricciardo:

- De bizony, hogy az én feleségem, s ha elviszel hozzá, magad is meg fogod látni: tüstént a nyakamba ugrik; éppen ezért belenyugszom abba, mit te magad megszabsz.

- Akkor hát gyerünk - szólott Paganino.

Elmentek tehát Paganino házába, megállapodtak valamely teremben, Paganino pedig behívatta az asszonyt, ki is díszes ruházatban és felékesítve kilépett az egyik szobából, odajött Ricciardóhoz, de csak úgy köszöntötte Ricciardót, mint ahogy valamely idegen embert köszöntött volna, ki Paganinóval annak házába ellátogatott. A bíró ennek láttára, holott azt várta, hogy az asszony kitörő örömmel fogadja, fölöttébb elcsodálkozott, s ekképpen töprenkedett magában: "Talán a búbánat és a nagy fájdalom, mely az ő elvesztése óta emészt, oly igen megváltoztatott, hogy nem ismer rám." Miért is imígyen szólott:

- Asszony, drága mulatság volt nékem ama halászat, melyre elvittelek, mivelhogy életemben nem éreztem még olyan fájdalmat, amilyen azóta gyötör, hogy elvesztettelek; és úgy látszik, nem ismersz rám, mivelhogy oly idegenül szólasz hozzám. Hát nem látod, hogy én vagyok a te Ricciardód, ki azért jöttem ide eme házba, melyben most vagyunk, hogy megfizessem ím ez nemes úrnak, amit kíván, annak fejében, hogy visszakapjalak és hazavigyelek; ő pedig oly kegyes, hogy visszaad nekem, s még a váltságot is magam szabhatom meg.

Az asszony feléje fordult, finoman elmosolyodott és mondá:

- Uram, hozzám beszélsz? Vigyázz, össze ne tévessz valakivel, mivel én sehogy sem emlékszem rá, hogy valaha is láttalak.

Szólott pedig Ricciardo:

- Vigyázz a szavadra, nézz meg jól: ha megerőlteted az emlékezetedet, bizony megismersz, hogy én vagyok a te férjed, Ricciardo da Chinzica.

Felelte az asszony:

- Uram, bocsáss meg, talán nem is olyan illendő, mint képzeled, hogy túlságosan nézegesselek, mindazonáltal annyira már mégis megnéztelek, hogy bizonnyal tudom: soha életemben nem láttalak.

Ricciardo uram gondolta magában, hogy az asszony csupán Paganinótól való féltében cselekszik ekképpen; s nem akarja füle hallatára megvallani, hogy ismeri őt: kisvártatva tehát engedelmet kért Paganinótól, hogy négyszemközt szólhasson az asszonnyal szobájában. Paganino azt felelte, nem bánja, de csak azzal a feltétellel, hogy akarata ellenére nem szabad megcsókolnia az asszonyt; ennek pedig szólott, hogy menjen a vendéggel szobájába és hallgassa meg, amit mondani akar, és feleljen neki tetszése szerint. Hogy tehát az asszony és Ricciardo kettesben a szobába mentek, alighogy leültek, Ricciardo uram ekképpen adta fel a szót:

- Ejnye, szívem-életem, édes lelkem, reménységem, hát nem ismered meg a te Ricciardódat, aki téged a világ minden kincsénél jobban szeret? Hogyan lehet ez? Hát oly igen megváltoztam? Ej, szépséges szemem világa te, nézz meg hát egy kicsit jobban.

Elkacagta magát erre az asszony, szavába vágott és mondá:

- Jól tudod, nem vagyok oly feledékeny, hogy ne ismernélek meg; te vagy férjem, Ricciardo da Chinzica úr; te azonban, míg veled voltam, bizonyságát adtad, hogy igen rosszul ismersz, mivel ha oly igen bölcs ember voltál vagy lettél volna, amilyennek magadat hánytorgattad, annyi eszednek csak kellett volna lennie, hogy lássad: mely fiatal és friss és tűzrőlpattant menyecske vagyok én, és ennélfogva tudnod kellett volna, mire fáj a foguk ruházaton és ennivalón kívül a fiatal asszonyoknak, hahogy szégyenkezésökben szóval nem is mondják; hogy pedig te miként vitézkedtél e dologban, magad is jól tudod. És ha jobban kedvedre volt a törvényeknek, mint feleségednek tanulmányozása, nem kellett volna megházasodnod; mivelhogy én soha nem úgy néztem rád, mint bíróra, hanem mint holmi ünnepi kikiáltóra, oly igen tudtad mind az ünnepnapokat és a böjtöket és a vigíliákat. És mondom neked, hogy ha annyi ünnepet engedtél volna tartani ama munkásoknak, kik birtokaidon dolgoznak, amennyit engedtél annak, kinek az én csekély szántóföldecskémet kellett volna megművelnie, bizony soha egyetlen szem gabonát nem arattál volna. Istennek akaratja szerint, kinek ifjúságom láttán megesett szíve rajtam, ráakadtam arra a férfira, kivel eme szobában lakozom, melyben nem tudjuk, mi az ünnepnap (értem amaz ünnepnapokat, melyeket te oly sűrűn megtartottál, buzgóbban szolgálván Istennek, mint asszonyodnak), és ennek a küszöbét ugyan soha át nem lépi sem szombat, sem péntek, sem vigília, sem kántorböjt, sem holmi végevárhatatlan nagyböjt, s mi több, itten nappal és éjjel folyik a munka, és bizony köpülünk, és mondhatom, hogy ma éjjel is, mind a hajnali harangszóig, nem egyszer ám, hanem egyfolytában végeztük ama dolgot. Annak okáért szándékom véle maradni és munkálkodni, míg ifjú vagyok; az ünnepeket és a bűnbocsánatokat és a böjtöket pedig akkorra hagyom, ha majd megöregszem; te pedig Isten hírével szedd a lábadat, és lódulj innét, s ünnepelj nélkülem, amennyit csak jólesik.

Ricciardót eme, szavak hallatára kimondhatatlan fájdalom fogta el, s hogy az asszony elhallgatott, ekképpen fogott szóba:

- Ejnye, édes lelkem, miféle beszéd ez? Hát nem tekinted szüleid és magad becsületét? Hát továbbra is itt akarsz maradni halálos bűnben emez embernek rongyaképpen, inkább, mint Pisában feleségemül? Ez; hahogy rád un, nagy szégyenedre világgá kerget: én pedig mindig szeretni foglak, s akarván-akaratlan mindig úrnője maradsz házamnak. Hát szabad-é eme parázna és becstelen gerjedelmed miatt odadobni becsületedet és engem, ki tulajdon életemnél is jobban szeretlek? Ej, édes reménységem, ne beszélj tovább ekképpen, inkább gyere velem; mostantól fogva, mivelhogy tudom, mire fáj fogad, majd megfeszítem minden erőmet: annak okáért, édes kincsem, változtasd meg szándékodat, s jöjj velem, mivel nem volt jó napom azóta, hogy tőlem elraboltak.

Felelte erre az asszony:

- Nincs szükség rá most, eső után köpönyeg, hogy bárki is jobban törődjék nálam az én becsületemmel: tették volna meg a szüleim akkor, mikor hozzád adtak; ha pedig akkor nem törődtek az én becsületemmel, nekem most semmi kedvem törődni az övékkel; s ha mostan halálos bűnben vagyok, azért még éppenséggel nem vétkeztem halálra magamat; hát ne törődj vele többet, mint én magam. És bizony mondom neked, hogy itten Paganino feleségének érzem magamat, Pisában pedig a te rongyodnak éreztem magamat, ha meggondolom, hogy holdnegyedek szerint és geometriai méricskélések szerint lehetett csak összehozni planétáinkat, holott Paganino itten álló éjszakán át karjaiban tart engemet, és csak a Jóisten a megmondhatója, miképpen szorongat és harap és tépáz engemet. Azt is mondod, hogy majd megfeszíted minden erődet: de hát mivel? Talán azzal, hogy háromszor nekirugaszkodol és addig nyomorgatod, míg lelket versz belé? Képzelem, milyen derék lovag vált belőled, mióta nem láttalak! Menj csak és feszítsd meg minden erődet, hogy eltengődjél; mert úgy veszem észre, csak hálni jár beléd a lélek, olyan kiaszott és nyavalyás a képed. Továbbá mondom neked, hogy ha ez az ember egyszer elbocsát engemet (bár vélekedésem szerint nem is gondol ilyesmire, hahogy én maradni akarok), eszem ágában nincs visszatérni hozzád, kiből, akárhogy nyomkodnálak is, cseppnyi levet ugyan ki nem facsarhatnék; mivel pedig véghetetlen káromra és hasznomra nálad már voltam egyszer, másfelé próbálok majd szerencsét. Újra mondom tehát neked, hogy itt nincsen sem ünnep, sem vigília, miért is itt akarok maradni; annak okáért szedd a lábadat ízibe, és menj Isten hírével, mert különben sikoltozni fogok, hogy erőszakot akarsz elkövetni rajtam.

Ricciardo uram látta, hogy dolga balul ütött ki, s akkor végre megismerte ostobaságát, hogy kimerült ember létére fiatal feleséget vett; tehát bánatosan és szomorúan kisompolygott a szobából, s még bőségesen a lelkére beszélt Paganinónak, de mindez bizony hajítófát sem ért; utoljára dolgavégezetlenül otthagyta az asszonyt, visszatért Pisába, s fájdalmában elméje oly igen megháborodott, hogy Pisában sétálván, ha valaki köszöntötte, avagy valamely kérdést intézett hozzá, csupán ennyit felelt rá:

- Az a gonosz csont nem akar ünnepet tartani!

S nem sok idő múltán meghalálozott. Mikor Paganino ennek hírét hallotta, törvényes hitvese gyanánt feleségül vette az asszonyt, mivel tudta, mely nagy szerelemmel viseltetik irányában, és bizony soha nem nézte, vajon ünnep van-e, nem is tartott vigíliát, sem nagyböjtöt, hanem munkálkodtak, mígnem megroggyantak lábaik, és gyönyörűségben töltötték napjaikat.

Annak okáért, kedves hölgyeim, úgy vélem, hogy Bernabò Ambrogiuolóval folytatott vitájában visszájáról fogta meg a dolgot.

Emez novella úgy megnevettette az egész társaságot, hogy senki sem volt, kinek bele ne fájdult volna az állkapcsa, s mind a hölgyek egy értelemmel mondogatták, hogy Dioneónak igaza van, Bernabò szamár volt. De mikor a novella bevégződött, és a kacagás elült, a Királynő észbe vette, hogy az idő már későre jár, és valamennyien elmondották novellájokat, s uralkodása is véget ért; a megszabott rend szerint tehát levette a koszorúját, Neifile fejére helyezte azt, és vidám arccal ekképpen szólott:

- Kedves társnőm, immár légy te Királynője e kicsiny népnek.

És leült helyére. Neifile némiképpen belepirult a megtiszteltetésbe, mely érte, s arca olyanná vált, mint a friss áprilisi vagy májusi rózsa, mely napkeltekor nyílik, s hajnalcsillag gyanánt sugárzó ábrándos szemeit kissé lesütötte. De minekutána elült a többieknek hangos helyeslése, mely bizonysága volt a Királynő iránt érzett hajlandóságuknak, Neifile is megemberelte magát, s rendes helyéről kissé magasabbra ülvén, megszólalt:

- Mivel úgy fordult, hogy én vagyok Királynőtök, nem térek el ama módtól, melyet megtartottak elődeim, kiknek kormányzását engedelmességtek által helyesnek elismertétek; annak okáért szándékom rövidre fogva elétek terjesztem, s ha tanácstok javallja, cselekedjünk aszerint.

Miként tudjátok, holnap péntek, holnapután pedig szombat vagyon, s e napokat nemigen kedvelik a legtöbben, amaz eledelek miatt, melyeket e napokon enni szokás; különben is a péntek tiszteletre méltó, tekintettel Arra, ki üdvösségünkért e napon szenvedett és halt meg; miért is helyesnek és fölöttébb tisztesnek tartanám, ha eme napon Istennek tiszteletére inkább imádságokkal, mint elbeszélésekkel foglalkoznánk. Szombaton pedig szokása az asszonynépnek megmosnia fejét, és megtisztogatni minden portól, minden szennytől, mely az egész elmúlt hét munkájában rája rakódott; s ugyancsak szokás Isten Fia Szűz Anyjának tiszteletére böjtöt tartani, és máris előre mindennémű munkától tartózkodni, a következő vasárnap tiszteletére; mivel pedig eme napon sem tudjuk rendben folytatni megkezdett életmódunkat, úgy vélem, helyes volna eme napon is szünetet tartanunk az elbeszélésekben. Annak utána pedig, mivel akkorra már négy napot töltöttünk itten, hahogy elejét akarjuk venni, hogy idegen emberek meglepjenek bennünket, alkalmatosnak tartanám elköltözni innét, és máshová menni; már ki is gondoltam, hogy hová, és intézkedtem is. Ottan vasárnap a szundítás után majd együtt leszünk, s ekképpen elegendő időtök lesz a gondolkodásra; mivel pedig ma tág körben mozogtak elbeszéléseink, jó lesz, ha kissé megszorítjuk a novellák körét, és a szerencsének sokféle végzései közül csak egyről fogunk beszélni; s én úgy gondoltam, hogy olyan emberekről beszéljünk, kik ügyességök révén valamely igen kívánt dolgot megnyertek, vagy visszaszerezték azt, amit elvesztettek. Ki-ki gondoljon ki valamely elbeszélést eme tárgyban, mely a társaságnak hasznos vagy legalábbis mulatságos lehet; Dioneo kiváltságát pedig továbbra is épségben tartjuk.

Valamennyien dicsérték a Királynő beszédét és szándokát, és elhatározták, hogy így legyen. Az pedig ezen után hívatta udvarmesterét, és gondosan utasította, hol terítse meg estére az asztalokat, s mit tegyen később, uralkodásának egész ideje alatt; ennek végeztével pedig a társasággal együtt felállott, s engedelmet adott, hogy ki-ki azt tegye, amit akar. Nekivágtak hát a hölgyek és a férfiak egy kis kertnek, és minekutána ottan kicsinyég szórakoztak, mikor a vacsora ideje elérkezett, vidám hangulatban és élvezettel megvacsoráztak; asztalbontás után a Királynő parancsa szerint Emilia vezette a táncot, Pampinea pedig, kinek a többiek felelgettek, valamely dalt énekelt, amint következik:

Melyik hölgy énekelje, hogy ha én nem
Hogy megtaláltam földi üdvösségem?

Jöjj hát, boldogságom szerzője, Ámor,
S kútfője minden üdvnek és reménynek,
Daloljunk most mi ketten,
De nem sóvárgásról, vágyakozásról,
Melyek múltán, lám édes öröm éltet,
De lángokról, melyekben
Égvén, parázslok, s élek önfeledten,
S imádlak téged, kedves istenségem!

Szemem elé, Ámor, te állítottad
Már első nap, midőn tüzedbe léptem,
Azt a dicső leventét,
Kinél szebbet, izzóbbat, bájosabbat
A földön nem találnék semmiképpen,
Hiába is keresnék:

Ettől gyúltam ki úgy, hogy most szeretnék
Uram, veled dalolni Róla szépen.

Az, hogy legfőbb üdvöm ebben találom,
S ahogy én szeretem, éppúgy szeressen:
Mind a te műved, Ámor.
Mert bírtam már szerelmem evilágon,
S remélem, békességem lesz a mennyben,
A hűség jóvoltából,
Mely hozzá fűz - az Úr, ki szent honából
Látja mindezt, tán megengedi nékem.

Ennek utána még több dalt is énekeltek, és több táncot ellejtettek, s különb-különb hangszereken játszottak. Mikor pedig a Királynő úgy vélte, hogy már ideje a lenyugvásnak, fáklyás szolgák mindegyiküket szobájába kísérték; a következő két napon pedig ama dolgokban foglalatoskodtak, melyekről a Királynő előbb szólott, s nagy sóvárgással várták a vasárnapot.

Végződik a Dekameron második napja

 

Harmadik nap

VÉGZŐDIK A DEKAMERON MÁSODIK NAPJA: KEZDŐDIK A HARMADIK,
MELYEN NEIFILE URALKODÁSA ALATT OLY EMBEREKRŐL FOLYIK A SZÓ,
KIK VALAMELY FÖLÖTTÉBB KÍVÁNATOS DOLGOT ÜGYESSÉGÖKKEL
MEGNYERTEK, AVAGY VISSZASZEREZTÉK, MIT ELVESZTETTEK

A bíborpiros hajnal a nap közeledtére kezdett már halványodni, midőn vasárnap a Királynő felkelt, és felkeltette egész társaságát, s minekutána az udvarmester jóval korábban előreküldött ama helyre, ahová készültek, mindennémű alkalmatos dolgokat s egy szolgát, ki ottan előkészítse a szükségeseket, látván, hogy a Királynő már fent van, hamarosan minden egyéb dolgot összecsomagoltatott, felszedte a sátorfát, s a poggyásszal és az ottan maradt cselédséggel megindult a hölgyek és az urak nyomában. Tehát a Királynő a hölgyek és a három ifjú kíséretében lassú léptekkel, miközben számtalan fülemüle és egyéb madárka szálldogált előttök dalolva, megindult nyugat felé, valamely járatlan ösvényen, melyet zöldellő fű és virágok borítottak, melyek a rájuk tűző napsugárban sorra nyiladoztak; és csevegve, tréfálkozva és kacagva alig haladtak többet kétezer lépésnél, még jóval kilenc óra előtt társaságát gyönyörűséges és pompás palotához vezette, mely a síkságból kiemelkedő dombocskán állott. Miután beléptek s bejárták az egészet, lelkesen magasztalták a tiszta és ékes szobákat, amelyek zsúfolva voltak illendő berendezéssel; a palota urát pedig fölöttébb nagyszerű embernek ítélték. Annak utána lementek, s a tágas és derűs udvar, a pompás borokkal teli pincék és a jéghideg víz láttán, mely bőven ömlött ottan, még jobban magasztalták. Később, minthacsak pihenésre vágyakoztak volna, letelepedtek valamely erkélyen, honnét az egész udvart végigláthatták; az pedig mind telides-teli volt az év ama szakában nyíló virágokkal és lombokkal; és máris jött az ügyes udvarmester, s drága csemegékkel és pompás borokkal kínálta és üdítette őket.

Annak utána kinyittatták a palota oldalában elterülő kertet, melyet körös-körül fal övezett, és beléptek abba; és alighogy beléptek, feltárult előttük az egésznek csodálatos szépsége, s kezdték azt apróra szemügyre venni. Körös-körül és benne is minden irányban széles utak húzódtak, mind nyílegyenesen, s valamennyi fölé szőlőlugas borult, melyek ez esztendőre szemlátomást bő termést ígértek; akkor éppen mind virágzottak, s oly erős illatot árasztottak az egész kertben, hogy a kertben nyíló egyéb virágok illatával egybekeveredvén, úgy érezték, mintha Kelet minden illatos fűszerét szagolnák; az utakat pedig oldalt véges-végig fehér és piros rózsák és jázminok lugasa szegte; miért is nem csupán reggel, hanem akkor is, midőn a nap már magasabban járt, mindenütt illatos és üdítő árnyékban sétálhattak, hogy a napsugár nem is érte őket. Hosszadalmas volna elmesélni, mennyi és milyen virág volt ama helyen, és hogyan voltak elrendezve: de nincs egyetlen nemesebb fajta sem, mely a mi égövünk alatt tenyészik, hogy ne lett volna ott nagy bőségben. A kertnek közepében pedig zsenge füvű rét terült (s ez még sokkalta gyönyörűbb volt, mint benne akármi más), melynek zöldje szinte feketének látszott, s melyet ezernyi-ezerfajta virág tarkított, körös-körül pedig zöldellő és dús narancs- és citromfák szegték, rajtuk még az érett gyümölcs és az éretlen, sőt a virágok is; s ezek nem csupán kellemes árnyékot nyújtottak a szemnek, hanem a szaglásnak is gyönyörűséget szerzettek.

Eme rétnek közepében vakító fehér márványból csodálatos faragott képekkel ékes szökőkút emelkedett. Abban pedig, nem tudom, természetes vagy mesterséges úton-módon, valamely alakból, mely a közepére helyezett oszlopon állott, oly bőségben szökött a víz az ég felé, hogy jóval kevesebb akár malmot is hajthatott volna, annak utána pedig kellemetes csobogással visszahullott a tiszta vizű medencébe. Az a víz pedig (mely kicsordult a medencéből) rejtekúton, mesteri módon vágott szép kis csatornákon kifolyt a rét végébe, hol felbukkant és körülövezte azt; onnan hasonlatos csatornákon szétágazott szinte a kertnek minden részébe, végezetül pedig meggyülemlett valamely helyen, és kifolyt a szépséges kertből, s kristályosan leereszkedett a síkságra, de minekelőtte még patakká vált volna, roppant erővel és a tulajdonos nem csekély hasznára, két malmot hajtott. Ez a remekül berendezett kert, a virágok és a szökőkút, a belőle kibuggyanó kis erecskékkel, oly gyönyörűséget szerzett mind a hölgyek s a három ifjú szemének, hogy valamennyien egy értelemmel hangoztatták: ha lehetne a földön Paradicsom, azt el sem tudják képzelni másképpen, mint amilyen ez a kert, s el sem tudják gondolni ezen felül, mi egyéb szépséggel lehetne még megtetézni.

Miközben tehát nagy gyönyörűséggel kószáltak a kertben, különb-különbféle gallyakból szép koszorúkat fontak, s hallgatták énekelni a madarakat, melyek talán százféle hangon daloltak, minthacsak versenyezni akartak volna egymással; és akkor észrevettek valamely andalító gyönyörűséget, melyet a többiek miatt érzett meglepetésükben mindeddig nem vettek észre; tudniillik láttak hemzsegni a kertben valami százfajta szép állatot, s mutogatták őket egymásnak: itten tengeri nyulak bukkannak fel, amott nyulak futnak, máshol őzek heverésznek, ismét más helyen fiatal szarvasok legelésznek, mindezen felül számos egyéb fajtája az ártalmatlan állatoknak, mindegyik maga kedve szerint járt-kelt ottan, és szelíd volt valamennyi; eme dolgok a többi gyönyörűségeken felül jócskán tetézték élvezeteiket. De minekutána hol ezt, hol amazt nézegetvén, eleget jártak-keltek, a szép szökőkút mellett megteríttették az asztalokat, és ottan előbb énekeltek hat dalocskát, néhány körtáncot lejtettek, annak utána pedig a Királynő parancsára asztalhoz ültek, hol is pompás, finom és előkelő rendben és kitűnő és ízes eledelekkel szolgálták őket; ettől pedig még jobban felvidámodtak, és asztalbontás után újból zenével és énekkel és tánccal szórakoztak, mígnem a Királynő a hőség beálltával úgy vélte, elérkezett az ideje, hogy szundítani menjen, kinek kedve tartja. Némelyek tehát elmentek, mások, kiket a hely szépsége lenyűgözött, nem akartak szundítani, hanem ott maradtak, s egyesek regényt olvastak, mások sakk- és ostáblajátékkal szórakoztak, miközben a többiek szundítottak. Azonban délután három óra tájt mind felkeltek, s minekutána arcukat friss vízzel üdítették, a Királynő parancsa szerint a szökőkút mellett összegyülekeztek, s ottan a szokott módon letelepedtek és várakoztak, hogy megkezdjék elbeszéléseiket a Királynőtől megszabott tárgy szerint. Közülük első volt Filostrato, kire a Királynő e kötelességet rótta; ki is ekképpen kezdett beszélni.

 

ELSŐ NOVELLA

Massetto da Lamporecchio némának tetteti magát,
s kertésznek áll valamely apácakolostorba;
az apácák pedig mind versengenek abban,
hogy véle háljanak

Szépséges hölgyeim, sok olyan ostoba férfi és nő van, kik vakon bíznak abban, hogy ha valamely fiatal leánynak fejére teszik a fehér fátyolt, és ráhúzzák a csuhát, az többé már nem is nő, nem is érez többé semminémű nőhöz illendő vágyakozást, minthacsak kővé változott volna azzal, hogy apácának állott: ha pedig hallanak valamit, mi ellenkezik eme hiedelmökkel, oly igen megháborodnak, minthacsak valami szörnyű és gyalázatos bűn követtetett volna el, és nem gondolnak és nem akarnak számot vetni magokkal, holott őket még ama tökéletes szabadság sem elégíti ki, mellyel mindent megtehetnek, s nem gondolnak a semmittevés és a magányosság fölöttébb nagy erejével. És hasonlatosképpen vannak sokan, kik szentül hiszik, hogy az ásó és a kapa és a vaskos eledelek és a nehéz fáradalmak elveszik kedvöket a föld munkásainak a parázna kívánságoktól, s elméjöket és belátásukat eldurvítják. Mivel pedig a Királynő parancsa szólít, kedvem vagyon egy kis novellával megvilágosítani, mely igen csalatkoznak mindazok, kik ebben a hitben vannak; de olyképpen, hogy nem térek el ama tárgytól, melyet a Királynő megszabott.

Volt s még most is van itt a mi környékünkön valamely jámborságáról híres apácakolostor (nem nevezem meg, hogy semmiben ne csorbítsam jó hírét), melyben nem is nagy ideje még, nem volt több, csupán nyolc apáca s egy fejedelemasszony, valamennyien fiatalok. Ezeknek szépséges kertjökben bizonyos derék atyafi volt a kertész, ki zúgolódván a kevés fizetség miatt, elszámolt az apácák ispánjával, visszatért Lamporecchióba, mivelhogy odavalósi volt. Ottan azok között, kik őt nyájasan fogadták, volt egy erős és izmos ifjú napszámos, mint afféle parasztember, fölöttébb jóképű legény, bizonyos Massetto nevezetű, ki megkérdezte tőle, hol járt oly hosszú ideig. Az atyafi, kinek Nuto volt a neve, megmondotta. Kérdezte akkor Massetto, miféle szolgálatot végzett a kolostorban. Felelte neki Nuto:

- Én az apácák gyönyörű szép nagy kertjében dolgoztam, és ezenfelül imitt-amott az erdőre jártam fáért, vizet hordtam, s más efféle apró szolgálatokat végeztem; de az apácák oly szűkös fizetséget adtak, hogy sarura is alig futotta belőle. Ezenfelül pedig valamennyien fiatalok, úgy vettem észre, hogy az ördög bújt beléjök, mivel semmiben nem tudtam kedvökre tenni, s mi több, mikor egyszer a kertben dolgoztam, odaszólt az egyik: "Ezt dugd be ide!" ; mondta rá a másik: "Nem oda, ide!" , a harmadik pedig kikapta kezemből a kapát és rám szólt: "Ez nem jól vagyon így" ; és oly igen bosszantottak, hogy otthagytam a munkát, és kimentem a kertből; úgyhogy egyik dolog miatt is, másik miatt is nem akartam náluk maradni, és hát eljöttem onnét. Mindazonáltal megkért az ispánjok, mikor eljöttem tőlük, hogy ha tudok alkalmatos embert, küldjem el hozzá, s én meg is ígértem neki: de addig adjon nekem az Isten egészséget, míg én ráadom fejemet, hogy odaküldjek neki valakit.

Nuto szavainak hallatára Massettóban oly igen nagy gerjedelem támad amaz apácák iránt, hogy szinte elemésztette, mivel Nuto szavaiból megértette, hogy ottan hozzájuthat ahhoz, mire oly igen fájt a foga. És meggondolván, hogy elrontja dolgát, ha Nutónak csak egy szót is szól felőle, ezt mondotta:

- Ejnye, be okosan tetted, hogy faképnél hagytad őket! Hogy is boldogulhatna férfiember asszonynéppel? Akkor már inkább ördögök közé keveredjék: hiszen az asszonynép hét közül hatszor maga sem tudja, mit akar.

De mikor bevégződött beszélgetésök, Massetto elkezdte törni a fejét: miféle módot eszeljen ki, hogy odakerüljön hozzájok; s mivel tudta, hogy pompásan érti ama szolgálatokat, melyekről Nuto szólott, nem félt, hogy emiatt elutasítják, csak attól tartott, hogy azért nem fogadják fel, mert túlságosan fiatal és szemrevaló legény. Annak okáért hosszas töprenkedés után ekképpen gondolkodott: "A kolostor jó messzire van innét, és senki nem ismer engem ottan; ha némának tettetem magam, bizonyosan felfogadnak." Ebben a gondolatjában megállapodott, szekercét vetett vállára, és senkinek nem szólván, hová megyen, szegény ember képében megindult a kolostorba: hová is megérkezvén belépett, s véletlenül ott találta az ispánt az udvarban: és a némák szokása szerint jelekkel mutogatván megmagyarázta neki, hogy Istennek nevében ennivalót kér, s ha szükség van rá, fát is vág annak fejében. Az ispán szívesen adott ennie, annak utána pedig odaállította némely tuskókhoz, melyekkel Nuto nem boldogult; ez pedig bikaerős ember lévén, hamarosan az egészet felaprította. Az ispán, kinek éppen az erdőre kellett mennie, magával vitte, s ottan fát vágatott vele; azután pedig eléje állította a szamarat, és jelekkel értésére adta, hogy szállítsa haza a fát. Ez pedig annak rendje-módja szerint elvégezte a dolgot: miért is az ispán több napokon által ottan tartotta, hogy bizonyos szükséges dolgokat elvégeztessen vele. Történt ezenközben, hogy valamely napon meglátta őt a fejedelemasszony, s megkérdezte az ispántól, kicsoda amaz ember. Az pedig felelte:

- Madonna, ez valami szegény süketnéma, ki a közelmúlt napokban alamizsnáért jött ide; meg is esett rajta a szívem, s elvégeztettem vele bizonyos szükséges dolgokat; ha értene a kertészkedéshez és kedve volna itten maradni, úgy vélem, jó munkást nyernénk benne, éppen olyant, amilyenre szükségünk vagyon; erős ember és mindenben hasznát vehetnénk; ezenfelül pedig nem kellene attól tartanod, hogy ifjú apácáiddal netán incselkedni talál.

Felelte erre a fejedelemasszony:

- Hitemre mondom, igazat beszélsz; tudd meg, érti-e a munkát, és igyekezzél itten tartani; adj neki egy pár sarut, meg valami ócska köpönyeget, és környékezd meg, járj a kedvében, tartsd jól eledellel.

Az ispán azt felelte, hogy megteszi. Massetto nem volt messze onnét, s miközben úgy tett, mintha az udvart söpörné, mindezt meghallotta, s vidáman így szólt magában: "Ha egyszer erre felfogadtok, én úgy megdolgozom a kertecskéteket, ahogy még soha meg nem dolgozták." Minekutána tehát az ispán látta, hogy pompásan érti a dolgát, s jelekkel megkérdezte, ha vajon akar-e itten maradni, az pedig jelekkel válaszolta, hogy szíves-örömest a kedvére tesz: felfogadta őt, és rábízta a kerti munkát, s megmutatta, mi a tennivalója; annak utána pedig elment a kolostor egyéb dolgaiban, a legényt pedig ott hagyta. Ez tehát minden áldott nap dolgozgatott, az apácák pedig kezdtek kötekedni vele és csúfolkodni rajta, miképpen gyakorta megesik, hogy más emberek is csúfolkodnak a némákkal, s füle hallatára odamondogatták neki az elképzelhető legocsmányabb szavakat, abban a hiszemben, hogy úgysem hallja; a fejedelemasszony pedig igen keveset, vagy semmit nem törődött ezzel, mivel talán úgy vélte, hogy nemcsak nyelve béna, hanem egyebe is. Történt pedig, hogy minekutána a legény valamely napon megfáradott a sok munkában és lenyugodott, két ifjú apáca a kertben sétálgatott, s odament hozzá, s kezdte szemügyre venni őt, ki tettette magát, mintha aludnék. Miért is az egyik, ki huncutabb volt, mondá a másiknak:

- Ha bizonyosan tudnám, hogy nem kotyogod ki, elmondanám néked valamely gondolatomat, mely már többször megfordult fejemben, s mely talán néked is ínyedre volna.

Felelte a másik:

- Csak mondd bátran, mivelhogy soha, semmiképpen senkinek el nem mondom.

Szólott akkor a huncutabbik:

- Nem tudom, észbe vetted-e már, mely igen szigorúan tartanak bennünket, hogy ide soha férfi be nem teszi lábát, ha nem az ispán, ki már agg ember, meg ez a néma; én pedig már sokszor hallottam számos hölgyektől, kik hozzánk jöttek, hogy a világ minden gyönyörűsége potomság ahhoz képest, mit a nő a férfi karjaiban élvezhet. Annak okáért hát feltettem magamban többször is, hogy eme némával próbát teszek, ha vajon így van-e, mivelhogy mással nincs módom benne. Erre pedig nincs a világon nála alkalmatosabb ember: mivelhogy ha akarná, akkor sem járhatna el a szája: láthatod, mily tökkelütött legény, s ő maga hosszabbra nőtt, mint az esze. Szeretném hallani, miképpen vélekedel e dologban.

- Jajjaj - mondta rá a másik -, miket beszélsz? Hát nem tudod, hogy szüzességet fogadtunk Istennek?

- Ó - szólott az előbbi -, mennyi mindent megfogadnak neki minden áldott nap, és senki nem tartja meg! Ha mi szüzességet fogadtunk neki, majd csak akad más, vagy akár sok más, ki valóban meg is tartja fogadalmát.

Mondta erre a másik apáca:

- Hátha áldott állapotba kerülünk, mitévők leszünk akkor?

Felelte rá az előbbi:

- Te máris olyasmitől félsz, mi még nem is esett meg veled: elegendő lesz gondolkodni rajta, ha majd megesik; százféle mód is találkozik majd az elhárítására, úgyhogy soha nem derül ki, hahogy mi magunk ki nem kotyogjuk.

A másik, hogy ezt hallotta, amannál is jobban kívánkozott próbát tenni, vajon miféle állat a férfi. Szólott tehát:

- Hát jó, de hogyan csináljuk?

Felelte erre az előbbi:

- Látod, hogy kilencre jár az idő: azt hiszem, hogy a nővérek rajtunk kívül mind lefeküdtek; nézzünk körül, van-e valaki a kertben, s ha nincs itt senki, akkor nincs egyéb dolgunk, mint kézen fogni őt, és bevezetni ebbe a kunyhóba, amelyben eső elől szokása szerint meghúzódik, ottan azután egyikünk bemegy vele, a másik pedig őrt áll. Ez oly igen együgyű fickó, hogy bármit kívánjunk tőle, kötélnek áll.

Massetto hallotta az egész beszélgetést, és kész volt az engedelmeskedésre, és alig várta, hogy valamelyik kézen fogja. Minekutána a két apáca alaposan körülnézett és látta, hogy sehol nincs senki, az, amelyik a beszélgetést kezdte, odament Massettóhoz, fölkeltette, ez pedig azon nyomban talpra ugrott. Azután kedveskedő mozdulatokkal kézen fogták, miközben ő bárgyún vigyorgott; bevezették a kunyhóba, hol is Massetto nem sokat kérette magát, hanem megtette, mit az apáca kívánt. Minekutána pedig ez megkapta, mit óhajtott, hű pajtás lévén, átadta helyét a másiknak, s Massetto továbbra is bárgyúnak tettetvén magát, kedvüket töltötte. Minekelőtte pedig elmentek volna onnét, mindegyik újra meg újra próbát akart tenni, hogy hogyan tud lovagolni a néma: és annak utána többször is beszélgetvén, megvallották egymásnak, hogy ez bizony csakugyan oly édes gyönyörűség, sőt még édesebb, mint amilyennek hallomásból ismerték; és alkalmatos órában mindig időt szakítottak rá, és siettek a némához játszadozni.

Történt pedig valamely napon, hogy az egyik nővér cellájának kis ablakából észrevette őket eme foglalatosságukban, s megmutatta más kettőnek. Ezek előbb meghányták-vetették egymás között, vajon följelentsék-e a fejedelemasszonynál: annak utána azonban megváltoztatták szándékukat, és megegyeztek amazokkal, és közösködtek Massetto birtokában. Idők múltán különb-különbféle úton-módon a többi három is belekerült a társaságba. Végezetül a fejedelemasszony, ki eme dolgokból mit sem sejtett, midőn valamely napon egyedül sétálgatott a kertben, nagy hőség idején, ott lelte Massettót (kit a rengeteg éjszakai lovaglás miatt a csekélyke nappali munka fölöttébb megfárasztott), elheveredve a mandulafa árnyékában, amint épp aludt, a szél pedig elöl felhajtotta ruháját, s minden meztelensége kilátszott. A fejedelemasszony csak nézte, nézte, s látván, hogy egyedül van, elfogta ugyanaz a gerjedelem, mely annak idején apácáit elfogta, és fölkeltette Massettót, és magával vitte szobájába, hol is néhány napon által tartotta, fölöttébb nagy siralmokra az apácáknak, mivelhogy nem jött a kertész, hogy kertjökben munkálkodjék; a fejedelemasszony pedig újra meg újra ízlelte ama gyönyörűségeket, melyekért annak előtte oly igen becsmérelt másokat. Végezetül kibocsátotta őt szobájából, s visszaküldte maga kamrájába; de mivel fölöttébb sóvárgott utána, s többet kívánt tőle, mint amennyi megillette volna, Massetto észbe kapott, hogy ennyit nem bír kielégíteni, s ha továbbra is megmarad némasága mellett, fölöttébb nagy baja kerekedhetik belőle. Annak okáért, midőn valamely éjszaka a fejedelemasszonynál volt, leszakította a nyelvére vetett féket s megszólalt:

- Madonna, én hallottam, hogy egy kakas kellőképpen kielégít akár tíz tyúkot is, de tíz férfi is csak rosszul vagy kínos-keservesen tud kielégíteni egy asszonyt, holott nekem kötelességem kilencnek kedvét töltenem; ezt pedig a világnak minden kincséért sem bírom tovább: s mi több, eddigi munkálkodásomban oly igen megrokkantam, hogy már sem a sokat, sem a keveset nem bírom; annak okáért vagy elengedsz Isten hírével, vagy pedig valamiképpen segítesz a bajon.

A fejedelemasszony fölöttébb meghökkent, hogy őt szólani hallotta, holott némának vélte; mondá tehát:

- Micsoda dolog ez? Én azt hittem, hogy néma vagy.

- Madonna - felelte Massetto -, csakugyan néma voltam, de nem születésemtől fogva, hanem valamely nyavalyámban vesztettem szavamat, s csak ma éjjel érzem, hogy visszanyertem, miért is minden erőmből hálát adok Istennek.

Az apáca elhitte neki, és megkérdezte: mit jelent az, hogy kilenc nőnek kell kedvét tölteni. Massetto elmondotta neki a történteket. A fejedelemasszony ennek hallatára észbe vette, hogy nincs olyan apácája, kinek ne lett volna több esze nála: miért is értelmes hölgy lévén, nem bocsátotta el Massettót, hanem akképpen határozott, hogy apácáival majd rendbe hozza eme dolgot, hahogy Massetto miatt a kolostor rossz hírre jusson. S mivel épp ama napokban az ispán meghalálozott, valamennyien felfedték egymás előtt, amit eddig műveltek, s egy értelemmel és Massetto beleegyezésével ím ebben állapodtak meg: elhitetik a környékbeli emberekkel, hogy Massetto, ki hosszú évek óta néma volt, az ő imádságaik révén s ama szentnek érdeméből, kinek kolostoruk szentelve volt, visszanyerte szavát; annak utána pedig ispánná tették őt, és olyképpen osztották meg munkálkodását, hogy el tudta végezni azt. Ilyetén módon, ámbár sok apró barátot nemzett, mégis oly titokban ment a dolog, hogy senki nem tudta meg, csupán a fejedelemasszony halála után, mikor Massetto már szinte agg ember volt s kívánkozott vagyonával megtérni otthonába: hogy pedig tudomást szereztek eme kívánságáról, szíves-örömest teljesítették.

Ekként tehát Massetto, öregen, apa és dúsgazdag ember gyanánt hazatért oda, honnan szekercével a vállán valamikor elindult, minekutána okossága révén jól felhasználta ifjúságát, és nem bíbelődött soha gyermekeinek nevelésével, és nem költött rájok pénzt; és gyakorta hajtogatta magában, hogy íme, így bánt Krisztus azzal, ki őt felszarvazta.

 

MÁSODIK NOVELLA

Valamely csatlós Agilulf király feleségével szeretkezik, mit is Agilulf észrevesz,
de nem szól: megleli a tettest és megnyírja; a megnyírt ember mind
a többieket megnyírja, s ekképpen kimenekül a csávából

Minekutána véget ért Filostrato novellája, melyen a hölgyek hol kissé elpirultak, hol kacagásra fakadtak, parancsolta a Királynő, hogy Pampinea mondja a következő novellát. Ki is mosolygó arccal hozzáfogván, ekképpen szólott:

- Van néhány oktalan ember, kik mindenáron meg akarják mutatni, hogy tudnak és ismernek oly dolgokat, melyeket jobb volna nem tudniok; és ezért, mikor néhanapján korholnak másokat oly hibákért, melyek különben rejtekben maradtak volna, ezzel nem csökkentik magok szégyenét, mint hiszik, hanem inkább véghetetlenül megnövelik; hogy pedig ez igaz, szerelmetes hölgyeim, az ellenkezőjével szándékozom nektek bebizonyítani, midőn elbeszélem, mely nemeslelkűen viselkedett bizonyos derék király valamely agyafúrt ember irányában, ki talán Massettónál is kevesebbet ért.

Agilulf, a longobárdok királya, ki, miként elődei, Paviában, Lombardia városában állította fel királyi székét, feleségül bírta Teudelindát, aki özvegye volt Autarinak, ugyancsak a longobárdok egykori királyának; gyönyörű szép asszony volt ez, fölöttébb okos és tisztességes, mégis fura szerelmi kalandba keveredett. Midőn pedig eme fent mondott Agilulf király vitézsége és bölcsessége révén a longobárdok birodalma virágzott és békességben élt, történt, hogy a mondott királynénak valamely csatlósa - bizonyos alacsony származású, de alantas foglalkozásához képest egyébként fölöttébb nagyra törő ember, azonfölül pedig csinos és szép szál legény, akár maga a király - mérhetetlenül beleszeretett a királynéba. Mivel pedig alantas helyzetében is világosan látta, hogy ím ez szerelme minden illendőséggel ellenkezik, okos ember lévén, senkinek azt fel nem fedte, s még tekintetével sem merte a királynénak elárulni. És ámbátor semminémű reménysége nem volt, hogy valaha is megnyeri annak kegyét, mégis büszkélkedett magában, hogy ábrándozásait ily fenséges hölgyre irányította; és mivel egész testét a szerelem tüze emésztette, nagy igyekezettel mindent megtett, különbül, mint akármelyik cimborája, amivel vélekedése szerint a királyné tetszését megnyerhette.

Ekképpen történt, hogy valahányszor a királyné lovagolni kívánt, legszívesebben ama lóra ült, melyet ez a csatlós gondozott, mint akármely másra: valahányszor pedig ez megtörtént, a csatlós azt maga irányában páratlan kegyességnek érezte, és tapodtat sem tágított kengyele mellől, mert boldognak érezte magát, ha csak ruhájához is hozzáérhetett. De miként gyakorta megtörténni látjuk, hogy minél csekélyebb a reménység, annál inkább megnövekedik a szerelem, akképpen történt e szegény csatlóssal is; olyannyira, hogy már igen keserves volt titokban elviselnie határtalan sóvárgását, mint eddig tette, mivelhogy semmi reménység nem éltette; mivel pedig nem tudott szerelmétől szabadulni, ismételten feltette magában, hogy meghal. S mikor ennek módján töprenkedett, végezetül elhatározta: oly módon hal meg, melyből nyilván megtetszik, hogy ama szerelem miatt esett halála, melyet a királyné iránt érzett és érez; s feltette magában, ezt olyképpen hajtja végre, hogy egyúttal szerencsét próbál, ha vajon egészben, vagy részben csillapíthatná-e sóvárgását. De nem is gondolt arra, hogy szóval mondja a királynénak, vagy levélben adja értésére szerelmét, mivel tudta, hogy hiába szólna, avagy írna: de próbát akart tenni, vajon ravaszsággal megkaparinthatná-e a királynét.

Egyéb ravaszságról pedig nem is lehetett szó, mint módot találni rá, hogy a király képében, kiről tudta, hogy nem alszik mindennap feleségénél, hozzá férkőzhessen, és bejuthasson annak szobájába. Miért is, hogy megfigyelje, miképpen és milyen ruházatban megyen hozzá a király, több éjszakán által elbújt a királyi palotának valamely nagy termében, mely a király szobáját a királyné szobájától elválasztotta; s egyebek közt egyik éjszakán látta, amint a király bő köpönyegbe burkolva, egyik kezében égő gyertyával, másikban pálcával kilép szobájából, és megindul a királyné szobája felé, és szó nélkül egyszer vagy kétszer megkocogtatja ama pálcikával a szoba ajtaját, mely is azon nyomban megnyílik, s valaki a gyertyát kiveszi a királynak kezéből.

Minekutána emez dolgokat látta, s ugyancsak végignézte a királynak visszatérését, úgy gondolta, hogy neki magának is ekképpen kell cselekednie: és valami úton-módon éppen olyan köpönyeget szerzett, aminőt a királyon látott, azonfelül pedig gyertyát és pálcát, s minekutána valamely fürdőkádban alaposan megmosakodott, nehogy a királyné orrát megüsse a trágyaszag, és ekképpen észrevegye a csalást, amaz dolgokkal szokása szerint elbújt a nagy teremben. És mikor észrevette, hogy már az egész palota alszik, s elérkezettnek vélte az időt, hogy vagy csillapítja sóvárgását, vagy hősi bátorsággal utat nyit a hőn óhajtott halálnak, a magával hozott acéllal és kovával tüzet csiholt, meggyújtotta gyertyáját, vállára vetette a köpönyeget és beleburkolódzott, odament a szoba ajtajához, és pálcájával kettőt koppantott rajta. Valamely álmos komorna kinyitotta az ajtót, elvette tőle a gyertyát és elrejtette: ő maga egyetlen szót nem szólt, félrevonta az ágy függönyét, ledobta a köpönyeget, s beszállott az ágyba, melyben a királyné aludt. És akkor sóvárogva karjaiba zárta a királynét, rosszkedvűnek tettetvén magát (mivel ismerte a királynak szokását, hogy rosszkedvében semminémű beszédet nem kívánt hallani), sem ő maga nem szólt semmit, sem a királyné, s annak utána ismételten élvezgette annak testét. És ámbátor nehezére esett távoznia, mégis félt, hogy ha sokáig itten mulat, az élvezett gyönyörűség majd szomorúság okává leszen: fölkelt, fölvette köpönyegét és a gyertyát, és szó nélkül távozott, s amily gyorsan csak tudott, visszabújt ágyába.

Alig érhetett még oda, midőn a király felkelt, odament a királyné szobájába, ki is ezen fölöttébb elcsodálkozott: minekutána pedig a király az ágyba szállott, s nyájasan köszöntötte a királynét, az fölbátorodott amannak jókedvén és mondá:

- Ó, uram, mely, fura dolog ez ma éjszaka? Hisz csak az imént távoztál tőlem, és ily hamar újra visszajössz, holott szokásod ellenére bőségesen élveztél ma velem? Gondold meg jól, mit cselekszel.

A király eme szavak hallatára nyomban megsejtette, hogy valaki hasonló ruházatban és alakban megcsalta a királynét; de bölcs ember létére tüstént feltette magában, hogy nem világosítja fel őt, mivel látta, hogy sem a királyné, sem más semmit nem vett észre.

Bizony sok ostoba ember nem ekképpen cselekedett volna, hanem így szolt volna: "Én bizony nem voltam itt; ki volt hát, aki nálad járt? Mi történt? Hogyan esett a dolog?" Ebből aztán nagy zűrzavar támadt volna, amivel igaztalanul megszomorította volna feleségét, és okot adott volna rá, hogy újra megkívánja azt, mit már egyszer élvezett: maga fejére pedig gyalázatot von, ha kibeszéli azt, miből ha elhallgatja, semmi szégyen sem háramolhatott reá. A király tehát inkább lelkében, mint arcában vagy szavaiban megháborodottan ekképpen felelt neki:

- Asszony, hát nem tartasz annyira férfiúnak, hogy még egyszer eljöjjek hozzád, ha mindjárt csak az imént voltam is itten?

Felelte erre az asszony:

- Dehogynem, uram; de mindenesetre kérlek, vigyázz az egészségedre.

Mondá akkor a király:

- Hát jó, megfogadom tanácsodat, és mostan nem háborgatlak tovább, hanem elmegyek.

Mivel pedig lelke teli volt már haraggal és elkeseredéssel annak miatta, mi vele történt, s minek nyomára jutott, felvette köpönyegét, kiment a szobából, s elhatározta, hogy titokban felkutatja a tettest, úgy gondolván, hogy csak házbéli ember lehet, s akárki volt is, még nem távozhatott a palotából. Fogott tehát egy kis lámpást, melybe mécsest helyezett, s bement palotájának valamely hosszú csarnokába, mely a lóistálló felett volt, s melyben szinte egész cselédsége különb-különb ágyakban aludott: mivel úgy gondolkodott, hogy akárki követte is el azt, mit felesége mondott, még nem nyugodhatott el ereinek lüktetése és szívének dobogása az átélt megerőltetés után, a csarnok egyik végében kezdve csendben sorra tapogatta valamennyinek a mellét, hogy megérezze, melyiknek ver szíve erősebben. Ámbár mindegyik mélyen aludt, ki a királynénál volt, még nem aludt: miért is, mikor a királyt közeledni látta, és kitalálta, mit keres az itten, fölöttébb megrémült, olyan-annyira, hogy a fáradságtól kapott szívdobogását mostani félelme még csak fokozta; és bizonyosra vette, hogy ha a király ezt észreveszi, azon nyomban kivégezteti. És ámbár különb-különbféle gondolatok megfordultak fejében, hogy mitévő legyen, mégis, mikor látta, hogy a királynál nincs fegyver, elhatározta, hogy alvást színlel, és megvárja, vajon mit művel a király.

Minekutána tehát a király sorra próbát tett, de nem talált egyet is, kire ráfoghatta volna, hogy az a tettes, odaért a csatlóshoz, s mikor észrevette, hogy a szíve vadul dobog, így szólt magában: "Ez az." Mivel azonban nem akarta, hogy bárki megtudjon valamit abból, mit ezzel művelni szándékozott, csupán annyit tett, hogy a magával hozott ollóval lenyírt egy csomót annak hajából, mely akkori divat szerint a válláig ért, hogy eme jelről másnap reggel megismerje őt; dolga végeztével pedig távozott, és visszatért szobájába. A csatlós pedig, ki mindent megfigyelt, agyafúrt fickó létére nyilván kitalálta, hogy miért bélyegezte meg ekképpen a király: miért is azon nyomban felkelt, előkeresett egy ollót, mivelhogy éppen volt néhány az istállóban a lovak nyírása okáért, lábujjhegyen sorra járta mindazokat, kik ama csarnokban aludtak, s hasonló módon valamennyinek levágta haját a füle felett; dolga végeztével pedig visszafeküdt ágyába, holott senki észre nem vette.

Reggelre kelvén a király parancsolta, hogy minekelőtte a palota kapuit megnyitják, mind egész cselédsége színe elé jöjjön és ekképpen történt. Azok pedig valamennyien hajadonfőtt elébe álltak, s ő szemügyre vette őket, hogy megismerje azt, kinek haját levágta; s mikor látta, hogy java részüknek haja ugyanazon módon le van nyírva, elcsodálkozott és magában ekképpen szólt: "Az, kit én keresek, ámbátor alantas foglalkozású ember, mégis nyilván bizonyságot tett róla, mely igen nagy okosság lakozik benne." Mikor pedig tudta, hogy feltűnés nélkül ki nem nyomozhatja, kit keresett, feltette magában, hogy kicsinyes bosszú miatt nem von maga fejére nagy szégyent, és beérte azzal, hogy rövid szóval meginti azt, ekképpen adván értésére, hogy mindent tud; és feléjök fordulván, szólott: - Az, ki elkövette, többé meg ne tegye, és menjetek Isten hírével.

Más ember felhúzatta, kínpadra vonatta, kikérdezte, faggatta volna, és emez eljárásával felfedte volna azt, mit kinek-kinek minden igyekezetével palástolnia kell; ha pedig felfedi, még ha teljesen kitölti is rajta bosszúját, nemhogy csillapította volna, hanem jóval megnövelte volna maga szégyenét, és beszennyezte volna feleségének tisztességét.

Azok, kik eme mondását hallották, elcsodálkoztak, és sokáig találgatták, hogyan értette azt a király; de nem akadt köztük egy is, ki megértette volna, csupán az, kire vonatkozott. Ez pedig okos ember lévén mind a király élete fogytáig nem fedte fel ezt, és soha többé efféle dologban nem vetette kockára életét.

 

HARMADIK NOVELLA

Valamely hölgy szerelmes egy ifjúba, és tiszta lelkiismeretet színlelvén,
gyónás örve alatt rávisz egy szigorú erkölcsű barátot, hogy tudtán kívül
kezére járjon gerjedelme teljes-tökéletes kielégítésében

Pampinea elhallgatott, és a hölgyek fölöttébb magasztalták a csatlós vakmerőségét és óvatosságát, s hasonlatosképpen a király nemes gondolkodását, midőn a Királynő odafordult Filoménához, s parancsot adott neki, hogy folytassa a sort: miért is Filoména kedvesen ekképpen fogott szóba:

- Szándékomban vagyon elmesélni, miképpen csúfolt meg valamely szépasszony egy szigorú erkölcsű barátot: mely is annál jobban fog tetszeni minden világi embernek, mivel a barátok javarészt tökkelütött, fura és ügyefogyott emberek, és azt hiszik, hogy minden dologban többet érnek s többet tudnak más embereknél, holott sokkalta alább valók azoknál, mivelhogy lelki szegénységök miatt még mindennapi kenyeröket sem tudják más emberek módjára megszerezni, hanem disznók módjára odacsődülnek, hol ennivaló akad számukra. Ezt a novellát pedig, bájos hölgyeim, nem csupán azért mesélem el, hogy a kapott parancsot teljesítsem, hanem azért is, hogy figyelmeztesselek benneteket: a barátokat, kikben mi, nők túlságos hiszékenységünkben vakon bizakodunk, mely ügyesen megcsúfolhatjuk, akár mi, nők is, nem csupán a férfiak, mi már nemegyszer meg is esett.

Városunkban, melyben több a csalás, mint a szeretet s a hűség, még nem sok esztendővel ennek előtte élt valamely nemes hölgy, szépséggel és jó erkölcsökkel ékes, kit a természet mindenki másnál bővebben elhalmozott lelki nemességgel és finom ötletességgel; nevét pedig, valamint a többieknek nevét, kik eme novellámban szerepelnek, nem szándékozom elárulni, ámbár tudom; mivelhogy közülök némelyek még élnek, s emez dolog miatt megvetést vonnának magokra, holott tulajdonképpen kacagással kellene átsiklani rajta. Tehát ez, előkelő származású hölgy létére valamely posztószövőmesterhez ment feleségül, s nem tudta kiverni fejéből a méltatlankodást, hogy csak mesterember a férje, mivel az volt a meggyőződése, hogy alantas foglalkozású ember, ha még oly gazdag is, nem méltó nemes hölgy kezére; és mivel ezenfelül látta, hogy minden gazdagságával együtt semmi másban nem jeleskedik, csupán a tarka szövésben, a fonalak kifeszítésében, s a fonóleánnyal a fonál miatt való veszekedésben, feltette magában, hogy nem kér többet annak öleléseiből, legfeljebb, ha már egyáltalán nem tudja megtagadni tőle; hanem kárpótlásul inkább szerez magának valakit, akit a posztószövőmesternél méltóbbnak tart ölelésére; és beleszeretett valamely javakorbeli daliás úriemberbe, mégpedig olyannyira, hogy amely napon őt nem látta, a rákövetkező éjszakán hajnalig álmatlanul hánykolódott ágyában.

Ám a derék ember nem vette észre a dolgot, és semmit nem törődött vele; az asszony pedig fölöttébb óvatos volt, és sem a szolgálóval nem merte megüzenni, sem levélben értésére adni szerelmét, mivel félt, hogy különb-különb veszedelmek kerekedhetnek belőle. Mivel pedig megfigyelte, hogy e nemes úr gyakorta van együtt bizonyos baráttal, ki ámbár buta és faragatlan ember, mégis mindeneknél igen derék barát hírében állott, mivelhogy fölöttébb szent életet élt, úgy gondolta, hogy ez lesz a legalkalmatosabb közvetítő közte és ama férfi között; és minekutána kieszelte magában a dolognak csínját-bínját, illendő órában ama templomba ment, melynél a barát lakott, és hívatta őt és azt mondta neki, hogy ha nincs ellenére, kegyeskedjék őt meggyóntatni. Mikor a barát meglátta, megismerte, hogy nemes hölgy, és szívesen fogadta szavait; a hölgy pedig a gyónás után ekképpen szólott:

- Atyám, kénytelen vagyok segedelemért és jó tanácsért hozzád folyamodni abban, mit elmondandó vagyok. Én megmondtam neked, ki vagyok, s tudom, hogy ismered szüleimet és férjemet, ki jobban szeret engem maga életénél, s nem kívánhatok semmit, mit azon nyomban meg ne kapnék, mivelhogy dúsgazdag ember lévén meg is teheti; annak okáért jobban is szeretem őt tulajdon magamnál: és ha csak gondolatomban is megfordulna valami, nem is szólván arról, hogy netalán elkövetnék olyasmit, mi kedve és becsülete ellenére volna, senki más asszony nálam jobban meg nem érdemelné pokloknak tüzét. Nos hát, egy bizonyos ember, kinek tulajdonképpen nevét sem ismerem, de ki úgy látszik, előkelő férfiú, és ha nem csalatkozom, sűrűn megfordul nálad, hatalmas szép szál férfi, barna posztóból szőtt finom ruhában jár, talán mivel nem tudja, hogy ekképpen gondolkodom, megfigyelésem szerint valósággal ostrom alá vett engemet, s nem léphetek az ajtóhoz vagy az ablakhoz, nem mozdulhatok ki házunkból, hogy azon nyomban ott ne teremne előttem; s csodálkozom is, hogy most nincsen itten: mindez fölöttébb bánt engemet, mivel az efféle üzelmek gyakorta rossz hírbe keverik az asszonyokat, holott ők magok nem is hibásak bennök. Néhányszor már feltettem magamban, hogy megjelentem a dolgot bátyáimnak; de aztán úgy gondoltam, hogy a férfiak az efféle üzeneteket úgy adják át, hogy aztán durva feleletet kapnak, ebből pedig szóváltás támad, a szóváltás pedig verekedéssé fajul; miért is nehogy baj avagy botrány támadjon belőle, elhallgattam a dolgot, s olyképpen határoztam, hogy inkább neked mondom el, mint másnak; egyrészt mivel úgy vélem, hogy barátja vagy amaz embernek, másrészt mivel neked tisztedben vagyon efféle dolog, hogy megfedd nem csupán barátaidat, hanem akár az idegeneket is. Annak okáért Istennek nevében kérlek, korhold meg őt emiatt, s kérd meg, hogy továbbra hagyjon fel efféle bolondságokkal. Van elég más asszony, ki talán hajlandó efféle dolgokra, s kedvökre vagyon, ha rájuk veti szemét, s nyomukban settenkedik, holott nekem igen nagy bosszúságot okoz vele, mivel semmiképpen nem vagyok hajlandó ily nemű cselekedetre.

És ekképpen szólván lehorgasztotta fejét, mintha sírás kerülgetné. A szent barát nyomban megértette, hogy ki az, kiről szólott, és fölöttébb megdicsérte a hölgyet jámbor szándékáért, mivel szentül igaznak hitte azt, amit elmondott; meg is ígérte neki, hogy megteszi, mégpedig oly módon, hogy ama bizonyos ember többé nem lesz terhére; mivel pedig tudta, mely igen gazdag, magasztalta előtte a jótékonyság és az alamizsnálkodás műveit, s elmondotta, mely szűkös ínségben vagyon. Mondá erre a hölgy:

- Istennek nevére kérlek, hogy ha tagadja emez dolgot, csak bátran vágd a szemébe, hogy én magam mondtam el neked, és panaszkodtam miatta.

S minekutána elvégezte gyónását, és megkapta a penitenciát, eszébe jutott, mely igen biztatta őt a barát az alamizsnálkodás cselekedeteire; hát nagy titokban teletömte markát pénzzel, s kérte, hogy mondjon miséket halottainak lelki üdvösségeért; annak utána pedig felkelt lábaitól és hazatért.

Nem sok idő múltán szokása szerint meglátogatta a szent barátot ama férfiú, kivel egyről és másról kicsinyég elbeszélgetett, annak utána pedig félrevonta, s nagy kíméletesen megpirongatta őt ama szándéka és ama kacsingatások miatt, melyekkel a hölgyet zaklatja, miként ő hiszi a hölgynek elbeszélése alapján. A derék férfiú elcsodálkozott, mivelhogy soha nem vetett szemet ama hölgyre, s csak minden szent időben, ha egyszer elment a háza előtt; miért is mentegetőzni kezdett; de a barát letorkolta és ekképpen szólott:

- Csak ne tettesd a csodálkozást, ne is vesztegesd a szót tagadásra, mivel úgyis hiába tagadsz: én nem a szomszédoktól hallottam ím ez dolgokat, hanem ő maga mondotta el nekem, keservesen panaszkodván ellened. És ámbátor efféle léhaságok egyáltalán sehogyan sem illenek hozzád, annyit mondok neked, hogy ha életemben láttam asszonyt, ki igazán felháborodott az ilyfajta ostobaságokon, hát ő volt az; éppen ezért magad becsülete s az ő nyugalma miatt kérlek, maradj veszteg, és hagyd őt békében.

A derék férfiú okosabb volt, mint a szent barát, s azon nyomban megértette az asszonynak ravaszságát; úgy tett, mintha némiképpen szégyenkeznék, s azt felelte, hogy többé nem követ el ilyesmit, s hogy a baráttól távozott, odament az asszonynak házához, ki szüntelenül ott leste valamely kicsiny ablakban, hogy lássa, ha arra jár. S mikor jönni látta, szemlátomást oly vidám és kedves volt, hogy a férfi könnyűszerrel megismerhette, mely igen jól megértette az igazságot a barát szavaiból; és ama naptól fogva, mintha egyéb dolga vinné arrafelé, szüntelenül ott lebzselt amaz utcában, nagy óvatosan, maga gyönyörűségére, s az asszonynak nagy örömére és vigasztalására. De az asszony, ki némi ideje már észrevette, hogy ő is éppúgy tetszik a férfiúnak, mint a férfiú neki, kívánkozott őt jobban feltüzelni és bizonyosságot adni neki iránta való szerelme felől; miért is alkalmatos időben megint elment a szent baráthoz, és a templomban lábai elé térdepelvén, zokogni kezdett. A barát ennek láttán nyájasan megkérdezte, vajon mi mondanivalója vagyon. Felelte az asszony:

- Atyám, megint csak erről a te Istentől elrugaszkodott barátodról van mondanivalóm, kire a múltkoriban panaszkodtam, mivel szentül hiszem, hogy csak az én kegyetlen bosszantásomért született e világra, s azért, hagy oly dolgokra csábítson engemet, mik sem testemnek, sem lelkemnek nem kellenek, s miket ha elkövetnék, soha többé nem mernék lábaid elé térdepelni.

- Micsoda? - szólott a barát. - Hát még mindig bosszúságodra vagyon? Még most sem hagyta abba?

- Nem bizony - felelte az asszony -, s mi több, azóta, hogy panaszt tettem ellene, szinte csak azért is hétannyiszor járogat arrafelé, mint annak előtte, talán mivel megorrolt rám, hogy bepanaszoltam. És bárcsak adná Isten: érné be azzal, hogy arra járogat és rám bámészkodik, de oly vakmerő és szemtelen, hogy csak tegnap elküldte hozzám egyik szolgálóleányát holmi idétlen üzenettel, s mintha nem volna erszényem és övem akárhány, erszényt és övet küldött nekem; emiatt pedig oly igen megharagudtam s haragszom még mostan is, hogy azt hiszem, bizony leszedtem volna róla a keresztvizet, ha nem féltem volna a bűntől, és nem gondoltam volna rád; mégiscsak féket vetettem indulatjaimra, s nem akartam semmit tenni és senkinek sem szólni, minekelőtte neked meg nem jelentettem a dolgot. Annak utána pedig már vissza is adtam az erszényt meg az övet annak a fruskának, aki hozta, hogy vigye vissza neki, és már kemény szavakkal kiadtam az útját, mikor megijedtem, hogy hátha ez megtartja magának, gazdájának pedig megjelenti, hogy én elfogadtam azokat; mivel azt hiszem, néhanapján így szoktak ezek cselekedni; azért hát visszahívtam, nagy dühös indulattal kikaptam azokat kezéből, s elhoztam ide neked, hogy add vissza neki és mondd meg: nincs szükségem az ő holmijára, mivelhogy hála Istennek és férjemnek, annyi erszényem s annyi övem vagyon, hogy megfullaszthatnám őt azokban. És ezek után kérlek, bocsáss meg nekem atyai szívvel, ha mindent elmondok férjemnek és bátyámnak, hahogy ez nem hagyja abba, s nem bánom, akármi történik, mivel nekem inkább kedvemre vagyon, hogy gyalázat rajta essék, ha már mindenáron ezt akarja, mintsem hogy magam szégyenüljek miatta; úgy bizony, atyám.

Mondókája végeztével, miközben szüntelenül keservesen zokogott, elővett köpönyege alól valamely gyönyörű szép és drága erszényt s ugyancsak egy divatos és becses övet, s odadobta a barát ölébe; az pedig szentül elhitte az asszonynak meséjét, éktelen felháborodással felvette ama holmit és mondá:

- Leányom, cseppet sem csodálkozom, hogy efféle dolgok miatt felháborodol, s nem is tudlak korholni miatta: inkább fölöttébb javallom, hogy eme dologban tanácsomat követed. Én bizony megpirongattam őkelmét a múltkor, ő pedig ebül tartotta meg nekem tett ígéretét; annak okáért bizony mondom, hogy a múltkori miatt s ennek miatta is, mit mostan elkövetett, oly igen összeteremtem őt, hogy többé nem fog arcátlankodni velem; te pedig Istennek segedelmével ne ragadtasd el magad annyira haragodban, hogy valamely atyádfiának elmondd, mivelhogy annak nyomában fölöttébb nagy baj kerekedhetik. Attól se tarts, hogy ennek miatta szégyen ér, mivelhogy én mindenkor hites tanúja leszek tisztességednek mind Isten előtt, mind pedig az emberek előtt.

Az asszony úgy tett, mintha némiképpen megnyugodott volna, s nem mondott többet e tárgyban; de mivel jól ismerte emez barátnak s mind a többi barátoknak kapzsiságát, ekképpen szólott:

- Uram, némely múlt éjszakámban megjelentek nekem szüleim, s úgy vettem észre, hogy nagy kínokban gyötrődnek, és nem kérnek egyebet, csupán alamizsnálkodást, különösképpen pedig anyám, kit oly bánatosnak s elgyötörtnek láttam, hogy szegénykére szánalom volt ránézni is. Azt hiszem, keserves kínokat szenved, mikor látja, miképpen gyötör engemet Istennek ím ez ellensége, s annak okáért kérlek, mondd el lelkük üdvösségéért Szent Gergely negyven miséjét s némely imádságaidat, hogy Isten kimentse őket a tisztítóhelynek ama tüzéből.

És ekképpen szólván, egy forintot nyomott a barátnak markába. A szent barát örömmel elfogadta, és szíves szavakkal és számos példázatokkal erősítgette az asszonynak jámborságát, s áldását adván reá, elbocsátotta.

Minekutána pedig az asszony távozott, mivel nem vette észre, hogy bolonddá tette, elküldött barátjáért; az pedig eljött, s midőn látta a barátnak dühét, nyomban kitalálta, hogy valamely hírt fog kapni az asszonytól, és várakozott, vajon mit akar mondani a barát. Ez pedig megismételte múltkor mondott szavait, s megint felháborodással és mérgesen szólott hozzá, és keményen megfeddette amiatt, mit a hölgy elbeszélése szerint cselekedett. A derék férfiú, ki még nem látta, hová akar a barát kilyukadni, csak ímmel-ámmal tagadta, hogy ő küldötte volna az erszényt, meg az övet, nehogy megingassa a barátot hiedelmében, ha netalán a hölgy csakugyan odahozta azokat. De a barát igen méregbe lovalta magát és szólott:

- Hogyan tagadhatod, gonosz ember? Itt vannak ni, ő maga hozta ide e holmit nagy sírással; nézd csak meg, vajon rájok ismersz-e?

A derék férfiú nagy szégyenkezést színlelt és mondotta:

- Bizony igen, hogy rájok ismerek, és bevallom neked, gonoszul cselekedtem és esküszöm, hogy többé nem hallasz efféle dolgot felőlem, mivel mostan már ismerem ím ez hölgynek vélekedését.

Annak utána jó ideig folyt még beszélgetésök, melynek végeztével Tökkelütött barát odaadta az erszényt meg az övet barátjának, s miután alaposan kioktatta és lelkére kötötte, hogy többé efféle dolgokon ne járjon esze, elbocsátotta őt, ki is mindent szentül megígért. A derék férfiú fölöttébb megörvendezett a szép ajándékon meg azon is, hogy vélekedése szerint most már bizonyosságot szerzett az asszony szerelme felől; amint tehát a baráttól elvált, nyomban a hölgynek házához ment, hol is nagy óvatosan megmutatta neki, hogy mind a két tárgy nála vagyon: ennek pedig az asszony igen megörült, s még jobban annak, hogy terve egyre jobban kezd sikerülni. És alig várta, hogy férje valahová elutazzék, mert beteljesíteni kívánta művét; történt pedig, hogy nem sok idő múltán férjének valami okból Genovába kellett mennie. És mikor reggel lóra szállott és útnak indult, az asszony tüstént elsietett a szent baráthoz, és hosszas panaszkodás után zokogva ekképpen szólott hozzá:

- Atyám, bizony mondom neked, tovább már nem bírom; de mivel a múltkor megígértem, hogy semmit nem teszek, minekelőtte meg nem jelentem neked, eljöttem igazolnom magamat; hogy pedig elhiggyed, mennyire okom van a sírásra és panaszkodásra, elmondom neked: mit cselekedett velem barátod, vagyis inkább ez a pokolbéli ördög, ma reggel kevéssel a hajnali harangszó előtt mit cselekedett velem. Nem tudom, miféle szerencsétlen véletlen révén értesült róla, hogy férjem tegnap reggel Genovába utazott; elég az hozzá, hogy ma reggel a mondott órában bejött kertembe, felmászott az egyik fán szobámnak ablakáig, mely a kertre nyílik, és már kinyitotta az ablakot, és be akart ugrani a szobába, mikor én felriadtam, és hirtelen felkeltem ágyamból, és már-már sikoltozni akartam és sikoltottam volna is, hahogy ő, ki még nem jutott be a szobába, nem könyörgött volna kegyelemért Isten nevében és a te nevedben, miközben maga nevét is megmondotta; ennek hallatára én a te kedvedért elhallgattam, és anyaszült meztelenen az ablakhoz szaladtam, s becsaptam azt orra előtt; ő pedig elment a fenébe, legalábbis azt hiszem, mivelhogy annak utána nem hallottam. Nos hát, mondd meg magad, ha vajon illendő dolog-e és elviselhető-e? Én nem vagyok hajlandó tovább tűrni, hiszen a kedvedért már amúgy is többet tűrtem a kelleténél.

A barát ennek hallatára kimondhatatlanul nekidühödött, s egy szót sem tudott szólni, csupán ismételten megkérdezte az asszonyt, vajon csakugyan jól látta-e, hogy ő volt az, nem pedig más. Felelte erre az asszony:

- Istennek hála, oly jól ismerem már, hogy bizony senki mással össze nem tévesztem. Mondom neked, ő volt, és ha tagadná, ne higgy neki.

- Leányom, nem mondhatok egyebet, mint hogy ez fölöttébb nagy vakmerőség és elvetemedett gonoszság volt tőle, te pedig megtetted kötelességedet, hogy elzavartad olyképpen, mint mondod. De kérlek, mivelhogy Isten megmentett a szégyenkezéstől: miként már két ízben is megfogadtad a tanácsomat, tedd meg még egyszer mostan is, vagyis ne menj panaszra valamely atyádfiához, hanem bízd rám a dolgot, hadd lássuk, meg tudom-e fékezni ezt a lánctól elszabadult pokolfajzatot, kit pedig valóságos szentnek hittem, és hahogy el tudom érni, hogy kiverem belőle ím ez állatságot, akkor rendben vagyon a dolog; ha pedig nem bírom, áldásommal egyetemben engedelmet adok neked, hogy olyképpen cselekedjél, mint lelked szerint legjobbnak véled.

- Hát jó - felelte az asszony -, ezúttal nem akarlak megharagítani, s megfogadom szavadat; de ejtsd módját, hogy óvakodjék ezentúl bosszúságot okozni nekem, mivel fogadom, hogy e tárgyban többé nem jövök el hozzád.

Ennyit mondott, és színlelt haraggal otthagyta a barátot. Alighogy kitette lábát az asszony a templomból, máris odaérkezett a nemes úr, kit is a barát nyomban szólított; és félrevonta s oly gyalázatosan lepocskondiázta, mint még embert soha senki, s elmondta bitangnak és szószegőnek és árulónak. Az pedig, ki már két ízben tapasztalta, mit jelentenek a barát gorombaságai, feszülten várakozott s igyekezett azt zavaros feleletekkel szóra bírni; mindenekelőtt tehát ekképpen szólott:

- Mire való ez a nagy mérgelődés, uram? Talán én feszítettem meg Krisztust?

Felelte a barát:

- Adta szemtelenje! Nézze meg az ember, miket nem mond! Szakasztott úgy beszél, mintha legalábbis egy vagy két esztendő elmúlt volna már azóta, és e hosszú idő alatt elfeledte volna arcátlan és gyalázatos viselkedését. Hát már elfeledted a mai hajnali harangszótól mostanáig, hogy mennyire megbántottál valakit? Hol jártál ma reggel kevéssel napkelte előtt?

Felelte a nemes úr:

- Én bizony nem tudom, hol jártam; de a hírhozó ugyan hamar eljutott hozzád.

- Az már igaz - mondta rá a barát -, hogy a hírhozó eljutott hozzám; gondolom azt hitted, hogy mivel a férje nincs itthon, a nemes hölgy bizonyosan tárt karokkal fogad. Ez aztán a tisztes úriember: mintha vizet se tudna zavarni! Holott éjjeli csavargó, kertajtó-nyitogató, fáramászkáló! Azt hiszed, hogy arcátlanságoddal megejted ím ez erkölcsös hölgyet, hogy éjnek éjszakáján fákon mászol föl az ablakába? Semmit sem utál a világon nálad jobban, s te mégis újra meg újra próbálkozol. Csakugyan, ne is beszéljünk arról, hogy ezt immár számos alkalommal értésedre adta; de bizony te pompásan megszívlelted feddéseimet. De mondom neked: eleddig az asszony, nem ugyan irántad való szerelemből, hanem az én szívhez szóló könyörgéseimre hallgatott afelől, mit műveltél, de továbbat nem hallgat már; engedelmet adtam neki, hogy ha ezentúl bármiben is megbosszantod, tetszése szerint cselekedjék. Mitévő leszel, ha szól a bátyjainak?

A nemes úr ebből kellőképpen megtudott mindent, amit kívánt, és tőle telhető bőséges ígéretekkel megnyugtatta a barátot és távozott; mikor pedig a következő éjszakán elhangzott a hajnali harangszó, azon nyomban bement a kertbe, felmászott a fára, s mivel az ablakot nyitva lelte, belépett a szobába, és szinte röpülve karjaiba vetette magát szép szerelmesének. Az pedig, ki forró vágyakozással várta már, nagy örömmel fogadta, s ekképpen szólott:

- Hála legyen barát uramnak, ki ilyen jól megtanított rá, miképpen juss el hozzám.

Annak utána élvezték a gyönyörűséget egymás karjaiban, és sokat beszéltek és sokat kacagtak Hatökör barát együgyűségén, szégyenben hagyván minden csepűt, gerebent és gyaratolót, s nagy gyönyörűséggel mulatták magokat. És rendre megbeszélvén dolgukat, olyképpen intézték azt, hogy többé nem mentek el barát uramhoz, hanem sok más éjszakán hasonlatos gyönyörűséggel mulattak egymással; én pedig kérem Istent ő nagy irgalmasságáért, hogy minél előbb vezéreljen engem s minden erre vágyakozó keresztény lelket efféle gyönyörűségekre.

 

NEGYEDIK NOVELLA

Don Felice oktatja Puccio testvért, hogyan nyerhetné el az örök boldogságot,
s annak okáért penitenciát ró reá, melyet is Puccio testvér elvégez,
azonközben pedig Don Felice a jámbor férfiúnak feleségével enyeleg

Minekutána Filoména bevégezte novelláját s elhallgatott, Dioneo szép szavakkal fölöttébb magasztalta ama hölgynek okosságát s ama könyörgést, melyet Filoména végezetül elmondott; a Királynő pedig mosolyogva Pamfilóra pillantott és megszólalt:

- Most aztán, Pamfilo, folytasd mulattatásunkat valamely mulatságos kis történettel.

Pamfilo nyomban azt felelte, hogy szívesen, és ekképpen fogott szóba:

- Madonna, sok olyan ember van, kik miközben abban fáradoznak, hogy a Paradicsomba jussanak, másokat juttatnak oda anélkül, hogy észrevennék, és ez megesett valamely városunkbéli asszonnyal, nem is oly rég ideje még, miként mindjárt meghalljátok.

Miként hallomásból tudom, lakott a San Brancazio szomszédságában valamely jóravaló és gazdag ember, bizonyos Puccio di Rinieri nevezetű, ki csupán lelkével törődött, s felvétette magát Szent Ferenc harmadik rendjébe; melyben a Puccio testvér nevet nyerte, s eme lelki életet folytatván, sűrűn járt a templomba, mivelhogy nem volt egyéb családja, csupán felesége és szolgálója, és nem is volt rászorulva, hogy valamiféle mesterséget folytasson. Mivel pedig ostoba és faragatlan ember volt, elmondogatta Miatyánkjait, eljárt a prédikációkra, hallgatta a miséket, és sohasem hiányzott, mikor a világi testvérek a dicséretet énekelték, és böjtölt és sanyargatta magát, sőt azt rebesgették, hogy azok közé tartozik, kik testöket korbácsolják. Felesége, kinek monna Isabetta volt neve, huszonnyolc-harminc esztendős fiatalasszony volt, friss és szép és gömbölyded, mint valami hamvas-piros alma; férjének szent élete, avagy talán öreg kora miatt, bizony sokkal gyakrabban nélkülözött bizonyos dolgokat, mintsem ínyére lett volna, és hahogy férjével kívánt volna hálni avagy incselkedni, az elmesélte neki Krisztus életét és Anastasius testvér prédikációit vagy Magdolna siralmát, vagy egyéb efféle dolgokat.

Emez időkben megtért Párizsból bizonyos Don Felice nevezetű barát, San Brancazio szerzetese, éles elméjű és nagy tudományú, fiatal és szép szál férfi, kivel Puccio testvér melegen összebarátkozott. Mivel pedig Puccio testvérnek minden kétségét pompásan eloszlatta, s azonfölül megismervén annak hajlandóságát, fölöttébb szent életű embernek tette magát, annak okáért azontúl Puccio testvér gyakorta házába vitte őt, s nagy szívesen ebéddel avagy vacsorával vendégelte, már aminek éppen ideje volt; felesége pedig Puccio testvér kedvéért ugyancsak megbarátkozott vele, és szívesen látta házában.

Miközben tehát a barát buzgón látogatta Puccio testvér házát, s észrevette, mely igen friss és gömbölyded a felesége, kitalálta, mi lehet ama dolog, melyben leginkább szükséget szenved; és feltette magában, miképpen hacsak módjában leszen, szívesen helyettesíti Puccio testvért, hogy megmentse őt a fáradozástól. És egyszer-másszor nagy huncutul rá-rákacsingatott az asszonyra, és annyira vitte, hogy annak szívében is lángra gyújtotta ugyanazt a sóvárgást, mely őbenne égett: hogy pedig a barát ezt észrevett, a legelső kedvező alkalommal szóba hozta az asszony előtt gerjedelmét. S ámbátor látta, hogy az asszony hajlandó kedvét tölteni, sehogy sem tudta módját ejteni a dolognak, mivelhogy az asszony sehol másutt nem mert a baráttal együtt lenni, mint csupán maga házában; maga házában pedig lehetetlen volt ám, mivelhogy Puccio testvér soha el nem utazott; miért is a barát fölöttébb elbúslakodott. De nemsokára mégis kieszelt valami módot, hogy együtt lehessen az asszonnyal annak házában, mégpedig olyképpen, hogy gyanút ne támasszon, még ha Puccio testvér otthon van is. S midőn egy napon meglátogatta őt Puccio testvér, ekképpen szólott hozzá:

- Már többször észrevettem, Puccio testvér, miképpen minden kívánságod az, hogy szent ember váljék belőled; azonban úgy vélem, túlságosan hosszú úton indultál ím ez célod felé, holott van ennél sokkalta rövidebb is, ámde a pápa s az ő egyéb fő-fő prelátusai, kik emez utat ismerik és használják, nem akarják, hogy ezt mindenki megismerje, mivelhogy a papi rend, mely többnyire alamizsnákból él, azon nyomban tönkremenne, mert azontúl a világi emberek többé nem halmoznák el sem alamizsnával, sem egyébbel. De mivelhogy te barátom vagy, s mindig oly igen megtisztelsz engemet, én megtanítalak ím ez útra, ha bizonyosan tudnám, hogy a világon senkinek el nem árulod, s hajlandóság vagyon benned rátérni ím ez útra.

Puccio testvérben felébredt a kíváncsiság eme dolog iránt, s előbb esedezvén kérte a barátot, tanítaná meg reá, annak utána pedig esküdözött, hogy soha senkinek el nem mondja, ha csak ő maga meg nem engedi, és erősködött, hogy rátér amaz útra, ha ugyan erejéből telik.

- Mivelhogy ekképpen fogadást tettél nekem - szólott a barát -, megmutatom neked ím ez utat. Tudnod kell: a szent doktorok azt tanítják, hogy annak, ki üdvözülni akar, el kell végeznie ama penitenciát, melyet majd meghallasz tőlem; de értsd meg jól: én nem azt mondom, hogy ama penitencia után nem leszel éppoly bűnös, mint most vagy; de az fog történni, hogy megtisztulsz mindama bűneidtől, melyeket a penitencia idejéig elkövettél, melyek is ama penitencia fejében mind megbocsáttatnak neked; azok pedig, melyeket annak utána elkövetsz, nem lesznek kárhozatodra, hanem lemossa őket a szenteltvíz, miként mostan a bocsánatos bűnöket. Tehát mindenekelőtt szükséges, hogy nagy buzgósággal meggyónd bűneidet, mikor megkezded a penitenciát; annak utána meg kell kezdened a böjtöt és a tökéletes önmegtartóztatást, ennek pedig negyven napig kell tartania, mely idő alatt is még tulajdon feleségedhez sem szabad nyúlnod, más nőkről nem is beszélvén. És ezenfelül tulajdon házadban valamely helyet kell keresned, honnan éjnek idején a mennyboltot láthatod, s esti imádság után ama helyre kell menned, ottan pedig legyen valamely széles deszka, olyképpen felállítva, hogy ha te ottan állsz, hátaddal hozzá támaszkodhass, s miközben a földön állasz, ki kell terjesztened karjaidat, mintha keresztre volnál feszítve; ha pedig karjaidat egy-egy dorongra akarod támasztani, megteheted; és ekképpen állván, a mennyboltra kell szögezned a szemedet, s így kell maradnod mozdulatlanul mind a hajnali harangszóig. Ha pedig tanult ember volnál, ezenközben bizonyos imádságokat kellene mondanod, melyeket odaadnék neked; de mivelhogy nem vagy az, el kell mondanod háromszáz Miatyánkot és háromszáz Üdvözlégymáriát, a Szentháromság tiszteletére; és a mennyboltra szögezvén szemedet, szüntelenül Istenen kell jártatnod elmédet, ki a mennyet és földet teremtette és Krisztusnak szenvedésein, miközben úgy kell tartanod testedet, miképpen ő a kereszten függött. Végezetül, mikor a hajnali harangszó megcsendül, ha akarod, abbahagyhatod és azonmód ruhástul lefekhetsz ágyadba aludni; annak utána pedig reggelre kelvén el kell menned a templomba, és ottan legalábbis három misét meghallgatnod, és ötven Miatyánkot és ugyanannyi Üdvözlégymáriát elmondanod; s mindezek után tiszta lélekkel elvégezheted, ha mi ügyes-bajos dolgod vagyon, megebédelhetsz, utána pedig el kell menned vecsernyére a templomba, s ottan elmondanod bizonyos imádságokat, melyeket írásban átadok neked, melyek nélkül is az egész nem ér semmit; napnyugta után pedig, a fent mondott módon újra kell kezdened. És hahogy ezt megteszed, miként magam is annak idején megtettem, reménylem, hogy minekelőtte még végére érsz penitenciádnak, megérzed az örök boldogság csodálatos édességét, ha ugyan áhítatosan végezted azt.

Mondotta erre Puccio testvér:

- Ez nem is olyan nehéz dolog, nem is nagyon hosszadalmas, és én bizonyára könnyűszerrel el tudom végezni; annak okáért hát Istennek nevében vasárnap meg akarom kezdeni.

Elbúcsúzott a baráttól és hazament, s annak engedelmével rendre mindent elmondott feleségének. Az asszony nagyon is jól megértette, mit akart mondani a barát azzal, hogy mozdulatlanul egy helyben kell állnia hajnali harangszóig; mivel pedig e módot jónak vélte, azt felelte, hogy ezt s mind az egyéb jó cselekedeteket, miket férje a lelke üdvössége miatt teszen, ő fölöttébb javallja, és hogy Isten gyümölcsözővé tegye annak penitenciáját, hajlandó vele együtt böjtölni, egyébre azonban nem vállalkozik. Ebben tehát megegyeztek, s mikor a vasárnap elérkezett, Puccio testvér megkezdette penitenciáját, barát uram pedig az asszonnyal összebeszélvén, majdnem minden este eljött hozzá vacsorára, oly időben, mikor senki meg nem láthatta, és mindig hozott magával finom eledeleket és finom italokat; annak utána pedig az asszonnyal szerelmeskedett mind hajnali harangszóig, melynek hallatára fölkelt, elment onnét, Puccio testvér pedig ágyába feküdt. Ama hely, melyet Puccio testvér penitenciájára kiválasztott, éppen feleségének ágyasháza mellett volt, melytől csupán vékonyka fal választotta el; midőn tehát egyszer a barát az asszonnyal, az meg ővele túlságosan fickándozott, Puccio testvér úgy érezte, mintha a háznak padlója rengene; mivel pedig éppen elmondott száz Miatyánkot, itten szünetet tartott, s azon mozdulatlanul szólította az asszonyt, s megkérdezte, mit művel. Az asszony, ki fölöttébb tréfás teremtés volt, s talán éppen akkor Szent Benedek, vagy inkább csalavári Szent János állatján lovagolt, ekképpen felelt:

- Bizisten, uracskám, hánykolódom, ahogy csak bírok.

Szólott akkor Puccio testvér:

- Hogyhogy hánykolódol? Mit jelent ez a hánykolódás?

Az asszony kacagott széles jókedvében, mivelhogy helyre egy asszony volt, s nyilván oka volt a kacagásra, s ekképpen felelt:

- Hogyan van az, hogy nem tudod, mit jelent ez? Én bizony ezerszer is hallottam ama közmondást: ki étlenül fekszik ágyba, nyugtalan lesz annak álma.

Puccio testvér azt gondolta magában, hogy a böjtölés az oka az asszony álmatlanságának, emiatt hánykolódik az ágyában, miért is jóhiszemben szólott:

- Asszony, megmondottam neked, hogy ne böjtölj, de ha már mindenáron akartad, ne gondolj rá, próbálj elaludni: úgy rugdosod azt az ágyat, hogy reng belé az egész ház.

Felelte akkor az asszony:

- Csak te ne törődj vele: jól tudom én, mit csinálok: csak végezd a magad dolgát, mivelhogy én is megteszem a magamét, amennyire csak tudom.

Megnyugodott tehát Puccio testvér, s újra nekifogott Miatyánkjainak: az asszony pedig és barát uram ím ez éjszakától fogva a háznak másik részében vetett ágyat, melyben, míg csak Puccio testvér penitenciájának ideje tartott, nagy gyönyörűségben mulatták magokat; a barát pedig csak akkor távozott, mikor az asszony visszatért rendes ágyába, hová Puccio testvér maga is megtért penitenciája végeztével. Miközben tehát a testvér a fent mondott módon folytatta penitenciáját, az asszony pedig a baráttal maga szórakozását, több ízben is tréfálkozva mondotta a barátnak:

- Te a penitenciát Puccio testvérrel végezteted, holott annak révén mink nyertük meg a Paradicsomot.

Az asszony pedig igen kellemetesen érezte magát, s mivel férje hosszú időn által szűken tartotta, oly igen hozzászokott a barátnak eledeléhez, hogy midőn már Puccio testvér penitenciája véget ért, akkor is talált rá módot, hogy más helyen jóllakjék vele, és nagy titokban még hosszú időn által örömét lelte benne. Miért is - hogy oda térjek vissza, honnét kiindultam - úgy esett, hogy Puccio testvér, ki azt hitte, hogy a penitencia révén maga jut a Paradicsomba, a barátot juttatta abba - ki megmutatta néki az oda vezető legrövidebb utat - továbbá a maga feleségét, kit fölöttébb szűken tartott abban, mit barát uram könyörületes szívvel nagy bőségben juttatott neki.

 

ÖTÖDIK NOVELLA

Zima odaajándékozza paripáját Francesco Vergellesi úrnak,
s annak fejében engedelmet nyer, hogy szólhasson feleségével;
hogy pedig az asszony hallgat, ő annak nevében felel magának,
s a dolognak vége felelete szerint üt ki

Minekutána Pamfilo bevégezte Puccio testvér történetét, melyen a hölgyek nagyokat nevettek, a Királynő szelíden parancsolta Elisának, hogy folytassa az elbeszéléseket. Ez pedig kissé epés természetű volt, nem ugyan rosszaságból, hanem régi megszokásból, s ekképpen kezdett szóba:

- Sokan azt hiszik, hogy mivel ők sokat tudnak, mások nem tudnak semmit; ezek aztán gyakorta, miközben azt hiszik, hogy másokat lóvá tesznek, a végén észreveszik, hogy őket tették lóvá amazok: miért is fölöttébb nagy ostobaságnak tartom, ha valaki szükségtelenül próbára teszi mások értelmének erejét. De mivel talán nem mindenki osztja vélekedésemet, kedvem van elmesélni nektek anélkül, hogy az elbeszélések megszabott tárgyától eltérnék, mi esett bizonyos pistoiai lovaggal.

Volt Pistoiában a Vergellesi családban bizonyos Francesco nevezetű lovag, dúsgazdag és okos és egyébként agyafúrt ember, de mértéktelenül fukar. Mikor ennek egyszer városbíró gyanánt Milánóba kellett mennie, minden szükséges dologgal felszerelte magát, mi előkelő utazáshoz kellett, csak éppen kedvére való szép paripája nem volt; mivel pedig egyet sem talált, mely tetszett volna neki, nagy gondban volt miatta.

Élt akkoriban Pistoiában bizonyos Ricciardo nevezetű ifjú, alacsony származású, ám dúsgazdag, ki mindig oly csinosan és ékesen öltözködött, hogy mindenki mindközönségesen csak Zima, azaz Cicoma néven nevezte; ez már rég ideje szerette és kívánta, ugyan hiába, Francesco uram feleségét, ki gyönyörű szép és fölöttébb tisztességes hölgy volt. Toscanának pedig egyik legszebb paripája emez ifjúé volt, délceg paripa, melyet is éppen ezért fölöttébb kedvelt; mivel pedig már a verebek is csiripelték, hogy ő Francesco uram felesége után sóvárog, akadt olyan ember, ki azt mondotta annak, hogy ha elkéri a paripát, Zima bizonyosan odaajándékozza neki, mivelhogy olyannyira szerelmes a feleségébe. Francesco uram, kit a fukarság ösztökélt, elhívatta Zimát, s kérte, hogy adja el neki paripáját, de csak azért, hogy Zima ajándékul felajánlja neki. Zima ennek hallatára megörült, s felelte a lovagnak:

- Uram, ha nekem adnád a világ minden kincsét, akkor sem tudnád megvenni tőlem paripámat; de ha tetszik neked, ajándék gyanánt könnyűszerrel megkaphatod, ama feltétellel, hogy minekelőtte lovamat elvezeted, engedelmeddel és szemed előtt néhány szót válthassak feleségeddel, mégpedig oly távolságban mindenkitől, hogy senki más ne hallja szavamat rajta kívül.

A lovagot igen ösztökélte a fukarság, s abban a reményben, hogy lóvá teszi az ifjút, beleegyezett: beszéljen feleségével annyit, amennyit csak jólesik; otthagyta őt palotájának termében, maga pedig bement felesége szobájába, s minekutána elmondta neki, mely könnyűszerrel megkaphatja a paripát, parancsolta, hogy jöjjön vele, és hallgassa meg Zimát, de vigyázzon és semmiképpen ne feleljen sem sok, sem kevés szóval semmire, mit az mond. A hölgy fölöttébb rosszallotta ím ez dolgot, de mivel kénytelen volt férjének kedvére tenni, megígérte, hogy akképpen cselekszik; és férje nyomában bement a terembe meghallgatni, mit akar mondani neki Zima. Az pedig újból megpecsételte az egyezséget a lovaggal, s a terem egyik végében mindenkitől jó messzire letelepedett ő is, a hölgy is és ekképpen adta fel a szót:

- Nemes hölgy, meg vagyok győződve felőle, hogy olyan okos vagy, miképpen már régen bizonnyal észre kellett venned, mely igen nagy szerelmet támasztott bennem szépséged, mely bizonnyal felülmúlja mindama hölgyek szépségét, kiket eleddig láttam; nem szólok ama páratlan jelességekről és dicséretes erkölcsökről, melyek benned lakoznak, s melyek meg tudnák nyerni bármely férfinak büszke lelkét: annak okáért nem szükséges szavakkal bizonygatnom, hogy szerelmem a legnagyobb és legforróbb, melyet férfiú valaha is érzett hölgy iránt; és ebben bizonnyal megmaradok, mindaddig, míg nyomorult életem fenntartja testemet, s még azontúl is; mivelhogy ha a túlvilágon is van szerelem, miként a földön, én mindörökre szeretlek. És éppen ezért bizonyosra vedd, hogy nincs semminémű holmid, akármilyen is, akár drága, akár hitvány, melyet oly tökéletesen magadénak mondhatnál, s mellyel minden cselekedetedben olyképpen rendelkezhetnél, mint amilyen én vagyok, már akármily keveset érek is, vagy úgyazonképpen mindenem, amim csak vagyon. És hogy teljességgel megbizonyosodjál ím ez szerelmem felől, mondom neked, hogy nagyobb kitüntetésnek venném, ha olyasmit parancsolnál nekem, mit én kedvedért megtehetnék, s én azt teljesíteném, mintha parancsaimnak az egész világ készségesen engedelmeskednék. Hahogy tehát annyira a tiéd vagyok, mint mondom, bizonyára szerénytelenség nélkül eléd terjeszthetem kérésemet, méltóságos asszonyom, mivel csupán tőled függ minden békességem, minden boldogságom, minden üdvösségem és senki mástól; és legalázatosabb szolgád gyanánt kérlek téged, drága kincsem és egyetlen reménysége lelkemnek, melyet szerelmes tüzében csupán a benned vetett reménysége éltet, legyen oly nagy kegyességgel, s enyhüljön meg olyképpen irányomban eleddig mutatott ridegséged, ki pedig tied vagyok, hogy én jóságodban felüdülvén elmondhassam: miként engem szépséged gyújtott szerelemre, akként adta vissza életemet is, mely bizonnyal elsorvadna, hahogy büszkeséged nem lágyul meg könyörgéseimre, s én meghalok, téged pedig talán majd gyilkosomnak mondanak. S nem is szólván arról, hogy halálom nemigen válnék tisztességedre, bizony hiszem, hogy néhanapján furdal majd lelkiismereted, megbánod, hogy ekképpen cselekedtél, s egyszer-másszor okulván ama dologból, ekképpen szólasz magadban: "Ejnye, be gonoszul cselekedtem, hogy nem szántam meg az én Zimámat." De már akkor késő volna a bánat, s annál nagyobb fájdalmat okozna nekem. Miért is nehogy ez megtörténjék, szánj meg mostan, mikor még segíthetsz rajtam, s minekelőtte meghalok, induljon meg szíved, mivel csupán rajtad áll, hogy a világ legboldogabb vagy legboldogtalanabb embere leszek-e. Reménylem, határtalan lesz kegyességed, s nem engeded, hogy ily nagy és ily forró szerelemért a halált nyerjem jutalmul, hanem nyájas és kegyes válaszoddal felüdíted lelkemet, mely most minden ízében rémülten remeg színed előtt.

Hogy pedig mondókáját bevégezte, elhallgatott, s néhány könnycseppet sajtolt szeméből keserves sóhajtások kíséretében, annak utána pedig leste, vajon mit felel a nemes hölgy. Az asszonyt, kit a hosszas sóvárgás, az utána settenkedés, az éjjeli zenék s más hasonló dolgok, miket Zima iránta való szerelmében véghezvitt, nem tudták megindítani, megindították a tüzes szerelmesnek érzelmes szavai, s olyasmit kezdett érezni, mit annak előtte soha nem érezett, vagyis megérezte, mi a szerelem. És ámbátor, hogy a férjétől kapott parancsot megtartsa, egy szót sem szólt, néhány halk sóhaja mégis elárulta azt, mit legszívesebben valamely felelettel adott volna Zimának értésére. Zima várt egy darabig, s mivel látta, hogy semminémű választ nem kap, elcsodálkozott; aztán hamarosan észrevette a huncutságot, mellyel a lovag túljárt az eszén; mégiscsak szemébe nézett az asszonynak, és látta, hogy feléje villan egyszer-egyszer annak szeme, ezenfelül pedig hallotta sóhajait, melyek a hölgy kebléből halkan felszakadtak; némiképpen jó reménységre kapott, és ennek segedelmével újabb ötlete támadt, s mostan, miközben az asszony hallgatta, kezdett a hölgy nevében válaszolni önmagának, amint következik:

- Zima szívem, bizony nagy ideje észrevettem már, hogy irántam való szerelmed igaz és véghetetlen, s mostan szavaidból még jobban megismerem, és boldog vagyok miatta s méltán. Ha néha úgy érezted, hogy rideg és kegyetlen voltam hozzád, semmiképp ne higgyed, hogy lelkemben is olyan vagyok, milyennek arcom mutatott; inkább mindig szerettelek, s minden más férfinál kedvesebb voltál nekem; de ekképpen kellett cselekednem, részben, mivel féltem az emberektől, részben hogy jó híremen csorba ne essék. De mostan eljött az ideje, mikor nyilván megmutathatom neked, hogy vajon szeretlek-e, és megjutalmazhatlak ama szerelemért, mellyel irántam viseltettél s viseltetel; annak okáért vigasztalódjál, s légy jó reménységgel, mivelhogy Francesco uram kevés napok múltán Milánóba megyen városbírónak, mint magad is tudod, hiszen irántam való szerelemből te ajándékoztad neki ama délceg paripát. Ha pedig ő útjára megyen, szentül megígérem neked hitemre, s ama szép szerelemre, mellyel szeretlek, hogy kevés napokkal utóbb velem leszel, s akkor szerelmünket gyönyörűséggel és tökéletesen beteljesíthetjük. Hogy pedig többet ne kelljen üzennem neked e tárgyban, már most értésedre adom, hogy ama napon, melyen két törülközőt látsz kiterítve szobámnak ablakán, mely kertünkre nyílik, sötét este jöjj be hozzám a kertnek ajtaján, de jól nézz körül, senki meg ne lásson: ottan lelsz engem reád várakozván, s egész éjszaka örvendezünk s élvezünk majd egymással, mire oly igen sóvárgunk.

Minekutána Zima a hölgy nevében ekképpen beszélt, megszólalt a maga nevében, s így válaszolt:

- Drága hölgyem, jóságos válaszod oly mérhetetlen örömmel árasztotta el szívemet, hogy elbágyad minden erőm, s alig tudok illendő módon válaszolni, hogy méltóképpen köszönetet mondjak; ha olyképpen tudnék szólani, amint szeretnék, sohasem érném végét, hahogy oly tökéletesen meg akarnám neked köszönni, mint szeretném s mint kötelességem volna; annak okáért magad bölcs belátására bízom, hogy megérezd azt, mit szavakkal nem tudok kifejezni, bármennyire kívánnám is. Csupán annyit mondok neked, hogy bizonnyal igyekezni fogok meghagyásod szerint cselekedni; és akkor talán jobban nekibátorodom ama nagy ajándék miatt, melyet nekem adtál, s igyekezni fogok tőlem telhetőleg oly forró köszönetet mondani neked, amilyen csak erőmből futja. Mostan hát nincs egyéb mondanivalóm; s ezért, drága asszonyom, adja meg neked Isten a legnagyobb örömet és boldogságot, mit csak kívánsz, s Istennek ajánlom te kegyelmedet.

Minderre az asszony egy kukkot sem válaszolt: tehát Zima felkelt, megindult a lovag felé, ki látván, hogy az ifjú feláll, eléje ment, s mosolyogva mondta:

- No, mit gondolsz? Becsülettel megtartottam ígéretemet?

- Nem, uram - felelte Zima -, mivelhogy azt ígérted nekem, hogy szólanom engedsz feleségeddel, holott valamely márványszobrot állítottál elém, hogy azzal beszélgessek.

Ez a mondás fölöttébb megtetszett a lovagnak, s bár annak előtte is jó vélekedéssel volt felesége felől, most még jobban becsülte, s ekképpen szólott:

- Tehát most már enyém a paripád.

Felelte Zima:

- Igen, uram, de ha sejtettem volna, hogy ama szíves engedelmedből annyi lesz a hasznom, mint amennyi volt, bizony nem kértem volna semmit cserébe, hanem ajándékul adtam volna neked a paripát; s bár adta volna Isten, hogy ekképpen cselekedtem volna, mivelhogy mostan megvetted a paripát, holott én nem kaptam érte árat.

Elnevette magát erre a lovag, s mivel most már volt paripája, kevés napok múltán útnak indult, s elment Milánóba városbírónak. Az asszony magára maradt házában, s újra meg újra visszagondolt Zima szavaira és irányában mutatott szerelmére, meg a paripára, melyet szerelméért férjének ajándékozott, s mivel látta, hogy szüntelenül ott lebzsel a háza körül, ekképp töprenkedett magában:

- Mit cselekszem én? Miért vesztegetem ifjúságomat? Amaz elment Milánóba, és csak hat hónap múlva tér meg: és ugyan mikor kárpótol emez időért? Talán ha megöregszem? S ezenfelül vajon találok-e még ilyen pompás szeretőre, mint Zima? Egyedül vagyok, nem kell félnem senkitől; nem tudnám, miért ne használjam fel ezt a jó alkalmat, míg módomban vagyon: nem leszek mindig ilyen szabad, mint most vagyok; ezt a dolgot bizony soha senki meg nem tudja: s hahogy mégis kitudódik, akkor is jobb megtenni és megbánni, mint megbánni, hogy nem tettem meg.

Minekutána pedig a dolgot ekképpen meghányta-vetette magában, valamely napon kitette a két törülközőt a kerti ablakba, miként Zima meghagyta; Zima pedig mikor meglátta azokat, módfelett megörvendezett, s amint az éjszaka leszállt, titokban és egyedül odament a hölgy kertjének ajtajához, melyet nyitva lelt; onnan pedig elment a másik ajtóhoz, mely a házba nyílott, hol ottan lelte a nemes hölgyet, ki reá várakozott. Ki is mikor őt jönni látta, elébe ment, s kitörő örömmel fogadta; ő pedig százezerszer ölelte és csókolta, s vele együtt felment a lépcsőn; s azon nyomban feküdni tértek, s megismerték a szerelemnek elképzelhetetlen gyönyörűségeit. És ámbár ez csupán az első alkalom volt, nem volt az utolsó, mivelhogy a lovag Milánóban tartózkodott, s még visszatérte után is, Zima gyakorta eljárt az asszonyhoz, mindkettejük fölöttébb nagy gyönyörűségére.

 

HATODIK NOVELLA

Ricciardo Minutolo szerelmes Filippello Fighinolfi feleségébe;
megtudja, hogy az asszony féltékeny, s azzal az ürüggyel,
hogy Filippello az ő feleségével másnap valamely fürdőben találkozik,
elcsalja oda az asszonyt, ki azt hiszi, hogy férjével van;
annak utána pedig megtudja, hogy Ricciardóval mulatott

Elisának nem volt már több mondanivalója, mikor is a Királynő megdicsérte Zimát eszességéért, és parancsolta Fiammettának, hogy folytassa a sort újabb novellával. Az pedig sugárzó arccal megszólalt:

- Madonna, szívesen. - És ekképpen fogott hozzá: - Néha bizony nem árt elhagyni kissé városunkat, mely valamint minden egyéb dologban, akképpen mindennémű példázatokban is bővelkedik, s miként Elisa tette, végtére oly dolgokról mondani novellát, melyek más vidéken történtek; éppen ezért átmegyek Nápolyba, s elmondom, hogy az efféle álszentek közül, kik úgy mutatják, mintha irtóznának a szerelemtől, miképpen vitte rá egyiket ravasz szerelmese, hogy előbb megízlelje a szerelem gyümölcsét, minekelőtte még virágait megismerte volna; ez tanítson benneteket óvatosságra ama dolgokban, melyek megtörténhetnek, egyúttal pedig szolgáljon mulatságtokra ama dolgokkal, melyek már megtörténtek.

Ősrégi Nápoly városában, melynek kedvességben nincsen párja Itáliában, élt valaha egy ifjú, ki nemes vérből sarjadt, roppant vagyonban dúskálkodott, bizonyos Ricciardo Minutolo nevezetű. Ámbár ennek gyönyörű, fiatal és kedves asszony volt a felesége, ő mégis beleszeretett valamely más asszonyba, ki mindenek vélekedése szerint messze felülmúlta szépségben mind a többi nápolyi asszonyokat; bizonyos Catella nevezetű volt ez, ugyancsak valamely nemes ifjú úrnak, bizonyos Filippello Fighinolfi nevezetűnek felesége, ki urát, tisztességes hölgy lévén, a világon mindennél jobban szerette és becsülte. Ricciardo Minutolo tehát, ki emez Catellát szerette, minden követ megmozgatott, minek révén asszonynak kegyét és szerelmét csak meg lehetett nyerni, s mindezzel semmiképpen nem tudta vágyainak célját elérni, már-már kétségbeesett, és szerelmétől vagy nem tudott vagy nem bírt megszabadulni, és sem meghalni nem tudott, sem az életben nem lelte örömét.

Ebben a hangulatban emésztődött, midőn történt, hogy bizonyos hölgyek, kik rokonai voltak, valamely napon lelkére beszéltek, hogy tegyen le szerelméről, mivelhogy hiába töri magát, mert Catella nem ismer más boldogságot Filippellón kívül, s oly féltékeny reá, hogy szinte már a levegőben röpködő madarakra is gyanakszik, netalán elrabolják tőle. Ricciardo, mikor tudomást szerzett Catella féltékenységéről, nyomban kieszelt valami tervet, mely kedvét szolgálhatta, s kezdte úgy tettetni magát, mintha lemondott volna Catella szerelméről, és más nemes hölgy felé fordult volna hajlandóságával, és annak szerelméért színből utána settenkedett, és törte magát érette, s mind ama dolgokat megcselekedte, melyeket Catella kedvéért tenni szokott. Nem is sok ideje művelte még ezt, midőn mind a nápolyiak s maga Catella is olyképpen vélekedett, hogy többé már nem Catellát, hanem e másik hölgyet szereti kimondhatatlanul; ebben pedig mindaddig megmaradt, mígnem mindenki természetesnek vette, úgyhogy nem csupán mások, hanem maga Catella is levetkőzte ama tartózkodást, melyet szerelme miatt eladdig irányában tanúsított, és szomszédja gyanánt barátságosan üdvözölte, miként a többieket, mikor jött vagy ment.

Történt pedig, midőn nagy volt a forróság, hogy a hölgyek és lovagok a nápolyiak szokása szerint nagy csoportokban kimentek szórakozni, ebédelni és vacsorázni a tenger partjára, s mikor Ricciardo megtudta, hogy Catella is odament társaságával, hasonlatosképpen kiment maga is cimboráival, és Catella hölgyeinek társaságához csatlakozott, minekutána előbb nagyon kérette magát, mintha nemigen volna kedve maradnia. Ottan pedig a hölgyek s velük együtt Catella kezdte csipkedni őt s csúfolkodni vele legújabb szerelme miatt, ő pedig úgy tette magát, mintha fülig szerelmes volna, amivel még csak több anyagot adott nekik a csipkelődésre. Mivel pedig lassacskán a hölgyek elszéledtek, egyik erre, másik arra, mint már efféle helyen történni szokott, Catella néhányadmagával ott maradt, hol Ricciardo volt, s akkor Ricciardo csak úgy elejtett előtte egy szót a férjének, Filippellónak bizonyos szerelmi viszonyáról, mire az asszonyban hirtelen fellobbant a féltékenység, és fölöttébb fúrta oldalát a kíváncsiság, hogy megtudja, miképpen értette ezt Ricciardo. S egy darabig csak türtőztette magát, de aztán tovább nem bírta, s kérte Ricciardót ama hölgynek szerelmére, kit a világon legjobban szeretett: tegye meg neki azt a szívességet, világosítsa fel abban, mit Filippellóról mondott. Felelte neki az ifjú:

- Olyasvalakinek nevében kértél engemet, ki miatt nem merem megtagadni kérésedet; s ezért hajlandó vagyok megmondani neked, hahogy megígéred, hogy egyetlen szóval meg nem mondod sem neki, sem másnak, csak ha majd az eredményből látod, hogy igaz, amit most elmondandó vagyok, mivel ha akarod, kioktatlak rá, hogyan győződhetsz meg a dologról.

Az asszonynak tetszett ez a kikötés, s annál inkább igaznak vett mindent, s megesküdött neki, hogy soha nem mondja el. Félrevonultak tehát, hogy senki meg ne hallja beszélgetésöket, s Ricciardo ekképpen fogott szóba:

- Madonna, ha még most is úgy szeretnélek, mint valaha szerettelek, nem mernék elmondani neked olyasmit, miről tudom, hogy bizonyosan bosszúságodra leszen; de mivelhogy ama szerelmem már elmúlt, aggodalmaskodás nélkül feltárom előtted mindenben az igazságot. Én nem tudom, vajon Filippello megneheztelt-e reám valaha irántad való szerelmem miatt, vagy abban a hiszemben volt-e, hogy viszonoztad szerelmemet; de akár így van a dolog, akár nem, velem soha nem éreztetett semmit; azonban talán megvárta az idejét, mikor azt hiszi, hogy már nem vagyok olyan gyanakvó, s úgy látszik, ugyanazt akarja megtenni velem, amit, mint kétségtelenül felteszi rólam, én tennék ővele, vagyis szeretkezni kíván feleségemmel; és miként kiderítettem, nem is rég ideje még, nagy titokban szüntelen üzenetekkel zaklatja őt, melyeket feleségem mind elmondott nekem; neki pedig olyképpen felelt, amint én meghagytam. Mindazáltal ma reggel minekelőtte idejöttem volna, ott kaptam feleségemnél, házamban bizalmas beszélgetésben valamely asszonyt, s azonnal kitaláltam, hogy miféle szerzet, azért tehát magamhoz hívtam feleségemet, s megkérdeztem, mit akar ez tőle. Ő pedig így felelt: "Ez a kerítője ama Filippellónak, kit te a nyakamra hoztál azzal, hogy választ adtál neki, és reményt keltettél benne; bizony azt mondja, hogy mindenképpen ismerni akarja szándékomat, mert ő, ha én beleegyezem, úgy rendezi a dolgot, hogy titokban találkozhatom vele városunknak valamely fürdőjében; ezért könyörög s ezzel zaklat: és hahogy nem úgy volna a dolog, hogy Isten tudja, miért, te vittél bele ebbe a játékba, bizony már oly módon leráztam volna nyakamról, hogy soha többé felém sem mert volna nézni." Akkor aztán úgy éreztem, hogy ez ember mégiscsak túlságosan messzire merészkedik, és ezt tovább nem szabad tűrnöm, hanem el kell mondanom neked, hogy lássad, mi a jutalom makulátlan hűségedért, melynek miatta magam szinte már a halál révére jutottam. Hogy pedig ne higgyed, miképp ez csupán üres szóbeszéd vagy fecsegés, hanem ha kedved van, nyilván láthassad is, és kezeddel megfoghassad, én meghagytam feleségemnek, hogy amaz asszonynak, ki reá várt, azt adja feleletül, hogy holnap három óra tájban, mikor minden ember alszik, ott lesz ama fürdőben; ezen az asszony módfelett örvendezett és eltávozott. Nos, nem gondolnám, hogy te azt hiszed: majd én elküldöm oda feleségemet; de ha helyedben volnék, úgy intézném a dolgot, hogy férjem engem találjon ott annak helyében, kivel hiedelme szerint találkozik; és egy darab ideig mulatnék vele, s akkor aztán felfedném előtte, hogy kivel volt, s érdeme szerint megadnám neki a magáét; és ha ezt cselekednéd, azt hiszem, oly igen megszégyellné magát, hogy egyszerre bosszút állanánk a méltatlanságért, melyet ellened és ellenem elkövetni szándékozik.

Catella ennek hallatára, egyáltalán meg nem gondolván, ki is az, ki ekképpen szól vele, s ki netalán becsapja, féltékeny emberek módjára azon nyomban hitelt adott ím ez szavaknak, s bizonyos előbb történt dolgokat kezdett az esettel egybeilleszteni, s hirtelen haragra gerjedvén, azt felelte, hogy de bizony megteszi, hiszen nem is kerül valami nagy fáradságába; s hogy ha férje odajön, bizisten úgy megszégyeníti, hogy holta napjáig megemlegeti, valahányszor csak asszony kerül a szeme elé. Ricciardo megörült ennek, s úgy vélte, hogy a terve jó és sikerülni fog, tehát nagy bőbeszédűséggel megerősítette az asszonyt elhatározásában, s megszilárdította hiedelmében, mégis megkérte soha el ne mondja senkinek, hogy ezt tőle tudja, mit is az asszony hitére megígért.

Másnap Ricciardo elment a derék asszonyhoz, ki ama fürdőt tartotta, melyet ő Catellának említett, s közölte vele, mit itten művelni szándékozik, s kérte, hogy ebben tőle telhetőleg segítségére legyen. A derék asszony, ki fölöttébb lekötelezettje volt, azt felelte, hogy szívesen megteszi, s rendre megbeszélte vele, mit kell cselekednie, avagy mondania. Volt pedig neki ama házban, melyben fürdőjét tartotta, valamely koromsötét szobája; nem volt biz annak egyetlen ablaka sem, melyen világosság áradhatott volna be. Ezt a szobát a derék asszony Ricciardo utasítása szerint rendbe hozta, és felállította benne legeslegjobbik ágyát, melybe is Ricciardo, minekutána megebédelt, belefeküdt, és kezdte várni Catellát.

Ez pedig, hogy végighallgatta Ricciardo szavait, s a kelleténél jobban hitt azoknak, este felháborodottan tért meg otthonába, hová is Filippello mindenféle gondokkal terhesen ugyancsak megtért, s talán nem köszöntötte feleségét oly barátságosan, mint máskor szokta. Hogy az asszony ezt észrevette, gyanúja még jobban megerősödött, és ekképpen töprengett magában: "Valóban, ennek azon az asszonyon jár az esze, kivel holnap, mint hiszi, enyelegni és élvezni fog, de bizony Isten, ebből nem eszik!" És eme gondolattal foglalkozott egész éjszakán által, fejét törvén, mit mondjon majd neki, minekutána vele mulatott. De mit szaporítsam a szót?

Délután három órakor Catella szólította kíséretét, s szándékához híven elment ama fürdőbe, melyet Ricciardo mondott neki, és ottan lelvén a jóasszonyt, megkérdezte, vajon járt-e már ott Filippello a mai napon. A jóasszony, kit Ricciardo kioktatott, ekképpen válaszolt:

- Te vagy-e ama hölgy, kinek ide kell jönnie hozzá?

Catella pedig felelte:

- Igen, én vagyok.

- Akkor hát - felelte a jóasszony -, menj be hozzá.

Catella, ki elment keresni olyasmit, amit szívesebben nem lelt volna meg, odavezettette magát ama szobához, melyben Ricciardo volt, lefátyolozott arccal belépett, s belülről bezárta az ajtót. Ricciardo, ahogy belépni látta, boldogan felugrott, s karjába ölelte, és halkan szólott:

- Isten hozott, édes lelkem.

Catella, hogy jól játssza az idegen nő szerepét, megölelte és megcsókolta a férfit, s ujjongván becézgette, de nem szólt egy szót sem, mivel attól tartott, hogyha megszólal, az megismeri. A szoba koromsötét volt, minek mind a ketten örvendeztek; és még hosszabb ott-tartózkodás után sem nyerte vissza szemök az erejét. Ricciardo ágyába vonta az asszonyt, s ottan oly halkan beszélgetvén, hogy a hangjok el ne árulja őket, nagy sok ideig maradtak, mindkettejök nagy élvezetére és gyönyörűségére. De mikor Catella elérkezettnek vélte az időt, hogy dühét kiadja, haragra gerjedvén, ekképpen fogott szóba:

- Jaj, mely nyomorúságos az asszonyok sorsa, s mely méltatlanul pazarolják legtöbben férjökre szerelmöket! Ó, én szerencsétlen! Nyolc esztendeje immár jobban szeretlek tulajdon életemnél, te pedig, mint megtudtam, valamely más asszony szerelmében lángolsz és emésztődöl: gonosz és becstelen ember te! Hát mit gondoltál, kivel voltál mostan együtt? Azzal voltál, kit már oly rég ideje megcsaltál álnok hízelkedéseiddel, szerelmet mutatván irányában, holott mást szeretsz. Én Catella vagyok, nem pedig Ricciardo felesége, becstelen áruló te: hallgasd csak, vajon megismered-e hangomat. Bizony, én vagyok; úgy érzem, mintha ezer esztendőbe kerülne, míg kijutunk a napvilágra, hogy érdemed szerint megszégyenítselek, gyalázatos, rühes kutya, te! Ó, jaj szegény fejemnek, kire pazaroltam én annyi esztendőkön által ekkora szerelmet! Erre a becstelen kutyára, ki abban a hiszemben, hogy idegen asszonyt ölel, több gyöngédséggel és kedveskedéssel halmozott el engemet ím ez rövid idő alatt, míg vele voltam, mint eleddig egész életében, mióta felesége vagyok. Már ma ugyan vitézül kitettél magadért, hitvány kutya, holott odahaza oly igen gyengének és kimerültnek és tehetetlennek mutatod magadat! De hála légyen Istennek, hogy magad mezejét munkáltad, nem pedig másét, mint hitted. Nem csoda hát, hogy múlt éjszaka nem közeledtél hozzám; arra készülődtél, hogy máshol ereszted meg a csapot, és friss lovag gyanánt akartál az ütközetbe vonulni; de hála légyen Istennek s magam óvatosságának, a víz mégiscsak a maga medrébe talált. Miért nem felelsz, gazember Miért nem mondasz valamit? Talán megnémultál a szavaimtól? Isten engem úgy segéljen, nem tudom, mi tart vissza, hogy beléd ne vágjak a körmeimmel, s ki ne kaparjam szemedet. Azt hitted, hogy nagy titokban végrehajthatod majd ezt az aljasságot: de bizony isten, annyi esze másnak is van, mint neked. Hát nem sikerült: különb kopókat uszítottam nyomodra, mintsem hitted volna.

Ricciardo eme szavak hallatára örvendezett magában, s egy szót sem felelt, csak ölelte és csókolta, s még jobban elhalmozta gyöngédséggel, mint az imént. Miért is az asszony tovább folytatta a nyelvelést és szólott:

- Igen, most azt hiszed, hogy megszédítesz álnok gyengédségeiddel, utálatos kutya te, és megbékítesz és megvigasztalsz! De tévedsz: én ennek miatta meg nem vigasztalódom, mígnem meggyalázlak mind valamennyi rokonunk és barátunk és szomszédunk szeme láttára, valahányan csak vannak. Vagy nem vagyok-e én éppen olyan szép, mint Ricciardo Minutolo felesége, te gazember? Nem vagyok-e vajon éppoly nemes asszony? Miért nem felelsz, rühes kutya? Miben különb amaz nálam? Takarodj innen, hozzám ne nyúlj, mára már éppen túlságosan is sokat vitézkedtél. Most már, hogy tudod, ki vagyok, jól tudom, hogy amit tennél, csak erőltetve tennéd; de ha Isten kegyelmet ad nekem, majd rövidre foglak én még, ne félj: és nem tudom, mi tart vissza attól, hogy el ne küldjek Ricciardóért, ki jobban szeretett engem tulajdon magánál, s még annyira sem dicsekedhetett el soha, hogy csak egyszer is rávetettem a szememet; nem is tudom, mi rossz volna benne, ha ide hívatnám. Te azt hitted, hogy a feleségét ölelgeted itten, és amennyiben rajtad múlt, csakugyan úgy van, mintha őt ölelted volna: hahogy tehát én ővele ölelkezném, ugyan nem volna semmi jogod kifogásolni azt.

Határtalan volt az asszony elkeseredése, s bőven ömlött belőle a szó; végezetül Ricciardo meggondolván, hogy ha ebben a hiedelemben elengedi innét, abból nagy baj kerekedhetnék, ennek okáért ráadta fejét, hogy felfedi magát, és kijózanítja az asszonyt ama csalódásából, melyben volt: karjába ölelte tehát, s úgy magához szorította, hogy mozdulni sem tudott, annak utána pedig megszólalt:

- Édes lelkem, ne izgasd fel magad; Ámor az ő csalafintaságával megtanított, miképpen nyerjem meg azt, mit tiszta szerelemmel megnyerni nem tudtam; én bizony a te Ricciardód vagyok.

Ahogy Catella ezt hallotta, s a hangját megismerte, azon nyomban ki akart ugrani az ágyból, de nem bírt; miért is sikoltozni akart, de Ricciardo egyik kezével betapasztotta a száját, és tovább beszélt:

- Madonna, nem lehet meg nem történtté tenni azt, mi ma megtörtént, még ha mind életed fogytáig sikoltoznál is; és ha sikoltoznál, vagy olyasmit cselekednél, hogy eme dolognak neszét venné valaki, annak két dolog lenne a vége. Az egyik (ez pedig bizonyára nagyon is elevenedbe vág) az volna, hogy veszendőbe menne becsületed s jó híred, mivel ha azt mondanád is, hogy én hoztalak ide csalafintasággal, én letagadnám, sőt azt mondanám, hogy pénzt és ajándékokat ígértem neked, s ekként vettelek rá, hogy idejöjj; mivel pedig mindezeket nem adtam meg oly bőségben, mint remélted, megháborodtál, s most azért keversz ilyen hírbe és botrányba: s jól tudod, hogy az emberek inkább hajlandók elhinni a rosszat, mint a jót; éppen ezért sokkal hamarább hisznek majd nekem, mint neked. Továbbá pedig az következnék, hogy férjed meg én halálos ellenségekké válnánk, s megeshetnék, hogy meggyilkolnám őt, vagy éppen olyan könnyen ő engem: ezen pedig aligha örülnél, vagy vigadoznál. Annak okáért, szívem-életem, ne kívánd meggyalázni magad s egyúttal veszedelembe dönteni és összeveszejteni férjedet velem. Nem te vagy az első, nem is maradsz az utolsó asszony, akit rászedtek, s én nem azért csaltalak meg, hogy elvegyem valamidet, hanem irányodban való kimondhatatlan szerelmem miatt, melyet feltett szándékom örökre megőrizni, s egyúttal megmaradni a te legalázatosabb szolgádnak. És mivel rég ideje már magam s mindenem s mindaz, mit tehetek és érek, a tiéd és rendelkezésedre vagyon, feltett szándékom, hogy ezentúl mindez még inkább a tiéd legyen. Mivel pedig minden egyéb dologban okos asszony vagy, bizonyosra veszem, hogy az leszel ebben is.

Catella, miközben Ricciardo eme szavakat mondotta, keservesen zokogott, és ámbár igen felháborodott, és fölöttébb haragudott, mégis annyi okos figyelmet szentelt Ricciardo komoly szavainak, hogy megismerte: bizony megeshetik az, miről Ricciardo beszél, s annak okáért ekképpen szólott:

- Ricciardo, nem tudom, miképpen engedi meg nekem az Úristen, hogy elviseljem ama méltatlanságot és csalást, melyet ellenem elkövettél. Nem akarok sikoltozni itten, hová együgyűségem s túlságos féltékenységem vezetett; de bizonyosra vedd, hogy mindaddig nem lesz jókedvem, mígnem egy vagy más módon nem kaptam elégtételt azért, mit velem elkövettél; annak okáért eressz el, ne tartóztass tovább: megkaptad, mit kívántál, s kényed-kedved szerint megtépáztál engemet; ideje, hogy elengedj: kérlek, engedj el.

Ricciardo, ki tudta, hogy az asszonynak lelke még túlságosan fel van zaklatva, feltette magában, hogy bizony nem engedi el, mígnem megbékél vele; miért is édes szavakkal kezdte csillapítgatni, s annyit beszélt és annyit kérlelte és annyit rimánkodott neki, mígnem az asszony megadta magát, s megbékélt vele; s annak utána közös akarattal kimondhatatlan gyönyörűségben jó darab ideig együtt mulatták még magokat. Mivel pedig az asszony megismerte akkor, mennyivel ízesebbek a szeretőnek, mint a férjnek csókjai, Ricciardo iránt mutatott keménységét édes szerelemre fordította: ama naptól fogva gyöngéden szerette őt, s okos óvatossága révén még gyakorta élvezték szerelmöket. Adja Isten, hogy mi is élvezhessük a magunkét.

 

HETEDIK NOVELLA

Tedaldo hajba kap kedvesével, elutazik Firenzéből majd visszatér
oda bizonyos idő múltán zarándok képében: beszél a hölggyel,
s felfedi előtte tévedését, megszabadítja a haláltól annak férjét,
kit elítéltek ama vád miatt, hogy őt meggyilkolta, és kibékíti testvéreivel;
annak utána pedig okosan élvezi szerelmét kedvesével

Valamennyien magasztalták Fiammetta elbeszélését, s midőn elhallgatott, a Királynő, nehogy az időt vesztegessék, nyomban felszólította Emiliát, hogy beszéljen; az pedig ekképpen kezdte:

- Kedvem vagyon visszatérni városunkba, honnét két elődöm jónak látta távozni, s megmutatni nektek, miképpen szerezte vissza egyik polgártársunk elveszett kedvesét.

Élt tehát Firenzében valamely nemes ifjú, bizonyos Tedaldo degli Elisei nevezetű, ki mérhetetlenül szerelmes volt bizonyos monna Ermellina nevezetű hölgybe, Aldobrandino Palermini feleségébe, és dicséretes jelességeivel el is érte, hogy betölthette véle kívánságát. Ím ez gyönyörűségét azonban megirigyelte a sors, mely ellenségök a boldogoknak; mivelhogy a hölgy, bármi volt is az oka, minekutána jó ideig Tedaldónak mindenben kedve szerint tett, egyszerre csak vonakodott kedvére hajlani, s még csak látni sem akarta semmiképpen annak valamely hírhordóját, nemhogy meghallgatni; ennek miatta ő fölöttébb nekibúsult és elkeseredett; de szerelmét oly rejtekben tartotta, hogy senki nem gondolta, miképpen ez az oka búskomorságának. És minekutána különb-különbféleképpen minden követ megmozgatott, hogy visszahódítsa szerelmesét, kit vélekedése szerint ártatlanul elveszített, s látta, hogy minden fáradozása kárba veszett, feltette magában, hogy búcsút mond a világnak, nehogy tán örömet szerezzen emez asszonynak, ki szerencsétlenségének oka volt, sorvadozásának látásával.

Összeszedett tehát annyi pénzt, amennyit csak tudott, nem szólt sem barátainak, sem rokonainak, egyetlen pajtásának kivételével, ki minden dolgába be volt avatva, s nagy titokban elutazott, és Anconába érkezett, hol is Filippo de Sanlodeccio néven nevezte magát. Ottan pedig megismerkedvén valamely gazdag kereskedővel, annak szolgálatjába szegődött, s a hajóján vele együtt Ciprusba ment. Erkölcsei és viselkedése pedig oly igen megnyerte ama kereskedőnek tetszését, hogy nem csupán busás fizetséget adott neki, hanem társául fogadta, s ezenfelül üzleteinek java részét kezére adta; mely dolgokat is ő oly jól és oly gondosan intézett, hogy kevés esztendők múltán híres-neves, derék és gazdag kereskedő vált belőle. Eme foglalkozásában, bár gyakorta eszébe jutott keményszívű kedvese, és szörnyen gyötörte a szerelem, és fölöttébb kívánta viszontlátni őt, mégis oly igen állhatatos volt, hogy hét esztendeig állta a kemény próbát.

Történt azonban, hogy midőn valamely napon Ciprusban megütötte fülét bizonyos dal, melyet ő szerzett, s melyben ama hölgy iránt s a hölgynek őiránta való szerelméről volt szó, s ama gyönyörűségről, melyet véle élvezett, úgy gondolta magában: semmiképp nem lehet, hogy az elfeledte volna őt, s akkor úgy felgyúlt benne a viszontlátás vágya, hogy tovább nem bírta ki, s elhatározta, hogy visszatér Firenzébe. És rendbe hozván minden ügyes-bajos dolgát, egyetlen szolgájával Anconába ment, hová már előbb megérkezett minden holmija, mit is elküldött Firenzébe, amaz Anconában szerzett társának valamely barátjához, maga pedig nagy titokban, a Szent Sírtól érkező zarándok képében szolgájával együtt ment utána. Firenzében megérkezvén, betért valamely kis fogadóba, melynek két testvér volt gazdája, éppen kedvese házának szomszédságában. S mindjárt első útja annak házához vitte, ha netalán megláthatná őt. De látta, hogy az ablakok és az ajtók és az egész ház be van zárva. Fölöttébb meg is ijedt, hogy talán meghalt az asszony, vagy elköltözött onnét. Ez szeget ütött fejébe, miért is testvéreinek háza felé irányította lépteit, mely előtt megpillantotta maga négy testvérét talpig gyászban, min fölöttébb elcsodálkozott; s mivel tudta, hogy ebben a ruházatban és külsőben, mely merőben elütött attól, milyen távozása előtt volt, könnyűszerrel ugyan fel nem ismerik, bátran odalépett valamely vargához, s megkérdezte tőle, miért vannak azok fekete ruházatban. Felelte erre a varga:

- Azért vannak fekete ruházatban, mivel alig két hete meggyilkolta valaki egyik testvéröket, bizonyos Tedaldo nevezetűt, ki rég ideje már elköltözött innét: s mintha olyasmit hallottam volna, hogy ezek a törvényszék előtt azzal vádoltak bizonyos Aldobrandino Palermini nevezetű urat, kit aztán el is fogtak, hogy ő gyilkolta meg, mivelhogy ama Tedaldo szeretője volt a feleségének, s álöltözetben visszatért ide, hogy az asszonnyal lehessen.

Tedaldo fölöttébb elcsodálkozott, hogy valaki annyira hasonlatos hozzá, hogy összetévesztették vele, s megesett a szíve Aldobrandino szerencsétlenségén. Minekutána még arról is értesült, hogy az asszony épségben, egészségben megvagyon, az éjszaka beálltával különb-különb gondolatokat hánytorgatván elméjében, megtért a fogadóba, s minekutána szolgájával együtt megvacsorázott, a fogadó legfelső emeletén kapott szobát; ottan pedig részben mivel sokféle gondja nyugtalanította, részben mivel ágya kényelmetlen volt, s részben talán a sovány vacsora miatt is még éjfél után sem tudott elaludni: mivel pedig ébren volt, éjfél után úgy rémlett neki, hogy emberek másznak be a ház tetején, annak utána pedig a szoba ajtajának hasadékán át valamely mécsest látott felfelé közeledni. Miért is halkan odalépett a réshez, és figyelni kezdett, mit jelenthet ez; s látott valamely csinos asszonyfélét, ki ama mécsest tartotta, és látott feléje menni három férfit, kik a tetőről jöttek be; minekutána pedig nyájasan köszöntötték egymást, mondá egyikök a menyecskének:

- Istennek hála, most már nyugodtak lehetünk, mivel bizonyosan tudjuk, hogy Tedaldo Elisei meggyilkolásával annak testvérei Aldobrandino Palerminit vádolták meg, az pedig már be is vallotta, sőt az ítélet is meg vagyon írva: mégis jó lesz hallgatnunk, mivel ha kitudódik, hogy mi voltunk a tettesek, éppen olyan veszedelembe kerülünk, mint most Aldobrandino.

S minekutána ezt elmondták a menyecskének, ki ezen szemlátomást megörvendezett, lementek és aludni tértek. Tedaldo ennek hallatára elgondolkodott rajta, mennyi és miféle tévedések ejtik rabul gyakorta az emberek elméjét; s először is testvéreire gondolt, kik valamely idegen embert sirattak meg, és temettek el helyébe, annak utána pedig egy ártatlan embert vádoltak hamis gyanú alapján, s hazug bizonyságokkal oda juttatták, hogy halálra ítéltetett; ezenfelül elgondolkodott a törvények és bírák vak szigorúságán, kik az igazság buzgó kutatói lévén gyakorta kegyetlenségre ragadtatják magokat, igaznak veszik azt, mi hamis, és az igazság és az Isten szolgáinak mondják magokat, holott inkább az igazságtalanság s az ördög helytartói. Ennek utána Aldobrandino megmentésére fordította gondolatját, s meghányta-vetette magában, mit kell tennie. Mikor pedig reggel fölkelt, szolgáját otthagyta, s amint alkalmatosnak vélte az időt, egymagában elment kedvesének házába; a kaput pedig véletlenül nyitva lelte, hát belépett, s látta ott ülni valamely földszinti kis szobában kedvesét, ki is úgy kesergett, s úgy patakzottak könnyei, hogy Tedaldo szinte maga is sírva fakadt szánakozásában; odalépett tehát hozzá s megszólította:

- Madonna, ne gyötörd magad, békességed közel vagyon.

Az asszony ennek hallatára felkapta a fejét, és zokogva felelte:

- Jó ember, úgy látom, idegen zarándok vagy, hát mit tudsz te az én békességemről avagy bánatomról?

Felelte a zarándok:

- Madonna, én konstantinápolyi vagyok, s csak az imént érkeztem ide Istennek küldötteként, hogy könnyeidet vigasságra fordítsam, s megszabadítsam a haláltól férjedet.

- Hogyhogy? - kérdezte az asszony. - Ha konstantinápolyi vagy, és csak imént érkeztél ide, honnan tudod, kicsoda a férjem, s ki vagyok én?

A zarándok elejétől fogva elmesélte Aldobrandino szerencsétlenségének egész történetét, s az asszonynak is megmondta: kicsoda, mióta van férjnél és sok egyéb olyasmit, amit maga tapasztalásából nagyon is jól tudott: az asszony pedig fölöttébb álmélkodott, és prófétának vélvén őt, lábaihoz borult, s Isten nevére kérte, hogy ha Aldobrandino megmentésére jött, akkor siessen, mivel rövid az idő. A zarándok fölöttébb szent embernek mutatván magát, ekképpen szólott:

- Madonna, kelj fel és ne sírj, és jól figyelmezz arra, mit mondandó vagyok, s gondosan óvakodjál azt valaha is elmondani bárkinek. Miként Isten nekem kinyilatkoztatta, te mostani szorongattatásod bizonyos bűn miatt szakadt reád, melyet régebben elkövettél, s melyet az Úristen e mostani bajod által akart némi részben megtorolni, s azt akarja, hogy te tisztességgel jóvátegyed; ha pedig nem teszed, bizonyára sokkal keservesebb gyötrelem szakad reád. Mondta akkor az asszony:

- Uram, nekem oly igen sok bűnöm vagyon, s nem tudom, mit akar az Úristen, egyiket tegyem-e inkább jóvá, avagy a másikat; annak okáért ha tudod, melyik az, mondd meg nekem, s én mindent elkövetek, mi erőmből telik, hogy jóvátegyem.

- Madonna - felelte a zarándok -, én jól tudom, melyik az a bűn, s nem is azért faggatlak, hogy még pontosabban megtudjam, hanem hogy te magad mondd meg, s annál nagyobb legyen ekképpen lelkiismeret-furdalásod. De térjünk a dologra. Mondd csak, emlékszel-e, hogy valamikor kedvesed volt?

Az asszony ennek hallatára nagyot sóhajtott, s fölöttébb elcsodálkozott, mivel nem is hitte, hogy valaha valaki tudott a dologról, ámbár ama napon, melyen meggyilkolták amaz embert, kit Tedaldo gyanánt eltemettek, rebesgettek valami effélét bizonyos kijelentések alapján, melyeket nagy ügyetlenül kibökkentett Tedaldo társa, ki tudott a dologról. Ekképpen felelt tehát:

- Látom, hogy az Isten kinyilatkoztatja neked mind az emberek titkait, s annak okáért magam titkát sem akarom tovább rejtegetni előtted. Való igaz, hogy ifjúságomban forrón szerettem ama szerencsétlen ifjút, kinek meggyilkolásával férjemet vádolják: halálát pedig oly igen megsirattam, amily igazán fájlalom; miért is, ámbár elutazása előtt keménynek és ridegnek mutattam magam irányában, sem elutazása, sem hosszú távolléte, sem szerencsétlen halála nem tudta őt kitépni szívemből.

Mondta erre a zarándok:

- Te nem ama szerencsétlen ifjút szeretted, ki meghalt, hanem Tedaldo Eliseit. De mondd csak: mi volt az oka, hogy összevesztetek? Megbántott valaha?

Felelte az asszony:

- Bizony soha meg nem bántott, hanem a szakításra valamely átkozott barátnak szavai adtak okot, kinél akkoriban meggyóntam: mikor elmondottam neki amaz ifjú iránt érzett szerelmemet s a viszonyt, mely hozzá fűzött, úgy teleordítozta fejemet, hogy most is rémüldözöm belé; azt mondta, hogy ha nem hagyom abba, egyenest az ördög torkába jutok, a pokol mélységes fenekére, s a kárhozat tüzére vettetem. Ettől aztán úgy megrémültem, hogy erősen feltettem magamban, véget vetek viszonyunknak; hogy pedig az alkalmat is elkerüljem, többé nem voltam hajlandó sem levelét, sem hírhordóját elfogadni: ámbár azt hiszem, hogy ha állhatatosabb lett volna, s nem távozott volna el kétségbeesetten (mint sejtem, éppen ennek miatta), és hahogy látom őt sorvadozni, kemény szándokom megenyhült volna, miként a hó elolvad a napon, hiszen semmit a világon nála jobban nem kívántam.

Szólott ekkor a zarándok:

- Madonna, éppen ez az egy bűn az, mely miatt mostan gyötrődöl. Én bizonyosan tudom, hogy Tedaldo téged semmire nem kényszerített: mikor beleszerettél, szabad akaratodból tetted azt, mert megtetszett neked; ő pedig azért jött hozzád, mivel te magad kívántad, s ugyanezért kezdett viszonyt veled, melyben szóval és tettel oly kedvesnek mutatkoztál irányában, hogy ha már annak előtte is szeretett téged, te bizony megszázszoroztad ő szerelmét. Ha pedig így volt (amint tudom, hogy így volt), szabad volt-e bármi okból is ily ridegen elszakadnod tőle? Az ilyesmit eleve meg kellett volna gondolnod, s ha azt hitted, hogy bűn gyanánt meg kell bánnod valaha, nem kellett volna megtenned. Ekként, valamint ő a tied volt, te az övé voltál. Kedved szerint megtehetted, hogy őt ne tekintsd többé a magadénak, mivel a tied volt; de magadat elvonni tőle, holott az övé voltál, az bizony rablás, és sehogy sem illendő dolog, hiszen ő nem akarta így. Nos, tudnod kell, hogy én szerzetes vagyok, s éppen ezért tövéről hegyére ismerem erkölcseiket; és hahogy kissé bővebben szólok ezekről te épülésedre, az az én számban nem oly illetlen dolog, mint máséban volna: s méghozzá szívesen beszélek róla, hogy mostantól fogva jobban ismerjed őket, mint ahogy, úgy látszik, eleddig ismerted. Valamikor a barátok fölöttébb szent és derék emberek voltak, de azokban, kik mai napság viselik a barát nevezetet, és számot tartanak rá, hogy barátoknak vegyék őket, semmi más nincsen a barátból, mint a csuha. S ez sem barátcsuha már, mivelhogy a szerzetesrendek alapítói szűk és szegényes és durva szövetből való csuhákat rendeltek nekik, hogy oly lélekre valljanak, mely megvetette az ideig való dolgokat akkor, mikor a testet ily hitvány ruházatba burkolták; ezek a mai barátok bő és dupla és fényes és finom szövetekből csináltatják csuháikat, mégpedig tetszetős és főpapos módra, olyannyira, hogy nem sül ki a szemök azokban páváskodni a templomokban és piacokon, miként világi emberek páváskodnak ő ruházatokkal; és valamint a halász hálójával egy fogásra számos halakat húz ki a folyóból, akként ezek csuháik bő ráncaiba beburkolódzván, iparkodnak minél több szenteskedőt, minél több özvegyet, minél több vén bolond asszonyt meg férfit belecsavarni abba, és semmi más dologban nem mutatnak ekkora buzgóságot. Éppen ezért, hogy még őszintébben szóljak, ezeken nem is barátcsuha van már, hanem csupán annak a színe. És míg a régiek az emberek üdvösségét áhítozták, a mai barátoknak nőkre meg gazdagságra fáj a foguk; s minden vágyukat abba helyezték és helyezik, hogy dörgedelmekkel és ijesztgetésekkel megrémítsék az ostobáknak lelkét, és megmutassák, hogy alamizsnákkal és misékkel tisztulhatnak meg bűneiktől, s mivel nem jámborságból, hanem hitványságból és a semmittevés vágyából állottak barátnak, az egyik ember kenyeret hozzon, a másik bort küldjön, a harmadik pedig alamizsnát adjon nekik a halottaik lelki üdvösségéért. És bizony igaz ugyan, hogy alamizsnák és imádságok eltörlik a bűnöket; de ha azok, kik mindezt cselekszik, tudnák, kiknek cselekszik, vagy inkább megtartanák azt maguknak, vagy odavetnék a disznók elé. Mivel pedig a barátok tudják, hogy minél kevesebb tulajdonosa van valamely vagyonnak, annál több jut belőle egyre, mindegyikök ordítozással és rémítgetéssel igyekszik elriasztani másokat a gazdagságtól, melyet szeretne egyedül magának megkaparintani. Teli szájjal papolnak a parázna emberek ellen, hogy ezeket elriasszák attól, s mind a nők a papolókra maradjanak; kárhoztatják az uzsorát és a becstelen nyereséget, hogy ha rájok bízzák az ilyen pénzek visszaadását, abból még bővebbre szabassák csuhájokat, és püspökséget s egyéb főpapságokat vásárolhassanak magoknak ama pénzből, mely tulajdon nyilatkozataik szerint romlásba dönti birtokosát. S ha eme dolgokat és sok egyéb gyalázatosságaikat szemökre vetik, azt hiszik, hogy minden súlyos terhöktől kellőképpen megszabadulnak, ha azt adják feleletül: "Cselekedjetek szavaink szerint, nem pedig tetteink szerint" , mintha bizony lehetne a nyáj állhatatosabb és szilárdabb, mint magok a pásztorok. És nagy részük jól tudja, hány ember nem úgy érti ezt a válaszukat, ahogy ők gondolják. A mai barátok azt akarják, hogy ti azt cselekedjétek, amit ők mondanak, vagyis töltsétek meg erszényeiket pénzzel, bízzátok rájok titkaitokat, őrizzétek meg szüzességteket, legyetek béketűrők, bocsássátok meg a bántalmakat, óvakodjatok a rágalmazástól: csupa jó, csupa tisztességes, csupa szent dolog; de mindezt miért? Azért, hogy megtehessék azt, amit nem tehetnének meg, ha a világi emberek is azt cselekednék. Ki ne tudná, hogy pénz nélkül a henyélés nem tarthat semeddig? Ha te magad mulatságára költöd pénzedet, a barát nem henyélhet a szerzetben; ha te a nők körül settenkedel, a barátoknak nem lesz ott helyük; ha te nem leszel béketűrő, ha nem bocsátod meg a bántalmakat, a barát nem mer majd házadba járni, hogy beszennyezze családod tisztességét. De minek panaszolok fel minden apró dolgot? Hiszen valahányszor értelmes emberek előtt ekképpen mentegetődznek, tulajdonképpen magukat vádolják. Miért nem maradnak künn a világban, ha érzik, hogy nem tudnak önmegtartóztató és szent életet élni? Vagy ha ennek akarják szentelni magokat, miért nem követik az Evangéliumnak ama szent intelmét: "Kezdett pedig Krisztus cselekedni és tanítani!" Tegyék meg előbb ők magok, aztán oktassanak másokat. Én már ezerszer meg ezerszer láttam életemben, hogy nem csupán a világi hölgyeket, hanem bizony az apácákat is csábítgatták, környékezték, látogatták; s éppen azok, kik a szószéken a legjobban ordítoztak. Hát ilyen embereket kövessünk? Aki megteszi, szabad akaratjából teszi, de Isten a megmondhatója, vajon okosan cselekszik-e. De feltéve, hogy igazat kell adnunk a barátnak abban, mit oly nagy hangon rád kiabált, hogy tudniillik halálos bűn megszegni a hitvesi hűséget, vajon nem sokkalta nagyobb bűn-e megrabolni egy embert? Vajon nem sokkalta nagyobb bűn-e megölni azt, vagy számkivetésbe kergetni, hogy a világot járja? Ezt bizonyosan mindenki elismeri. Ha valamelyik férfinak valamely hölggyel viszonya van, az természetes bűn: de szívbéli gonoszságból eredhet az, ha valaki elrabolja tőle, megöli, vagy világgá kergeti azt a férfit. Már fentebb bebizonyítottam, hogy te megraboltad Tedaldót, hiszen elvetted tőle magadat, holott szabad akaratodból voltál az övé. Annak utána pedig azt mondom, hogy amennyiben tőled függött, te ölted meg őt, mivel napról napra kegyetlenebbnek mutatkoztál irányában, s nem rajtad múlt, hogy tulajdon kezével meg nem ölte magát; a törvény pedig rendeli, hogy az, ki oka valamely gonosztettnek, melyet valaki elkövet, éppen oly bűnös, mint az, ki elköveti. Márpedig tagadhatatlan, hogy te vagy az oka a számkivetésének, s annak, hogy hét esztendeje kóborol a világban. Olyannyira, hogy e három fent mondott dolog bármelyikével sokkalta nagyobb bűnt követtél el, mint azzal, hogy vele viszonyt folytattál. De lássuk csak: talán Tedaldo megérdemelte ezt a bánásmódot? Bizony nem: hiszen már magad is bevallottad; nem is szólván arról, hogy én tudom, hogy téged önnönmagánál is jobban szeret. Soha még asszonyt úgy meg nem becsültek, úgy nem magasztaltak, úgy nem dicsőítettek, mint ő téged minden más asszonyok felett, hahogy olyan helyen volt, hol tisztességgel szólhatott felőled anélkül, hogy gyanút ébresztett volna. Minden javát, minden tisztességét, minden szabadságát, mindenét te kezeidbe ajánlotta. Talán nem volt nemes ifjú? Talán nem volt daliásabb minden más polgártársánál? Talán nem volt derék mindama dolgokban, melyek ifjakhoz illenek? Talán nem szerették? Talán nem becsülték? Talán nem látta szívesen mindenki? Bizony erre sem mondhatsz nemet. Akkor hát hogyan foganhatott benned kegyetlen szándok ellene, csak azért, mert valami bolond, hitvány és irigy barátnak szája járt? Nem tudom, miféle tévedés rabjai amaz asszonyok, kik megvetik és kevésre tartják a férfiakat; holott ha meggondolják, micsodák ők magok és mely nagy s mely páratlan nemességet adott Isten minden egyéb teremtmények felett a férfiúnak, boldogok lehetnének, ha valamely férfi szereti őket, és azt mindennél jobban kellene szeretniök, s igyekezniök minden ügyességökkel megnyerni annak tetszését, hogy szerelme soha le ne hűlhessen. Jól tudod, mit tettél, megindulván ama barátnak szavain, holott az bizisten valami éhenkórász lepényleső volt; és talán szeretett volna maga bejutni ama helyre, honnét mást ki akart túrni. Ez hát az a bűn, melyet az isteni igazságosság, mely minden rendelését igazságos mérlegeléssel hajtja végre, nem akart büntetlenül hagyni: és valamint te jogtalanul próbáltad megfosztani Tedaldót temagadtól, éppen úgy férjed jogtalanul volt és van Tedaldo miatt veszedelemben, te pedig ily szorongattatásban. Ha pedig ettől megszabadulni kívánsz, meg kell ígérned s még inkább meg kell tartanod, amit most mondok: ha valaha megtörténik, hogy Tedaldo kóborlásából ide visszatér, légy hozzá megint kegyes, szerelmetes, jóságos és bizodalmas, és hozd vissza őt amaz állapotba, melyben volt, minekelőtte ostoba fejjel hitelt adtál a bolond barát szavainak.

A zarándok éppen befejezte mondókáját, midőn az asszony, ki feszülten figyelt reá, mivelhogy okait igazaknak vélte, és valóban ama bűnt tartotta szerencsétlensége okozójának, melyet az emlegetett, ekképpen fogott szóba:

- Istennek barátja, világosan megismerem, hogy mindama dolgok igazak, és főképpen a te magyarázatodból tudom most már, kik voltaképpen a barátok, holott eleddig mind valamennyit szentnek tartottam; és nyilván megismerem, mely nagy hibát követtem el abban, mit Tedaldo ellen cselekedtem, és hahogy rajtam múlna, szívesen jóvátenném ama módon, melyet mondottál, de hogyan lehetséges ez? Tedaldo nem térhet vissza többé: ő már halott; és mivel a dolog lehetetlenség, nem értem, miért ígérjem meg neked.

Felelte erre a zarándok:

- Madonna, Tedaldo bizony nem halott, miként Isten nekem kinyilatkoztatta, hanem épségben és egészségben megvagyon, s ha kegyes hajlandósággal volnál hozzá, kutya baja sem volna.

Szólott akkor az asszony:

- Vigyázz a szavaidra, tulajdon szememmel láttam őt holtan kapum előtt, tőrszúrásokkal meggyilkoltan, és karjaimban öleltem, és könnyeimmel sűrűn áztattam holt ábrázatát, s talán épp ez volna az oka annak a sok gyalázatos szóbeszédnek, mely felőlem mindenfelé járta.

Mondotta ekkor a zarándok:

- Madonna, akármit beszélsz is, bizony mondom neked, hogy Tedaldo él; és reménylem, hogy hamar idő múltán megláthatod, hahogy ama fent mondott ígéretet megadod, és bizonnyal megtartod.

Felelte az asszony:

- Ezt hát megígérem, és szívesen meg is tartom; semmi sem történhetnék, mi akkora örömet szerezne nékem, mint ha férjemet szabadon s épségben, Tedaldót pedig életben látnám.

Akkor Tedaldo elérkezettnek vélte az időt, hogy felfedje magát, és vigasztalja az asszonyt biztos reménységgel férje dolgában; szólott tehát:

- Madonna, hogy megvigasztalhassalak férjed felől, fel kell fednem előtted egy titkot, melyet is mind életed fogytáig óvakodjál bárkinek is elmondani.

Kettesben voltak valamely magányos helyen, és a hölgy teljes bizalommal volt a zarándokhoz annak szentsége miatt, melyet benne látott: miért is Tedaldo kivont kebléből valamely gyűrűt, melyet szöges gonddal megőrizett, s melyet az asszony adott neki amaz utolsó éjszakán, melyet véle töltött; s megmutatván neki, szólott: - Madonna, ismered-e ezt?

Amint az asszony a gyűrűt meglátta, azonnal megismerte, és ekképpen felelt:

- Ismerem, uram, valamikor én adtam ezt Tedaldónak. Akkor a zarándok felállott, hirtelen ledobta hátáról köpönyegét, fejéről pedig kalapját, és firenzei kiejtéssel szólván mondotta:

- Hát engem megismersz-e?

Amint az asszony meglátta, ráismert, hogy Tedaldo; a szava is elállt, olyannyira megrémült tőle, mint valami kísértettől, mely élő ember módjára járkál; és nem röpült karjaiba, hogy a Ciprusból megtért Tedaldo gyanánt üdvözölje, hanem remegve futni akart előle, mint afféle sírból hazajáró Tedaldo elől. Mondta akkor neki Tedaldo:

- Madonna, ne kételkedjél, én vagyok a te Tedaldód, épségben, egészségben, és bizony nem haltam meg soha, s nem voltam halott, mint testvéreimmel együtt te is hiszed.

A hölgy némiképpen összeszedte magát, s kezdte annak hangját figyelgetni, s minekutána kissé jobban szemügyre vette, s megbizonyosodott felőle, hogy valóban Tedaldo, zokogva nyakába borult és megcsókolta, ekképpen szólván:

- Édes Tedaldóm, csakhogy visszajöttél.

Tedaldo megcsókolván és megölelvén az asszonyt, mondotta:

- Madonna, most nincs ideje, hogy élvezzük a viszontlátás örömeit: én sietek kieszközölni, hogy Aldobrandinót épségben és egészségben visszakapjad, s reménylem, hogy e dologban még holnap este előtt oly híreket hallasz, melyek örömödre lesznek; ha pedig, amint hiszem, jó híreket szerzek szabadulása felől, akkor ma éjjel eljövök hozzád, s kényelmesebben elmesélek neked mindent, mint most tehetném.

És újra felvette köpönyegét s kalapját, még egyszer megcsókolta az asszonyt, s jó reménységgel vigasztalta, és elbúcsúzott tőle, s elment a börtönbe, hol Aldobrandino sínylődött és töprenkedett, s rettegett a reá váró haláltól, és nemigen reménykedett már megszabadulásában; Tedaldo pedig a porkoláb engedelmével vigasztaló gyanánt bement hozzá, melléje telepedett, és szólott ekképpen:

- Aldobrandino, én barátod vagyok, kit Isten küldött megmentésedre, mivel ártatlanságod miatt megszánt tégedet: s éppen azért, ha iránta való tiszteletből hajlandó vagy megadni nekem bizonyos csekélyke ajándékot, melyet tőled kérni fogok, bizony mondom, még holnap este előtt meghallod felmentő ítéletedet, holott a halálos ítéletet várod.

Felelte erre Aldobrandino:

- Derék ember, mivelhogy szabadulásommal törődöl: bizonyára barátom vagy, mint mondod, ámbár nem ismerlek, s nem is emlékszem, hogy valaha láttalak volna. Az igazság pedig az, hogy azt a bűnt, melyért mint hallom, bizonyosan halálra ítélnek, én nem követtem el; elegendő egyéb bűnt elkövettem, s talán ezek miatt jutottam ilyen végre. De mondom neked Isten szent nevére, hahogy mostan megkönyörül rajtam, nemcsak hogy megígérek, hanem szívesen megteszek nem csupán holmi csekély, hanem akármilyen nagy dolgot is; azért tehát kérj, amit akarsz, s én, ha innét igazán kiszabadulok, szentbizonyosan megtartom ígéretemet.

Szólott akkor a zarándok:

- Semmi egyebet nem akarok én, mint: bocsásd meg Tedaldo négy testvérének, hogy téged idejuttattak, mivel testvérük gyilkosának tartottak; és fogadd őket mint testvéreidet és barátaidat, midőn majd ezért bocsánatodat kérik.

Felelte erre Aldobrandino:

- Csak az tudja, mily édes a bosszú s mely igen kívánatos, ki a bántalmat szenvedte; mindazáltal, hogy Isten szabadulást adjon nekem, szívesen megbocsátok majd, s már most is megbocsátok nekik; s hahogy innét elevenen kijutok és megszabadulok, ebben a dologban olyképpen cselekszem majd, hogy kedvedre leszen.

Örült ennek a zarándok, s mivel egyéb mondanivalója nem volt, nagyon kérte, legyen jó reménységgel, mivelhogy még holnap este előtt biztos hírt hall szabadulásáról. Elbúcsúzott hát tőle, s elment a Signoriára, hol is valamely lovagnak, ki aznap a bírói tisztet viselte, nagy titokban ezeket mondotta:

- Uram, mindenkinek buzgón fáradoznia kell abban, hogy az igazság kiderüljön, különösképpen azoknak, kik miként te, ím ez tisztet betöltik, hogy ne szenvedjenek azok, kik nem követték el a bűnt, hanem a bűnösök bűnhődjenek. Hogy ilyesmi meg ne essék, azért jöttem ide hozzád, magad tisztességére s annak veszedelmére, ki bűnös a dologban. Mint tudod, ti főbenjáró bűn vádját emeltétek Aldobrandino Palermini ellen, s vélekedéstek szerint kiderítettétek igazság gyanánt, hogy ő az, ki Tedaldo Eliseit meggyilkolta, s épp abban vagytok, hogy elítéljétek. Márpedig ez egészen bizonyosan hamis, amint gondolom, hogy még éjfél előtt bebizonyítom nektek, olyképpen, hogy amaz ifjú gyilkosait kezetekre adom.

A nemes úr, ki sajnálta Aldobrandinót, készséggel figyelmezett a zarándok szavaira, s minekutána sokat beszéltek e tárgyban, a zarándok útmutatása szerint első álmukban rajtaütött a két egytestvér fogadóson és szolgájukon, és könnyűszerrel elfogta, és már-már kínpadra akarta vonatni őket, hogy kiderítse, miképpen történt az eset, de azok meg sem várták, hanem előbb külön-külön, annak utána pedig egymás előtt is őszintén megvallották, hogy ők voltak azok, kik Tedaldo Eliseit meggyilkolták, nem ismervén őt. Megkérdeztetvén pedig ennek oka felől, felelték:

- Tettünknek oka az volt, hogy az ifjú fölöttébb arcátlanul viselkedett egyikünk feleségével, mikor mi nem voltunk otthon a fogadóban, s arra akarta kényszeríteni azt, hogy kedvét töltse.

Mikor a zarándok ennyit megtudott, a nemes úr engedelmével elbúcsúzott, és nagy titokban madonna Ermellina házába ment, kinek is már egész háza népe aludni tért; őt pedig, mivel várakozott reá, egyedül lelte, mivelhogy egyenlőképpen kívánkozott jó híreket hallani férje felől, és teljességgel megbékélni Tedaldójával. Az pedig belépvén hozzá vidám arccal, ekképpen szólott:

- Drága asszonyom, örvendezzél; mivelhogy holnap itten épségben, egészségben visszakapod a te Aldobrandinódat.

Hogy pedig teljes bizonyossággal meggyőzze ím ez dolog felől, tövéről hegyére elmondta neki a történteket. Az asszony mindkét rendkívüli s méghozzá különösképp váratlan eseten - tudniillik, hogy elevenen visszakapta Tedaldót, kit valóban halottként elsiratott, s másfelől, hogy Aldobrandinót a veszedelemből szabadulni látta, kit, miként hitte, kevés napok múltán el kell majd siratnia - kimondhatatlanul jókedvre derült, s gyengéden megölelte és megcsókolta Tedaldóját; akkor egymással ágyba feküdtek, s jó szívvel, kedvesen és boldogan megbékéltek, annak utána pedig gyönyörűséges élvezetekben részeltették egymást.

Mikor pedig a nap felvirradt, Tedaldo felkelt, s minekutána az asszonyt felvilágosította, mit szándékozik cselekedni, s újra kérte, hogy tartsa azt gondosan titokban, megint csak zarándokruhában távozott az asszonynak házából, hogy ha ideje elérkezik, megvigyázza, mi történik Aldobrandinóval. A Signoria reggelre kelvén nyomban szabadon bocsátotta Aldobrandinót, mivel már minden ízében felderítette az ügyet, s kevés napok múltán a gonosztévőknek fejöket vétette amaz helyen, hol a gyilkosságot elkövették.

Hogy tehát Aldobrandino visszanyerte szabadságát a maga, felesége és minden barátai s rokonai nagy örömére, és megtudta, hogy mindezt a zarándok fáradozásának köszönheti, házába vitte őt, hogy ott maradjon, míg a városban időzik, és ottan elhalmozta őt tisztességgel és minden jóval, maga is, de különösképpen az asszony, ki tudta, hogy kinek teszi ezt; mivel pedig Tedaldo kevés napok múltán elérkezettnek látta az időt, hogy békességet teremtsen Aldobrandino és maga testvérei között - kik, mint hallotta, nem csupán méltatlankodnak annak szabadulásán, hanem félelmükben fel is fegyverkeztek -, kérte Aldobrandinót, hogy váltsa be ígéretét. Aldobrandino készségesen felelte, hogy hajlandó beváltani. Meghagyta tehát neki a zarándok, hogy rendezzen másnap pompás lakomát, s közölte vele ama kívánságát, hogy hívja meg erre négy testvérét feleségestül, rokonaikkal s azoknak feleségeikkel egyetemben, és hozzátette, hogy Aldobrandino nevében azon nyomban ő maga megy meghívni azokat a kibékülésre és a lakomára. Mivel pedig Aldobrandino mindenbe beleegyezett, mit csak a zarándok kívánt, a zarándok azon nyomban elment négy testvéréhez, s a tárgyhoz illendő szavakkal addig beszélt lelkökre, mígnem megtámadhatatlan okokkal könnyűszerrel rávette őket, hogy bocsánatot kérjenek Aldobrandinótól, és újra megnyerjék annak barátságát; ennek utána meghívta őket másnapra ebédre Aldobrandinóhoz feleségeikkel együtt; ők pedig szívesen elfogadták a meghívást, bizakodván a zarándok becsületességében.

Másnap tehát ebéd idején megérkezett Aldobrandino házába, ki már várta őket, előbb Tedaldónak négy testvére néhány barátjokkal, azon feketében, ahogy voltak; és ottan mindenek szeme láttára, kiket Aldobrandino mulattatásokra meghívott, földre vetették fegyvereiket, Aldobrandino hatalmába adták magokat, s bocsánatát kérték azért, mit ellene elkövettek. Aldobrandino könnyezve és meghatottan fogadta őket, s valamennyit szájon csókolta, s nem sok szót vesztegetvén a dologra, minden rajta esett bántalmat megbocsátott. Utánok megérkeztek nővéreik és feleségeik, valamennyien barna ruhában, kiket is madonna Ermellina és a többi hölgyek nyájasan fogadtak. S annak utána mind a férfiakat, mind a hölgyeket pompásan vendégelték a lakomán, mely is mind egészében fölöttébb kellemetes volt, csak éppen hogy Tedaldo rokonainak nem lehetett szavokat venni az imént rájok szakadt gyász miatt, melyet sötét ruházatok példázott (miért is némelyek rosszallották a zarándok ötletét, valamint a lakomát, mit is ő észrevett); tehát feltett szándoka szerint, midőn elérkezett az ideje, hogy eloszlassa a gyászt, miközben a többiek még a gyümölcsnél tartottak, felemelkedett, s szólott ekképpen:

- Semmi sem hiányzott, mi szükséges volt, hogy vidámmá tegye e lakomát, csupán Tedaldo; én tehát meg akarom mutatni nektek őt, mivelhogy nem ismertetek reá, holott az egész idő alatt véle voltatok.

És ledobta válláról köpönyegét s minden egyéb zarándokruházatát, s ott állott zöld selyemzekében, s valamennyien nagy álmélkodással nézték, és bár lassacskán megismerték, senki se merte elhinni, hogy csakugyan ő az. Ennek láttára Tedaldo sok mindent elmondott nekik rokonságukról, családi ügyeikről s maga kalandjairól. Miért is testvérei s a többi férfiak mind örömkönnyekkel szemökben ölelésére siettek, s utána hasonlatosképpen cselekedtek a hölgyek is, akár rokonai voltak, akár nem, madonna Ermellina kivételével. Hogy ezt Aldobrandino észrevette, ekképpen szólott:

- Mi dolog ez, Ermellina? Miért nem üdvözlöd te is Tedaldót a többi hölgyek módjára?

Felelte neki az asszony mindenek füle hallatára:

- Nincs itt senki, aki szívesebben üdvözölte volna vagy szeretné üdvözölni, mint éppen jómagam; de visszariasztanak ama becstelen mendemondák, melyek szájról szájra jártak ama napokban, mikor sirattuk azt, kit Tedaldónak véltünk.

Felelte erre Aldobrandino:

- Ugyan, csak nem hiszed, hogy hitelt adok ezeknek a locsogásoknak? Tedaldo azzal, hogy megmentett engem, nyilván megbizonyította: hazugság az, mit is én különben sem hittem el soha; azonnal kelj fel, menj oda, s öleld meg őt.

Az asszony, ki maga is éppen ezt kívánta, nem késlekedett engedelmeskedni férjének; miért is felkelt, s a többi asszonyok módjára maga is megölelte azt, és szívesen üdvözölte. Aldobrandino eme nagylelkűsége fölöttébb kedvökre volt Tedaldo testvéreinek s mind a férfiaknak és hölgyeknek, kik ottan voltak, még az árnyékát is kitörölte lelkökből minden gyanakvásnak, mely talán ama mendemondák nyomában megfészkelődött bennök. Minekutána tehát mind sorra üdvözölték Tedaldót, az maga kezével letépte testvéréről a gyászruhát, nővéreiről és sógorasszonyairól pedig a barna ruhákat, és kívánta, hogy más öltözeteket hozassanak oda. Minekutána tehát más ruhába öltözködtek, énekkel és tánccal és egyéb szórakozásokkal bőven mulatták magokat; miért is a lakoma, mely csendben kezdődött, hangos véget ért. És széles jókedvökben, valahányan voltak, mind általmentek Tedaldo házába, s estére kelvén ottan vacsoráztak, és ekképpen több napokon által folytatták a mulatságot. A firenzeiek még több napokon által oly igen megbámulták Tedaldót, mintha halottaiból támadott volna fel, s valami csoda volna; és sokakban s még testvéreinek lelkében is volt némi halvány kétség, ha vajon csakugyan ő-e az, s még mindig nem hitték el egész bizonyossággal, s talán még jó darab ideig nem is hitték volna, ha nem történt volna valamely véletlen eset, melyből kiderült, ki volt az áldozat. Ez pedig így történt. Valamely napon Lunigianából való katonák mentek el házok előtt, s megpillantván Tedaldót odamentek hozzá, s ekképpen szólították meg:

- Adjon Isten, Faziuolo.

Felelte erre Tedaldo testvérei füle hallatára:

- Összetévesztettetek valakivel.

Azok pedig szavainak hallatára elszégyellték magokat, s bocsánatot kértek tőle, mondván:

- Annyi szent, még nem láttunk embert, ki oly igen hasonlított volna más emberre, mint te egyik pajtásunkra, kinek neve Faziuolo da Pontremoli, ki is két hete vagy valamivel előbb ide jött, s azóta sem hallottuk, mi lett vele. Igaz, hogy furcsállottuk ruházatodat, mivelhogy ő zsoldos katona volt, mint jómagunk.

Tedaldo bátyja ennek hallatára előrelépett, s megkérdezte, miféle ruházatot viselt ama Faziuolo. Azok pedig megmondották neki, és akkor ez nyilván látta, hogy mit azok mondanak, tiszta valóság; mivelhogy ebből s egyéb más bizonyságokból kiderült, hogy a meggyilkolt ember Faziuolo volt, nem pedig Tedaldo; ekképpen testvéreinek s mindenki másnak gyanakodása eloszlott.

Tedaldo pedig, ki dúsgazdag ember gyanánt tért haza, híven kitartott szerelmében, többé nem civódott hölgyével, s óvatosan viselkedvén, sokáig élvezték még szerelmöket. Adja Isten, hogy mi is élvezzük a magunkét.

 

 

NYOLCADIK NOVELLA

Ferondo bevesz bizonyos port, mire halott gyanánt eltemetik,
az apátúr pedig, ki feleségével enyeleg, kiveszi őt sírjából, börtönbe veti,
és elhiteti vele, hogy a tisztítóhelyen van; minekutána pedig feltámad,
feleségének az apátúrtól született fiát miként tulajdon gyermekét neveli föl

Minekutána Emilia hosszú novellája véget ért, mely senkit sem untatott hosszúságával, sőt inkább úgy vélték mind a hölgyek, hogy rövid ideig tartott ama rengeteg és sokféle eseményhez képest, mely benne előfordul, a Királynő csupán jellel adta értésére Laurettának, hogy mit kíván, s ez elegendő volt annak, miért is ekképpen fogott szóba:

- Drága hölgyeim, eszembe jut egy történet, melyet el kell mondanom nektek, ámbár inkább hasonlít holmi hazugsághoz, mint igaz történethez, holott pedig igaz; ez pedig akkor jutott eszembe, mikor hallottam, hogy valakit más helyett megsirattak és eltemettek. Elmondom tehát, miképpen temettek el valamely élőembert halott gyanánt, annak utána pedig a maga és más többrendbéli emberek vélekedése szerint hogyan jött ki sírjából nem elevenen, hanem feltámadott emberként, s hogy végezetül miképpen tisztelték szentnek, holott bűnös ember létére inkább a kárhozatot érdemelte volna.

Tehát volt Toscanában s még ma is van egy apátság, minőt manapság is sokat láthatunk, olyan helyen, hol nemigen járnak emberek; ennek pedig apátura volt bizonyos szerzetes, ki a paráználkodást kivévén minden dolgában fölöttébb szent ember volt: ezt pedig oly ügyesen intézte, hogy szinte senki sem sejtette, nemhogy tudta volna, mivel minden dolgában fölöttébb szent és igaz embernek tartották. Történt pedig, hogy fölöttébb bizalmas barátsággal környékezte az apáturat valamely dúsgazdag paraszt, bizonyos Ferondo nevezetű, bárgyú és módfelett faragatlan ember (s az apátúrnak csupán azért volt kedvére annak barátkozása, mivel egyszer-másszor jól mulatott ostobaságain); észrevette pedig az apátúr, hogy Ferondónak mely takaros menyecske a felesége: tehát olyan bolondul belészeretett, hogy éjjel-nappal szüntelenül azon járt az esze. De mikor meghallotta, hogy ámbátor Ferondo minden dolgában együgyű és ostoba ugyan, ám feleségéhez való szerelmében és annak őrizésében fölöttébb okos, szinte kétségbeesett miatta. Mindazonáltal nagy ravasz ember lévén, rávette Ferondót, hogy feleségével együtt néha-néha eljárogatott szórakozni az apátság kertjébe: ottan pedig az örök élet boldogságáról s a régi időkben élt számos férfiak és nők jámbor életökről oly kenetesen szólott előttök, hogy az asszonynak kedve támadt meggyónni neki, s engedelmet kért rá Ferondótól, mit meg is nyert. Midőn tehát az asszony elment gyónni az apátúrhoz, ennek fölöttébb nagy örömére, és leült lábai elébe, minekelőtte egyébről szólott volna, ekképpen kezdte:

- Atyám, ha Isten valóságos férjet adott volna nekem, vagy egyáltalán semmilyent se, talán könnyebb volna oktatásaid szerint rálépnem amaz útra, melyről mondottad, hogy az örök életbe viszen; de ha meggondolom, miféle és mely ostoba ember Ferondo, bízvást özvegynek mondhatom magamat, holott férjes asszony vagyok, már tudniillik annyiban, hogy míg ő életben vagyon, más férjet nem vehetek; ő pedig együgyű ember létére is, minden ok nélkül kimondhatatlanul féltékeny rám, olyannyira, hogy véle csupán gyötrelem és kelletlenség az életem. Miért is, minekelőtte rátérek tulajdonképpeni gyónásomra, minden erőmmel alázatosan kérlek, kegyeskedjél eme tárgyban valamely tanácsot adni nekem, mivel ha mindenekelőtt nem kapok ösztönzést, hogy miképpen kell helyesen cselekednem, gyónásom vagy minden egyéb jó cselekedetem édeskeveset segít rajtam.

Ez a beszéd fölöttébb nagy örömmel töltötte el az apátúr lelkét, s úgy érezte, hogy a sors utat nyitott legforróbb vágyának; szólott tehát ekképpen:

- Leányom, elhiszem, hogy nagy bosszúság a magadfajta csinos és finom asszonynak, hahogy bolond ember a férje, de vélekedésem szerint sokkal nagyobb bosszúság, hahogy a férj féltékeny; mivel pedig a tied bolond is, féltékeny is, szívesen elhiszem neked, mit gyötrelmed felől mondottál. De ebben a tárgyban, hogy rövidre fogjam a szót, csak egy tanácsot és orvosságot tudok: kigyógyítani Ferondót féltékenységéből. Az orvosságot, melytől meggyógyul, én nagyon is jól tudom elkészíteni, ha ugyan van erőd titokban tartani, mit elmondandó vagyok.

Felelte az asszony:

- Atyám, ebben ne kételkedjél, mivelhogy inkább megöletem magam, mintsem hogy elmondjak valamit abból, mit megtiltottál elmondanom. De hát mi volna a dolognak útja-módja?

Felelte az apátúr:

- Ha azt akarjuk, hogy meggyógyuljon, okvetlenül a tisztítóhelyre kell mennie.

- Hát hogyan juthatna oda elevenen? - kérdezte erre az asszony.

Mondta erre az apátúr:

- Meg kell halnia, és ilyképpen jut oda; és ha már annyi gyötrelmet szenvedett, hogy kigyógyult eme féltékenységéből, akkor bizonyos imádságokkal kérjük majd Istent, hogy küldje vissza őt az életbe, ő pedig bizonnyal megteszi.

- Hát akkor özvegyen kell maradnom? - kérdezte az asszony.

- Bizony - felelte az apátúr -, de csak kicsiny időre, miközben szöges gonddal óvakodni kell, nehogy újra férjhez menj, mivel ezért Isten megneheztelne, s ha Ferondo visszatér, vissza kellene menned hozzá, s akkor még féltékenyebb lenne, mint annak előtte.

Felelte az asszony:

- Csak gyógyuljon ki ebből a nyavalyájából, hogy ne kelljen szüntelen úgy élnem, mint börtönben, akkor mindenbe belenyugszom; cselekedj tehát, amiként jónak látod.

Mondta akkor az apátúr:

- Akkor bizony megteszem; de miféle jutalmat kapok eme fölöttébb nagy szolgálatomért?

- Atyám - felelte az asszony -, amit akarsz, ha ugyan módomban vagyon. De mit tehet a magamfajta asszony, mi méltó volna ily nagy úrhoz, mint te vagy?

Mondta erre az apátúr:

- Madonna, te is éppoly nagy dolgot tehetsz érettem, mint amilyent én magam vállalok éretted: mert valamiként én hajlandó vagyok megtenni azt, mi bizonyára javadra és megkönnyebbülésedre válik, akként te is megteheted azt, mi életemnek boldogságára és mentségére lenne.

Szólott akkor az asszony:

- Hát ha így van, akkor mindenre hajlandó vagyok.

- Nos tehát - mondotta az apátúr -, add nékem szerelmedet, és elégíts meg tenmagaddal, kiért minden porcikámban égek és emésztem magamat.

Ennek hallatára az asszony egészen megriadott és felelt:

- Jajjaj, atyám, mi dolgot kívánsz tőlem? Én azt hittem, hogy szent ember vagy: hát illendő-e szent embernek ilyesmit kérni az asszonyoktól, kik tanácsért járulnak hozzájok?

Mondotta erre az apátúr:

- Édes lelkem, ne csodálkozzál ezen, mivelhogy ettől a szentség ugyan nem csorbul meg, mert az a lélekben vagyon, az pedig, mit én kérek tőled, a testnek bűne. De akármiképpen is van a dolog, csábító szépségednek oly nagy ereje vagyon, hogy engem a szerelem késztet ekképpen cselekednem. És mondom neked: minden más asszonynál büszkébb lehetsz szépségedre, ha meggondolod, hogy szent embereknek tetszését is megnyerted, holott azok hozzászoktak a mennybéli szépségek látásához; ezenfelül pedig, bár apátúr vagyok, én is csak ember vagyok, mint más, és miként láthatod, még nem vagyok öreg. És nem szabad, hogy eme dolog nehezedre essék, s mi több, magadnak is kívánnod kell, mivelhogy amaz időben, míg Ferondo a tisztítóhelyen lesz, én éjszakán által mulattatlak, s megadom neked ama vigasztalást, mellyel ő tartoznék neked; és soha eme dolgot senki meg nem sejti, mivel mindenki olyképpen, sőt még jobban vélekedik felőlem, miként magad is az imént vélekedtél. Ne utasítsd vissza tehát ama kegyelmet, melyet Isten küld számodra, mivelhogy sokan vannak asszonyok, kik vágyódnak arra, mit te megkaphatsz, és meg is fogsz kapni, ha okosan megfogadod tanácsomat. Ezenfelül pedig vannak nékem szép és drága ékszereim, és szándékomban vagyon mindezt néked adnom, senki másnak. Tedd meg tehát érettem, édes reménységem, azt, mit én szíves-örömest megteszek éretted.

Az asszony lesütötte szemét, s nem tudta, hogyan tagadja meg eme dolgot, de azt sem vélte rendjén valónak, hogy megadja neki: miért is az apátúr, mikor látta, hogy végighallgatta, és késlekedik a felelettel, úgy vélte, hogy már félig-meddig megnyerte magának, tehát előbbi szavait még jócskán megtetézte, s még alig végezte mondókáját, máris meggyőzte az asszonyt, hogy ez bizony rendjén való dolog; miért is az asszony pironkodva felelte, hogy hajlandó mindenben kívánsága szerint cselekedni, de csak akkor teheti meg, ha már Ferondo a tisztítóhelyre jutott. Mondta néki akkor az apátúr fölöttébb megelégedetten:

- Hát majd úgy intézzük, hogy minél előbb oda jusson; csak küldd ide hozzám kis időre, holnap vagy holnapután.

És ekképpen szólván titokban valamely remekmívű gyűrűt nyomott markába és elbocsátotta. Az asszony megörült az ajándéknak, abban a reményben, hogy még többet is kap majd; visszatért barátnői közé, és csodálatos dolgokat mesélt nekik az apátúr szentségéről, annak utána pedig velök együtt hazament. Kevés napok múltán pedig Ferondo elment az apátságra, s alighogy az apátúr őt meglátta, nyomban hozzáfogott, hogy a tisztítóhelyre küldje; kikeresett holmi csodálatos erejű port, melyet Kelet országaiban kapott valamely hatalmas fejedelemtől, ki azt mondotta, hogy azt a Hegység Örege szokta használni, hahogy valakit álmában maga Paradicsomába akar küldeni, vagy onnan visszahozni, és hogy ettől a portól aszerint, hogy kevesebbet vagy többet étet meg belőle, rövidebb vagy hosszabb időre minden ártalom nélkül oly mély álomba merül az, ki bevette, hogy míg annak ereje tart, senki sem mondaná, miképpen az illető emberben még élet vagyon; és vett ebből a porból annyit, amennyi elegendő volt, hogy valaki három napra elaludjon tőle, és egy pohár zavaros borban megitatta Ferondóval, mindjárt ott a cellájában, az pedig semmit nem vett észre; annak utána pedig kivezette a kolostorkertbe, és a többi barátokkal egyetemben sokat mulatott annak együgyűségein. Nem sok időbe telt, a por hatni kezdett, s Ferondónak hirtelen oly leírhatatlan álmosság szállott fejébe, hogy egy álltó helyében elaludt, és elaludván összeesett. Az apátúr úgy tett, mintha megrémült volna az eseten, megoldotta annak ruháját, friss vizet hozatott, és arcát meghintette vele, és sok egyéb szert alkalmazott, minthacsak holmi ájulásból akarná életre téríteni, mit talán gyomrának felfúvódása vagy egyéb nyavalya okozott: de mikor az apátúr s a többi barát látta, hogy minderre csak nem tér magához, megtapogatta érverését, és úgy érezte, hogy nincs benne semmi élet, akkor valamennyien bizonyosra vették, hogy meghalálozott, miért is megüzenték feleségének és rokonainak, azok pedig nyomban odajöttek, s minekutána felesége rokonaival egyetemben úgy-ahogy elsiratta, abban a ruhában, mely rajta volt, az apátúr koporsóba tétette. Az asszony hazatért, s kijelentette, hogy soha nem akar megválni kisded gyermekétől, ki férjétől maradt reá; s ekként házában maradván, kisfiával és Ferondótól örökölt vagyonával kezdett bajmolódni.

Az apátúr valamely bolognai baráttal, kiben fölöttébb megbízott, s ki éppen ama napon érkezett oda Bolognából, éjjel nagy csöndben fölkelt, Ferondót kihozták a sírboltból, s becipelték valamely koromsötét odúba, mely bűnös barátok börtöne gyanánt szolgált; ottan lehúzták róla ruháit, barátcsuhába öltöztették, lefektették egy nyaláb szalmára, s ott hagyták, mígnem felébred. Ezenközben a bolognai barát, kinek az apátúr értésére adta szándokát, melyről senki más semmit sem tudott, ott maradt lesen, mikor tér magához Ferondo. Másnap az apátúr néhány más baráttal egyetemben látogatás örve alatt elment az asszonynak házába, kit is gyászba öltözötten, nagy bánatban lelt; minekutána pedig kicsinyég vigasztalgatta, súgva figyelmeztette ígéretére. Az asszony látván, hogy szabad, és sem Ferondo, sem más nincsen útjában, mivel méghozzá megpillantott az apátúr ujján más remek gyűrűt, azt mondta, hogy kész beváltani ígéretét; s megegyezett véle, hogy az apátúr a következő éjjelen eljön hozzá. Midőn tehát az éjszaka leszállt, az apátúr felöltözött Ferondo ruházatába, és ama fent mondott barát kíséretében elment az asszonyhoz, kivel is mind hajnali harangszóig nagy gyönyörűséggel és élvezettel mulatott; annak utána pedig visszatért az apátságba, s emez útját ebbéli munkálkodása okából gyakorta megtette; és ha jövet vagy menet néha-néha találkozott valakivel, az bizony azt hitte, hogy Ferondo kószál a környéken, penitenciát tartván; annak utána pedig sokféle szóbeszéd járta az együgyű falusi nép között, s eljutott az asszony fülébe is, ki ugyan jól tudta, miképpen vagyon a dolog. Midőn pedig Ferondo magához tért, és ottan lelte magát az odúban, s nem tudta, hol vagyon, a bolognai barát rettenetes hangon elordította magát, s kezében néhány szál vesszővel bement hozzá, megragadta, és alaposan elpáholta. Ferondo sírván és jajveszékelvén egyre csak azt kérdezgette:

- Hol vagyok én?

Felelte erre a barát:

- A tisztítóhelyen vagy.

- Micsoda? - kiáltotta Ferondo. - Hát meghaltam?

Felelte a barát:

- De meg ám.

Miért is Ferondo siratni kezdte önmagát és feleségét és fiacskáját, és hetet-havat összehadart. Akkor a barát hozott néki némi kis eledelt és innivalót. Ferondo pedig ennek láttára szólott ekképpen:

- Ó, hát esznek a halottak?

Felelte a barát:

- Hogyne; ezt pedig, mit itten néked hozok, egykori feleséged küldötte ma a templomnak, hogy misét mondjunk lelked üdvösségéért; az Úristen pedig úgy akarta, hogy mostan feltálaljam neked.

Mondta erre Ferondo:

- Isten fizesse meg neki. Én nagyon szerettem őt életemben, olyannyira, hogy álló éjszakán át karjaimban tartottam, és szüntelenül csókolgattam, és egyebet is megtettem, hahogy kedvem szottyant.

Annak utána pedig, mivel nagyon rákívánkozott, nekilátott az evésnek és ivásnak; mivel pedig a bor nemigen ízlett neki, szólott ekképpen:

- Az Isten büntesse meg ezt az asszonyt, hogy nem a fal melletti hordóból küldött bort a barátoknak.

Minekutána pedig jóllakott, a barát megint csak megragadta, és a fent mondott vesszőkkel szörnyen elpáholta. Mikor Ferondo jól kiordította magát, ekképpen szólott:

- Ejnye, hát miért bánsz velem ily módon?

Mondotta a barát:

- Mivel az Úristen úgy parancsolta, hogy napjában kétszer elnáspángoljalak.

- Hát aztán miért? - kérdezte Ferondo.

Felelte a barát:

- Mert féltékeny voltál, holott az egész környéken nem akadt jobb asszony a feleségednél.

- Jaj, jaj - sopánkodott Ferondo -, igazad van, s méghozzá ez a legédesebb asszony a világon: édesebb volt, mint a mézeskalács, de én nem tudtam, hogy az Úristen haragszik érte, ha az ember féltékeny, különben dehogy lettem volna az.

Mondotta ekkor a barát:

- Ezt addig kellett volna meggondolnod, míg a földön éltél, s meg kellett volna javulnod; s ha úgy esik, hogy valaha még visszatérsz, vigyázz, jól eszedbe vedd, mit én itten művelek veled, s többé ne légy féltékeny.

Felelte erre Ferondo:

- Ó, hát aki meghalt, visszatérhet?

Felelte a barát:

- Bizony vissza, ha Isten úgy akarja.

- Ó - mondotta Ferondo -, ha én még egyszer visszakerülök, én leszek a legjobb férj a világon; soha meg nem verem az asszonyt, soha meg nem szidom, legfeljebb ezért a borért, mit ma reggel ide küldött, meg azért, hogy egyetlen szál gyertyát sem küldött, s ehol ni, sötétben kellett falatoznom.

Mondta erre a barát:

- De igen, küldött, csakhogy elégtek a mise alatt.

- Ó - mondotta Ferondo -, igazad lehet; ha visszatérek, bizony megengedem, hogy azt tegye, amit akar. De mondd csak, ki vagy te, ki ekképpen bánsz velem?

Felelte a barát:

- Én is halott vagyok, és Szardíniában éltem, s mivel fölöttébb javallottam gazdámnak féltékenységét, arra a bűnhődésre kárhoztatott engem az Isten, hogy enned és innod adjak s ekképpen páholjalak, mígnem Isten mást határoz felőlem s felőled.

Kérdezte Ferondo:

- Nincs itt kettőnkön kívül senki más?

Felelte a barát:

- Hogyne volna! Ezer meg ezer, de nem láthatod s nem hallhatod őket, s ők sem téged.

Mondotta ekkor Ferondo:

- Mennyire lehetünk a mi vidékünktől?

- Ajjaj - felelte a barát -, hetedhétországon is túl vagyunk, jó néhány mérfölddel.

- Tyű, ez aztán jó messzire vagyon - mondta Ferondo -, hisz akkor, azt hiszem, kint vagyunk a világból, mivelhogy oly messzire vetődtünk.

Hát ilyen s más efféle beszélgetésekkel, étellel és veréssel tartották ottan Ferondót tíz hónapon által, miközben az apátúr gyakorta és jó szerencsével látogatta a szépasszonyt, s kimondhatatlan gyönyörűségekben éldegélt vele. Ám a sorsnak rendeléséből az asszony áldott állapotba jutott, mit is hamarosan észrevett, s megmondta az apátúrnak; miért is mindketten úgy határoztak, hogy Ferondót a tisztítóhelyről nyomban vissza kell szólítani az életbe, hogy visszajöjjön hozzá, ő pedig azt mondhassa neki, hogy tőle esett teherbe. Tehát az apátúr a következő éjszakán elváltoztatott hangon szólította Ferondót börtönében, és mondá neki:

- Ferondo, vigasztalódjál, mivel Istennek úgy tetszett, hogy visszatérj a világba: ha pedig oda visszatérsz, gyermeked lesz feleségedtől, kit is nevezz Benedeknek, azaz áldottnak, mivelhogy a szent apátúrnak s feleségednek könyörgéseire és Szent Benedek kedvéért adja neked Isten ím e kegyelmet.

Ennek hallatára Ferondo fölöttébb jó kedvre derült s mondá:

- Ez nagyon is kedvemre vagyon: Isten fizesse meg az Úristennek és az apátúrnak és Szent Benedeknek és az én édes, mézes, cukros feleségemnek.

Az apátúr pedig abban a borban, melyet Ferondónak küldött, beadott néki ama fent mondott porból annyit, amennyi talán négy órára elaltatta, akkor pedig ráadatta ruháit, s ama baráttal egyetemben titokban visszavitték ama koporsóba, melyben eltemették. Másnap Ferondo napkeltekor magához tért: s mikor megpillantotta a koporsónak valamely résén által a napvilágot, melyet már jó tíz hónapja nem látott, elevennek érezvén magát, elkezdett ordítozni:

- Nyissátok ki, nyissátok ki!

S maga is oly erővel feszítette neki fejét a koporsó fedelének, hogy megmozdította azt, s mivel nem volt nehéz, hamarosan fel is emelte: erre a barátok, kik éppen a reggeli imádságot mondották, odarohantak és megismerték Ferondo hangját, s látták, hogy már jön is kifelé a sírboltból; miért is valamennyien megrökönyödtek eme csodálatos eseten, futásnak eredtek, és az apátúrhoz mentek. Ki is úgy tett, mintha éppen akkor kelt volna fel az imádkozásból, s mondá nekik:

- Fiacskáim, ne féljetek, hozzátok a keresztet s a szenteltvizet, s jertek utánam, és nézzük meg, mit kíván mutatni nekünk a mindenható Isten.

És ekképpen cselekedtek. Ferondo kimászott a koporsóból, holthalaványan, mint aki oly nagy ideje már nem látta az eget. Mikor pedig az apáturat megpillantotta, lábai elé borult, és szólott ekképpen:

- Atyám, miként nékem kinyilatkoztatott, a magad és Szent Benedek és feleségem imádságai megszabadítottak a tisztítóhelyről és visszahoztak az életbe, miért is kérem az Istent, áldjon meg érette mind a két kezével most és mindenkoron.

Szólott az apátúr:

- Áldassék Istennek hatalma. Menj tehát fiacskám, minekutána Isten visszaküldött ide, s vigasztald meg feleségedet, kinek, mióta elköltöztél ez árnyékvilágból, soha el nem apadtak könnyei, s légy mostantól fogva Istennek igaz barátja és szolgája.

Szólott Ferondo:

- Atyám, ezt már előbb is mondották nekem: csak bízd rám, mivelhogy amint nála leszek, nyomban összevissza csókolom, hiszen oly igen szeretem őt.

Mikor az apátúr egyedül maradt a barátokkal, úgy tett, mintha fölöttébb álmélkodnék ím ez eseten, s parancsolta, hogy nagy áhítatosan énekeljék el a Misereré-t. Ferondo visszatért házába, hol is láttára mindenki széjjelszaladt, mintha kísértetet láttak volna, de ő visszahívta azokat, s erősködött, hogy bizony feltámadott. Felesége ugyancsak megrémült tőle. De minekutána az emberek némiképpen megnyugodtak, s látták, hogy csakugyan él, százféle dolgot kérdeztek tőle, ki is mindenkinek megfelelt, mivel szinte bölcs emberré vált, mióta visszatért, és híreket mondott nekik rokonaik lelkéről, s maga fejéből is kitalált mindenféle szép mesét, hogy miképpen vagyon a tisztítóhelyen, s az egész nép füle hallatára elmesélte, miféle kinyilatkoztatást kapott Brágiel Barkangyal szájából, minek előtte föltámadott. Majd pedig megtérvén házába feleségével, birtokába vette azt, ami az övé volt, s hiedelme szerint teherbe ejtette az asszonyt; és véletlenül úgy esett, hogy kellő időben - mármint az ostobák vélekedése szerint, kik azt hiszik, hogy az asszony pontosan kilenc hónapig hordja magzatát - felesége fiúgyermeket szült, ki is a Benedek nevet kapta. Ferondo visszatérése és elbeszélései, mivel szinte mindenki elhitte, hogy feltámadott, mérhetetlenül megnövelték az apátúr szentségének hírét, Ferondo pedig, ki féltékenysége miatt jócskán kapott verést, oly alaposan kigyógyult abból, hogy attól kezdve soha többé nem volt féltékeny, miként az apátúr az asszonynak megígérte; ki is igen örvendezett ennek, s mint azelőtt, nagy tisztességben élt férjével, mindazáltal olyképpen, hogy ha szépszerével módját ejthette, szívesen találkozott a szent apátúrral, ki oly igen derekasan és buzgón megsegítette legnagyobb szükségében.

 

KILENCEDIK NOVELLA

Giletta di Nerbona meggyógyítja Franciaország királyának sipolyát:
férjéül kéri Beltramo di Rossiglionét, ki akarata ellenére feleségül veszi őt,
s mérgében Firenzébe megy, hol is valamely leányka után settenkedik,
de annak képében Giletta hál véle; minekutána pedig két fia születik tőle,
megszereti és megtartja felesége gyanánt

Minekutána Lauretta befejezte novelláját, már csak a Királynőnek kellett novellát mondania, mivel Dioneo kiváltságát nem kívánta csorbítani. A Királynő tehát nem akart addig várni, míg alattvalói erre nógatják, s nagy jókedvben ekképpen fogott szóba:

- Ki mondhatna most már olyan novellát, mellyel tetszést arathatna, minekutána meghallgattuk Lauretta novelláját! Valóban szerencse, hogy nem ő volt az első, mivel utána kevés novella aratott volna tetszést; és bizony attól tartok, hogy ez lesz a sorsuk azoknak, melyeket még a mai napon el kell mondanunk. Mindazonáltal lesz, amilyen lesz, elmesélem nektek, mi a megszabott tárgy szerint eszembe jutott.

Élt Franciaországban egy nemes úr, Rossiglione grófja, bizonyos Isnardo nevezetű, ki beteges ember lévén állandóan orvost tartott magánál, kinek neve volt Gerardo di Nerbona mester. Eme fent mondott grófnak egyetlen kisfia volt, Beltramo nevezetű, gyönyörű és kedves gyermek, kivel együtt nevelkedtek más, hasonló korú gyermekek: ezek között pedig volt az imént mondott orvosnak leánya, Giletta nevezetű. Ez pedig kimondhatatlan szerelemmel csüngött eme Beltramón, forróbb szerelemmel, mintsem zsenge korához illett volna; midőn pedig a gróf meghalt, és Beltramót a király gondjaira adta, az ifjúnak Párizsba kellett mennie; emiatt a leányka egészen kétségbeesett: s mivel nem sok idő múltán az ő atyja is meghalt, maga is szívesen elment volna Párizsba, hogy Beltramót láthassa, ha csak tisztes ürügye lett volna rá; de gazdag és árva gyermek lévén, gondosan őrizték, s ezért nem volt benne tisztességgel módja. S mikor eladó sorba került, rokonai különb-különbféle férfiakkal össze akarták házasítani, de mivel Beltramót soha nem tudta elfelejteni, valamennyit visszautasította, ám soha okát nem adta.

Történt pedig, hogy éppen mikor forróbban égett benne Beltramo iránt érzett szerelme, mint bármikor - mivel hallotta, hogy daliás ifjúvá növekedett -, fülébe jutott a hír, hogy Franciaország királyának valamely fekélyből, mely mellén volt, s melyet rosszul gyógyítottak, bizonyos sipolya maradt, mely fölöttébb nagy bosszúságot és fölöttébb nagy szenvedést okozott neki, s ámbátor számos orvos próbálkozott vele, egy sem akadt, ki meg tudta volna gyógyítani, sőt valamennyien csak rontottak rajta: miért is a király kétségbeesésében hallani sem akart többé orvosi tanácsról vagy segítségről. Módfelett megörvendett ennek a leány, és eszébe vette, hogy ez nem csupán kellő ok arra, hogy Párizsba menjen, hanem ha ez a nyavalya csakugyan az, minek gondolta, akkor könnyen úgy fordulhat a dolog, hogy megnyeri Beltramót férje gyanánt. Mivel pedig atyjától sok mindent megtanult, port készített bizonyos növényekből, melyek vélekedése szerint ama nyavalya ellen használtak, lóra ült, és elment Párizsba. És első dolga volt, hogy igyekezett meglátni Beltramót; annak utána pedig a királynak színe elé járult, és kérte, mutatná meg néki kegyesen baját. A király látván, mely szép és kedves leányzó, nem tudta megtagadni kívánságát, s megmutatta neki. Amint a leány a sebet meglátta, nyomban bizonyosra vette, hogy meg tudja gyógyítani, és szólott ekképpen:

- Felséges uram, ha nincs ellenedre, én bízom Istenben, hogy nyolc nap alatt kigyógyítlak eme nyavalyából anélkül, hogy kelletlenséget avagy fájdalmat okoznék neked.

A király fitymálkodott magában a leány szavain és szólott:

- Vajon tudhatja-e fiatal leány azt, mit a világnak legjelesb orvosai nem tudtak s nem ismertek?

Megköszönte hát a leánynak jóakaratát, s feleletül adta, hogy feltett szándoka szerint többé orvosnak tanácsát nem fogadja meg. Mondotta akkor a leány:

- Felséges uram, te kigúnyolod művészetemet, mivelhogy ifjú vagyok s méghozzá asszonyféle; de figyelmeztetlek, hogy én nem tudománnyal gyógyítok, hanem Istennek segedelmével és Gerardo di Nerbona mester tudományával, ki atyám volt s világéletében híres orvos.

Akkor a király így töprenkedett magában: "Talán Isten küldötte ezt hozzám, miért ne tennék próbát, vajon mit tud, mivel azt mondja, hogy hamar idő múltán fájdalom nélkül meggyógyít engemet?" És magában már belenyugodott a próbatételbe, és szólott ekképpen:

- Kisasszony, hahogy rávettél, hogy megtörjem fogadásomat, és mégsem gyógyítasz meg, mit tegyek veled?

- Felség - felelte a lány -, adj mellém őröket; és hahogy nyolc nap alatt nem gyógyítalak meg, égettess meg engemet; de ha meggyógyítalak, mit adsz jutalmul?

Felelte a király:

- Úgy látom, hajadon vagy, ha tehát ezt megteszed, derék és előkelő férjet szerzek neked.

Mondta erre a leány:

- Felség, valóban örvendek, hogy férjet adsz nekem, ám én csupán azt akarom férjemül, kit én kérek tőled, de természetesen sem fiaid közül, sem a királyi családból senkit nem kérek.

A király pedig nyomban megígérte, hogy teljesíti kérését. A leány pedig megkezdte a gyógyítást, és hamarosan, még a megszabott időnek előtte, visszaadta a királynak egészségét. A király pedig, mikor érezte, hogy meggyógyult, ekképpen szólott:

- Kisasszony, jól megérdemelted férjedet.

Felelte neki a leány:

- Akkor tehát Felséges Uram, Beltramo di Rossiglionét érdemeltem magamnak, kit gyermekkoromban szerettem meg, s azóta is mindig forrón szeretek.

Kemény dolognak vélte a király, hogy éppen ezt kell odaadnia, de mivelhogy megígérte, nem akarta szavát szegni, maga elé hívatta az ifjút, és szólott hozzá ekképpen:

- Beltramo, immár felnövekedtél, s ember vagy a talpadon: azt akarjuk, hogy térj vissza tartományodba kormányozni azt, s magaddal vidd ama kisasszonyt, kit feleségül választottunk neked.

Szólott Beltramo:

- Felséges Uram, vajon kicsoda ama kisasszony?

Felelte pedig a király:

- Ez itten, ki orvosságaival meggyógyítom engemet. Beltramo ismerte és látta már a leányt, s ámbár gyönyörűnek tartotta, mégis tudta, hogy nem az ő nemesi voltához illendő család sarjadéka; tehát fölöttébb méltatlankodva, szólott:

- Felséges Uram, hát javasasszonyt akarsz-e adni feleségemül? Isten engem úgy segéljen, efféle nőt soha nem veszek feleségül.

Szólott akkor a király:

- Tehát azt akarod, hogy megszegjem szavamat, melyet egészségem visszanyerése fejében adtam eme hölgynek, ki jutalmul téged kért férje gyanánt?

- Felséges Uram - felelte Beltramo -, elveheted tőlem mindenemet, s mivel szolgád vagyok, annak adhatsz, akinek akarsz: de bizony mondom neked, soha nem nyugszom meg efféle házasságban.

- De bizony megnyugszol - szólott a király -, mivelhogy eme kisasszony szép és okos, és fölöttébb szeret téged, miért is reméljük, hogy boldogabb életed leszen vele, mint akármely főnemes hölggyel.

Beltramo elhallgatott, a király pedig nagy készülődést rendelt a menyegzői ünnepségre. Mikor pedig ennek megszabott napja elérkezett, Beltramo a királynak színe előtt - ímmel-ámmal ugyan - feleségül vette a leányt, ki tulajdon magánál is jobban szerette őt. S ennek végeztével, mivel már kieszelte, mit szándékozik cselekedni, azt mondotta, hogy vissza akar térni tartományába, és ottan megtartani a nászéjszakát, a királyt pedig kérte, hogy bocsássa el: és lóra ült, de nem ment tartományába, hanem Toscanának vette útját. Midőn pedig hírét vette, hogy a firenzeiek háborúskodnak a Siena-beliekkel, elhatározta, hogy melléjük áll: ottan tehát szívesen és nagy tisztességgel fogadták, és egyik sereg kapitányának tették, s mivel bőséges zsoldot kapott tőlük, szolgálatukba lépett, s abban maradt jó ideig. Fiatal felesége nemigen örvendezett a dolog eme fordulásán, és abban a reményben, hogy ügyes viselkedésével férjét majd csak visszaédesgeti tartományába, Rossiglionéba ment, hol mindenek miként úrasszonyukat fogadták. Ottan pedig látta, hogy minden elpusztult és tönkrement, mivelhogy hosszú időn által nem volt gróf a tartományban: annak okáért hát, okos asszony lévén, nagy buzgósággal és szöges gonddal mindent rendbe hozott, alattvalói pedig fölöttébb örvendeztek ezen, s igen megszerették őt, s nagyon ragaszkodtak hozzá, és keményen ócsárolták a grófot, hogy nincs megelégedve ím ez asszonnyal. Minekutána pedig az asszony az egész tartományt rendbe hozta, két lovag által megjelentette ezt a grófnak, hogy ha miatta nem akar visszajönni tartományába, üzenje meg neki, akkor ő a kedvéért eltávozik onnét. Üzente erre gorombán a gróf: "Felőlem tehet, amit akar; én majd akkor térek meg oda, hogy véle maradjak, ha majd ujján lesz eme gyűrű, karján pedig fia, ki tőlem vagyon." Tudniillik volt neki valamely drága gyűrűje, de azt soha le nem tette, bizonyos varázserő miatt, mely hiedelme szerint abban rejlett. A lovagok megértették, mely kemény feltétel ez, hiszen szinte lehetetlen két dolgon múlik; s látván, hogy szavaikkal nem tudják eltéríteni szándokától, visszatértek az asszonyhoz, s megjelentették neki a választ.

Az asszony fölöttébb elbúslakodott, és hosszas töprenkedés után elhatározta, hogy megpróbálja, ha tudná-e teljesíteni ama két dolgot, s miképpen, csakhogy azoknak fejében férjét visszaszerezze. S minekutána meghányta-vetette magában, mit kell cselekednie, egybegyűjtötte tartományának legöregebb és legderekabb embereit, s megindító szavakkal rendre elmondotta nekik, mi mindent meg nem tett már a grófnak szerelméért, és értésökre adta, mi lett a dolognak vége; végezetül pedig azt mondotta, hogy nincs szándokában olyasmi, hogy az ő itteni tartózkodása miatt a gróf örökös száműzetésben legyen, hanem az a terve, hogy életének hátralevő napjait zarándoklatokban és az irgalmasság cselekedeteiben tölti el lelkének üdvösségéért; s kérte őket, vegyék kezökbe a tartomány őrzését és kormányzását, és a grófnak megjelentsék, hogy ő szabadjára és rendelkezésére hagyja annak birtokát: és eltávozott ama szándékkal, hogy soha Rossiglionéba vissza nem tér. Miközben pedig beszélt, ama derék emberek bőven hullatták könnyeiket, és nagy sok könyörgéssel kérték, változtassa meg szándokát, és maradjon ottan; de minden fáradságuk kárba veszett; az asszony Istennek ajánlotta őket, s egyik unokaöccsével s egyetlen belső cselédjével zarándoköltözetben, bőven megrakodván pénzzel és drága ékszerekkel, útnak indult; senki sem tudta, merre vette útját, ő pedig meg sem állott, mígnem történetesen Firenzébe érkezett; és odaérkezvén valamely derék özvegyasszonynak kis fogadójában vett szállást, egészen úgy, mint némely szegény zarándokasszony, és az volt minden vágyakozása, hogy valami hírt halljon ura felől. Történt pedig, hogy másnap megpillantotta Beltramót, amint éppen fogadója előtt haladt el lóháton kíséretével; kit is ámbár jól ismert, mégis megkérdezte a derék fogadós asszonytól, vajon kicsoda ez.

Felelte erre a fogadós asszony:

- Ez valamely idegen nemes úr, kinek neve Beltramo gróf, barátságos, kedves ember, kit fölöttébb szeretnek városunkban; és bolondul szerelmes valamely leányba itt a szomszédságban, ki ugyan nemes hölgy, ámde szegény. De meg kell adni, hogy fölöttébb tisztességes leány, és csak szegénysége az oka, hogy még nem ment férjhez, hanem anyjával éldegél, ki igen okos és derék asszony; és talán ha nem élne anyja, megtörtént volna már az, mire eme gróf annyira sóvárog.

A grófné szívesen fogadta ezt a felvilágosítást, s minekutána alaposan és tövéről hegyére kikérdezte, és mindent megtudott, kieszelte tervét; és megtudakolta lakását és nevét ama hölgynek és a leánynak, kit a gróf szeretett, s valamely napon nagy titokban zarándoköltözetben odament; és az asszonyt és leányát szegényes állapotban lelte, s minekutána köszöntötte őket, mondotta az asszonynak, hogy ha megengedi, szeretne vele szót váltani. A nemes hölgy felkelt, és azt felelte, hogy szívesen meghallgatja; és bementek kettesben valamelyik szobába és leültek, a grófné pedig ekképpen fogott szóba:

- Madonna, úgy látom, mostoha gyermeke vagy a sorsnak, akárcsak jómagam, de ha akarod, segíthetsz magadon és talán rajtam is.

Az asszony azt felelte, hogy semmit jobban nem kíván, mint tisztes úton-módon javítani állapotján. A grófné pedig folytatta:

- De nekem szükségem vagyon becsületes szótartásodra, mellyel rád bízom magamat, s hahogy megcsalsz, tönkreteszed magad dolgát is, enyémet is.

- Csak bátran mondj el nekem mindent, amit akarsz - felelte a nemes hölgy -, mivel majd meglátod, hogy soha meg nem csallak.

Akkor a grófné elmondotta először szerelme ébredését, aztán hogy ő kicsoda, és mi minden esett meg vele a mai napig s méghozzá olyképpen, hogy a nemes hölgy hitelt adott elbeszélésének, melyből egyet-mást másoktól is hallott már, és fölöttébb megesett rajta a szíve. A grófné pedig, minekutána sorsának különb-különb fordulásait elmesélte, ekképpen folytatta:

- Hallgasd meg tehát egyéb gyötrelmeimen kívül azt is, minémű ama két dolog, mit meg kell szereznem, ha bírni akarom férjemet; ezeket pedig vélekedésem szerint senki más meg nem szerezheti nekem, ha ugyan igaz, mit itten hallottam, hogy férjem, a gróf, halálosan szerelmes leányodba.

Felelt erre a nemes hölgy:

- Madonna, én nem tudom, vajon a gróf szerelmes-e leányomba, de viselkedése egészen erre vall: de hát mit segíthetek én abban, mit te kívánsz?

- Madonna - felelte a grófné -, megmondom neked. De mindenekelőtt értésedre akarom adni, hogy feltett szándokom szerint mi lesz annak eredménye, hahogy eme dolgomban megsegítesz. Látom, hogy leányod szép és már eladó sorban vagyon, és amint hallottam s észrevettem, azért tartod itthon, mivel nincsen hozománya, hogy férjhez adjad. Feltettem magamban, hogy nékem teendő szolgálatod jutalmául magam pénzéből nyomban annyi hozományt adok neki, amennyit te magad illendőnek ítélsz arra, hogy tisztességgel férjhez adjad.

A hölgynek, mivel nagy ínségben volt, tetszett az ajánlat, de nemes gondolkodású hölgy lévén, ekképpen felelt:

- Madonna, mondd meg nekem, mit tehetek érted, s hahogy összefér tisztességemmel, én szívesen megteszem, te pedig annak utána tedd azt, mit jónak vélsz.

Szólott akkor a grófné:

- Azt kívánom, hogy valamely megbízható cselédeddel üzend meg férjemnek, a grófnak, hogy leányod kész mindenben kedvét tölteni, ha megbizonyosodhat felőle, hogy csakugyan úgy szereti, amint mutatja: mit is addig el nem hisz neki, míg el nem küldi ama gyűrűt, melyet ujján visel, s melyet, mint hallotta, módfelett kedvel; ha pedig elküldi, akkor te nekem adod; aztán megüzened néki, hogy leányod hajlandó kedvét tölteni: és úgy intézed, hogy titokban ide jöjjön, és akkor leányod helyébe suttyomban magam fekszem melléje. Talán megadja nékem Isten ama kegyelmet, hogy áldott állapotba jutok; és ekképpen ha majd ujjamon lesz gyűrűje, s karomon a gyermek, kit tőle fogantam, visszanyerem őt, és együtt fogok élni vele, mint férjemmel, feleségeként, s ezt majd néked köszönhetem.

Gondolkodóba esett a nemes hölgy eme dolgon, mivel félt, hogy ennek miatta leánya rossz hírbe keveredik; de meggondolván, mely tisztes dolog hozzásegíteni a jó asszonyt, hogy visszanyerje férjét, meg aztán, hogy ő maga nemes szándokkal adja fejét ilyesmire, megbízván a grófné jóságos és becsületes hajlandóságában, nem csupán megígérte neki, hogy megteszi, hanem kevés napok múltán, nagy óvatos titkolódzással, a grófné meghagyása szerint a gyűrűt is megkapta (ámbár a gróf nehezen vált meg tőle), és leánya helyében a grófnét is mesteri módon a grófnak ágyába juttatta. És mindjárt első ölelkezéseikben, melyeket a gróf oly forrón kívánt, az asszony, Istennek rendelése szerint, két fiúgyermeket fogant, miként későbben a szülés nyilván megmutatta. A nemes hölgy pedig nem csupán ez egyszer boldogította a grófnét férjének öleléseivel, hanem gyakorta, s oly titokban művelte ezt, hogy soha senki nem szerzett róla tudomást; a gróf pedig szentül hitte, hogy azzal a leánnyal volt együtt, kit szeretett, nem pedig feleségével. Kinek is, midőn reggelente elbúcsúzott tőle, számos szép és becses drágaságokat ajándékozott, melyeket a grófné gondosan megőrzött. Mikor pedig érezte már terhességét, nem akarta tovább eme szolgálattal terhelni a nemes hölgyet, hanem szólott hozzá ekképpen:

- Madonna, Istennek s te magadnak jóvoltából megkaptam azt, mit kívántam, s annak okáért itt az ideje, hogy én is megtegyem azt, mi néked örömet szerez, aztán eltávozom innét.

A nemes hölgy azt felelte, hogy nagyon örül, ha megkapta azt, mi kedve szerint van; de ezt ő nem valamely jutalom reményében tette, hanem csupán azért, mert úgy érezte, hogy meg kell tennie, ha jót akar cselekedni. Felelte erre a grófné:

- Madonna, ennek nagyon örvendek, s éppen így magam sem azért adok neked jutalmat, mintha kérted volna, hanem azért, hogy jót tegyek, mivel vélekedésem szerint ily módon kell cselekednem.

Akkor a nemes hölgy, mivel az ínség szorongatta, nagy pironkodással száz lírát kért tőle leányának hozományaképpen. A grófné észrevette pironkodását, és szerény kérésének hallatára ötszáz lírát adott neki s annyi szép és becses drágaságot, hogy azok bizonyára megértek ugyanannyit; ezen a nemes hölgy kimondhatatlanul boldog volt, s erejétől telhetőleg köszönetet mondott a grófnénak, ki is elbúcsúzván tőle, visszatért a fogadóba. Hogy pedig Beltramónak ne legyen alkalma valakit hozzá küldeni, vagy maga személyében jönni házába, a nemes hölgy leányával együtt kiment a környékre, szüleinek házába; Beltramo pedig nem sokkal utóbb alattvalóinak hívására hazatért, minekutána hírét vette, hogy a grófné eltávozott onnét. Mikor a grófnénak fülébe jutott, hogy férje távozott Firenzéből, és megtért tartományába, igen megörvendezett, s mind lebetegedése idejéig Firenzében maradt, s akkor két fiúgyermeket szült, s mindkettő szakasztott mása volt apjának, s ezeket buzgón szoptatta. S mikor az időt elérkezettnek vélte, fölkerekedett, és miközben senki meg nem ismerte, elment Montpellier-be; minekutána pedig ottan több napokon által nyugodott, tudakozódott a gróf és annak holléte felől, s mikor meghallotta, hogy Mindenszentek napján Rossiglionéban hölgyekkel és lovagokkal nagy ünnepségeket rendez, maga is odament zarándokruhájában, melyet rendszerint viselt. S mikor hallotta, hogy a gróf palotájában egybegyülekezett hölgyek és lovagok asztalhoz ültek, azonmód, ahogy volt, karján két fiacskájával, fölment a terembe, a tömegben előrefurakodott odáig, hol a grófot látta, s lábaihoz vetvén magát és zokogván, szólott ekképpen:

- Uram, én a te szerencsétlen feleséged vagyok, ki hosszú időn által jártam a világot, csakhogy te hazatérhess, és itthon maradhass. Kérlek az Istenre, nézd, megtartottam-e ama feltételeket, melyeket hozzád küldött két lovagom által szabtál: íme, karomon itt a fiad, nem is egy, hanem kettő, és itt a gyűrűd. Ideje hát, hogy ígéretedhez híven feleségül magadhoz fogadj engem.

A gróf ennek hallatára fölöttébb meghökkent, s megismerte a gyűrűt és fiait is, mivelhogy oly igen hasonlítottak hozzá; mégis megkérdezte:

- Hogyan történhetett ez?

A grófné mind a grófnak, mind a többi jelenlévőnek fölöttébb nagy álmélkodására rendre elmesélte, mi minden s hogyan esett meg vele. Ebből pedig a gróf megismervén, hogy felesége igazat beszél, s látván állhatatosságát és értelmességét, meg a két gyönyörű kisfiút: hogy megtartsa adott szavát és kedvére tegyen valamennyi férfi és nő alattvalójának, kik kérlelték, hogy a grófnét immár törvényes hitveseként tisztességgel fogadja magához, végre levetkőzte kemény konokságát, fölemelte a földről a grófnét, megölelte és megcsókolta, és elismerte törvényes hitvesének, a gyermekeket pedig fiainak. Minekutána pedig hozzája illő ruházatokba öltöztette, mind az ott jelenlévőknek s mind többi hűbéresének nagy örömére, kik később hírét vették ennek, nem csupán emez egész álló napon, hanem sok más napokon által pompás ünnepséget tartott; és ama naptól fogva az asszonyt mindig hites felesége gyanánt tisztelte és szerette, és fölöttébb megbecsülte.

 

TIZEDIK NOVELLA

Valamely Alibech nevezetű leány remetének áll,
Rustico barát pedig megtanítja, hogyan kell az ördögöt visszakergetni a pokolba;
annak utána elviszik onnét, és Neerbal felesége lesz

Mikor Dioneo, ki buzgón figyelt, látta, hogy a Királynő novellája véget ért, és már ő maga van hátra, nem várt parancsra, hanem mosolyogván, ekképpen fogott szóba:

- Bájos hölgyeim, bizonyára nem hallottátok még, hogyan kell az ördögöt visszakergetni a pokolba; annak okáért hát el akarom mondani nektek anélkül, hogy túlságosan eltérnék ama tárgytól, melyről ma egész napon által beszéltetek: ha pedig ezt megtanuljátok, talán még megmenthetitek vele lelketeket, de azt is megtanulhatjátok belőle, hogy ámbátor Ámor szívesebben lakozik a ragyogó palotákban és pompás termekben, mint a szegényes kunyhókban, azért néha megesik, hogy sűrű erdőkben, zordon hegységekben s puszta barlangokban is érezteti erejét: miből is nyilvánvaló, hogy mindeneken hatalma vagyon.

Hogy tehát a tárgyra térjek, elmondom: Barberia országabéli Capsa városában élt valamikor egy dúsgazdag ember, kinek többrendbéli gyermekei között volt egy szép és kedves leánya, Alibech nevezetű. Ez nem volt ugyan keresztény, de a városbéli számos keresztényektől fölöttébb magasztalni hallotta a keresztény hitet és istentiszteletet, miért is egy napon valamelyiktől megkérdezte, miképpen lehet a legzavartalanabb módon Istennek szolgálni. Az pedig felelte, hogy azok szolgálják Istent legtökéletesebben, kik e világ dolgai elől elmenekülnek, miként azok cselekedték, kik Thebais magányosságába és pusztaságába visszavonultak. A leány, ki együgyűcske volt, s mindössze talán tizennégy esztendős, nem komoly sóvárgásból, hanem inkább valamely gyermekes kíváncsiságból másnap titokban és egy szál egyedül megindult Thebais pusztasága felé, de senkinek ugyan szót sem szólt felőle; és néhány napok múltán, miközben kíváncsisága csak nem szűnt, nagy fáradalmak árán eljutott ama pusztaságba: s midőn messziről megpillantott valamely kunyhót, egyenesen annak irányába tartott, hol is szent embert lelt az ajtóban, ki a leány láttára elcsodálkozván, kérdezte tőle, mit keres itten. Az pedig felelte, hogy Istennek sugallatából azt keresi, miképpen lehetne néki szolgálatjára, s egyúttal keres valakit, ki oktatná őt, hogyan kell szolgálnia neki. A derék ember látván, mely fiatal és igen szép a leány, attól félt, hogy ha megtartja magánál, az ördög még valamely gonoszra csábítja; megdicsérte hát jó szándokáért, adott ennie némely gyökereket és vadalmát és datolyát, innia pedig vizet és mondá neki:

- Leánykám, nem messzire innét van egy szent ember, ki sokkalta különb mester nálam abban, mit keresel: menj őhozzá.

És útbaigazította. A leány pedig, hogy ahhoz elérkezett, s tőle is csak azt hallotta, mit az előbbitől, továbbment, s végezetül valamely ifjú, fölöttébb jámbor és áhítatos, bizonyos Rustico nevezetű remete cellájához érkezett, s feltette néki is ugyanazt a kérdést, melyet a többieknek feltett. Ki is állhatatosságát kemény próbára akarván vetni, nem küldötte el a leányt a többiek módjára, hanem magánál tartotta cellájában, s hogy az éjszaka leszállt, gallyakból és pálmalevelekből ágyat vetett neki, és mondotta, hogy abban térjen nyugovóra. Annak utána pedig hamarosan harcba szállottak a kísértések az ő erejével; mivel pedig ereje hamar idő múltán cserbenhagyta, holott még alig érte támadás, hátat fordított, és megadta magát, és szélnek eresztette szent gondolatait és imádságait és a sanyargatásokat, és kezdette a leánynak fiatalságára és szépségére fordítani elméjét, ezenfelül pedig fejét törte, miféle utat-módot válasszon a leány dolgában, hogy az ne vegye észre, miképpen ő csak paráznaság révén juthat ahhoz, mit attól kíván.

És eleintén bizonyos kérdésekkel próbálkozott, de megtudta, hogy a leánynak még nem volt dolga férfival, s valóban oly ártatlan, amilyennek látszik; miért is arra gondolt, hogy az isteni szolgálat ürügyével nyeri meg tőle, hogy kedvét töltse. És mindenekelőtt nagy bőbeszédűn bizonygatta előtte, mely nagy ellensége az ördög az Úristennek; annak utána pedig megértette vele, hogy a legnagyobb szolgálat, melyet Istennek tehet az ember, az, ha az ördögöt visszakergeti a pokolba, melyre az Úristen kárhoztatta. A leány megkérdezte, hogyan kell ezt végrehajtani. Felelte akkor Rustico:

- Mindjárt megtudod, s azért csak cselekedd azt, mit tőlem látsz.

S nyomban kezdte levetkőzni néhány szál ruháját, mi rajta volt, s anyaszült meztelen maradt, s ugyancsak a leányt is levetkőztette, annak utána pedig letérdelt, mintha imádkozni akarna, s magával szemben letérdeltette a leányt. Mivel pedig ebben a helyzetben Rusticóban mind magasabbra csapott a gerjedelem a leány remek szépségének láttán, elkövetkezett a testnek feltámadása, melynek láttán Alibech elálmélkodott, és szólott ekképpen:

- Rustico, mi az, mit ottan meredezni látok rajtad, s mi nékem nincsen?

- Ó, leánykám - felelte Rustico -, ez az ördög, melyről néked szólottam, és látod-e, mely keményen gyötör engemet, olyannyira, hogy alig bírom elviselni.

Szólott akkor a leány:

- Ó, hála légyen Istennek, íme mennyivel jobb dolgom van nekem, hogy nincs ilyen ördögöm.

Szólott Rustico:

- Igazad vagyon ebben, csakhogy van neked más valamid, ami nekem nincsen, mégpedig ennek helyében.

Szólott Alibech:

- Ugyan micsoda?

Felelte Rustico:

- Benned van a pokol, és mondom neked, és szentül hiszem, hogy Isten téged az én lelkemnek üdvösségére küldött ide, mivel valahányszor ím ez ördög ily keményen gyötör, s te hajlandó vagy oly igen megkönyörülni rajtam, hogy megengeded ezt a pokolba küldenem, fölöttébb nagy vigasztalást nyújtasz nekem, s nagy és kedves szolgálatot teszel Istennek, ha ugyan valóban ama szándokkal jöttél ím ez helyre, mint mondottad.

Felelte a leány jóhiszemben:

- Ó, atyám, hahogy bennem vagyon a pokol, legyen a te kedved szerint.

Szólott akkor Rustico:

- Leánykám, áldott légy; menjünk tehát és kergessük be oda, hogy aztán békén hagyjon engemet.

S akképpen szólván, odavezette a leányt szegényes ágyához, s megtanította, miképpen kell viselkednie, hogy ezt az Istentől elátkozott ördögöt börtönbe kergessék. A leány, ki soha életében eladdig nem küldött semmiféle ördögöt pokolra, első ízben némi fájdalmat érzett, miért is mondá Rusticónak:

- Atyám, ím ez ördög bizonyosan holmi bajkeverő és igazán ellensége Istennek, mivel egyébről nem is szólván, még a pokolnak is fájdalmat okoz, midőn beléje kergetik.

Felelte Rustico:

- Leánykám, nem lesz ez mindig így.

És hogy elérje, hogy csakugyan nem leszen mindig így, el sem mozdultak az ágyról, s ott egy helyben hatszor visszakergették a pokolba, olyannyira, hogy ez egyszer úgy kiverték a fejéből a gőgjét, hogy békességben elnyugodott. Azonban a következő napokban gőgje többször is visszatért, a leány pedig mindig engedelmesen hajlandó volt kiverni azt fejéből, s úgy esett, hogy a játék kezdett megtetszeni neki, s ekképpen szólott Rusticóhoz:

- Jól látom immár, mely igazat szólottak ama capsai derék emberek, hogy Istennek szolgálni fölöttébb édességes dolog, és bizony nem emlékszem, hogy bármi más dolgomban valaha is akkora gyönyörűséget és élvezetet nyertem volna, mint amilyen az ördögnek pokolba kergetése; miért is úgy vélem, hogy mindenki szamár, ki másra adja fejét, nem pedig Istennek szolgálatjára.

A leány pedig eme dolog kedvéért gyakorta meglátogatta Rusticót, és mondogatta neki:

- Atyám, eljöttem, hogy ne henyéljek tétlenül, hanem szolgáljak Istennek; menjünk tehát, és kergessük pokolba az ördögöt.

Eme munkálkodás közben pedig mondá egyszer a leány:

- Rustico, én nem tudom, miért menekül az ördög a pokolból; mivelhogy ha olyan szívesen volna benne, amily szívesen a pokol befogadja és tartja, bizony soha onnét ki nem menne.

Mivel pedig a leány gyakorta hívogatta magához ekképpen Rusticót, és buzdította Istennek szolgálatjára, ezzel oly igen megrokkantotta, hogy akkor is didergett, mikor más izzadt volna; annak okáért kezdte mondogatni a leánynak, hogy az ördögöt csak akkor kell megfenyíteni s pokolba kergetni, ha gőgjében felemeli fejét; mi pedig már, Istennek hála, megzaboláztuk, s most már ő maga könyörög Istennek, hogy hagyja őt békességben: s ekképpen némi szünetre kényszerítette a leányt. Ez pedig, mikor látta, hogy Rustico már nem kéri, hogy kergessék pokolra az ördögöt, szólott hozzá egy napon ekképpen:

- Rustico, ha a te ördögöd már meg vagyon zabolázva, és nem is gyötör, az én poklom ugyan nem hagy nyugton: miért is jól tennéd, ha ördögöddel segítenél lecsillapítanom poklomnak dühét, miképpen én poklommal segítettem kiverni a gőgöt te ördögöd fejéből.

Rustico, ki gyökereken s vízen élt, csak keservesen tudott eleget tenni kérésének, és mondotta neki, hogy nagyon sok ördög kell ahhoz, hogy valamely poklot elnyugtassanak, de azért ő mindent megtesz, ami erejétől telik; és ekképpen néhányszor kielégítette, de oly ritkán, hogy ez csak annyi volt, mint mikor babszemet dobnak az oroszlán torkába; mivel pedig a leány úgy érezte, hogy nem szolgálhat Istennek annyit, mint kedve volna, fölöttébb zúgolódott. De miközben Rustico ördöge s Alibech pokla között ím ez vita folyt a túlságos vágyakozás és a csekély erő miatt, történt, hogy Capsa városában tűz ütött ki, s Alibech atyja valamennyi gyermekével s mind egész háza népével benne égett házában, miért is Alibech minden vagyonának egyedüli örököse lett. Annak okáért bizonyos Neerbal nevezetű ifjú, ki az úri életben minden vagyonát eltékozolta, midőn hírét vette, hogy a leány él, keresésére indult, s mikor meglelte, Rustico nagy örömére s a leány nagy ellenkezésével visszavitte Capsába, és feleségül vette, s a leánnyal együtt örökölte a roppant vagyont, még minekelőtte a törvényszék lefoglalta volna Alibech atyjának hagyatékát azon a címen, hogy örökös nélkül halt meg. De midőn az asszonyok megkérdezték, vajon miképpen szolgált az Istennek a pusztaságban, mivel Neerbal akkor még nem hált véle, azt felelte, hogy akképpen szolgált, hogy az ördögöt pokolra kergette, s hogy Neerbal nagy bűnt követett el, mikor elvonta őt eme szolgálatától. Kérdezték akkor az asszonyok:

- Hát hogyan kell pokolra kergetni az ördögöt?

A leány pedig szavakkal és mozdulatokkal megmutatta nekik. Ezen pedig az asszonyok olyan jót nevettek, hogy talán még most is nevetnek, és mondották:

- Ne búsulj, kisleány, mivelhogy ez itt is szokásban vagyon. Neerbal majd buzgón szolgál véled az Úristennek. Aztán szájról szájra járt a dolog a városban, s közmondás lett belőle, hogy legkedvesebb szolgálat Istennek, ha pokolra kergetik az ördögöt: ez a közmondás pedig eljutott innen a tengerentúlra, s még ma is járja. Annak okáért, ifjú hölgyeim, hahogy szükségtek vagyon Istennek kegyelmére, tanuljátok meg pokolra kergetni az ördögöt, mivelhogy ezt Isten fölöttébb kedvesen veszi, s azoknak, kik művelik, nagy gyönyörűség, nyomában pedig bőséges áldás fakad.

Dioneo novellája ezerszer vagy többször is nevetésre csiklandozta a tisztes hölgyeket, oly vidámnak és csintalannak találták elbeszélését. Miért is, midőn végére ért, a Királynő látván, hogy uralkodásának ideje lejárt, levette fejéről babérkoszorúját, s kedvesen rátette Filostrato fejére, ekképpen szólván:

- Mindjárt meglátjuk, vajon a farkas jobban tudja-e vezetni a bárányokat, mint ahogy a bárányok vezették a farkasokat.

Filostrato ennek hallatára mosolyogva mondta:

- Ha rám hallgattatok volna, a farkasok megtanították volna a bárányokat, miképpen kell pokolra kergetni az ördögöt, éppen olyan jól, mint ahogy Rustico megtanította Alibechet; annak okáért ne nevezz bennünket farkasoknak, holott ti nem vagytok bárányok. Egy szó mint száz: mivelhogy megválasztottatok, átveszem az uralkodást, mit reám bíztatok.

Felelte erre Neifile:

- Ide hallgass, Filostrato: ahelyett hogy minket akarnál oktatni, inkább tanultál volna leleményességet, mint ahogy Massetto da Lamporecchio tanult az apácáktól, és kaptad volna vissza akkor a szavadat, mikor a csontjaid már maguktól is megtanultak zörögni.

Filostrato látván, hogy minden csípésére ugyanannyi szúrás a felelet, abbahagyta a tréfálkozást, és nekifogott a rábízott uralkodásnak. Elhívatta az udvarmesterét, s apróra megkérdezte, miképpen vagyon minden dolog, és ezenfelül tapintatosan elrendelte egész uralkodásának idejére mindazt, mi vélekedése szerint illendő volt, s a társaságnak megelégedésére lehetett; annak utána pedig a hölgyekhez fordulván, ekképpen szólott:

- Szerelmetes hölgyeim, mióta a jót a rossztól megkülönböztetni tudom, szerencsétlenségemre valamelyiteknek a szépsége miatt mindig rabja voltam Ámornak, s ha még oly alázatos voltam, még oly engedelmes voltam, s még annyira alkalmazkodtam is szokásaihoz, amennyire csak erőmtől tellett, mindez nem tudott megóvni attól, hogy először is faképnél ne hagyjanak másnak kedvéért, aztán meg attól, hogy ne menjen dolgom egyre rosszabbul, s azt hiszem, ez már így leszen mind életem fogytáig. Annak okáért kívánom, hogy holnap arról beszéljünk, mi leginkább hasonlít az én sorsomhoz, vagyis oly emberekről, kiknek szerelme szerencsétlen véget ért; mivel úgy vélem, hogy idővel az enyém is fölöttébb szerencsétlen véget ér, s éppen ezért adta nékem valaki, aki fején találta ezzel a szöget, eme nevet, melyen ti is szólíttok engemet.

S ekképpen szólván, felkelt helyéből, s mind a vacsora idejéig elbocsátotta a társaságot.

A kert pedig oly szép és elragadó volt, miképpen senki sem kívánt volna távozni onnét, hogy másutt talán gyönyörűséget leljen. Sőt mivel a nap még nem tűzött forrón, s ekképp a dolog nem esett nehezökre, a hölgyek közül némelyek kergetni kezdték a gidákat és a tengeri nyulakat és a többi állatokat, melyek a kertben voltak, s melyek, miközben ők üldögéltek, talán százszor is átugrándoztak közöttük s ingerelték őket. Dioneo és Fiammetta elénekelték Guiglielmo úr és Vergiú asszonyság dalát; Filoména és Pamfilo sakkjátékba merült és ekképpen ki ebben, ki abban foglalatoskodván, telt-múlt az idő, s egyszerre csak eljött a vacsorának órája; minekutána tehát a szökőkút mellett megterítették az asztalokat, ott nagy élvezettel vacsoráztak. Filostrato, hogy le ne térjen amaz ösvényről, melyen az előbbi Királynők jártak, alighogy az asztaltól felkeltek, parancsolta Laurettának, hogy kezdjen táncba, s énekeljen valamely dalt. Az pedig szólott:

- Uram, másoktól szerzett dalokat én nem tudok, magaméból pedig nem jut eszembe egy sem, mely illendő volna e vidám társasághoz; de ha beéritek azzal, amit tudok, szívesen eléneklem.

Felelte erre a Király:

- Csak szép és kedves lehet az, mi tőled vagyon; éppen ezért énekeld azt, amit tudsz.

Lauretta akkor kellemes hangon, csak némiképpen szomorkásan énekelni kezdett: miközben a többiek rá-ráénekeltek, amint következik.

Nincs oly vigasztalan
Mint én, ki szerelemtől
Sóhajtozom hiába, szakadatlan!

Ő, mozgatója égnek, csillagoknak,
Ki önnön örömére
Teremte szépnek, pajkosnak, csinosnak,
Hogy földi értelem is lássa végre
Némi jelét a roppant
Szépségnek, mely örök a közelébe;
De mégse vesznek észre,
Az oktalan halandók,
S vigasztalan sorvadhatok magamban.

Volt hajdan valakim, leánykoromban:
Kedves valék szívének,
Csókolgatott, ölelgetett mohóan,
Szememfényétől boldog tűben égett,
S... a szép idő, mulóban,
Adott is akkor sok gyönyörűséget:
Én e derék legénynek
Szántam magam örökre;
Ma is őt gyászolom, ágrólszakadtan.

Aztán nagy gangosan egy nemes ember
Állt délcegen elébem,
Kérkedvén úri ranggal, érdemekkel.
Most is ez tart rabul féltő dühében
Gyötör vad szerelemmel.
Innen való az én kétségbeesésem:
Rémülten ismerem fel,
Hogy én, sokak javára
Teremtett szépség, egy mellé ragadtam.

Átkozom is ezerszer balgaságom,
Amért asszony-ruháért
Igent mondék, s visszatekintve látom
A bánatból, melyet a sors rám mére,
Régi boldog világom,
Amelyet vissza már hiába várnék.
Gyásznép volt az a násznép!
Haltam volna meg inkább,
Mintsem fejem ilyen dologra adjam.

Ó, drága, hű szerelmem, kivel akkor
Elégedett lehettem,
S ki már az Úr előtt állsz: a magasból
Tekints le kegyesen, és szánj meg engem,
Ki soha-soha attól
Hogy másé lett, szerelmed nem feledtem:
Tedd, hogy életre keljen
A láng, mely benned égett,
S kérd az Urat, hogy én is visszakapjam.

Ezzel Lauretta befejezte dalát, melyre mindenki jól figyelt, s melyet mindenki másképpen értelmezett, és voltak, kik milánói módra értették, tudniillik, hogy jobb egy kövér disznó, mint egy szép kis vászoncseléd, mások magasztosabban, helyesebben és igazabban fogták fel, miről azonban most nincs helyén szólanom. Ennek utána a Király számos fáklyát gyújtatott, s parancsára a fűben és a virágok között még más hölgyek is énekeltek, mígnem a csillagok, melyek fenn ragyogtak, sorra nyugovóra nem hajlottak. Miért is elérkezettnek látván az alvás idejét, jó éjszakát kívánt az egész társaságnak, s parancsolta, hogy ki-ki szobájába térjen.

Végződik a Dekameron harmadik napja

 

Negyedik nap

VÉGZŐDIK A DEKAMERON HARMADIK NAPJA,
ÉS KEZDŐDIK A NEGYEDIK, MELYEN FILOSTRATO
URALKODÁSA ALATT OLY EMBEREKRŐL FOLYIK A SZÓ,
KIKNEK SZERELME SZERENCSÉTLEN VÉGRE JUTOTT

Drága hölgyeim, mindama szavakból, melyeket bölcs emberektől hallottam, s hasonlatosképpen ama dolgokból, melyeket gyakorta láttam és olvastam, úgy véltem, hogy az irigység dühöngő és forró szele csak a magas tornyokat vagy az égbe nyúló fák csúcsait tépázza; holott nyilván látom, hogy emez vélekedésemben csalatkoztam, mivelhogy e dühös orkánnak durva támadását kerülvén, melynek előle szüntelen menekülni igyekeztem, mindenképpen ügyeltem, s nem csupán a síkon, hanem a legmélyebb völgyben róttam utamat. Efelől nyilván megbizonyosodhatik az, ki ím ez novellákat szemügyre veszi, melyeket én a forrás megnevezése nélkül nem csupán firenzei köznyelven és prózában írtam meg, hanem a lehetőséghez képest szerény és egyszerű stílusban. S még így sem tudtam elkerülni, hogy e vihar dühösen meg ne tépázzon, szinte gyökerestül ki ne tépjen, s az irigység fogai mindenestül szét ne marcangoljanak. Ebből nyilván meg tudom érteni, mennyire igaz, mit a bölcsek mondani szoktak, hogy a világi dolgok között csupán a nyomorúságnak nincsen irigye.

Nos tehát, bájos hölgyeim, voltak némelyek, kik eme novellákat olvasván, azt mondották, hogy túlságos nagy kedvemet lelem bennetek, s nem tisztes dolog ily nagy élvezetet találnom abban, hogy tetszésteket megnyerjem és felvidámítsalak, sőt - miként némelyek még jobban megróttak - magasztaljalak benneteket, mint emez novellákban teszem. Mások, kik úgy mutatták, hogy megfontoltabban akarnak hozzászólni, azt mondották, hogy koromhoz nem illik hajhásznom efféle dolgokat, vagyis nőkről beszélnem, és kedvöket keresnem. Sokan úgy tesznek, mintha fölöttébb szívökön viselnék jó híremet, és azt mondják: sokkal okosabban tenném, ha a Múzsákkal tölteném időmet a Parnasszuson, mint hogy efféle léhaságokkal közétek keveredem. Ezeken kívül vannak olyanok is, kik inkább megvetőn, mint bölcsen szólván, azt mondották, hogy okosabban tenném, ha azon törném fejemet, hogyan szerzem meg kenyeremet, mint hogy széllelbélelt ember módjára efféle szamárságok után szaladgálok. Mások becsmérlik fáradságos munkámat, és mindenáron igyekeznek bebizonyítani, hogy ama dolgok, melyeket elbeszélek, nem úgy történtek, miként én előadom.

Tehát ilyenféle és ily hatalmas orkánok, ily vérszomjas, ily hegyes fogak szorongatnak, zaklatnak és végezetül elevenen szétmarcangolnak engemet, nemes hölgyeim, miközben én mulattatástokon fáradozom. Isten a tanúm, hogy én az ilyesmiket derűs lélekkel hallom és hallgatom; és ámbátor mindebben reátok hárul az én védelmem, magam sem akarom kímélni erőimet és bár nem úgy felelek nékik, ahogy megérdemelnék, mégis egy-két könnyed visszavágással lerázom őket nyakamról, ezt pedig most mindjárt megteszem. Miért is ha már most is, mikor alig vagyok túl munkám harmadrészén, oly sokan vannak és oly pökhendiek, attól tartok, hogy még minekelőtte munkámnak végére érnék, úgy megszaporodhatnának - ha kissé nem koppintok az orrukra -, hogy csak a kisujjokat kellene megmozdítaniok, s máris tönkretennének engemet; ezzel pedig a ti erőtők, bármily nagy is, nem tudna megküzdeni. De minekelőtte hozzáfognék, hogy rendre megfeleljek mindegyiknek, kedvem vagyon magam mentségére elmondanom egy novellát, mégpedig csonkán, nehogy olybá tűnjék a dolog, mintha magam novelláit be akarnám csempészni a fent bemutatott előkelő társaság novellái közé; nem teljes, hanem csak csonka novellát mondok, hadd mutassa maga e hiányosság is, hogy nem tartozik amazok közé; most pedig támadóimhoz fordulok mesémmel, amint következik:

Nagy idővel ennek előtte élt városunkban egy polgár, bizonyos Filippo Balducci nevezetű, alacsony rangú ember, de gazdag és talpig derék, és minden dolgokban tapasztalt, már amennyire rangja és állapotja megkívánta; felesége pedig oly asszony volt, ki férjét szívből szerette, férje is őt, s ketten együtt nyugodt életet éltek, és semmi mással nem törődtek, mint hogy egymásnak mindenben kedvére cselekedjenek.

Történt pedig, mint ahogy mindenkivel megesik, hogy a jó asszony elköltözött ez árnyékvilágból, s nem hagyott egyebet Filippóra egyetlen fiúnál, ki házasságukból született, s akkor talán kétesztendős volt. A férj oly vigasztalan volt feleségének halálán, mint csak az olyan ember lehet, ki legdrágább kincsét elveszítette. S mivel elvesztette hitvestársát, kit mindennél jobban szeretett, s árván maradt, föltette magában, hogy többé semmi áron nem vállalja a világi életet, hanem Istennek szolgálatjára szenteli magát, s ugyancsak arra neveli kisded fiát is.

Miért is minden vagyonát kiosztotta a szegények között, s idővesztegetés nélkül felment a Szamár-hegyre, ottan valamely kis kunyhóban meghúzta magát fiacskájával, s alamizsnákból, böjtölésben és imádkozásban éldegélvén, szöges gonddal óvakodott holmi világi dolgokról beszélni, vagy ilyesmit mutatni fia előtt, nehogy ezek eltérítsék őt ím ez jeles szolgálatától, hanem szüntelenül az örök élet és Isten és a szentek dicsőségéről szólott előtte, s jámbor imádságokon kívül egyébre nem oktatta, és ebben az életmódban növelte őt hosszú esztendőkön által, és soha cellájából nem engedte kimennie, és magamagán kívül semmi egyebet néki nem mutatott. Szokása volt a derék embernek néhanapján lemennie Firenzébe, s minekutána ott Istennek barátai megsegítették abban, miben szüksége volt, visszatért cellájába. Történt pedig, hogy midőn a fiú már tizennyolc esztendős volt, Filippo pedig elöregedett, egy napon megkérdezte az, hová megyen. Filippo pedig megmondotta neki. Szólott erre a fiú:

- Atyám, te immár öreg ember vagy, s nemigen bírod a fáradalmat; miért nem viszel magaddal egyszer Firenzébe, hogy ott megismertess Istennek s te magadnak barátaival és jámbor szolgáival; én pedig, ki ifjú vagyok, s jobban bírom nálad a fáradalmakat, annak utána magam mehetnék le Firenzébe ama dolgokért, mikben szükségünk vagyon, te pedig itt maradnál, hahogy nincs ellenedre.

A derék ember meggondolván, hogy fia bizony már nagyocska, s oly igen hozzászokott Istennek szolgálatjához, hogy a világ hiúságai bizonyára soha nem bírnák őt magokhoz vonni, ekképpen szólott magában: "Igaza van." Miért is, mikor egyszer megint dolga akadt ottan, magával vitte a fiút. Ottan az ifjú, látván a palotákat, a házakat, a templomokat s minden egyéb dolgokat, melyekben városunk bővelkedik, mint aki már régen elfeledte, hogy valaha látta ezeket, fölöttébb álmélkodott, és minden dologban megkérdezte atyját: mi az, s hogy hívják. Atyja megmondotta néki, ő pedig, minekutána meghallotta, megnyugodott s mást kérdezett. S miközben a fiú ekképpen kérdezgetett, az apa pedig felelgetett, véletlenül ékes ruházatú szép fiatal leányok csapatával találkoztak, kik is valamely lakodalomból jöttek; amint pedig az ifjú megpillantotta őket, nyomban megkérdezte apjától, mik ezek. Kinek is apja ekképpen felelt:

- Fiacskám, süsd a földre szemedet, rájok se nézz, mivelhogy gonosz dolgok ezek.

Kérdezte akkor a fiú:

- De mi a nevök?

Az apja, hogy az ifjú ösztönös sóvárgásában ne ébresszen holmi haszontalan és szenvedélyes vágyakozást, nem akarta megmondani azoknak igazi nevét, vagyis, hogy nők, hanem ekképpen felelt:

- Ezeknek liba a nevök.

Csodálatos dolog! Az, ki még soha egy ilyent nem is látott, rá sem nézett többé sem palotákra, sem ökörre, sem lóra, sem szamárra, sem pénzre, sem egyéb dologra, mi szemébe tűnt, hanem hirtelen ekképpen szólott:

- Atyám, kérlek téged, szerezz nékem ilyen libát.

- Jajjaj, fiacskám - felelte az apja -, hallgass: gonosz dolgok ezek.

Akkor az ifjú más kéréssel fordult hozzá, szólván:

- Hát ilyenek a gonosz dolgok?

- Úgy bizony - felelte az apja.

Az pedig akkor szólott:

- Nem tudom, mit beszélsz, azt sem, hogy miért gonosz dolgok ezek; de annyit mondhatok, hogy még soha eleddig nem láttam ezekhez fogható szép és gyönyörűséges dolgokat. Jóval szebbek, mint ama festett angyalkák, melyeket annyiszor mutogattál nékem. Ugyan, ha szeretsz, vigyünk haza egy ilyen libát. Én majd tömöm.

Felelte az apja:

- Nem akarom; te nem tudod, mivel kell tömni őket.

És abban a pillanatban megismerte, hogy hatalmasabb a természetnek ereje, mint ő minden igyekezete, és megbánta, hogy magával vitte a fiút Firenzébe.

Minekutána tehát e novellát eddig elmondtam, itt végét vetem, és azokhoz akarok fordulni, kiknek kedvéért elmeséltem. Nos, tehát, ócsárlóim közül némelyek azt mondják, hogy helytelenül cselekszem, ifjú hölgyeim, mikor minden erőmmel abban fáradozom, hogy tetszésteket megnyerjem, és hogy túlságos nagy kedvemet lelem bennetek. Eme dolgokat én teljes őszinteséggel megvallom, vagyis, hogy tetszetek nekem, és hogy igyekszem megnyerni kedveteket; és kérdezem én tőlök, mit csodálkoznak ezen, hiszen nem is szólván arról, hogy ismerik a szerelmes csókokat, a kéjes öleléseket és a gyönyörűséges összeolvadásokat, melyekben tőletek, édes-drága nők, részesülnek, vegyék csupán azt figyelembe, hogy ti feltártátok és szüntelenül feltárjátok előttünk dicséretes erkölcseiteket, csábító szépségteket, elragadó kedvességteket és ezenfelül női tisztaságtokat; hiszen ez az ifjú, ki valamely zord és magányos hegyen növekedett, nevelkedett és felserdült, valamely kicsiny cella szűk falai között, hol apja volt egyetlen társasága, amint megpillant benneteket, már csak titeket kíván, értetek sóvárog, s hajlandósága már csak felétek vonja. Ócsárolhatnak-e, marhatnak-e, marcangolhatnak-e hát engemet, kinek testét az Ég minden ízében az irántatok való szerelemre alkotta, s ki gyermekkorom óta nektek szentelem lelkemet, ha reám úgy hat szemetek fényének ereje, mézes szavaitok édessége és ábrándos sóhajaitoktól felgyújtott lángja, hogy tetszetek nékem, és én is igyekszem néktek tetszeni? Különösképpen, ha meggondolják, hogy mindeneknél jobban éppen ti tetszettetek meg ama fiatal remetének, amaz érzéketlen sihedernek, e valóságos erdei vadállatnak? Aki nem szeret benneteket, s nem kívánja, hogy ti szeressétek, vagyis, aki nem érzi és nem ismeri a természetes hajlandóság gyönyörűségét és erejét, csak az korholjon engemet, s én még annak is fittyet hányok. Az pedig, hogy némelyek korom ellen szólnak, csak azt mutatja, hogy nem tudják, miképpen a hagymának fehér ugyan a feje, de zöld a szára.

Ám hagyjuk a tréfát; ezeknek azt felelem, hogy cseppet sem tartom szégyennek, ha mind halálom napjáig gyönyörűségemet lelem azokban a teremtésekben, kiknek tetszését megnyerni az öreg Guido Cavalcanti és Dante Alighieri és az agg Cino da Pistoia úr nagy tisztességüknek s édes örömüknek tartották. S ha nem térne el okoskodásom irányától, belevonnám a történelmet is, és bizonyságát adnám, hogy rengeteg oly régi és jeles férfiak szerepelnek abban, kik hajlott korukban is minden erejökkel iparkodtak tetszeni a nőknek; ha pedig azok nem tudják ezt, takarodjanak és tanulják meg. Hogy a Múzsákkal kellene időznöm a Parnasszuson, arra csak azt mondhatom: bölcs tanács, de folytonosan sem mi nem mulathatunk a Múzsákkal, sem azok velünk, s éppenséggel nincs benne semmi kivetni való, ha megesik, hogy az ember búcsút mond nekik, s ilyenkor abban leli örömét, ha hozzájok hasonló teremtéseken legelteti szemét. A Múzsák nők, s ámbátor a nők nem művelhetik azt, mit a Múzsák művelnek, mégis szemlátomást hasonlatosságok vagyon azokkal: úgy, hogyha másért nem tetszenének nekem, már csak azért is bizonyosan megnyernék tetszésemet. Nem is szólván arról, hogy a nők már számtalanszor versre ihlettek engem, holott a Múzsák soha egyetlen versre sem ihlettek. Derekasan segítségemre voltak ugyan és mestereim voltak eme számtalan vers megírásában; s talán néhanapján meg is látogattak, mikor ama verseket írtam - bármily együgyű versek is ezek -, talán éppen ama hasonlatosság kedvért és tisztességéért, melyben a nők vannak velök; miért is eme novellák megírásában sem a Parnasszus hegyétől, sem a Múzsáktól én el nem távolodom, miként némelyek talán gondolják.

De mit feleljünk azoknak, kiknek oly igen megesik szívök koplalásomon, hogy azt tanácsolják: gondoskodjam kenyeremről. Én bizony nem tudom: legfeljebb ha meggondolom, mi volna válaszuk, ha ínségemben tőlük kérnék kenyeret; azt hiszem így felelnének: "Menj, keresd meg kenyeredet a novelláidban." És bizony már több kenyeret leltek a költők ő meséikben, mint sok gazdag ember ő kincsesházában. És már sokan virágba borították korukat, kik meséknek szentelték életöket, holott viszont sokan, kik több kenyeret hajhásztak, mint amennyire szükségök volt, nyomorultul elpusztultak.

Minek is szaporítsam a szót? Csak kergessenek el ezek, ha tőlük kenyeret kérek; hála istennek, ma még nem szorultam rá, és ha egyszer mégis beköszöntene hozzám az ínség, az apostol oktatása szerint el tudom viselni a szükséget is, mint a bőséget, s éppen ezért senki ne törődjék velem többet, mint én magammal. Szeretném, ha azok, kik azt mondják, hogy ím ez történetek nem így estek, idehoznák e novellák eredetijét, s ha ezek eltérnek amazoktól, miket én írtam, elismerem, hogy jogos a kifogásuk, s igyekezném megjavítani magamat; de mindaddig, míg üres szavaknál egyebet nem hoznak, nem háborgatom őket meggyőződésökben, ragaszkodom a magaméhoz, s viszont azt mondom róluk, mit ők rólam mondanak.

És mivel úgy akarom, hogy mostanra elég legyen ennyi feleletül, csak annyit mondok, hogy Istennek segedelmével és a tiétekkel, melyben bizakodom, gyönyörűséges hölgyeim, továbbá szent béketűréssel fegyverzetten megyek tovább előre, nekifeszítvén vállaimat a szélnek, csak hadd fújjon kedvére! Mert úgy látom: velem sem történhet egyéb, mint ama kicsinyke porszemmel történik, melyet a tomboló forgószél vagy fel sem ver a földről, vagy ha fel is ver, felröpíti a magasba, gyakorta az emberek fejére, királyok és császárok koronájára, s nem ritkán sudár palotákra és égbe nyúló tornyokra helyezi; melyekről ha leesik, lejjebb úgysem eshet, csak odáig, honnét felemeltetett. S ha eddig minden dologban minden erőmmel kedvetekre tenni igyekeztem, ezentúl még inkább igyekezni fogok, mivel tudom, hogy józan ésszel senki mást nem mondhat, mint hogy magam is, mások is, kik benneteket szeretünk, a természet parancsa szerint cselekszünk. Ahhoz pedig, hogy valaki a természet törvényeivel szembeszálljon, fölöttébb nagy erő szükséges, és gyakorta ez is nem csupán kárba vész, hanem roppant veszedelmet von annak fejére, ki nagy bizakodással ilyesmiben fáradozik. Megvallom: efféle erők nincsenek bennem, s nem is kívánkozom reájok; s ha megvolnának is, inkább kölcsönadnám, mintsem hogy magamért latba vessem őket. Annak okáért hallgassanak el, kik marnak engemet, s ha magok nem tudnak fölmelegedni, álljanak tovább azon fagyosan, a maguk szája íze szerint való örömökben, vagyis maradjanak meg romlott élvezeteikben, engemet pedig hagyjanak élnem magam módja szerint ama rövid ideig, mely nékem rendeltetett. Mivel azonban, szépséges hölgyeim, messzire elkalandoztam, ideje visszatérnünk oda, honnét kiindultunk, s a megkezdett rendben folytatnunk dolgunkat.

A nap már minden csillagot elűzött az égről, a földről pedig elűzte az éjszaka harmatos árnyait, midőn Filostrato felkelt, s felkeltette egész társaságát; kimentek a szépséges kertbe, s ottan szórakozásokba fogtak, mikor pedig az ebéd ideje elérkezett, ottan ebédeltek, hol előtte való este vacsoráztak. Mivel pedig a nap már delelőre hágott, szundítottak, s felkelvén, a szokott módon letelepedtek a szép szökőkút mellett, hol is Filostrato parancsolta Fiammettának, hogy kezdje meg a novellák sorát; ez pedig semmi egyéb biztatásra nem várakozott, hanem leányos pironkodással ekképpen fogott szóba.

 

ELSŐ NOVELLA

Tancredi, Salerno fejedelme, megöli leányának szerelmesét,
s annak szívét aranyserlegben elküldi leányának,
ki is méregitalt önt arra, az italt megissza, s ekképpen meghal

Komor tárgyat szabott mai elbeszéléseinknek Királyunk, ha meggondoljuk, hogy vidám szórakozás kedvéért jöttünk ide, s most másoknak könnyeiről kell beszélnünk, melyekről nem lehet szólanunk anélkül, hogy mind az elbeszélőnek, mind a hallgatónak meg ne induljon szíve. Talán azért szabta ezt, hogy némiképpen mérsékelje a múlt napok vigasságát; de akármi is indította erre, nekem nincs benne módom megváltoztatnom elhatározását, miért is elmesélek nektek egy gyászos, sőt végzetes történetet, melyet méltó megkönnyeznetek.

Tancredi, Salerno fejedelme, emberséges és kegyes indulatú férfiú volt (ha öreg napjaira nem szennyezte volna kezeit szerelmesek vérével), kinek mind egész élete folyamán csupán egyetlen leánygyermeke volt, s talán boldogabb lett volna, ha ez az egy sincs. E leányt oly gyengéden szerette, mint apa a leányát még soha, és eme gyöngéd szeretete miatt nem adta férjhez, mivel nem tudta rászánni magát, hogy maga mellől elbocsássa, holott a leány már jó néhány esztendeje eladó sorban volt. Végül nagy sokára feleségül adta Capua hercegének fiához, de az asszony rövid házasélet után özvegyen maradt, és visszatért atyjához. Még nem született asszony a világra, kinek hozzá fogható remek szép arca és teste lett volna; és fiatal volt és jókedvű, okossága pedig akkora, hogy szinte sok is volt asszonyban. És miközben gyengéd apja mellett éldegélt, előkelő hölgy lévén, különb-különbféle gyönyörűségekben, és látta, hogy atyjának iránta való szeretetében kisebb gondja is nagyobb annál, hogy újból férjhez adja, maga pedig nem tartotta illendőnek ilyesmit kérni tőle, föltette magában, hogy ha csak lehet, nagy titokban derék szerelmest szerez magának. És látván atyjának udvarában számos nemes urat s egyéb férfiakat forgolódni, miként ma is látjuk fejedelmi udvarokban, és mérlegre vetvén sokaknak viselkedését és erkölcseit, leginkább megtetszett neki atyjának egyik ifjú fegyverhordozója, bizonyos Guiscardo nevezetű, meglehetősen alacsony származású ember, de jelességben és erkölcsökben bárki másnál nemesebb; és gyakorta látván őt, titokban forró szerelemre gyulladt iránta, s napról napra nagyobb örömét lelte annak tökéletességében. Az ifjú pedig, kinek ugyancsak helyén volt esze, figyelmes lett az asszonyra, s olyannyira szívébe fogadta őt, hogy iránta való szerelmében kívüle szinte minden egyebet kivetett elméjéből. Tehát ekképpen szerették egymást nagy titokban, s a fiatalasszony semmit oly igen nem kívánt, mint együtt lenni szerelmesével; de mivel senkit sem akart beavatni szerelmébe, ravasz cselfogást eszelt ki, hogy értésére adja annak, miképpen találkozhatnak. Levelet írt, s abban elmagyarázta neki, mit kell tennie másnap, hogy véle lehessen; annak utána pedig beletette azt valamely nádnak csöves szárába, s tréfálkozva odanyújtotta Guiscardónak, ekképpen szólván:

- Csinálj ebből ma estére fúvókát szolgálóleányodnak, hogy tüzet élesszen vele.

Guiscardo átvette és nyomban kitalálta, hogy bizonyosan nem ok nélkül adta neki a hölgy, s nem ok nélkül szólott ekképpen. Elment tehát, s a náddal lakásába tért, és megvizsgálván azt, látta, hogy hasadék van rajta; kibontotta, meglelte benne az asszonynak levelét, elolvasta, és nyilván megértette belőle, mit kell cselekednie, s akkor ő volt a világ legboldogabb embere, és nyomban hozzákészülődött, hogy eljusson az asszonyhoz ama módon, melyet az megjelölt. Volt pedig a fejedelem palotájának oldalában egy barlang a hegybe vágva, melyet nagy sok időknek előtte vájtak abban; ez a barlang csupán a hegybe vágott kürtőn által kapott némi világosságot. Ezt a kürtőt pedig, mivel a barlangban soha ember nem járt, a hegyoldalban burjánzó gaz és tüskebokor egészen benőtte; a barlangba titkos lépcsőn lehetett lejutni, mely a palota egyik földszinti szobájába torkollott, hol is éppen az asszony lakott; de a lépcsőt hatalmas ajtó zárta. Erről a lépcsőről pedig, mivel már emberemlékezet óta nem használták, mindenki úgy megfeledkezett, hogy szinte már senki nem tudott róla; de Ámor, kinek szemében nincs semmi úgy rejtekben, hogy észre ne venné, eszébe juttatta a szerelmes asszonynak; ki is, hogy senki észre ne vehesse, maga erejéből számos napokon által bajmolódott, mígnem sikerült kinyitnia amaz ajtót; mikor pedig kinyitotta és egyedül leszállott a barlangba, és látta a kürtőt, Guiscardóhoz juttatta üzenetét, hogy igyekezzék azon keresztül bejutni, megjelölvén neki ama kürtőnek távolságát a földtől. Guiscardo, hogy eme tervet végrehajtsa, nyomban szerzett valamely csimbókos-hurkos kötelet, hogy azon lebocsátkozzék és felmásszon; és bőrből való köpönyeget öltvén magára, hogy a tüskebokrok össze ne szurkálják, és senkit dolgába bele nem avatván, a következő éjszakán odament a kürtőhöz, s a kötélnek egyik végét rácsomózván valamely zömök fatörzsre, mely a kürtő nyílásánál nőtt, a kötélen leereszkedett a barlangba, és várta az asszonyt. Ki is másnap reggel oly ürüggyel, hogy aludni kíván, elbocsátotta udvari hölgyeit, s egymagában bezárkózott szobájában; annak utána pedig kinyitotta az ajtót, leszállott a barlangba, hol már ottan lelte Guiscardót, s akkor kimondhatatlan örömmel üdvözölték egymást; és akkor véle együtt felment szobájába, s ama napnak java részében kimondhatatlan gyönyörűséggel mulatták magukat; minekutána pedig okosan megszabták szerelmes találkozásaiknak rendjét, hogy azok titokban maradjanak, Guiscardo visszament a barlangba, az asszony pedig bezárta az ajtót, és kiment udvari hölgyeihez. Guiscardo az éjszaka beálltával felkúszott a kötélen, s a kürtőn keresztül, amerre jött, kimászott és hazatért. És mivel most már tudta az utat, innentől fogva sűrűn járta azt.

De a sors megirigyelte eme hosszú és nagy gyönyörűséget, és valamely fájdalmas eseménnyel gyászos siralomra fordította a két szerelmes boldogságát. Tancredinek szokása volt néhanapján egyedül bemenni leánya szobájába, s ottan véle tölteni idejét, és elbeszélgetni nála kicsinyég, annak utána pedig távozni. Ez tehát egy napon ebéd után lement hozzá, mikor az asszony, kinek Ghismonda volt neve, éppen a kertben időzött udvari hölgyeivel; ahogy tehát belépett a szobába, miközben senki meg nem látta és észre nem vette, mivel nem akarta megzavarni leányának mulatását, s mivel a szobának ablakát zárva, az ágynak függönyeit pedig félrehúzva lelte, leült a sarokban az ágy lábánál valamely tarka zsámolyra, és az ágynak támasztván fejét, s magára húzván a függönyt, mintha csak szántszándékkal elrejtőzni akart volna, elaludt. S miközben aludt, Ghismonda, ki szerencsétlenségére éppen ama napon hívta magához Guiscardót, otthagyta hölgyeit a kertben, csöndesen visszalopódzkodott szobájába, bezárkózott, s mivel nem vette észre, hogy valaki más is van ottan, ajtót nyitott Guiscardónak, ki már várakozott reá, s akkor szokásuk szerint lefeküdtek az ágyba, s miközben egymással incselkedtek és mulatoztak, történt, hogy Tancredi fölébredt, s látta és hallotta, mit Guiscardo és leánya művelt; fölöttébb megháborodott ezen, s előbb rájok akart ordítani, de aztán jobbnak vélte hallgatni, és rejtekben maradni, ha lehet, hogy megfontoltabban s maga kisebb gyalázatára végbevihesse azt, mi máris megfogant elméjében, tartozó kötelessége gyanánt. A két szerelmes, szokása szerint, jó darab ideig együtt maradt; Tancredit nem vették észre, s mikor úgy látták, hogy itt az ideje, kiszálltak az ágyból, Guiscardo visszatért a barlangba, az asszony pedig kiment a szobából. Annak utána Tancredi, bár öreg ember volt már, a szoba egyik ablakából kiugrott a kertbe, s miközben senki meg nem látta, halálos fájdalommal szívében szobájába tért. Az éjszaka beálltával pedig Guiscardót, éppen mikor az első álom idején kibújt a kürtőből, parancsára két ember lefogta, mivel bőrköpönyege is gátolta a védekezésben, és nagy titokban Tancredi elébe vitte. Ki is, midőn meglátta őt, könnyeivel küszködvén ekképpen szólott hozzá:

- Guiscardo, irányodban tanúsított jóságomért nem érdemeltem azt a szégyent és gyalázatot, melyet leányomban fejemre hoztál, melyről ma tulajdon szememmel meggyőződtem.

Erre Guiscardo csupán ennyit felelt:

- A szerelem hatalmasabb nálad is, nálam is.

Parancsolta tehát Tancredi, hogy titokban vessék fogságba valamely szomszédos szobában, s emberei ekképpen cselekedtek. Reggelre kelvén Ghismonda semmit nem tudott eme dolgokból, Tancredi pedig, minekutána mindennemű fura gondolatokat hányt-vetett elméjében, ebéd után szokása szerint lement leányának szobájába, hová őt is behívta, bezárkózott véle, és zokogván ekképpen fogott szóba:

- Ghismonda, mivel abban a hiszemben voltam, hogy ismerem erkölcsödet és tisztességedet, soha eszembe nem jutott volna, akárki mondja is, hahogy tulajdon szememmel nem látom, hogy odaadod magad valamely férfinak, ki nem férjed, vagy hogy ilyesmi csak meg is fordul fejedben. Emiatt pedig, valahányszor rágondolok, életem hátralevő napjaiban, melyeket öregségem még számomra tartogat, szüntelen fájdalom fog gyötörni. És bár adta volna Isten, hogy ha már ily becstelenségre adtad fejedet, legalább olyan férfit választottál volna, ki illik nemesi rangodhoz; de annyi férfi között, kik udvaromban járnak-kelnek, éppen Guiscardót választottad, ezt a mindenkinél alacsonyabb rangú ifjút, kit úgyszólván irgalomból neveltünk udvarunkban kisded gyermekkorától fogva mind mai napiglan; ezzel pedig szörnyen megháborítottad lelkemet, mivel nem tudom, miképpen határozzak felőled; Guiscardo sorsa felől, kit is ma éjszaka megfogattam, midőn a kürtőből kibújt, s most fogságban tartom, már határoztam; de Isten látja lelkemet, nem tudom, mitévő legyek véled. Egyfelől húz ama szeretet, mellyel irányodban mindig viseltettem, különbül mint bármely más atya a leánya iránt; másfelől húz a méltó felháborodás, melyet határtalan esztelenséged támasztott bennem. Amaz azt akarja, hogy megbocsássak néked, emez azt akarja, hogy hajlandóságom ellenére kegyetlenül elbánjak véled; de minekelőtte határozok felőled, szeretném hallani, mit tudnál mondani mindezekre.

És ekképpen szólván lesütötte szemét, s oly keserves zokogásra fakadt, mint valamely gyermek, kit irgalmatlanul elvertek. Ghismonda atyjának szavaiból megtudta nem csupán azt, hogy titkos szerelmét fölfedezték, hanem azt is, hogy Guiscardót elfogták, s akkor kimondhatatlan fájdalmat érzett, és már-már annyira jutott, hogy a legtöbb asszonynak szokása szerént jajveszékelésekkel és könnyekkel mutassa meg azt. De büszke lelke lebírta gyengeségét, arcát csodálatos erővel megkeményítette, s megfogant benne az elhatározás, hogy mintsem magáért rimánkodnia kelljen, inkább eldobja életét, mivel azt hitte, hogy Guiscardója már halott. Miért is nem holmi bánkódó és botlásáért megpirongatott nő módjára, hanem elszántan és bátran, száraz szemmel és nyílt s minden ízében nyugodt arccal ekképpen felelt atyjának:

- Tancredi, sem tagadni, sem könyörögni nem szándékozom, mivelhogy amaz nem segítene rajtam, emez pedig nem akarom, hogy segítsen, és ezenfelül semmiképpen sem szándékozom könyörületre hajlítani magam irányában te szelídségedet és szeretetedet; de szándékom az igazat megvallani, s előbb igaz okokkal védelmezni becsületemet, annak utána pedig cselekedeteimmel bátran bizonyítani lelkemnek erejét. Igaz, hogy szerettem és szeretem Guiscardót és szeretni fogom, mind életem fogytáig, mely hamar elkövetkezik; és hahogy a halál után is van szerelem, akkor örökké szeretni fogom; erre azonban nem annyira asszonyi gyengeségem indított, mint inkább az, miképpen cseppet sem törődtél vele, hogy férjhez adj, azonfelül pedig amaz ifjúnak jelessége. Nyilván tudnod kellett volna, Tancredi, hogy mivel magad húsból és vérből vagy, lelkedből lelkedzett leányod is húsból vagyon, nem pedig kőből avagy vasból; s emlékezned kellett volna és kellene, ha mindjárt öreg ember vagy is most már, hányfélék, milyenek és micsoda erővel rohannak reánk az ifjúság törvényei, és ámbár férfikorod java esztendeit tábori életben töltötted, mégiscsak tudnod kellett volna, mely hatalma vagyon a henye és nagyúri életmódnak az öregeken is, hát még a fiatalokon! Tehát húsból vagyok, mivel tőled nyertem az életet, s oly keveset éltem még, hogy ma is ifjú vagyok, s egyik miatt is, másik miatt is teli vagyok sóvárgó vágyakozással, melyet csodálatos módon fokozott ama körülmény, hogy már férjnél voltam és megismertem, mely gyönyörűség betölteni az efféle sóvárgásokat; mivel pedig ím ez erőknek ellenállni nem tudtam, feltettem magamban, hogy engedek nékik, bárhová sodornak is, mivel fiatal vagyok és asszony vagyok, és szerelmes lettem. Annyi bizonyos: minden erőmet latba vetettem, hogy abban, mire természetes vágyakozásom hajtott, se rád, se magamra ne hozzak gyalázatot, amennyiben rajtam áll. Ebben pedig a kegyes Ámor, a jóságos szerencse titkos utat lelt és mutatott számomra, melyen mindenkitől észrevétlenül betölthettem vágyaimat. Ezt akárki árulta el neked, s akármi úton-módon tudtad meg, én nem tagadom. Guiscardót pedig én nem találomra választottam, miként számos asszonyok teszik, hanem érett megfontolás után szemeltem ki mind a többiek közül, és gondos óvatossággal juttattam be szobámba, s mind a maga, mind a magam hűséges és okos kitartása révén hosszú időn által csillapítottam véle vágyaimat. Ám úgy veszem észre, hogy te inkább holmi alantas elfogultság rabjaként, mint az igazság szolgálatjában, bűnös szerelemnél sokkalta elkeseredettebben korholsz azért, hogy szerinted alacsony rangú férfival adtam össze magamat (mintha nem éppen így felháborodtál volna, hahogy nemes embert választok erre). Közben pedig nem veszed észre, hogy nem is engem vádolsz bűnnel, hanem a sorsot, mely gyakorta a méltatlanokat magasba emeli, a legméltóbbakat pedig a mélységben hagyja. De ne beszéljünk mostan erről, hanem vizsgáld meg némiképpen a dolognak eredetét: s akkor meglátod, hogy mindnyájunk teste ugyanabból a húsból vagyon, s ugyanaz a Teremtő mindnyájunk lelkét egyforma erőkkel, egyforma hajlandóságokkal, egyforma képességekkel alkotta meg. Csupán a virtus teszen köztünk különbséget, kik egyébként mind egyformának születtünk és születünk; és azokat, kik eme virtust nagyobb mértékben bírták és használták, később nemeseknek mondották, a többiek pedig közrendű emberek maradtak. És ámbár eme törvényt később az ellenkező gyakorlat elhomályosította, azért még nem törölte ki a természetből és nemesebb erkölcsökből; ennek okáért az, ki erényesen cselekszik, nyilván megmutatja nemességét, ha pedig valaki másképpen nevezi őt, nem abban vagyon a hiba, kit így neveznek, hanem abban, ki így nevezi. Nézd végig mind valamennyi nemes emberedet, és vizsgáld meg jelességöket és erkölcseiket és viselkedésöket, és másfelől vedd szemügyre Guiscardo jelességeit: ha elfogultság nélkül akarsz ítélni, meg kell vallanod, hogy ő a legnemesebb és többi nemeseid mind csupa közrendű emberek. Guiscardo jelessége és nemessége felől nem kell mások vélekedésére bíznom magamat, csupán a te szavaidra és tulajdon szememre. Vajon ki magasztalta őt valaha úgy, miként te magasztaltad, mind ama dicséretes dolgokban, melyekért derék férfiút dicséret illet? És bizony nem méltatlanul; mivel ha szemem nem csalt, nem halmozhattad el oly dicséretekkel, hogy ő ne tett volna azokról fényesebb bizonyságot, mint ahogy te szavaiddal tehettél; és ha ebben valamiképpen talán mégis tévedtem volna, te magad tévesztettél meg. Hát még mindig azt mondod, hogy alantas rangú emberrel adtam össze magamat? Nincs igazad, de ha talán azt mondanád, hogy szegény emberrel állottam össze, hát akkor eléggé szégyenedre válik, hogy ily derék férfiszolgádat nem tudtad jobb sorsra juttatni. Azonban a szegénység nem csorbítja senkinek nemességét, legfeljebb vagyonát. Sok király, sok nagy fejedelem kezdte szegényen, sokan pedig azok közül, kik a földet túrják, és a barmokat őrzik, egykor dúsgazdagok voltak, s vannak köztük ilyenek ma is. Utolsó kétségedet pedig, mely benned támadt, vagyis hogy mitévő légy velem, csak verd el magadtól egészen, ha már késő öreg korodban arra adod fejed, mit ifjabb éveidben soha nem cselekedtél, vagyis kegyetlenkedésre: csak töltsd rajtam kegyetlenségedet, mivelhogy nem vagyok hajlandó semmiképpen könyörgéssel fordulni hozzád, hiszen magam vagyok eredendő oka e bűnnek, hahogy ez ugyan bűn; mert bizony mondom neked, ha nem cselekszed vélem ugyanazt, mit Guiscardóval cselekedtél vagy cselekedni fogsz, tulajdon kezemmel megcselekszem én azt. Menj hát, öntsd asszony módjára könnyedet, s ölj meg kegyetlenségedben egy csapásra véle együtt, ha azt hiszed, hogy megérdemeltük.

Megismerte akkor a fejedelem leányának nemes lelkét; de nem hitte, hogy oly elszántan feltette magában azt, mit szavaiban hirdetett. Miért is tőle távozván letett ama tervéről, hogy valamely kegyetlen testi büntetést szab reá, s úgy gondolta, hogy a másiknak elveszejtésével lehűti majd ennek forró szerelmét; parancsolta hát ama két embernek, kik Guiscardót őrizték, hogy a következő éjjelen nagy csendben megfojtsák, szívét kivegyék, s neki elhozzák; azok pedig mindent megcselekedtek a parancs szerint. Hogy pedig a következő nap felvirradt, a fejedelem behozatott valamely szép és nagy aranyserleget, abba beletette Guiscardo szívét, egyik bizalmas szolgájával elküldötte leányának, és meghagyta neki, hogy mikor annak átadja ezt, szóljon ekképpen:

- Atyád küldi ezt néked, hogy megörvendeztessen abban, mit legjobban szerettél, miként te is megörvendeztetted abban, mit ő legjobban szeretett.

Ghismonda, ki nem tett le zordon szándokáról, mérges füveket és gyökereket hozatott, s minekutána atyja távozott tőle, felforralta és vízben párolta azokat, hogy keze ügyében legyenek, ha bekövetkeznék az, mitől tartott. Midőn tehát a szolga megjelent nála az ajándékkal s a fejedelem üzenetével, rendületlen arccal átvette a serleget, és leemelte födelét; mikor pedig meglátta a szívet, és megértette az üzenetet, máris bizonyosra vette, hogy Guiscardónak szíve az. Miért is a szolga felé fordítván arcát, ekképpen szólott:

- Valóban, csak aranykoporsó volt méltó oly drága szívhez, minő ez; ezt bölcsen intézte atyám.

S ekképpen szólván, ajkához szorította azt, megcsókolta, annak utána pedig mondotta:

- Mindig, minden dologban életemnek eme végső határán atyám szeretetét irányomban véghetetlenül gyengédnek éreztem, de soha annyira, mint most; annak okáért mondj néki nevemben eme fölöttébb nagy ajándékért forró köszönetet, az utolsót, melyet még életemben mondok neki.

Ekképpen szólván a serleg felé fordult, melyet szorosan tartott kezében, és a szívre függesztvén szemét, imigyen szólott:

- Jaj, legédesebb szállása te minden gyönyörűségemnek, átkozott legyen annak kegyetlensége, ki művelte, - hogy én téged testi szememmel láthatlak, holott nékem elegendő lett volna mindenkorra csak lelki szememmel látnom tégedet. Te immár bevégezted futásodat ama pályán, melyet a sors néked engedett: megérkeztél ama célhoz, mely felé mindannyian igyekszünk; itt hagytad e világ nyomorúságait és fáradalmait, és épp ellenségedtől nyerted ama sírt, melyet jelességeddel megérdemeltél. Semmi sem hiányzott immár díszes temetésedhez, csupán annak könnyei, kit életedben olyannyira szerettél; hogy pedig ezeket is megkapjad, Isten ama gondolatot sugallta zordon atyámnak, hogy téged elküldjön nékem; én pedig megadom néked a könnyeket, bár feltettem magamban, hogy száraz szemmel és rettenthetetlen arccal megyek a halálba; és minekutána elsirattalak, késedelem nélkül véghezviszem, hogy lelkem a te réveden egyesüljön ama lélekkel, melyet nékem oly hűségesen megőriztél. És mely kísérettel indulhatnék nyugodtabban avagy biztonságosabban amaz ismeretlen helyekre, ha nem e lélekkel? Bizonyosra veszem, hogy még mindig itt van benn, és szemléli mi kettőnk gyönyörűségeinek helyét; s mivel még most is bizonyos vagyok felőle, hogy szeret, várja az én lelkemet, mely oly forrón szereti őt.

És ekképpen szólván, asszonyos jajveszékelés nélkül a serleg fölébe hajolt, és sírva fakadt, s mintha csak forrás támadott volna fejéből, könnyei oly bőven patakzottak, hogy nézni is csoda volt, miközben számtalanszor csókolgatta a halott szívet. Udvari hölgyei, kik körülötte állottak, nem értették, miféle szív az, s mit jelentettek úrasszonyuk szavai; de megesett rajta szívök, s meghatottan kérdezgették zokogásának oka felől, ám hiába; s akkor annál inkább igyekeztek őt vigasztalni, amennyire csak erejökből tellett. Ő pedig, minekutána úgy érezte, hogy kisírta magát, felkapta fejét, felszárogatta könnyeit és szólott:

- Ó, forrón szeretett szív, immár irántad való minden kötelességemet elvégeztem, s nincs egyéb tennivalóm, mint lelkemmel hozzád jutnom, s tégedet elkísérnem.

Ekképpen szólván, maga kezébe adatta a kis korsót, melyben ama víz volt, mit előtte való napon főzött; ezt pedig ama serlegbe öntötte, melyben a szív volt, s bőséges könnyeiben fürdött; és félelem nélkül ajkához illesztvén azt, fenékig kiitta, s minekutána kiitta, a serleggel kezében ágyára feküdt, és amennyire csak bírta, tisztes helyzetbe illesztette testét, és szívéhez szorította halott kedvesének szívét, és némán várta a halált. Udvari hölgyei pedig eme dolgok láttára és hallatára, bár nem tudták, minémű víz volt az, melyet úrasszonyuk megivott, Tancredinek mind eme dolgokat megjelentették; ki is attól tartván, mi valóban bekövetkezett, azon nyomban lesietett leányának szobájába, hová épp abban a pillanatban érkezett, midőn az lefeküdt ágyára; és holott már minden későn volt, gyöngéd szavakat suttogott vigasztalására; mikor pedig látta, hogy a végét járja, keserves zokogásra fakadt. Mondá akkor néki az asszony:

- Tancredi, tartogasd könnyeidet oly gyászesetre, melyet nem kívántál annyira, mint ezt, és ne add nékem őket, mivel nem kérek belőlük. Ki látta valaha, hogy rajtad kívül valaki sír olyasmiért, mit ő maga akart? De ha él még benned egy szikrája ama szeretetnek, melyet valamikor irányomban éreztél, add meg nékem utolsó ajándokul, ha már nem volt ínyedre, hogy csendben és titokban élhessek Guiscardóval, hogy legalább testem ország-világ előtt az ő teste mellett nyugodhasson, akárhová vettetted is holttetemét.

A fejedelmet úgy fojtogatta a sírás, hogy nem tudott válaszolni. A fiatalasszony pedig, érezvén, hogy vége közeledik, szívére szorította a holt szívet és szólott:

- Isten véletek, én elmegyek.

És szeme immár megtört, öntudatát elveszítette, s elköltözött e fájdalmas életből.

Ily gyászos véget ért Guiscardo és Ghismonda szerelme, miként hallottátok; Tancredi pedig nagy keserves sírással és kegyetlensége miatt késő bánattal, Salerno egész népének általános gyásza közepette mindkettőjüket nagy tisztességadással egyazon sírba temettette.

 

MÁSODIK NOVELLA

Alberto testvér elhiteti valamely asszonnyal, hogy Gábriel arkangyal szerelmes
belé, kinek képében ő maga többször is szerelmeskedik az asszonnyal;
egyszer aztán megijed az asszonynak rokonaitól, kiugrik a házból,
s megbúvik valamely szegény embernek házában,
ki is vadember képében másnap a piacra vezeti őt, hol felismerik,
annak utána pedig szerzetes testvérei megfogják és börtönbe vetik

A novella, melyet Fiammetta elbeszélt, többször is könnyet csalt társnőinek szemébe; de mikor bevégződött, szólott a Király zordon arccal:

- Szívesen az életemet adnám feléért annak a gyönyörűségnek, melyet Ghismonda élvezett Guiscardóval; de nem szabad ezen csodálkoznotok, mivel hogy életem minden órájában száz halált halok, s ezért cserében szemernyi gyönyörűség sem jutott részemül. De hagyjuk békén egyelőre a magam dolgait; rendelem, hogy Pampinea mondja a következő novellát a szomorú s az én boldogtalanságomhoz oly igen hasonlatos elbeszélések során; ki is, ha úgy folytatja, miként Fiammetta elkezdette, bizonyára magam is érezni fogom, hogy egy-egy harmatcsepp hull tüzemre.

Pampinea a néki szóló parancs hallatára hajlandóságánál fogva jobban megérezte társnőinek kívánságát, mint a Királynak szavaiból annak akaratját; miért is inkább kedve volt némiképpen felvidámítani őket, mint a Királynak kedvére tenni másban is, ha nem csupán abban, hogy parancsát megfogadja. Annak okáért elhatározta, hogy megmarad ugyan a tárgynál, de oly novellát mond, mely megnevetteti a többieket, és ekképpen fogott szóba:

- A nép gyakorta használja e közmondást: ha jó híre van némely rossz embernek, róla rosszat elhinni sem mernek. Mely is bőséges anyagot ad ahhoz, mit elmesélni szándokom, s alkalmat nyújt bebizonyítanom, mekkora és minémű a barátok képmutatása, kik hosszú és bő lebernyegökben s mesterségesen elsápasztott ábrázatjokkal és hangjokkal, mely szelíd és alázatos, hahogy a másét kéri, de pökhendi és pimasz, hahogy másokban ostorozzák magok hibáit, azt bizonyítják, hogy ők azzal nyerik el az üdvösséget, ha másoktól elvesznek, mások pedig azzal, ha nékik adakoznak. Ezenfelül pedig nem olyan emberek, mint mi, hogy a Paradicsomot meg akarják nyerni, hanem úgy viselkednek, mint annak urai és birtokosai, s ha ki meghal, kinek-kinek aszerint adnak jobb vagy rosszabb helyet abban, hogy mennyi pénzt hagyott reájok. Ezzel pedig elsősorban önmagokat csalják meg, ha ugyan hisznek e dologban, annak utána pedig mind a többieket, kik szavaiknak hitelt adnak. Ha szabad volna úgy bemutatnom őket, mint kellene, nyomban megmagyaráznám számos együgyű embernek, mit is rejtegetnek bő csuhájok alatt. De adná Isten, hogy hazugságaikért úgy megjárnák, mint ama ferences barát; ki is már nem volt éppen fiatal, de Velence városában a legnagyobb szoknyavadász hírében állott. Erről pedig különösképpen kedvemre vagyon mesélni, hogy kacagással és mulatsággal némiképpen felvidámítsam szíveteket, melyek Ghismonda halálán oly igen megteltek fájdalmas szánakozással.

Élt tehát, nemes hölgyeim, Imola városában valamely gonosz életű és romlott ember, bizonyos Berto della Massa nevezetű, kinek gyalázatos cselekedetei, melyeket az Imola-béliek jól ismertek, annyira fajultak, hogy már nem volt ember Imolában, ki nem hogy hazugságait, de akár egyetlen igaz szavát is elhitte volna; miért is mikor észbe vette, hogy bitangságai miatt ottan már ég a föld a talpa alatt, mit volt mit tennie, átköltözködtek Velence városába, hol a világnak minden szennye összefoly, és úgy gondolta, hogy ottan gonoszságai művelésére újabb módokat talál, melyeket máshol még nem koptatott el.

És mintha csak lelkiismeret furdalta volna annak előtte elkövetett gonoszságai miatt, véghetetlen alázatosságot színlelt; nagy buzgó kereszténnyé vedlett, és beállott ferences barátnak, és felvette az Alberto da Imola testvér nevet; és eme ruházatában látszatra fölöttébb szigorú életet folytatott, és igen magasztalta a penitenciát, az önmegtartóztatást, és soha húst nem evett, bort nem ivott, ha nem volt kedve hozzá. S még jóformán senki észre nem vette, a rabló, parázna, csaló, gyilkos emberből hirtelen buzgó hithirdető vált, holott fent mondott bűneit egyáltalán le nem vetkezte, hahogy titokban művelhette azokat. Ezenfelül pappá szenteltette magát, s valahányszor az oltárnál misét mondott, és sokan látták, zokogott Üdvözítőnk kínszenvedésén, mivel ugyan könnyen állt nála a sírás, mikor csak akarta. És prédikációival és könnyeivel hamar idő múltán oly igen lépre tudta csalni a velenceieket, hogy szinte minden akkoriban írott végrendeletnek ő volt a hites végrehajtója és letéteményese, sok emberek pénzének őrizője, s a férfiak és nők java részének gyóntatója és tanácsadója; és ebbéli viselkedésével farkasból pásztorrá vedlett, és szentségének híre még az Assisi-béli Szent Ferencénél is nagyobbra növekedett.

Történt pedig, hogy amaz együgyű és ostoba menyecske, kinek neve volt madonna Lisetta Quirino, felesége valamely gazdag kereskedőnek, ki gályáival éppen Flandriába ment, más asszonyokkal egyetemben gyónásra járult eme szent barát elébe. Mikor letérdelt előtte, velencei asszony lévén, kik is mind valamennyien kikapósak, elmondta egynémely bűneit, s akkor Alberto testvér megkérdezte, hogy van-e szeretője. Az asszony, magából kikelt arccal felcsattant:

- Ejnye, barát uram, hát nincs szemed? Hát azt hiszed, hogy az én szépségem is olyan, mint a többi asszonyoké? Tíz is akadna minden ujjamra, hahogy akarnám; de az én szépségem nem olyan, hogy az első jöttment csak úgy belém szerethessen. Vajon hány olyan asszonyt láttál, kinek szépsége vetekedhetnék az enyémmel, ki szép lennék még a Paradicsomban is?

És ezenfelül annyit összekarattyolt eme szépségről, hogy émelyítő volt hallgatni is. Alberto testvér nyomban észrevette, hogy ennek az asszonynak némiképpen megbillent az elméje, s mivel alkalmatos ugarnak vélte ekéje alá, hirtelen módfelett nagy szerelemre lobbant iránta; de az incselkedést más alkalmatosabb időre tartogatván, hogy szentségét megmutassa, ezúttal feddeni kezdette őt, és sok egyéb léhaságán kívül szemébe vágta, hogy ez bizony hivalkodás; mire az asszony leszamarazta, és azt mondta neki, hogy nem tud különbséget tenni szépség meg szépség között. Miért is Alberto testvér, nem akarván őt túlságosan felháborítani, bevégezte gyóntatását, s a többiekkel együtt útjára bocsátotta. És kevés napok múltán valamely hűséges cimborájával elment madonna Lisetta házába, s visszavonulván véle valamely teremben, hol senki őket nem láthatta, térdre vetette magát előtte, és szólott ekképpen:

- Madonna, Istennek szerelmére kérlek, bocsásd meg nékem, mit vasárnap szépségedről szólván néked mondottam, mivelhogy a rákövetkező éjszakán oly kegyetlenül megbűnhődtem érette, hogy azóta is csak ma tudtam felkelni ágyamból.

Kérdezte akkor Tökkelütött asszonyság:

- És hát ki fenyített meg ily nagyon?

Felelte Alberto testvér:

- Megmondom neked. Midőn amaz éjszakán rendes szokásomhoz híven éppen elmerültem imádságomban, hirtelen nagy fényességet láttam cellámban, s még jóformán oda sem fordíthattam fejemet, hogy megnézzem, mi az, mikor megpillantottam magam előtt valamely gyönyörűséges ifjút, vastag bottal kezében, ki is csuhámnál fogva megragadott, földre rántott, s oly igen elpáholt, hogy szinte csontomat törte. Annak utána megkérdeztem tőle, miért cselekedte ezt, ő pedig így felelt: "Azért, mivel ma ócsárolni merészelted madonna Lisetta mennyei szépségét, holott én őt Istenen kívül a világon mindennél jobban szeretem." Akkor pedig azt kérdeztem én: "Ki vagy te?" Ő pedig felelte, hogy Gábriel arkangyal. "Ó, uram, szólottam én, könyörgök, bocsáss meg nekem." Akkor pedig felelte: "Megbocsátok néked ama feltétellel, hogy legelső utad hozzá viszen és megnyered bocsánatát; ha pedig nem bocsát meg néked, visszajövök ide, s oly istenigazában ellátom a bajodat, hogy mind holtod napjáig megemlegeted." Azt, amit annak utána nékem mondott, nem merem elmondani, csak akkor, ha előbb megbocsátottál.

Széllelbélelt asszonyság, kinek híg vala esze veleje, ennek hallatára majd kiugrott bőréből nagy örömében, és mindent szentül elhitt, s kisvártatva szólott ekképpen:

- Ugye, mondtam neked, Alberto testvér, hogy mennyei az én szépségem, de Isten látja lelkemet, sajnállak, és ebben a pillanatban megbocsátok neked, nehogy még egyszer ekképpen pórul járj, ha igaz lelkedre megmondod nekem, mit mondott azután az arkangyal.

Felelte Alberto testvér:

- Madonna, mivelhogy megbocsátottál nekem, szívesen elmondom; de figyelmeztetlek, hogy azt, mit tőlem hallasz, óvakodjál a világon bárkinek is elmondani, hahogy nem akarod kockára vetni ama szerencsédet, hogy te vagy a világ legboldogabb asszonya. Tehát ama Gábriel arkangyal rám bízta megmondanom: te oly igen megtetszettél neki, hogy már többször eljött volna véled tölteni az éjszakát, ha nem félt volna, hogy megijeszt. Velem üzeni tehát, hogy valamely éjszaka eljönne hozzád, s kicsinyég véled kívánna időzni; de mivel angyal és ha angyal képében jönne, hozzá nem nyúlhatnál, azt üzeni, hogy kedvedért embernek képében kíván jönni, miért is üzend meg néki, mikor akarod, hogy eljöjjön, és kinek a képében, s akkor ő eljön; ezért pedig boldognak mondhatod magadat minden más asszonyok fölött.

Akkor Oktondi asszonyság mondá, hogy fölöttébb nagy örömére vagyon, hogy Gábriel arkangyal szereti őt; mivelhogy ő is igen nagyon szereti, és hahogy valahol festett képét látta, soha nem mulasztotta el viaszgyertyát gyújtani néki; és jöjjön hozzá akkor, amikor akar, szívesen várja, mivel egyedül fogja lelni szobájában; mindazáltal feltételül szabja, hogy nem szabad majd faképnél hagynia őt Szűz Mária kedvéért, mivel úgy hallotta, hogy azt nagyon szereti, és ezt maga is ekképpen véli, mert akárhol látja, mindig annak lábai előtt térdel; ezenfelül pedig csak jöjjön tetszése szerint bármilyen alakban, csak meg ne ijessze.

Mondotta akkor Alberto testvér:

- Madonna, bölcsen szólottál, én pedig elrendezem véle úgy, miként mondottad. De megtehetnél nékem valamely nagy szívességet, mely néked ugyan semmibe nem kerül; a szívesség pedig ez: kívánjad, hogy az angyal az én testemben jöjjön hozzád. És hallgasd meg, miért volna ez nagy kegyelem számomra; azért, mivel kivenné lelkemet testemből és a Paradicsomba helyezné, ő maga pedig belém szállna, s míg ő véled időzne, mindaddig az én lelkem a Paradicsomban mulatna.

Mondotta akkor Rövideszű asszonyság:

- Szívesen beleegyezem; akarom, hogy az érettem szenvedett verésért kárpótlásul megnyerd e kegyelmet.

Felelte akkor Alberto testvér:

- Intézzed tehát úgy, hogy ma éjszaka nyitva lelje házadnak kapuját, mivelhogy, ha ember testében jön, aminthogy úgy jön, csak a kapun által juthat be.

Az asszony azt felelte, hogy meglesz. Alberto testvér eltávozott, ő pedig egyedül maradt, s úgy felfújta magát, hogy majd kipukkadt belé, és ezer esztendőknek vélte, mígnem Gábriel arkangyal megérkezik. Alberto testvér meggondolván, hogy éjszaka majd inkább lovag, mint angyal gyanánt kell viselkednie, csemegékkel s egyéb finomságokkal erősítgette magát, nehogy egykönnyen kiessen a nyeregből. És minekutána kimenőt kapott, amint az éjszaka leszállt, ama cimborájával elment egyik barátnőjének házába, honnét már gyakran nekiindult, mikor kancalovaglásra kiruccant; s midőn az időt elérkezettnek vélte, innét más öltözetben az asszonynak házához ment, és belépvén, a magával hozott kacatokkal úgy-ahogy angyallá változtatta magát, fölment az emeletre, s belépett az asszonynak ágyasházába. Ki is mikor eme vakító fehérséget megpillantotta, térdre hullott előtte, az angyal pedig megáldotta, és fölemelte és intett neki, hogy feküdjék az ágyba. Mit is az szíves engedelmességgel nyomban megcselekedett, az angyal pedig odafeküdt ájtatos híve mellé. Alberto testvér szép szál izmos ember volt, és bizony legény a talpán; miért is, hogy donna Lisettával mulatott, ki csintalan és tűzrőlpattant menyecske volt, egészen másképpen látta el dolgát, mint férje, s az éjszaka folyamán szárnyak nélkül is sokszor fölröppent véle, miért is az asszony kimondhatatlan boldognak érezte magát; ezenfelül is a barát sok mindent mesélt neki a mennyei dicsőségről. Annak utána pedig, amint a reggel közeledett, megegyezett véle, hogy mikor jön el újra; és maskarájában eltávozott és visszatért cimborájához, kivel is, hogy ne féljen egyedül aludni, ama derék háziasszony barátságosan elmulatott. Madonna Lisetta, minekutána megreggelizett, kíséretével elment Alberto testvérhez, és csuda dolgokat mesélt neki Gábriel arkangyalról, és hogy mit hallott tőle az örök élet dicsősége felől, és hogy milyen volt, és mindezt megtoldotta elképesztő füllentésekkel. Mondotta erre Alberto testvér:

- Madonna, én nem tudom, mit műveltél vele, de azt jól tudom, hogy ma éjszaka eljött hozzám, s minekutána átadtam neki üzenetedet, lelkemet hirtelen elragadta, ezernyi virág és rózsa között, amennyit még földi ember nem látott, és állított engem valamely szem nem látta gyönyörűséges helyre mind ma reggelig; hogy pedig testemmel mi történt, én nem tudom.

- Hát még nem mondtam? - szólott az asszony. - Tested egész éjszakán által karomban volt Gábriel arkangyal képében; ha pedig nem hiszel nekem, nézd meg, mi van bal mellbimbód alatt, hol is oly vadul megcsókoltam az angyalt, hogy a nyoma bizonyosan ott marad jó néhány napokig.

Felelte akkor Alberto testvér:

- Hát jó, ma elkövetek olyasmit, mit már nagy ideje el nem követtem, vagyis levetkőzöm, hogy lássam, igazat szólottál-e.

És az asszony sok haszontalan fecsegés után hazament; Alberto testvér pedig annak utána sűrűn eljárt hozzá angyalnak képében, és soha semmi akadály nem került útjába. Mindazáltal történt egy napon, hogy midőn madonna Lisetta valamely komaasszonyával együtt volt, és a szépségről vitázott vele, hogy maga szépségét mindenkinél jobban magasztalja, hígvelejű asszony létére szólt ekképpen:

- Ha megtudnád, kinek tetszik az én szépségem, bizony szót sem szólnál mások szépségéről.

A komaasszonynak, ki jól ismerte őt, fúrta oldalát a kíváncsiság és szólott:

- Madonna, meglehet, hogy igazat mondasz, de ha nem tudom, kicsoda az, nem egykönnyen térek más vélekedésre.

Az asszony, kit könnyű volt táncba vinni, mondá:

- Komámasszony, nem volna szabad elmondanom, de az én szerelmem Gábriel arkangyal, ki szeme világánál is jobban szeret engemet, mivel én vagyok a legszebb asszony égen és földön, legalábbis így mondja.

Akkor a komaasszonynak nagy nevethetnékje támadt, de türtőztette magát, hogy amabból még többet kicsaljon és szólott:

- Isten engem úgy segéljen, hahogy Gábriel arkangyal a te szerelmed, és azt mondja neked, akkor bizonyosan így is van; de én nem hittem volna, hogy az angyalok ilyesmit elkövetnek.

Szólott az asszony:

- Komámasszony, tévedsz; Urunk szent sebeire mondom: jobban érti dolgát, mint a férjem, és azt mondja, hogy odafent is ezt művelik, mivel azonban szebbnek tart, mint akárkit a mennyekben, belém szeretett, és gyakorta eljön hozzám mulatni magát! Hát most beszélj!

A komaasszony elbúcsúzott madonna Lisettától, és úgy érezte: ezer esztendőbe telik, míg eljut valahová, hol mindezt kifecsegheti; s amint valamely lakomán összekerült nagy sereg asszonnyal, rendre elmondta nekik az újságot. Ezek az asszonyok aztán elmondták férjüknek és egyéb asszonyoknak, ezek ismét más asszonyoknak és ekképpen két nap sem telt belé, s egész Velence városa egyébről sem beszélt. Ám azok között, kiknek e dolog fülébe jutott, voltak az asszonynak rokonai is, kik semmit sem szóltak neki, hanem feltették magokban, hogy felkutatják emez angyalt, és próbát tesznek vele, ha vajon tud-e repülni; és több éjszakákon által lesben állottak. Történt pedig, hogy félfüllel Alberto testvér is hallott e mendemondákról, és ezért valamely éjszaka elment az asszonyhoz, hogy megszidja érette; alighogy levetkőzött, az asszonynak rokonai, kik őt jönni látták, ott termettek szobájának ajtajánál, hogy benyissanak. Hogy ezt Alberto testvér megneszelte, nyomban tudta, mi készül itten; fölkelt tehát, s mivel nem volt más menekvése, kinyitott egy ablakot, mely a nagy csatornára nyílott, és onnan a vízbe vetette magát. A víz nagyon mély volt, de ő jól tudott úszni, úgyhogy hajaszála sem görbült; kiúszott hát a csatorna túlsó partjára, hirtelen besurrant valamely házba, melynek ajtaja nyitva volt, s kérte az atyafit, ki abban lakott, hogy Isten szerelméért mentse meg az életét, és hazudott neki valamit, hogy hogyan került ide ebben az órában, s méghozzá meztelenül. Az atyafinak megesett rajta a szíve, s mivel ügyes-bajos dolgaiban épp el kellett mennie hazulról, befektette őt maga ágyába, és mondotta néki, hogy ottan maradjon mígnem visszatér; és rázárta az ajtót és elment dolgára.

Amint az asszony rokonai beléptek a szobába, látták, hogy Gábriel arkangyal elrepült, szárnyait pedig ottan hagyta; ezért mintha csak valami nagy csúfság esett volna rajtok, gyalázatosan lepocskondiázták az asszonyt, s végezetül ott hagyták kétségbeesésében, magok pedig az angyal cókmókjával hazamentek. Ezenközben, hogy kivilágosodott, az atyafi kiment a Rialtóra, hol is fülébe jutott, hogy Gábriel arkangyal emez éjszakán madonna Lisettánál hált, s annak rokonai ott lepték, és most senki nem tudja, mi lett vele; miért is azon nyomban kitalálta, hogy az lesz ez, kit házába befogadott. És minekutána hazament, és megismerte őt, hosszas alkudozás után kereken megmondta neki: ha nem akarja, hogy az asszony rokonainak kezére adja őt, hozasson számára ötven aranyat, és ekképpen történt. Ezek után pedig Alberto testvér távozni akart innét, s akkor mondá néki az atyafi:

- Csak egy mód van rá, ha ugyan beleegyezel. Ma valamely ünnepséget rendezünk, melyre az egyik medvének öltözött embert viszen, a másik vadembert, a harmadik emilyent, a negyedik amolyant, és akkor aztán a San Marco piacán hajsza kezdődik, melynek végeztével az ünnepségnek is vége, s akkor ki-ki odamegy, hová kedve tartja, azzal, kit odavezetett; ha akarod, minekelőtte nyomodra jutnak itten, én téged valami efféle maskarában kivezetlek, és elvihetlek oda, hová kívánod; különben nem tudom, hogyan juthatsz ki innét, hogy rád ne ismerjenek, mivel az asszonynak rokonai sejtik, hogy valahol itt bujkálsz a környéken, s mindenüvé őrszemeket állítottak, hogy elcsípjenek.

Alberto testvér ugyan keserves dolognak vélte ily maskarában járni-kelni, az asszony rokonaitól való félelmében mégis rászánta magát, és azt mondta az atyafinak, hogy csak vigye, ahová akarja, és olyan maskarában, amint jónak véli: ő mindenbe beleegyezik. Az pedig minekutána tetőtől talpig bekente mézzel, és teliragasztotta pihetollal, láncot vetett nyakára, maskarát fejére, hatalmas husángot adott egyik kezébe, másikba pedig két roppant vérebet vezetnie, melyeket a mészárszékből hozott, annak utána pedig küldött valakit a Rialtóra, ki ottan kikiáltsa, hogy ha ki Gábriel arkangyalt látni kívánja, menjen ki a San Marco piacra: hát ilyen volt a velencei becsület. Ennek utána kisvártatva kivezette őt, s maga előtt hajtotta, ő maga pedig utána ballagott a láncot tartván, miközben a nép nagyokat rikoltozott körülötte, s mind így kiabáltak: - Hát ez ki a csuda? Hát ez ki a csuda? - Az atyafi pedig kivezette őt a piacra, hol is azokból, kik a nyomában tolongtak, meg azokból, kik a kikiáltó hallatára a Rialtóról ide sereglettek, rengeteg ember verődött össze. Mikor pedig oda megérkeztek, valamely emelkedettebb és magasabb helyen egyik oszlophoz kötözte vademberét, s úgy tett, mintha várná a hajszát; a vadembert pedig, mivelhogy mézzel volt bekenve, a legyek és bögölyök rettenetesen megkínozták. Minekutána pedig az atyafi látta, hogy a piac már zsúfolva vagyon, úgy tett, mintha el akarná oldozni vademberét, de ahelyett levette Alberto testvér maskaráját, és ekképpen szólott:

- Uraim, mivelhogy a disznó nem jön el a hajszára, így hát a hajszának befellegzett; de hogy ne jöttetek légyen hiába, meg akarom mutatni nektek Gábriel arkangyalt, ki a mennyekből éjszakánkint leszáll a földre, hogy mulattassa a velencei asszonyokat.

Ahogy a maskarát levette, Alberto testvért azon nyomban mindenki megismerte, s az egész nép rikoltozni kezdett reá, s a legbecsmérlőbb szavakkal és a legszörnyűbb szidalmakkal illette, melyek valaha is bármely gazfickó ellen elhangzottak, ezenfelül pedig hol ez, hol az hajított valami mocskot az arcába; így tartották ott pellengéren nagy sok ideig, mígnem végezetül szerzetes testvéreinek fülébe jutott a hír, kik is hatan fölkerekedtek, odasiettek, csuhát vetettek rá, eloldozták és a rikoltozó nép kíséretében kolostorukba vitték, ottan pedig börtönbe vetették, hol is miként mondják, hosszú s nyomorúságos tengődés után meghalálozott. Ekképpen ez, kit jó embernek tartottak, holott gonoszat cselekedett, mit nem hittek el felőle, merészelte Gábriel arkangyalnak tenni magát, ebből pedig vademberré változott, s minekutána nagy sokára érdeme szerint elvette büntetését, hiába siratta elkövetett bűneit. Adja Isten, hogy mind a többi barátok is ekképpen megjárják.

 

HARMADIK NOVELLA

Három ifjú szeret három nővért, s azokkal együtt Kréta szigetére szöknek;
a legidősebb leány féltékenységében megöli szerelmesét; a második odaadja
magát Kréta hercegének, s megmenti az előbbit a halálbüntetéstől,
de őt magát a kedvese megöli, s az idősebbik leánnyal elmenekül;
a gyilkossággal a harmadik nővért s ennek szerelmesét vádolják;
és elfogatván be is vallják a gyilkosságot, de félnek a haláltól,
pénzzel megvesztegetik a porkolábokat, és szegényen Rhodos
szigetére menekülnek, hol is nagy nyomorúságbanvégzik életöket

Midőn Filostrato hallotta, hogy Pampinea elbeszélése véget ért, kicsinység elgondolkodott, s annak utána feléje fordulván, ekképpen szólott:

- Volt valami kevés jó a novelládnak vége felé, mi tetszik nekem; de annak előtte túlságosan sok volt benne a nevetnivaló, mit is szívesen elengedtem volna.

Annak utána pedig Lauretta felé fordulván szólott:

- Hölgyem, folytasd valamely jobb novellával, ha lehet.

Lauretta pedig mosolyogva mondá:

- Túlságosan szigorú vagy a szerelmesekhez, ha mindig azt kívánod, hogy gonosz végre jussanak; én tehát, hogy parancsodnak eleget tegyek, elmondok egy novellát három szerelmesről, kik ugyancsak rossz véget értek, s előbb ugyan keveset élvezték szerelmöket.

És ekképpen szólván, elkezdette:

- Ifjú hölgyeim, miként nyilván láthatjátok, minden bűn rettentő veszedelembe döntheti azt, ki elköveti, s gyakorta más embert is hasonlatosképpen; de úgy vélem, hogy a harag az a bűn, mely eszeveszett száguldásával a legnagyobb veszedelmekbe sodor bennünket; ez pedig nem egyéb, mint hirtelen és meggondolatlan izgalom, melyet valamely fájdalmas érzés idéz fel; a harag tehát eszünket elveszi, lelkünk szemét sötétségbe borítja, szívünket pedig lángoló dühre gyújtja. És ámbár különösképpen a férfiakat szállja meg, éspedig egyiket jobban, másikat kevésbé, mindazonáltal már nőkben is előfordult, s még nagyobb veszedelmeket okozott, mivelhogy ezekben könnyebben gyullad fel, és féktelenebbül elharapódzik. És nem is csoda, mivelhogy ha megvizsgáljuk a dolgot, látni fogjuk, hogy a tűz természeténél fogva inkább belekap a könnyű és puha, mint a kemény és rideg tárgyakba: márpedig mi (ne vegyék rossz néven a férfiak) finomabbak vagyunk, mint ők, és sokkal izgékonyabbak. Miért is ha látom, hogy mi természetünknél fogva hajlamosak vagyunk erre, annak utána pedig meggondolom, hogy szelídségünk és jóságunk nagy megnyugvás és gyönyörűség a férfiaknak, kikkel együtt kell töltenünk életünket, míg ellenben a harag és a düh nagy bosszúságukra és veszedelmükre vagyon; hogy a haragtól annál erősebb szívvel óvakodjunk, meg akarom mutatni novellámban, hogy három ifjúnak és ugyanannyi hölgynek szerelme mint fentebb említettem, hogyan fordult boldogságból szörnyű boldogtalan végre az egyik hölgynek a haragja miatt.

Marseille, mint tudjátok, a Provence-ban vagyon a tengernek partján; ősrégi és nemes város, és hajdanában nagyobb bőségben voltak benne gazdag emberek és nagykereskedők, mint mai napság. Volt ezek között bizonyos Narnald Cluada nevezetű, alacsony származású, de igazlelkű férfiú és becsületes kereskedő, kinek mérhetetlen vagyona volt pénzben és birtokokban. Volt ennek feleségétől több gyermeke, közöttük három leány, kik mind idősebbek voltak a fiúgyermekeknél. A leányok közül a két első ikergyermek volt, tizenöt esztendősek, a harmadik tizennégy esztendős; a rokonság pedig férjhezadásukkal csupán arra várt, hogy Narnald, ki áruival Spanyolországba hajózott, hazatérjen. A két nagyobbik leánynak neve volt Ninetta és Maddalena, a harmadiknak pedig Bertella. Ninettába bizonyos Restagnone nevezetű ifjú, nemes ember ugyan, de szegény, fülig szerelmes volt, hasonlatosképpen a leány is őbelé; ezek pedig dolgukat oly ügyesen intézték, hogy kedvökre szeretkeztek egymással, holott senki a világon nem tudott róla, és már jó ideje élvezték szerelmöket, midőn történt, hogy két ifjú cimbora, kik atyjok halála után dús örökséghez jutottak, s kik közül az egyiknek Folco, másiknak Ughetto volt neve, beleszeretett a másik két leányba, az egyik Maddalenába, a másik Bertellába. Mikor Restagnone tudomást szerzett e dologról, Ninetta figyelmeztetésére úgy gondolta, hogy ezeknek szerelme révén könnyíthetne maga ínségén. Megbarátkozott tehát velök, s hol az egyiket, hol a másikat, gyakorta pedig mindkettőt elkísérgette hölgyeik s maga hölgye látására; mikor már úgy érezte, hogy bizalmas barátjokká vált, egy napon házába hívta őket és mondotta nekik:

- Drága barátaim, ismeretségünk meggyőzhetett benneteket arról, mekkora szeretettel vagyok irányotokban, s hogy mindent megtennék értetek, mit magamért megtennék, s mivel oly igen szeretlek benneteket, elétek kívánom terjeszteni, ami elmémbe ötlött, s ti annak utána velem együtt úgy határoztok, miként legjobbnak gondoljátok. Szavaitokból, ha azok igazak, s mindabból, mit éjjel és nappal cselekedtek, megértettem, hogy forró szerelemmel égtek ama két leány iránt, kiket kedveseitek gyanánt választottatok, én pedig hasonlatosképpen a harmadik nővér iránt; ha beleegyeznétek, emez tüzünkre tudnék valamely édességes és kellemetes orvosságot, mely a következő: ti dúsgazdag ifjak vagytok, én pedig szegény; ha tehát egybetennétek gazdagságtokat, és nékem abban harmadrészt adnátok, és megállapodnánk, hogy a világnak mely részébe akarunk menni, hogy vigasságos életben éljünk emez leányokkal, én minden bizonnyal ráveszem a három nővért, hogy atyjok vagyonának java részével egyetemben velünk jöjjenek, hová mi menendők vagyunk, és ottan ki-ki párjával, három testvér gyanánt, a világ legboldogabb emberei módján élhetünk. Rajtatok áll tehát határoznotok, vajon kívánjátok-e ím ez boldogságot, avagy visszautasítjátok.

A két ifjú, kiknek tüze fölöttébb magasan lobogott, hallván, hogy kedveseiket megnyerhetik, nem sokat töprenkedtek, hanem azt mondották, hogy ha ez lesz a dolog vége, hajlandók ekképpen cselekedni. Restagnone, minek utána ily feleletet kapott az ifjaktól, kevés napok múltán találkozott Ninettával, kihez csak nagy üggyel-bajjal tudott bejutni, s minek utána kevés ideig véle mulatott, elmondotta neki, mit az ifjakkal megbeszélt, és különb-különb okokkal igyekezett megnyerni beleegyezését emez vállalkozáshoz. De nem volt nehéz dolga, mivelhogy a leány még nála is sokkalta jobban kívánta, hogy zavartalanul véle lehessen; miért is a leány készségesen felelte, hogy ő ugyan beleegyezik, nővérei pedig, különösképpen ím ez dologban, úgyis azt teszik, mit ő akar; mondotta tehát neki, hogy ebben minden alkalmatos intézkedést minél gyorsabban megtegyen.

Restagnone visszament a két ifjúhoz, kik igen faggatták őt afelől, miről nekik szólott, s megjelentette, hogy kedveseik rendjén valónak vélik a tervet. S minekutána megegyeztek egymással, hogy Krétába mennek, eladták némely birtokaikat, s azzal az ürüggyel, hogy a pénzzel kereskedni akarnak, minden egyéb vagyonukat is pénzzé tették, vitorlást vásároltak, melyet titokban nagy bőségesen fölszereltek, s várták a megszabott időt. Ninetta pedig, ki igen jól ismerte nővéreinek sóvárgását, mézes-mázos szavakkal oly türelmetlen vágyakozásra gyújtotta őket, hogy azt hitték, meg sem érik a teljesülés idejét.

Midőn tehát elérkezett amaz éjjel, melyen a vitorlásra kellett szállniok, a három nővér kinyitotta atyjának valamely roppant ládáját s abból rengeteg pénzt és drágaságot kivett, s ezzel mind a hárman halkan kiosontak, a megbeszélés szerint, és találkoztak kedveseikkel, kik vártak reájok; ezekkel aztán késedelem nélkül a vitorlásra szálltak, az evezőket víznek feszítették és megindultak, és sehol ki nem kötöttek, és másnap estére megérkeztek Genovába, hol is a fiatal szerelmesek első ízben élvezték szerelmök örömét és gyönyörűségeiket. És felfrissítvén magokat abban, mire szükségök volt, tovább mentek kikötőről kikötőre, mígnem nyolcadnapra minden baj nélkül megérkeztek Krétába, hol is hatalmas és szép birtokot vásároltak, melyeken Kandia közelében gyönyörű és barátságos házakat építettek, és ottan nagy cselédséggel, kutyákkal és sólymokkal és lovakkal, lakomákban és ünnepségekben és örömökben hölgyeikkel együtt a világ legboldogabb emberei gyanánt, főúri módon kezdték élni világukat.

És ekképpen folyt életük, midőn történt (mint naponta történni látjuk, hogy még a legélvezetesebb dologtól is megcsömörlik az ember, ha torkig telt vele), hogy Restagnone, ki fölöttébb szerette Ninettát, mostan, hogy mindennémű bujkálás nélkül kedvét tölthette vele, kezdte megunni őt, s ennek miatta iránta való szerelme megfogyatkozott. Midőn pedig valamely ünnepségen fölöttébb megtetszett neki egy odavalósi fiatal, szép és nemes hölgy, és ő nagy igyekezettel annak nyomában settenkedett, a kedvéért káprázatos ünnepségeket és mulatságokat rendezett; Ninetta ezt észrevette, s oly nagy féltékenység szállta meg szerelmese irányában, hogy annak minden lépését kitudta s annak utána őt is, önmagát is civakodásokkal és heveskedésekkel gyötörte.

De valamint a jóllakottság émelygést támaszt, akképpen a kielégítetlen vágyakozás fokozza a sóvárgást, és így történt, hogy Ninetta civakodásai csak szították Restagnone új szerelmének lángjait, és már akárhogy történt is az idő folyamán, akár megnyerte Restagnone az imádott hölgy hajlandóságát, akár nem, Ninetta szentül így hitte, akárki volt is hírhordozója; ennek miatta oly nagy szomorúság lepte meg, ez pedig oly haragra s ez később oly nagy dühre vált, hogy Restagnone iránt való szerelme elkeseredett gyűlöletté fajult, és elvakult haragjában feltette magában, hogy Restagnone halálával áll bosszút ama gyalázatért, melyet mint hitte, az rajta ejtett. S valamely görög vénasszonyt, ki nagy mester volt a méregkeverésben, ígéretekkel és ajándékokkal rávett, hogy készítsen valami méregitalt; annak utána pedig senkivel tanácsot nem tartott, hanem egy este megitatta a felhevült Restagnonéval, ki nem ügyelt reá. A méregnek pedig oly nagy volt az ereje, hogy még minek előtte a reggel felvirradt volna, megölte az ifjút. Midőn Folco és Ughetto és kedveseik az ő halálának hírét vették, nem tudván, hogy méregital ölte meg, Ninettával együtt keservesen elsiratták, és tisztességgel eltemették.

De nem sok napok múltán történt, hogy valamely más gonosztett miatt elfogták a vénasszonyt, ki Ninettának a méregitalt keverte; ki is a kínpadon egyéb bűnei között ezt is megvallotta, és apróra elmondotta, ki bujtotta fel eme dologra: miért is Kréta hercege senkinek nem szólt felőle, hanem valamely éjszakán nagy csendben körülzárta Folco palotáját, és minden zaj és ellenállás nélkül elfogatta és elhurcolta Ninettát. Ez pedig mindennémű kínzatás nélkül csoda hirtelenséggel elmondott neki mindent, mit tudni kívánt Restagnone halála felől; Folco és Ughetto titokban megtudták a hercegtől, kedveseik pedig tőlük, hogy miért fogták el Ninettát, és ezen fölöttébb elbúslakodtak, és minden követ megmozgattak, hogy Ninettát megmentsék a máglyahaláltól, hiszen bizonyosra vették, hogy arra ítélik mivel ugyancsak bőségesen rászolgált; de minden hiábavalónak bizonyult, mivel a herceg szilárdan állotta elhatározását, hogy kivégezteti.

Maddalena, ki gyönyörű leány volt, s kit a herceg hosszú időn át környékezett, ő pedig eleddig soha még csak a kisujját sem mozdította, hogy annak tetszését megnyerje, abban a hiszemben, hogy ha annak kedvét tölti, megmentheti nővérét a tűzhaláltól, valamely ügyes hírhordóval megüzente neki, hogy minden kívánságát kész teljesíteni, ha két dologban ígéretet nyer tőle: először, hogy nővérét épségben és szabadon visszakapja, másodszor, hogy ez az egész titokban marad. A herceg örömmel hallotta az üzenetet, de sokáig töprenkedett, vajon megtegye-e; végezetül aztán beleegyezett, s megüzente, hogy hajlandó reá. Tehát a hölggyel egyetértésben valamely éjszakán elfogatta Folcót és Ughettót, azzal az ürüggyel, hogy ki akarja hallgatni őket a bűntett felől, maga pedig titokban elment Maddalenához, hogy véle mulasson. S minekutána előbb Ninettát zsákba tétette azzal az ürüggyel, hogy még azon éjszakán a tengerbe fullasztják, magával vitte Maddalenához, s ím ez éjszaka fejében néki ajándékozta; s reggel mikor távozott tőle, megkérte, hogy szerelmöknek ez az első éjszakája ne legyen az utolsó; ezenfelül pedig meghagyta neki, hogy a bűnös leányt küldje el innét, nehogy ő szégyenben maradjon miatta, s megint kénytelen legyen kegyetlenül eljárni vele szemben.

Másnap Folcót és Ughettót szabadon bocsátották, miután azt mondták nekik, hogy Ninettát az éjjel kivégezték, mit is ők elhittek; s megtérvén házukba, hogy vigasztalják kedveseiket nővérük haláláért, bármennyire igyekezett is Maddalena rejtekben tartani nővérét, Folco mégis észrevette, hogy ott van a házban; ezen fölöttébb elcsodálkozott, és hirtelen gyanút fogott (mivel már régebben hallotta, hogy a herceg szerelmes Maddalenába), s megkérdezte őt, hogyan történhetett, hogy Ninetta itt van. Maddalena valamely körmönfont hazudozásba kezdett, hogy elmagyarázza neki, de ez éles elméjű ember lévén, egyetlen szavát sem hitte, hanem kényszerítette, hogy mondja meg néki az igazat: a leány pedig hosszas csűrés-csavarás után meg is mondta. Folco, kit a fájdalom összetört, a düh elöntött, kirántotta kardját, s megölte a leányt, ki hiába könyörgött kegyelemért; de rettegvén a herceg haragjától és ítéletétől, otthagyta a leányt holtan a szobában, s maga elment Ninettához, és színlelt vidámsággal szólott hozzá ekképpen:

- Induljunk azonnal oda, hová nővéred meghagyása szerint téged vinnem kell, nehogy még egyszer a hercegnek kezére juss.

Ninetta ezt elhitte neki, s mivel félelmében kívánta már az indulást, Folcóval éjnek éjszakáján útra kelt, és búcsút sem vett nővérétől; és azzal a kevéske pénzzel, melyet Folco összeszedni tudott, kimentek a tengerpartra, felszálltak valamely bárkára, s máig sem tudja senki, mi lett velük. Mikor pedig másnap reggel Maddalenát meggyilkoltan lelték, akadtak némelyek, kik Ughetto iránt való irigységből és gyűlöletből nyomban megjelentették azt a hercegnek; miért is a herceg, ki szívből szerette Maddalenát, nagy sebbel-lobbal annak házába rohant, elfogatta Ughettót és kedvesét, kik akkor még mit sem tudtak a dologról, vagyis Folco és Ninetta szökéséről, s őket oly vallomásra kényszerítette, hogy Folcóval együtt ők a bűnösek Maddalena halálában. Mivel pedig ím ez vallomás miatt méltán féltek a haláltól, nagy ügyesen megvesztegették porkolábjaikat, nékik adván java részét ama pénznek, melyet szükség esetére otthon rejtekben tartottak; és anélkül, hogy idejök lett volna valamit magukhoz venni mindabból, mi házukban volt, a porkolábokkal együtt bárkára szálltak, és éjnek idején elmenekültek Rhodosba, hol is szegénységben és nyomorúságban éltek, de nem sok ideig.

Ily végre juttatta tehát őket és másokat Restagnone őrült szerelme és Ninetta haragja.

 

NEGYEDIK NOVELLA

Gerbino amaz ígéret ellenére, melyet Guiglielmo király, a nagyapja, hit alatt tett,
megtámadja Tunisz királyának hajóját, hogy elrabolja annak leányát;
minekutána pedig a hajó legénysége megöli a leányt,
ő lekaszabolja a legénységet, végezetül pedig néki fejét veszik

Minekutána Lauretta befejezte novelláját, elhallgatott, és a társaság tagjai közül ki az egyik, ki a másik szerelmesnek sorsán búslakodott; némelyek rosszallották Ninetta haragját; az egyik ezt mondta, a másik azt, midőn a Király mintegy komor gondolataiból felriadván, felpillantott és intett Elisának, hogy kezdje meg a következő novellát; az pedig engedelmesen ekképpen fogott szóba:

- Szépséges hölgyeim! Sokan vannak, kik azt hiszik, hogy Ámor csupán a szemek tüzétől lángra gyúltan lövi ki nyilait, és kigúnyolják azokat, kik azt hajtogatják, hogy hallomás révén is szerelembe eshet az ember; hogy pedig ezek mely igen tévednek, nyilván megtetszik ama novellából, melyet elmondani szándékozom, melyből is megláthatjátok, hogy nem csupán szerelem támadott két ifjú teremtés között, kik soha nem látták egymást, hanem azt is nyilván megtudjátok, hogy ennek miatta mindkettő keserves halálra jutott.

Második Guiglielmónak, Szicília királyának, miként a Szicília-beliek mondják, két gyermeke volt: egyik fiú, Ruggieri nevezetű, másik leány, Costanza nevezetű. Emez Ruggieri után, ki előbb halt meg, mint apja, egy Gerbino nevezetű fiú maradt, ki is, minekutána nagyapja gondosan felnevelte, gyönyörű szál ifjúvá serdült, s nagy hírt szerzett bátorságban és derékségben. És híre nem maradt meg Szicília szűk határai között, hanem a világ különb-különb országaiban fennen harsogott, különösképpen Barberia országában, mely amaz időkben adófizetője volt Szicília királyának. S mindazok között, kiknek fülébe eljutott Gerbino jelességének és derékségének nagyszerű híre, volt Tunisz királyának leánya, ki miként mindenki mondotta, aki csak látta, egyike volt a leggyönyörűbb teremtéseknek, kiket a természet valaha is alkotott s egyúttal fölöttébb jó erkölcsű, nemes és bátor lelkű leányzó. Ez pedig szívesen hallgatván, ha derék emberekről folyt a szó, oly elragadtatással figyelte Gerbino derekas tetteit, melyeket hol ez, hol amaz elbeszélt neki, s oly igen megnyerték tetszését, hogy magában már el is tudta képzelni, milyen lehet Gerbino, és szenvedélyesen megszerette őt és szívesebben emlegette, mint akárki mást, és szívesen hallgatta, ha mások beszéltek róla.

Viszont Szicíliába, éppúgy, mint máshová, eljutott a leány páratlan szépségének és derékségének híre, s nagy gyönyörűségül és nemhiába eljutott Gerbino fülébe is; s mi több, valamint a leány lángra gyulladt az ifjú iránt, azonképpen az ifjú is lángra gyulladt iránta. Tehát addig is, míg valamely tisztes ürüggyel kieszközli nagyapjától az engedelmet, hogy Tuniszba mehessen, mivel módfelett sóvárgott a leánynak látására, meghagyta minden barátjának, ki oda utazott, hogy adja tudtára a leánynak az ő titkos és nagy szerelmét, és hozzon hírt felőle olyképpen, amint legjobbnak véli.

Ezek közül pedig egyik fölöttébb ravaszul végezte ím ez tisztét, mivel női ékszereket vitt megmutatni a leánynak, kereskedők módjára; s minekutána nyíltan feltárta előtte Gerbino szerelmét, kijelentette, hogy Gerbino és mindene kész hajlandósággal rendelkezésére vagyon. A leány vidám arccal fogadta a hírhozót és az üzenetet, és felelte neki, hogy ő hasonlatos szerelemben ég, minek bizonyságául egyik legdrágább ékszerét elküldte az ifjúnak. Ezt pedig Gerbino oly nagy ujjongással fogadta, ahogyan csak valami nagyon drága kincset lehet, és ennek az embernek útján többször is írt és drága ajándékokat küldött neki, s megtárgyalta vele, hogy ha a szerencse kedvezne nékik, miképpen láthatnák és ölelhetnék egymást.

De miközben a dolgok ekképpen folytak, kissé jobban elhúzódtak a kelleténél, és egyfelől a leány, másfelől Gerbino lángolt a szerelemtől, történt, hogy Tunisz királya férjhez adta a leányt Granada királyához, ezen pedig a leány fölöttébb elkeseredett, meggondolván, hogy nem csupán mérhetetlen távolság választja el szerelmesétől, hanem úgyszólván most már egészen megfosztották tőle; és ha módot talált volna reá, szívesen elmenekült volna atyjától és elment volna Gerbinóhoz, csak hogy ez meg ne történjék. Hasonlatosképpen Gerbino emez házasság hallatára mérhetetlen szomorkodásnak esett, és gyakorta töprenkedett magában, ha találna-e módot, hogy erőszakkal elrabolja a leányt, ha úgy esik, hogy tengeren utazik férjéhez.

Tunisz királya, ki neszét vette szerelmöknek és Gerbino szándokának, s félt annak erejétől és hatalmától, mikor elérkezett az ideje, hogy a leányt útnak kellett indítania, Guiglielmo királynak megüzente, mit szándékozik cselekedni, és hogy ez csak akkor van szándokában, ha biztos ígéretet nyer tőle, hogy sem Gerbino, sem annak nevében más nem támaszt akadályt amaz út elébe. Guiglielmo király, ki már öreg ember volt, és mit sem hallott eleddig Gerbino szerelméről, nem is sejtvén, hogy éppen emiatt kérik ígéretét, azt készségesen megadta, s annak zálogául egyik kesztyűjét küldötte Tunisz királyának.

Ki is, minekutána a zálogot megkapta, hatalmas és gyönyörű hajót szereltetett fel Carthago kikötőjében, s megrakatta mindennel, mire annak, ki rajta utazott, szüksége lehetett és feldíszítette és felékesítette, hogy azon küldje leányát Granadába, és már csak kedvező időre várakozott. A leány, ki mindezt tudta és látta, titokban elküldötte egyik szolgáját Palermóba, s meghagyta neki, hogy a szép Gerbinót üdvözölje nevében, s mondja meg neki, hogy kevés napok múltán útnak indul Granadába; ezért hát most majd elválik, vajon oly talpig férfi-e, mint mondotta, s vajon annyira szereti-e őt, miként többször is üzente neki. Ez a megbízott hűségesen megvitte az üzenetet, és visszatért Tuniszba.

Minekutána Gerbino az üzenetet vette, és megtudta, hogy nagyapja, Guiglielmo király zálogot adott Tunisz királyának, nem tudta, mitévő legyen; de szerelme ösztökélte, s mivel megértette a leány szavait, nehogy hitvány embernek lássék, elment Messinába, s ott nagy sebbel-lobbal felfegyverzett két könnyű gályát, megrakta azokat bátor harcosokkal, s a gályákkal Szardíniába ment, mert úgy gondolta, hogy ott kell elhaladnia a leány hajójának. Sejtelme hamarosan bevált, mert alig időzött néhány napig ottan, midőn a hajó gyenge széllel feltűnt nem messzire ama helytől, hol ő várakozott reá. Mikor Gerbino a hajót megpillantotta, ekképpen szólott bajtársaihoz:

- Uraim, ha csakugyan oly bátor emberek vagytok, mint aminőnek én tartalak, akkor azt hiszem, egy sincs köztetek, ki ne érzett volna és ne érezne szerelmet, mivel anélkül, én legalább úgy gondolom, egyetlen halandóban sem lehet semmi jó, avagy jelesség; ha pedig szerelmesek voltatok, avagy vagytok, könnyűszerrel megérthetitek az én sóvárgásomat. Én szerelmes vagyok, és a szerelem vitt reá, hogy titeket emez fáradalommal terheljelek; az pedig, kit szeretek, ama hajón van, itt előttünk. Ez a hajó a leányon kívül, kit mindennél jobban óhajtok, színig meg van rakva a legdrágább kincsekkel, miket bátor harc árán könnyűszerrel megkaparinthatunk, ha ugyan vitéz férfiak vagytok; én a győzelemből nem kívánok egyebet zsákmányul, csupán a hölgyet, kinek szerelméért fegyvert ragadtam; minden egyéb legyen már most egészen a tiétek. Menjünk tehát, és szerencse fel, keményen támadjunk a hajó ellen; Isten kedvez vállalkozásunknak, mivelhogy szélcsend vagyon, s nem tudnak mozdulni innét.

Fölösleges is volt a szép Gerbinónak ennyi szót vesztegetnie, mivelhogy a véle jött Messina-beliek prédára éhes emberek voltak, s máris egyéb sem járt elméjökben, mint megcselekedni azt, mire Gerbino szavakkal biztatta őket. Amint tehát szavait befejezte, nagy hangosan ordítani kezdtek, hogy így legyen, és a kürtök megharsantak, és fegyvert ragadtak, vízbe merítették az evezőket, és nekivágtak ama hajónak. A hajó legénysége, midőn a gályákat messziről közeledni látta, nem tudván menekülni, készülődött a védekezésre. Midőn a szép Gerbino odaért a hajóhoz, parancsot adott, hogy ha nem akarnak harcot, szolgáltassák ki a hajó úrnőjét. A szaracénok megbizonyosodván, hogy kik a támadók és mit kívánnak, azt felelték, hogy a támadás a királyuknak adott ígéret ellenére éri őket; és ennek bizonyságául felmutatták Guiglielmo király kesztyűjét, és kereken kijelentették, hogy csak harc árán adják meg magokat, vagy adnak ki akármit is, ami a hajón van.

Gerbino, ki a hajó farán megpillantotta a hölgyet, ki is sokkalta szebb volt, mint amilyennek képzelte, még forróbb lángra gyúlt s mikor a kesztyűt felmutatták, azt felelte, hogy most nincsenek itten sólymok a keze ügyében, miért is kesztyűre nincsen szüksége; hahogy tehát nem hajlandók kiadni a hölgyet, készüljenek a harcra. Akkor is késedelem nélkül mindkét fél elkezdett nyilakkal és kövekkel lövöldözni, és nagy ideig ekképpen harcoltak, súlyos veszteségeket okozván egymásnak. Végezetül Gerbino, hogy így semmire sem megy, leeresztett egy csónakot, melyet Szardíniából hoztak magukkal, azt felgyújtotta, s két gályával odavontatta ama hajóhoz. Midőn ezt a szaracénok látták, és megismerték, hogy nincs más választásuk, mint a megadás vagy a halál, felhozatták a király leányát a fedélzetre, ki a hajó belsejében sírdogált, odavitték a hajó orrára, szólították Gerbinót, és a leányt, ki kegyelemért és segítségért rimánkodott, annak szeme láttára meggyilkolták, a tengerbe vetették és szólottak:

- Vidd, neked adjuk, úgy, miként módunkban vagyon, s miként hitszegéseddel megérdemelted.

Gerbino kegyetlenségök láttán, mintha csak kívánná a halált, fittyet hányva nyilakra, kövekre, odafaroltatott a hajóhoz, és átugrott arra, s nem törődvén vele, hányan vannak ott, mint valami kiéhezett oroszlán, mely betör a gulyába, s egymás után marcangolja a barmokat, előbb fogaival és karmaival inkább dühét, mint éhségét csillapítván, meztelen karddal kezében, sorra kaszabolta a szaracénokat, s nagy kegyetlenül sokat levágott azok közül; s mikor már az égő hajón fölöttébb elharapódzott a tűz, engedelmet adott harcosainak, hogy jutalom fejében vegyenek magokhoz mindent, amit tudnak; maga leszállott, cseppet sem örvendezvén a győzedelmen, melyet ellenségein vett.

Annak utána kifogatta a szép hölgy holttestét a tengerből, sokáig és bőséges könnyekkel elsiratta, és Szicíliába visszatérvén, a Trapanival szemben fekvő kicsi Ustica szigetén nagy tisztességgel eltemettette, és mérhetetlen fájdalommal szívében, megtért otthonába. Tunisz királya, mikor a dolognak hírét vette, gyászba öltözött követeket küldött Guiglielmo királyhoz, kinél is panaszt emeltek, miként tartotta ily ebül szavát, s elmondották neki a történteket. Ezen Guiglielmo király fölöttébb megháborodott, s nem látván módját, hogy megtagadja az igazságtevést (melyet azok követeltek), elfogatta Gerbinót; egyetlen fő embere nem akadt, ki könyörgésivel próbálta volna eltéríteni őt szándokától, maga ítélte unokáját fejvesztésre, s tulajdon szeme láttára le is fejeztette, mivel inkább akarta unokáját elveszíteni, mintsem hogy szószegő királynak tartsák.

Tehát ily nyomorultul halt meg kevés napok alatt keserves halált a két szerelmes, miként elmeséltem nektek, holott szerelnöknek semmi gyümölcsét nem élvezhették.

 

ÖTÖDIK NOVELLA

Lisabetta bátyjai megölik annak kedvesét: ki is megjelenik a
leánynak álmában, s megmutatja néki, hol vagyon eltemetve.
A leány titokban kiássa annak fejét, s valamely bazsalikomcserépbe helyezi;
ott zokog felette álló óra hosszat minden áldott nap, mígnem bátyjai elveszik tőle,
s akkor a leány kevés idő múltán meghal bánatában

Minekutána Elisa novellája bevégződött, s a Király némiképpen megdicsérte, Filoména kapott parancsot az elbeszélésre; ki is szíve mélyéből szánakozott a szerencsétlen Gerbinón és kedvesén, s fájdalmasat sóhajtván, ekképpen fogott szóba:

- Az én novellám, bájos hölgyeim, nem szól oly magas rangú emberekről, minők Elisa elbeszélésében szerepeltek, de azért éppoly megindító leszen és úgy jutott eszembe, hogy kevéssel előbb Messinát emlegették, hol is ím ez eset történt.

Élt tehát Messinában három testvér, ifjú kereskedők, kik atyjoktól annak halála után dús vagyont örököltek; atyjok pedig San Gimignanóból származott. S volt nekik egy Lisabetta nevezetű nővérük, csinos és jó erkölcsű leányzó, kit bármi lett légyen az oka, még nem adtak férjhez. Volt eme három testvérnek egyik boltjában bizonyos Lorenzo nevezetű pisai ifjú, ki minden ügyeiket vezette és intézte; mivel pedig csinos és fölöttébb kedves legény volt, történt, hogy Lisabetta, ki gyakorta rávetette szemét, különösképpen kezdte kedvét lelni benne. Egyszer-másszor Lorenzo is észrevette ezt, és ugyancsak ábrándozni kezdett a leány felől, faképnél hagyván minden egyéb szerelmét; és ekképpen folyt kacérkodásuk, és mindketten egyformán tetszettek egymásnak, és nem is telt bele sok idő, hogy megbizonyosodtak egymás szerelméről, s megcselekedték azt, mit mindketten forrón óhajtottak. És ekképpen folytatván, fölöttébb nagy élvezetekben és gyönyörűségekben élték világukat, de nem tudtak oly ügyesen titkolódzni, hogy egy éjszaka, midőn Lisabetta együtt aludt Lorenzóval, észre ne vette volna őket a leánynak legidősebb bátyja; maga a leány pedig semmit sem vett észre. Bátyja pedig eszes ifjú lévén, ámbár fájdalmas volt ilyesmit megtudnia, meg sem mukkant, senkinek nem szólt, hanem alkalmatosabb elhatározás fogant elméjében, s különb-különb gondolatokat hánytorgatván magában ím ez eset felől, így érte meg a reggelt. Midőn pedig a nap felvirradt, elmondotta testvéreinek, miféle dolgon kapta rajta múlt éjszaka Lisabettát és Lorenzót, s nehogy emiatt reájok vagy nővérükre gyalázat háramoljon, hosszas tanácskozás után velök együtt akképpen határozott a dologban, hogy hallgatnak felőle, s úgy tesznek, mintha mit sem láttak vagy hallottak volna, mindaddig, mígnem elérkezik az idő, mikor maguk kára vagy gyalázata nélkül lemoshatják e szégyenfoltot, minekelőtte még jobban elfajul a dolog. És megmaradtak eme elhatározásukban, és Lorenzóval éppen úgy tréfálkoztak, és nevetgéltek, mint annak előtt. Történt pedig, hogy olyan ürüggyel, hogy szórakozás okából mind a hárman kisétáltak a városból, magukkal vitték Lorenzót; mikor pedig valamely magányos és elhagyatott helyre érkeztek, melyet alkalmatosnak véltek, megölték Lorenzót, ki mit sem sejtett ebből, és eltemették olyképpen, hogy senki nyomára nem jutott; annak utána Messinába visszatérvén, mindenfelé azt híresztelték, hogy üzleti ügyekben elküldték őt valahová. Ezt könnyen elhitték nekik, mivel gyakran küldözgették őt máshová. Hogy pedig Lorenzo nem tért vissza, Lisabetta sűrűn és aggodalmasan kérdezgette bátyjait felőle, mivelhogy nyugtalankodott annak hosszas elmaradása miatt; és történt egy napon, hogy midőn már nagyon türelmetlenül faggatta őket, egyik bátyja rárivallt:

- Micsoda dolog ez? Mi dolgod vagyon Lorenzóval, hogy folytonosan felőle kérdezősködöl? Ha még egyszer kérdezősködöl felőle, olyan feleletet kapsz, amilyent megérdemelsz.

Miért is a leány bánatosan és szomorúan, bizonytalan rettegésben várakozott, és többé nem kérdezősködött, s éjszakának idején gyakorta fájdalmasan szólongatta kedvesét, s kérte, hogy jöjjön, és sokszor sűrű könnyhullajtás közben kesergett hosszú távolmaradásán, és szüntelen csak őt leste-várta, és jókedve többé vissza nem tért. Történt pedig egyik éjszakán, hogy minekutána a leány sokat siratta Lorenzót, ki nem jött vissza, s végezetül zokogás közben elnyomta az álom, álmában megjelent néki Lorenzo, sápadtan és dúlt ábrázattal, rongyos és vértől szennyezett ruházatban, és szólott hozzá ekképpen:

- Ó, Lisabetta, te szüntelenül csak hívsz engemet, és búslakodol hosszú távolmaradásomon, és könnyeiddel keményen vádolsz engemet; annak okáért tudd meg, hogy nem térhetek vissza többé hozzád, mivelhogy ama napon, mikor utoljára láttál engemet, testvéreid meggyilkoltak.

És megjelölte néki ama helyet, hol őt eltemették, s azt mondotta, hogy többé ne hívja és ne várja, s eltűnt. Midőn a leány felébredt, hitelt adott az álomlátásnak, és keservesen zokogott. Reggel pedig felkelvén, egy szót sem mert szólni testvéreinek, hanem feltette magában, hogy elmegy a mondott helyre, és megnézi, vajon igaz-e, mit álmában látott; s minekutána engedelmet nyert, hogy kicsinység sétálhat a városon kívül, valamely asszony társaságában, ki régebben náluk volt, s a leánynak minden dolgát tudta, nagy sebbel-lobbal ama helyre sietett, és félrekaparván a száraz leveleket, melyek a helyet takarták, ásni kezdett ottan, hol lazábbnak érezte a földet. S nem is sokáig ásott, midőn megtalálta szerencsétlen kedvesének testét, mely még nem torzult el, s nem indult oszlásnak. Ebből pedig nyilván megismerte, mely igaz volt álomlátása. Ezen kimondhatatlanul elbúslakodott, de érezte, hogy a sírás hiábavaló; és ha tudta volna, szívesen magával vitte volna az egész holttetemet, hogy méltóképpen eltemethesse. De látván, hogy ez lehetetlen, valamely késsel úgy, ahogy tudta, lemetszette a törzsről a fejet, kendőbe burkolta, a csonka tetemet újból betakarta földdel, a fejet pedig a szolgálónak kötényébe helyezte, s miközben senki őket meg nem látta, távozott onnét és hazatért. Ottan pedig eme fejjel bezárkózott szobájába, és arra ráborulván, nagy ideig keservesen zokogott, olyannyira, hogy szinte megfürösztötte könnyeiben, és ezerszer összevissza csókolta. Annak utána pedig fogott valamely nagy és szép virágcserepet, olyanfélét, minőben majoránnát vagy bazsalikomot szoktak ültetni, és ékes kendőbe burkolván a fejet, abba beletette; annak utána pedig földdel színig töltötte a cserepet, s néhány tő gyönyörű salernói bazsalikomot ültetett bele, s ezt szüntelenül csupán rózsavízzel vagy narancsvirág-vízzel, vagy maga könnyeivel öntözte; és szokásába vette, hogy mindig ott üldögélt eme virágcserép mellett, s minden sóvárgásával arra pillantgatott, mivelhogy abba az ő Lorenzója volt rejtve; és minek utána sokáig nézegette, föléje hajolt, könnyekre fakadt, és nagy ideig siratta, mígnem az egész bazsalikomot megöntözte. A bazsalikom eme hosszú és szüntelen ápolásban, másfelől pedig a földnek kövérsége miatt, mely a benne rejtett rothadozó fejtől származott, pompásan illatozó, gyönyörű virággá fejlődött. A fiatal leányt pedig több ízben is látták szomszédai, amint ebben művelkedett, és bátyjának, kik csodálkoztak, hogy szépsége oly igen romlásnak indult, s a szemei is szinte kihunytak, megjelentették a dolgot, mondván:

- Észrevettük, hogy húgotok minden áldott nap ebben foglalatoskodik.

Mikor bátyjai ezt hallották, s magok is meggyőződtek felőle, néhányszor megszidták, de mivel ez nem használt, titokban elcsenték tőle a virágcserepet. Hogy pedig a leány azt nem lelte, rimánkodva könyörgött sokszor, hogy néki visszaadják, de mivel nem adták vissza, a szüntelen zokogásba és könnyhullajtásba belebetegedett, és betegágyában szakadatlanul csak a virágcserépért könyörgött. Az ifjak fölöttébb álmélkodtak eme kérésen, látni akarták tehát, mi vagyon abban. És kidöntvén belőle a földet, meglelték a kendőt s abban a fejet, mely még nem oszlott fel annyira, hogy göndör hajáról meg ne ismerték volna, miképpen Lorenzónak feje az. Ezen pedig igen-igen elcsodálkoztak, s megijedtek, hogy netalán a dolog kitudódik; elföldelték hát, és semmit nem szólván, nagy óvatosan távoztak Messinából; s minek utána üzleti ügyeik lebonyolítása felől intézkedtek, elmentek Nápolyba. A leánynak csak nem csillapodott zokogása, és szüntelen csak virágcserepét kérte, mígnem végezetül a zokogásba belehalt; ekképpen ért véget boldogtalan szerelme. De bizonyos idő múltán kitudódott az eset, és akkor valaki eme dalt szerkesztette, melyet még mai napig is énekelnek:

Ki volt amaz gonosz emberfia,
Ki ellopta virágomat...

 

 

HATODIK NOVELLA

Andreuola szereti Gabriottót, elmondja néki álomlátását, az viszont elmondja
a leánynak a magáét; egyszerre csak meghal a leánynak karjaiban;
miközben pedig a holttetemet a leány és cselédje annak házába viszik,
elfogják őket a poroszlók; a leány elmondja, mi történt:
a városbíró erőszakot akar elkövetni rajta, de a leány ellenszegül;
atyja megtudja, hogy hol van, s minekutána ártatlansága kiderül, kiszabadítja;
a leány azonban semmi áron nem akar tovább a világban maradni, és apácának áll

Ama novella, melyet Filoména elmondott, fölöttébb kedves volt a hölgyeknek, mivel már gyakorta hallották e dalt énekelni, de hiába kérdezték, sohasem tudták meg, mi adott alkalmat annak megírására. Mikor pedig a Király hallotta, hogy a novella véget ért, parancsolta Pamfilónak, hogy folytassa a sort. Szólott akkor Pamfilo:

- Az előbbi novellában elmesélt álom adja nekem az ötletet, hogy elmondjak egy novellát, melyben két álomról van szó; ezek jövendő dolgokra vonatkoznak, miként amaz a múltra vonatkozott, s alighogy elmondották azok, kik álmodták, máris mindkettő beteljesedett.

Nos tehát, szerelmetes hölgyeim, miként bizonyára tudjátok, közös szenvedése minden földi embernek, hogy különb-különb dolgokat lát álmában, melyeket az alvó, míg aluszik, tiszta valóságnak vél, s mikor felébred, úgy látja, hogy némelyek valószínűek, némelyek homlokegyenest ellenkeznek minden igazsággal, mindazonáltal sok van közöttük, mely beteljesedik. Miért is sokan annyira hitelt adnak minden álomnak, mint ama dolgoknak, melyeket ébren látnak; és álmaikon búslakodnak vagy vigadoznak, aszerint, hogy azok félelmet vagy reménységet keltenek bennök. Viszont vannak sokan, kik semminémű álomnak nem hisznek, csak mikor már látják, hogy az álmokban hirdetett veszedelem rájok szakadt. Én pedig sem egyiket, sem másikat nem javallom, mivelhogy az álmok sem nem mindig igazak, sem nem mindig hamisak. Hogy nem mind igazak, afelől mindegyikünk gyakorta megbizonyosodhatott; hogy pedig nem mind hamisak, már az imént megbizonyosodott Filoména novellájából, s mint fentebb mondottam, az enyémmel is meg akarom bizonyítani. Miért is úgy vélem, hogy annak, ki tisztességesen él és cselekszik, semminémű baljóslatú álomtól nem kell megrémülnie, s nem szabad miatta cserbenhagynia jó szándokait; az aljas és gonosz cselekedetekben senki ne higgyen az álmoknak, bármily tetszetős színben tüntetik fel az ilyesmiket, s bármely csábító ígéretekkel biztatják ezekre azt, ki az álmot látja; az ellenkező értelmű álmoknak pedig teljes mértékben hitelt lehet adni. De térjünk a novellára.

Brescia városában élt hajdan valamely Negro da Ponte Carraro nevezetű nemes úr, kinek fiain kívül volt egy Andreuola nevezetű leánya, fiatal, igen szép hajadon, és ez történetesen beleszeretett egyik szomszédjába, kinek Gabriotto volt a neve; ez pedig alacsony rangú, de jeles tulajdonságokkal ékes, csinos és kedves ifjú volt; és szolgálójuk közvetítésével és segítségével a fiatal leány oly ügyesen intézte dolgát, hogy nem csupán értésére adta szerelmét Gabriottónak, hanem gyakorta be is juttatta őt atyjának szép kertjébe, mindkettejök gyönyörűségére. És hogy eme gyönyörűséges szerelmöket soha semmi szét ne téphesse, ha nem a halál, nagy titokban megesküdtek egymással; és ekképpen folytatván titkos szeretkezéseiket, történt, hogy a leány egyik éjjelen álmot látott; azt álmodta, hogy a kertjében van Gabriottóval, s mindkettejök nagy gyönyörűségére karjaiban tartja őt; s miközben így ölelkeztek, úgy látta, hogy annak testéből valamely sötét és rettenetes árnyék válik ki, melynek alakját nem bírta megismerni, és látta, hogy ez az árnyék megragadja Gabriottót, és ő hiába viaskodik ellene, irtózatos erővel kitépi karjaiból, és eltűnik vele a föld alatt, és soha többé nem látta sem egyiket, sem másikat: erre oly kimondhatatlan éles fájdalom nyilallott belé, hogy felébredt; és ámbár mikor felébredt, megörült, hogy nem úgy van, amint álmodta, az álomlátás mégis megijesztette. Annak okáért, mivel Gabriotto a következő éjszakán is el akart jönni hozzá, minden erejével abban fáradozott, hogy eltérítse szándokától, s estére ne jöjjön el; de mikor látta, mely igen kívánkozik az eljönni, nehogy valami másnemű gyanú támadjon benne, a következő éjszakán fogadta őt kertjében: s minekutána rengeteg fehér és piros rózsát szedtek, melyek éppen akkor virítottak, elsétált vele valamely gyönyörű és tiszta vizű szökőkúthoz, mely a kertben volt. És minekutána ottan nagy ideig kimondhatatlan gyönyörűségben mulattak egymással, Gabriotto megkérdezte feleségét, mi volt az ok, melynek miatta előtte való nap meg akarta tiltani, hogy ma eljöjjön. Az asszonyka elmondotta neki álmát, melyet az elmúlt éjjelen látott, és közölte vele, mely nagy aggodalom támadt benne emiatt. Gabriotto ennek hallatára elnevette magát, és azt mondotta, hogy nagy ostobaság hitelt adni az álomnak, mivelhogy vagy a túlságos jóllakottság, vagy az éhség idézi fel őket, és naponta megtetszik, hogy mind valamennyi csupa hívság; annak utána pedig szólott:

- Ha az álmok szerint akartam volna igazodni, nem jöttem volna ide, nem is annyira a te álmod miatt, mint inkább amaz álom miatt, melyet a múlt éjszakán magam láttam. Úgy láttam, hogy valamely szép és kellemetes erdőben vagyok, és abban vadászgatván elfogtam egy oly szép és kedves őzikét, minőt még soha senki nem látott; és láttam, hogy fehérebb a hónál, s hamar idő múltán oly igen hozzám édesedett, hogy tapodtat sem tágított mellőlem. Aztán úgy láttam, hogy igen megszerettem, arany nyakörvet adtam reá, csak hogy el ne menjen tőlem, és aranyláncon vezettem kezemen. Annak utána pedig láttam, hogy miközben egyszer ez az őzike pihent, és fejét ölemben nyugtatta, Isten tudja, honnét, valamely agár ugrott elő, fekete, mint a szén, kiéhezett és borzalmas egy állat, és egyenesen felém rohant. Úgy láttam, hogy minden ellenállás haszontalan; aztán úgy láttam, hogy pofáját belevágta bal mellembe, s úgy beleharapott, hogy szívemig rágta, melyet aztán kitépett és elhurcolt. Erre oly szörnyű fájdalmat éreztem, hogy álmom megszakadt, és felébredvén, hirtelen odakaptam kezemmel oldalamhoz, ha esett-é valami bajom; de hogy semmi sebet nem leltem, nevettem magamon, hogy ilyesmit keresgéltem. De mit jelent ez? Efféle s még rémületesebb álmom volt már elég, s még életemben miattok semmi bajom nem volt; azért hát ne törődj vele, inkább gondoljunk gyönyörűségünkre.

Az asszonyka, kit már a maga álma is eléggé megrémített, ennek hallatára még jobban megrémült, de hahogy valamiképpen Gabriottót elcsüggessze, tőle telhetőleg titkolta ijedelmét. És ámbátor szüntelen ölelte és csókolta, az pedig viszonozta öleléseit és csókjait, s ekként megvigasztalódott, mégis, maga sem tudta, miért, szokása ellenére aggodalmasan többször is arcába tekintett, s néha-néha szétnézett a kertben, nem lát-e valamerről holmi feketeséget közeledni. És ekképpen mulatták magokat, midőn Gabriotto nagyot sóhajtott, magához szorította asszonyát és szólott:

- Jajjaj, lelkem, segíts, mivelhogy meghalok.

És ekképpen szólván, lehanyatlott a kert pázsitjára. Mikor az asszonyka látta, hogy az ifjú lehanyatlott, ölébe vonta, és sírásra pityeredő szájjal szólott:

- Ó, édes uram, mi bajod?

Gabriotto nem felelt, de erősen zihált, és egész teste izzadott, és nem sok idő múltán örökre elköltözött ez árnyékvilágból. Mindenki elgondolhatja, mily kegyetlen csapás volt ez a fiatal asszonyra, ki szeme világánál is jobban szerette őt; keservesen elsiratta, és szüntelenül hiába szólogatta; de mikor ráeszmélt, hogy menthetetlenül halott, mivel végigtapogatta egész testét, s azt mindenütt hidegnek érezte, nem tudván, mihez fogjon, mit szóljon, azon könnyesen és rémülten elszaladt, és hívta szolgálóját, ki be volt avatva eme szerelmébe, s elmondotta néki fájdalmát és szerencsétlenségét. S minekutána kis ideig kettesben keservesen zokogtak Gabriotto halott arca felett, mondá az asszonyka a cselédnek:

- Mivelhogy Isten elvette őt tőlem, nem akarok tovább élni; de minek előtte megölném magamat, azt akarom, hogy illendő módot találjunk, mellyel megóvjuk tisztességemet, és kettőnk titkos szerelmét, és eltemessük e holttetemet, melyből elszállott a drága lélek.

Felelte neki a szolgáló:

- Leányom, ne beszélj arról, hogy megölni kívánod magadat, mivelhogy öngyilkosságoddal a másvilágon is elveszítenéd azt, kit e világon elvesztettél, mivel a pokolba jutnál; márpedig én bizonyosra veszem, hogy az ő lelke nem oda jutott, mivelhogy jó ember volt; okosabb, ha vigasztalódol s igyekszel imádságokkal és jócselekedetekkel segíteni lelkén, hahogy valamely bűne miatt arra szüksége vagyon. Eltemetni őt könnyű dolog itt ebben a kertben, mit is soha senki meg nem tud, mivel senki sem tudja, hogy ide járt; ha pedig ezt nem akarod, vigyük ki a kertből, s hagyjuk ottan; holnap majd meglelik, és elviszik házába, rokonai pedig eltemettetik.

Az asszonyka, ámbár csordultig volt szíve keserűséggel, és szakadatlanul zokogott, mégis végighallgatta szolgálójának tanácsait; és az elsőt ugyan elutasította, de a másodikra ekképpen felelt:

- Isten mentsen eltűrnöm, hogy e drága ifjút, férjemet, kit oly igen szerettem, bekaparjuk, mint valami kutyát, vagy künn hagyjuk az utca porában. Én elsirattam őt, s amennyire rajtam áll, el fogják siratni rokonai is; és már eszembe is jutott, mit kell cselekednünk e dologban.

És nyomban elküldötte a szolgálót egy darab selyemszövetért, mely ládájában volt; mikor az elhozta, leterítették a földre, ráfektették Gabriotto tetemét, annak utána pedig az asszony vánkost tett feje alá, sűrű könnyhullajtás közben lezárta szemét és száját, rózsakoszorút helyezett reá, és egészen beborítván a rózsákkal, melyeket szedtek, szólott a szolgálónak:

- Innen nincs messzire az ő házának kapuja; annak okáért mi ketten elvisszük oda így, ahogy felékesítettük, s letesszük háza előtt. Nem sok időbe telik már, s itt a reggel és meglelik; és ámbár ez ugyan semmi vigasztalás nem leszen övéinek, mégis nekem, kinek karjaiban meghalt, megnyugvásomra leszen.

És ekképpen szólván újra patakzó sírással ráborult annak arcára és sokáig zokogott. Végezetül, mivel a cseléd már igen nógatta, mert nappalodni kezdett, felállott, lehúzta maga ujjáról ama gyűrűt, mellyel őt Gabriotto eljegyezte, ráhúzta a halottnak ujjára, és sírván szólott ekképpen:

- Édes uram, ha te lelked mostan látja könnyeimet, még ha testedben nincs is immár semmi öntudat, semmi érzés, mivel a lélek elszállott belőle, fogadd jó szívvel utolsó ajándokát annak, kit életedben oly igen szerettél.

És ekképpen szólván ájultan hullott a tetemre; kisvártatva pedig magához tért és felkelt, s a szolgálóval együtt megfogta a szövetet, melyen a holttetem feküdt, s ekképpen kivitték a kertből és az ifjúnak háza felé vették útjokat. Miközben mendegéltek, véletlenül történt, hogy a városbíró poroszlói, kik éppen ez órában valamely ügyben arra jártak, meglepték és a holttetemmel együtt feltartóztatták őket. Andreuola, ki már inkább kívánta a halált, mint az életet, a Signoria poroszlóinak láttára bátran szólott:

- Ismerlek benneteket, s tudom, hogy semmit sem használna, ha menekülni akarnék; kész vagyok veletek a Signoria elébe menni, és ottan elmondani a történteket; de egyitek se merészeljen hozzám nyúlni, ha nem ellenkezem veletek, sem a tetemről valamit is elvinni, ha nem akarja hogy panaszt tegyek ellene.

Annak okáért nem is nyúlt hozzá senki, s ekképpen Gabriotto érintetlen holttetemével együtt megérkezett a városházához. Megjelentették ezt a városbírónak, ki felkelt, szobájába hívatta az asszonyt; s minekutána néhány orvos megvizsgálta az ifjút, ha nem méreggel vagy más valamiképpen emésztették-e el, azok valamennyien nemmel feleltek; de azt mondták, hogy a szíve mellett valami ér megpattant, és ez fojtotta meg. Mikor a városbíró ezt hallotta, s ebből látta, mely igen kicsiny az asszonynak bűne, igyekezett nagylelkűnek mutatkozni, és azt mondta, hogy szabadon bocsátja, ha hajlandó kedvét tölteni; de mivel szóval semmire nem ment, becstelenül erőszakot akart elkövetni rajta. De Andreuolát tüzelte a felháborodás, és erejét oly igen meggyarapította, hogy férfiasan védekezett, s becsmérlő és büszke szavakkal visszalökte magától a férfit. Mikor pedig a nappal felvirradt, és eme dolgokat megjelentették Negro úrnak, ez halálos bánattal, számos barátainak kíséretében elment a városházára, s ottan a városbírótól megtudta a történteket és fájdalomtól megtörten könyörgött, hogy adják vissza neki leányát. A városbíró, ki jobbnak vélte önmagát megvádolni az erőszakkal, melyet elkövetni akart, mint megvárni, hogy az asszony megvádolja, magasztalni kezdette az asszonyt s annak állhatatosságát, s azt mondotta, hogy csak azért alkalmazott erőszakot, hogy próbára tegye őt; miért is látván, mely kiváltképpen állhatatos, forrón megszerette, s ha atyjának és az asszonykának nincs kifogása ellene, szívesen feleségül veszi, bár alacsonyabb rangú férfi volt előbb a férje.

Mialatt közöttük ebben folyt a szó, Andreuola atyjának színe elé járult, és zokogván eléje vetette magát, és szólott ekképpen:

- Atyám, azt hiszem, nem szükséges elmondanom vakmerő szerelmem és szerencsétlenségem történetét, mivel biztosra veszem, hogy hallottad és tudod; annak okáért minden erőmből alázatosan bocsánatodat kérem bűnömért, vagyis azért, hogy tudtod nélkül feleségül mentem ahhoz, kit annyira szerettem. Én ezt nem azért kérem tőled, hogy az életemet megmentsem, hanem hogy mint leányod, ne pedig mint ellenséged haljak meg.

És zokogva összerogyott lábai előtt. Negro úr, ki immár öreg ember volt s kegyes és jóságos természetű, e szavak hallatára sírva fakadt, és sírván gyöngéden fölemelte leányát és szólott:

- Leányom, én sokkal jobban szerettem volna, ha olyan embert választottál volna férjedül, ki vélekedésem szerint jobban illett volna hozzád; hogy azt választottad, akit szerettél, abba is belenyugodtam volna, de hogy bizalmatlanságodban eltitkoltad előttem, az fájdalmat okoz nekem, s még jobban fáj, hogy el is veszítetted, minekelőtte én megtudhattam volna. De ha már így van, vigasztalásodra megadom a halottnak azt, mit szívesebben az élőnek adtam volna meg, tudniillik, hogy vőmül tisztelem őt.

És odafordulván fiaihoz és rokonaihoz, meghagyta nekik, hogy Gabriottónak nagy és díszes temetést rendezzenek. Ezenközben oda érkeztek az ifjúnak férfi és női rokonai, kiknek fülébe jutott a hír, és szinte a városnak minden férfia és asszonya.

Kitették tehát a holttestet az udvar közepére Andreuola terítőjén, és mind a rózsákkal egyetemben, s ottan nem csupán a felesége és rokonai siratták el, hanem mindenek szeme láttára szinte a városnak minden asszonya és sok-sok férfia is: és miként ha nem közrendű, hanem nemes ember lett volna, a legnemesebb polgárok vállaikra vették, s kivitték a tanácsház udvarából, és nagy tisztességgel eltemették.

Kevés napok múltán pedig a városbíró újra szóba hozta azt, amit kért, s akkor Negro úr beszélt leányával, ki azonban hallani sem akart róla; de mivel atyja ebben kedvére kívánt cselekedni, valamely szentségéről híres kolostorba beállt apácának szolgálójával egyetemben, s ottan nagy tisztességben éltek még sok ideig.

 

HETEDIK NOVELLA

Simona szereti Pasquinót, midőn együtt vannak egy kertben,
Pasquino megdörzsöli fogait zsályalevéllel és meghal;
Simonát elfogják, ki is mikor meg akarja mutatni a bírónak,
hogyan halt meg Pasquino, ugyancsak megdörzsöli fogait
amaz zsálya levelével és hasonlatosképpen szörnyethal

Pamfilo bevégezte novelláját, midőn a Király, ki semmi szánalmat nem mutatott Andreuola iránt, rávetette szemét Emiliára, s ekképpen értésére adta, hogy kedvére volna, ha folytatná az elbeszélések sorát ama módon, mint a többiek. Ki is semmit nem késlekedvén ekképpen fogott szóba:

- Kedves társnőim, ama novella, melyet Pamfilo elmondott, arra indít, hogy én is elmondjak egyet, mely csupán abban az egyben hasonlít amarra, hogy valamint Andreuola, akképpen ím ez hölgy is, kiről szólni fogok, kertben veszítette el kedvesét; és hasonlatosképpen elfogták, mint Andreuolát, s annak utána nem bátorságával, sem virtusával, hanem váratlan halálával szabadult meg az ítélettől. S miként máskor is elhangzott már közöttünk, ámbár Ámor szívesen lakik nemes emberek házaiban, azért nem veti meg az uralkodást a szegények házaiban sem, s mi több, éppúgy megmutatja néhanapján erejét, mint ahogy fölöttébb hatalmas úr lévén tiszteletet gerjeszt még a leghatalmasabbakban is. Ez pedig, ha nem is teljesen, nagyobb részében megtetszik az én novellámban, mellyel is vissza akarok térni városunkba, melytől oly igen messzire eltávolodtunk emez napokban, különböző esetek különb-különb elbeszéléseivel a világnak más-más részeibe kalandozván.

Nem nagy ideje még élt Firenzében valamely szép és rangjához képest bájos leány, szegény ember leánya, kinek neve Simona volt; és ámbátor hogy tulajdon kezeivel kellett megkeresnie mindennapi kenyerét, és gyapjúfonással tengette életét, azért nem volt oly gyáva lelkű, hogy ne merte volna Ámort szívébe fogadni, ki már régóta kívánkozott bejutni abba bizonyos ifjúnak cselekedetei és szavai révén, ki is éppoly ágrólszakadt volt, mint a leány, s a fonáshoz való gyapjút hordta neki mesterétől, a posztóstól. Minekutána tehát szívébe fogadta őt amaz ifjúnak kedves képében, ki őt szerette, s kinek neve Pasquino volt, s forró vágyakozásban fonogatott, nem volt mersze előbbre vinni dolgát, s valahányszor egy-egy fonalat tekert az orsóra, ezernyi sóhaj szakadt kebléből, mind valamennyi forróbb a tűznél, mivel szüntelenül azon járatta elméjét, ki a fonalat néki hordta. Az pedig buzgón szorgoskodott, hogy a leány ügyesen fonja meg mesterének a gyapjúfonalat, mintha bizony az egész posztónak csupán abból a fonálból kellett volna készülnie, melyet Simona fonogatott; s bizony ő maga még a leánynál is jobban buzgólkodott.

Miközben tehát az egyik buzgólkodott, a másiknak pedig örömet szerzett, hogy nógatják, történt, hogy az ifjú szokatlanul nekibátorodott, a leány pedig levetkőzte régi félénkségét és szégyenkezését, és akkor nagy gyönyörűségben egyesültek. Ez pedig mindkettőnek oly igen kedvére volt, hogy egyik sem várta meg, míg a másik hívja, hanem megelőzni igyekeztek egymást a hívogatásban. S miközben napról napra ekképpen élték világukat, és a folytonos gyönyörűségben egyre jobban lángra gyúltak, történt, hogy Pasquino azt mondta Simonának: mindenáron azt szeretné, ha a leány módját ejthetné elmenni vele egy kertbe, hová őt vezetni akarja, hogy ott kényelmesebben és gyanútlanabbul együtt lehessenek. Simona azt felelte, hogy beleegyezik; apjának pedig valamely vasárnap ebéd után azt vetette ürügyül, hogy el akar menni San Gallóba a búcsúra, és bizonyos Lagina nevezetű barátnőjével el is ment a kertbe, melyet Pasquino megjelölt. Hol is őt bizonyos Puccino nevezetű barátjával lelte, kinek Stramba volt csúfneve; s mivel ottan hamar szerelem ébredt Stramba és Lagina között, ők maguk a kertnek egyik felébe vonultak, hogy élvezetüket töltsék, Strambát pedig Laginával a kertnek másik végében hagyták.

A kertnek ama részében, hová Pasquino és Simona ment, volt valamely magas és szép zsályabokor; letelepedtek tehát annak tövében, és nagy sok ideig mulatták magokat, és sokat beszélgettek valamely ozsonnáról, melyet ama kertben jó hangulatban rendezni szándékoztak; akkor Pasquino odafordult a dús zsályabokorhoz, letépett róla egy levelet, s azzal dörzsölni kezdette fogait és ínyét, mondván, hogy a zsálya pompásan megtisztítja a fogakat mindentől, mi az evéstől rajtok maradt. És minek utána kevés ideig ekképpen dörzsölte fogait, megint csak az ozsonnára fordította a szót, melyről annak előtte beszélt. S még alig mondott egy-két szót, midőn kezdett az arca színt váltani, e színváltozás után nem sok időbe telt, hogy szeme elhomályosult, szava elállt, s ő maga pillanatok múlva meghalt. Mikor ezt Simona látta, sírva fakadt, és sikoltozott, és szólította Strambát és Laginát. Azok nyomban odafutottak, s mikor látták, hogy Pasquino nem csupán meghalt, hanem már egészen felfúvódott, s arca és teste teli van fekete foltokkal, Stramba nyomban elkiáltotta magát: - Ó, gonosz leányzó, te mérgezted meg.

És oly nagy lármát csapott, hogy sokan meghallották, kik a kertnek szomszédságában laktak. Ezek tehát odaszaladtak a kiáltozásra, s hogy az ifjút holtan és felfúvódva lelték, és hallották, amint Stramba jajveszékel, és vádolja Simonát, hogy orvul megmérgezte az ifjút, az pedig a váratlan eset miatt érzett fájdalmában, mely kedvesét elrabolta tőle, szinte eszét vesztette, s védekezni sem tudott, mindenki szentül meg volt győződve róla, hogy Stramba igazat mond. Annak okáért elfogták a leányt, ki szüntelenül keservesen zokogott, s a városbíró palotájába vitték. Ottan Stramba és Atticiatto és Malagevole, Pasquinónak barátai, kik ugyancsak odaérkeztek, sürgették a vizsgálatot, mire a bíró késedelem nélkül hozzáfogott, hogy a leányt kihallgassa az eset felől; mivel pedig sehogy sem fért a fejébe, hogy a leány ebben a dologban gonoszul cselekedett, avagy bűnös volna, jelenlétében meg akarta tekinteni a holttetemet és ama helyet és minden egyebet, miről a leány előtte szólott, mivelhogy szavaiból nem tudta kihámozni az igazságot.

Minekutána tehát minden feltűnés nélkül odavezette, hol még ott feküdt Pasquino teteme, feldagadtan, mint valami hordó, s maga is odament utána, ámulattal nézte a holttetemet, s kérdezte a leányt, hogyan történt a dolog. Az pedig odalépett a zsályabokorhoz, s rendre elmesélte az esetnek minden részletét, s hogy egészen megértesse vele a váratlan szerencsétlenséget, úgy cselekedett, miként Pasquino: zsályalevéllel megdörzsölte fogait. Miközben tehát Stramba és Atticiatto és Pasquino többi barátai és cimborái a leány előadását léhaságnak és hiábavalóságnak csúfolták a bíró színe előtt, s még hevesebben vádolták gonoszsága miatt, és követelték, hogy máglyahalálra ítéltessék, mivel csak így bűnhődik méltóképpen ily nagy gonosztettéért, akkor szegényke - ki szerelmesének elvesztése miatti fájdalmában és a Strambától követelt büntetéstől való félelmében dermedten állott ottan - minekutána megdörzsölte fogait a zsályalevéllel, éppen úgy összeesett, mint annak előtte Pasquino, nagy rémületére mindazoknak, kik ottan voltak.

Ó, boldog lelkek, kiknek ugyanaz napon osztályrészül jutott bevégezni forró szerelmüket s halandó életöket! S még boldogabbak, hogy a másvilágon összekerültetek! És túlontúl boldogok, hahogy a másvilágon is van szerelem, s ottan is úgy szeretitek egymást, miként itt a földön!

De a mi vélekedésünk szerint, kik túléltük a leányt, a legeslegboldogabb Simona lelke, mivel a sors nem engedte meg, hogy ártatlansága elbukjék holmi Stramba és Atticiatto és Malagevole tanúbizonysága miatt, kik talán gyapjúkártolók vagy még alacsonyabb rendű emberek voltak, hanem sokkalta tisztesebb utat nyitott számára, hogy szerelmeséhez hasonlatos halállal meneküljön gyalázatos vádjuk elől, és kövesse Pasquinójának lelkét, melyet oly igen szeretett. A bíró a többiekkel együtt, kik ottan voltak, szinte megdermedt az eseten, szólani sem tudott, és jó ideig eltöprenkedett; végezetül megemberelte magát és szólott:

- Nyilvánvaló, hogy eme zsálya mérges, holott a zsálya nem szokott mérges lenni. De nehogy másvalakiben hasonlatos módon kárt tegyen, gyökerestül ki kell vágni, és tűzre vetni.

Minekutána a kertész a bíró jelenlétében végrehajtotta e parancsot, alighogy kiásta a földből a nagy bokrot, nyomban kiderült, mi volt a két szerencsétlen halálának oka. Ugyanis emez zsályabokor alatt valamely óriási varangyos béka volt, s úgy vélték, hogy ennek mérges lehelete mérgezte meg a zsályát is. Mivel pedig a varangyos békához senki nem mert közeledni, körülötte rengeteg rőzsét halmoztak fel, s azon a zsályával együtt elégették, és ezzel bevégződött a bíró úrnak a szegény Pasquino halála ügyében folytatott eljárása. Őt tehát Simonájával egyetemben azon puffadtan, ahogy voltak, Stramba és Atticiatto és Mocskos Guccio és Malagevole eltemették a San Paolo székesegyházban, mivelhogy éppen ama templomnak hívei voltak.

 

NYOLCADIK NOVELLA

Girolamo szereti Salvestrát, Girolamo, anyjának unszolására Párizsba megyen;
mikor visszatér, megtudja, hogy Salvestra férjhez ment.
Titokban behatol annak házába, és ottan mellette meghal;
annak utána elviszik valamely templomba,
hol is holtteste mellett Salvestra meghal

Emilia novellája véget ért, midőn Neifile a Király parancsára ekképpen fogott szóba:

- Némelyek azt hiszik, nemes hölgyeim, hogy okosabbak másoknál, holott oktalanabbak; éppen ezért merészelik nem csupán az emberek tanácsaival, hanem a természet törvényeivel is szembeszegezni magok vélekedését; ez a vakmerőség már roppant bajoknak vált forrásává, jó pedig soha nem fakadt belőle. Mivel pedig a természetes dolgok között éppen a szerelem az, mely legkevésbé tűri a tanácsot vagy az ellenszegülést, mivel olyan a minéműsége, hogy önmagában emésztődik, mintsem óvatossággal meg lehetne szüntetni, el akarok mondani nektek egy novellát valamely hölgyről, ki okosabb akart lenni, mint amilyen volt, s mint várták volna tőle még akkor is, ha amaz dolog, melyben okosságát meg akarta mutatni, sehogyan sem volt erre alkalmatos, s midőn ki akarta tépni a szerelmet a szerelmes szívből, hová talán a csillagok plántálták azt, végezetül odajutott, hogy a szerelemmel együtt a lelket is kiszakította fiának testéből.

Élt tehát városunkban, miként öreg emberek mesélik, valamely fölöttébb tekintetes dúsgazdag kereskedő, kinek neve Leonardo Sighieri; ennek feleségétől fia született, Girolamo nevezetű, s alighogy ennek születése után minden ügyes-bajos dolgát elvégezte, elköltözött ez árnyékvilágból. A gyermeknek gyámjai pedig anyjával egyetemben becsületesen és hűségesen sáfárkodtak annak vagyonával. A gyermek, ki a szomszéd gyermekekkel együtt növekedett, az egész környéken senkivel sem volt oly jó barátságban, mint egy maga korabéli kisleánnyal, ki valamely szabómesternek leánya volt. És hogy korban egyre növekedett, ez a pajtáskodás oly nagy és forró szerelemmé vált, hogy Girolamo csak akkor érezte jól magát, ha a leányt látta; és bizony a leány is éppúgy szerette, mint az ifjú őt. Midőn a fiúnak anyja ezt észrevette, gyakran korholta és megbüntette őt ezért. Annak utána pedig, mivel Girolamo nem tágított, gyámjainál panaszt tett ellene; s mivel azt hitte, hogy fiának roppant vagyonával a sárból is aranyat csinálhat, szólott hozzájok ekképpen:

- Ez a mi fiunk még alig tizennégy esztendős, és máris szerelmes, szomszédunknak, a szabónak leányába, kinek neve Salvestra; ezt pedig, ha nem szakítjuk el tőle, talán egy napon titokban feleségül veszi, s akkor örökre gyászba borul az én életem; vagy pedig elemészti magát érette, ha megtudja, hogy máshoz megy feleségül; hogy tehát ezt elkerüljük, javallanám: küldjétek el üzleti ügyekben valahová messzire; mivel ha nem látja a leányt, majd kimegy a fejéből, s annak utána összeházasítjuk valamely előkelő leánnyal.

A gyámok javallották a hölgy szavait, és megígérték, hogy tőlök telhetőleg ekképpen cselekszenek; miért is lehívatták a fiút a boltba, s egyikök nyájasan, imigyen adta fel a szót:

- Fiacskám, te már nagyocska vagy; illendő, hogy magad is törődjél ügyeiddel; miért is fölöttébb örömünkre volna, ha egy időre elmennél Párizsba, hol látnád, miképpen sáfárkodnak vagyonod java részével; nem is szólván arról, hogy derekabb, finomabb és előkelőbb úr válnék belőled, mint itten, ha látnád amaz urakat és bárókat és nemes embereket, kik ott bőven vannak, s eltanulnád viselkedésöket. Annak utána pedig visszatérhetnél.

A fiú figyelmesen végighallgatta, és röviden azt felelte, hogy ezt semmiképpen meg nem teszi, mivel vélekedése szerint éppoly jól meglehet Firenzében is, mint más. A derék emberek ennek hallatára még nyomatékosabban lelkére beszéltek, de nem tudván egyéb feleletet kivenni belőle, megjelentették anyjának. Az pedig szörnyű haragra lobbant emiatt, és nem is annyira azért, hogy a fiú nem akar Párizsba menni, hanem inkább szerelme miatt, gorombán összeszidta; de aztán édeskés szavakkal puhítgatta, hízelkedni kezdett, s mézesmázos beszéddel kérlelte, hogy tegye meg a kedvéért, mit gyámjai kívánnak, és addig-addig beszélt, mígnem a fiú beleegyezett, hogy elmegy oda egy esztendőre, de nem többre. És ekképpen történt. Girolamo tehát lángoló szerelmével Párizsba ment, s folytonos halogatás közben két esztendeig ottan tartották. Mikor pedig visszatért, szerelmesebb volt, mint valaha, és megtudta, hogy Salvestrája férjhez ment valamely derék ifjúhoz, ki sátorponyvakészítő mester volt, és ezen nagyon elbúslakodott. De látván, hogy úgysem változtathat rajta, kieszelte, hogyan vigasztalódjék; megtudakolta, hol lakik az asszony, és szerelmes ifjak módjára kezdett háza előtt őgyelegni, abban a hiszemben, hogy az asszony nem feledkezett meg róla, mint ahogy ő sem felejtette el. Csakhogy a dolog másképpen volt: az asszony nem emlékezett reá, mintha csak soha nem is látta volna; s hahogy halványan mégis emlékezett reá, ennek éppen az ellenkezőjét mutatta; az ifjú pedig ezt hamar idő múltán észrevette, mégpedig mérhetetlen fájdalommal. Mégis minden követ megmozgatott, hogy újból az asszonynak szívéhez férkőzzék; de látván, hogy mindez semmit nem használ, feltette magában, hogy még az élete árán is beszélni fog vele. S minekutána valamely szomszédtól megtudta az asszony házának elrendezését, egy este, midőn az asszony a férjével valamely mulatságba ment a szomszédságba, titokban belopódzkodott a házba, és az asszonynak szobájában kifeszített sátorponyvák mögött megbújt és várakozott, mígnem azok hazatértek, és ágyba feküdtek; s mikor úgy hallotta, hogy a férj elaludt, odament, hol Salvestrát lefeküdni látta, s kezét annak mellére helyezvén, halkan szólott:

- Alszol már, lelkem?

A menyecske, ki nem aludt még, sikoltani akart, de az ifjú hirtelen rászólt:

- Az Isten szerelméért, ne sikolts, mivelhogy én vagyok a te Girolamód.

Mikor az asszony ezt hallotta, egész teste megreszketett, és szólott ekképpen:

- Jaj, az Istenért, Girolamo, menj innét; elmúlt már amaz idő, mikor gyermekek lévén, szabad volt szeretnünk egymást; mint látod, férjes asszony vagyok, miért is nem szabad immár más férfira vágyakoznom, mint férjemre; annak okáért Istennek nevében kérlek, menj innét; mivelhogy ha férjem észrevesz, még ha egyéb baj nem is szakadna rám, annyira bizonnyal megadnám az árát, hogy soha többé nyugalomban és békességben nem élhetnék vele, holott mostan szeret, s boldogan és nyugodtan élünk együtt.

Az ifjú eme szavak hallmára gyötrő fájdalmat érzett, s eszébe juttatta az asszonynak az elmúlt időt és maga szerelmét, melyet a távolság ugyan nem csökkentett, és könyörögve kérlelte, és közben dús ígéretekkel árasztotta el, de semmire nem ment. Miért is kívánta a halált, s végezetül kérte, hogy ily nagy szerelmének jutalmául engedje meg melléje feküdnie, hogy kicsinyég fölmelegedjék, mivel várakozás közben szinte megdermedett. Megígérte, hogy egy szót sem szól, egy ujjal sem nyúl hozzá, s ha kevéssé fölmelegedett, távozik onnét. Salvestrának némiképpen megesett rajta a szíve, s megengedte, hogy melléje feküdjék, ama feltételekkel, miket ő maga szabott. Az ifjú tehát melléje feküdt, de hozzá nem nyúlt, s mikor gondolatjában egybevetette iránta való hosszú szerelmét s az asszonynak mostani hidegségét és maga elvesztett reményét, föltette magában, hogy egy pillanatig sem él tovább, és visszafojtotta lélegzetét, és mozdulatlanul ökölbe szorította kezét, s ott az asszony mellett meghalt. És kisvártatva a menyecske csodálkozott az ifjúnak tartózkodásán, s mivel félt, hogy a férje felébred, szólongatni kezdte:

- No, Girolamo, miért nem mégy már?

De mivel nem kapott feleletet, azt gondolta, hogy az ifjút elnyomta az álom. Miért is kinyújtotta kezét, hogy felébressze, rázogatni kezdte, s amint hozzáért, észrevette, hogy az hideg, mint a jég; ezen elcsodálkozott; aztán erősebben megfogta, és látván, hogy csak nem mozdul, többször is megrázta, s akkor megismerte, hogy halott; ezen módfelett megszomorodott, s jó darab ideig nem tudta, mitévő legyen. Végül elhatározta, hogy próbát tesz férjével is, mit javallana az, ha mással történt volna ím ez eset. És fölébresztette és elmondta neki azt, mi véle történt, mintha mással történt volna, s megkérdezte, mitévő lenne, ha vele történt volna ez. A derék ember azt felelte, hogy vélekedése szerint a halottat titokban el kellene vinni a házába, és ott hagyni, miből az asszonyra semmi baj nem háramolhatna, mivel, vélekedése szerint, semmi bűnt el nem követett. Szólott akkor a menyecske:

- Hát akkor nekünk is ekképpen kell cselekednünk.

És megfogván férje kezét, odaérintette a halott ifjúhoz. A férje rémülten felugrott, mécsest gyújtott, és semmi pörlekedést nem kezdvén, mivel szentül hitt az asszony ártatlanságában, a holttetemet felöltöztette, késedelem nélkül vállaira vette, és elvitte annak házához, ottan letette, s ott hagyta. Hogy pedig megvirradt, s az ifjút kapuja előtt holtan lelték, nagy jajveszékelést csapott a nép, kiváltképp pedig az anyja, s minekutána az orvosok gondosan megvizsgálták, és semmi sebet avagy sérülést rajta nem leltek, egyértelemmel kimondották, hogy csak fájdalmában halhatott meg, aminthogy valóban így is volt. Elvitték hát a holttetemet az egyik templomba, hová is elment a bánatos anyja, több más rokon és szomszédasszonyokkal, és mint már nálunk szokás, keservesen zokogni kezdtek fölötte és gyászolták. S miközben nagy hangosan siránkoztak, ama derék ember, kinek házában az ifjú meghalt, mondá Salvestrának:

- Ejnye, vess csak fejedre kendőt, s menj el a templomba, hová Girolamót vitték, keveredj az asszonyok közé, és hallgasd ki, mit beszélnek ím ez esetről; én pedig hasonlatosképpen a férfiak közé elegyedem, hogy meghallgassam, ha szólanak-e valamit ellenünk.

Az asszony, kiben későn ébredt fel a szánakozás, beleegyezett, és most már holtában kívánkozott látni azt, kinek életében egyetlen csókkal sem akart kedvére tenni. Elgondolni is csodálatos, mely igen nehéz kifürkészni a szerelemnek erejét! Ama szív, melyet Girolamo virágzó élete nem bírt megnyitni, most a szomorúságban megnyílott, s a régi lángok mind fellobbantak benne, és hirtelen oly szánakozásra facsarodott, midőn a holtnak arcát meglátta, hogy a fejkendőbe burkolódzván előre furakodott az asszonyok között, s meg sem állott, mígnem a tetemhez ért, ottan pedig hangos sikoltással arccal a holt ifjúra vetette magát; arcát pedig nem öntözte bő könnyeivel, mivel alighogy hozzáért, a fájdalom kioltotta életét, miként az ifjúét kioltotta. De aztán az asszonyok, kik még nem ismerték meg, vigasztalni kezdték, és biztatgatták, hogy keljen fel; de mivel csak nem kelt fel, látták, hogy megmerevedett, és akkor fölemelték, s egyszerre megismerték, hogy ez Salvestra és hogy halott. Miért is az asszonyokon, kik ottan voltak, kétszeres szánalom vett erőt, és újra kezdték a siránkozást, még keservesebben; a dolognak híre ment a templomon kívül a férfiak között is, és midőn eljutott a menyecske férjének fülébe, ki azok között volt, az nem hallgatott senkinek vigasztaló és biztató szavaira, hanem nagy ideig csak zokogott.

Minekutána pedig az ott jelenlevők közül sokaknak elbeszélte, mi történt az éjszaka feleségével, s amaz ifjúval, valamennyien nyilván megismerték, mi volt mindkettejök halálának oka, s mind valamennyin erőt vett a fájdalom. Fölemelték tehát a halott asszonyt, s fölékesítették, miként holttetemeket fölékesíteni szokás, és odafektették ama ravatalra az ifjú mellé, s minekutána hosszan elsiratták, mindkettőt egyazon sírba temették: és kiket a szerelem nem tudott egyesíteni életökben, azokat feloldhatatlan közösségben egyesítette a halál.

 

KILENCEDIK NOVELLA

Guiglielmo Rossiglione úr megéteti feleségével Guiglielmo Guardastagno úr szívét,
kit az asszony szeretett, ő maga pedig meggyilkolt; mikor az asszony ezt megtudja,
az ablakból a mélységbe veti magát és szörnyethal, és szerelmesével együtt temetik el

Neifile novellája bevégződött, és nagy szánakozást keltett mind társnőinek szívében; midőn a Király nem akart csorbát ejteni Dioneo kiváltságán, s mivel rajta kívül már csak neki magának kellett novellát mondania, ekképpen fogott szóba:

- Eszembe jut egy novella, kegyes szívű hölgyeim, s mivel oly igen megesik szívetek a boldogtalan szerelem példáin, ezen éppoly szánakozást fogtok érezni, mint az előbbin; mivel előkelőbb emberek voltak, kikkel megesett az, mit elmondani akarok, és végzetük is sokkalta kegyetlenebb volt, mint azoké, kikről előbb szó esett.

Tudnotok kell tehát, hagy miként a Provence-beliek mesélik, élt valamikor Provence-ban két nemes lovag, s mindkettőnek várkastélya és hűbéresei voltak, s egyiknek neve volt Guiglielmo Rossiglione, másiknak Guiglielmo Guardastagno; mivel pedig egyik is, másik is fölöttébb jeles férfiú volt a fegyverforgatásban, igen szerették egymást, és szokások volt mindennémű tornákra, mérkőzésekre és lovagi játékokra együtt s egyforma színekbe öltözötten menniök. És ámbár mindegyik maga kastélyában lakott, s egyik kastély a másiktól jó tíz mérföldnyire esett, mégis megtörtént, hogy Guiglielmo Guardastagno feledvén Guiglielmo Rossiglione úr iránt való barátságát és cimboraságát, halálosan beleszeretett annak gyönyörűséges és kedves feleségébe, és hol ilyen, hol amolyan mesterkedésekkel elérte, hogy a hölgy észrevette ezt, s mivel fölöttébb derék lovagnak ismerte őt, megtetszett neki és szerelem ébredt benne a férfi iránt, olyannyira, hogy nála jobban semmit nem kívánt és nem szeretett, és semmi mást nem óhajtott, mint hogy a férfi megkívánja őt; nem sok időbe telt, s ez is megtörtént, és akkor forró szerelemben egyszer és másszor együtt voltak.

Mivel pedig érintkezésökben nem voltak eléggé óvatosak, történt, hogy a férj neszét vette a dolognak, és igen megháborodott, olyannyira, hogy Guardastagno iránt való nagy szeretete halálos gyűlöletre fordult; de ő jobban tudta ezt rejtekben tartani, mint a szerelmesek ő szerelmöket, és feltette magában, hogy mindenáron megöli a férfit. Hogy pedig Rossiglione ilyen lelkiállapotban volt, történt, hogy Franciaországban nagy lovagi tornát hirdettek, melyről Rossiglione nyomban híradással volt Guardastagnónak és megüzente neki, hogy ha kedve van, jöjjön el hozzá, és majd együtt meghányják-vetik, vajon elmenjenek-e és miképpen. Guardastagno nagy örömmel feleletül adta, hogy másnap okvetlenül elmegy hozzá vacsorára. Rossiglione ennek hallatára észbe vette, hogy most itt az alkalom amannak megölésére, és másnap felfegyverkezvén néhány szolgájával együtt lóra szállt, és várától körülbelül egy mérföldnyire valamely cserjésben lesbe állott, ottan, hol Guardastagnónak el kellett haladnia, s minekutána jó darab ideig várakozott reá, megpillantotta két fegyvertelen szolgája kíséretében, fegyvertelenül, mivelhogy egyáltalán nem tartott tőle; s mikor látta, hogy amaz helyre ért, hol meg akarta támadni, orvul és gonosz indulattal rárohant lándzsájával kezében, és elkiáltotta magát:

- Most meghalsz!

És alighogy így kiáltott, abban a pillanatban már mellébe is döfte lándzsáját. Guardastagno védekezni sem tudott, szólni sem, s amint a lándzsa átfúrta, összeesett és kisvártatva meghalt. Csatlósai nem ismerték meg, ki volt a tettes, megfordították lovukat, és sebes vágtában eliramodtak urok kastélyának irányában. Akkor Rossiglione leszállt lováról, késsel felvágta Guardastagno mellét, tulajdon kezével kitépte annak szívét, s minekutána begöngyöltette azt valamely kopja kis zászlajába, parancsolta egyik csatlósának, hogy hozza utána, embereinek pedig megparancsolta, hogy emez dologról senki ne merészeljen szót ejteni; s megint lóra szállt, és az éjszaka beálltával megtért kastélyába. Az asszony, mikor meghallotta, hogy Guardastagno azon este náluk fog vacsorázni, és nagy sóvárgással várta már őt, most hogy nem látta, fölöttébb elcsodálkozott, és mondá férjének:

- Hogy van az, uram, hogy Guardastagno nem jött el?

Felelte a férje:

- Asszony, üzenetet vettem tőle, hogy csak holnapra lehet itten.

Ezen az asszony némiképp megütközött. Rossiglione pedig leszállt lováról, hívatta a szakácsot, és mondá neki:

- Fogd ezt a vadkanszívet, s készítsd belőle a legpompásabb és legízletesebb fogást, melyet csak tudsz, s ha majd asztalnál ülök, tálald fel ezüst tálban.

A szakács fogta azt, s megfeszítvén minden művészetét és minden ügyességét, apróra vagdalta, és jóféle fűszerszámokat tett belé, s pompás pecsenyét készített belőle. Midőn pedig ideje volt, Guiglielmo úr feleségével együtt asztalhoz ült. Felszolgálták a vacsorát, de a férfinak oly igen marta lelkét az elkövetett gaztett, hogy alig evett valamit. Annak utána a szakács felküldötte ama pecsenyét, melyet is a férj felesége elé helyeztetett, s maga úgy tett, mintha ma este nem volna étvágya, de emez fogást fölöttébb dicsérte. Az asszony, kinek bizony volt étvágya, enni kezdett abból, s ízlett neki; miért is az egészet megette. Mikor a lovag látta, hogy felesége mind az egészet megette, szólott ekképpen:

- Asszony, hogy ízlett néked ez a fogás?

Felelte az asszony:

- Hitemre, uram, pompásan ízlett.

- Isten engem úgy segéljen - mondta erre a lovag -, meghiszem azt, s nem csodálkozom rajta, hogy holtában ízlik néked az, ki életében mindennél jobban ízlett.

Az asszony ennek hallatára kicsinyég meghökkent, annak utána pedig szólt:

- Micsoda? Mit adtál ennem?

Felelte a lovag:

- Az, kit megettél, valóban Guiglielmo Guardastagno úr szíve volt, kit te, hűtlen asszony, oly igen szerettél, és bizonyosra vedd, hogy annak szíve volt, mivelhogy tulajdon kezemmel téptem ki kebléből annak előtte, hogy hazatértem.

Ne is kérdezzétek, vajon fájt-e az asszonynak, mikor meghallotta ezt arról a férfiról, kit mindennél jobban szeretett. Kisvártatva azonban szólott:

- Te becstelen és hitvány lovag módjára cselekedtél; mivelhogy ha én szerelmes páromul választottam őt, ki semmire engem nem kényszerített, s téged ekképpen megbántottalak, én érdemeltem meg a büntetést, nem pedig ő. De Isten mentsen, hogy még valaha más falat lemenjen torkomon oly fölöttébb nemes étek után, mint oly derék és becsületes lovagnak szíve, minő Guiglielmo Guardastagno úr volt.

És felkelt, s az ablakon, mely háta mögött volt, pillanatnyi habozás nélkül hátrafelé kivetette magát. Az ablak igen magasan volt a földtől, miért is a hölgy, amint leesett, nem csupán szörnyethalt, hanem szinte dalrabokra zúzta magát. Guiglielmo úr ennek láttára szörnyen megrémült és észbe kapott, mely gonoszul cselekedett; mivel pedig félt a néptől és Provence grófjától, nyergeltetett és elmenekült. Másnap az egész vidéken híre futott, hogyan esett a dolog; miért is Guiglielmo Guardastagno úr várának népe s mind a hölgy várának népe is keserves gyásszal és siránkozással összeszedte a két holttetemet, s a hölgy kastélyának templomában egy sírba temette mind a kettőt, föléjök pedig verseket írtak, melyek elmondják, kik vannak abban eltemetve, s mi volt az oka haláloknak.

 

TIZEDIK NOVELLA

Valamely orvos felesége halott gyanánt ládába helyezi alvó kedvesét;
a ládát két uzsorás elviszi maga házába. Az ifjú felébred, és tolvaj gyanánt elfogják;
a hölgy szolgálója megvallja a bírónak, hogy ő tette be a férfit ama ládába,
melyet az uzsorások elloptak; miért is a férfi megmenekül az akasztófától,
az uzsorásokat pedig a láda ellopása miatt pénzbírságra ítélik

Minekutána a Király bevégezte elbeszélését, már csupán Dioneónak kellett kötelességét teljesítenie, ki is tudta ezt, de meg a Király is felszólította már, s ezért ekképpen fogott szóba:

- A szerencsétlen szerelmekről mondott elbeszélések, hölgyeim, megszomorították szemünket s szívünket, miért is fölöttébb kívántam már, hogy véget érjenek. Nos hála Istennek, hogy véget értek (ha csak nem akarnám e siralmas portékát magam is valamely szomorú ráadással tetézni, mitől Isten óvjon), s ezért én nem folytatom tovább e fájdalmas tárgyat, hanem valami vidámabbra és kívánatosabbra térek, s ezzel talán jó utat mutatok abban, miről a következő napon kell majd beszélnünk.

Bizonyára tudjátok, szépséges hölgyeim, hogy nem nagy ideje még élt Salerno városában valamely híres-neves seborvos, kinek neve volt Mazzeo della Montagna mester, ki is agg ember létére valamely városabéli szépséges és nemes ifjú hölgyet vett feleségül, kit a város minden más hölgyénél bőségesebben elhalmozott előkelő és gazdag öltözetekkel s más drágaságokkal s minden egyébbel, mi csak egy hölgynek kedvére lehet; viszont igaz, hogy a hölgy legtöbbnyire didergett, mivelhogy a mester nemigen törődött vele, hogy betakargassa. Valamint pedig Ricciardo di Chinzica mester, kiről szólottunk, maga feleségét az ünnepekre oktatgatta, akképpen ez azt magyarázgatta feleségének, hogy ha ki valamely asszonnyal szerelmeskedett, annak tudom is én, hány nap kell, hogy kipihenje magát, s egyéb efféle ostobaságokat; miért is az asszonynak keserű zúgolódás volt élete; de okos és kardos menyecske lévén, feltette magában, hogy nyakába veszi a várost, és a másokét fogja koptatni, hogy az otthonit kímélje; s minekutána számos ifjút szemügyre vett, végezetül megakadt szeme egyiken, kibe minden reménységét, minden gondolatját és minden javát vetette.

Észrevette ezt az ifjú, s mivel neki is tetszett az asszony, hasonlatosképpen forró szerelemmel fordult feléje. Emez ifjúnak neve volt Ruggieri da Jeroli, nemes származású, de gonosz életű és züllött erkölcsű ember, olyannyira hogy nem volt már sem rokona, sem barátja, ki szerette volna vagy szívesen látta volna; és mind szerte Salerno városában hírhedt volt rablásairól és egyéb hitvány gaztetteiről; de az asszony édeskeveset törődött ezzel, mivelhogy mindenki másnál jobban tetszett neki; és valamely szolgálója segedelmével addig-addig mesterkedett, mígnem összekerült az ifjúval. S minekutána kevés ideig élvezték gyönyörűségeiket, az asszony feddeni kezdte őt eladdig folytatott életmódjáért és iránta való szerelmére kérte, hogy hagyjon fel amaz dolgokkal; hogy pedig módot adjon neki erre, kezdette kisebb-nagyobb summa pénzekkel segíteni őt.

Miközben nagy óvatosan ekképpen élték világukat, történt, hogy az orvosnak gondjaira bíztak valamely beteget, kinek fájós volt egyik lába; mikor a mester megvizsgálta ennek baját, megmondotta hozzátartozóinak, hogy ha ki nem veszik ama szuvas csontot, mely combjában vagyon, akkor le kell vágnia tőből a combját, vagy pedig belehal; és ha kiveszi a csontját, meggyógyulhat ugyan, de ő csak úgy vállalja a gyógyítást, mintha a beteg máris halott volna; a hozzátartozói beleegyeztek ebbe, s rábízták a beteget halott gyanánt. Az orvos abban a meggyőződésben, hogy a beteg elaltatás nélkül nem bírja ki a fájdalmat, és nem hagyja majd vagdalni magát, mivel a műtéttel estig kellett várni, reggel valamely keverékből oly italt szűrt, mely azt, ki megissza, oly hosszú időre elaltatja, ameddig az ő vélekedése szerint a fájdalmas gyógyítás eltarthat; emez italt hazahozatta, letette szobájában, de senkinek nem szólt, mi az.

Hogy pedig a vecsernye ideje elérkezett, s az orvosnak éppen indulnia kellett volna betegéhez, üzenetet kapott bizonyos Amalfi-beli kebelbarátaitól, hogy hagyja ottan minden dolgát, és nyomban jöjjön hozzájok, mivelhogy nagy verekedés volt ottan, és sokan megsebesültek. Az orvos tehát másnapra halasztotta a combnak gyógyítását, bárkára szállott, és elment Amalfiba; miért is az asszony tudván, hogy férje nem tér haza éjszakára, szokása szerint titokban elhívatta Ruggierit és bebocsátotta szobájába, és bezárta abban, mígnem a ház népe mind aludni tért. Ruggieri tehát ottan várakozott a szobában, s már vagy azért, mert sokat fáradozott napközben, vagy mert sós ételt vacsorázott, vagy csupa megszokásból rettenetesen megszomjazott; és akkor megpillantotta az ablakban amaz üveg vizet, melyet az orvos a beteg számára készített, s abban a hiszemben, hogy ivóvíz, szájához emelte, és fenékig kiitta; és nem sok időbe telt, hogy szörnyű álmosság fogta el és elaludt. Az asszony, mihelyt csak szerét ejthette, bement abba a szobába, s hogy Ruggierit álomban lelte, költögetni kezdette, és suttogó hangon szólítgatta, hogy keljen fel; de mind hiába: az bizony meg se mukkant, meg se moccant. Miért is az asszony némiképpen bosszankodott, s erősebben megrázta, mondván:

- Kelj fel, álomszuszék; mentél volna haza, ha aludni akartál, ne jöttél volna hozzám.

Ruggieri a ráncigálástól földre zuhant a ládáról, melyen feküdött, s oly érzéketlennek látszott, mint valami holttetem. Ezen az asszony némiképpen megrémült, próbálgatta felemelni, erősebben rázogatta, és megráncigálta az orrát, és megrángatta a szakállát; de mindhiába: azt bizony jól elnyomta a buzgóság. Miért is az asszony félni kezdett, hogy netalán meghalt; mégis még jól belecsípett a húsába és gyertyalánggal égette, de hiába; az asszony tehát, ki nem volt orvos, miképpen férje orvos volt, szentül halottnak hitte. Mivel pedig a világon mindennél jobban szerette, mondanom sem kell, mely igen elbúslakodott; s mivel nem mert lármát csapni, csendben siratni kezdette, és szomorkodott eme szerencsétlenségén. De kevés idő múltán az asszony attól tartván, hogy veszteségét gyalázattal tetézi, gondolta: késedelem nélkül módját kell ejtenie, hogy valamiképpen eltávolítsa a holttetemet a házból; s mivel ebben nem tudott kiokosodni, halkan szólította szolgálóját, s elmondván néki szerencsétlenségét, tanácsát kérte. A szolgáló fölöttébb elálmélkodott, s maga is rázogatta és csipkedte az ifjút, de látván, hogy nincs benne élet, azt mondta, mit az asszony mondott, hogy tudniillik ez valósággal meghalálozott; tehát tanácsolta, hogy vigyék ki a házból. Felelte erre az asszony:

- Hát hová vihetjük, hogy holnap gyanút ne foghassanak, ha látják majd, hogy innen viszik ki?

Felelte erre a szolgáló:

- Madonna, ma este későn láttam szomszédunknak, az asztalosnak műhelye előtt egy nem valami nagy ládát, s ha még a mester nem vitte be házába, éppen kapóra jönne nekünk, mivelhogy abba beletehetjük ím ez tetemet, aztán két-három tőrszúrást ejthetünk rajta s otthagyjuk. Ha ki megleli őt ebben a ládában, nem tudnám, miért hinné, hogy éppen innét vitték oda, nem pedig máshonnan; sőt azt fogja hinni, hogy mivel garázda legény volt, bizonyosan rosszban sántikált, s valamely ellensége leszúrta, és beletette ebbe a ládába.

A hölgy javallotta szolgálójának tanácsát, csak épp a tőrszúrásba nem egyezett bele, mondván: a világért sem veszi lelkére, hogy ilyesmit cselekedjék, és kiküldötte megnézni, ha vajon ott van-e még a láda, ahol látta; az pedig visszatért, s megjelentette, hogy ott vagyon. Tehát a szolgáló, ki fiatal és izmos leány volt, az asszonynak segedelmével vállaira vette Ruggierit, s miközben az asszony előrement kémlelni, ha nem jő-e valaki, odaértek a ládához, beletették az ifjút, rázárták a fedelet s ott hagyták.

Kevés napoknak annak előtte beköltözött ott az egyik házba két ifjú, kik uzsorára kölcsönöztek, és szíves-örömest beseperték a pénzt, de csak nagy nehezen adtak ki egy garast is; mivel pedig házi bútorra volt szükségük, s előtte való napon látták amaz ládát, összebeszéltek, hogy ha éjjelre is ott marad, beviszik házukba. Midőn pedig az éjfél elérkezett, kiosontak házukból, ott lelték a ládát, és nem sokat vizsgálgatták, hanem - bár kissé nehéznek érezték - hirtelen bevitték házokba, és letették ama szoba mellett, melyben feleségeik aludtak, s arra sem ügyeltek, hogy rendesen a fenekére állítsák; aztán ott hagyták, s aludni tértek.

Ruggieri, ki jó nagyot aludt, s már megemésztette az italt, s annak ereje megszűnt, mivel reggel felé járt az idő, felébredt; és ámbár álma megszakadt, és érzékei visszanyerték erejöket, mégis némi kábulat maradt fejében, mely nem csupán amaz éjszakán, hanem még napokkal utóbb is hatalmában tartotta; és felnyitotta szemét, de semmit nem látott, s akkor kezeivel ide-oda tapogatódzott, s észrevette, hogy ládában van; akkor pedig kezdte törni fejét, s ekképpen töprenkedett magában: "Mi ez? Hol vagyok? Alszom, avagy ébren vagyok? Arra bizony emlékszem, hogy ma este elmentem kedvesem szobájába s most mintha valami ládában volnék. Mit jelent ez? Talán visszatért az orvos, vagy más baj esett, hogy az asszony, miközben aludtam, ebben rejtett? Igen, igen, bizonyosan így lesz." Annak okáért csendben maradt, és hallgatódzott, vajon hall-e valamit; és jó darab ideig ekképpen maradván, fölöttébb kényelmetlenül érezte magát a szűk ládában, s oldala is fájt, amelyen feküdt; másik oldalára fordult tehát, ezt pedig oly ügyesen végezte, hogy egyik csípőjével nekifeszülvén a láda oldalának, mely nem feküdt vízirányosan, megingatta azt, végezetül pedig feldöntötte; az pedig estében nagy zajt csapott, melyre az asszonyok, kik a szomszéd szobában aludtak, felébredtek és megijedtek, s ijedtökben meg se mukkantak. Ruggieri a láda zuhanására igen megrémült, de észrevette, hogy zuhanás közben kinyílt, s annak okáért mindenekfelett, akármi áron is, ki akart jutni belőle, mintsem benne maradni. Mivel pedig nem tudta, hol van, lépésről lépésre kezdett előre tapogatódzni a házban, hogy megpróbálja, talál-e lépcsőt vagy ajtót, melyen kiosonhat, mikor az asszonyok, kik felébredten, meghallották eme topogást és megszólaltak:

- Ki az?

Ruggieri, nem ismervén a hangot, semmit sem felelt; miért is az asszonyok kiáltozni kezdettek a két ifjúért, kik mélyen aludtak, mivel sokáig ébren voltak, és semmit nem hallottak mindezekből. Az asszonyok tehát még jobban megrémültek, felkeltek, az ablakhoz siettek, és kiáltozni kezdtek:

- Tolvaj, tolvaj!

Annak okáért mindenfelől számos szomszéd szaladt össze, és tódult a házba, egyik a tetőn, másik egyfelől, harmadik másfelől; hasonlatosképpen az ifjak is felébredtek ím ez zajra és felkeltek. Ruggierit pedig (ki hogy itten látta magát, szinte magánkívül volt ámulatában, s nem tudta, merre meneküljön vagy menekülhetne) elfogták, kezökre adták a városi helytartó poroszlóinak, kik a lármára odafutottak; mikor pedig a bíró elébe vezették, mivelhogy általában elvetemedett ember hírében állott, késedelem nélkül kínpadra vonták, s akkor megvallotta, hogy rablásnak okáért hatolt be az uzsorások házába; miért is a bíró késedelem nélkül olyképpen határozott, hogy felkötteti. Másnap szerte egész Salernóban híre futott, hogy Ruggieri rablásnak okából behatolt az uzsorások házába; mikor pedig a hölgy és szolgálója ezt meghallották, e fordulaton úgy elálmélkodtak, s a dolgot oly igen furcsállották, miképpen szinte már maguk is elhitték, hogy mit az elmúlt éjszakán cselekedtek, nem is cselekedték, hanem csupán álmodták; ezenfelül pedig ama veszedelem miatt, melybe Ruggieri cseppent, az asszony oly nagy fájdalmat érzett, hogy szinte belebolondult. Nem sokkal reggeli fél kilenc után az orvos megtért Amalfiból, és szólott, hogy hozzák el amaz italt, mivel gyógyítani akarja betegét; midőn az üveget üresen lelte, nagy lármát csapott, hogy már az ő házában semmit békén nem hagynak. Az asszony, kit egyéb fájdalom marcangolt, mérgesen felelt, mondván:

- Mit szólnál, mester, ha valamely nagy dolog történne, hogy ily nagy hűhót csapsz azért, mert egy üveg vized kiömlött? Hát nincs belőle több a világon?

Felelte erre a mester:

- Asszony, te azt hiszed, hogy tiszta víz volt; de nem úgy van ám, hanem bizony álomital volt az.

S még elmondotta, mely célból készítette azt. Az asszony ennek hallatára nyomban kitalálta, hogy Ruggieri megitta ezt az italt, s annak miatta vélték halottnak; szólott tehát:

- Merster, mi bizony nem tudtuk, készíts tehát másikat.

A mester látván, hogy egyebet nem tehet, még egyszer elkészítette az italt; kevéssel utóbb a szolgáló, ki asszonyának parancsára lement megtudni, mit beszélnek Ruggieri felől, visszatért és szólott:

- Madonna, Ruggierit mindenki elítéli, s amennyire én megtudhattam, nincs egyetlen rokona sem, ki segítségére kiállt volna, avagy hajlandó volna kiállani; mindenek bizonyosra veszik, hogy holnap a vérbíró felkötteti. És ezenkívül más újságot is akarok jelenteni neked, mivel úgy hiszem, megértettem, hogyan jutott be az uzsorások házába; halljad tehát: jól ismered itt mellettünk az asztalost, kinél ama láda volt, melyben Ruggierit rejtettük; az imént szörnyű civakodása volt bizonyos emberrel, kié nyilván amaz láda volt; tudniillik ez az ember kérte a ládáért járó pénzt, a mester pedig felelte, hogy ő bizony nem adta el a ládát, s mi több, az éjszaka ellopták tőle; felelte erre amaz: "Nem igaz, eladtad a két ifjú uzsorásnak, miként ők magok mondották nekem ma éjjel, s magam is láttam házokban, mikor Ruggierit elfogták." Felelte erre az asztalos: "Hazudnak, mivelhogy én nekik soha nem adtam el, hanem ők a most múlt éjszakán ellopták tőlem. Gyerünk csak hozzájok." És egyetértésben elmentek az uzsorások házába, én pedig hazajöttem. Én megértem, s magad is láthatod, hogy Ruggierit onnan, hol meglelték, ekképpen vitték ama házba; de hogy miképpen támadott fel, azt meg nem foghatom.

Akkor az asszony tisztára megértette, hogyan történt a dolog; elmondta szolgálójának, mit férjétől hallott, s kérte, hogy segítse őt Ruggieri megmentésében, mivel ha akarja, megmentheti Ruggierit, s egyúttal megóvhatja asszonyának becsületét. Felelte a szolgáló:

- Madonna, csak mondd meg, hogyan, s én szíves-örömest mindent megteszek.

Az asszony, kinek bizony körmére égett a dolog, hirtelen ötlettel kitalálta, mit kell tennie, s apróra elmondotta szolgálójának. Az tehát mindenekelőtt elment az orvoshoz, és zokogván ekképpen szólott hozzá:

- Uram, bocsánatodat kell kérnem valamely nagy bűnömért, melyet ellened elkövettem.

Kérdezte a mester:

- Ugyan mi az?

A szolgáló pedig sűrű könnyhullajtás közben szólott:

- Uram, te tudod, kicsoda Ruggieri da Jeroli, kinek is én megtetszettem, s félig félelemből, félig szerelemből úgy esett, hogy kedvesévé lettem; mivel pedig tudta, hogy tegnap este nem vagy itthon, addig-addig hízelkedett, mígnem bevezettem szobámba, hogy vélem háljon; hogy pedig megszomjazott, hamarjában nem tudtam, hová szaladjak vízért vagy borért, s nem akartam, hogy meglássa őt feleséged, ki a nagy teremben volt; eszembe jutott, hogy láttam szobádban egy üveg vizet; elszaladtam hát érte, s odaadtam innia, az üveget pedig visszatettem oda, honnét elvettem, miért is, mint hallom, nagy lármát csaptál. Hát bizony megvallom, gonoszat cselekedtem, de ki ne vétkeznék néhanapján? Szívemből szánom-bánom, hogy elkövettem e bűnt; s nem csupán ezt, hanem azt is, mi ennek nyomában következett, tudniillik, hogy Ruggieri hamarosan halállal bűnhődik; annak okáért minden erőmből kérlek, bocsáss meg nékem, s adj engedelmet, hogy elmehessek Ruggierit megsegíteni abban, mit érette tehetek.

Bár az orvos nagyon mérges volt, ennek hallatára mégis tréfálkozva felelte:

- A penitenciát már te magad kiszabtad magadra, midőn azt hitted, hogy ma éjjel valamely ifjú lesz nálad, ki alaposan megdögönyöz, s helyette álomszuszékot kaptál; hát csak menj, s munkálkodjál kedvesed megmentésén, máskor azonban óvakodjál házamba vezetni őt, mivelhogy akkor megfizetek neked mind ezért, mind amazért.

A szolgáló úgy vélte, hogy az első vágás pompásan sikerült, tehát ahogy csak lábai bírták, elment a börtönbe, hol Ruggieri sínylődött, s addig-addig környékezte a porkolábot, mígnem megengedte, hogy Ruggierivel beszéljen. Akkor a szolgáló kioktatta őt, hogy miképpen feleljen a bírónak, ha meg akarja menteni bőrét, s addig mesterkedett, mígnem bejutott a vérbíró színe elébe. Ki is minek előtte meghallgatta, mivelhogy a szolgáló pirospozsgás és tűzrőlpattant leányzó volt, előbb be akarta akasztani horgát Istennek e kis keresztény leányzójába, ez pedig, hogy szívesebb meghallgatást nyerjen, éppenséggel nem húzódozott; hogy pedig felkelt a köpülésből, szólott:

- Uram, te tolvaj gyanánt elfogattad Ruggieri da Jerolit, holott nem igaz, amivel vádolják.

És elejétől kezdve apróra elmondotta néki az egész esetet, miképpen engedte be kedvesét az orvosnak házába, miképpen adta néki innia az álomitalt, mivelhogy nem ismerte azt, és hogyan tette a ládába halott gyanánt; annak utána elmondotta az asztalosmesternek és a láda gazdájának beszélgetését, melyet kihallgatott, és ekként megbizonyította, hogyan jutott Ruggieri az uzsorások házába. A vérbíró látván, hogy könnyűszerrel megállapíthatja, vajon igaz-e ez, mindenekelőtt kihallgatta az orvost, hogy csakugyan úgy volt-e az álomitallal, s megtudta, hogy valóban úgy volt; annak utána maga elébe idéztette az asztalost s a ládának tulajdonosát és az uzsorásokat, és sok huzavona után megállapította, hogy az uzsorások a múlt éjszakán ellopták a ládát, s házukba vitték. Végezetül maga elé hozatta Ruggierit, megkérdezte, hol tanyázott előtte való este; ki is felelte, hogy nem tudja hol tanyázott, de arra jól emlékszik, hogy éjszakára elment tanyázni Mazzeo mester szolgálójához, kinek szobájában vizet ivott, mivelhogy kegyetlenül megszomjazott; de hogy aztán mi történt vele, nem tudja, csak annyit tud, hogy mikor az uzsorások házában felébredt, ládában lelte magát.

A vérbíró az eset hallatára pompásan mulatott rajta, s a szolgálóval és Ruggierivel és az asztalossal és az uzsorásokkal többször egymás után elmondatta azt. Végezetül megismervén Ruggieri ártatlanságát, az uzsorásokat a láda ellopása miatt tíz unciára ítélte, Ruggierit pedig szabadon bocsátotta. Ne kérdezze senki, mekkora volt ennek öröme; kedvese pedig ugyancsak kimondhatatlanul örvendezett. Annak utána pedig kedvesével és a jóságos szolgálóval, ki a tőrrel meg akarta szurkálni, még sokszor kacagott és mulatott az eseten, szerelmöket s egymás mulattatását egyre nagyobb gyönyörűséggel folytatván.

Kívánom, hogy nékem is ez jusson részemül, de ládába ugyan ne dugjanak.

Ha az előbbi novellák a bájos hölgyek szívét megszomorították, ez az utolsó, Dioneo novellája, oly jóízűn megnevettette őket, különösképpen mikor azt mondta, hogy a vérbíró beakasztotta a horgot, hogy egészen megkönnyebbültek ama szomorúságtól, melyet a többi novellák miatt éreztek. De midőn a Király látta, hogy a nap immár halványodni kezd, s uralkodásának vége elérkezett, nyájas szavakkal mentegette magát a hölgyek előtt azért, mit elkövetett, vagyis, hogy oly komor tárgyat szabott az elbeszéléseknek, minő a szerelmesek szerencsétlensége; e mentegetődzés után felkelt, levette fejéről a babérkoszorút, s miközben a hölgyek kíváncsian várták, kinek a fejére teszi, nagy udvariasan Fiammetta aranyszőke fejére illesztette mondván:

- Fejedre teszem ím a koszorút, mivelhogy a mai zordon nap miatt bárki másnál jobban meg tudod majd vigasztalni társnőinket a holnapi nappal.

Fiammetta - kinek aranyszőke göndör haja hosszan leomlott vakító fehér és finom vállaira, arca pedig gömbölyded volt, s fehér liliomok és piros rózsák egymásba simuló színeiben ragyogott, szeme pedig mint vándorsólyom szeme - akkor piciny száját mosolyra nyitván, miközben két ajka rubintkő gyanánt megcsillant, ekképpen felelt:

- Filostrato, én szívesen elfogadom; s hogy jobban észbe vedd, mit cselekedtél, már mostan rendelem: ki-ki készülődjék, hogy holnap oly szerelmesekről kell novellát mondanunk, kik kemény és siralmas megpróbáltatások után megnyerték boldogságukat.

Ezt az indítványt mindenki javallotta. Ő pedig hívatta az udvarmestert, és vele egyetemben rendelkezett a szükséges dolgok felől, s minek utána az egész társaság felkelt ültéből, mind a vacsora idejéig nyájasan elbocsátotta őket.

Némelyek tehát elszéledtek a kertben, melynek szépségét egykönnyen ugyan meg nem unhatták, mások a malmok irányában mentek, melyek a kerten kívül őröltek; ki erre, ki arra, s hajlandóságok szerint különb-különbféleképpen mulatták magokat mind a vacsora idejéig. Mely is midőn elérkezett, szokások szerint mind egybegyülekeztek nagy jó kedvben a gyönyörű szökőkút mellett, és pompásan megvacsoráztak. Asztalbontás után pedig szokások szerint táncba és énekbe kezdettek, s miközben Filoména vezette a táncot, szólott a Királynő:

- Filostrato, nem szándékozom eltérni elődeimtől, hanem miként ők cselekedték, nékem is szándokom, hogy uralkodásom alatt dalt énekeljetek; mivel pedig bizonyosra veszem, hogy dalaid is éppen olyanok, mint novelláid, rendelem, hogy oly dalt énekelj, mely néked legjobban tetszik, nehogy ezen kívül még több napunkat felzaklassad szomorúságaiddal.

Filostrato azt felelte, hogy szívesen; és késedelem nélkül énekelni kezdett, amint következik:

Sírásom bizonyítja:
Valahányszor a szív nyilallik okkal,
Ámort csapták be rút fondorlatokkal.

Ámor! Midőn becsempészted szívembe,
Azt, akiért hitemtől megraboltan
Sóhajtozom, hiába:
Úgy mutatád, mint kinek annyi bája,
Hogy érte minden kín gyönyörű volna.
Hisz te küldéd nekem, te,
S én vártam őt esengve,
S hogy tévedésem későn ismerém fel,
Szívem tele búval s keserűséggel.

Ráébredvén, hogy álnokul kijátszott,
S hogy az ki volt egyedüli reményem,
Cserbenhagyott, beláttam:
Akkor, midőn legnagyobb boldogságban
Úszván, hittem, csak én vagyok kegyében,
S szívemben gondok, vádak
Célpontot nem találtak:
Megtudtam, hogy örömet másnak érlel,
S számkivetve mehetek tőle én el.

Látván magam ilyen sorsnak kitéve,
Szívemnek keserű sírása támadt,
Mely máig benne reszket;
Szidom is váltig a napot, a percet,
Amelyben legelőször rátapadtam
Izzóan szép szemére,
Mely annyi jót igére.
S csalatkozott hittel, megtört reménnyel
Átkozza lelkem, mely sírván enyész el.

Hogy mily vigasztalan e kín s kegyetlen,
Uram, érezheted: oly fájdalommal
Panaszolom tenéked.
Mondom, oly szörnyen s iszonyúan éget,
Hogy a halált várom bizodalommal.
Várom, Uram, szünetlen,
Hogy végre már kietlen
Sorsom lezárja egy áldott ütéssel,
S oda vigyen, hová e kín nem ér el.

Gyászomban egy maradt vigasztalásul
S menekülésül: közeli halálom.
Küldd hát gyorsan, könyörgöm!
Ámor, szüntesd meg kínjaim e földön,
Hol nyugtomat többé már nem találom.
Csalódtam, jaj! Elárul
Vígság, öröm csalárdul.
Hadd töltse holtom azt örvendezéssel,
Ki már lobog új szerelem hevével.

Balladácskám, nem baj, ha nem találhat
Örömet benned valaki: nincs még egy,
Ki mint én, úgy dalolna!
Csak egy kérésem volna:
Keresd meg Ámort s hadd sírja ez ének,
Milyen keserű bánat
Jegyzett el a halálnak,
És kérd meg: jobb kikötőbe vivén el,
Áldjon meg engem örök békességgel.

Eme dalnak szavai nyilván megmutatták Filostrato lelkének állapotját s ennek okát; s talán még világosabban elárulta volna ezt egyik hölgynek arca, ki a táncban volt, hahogy a leszálló éjszaka el nem födözte volna az arcába szökkenő pirulását. De minekutána dalát bevégezte, több mást elénekeltek még, mígnem elérkezett a nyugalomra térés ideje: miért is a Királynő parancsára ki-ki szobájába vonult.

Végződik a Dekameron negyedik napja

 

Ötödik nap

VÉGZŐDIK A DEKAMERON NEGYEDIK NAPJA: KEZDŐDIK AZ ÖTÖDIK,
MELYEN FIAMMETTA URALKODÁSA ALATT OLY SZERELMESEKRŐL
LÉSZEN SZÓ, KIK KEMÉNY ÉS SIRALMAS MEGPRÓBÁLTATÁSOK
UTÁN MEGNYERTÉK BOLDOGSÁGUKAT

Keleten immár egészen kivilágosodott, és a fellövellő napsugarak egész féltekénket megvilágosították, midőn Fiammetta a madarak édes dalaira, melyek a napnak első órájában szerte a fákon vidáman felcsattogtak, felkelt, s felkeltette mind a többi hölgyeket s a három ifjút, és lassú léptekkel leszállott a mezőre, s a tágas síkságon a harmatos fűben sétálgatott társaságával, különb-különbféle beszélgetésekben, mígnem a nap jó magasra hágott. De midőn úgy érezte, hogy a napsugarak immár forrón tűznek, a ház felé irányította lépteit. Midőn pedig odaérkeztek, pompás borokkal és csemegékkel üdítette csekély fáradságukat, s akkor a kellemetes kertben szórakoztak mind az ebéd idejéig. Mely is midőn elérkezett, s a figyelmes udvarmester ahhoz mindent előkészített, néhány táncdalt énekeltek, s akkor a Királynő kívánságára vidám hangulatban asztalhoz ültek. S minekutána rendben és jókedvben megebédeltek, nem feledték a táncnak eleddig megtartott szokását, hanem ének- és zenekísérettel néhány kört lejtettek. Annak utána pedig a szundítás idejére a Királynő valamennyit elbocsátotta; némelyek pedig szundítani tértek, mások szórakozás okából ott maradtak a pompás kertben. De a Királynő kívánságára kevéssel három óra után valamennyien egybegyülekeztek a szokott módon a szökőkút mellett. S minekutána a Királynő pro tribunali helyet foglalt, Pamfilo felé fordulván, mosolyogva parancsolta neki, hogy kezdje meg a szerencsésen végződő novellák sorát. Ez pedig készséges hajlandósággal megfogadta annak szavát, és szólott ekképpen.

 

ELSŐ NOVELLA

Cimonénak a szerelemtől megjön az esze, és kedvesét, Efigeniát hajón
megszökteti; Rodoszban börtönbe kerül, melyből Lisimaco kiszabadítja;
akkor annak segítségével elrabolja Efigeniát és Cassandrát menyegzőjük napján,
s velök együtt Krétába szökik; s minekutána mindegyik feleségül veszi kedvesét,
velök együtt hazahívják őket

Sok novella kóvályog a fejemben, kedves hölgyeim, melyeknek elbeszélésével a mai napot, mely vidámnak ígérkezik, megkezdhetném: ezek közül egy különösképpen kedvemre vagyon, mivelhogy ebben megláthatjátok nem csupán a boldog véget, mely mai elbeszéléseink tárgya, hanem azt is: mely szentek, hatalmasak és jótékonyak Ámornak erői, melyeket sokan kárhoztatnak és becsmérelnek, azonban igaztalanul, mivel nem tudják, mit beszélnek. E megismerés pedig, ha nem tévedek, bizonyára kedvetekre leszen, mivelhogy vélekedésem szerint magatok is szerelmesek vagytok.

Tehát miként a ciprusiak régi történeteiben olvassuk, élt Ciprus szigetén valamely fő nemes úr, kinek neve volt Aristippo, ki minden földi javakban gazdagabb volt minden földijénél; és minden másnál boldogabb ember lett volna, hahogy egyetlen dologban nem szomorította volna meg a sors. Ez pedig az volt, hogy egyéb gyermekei között volt egy fia, ki nagyságban és szépségben ugyan különb volt mind a többi ifjaknál, de szinte hülye s félkegyelmű, igazi neve pedig Galeso volt; de mivel sem tanítómestere fáradozással, sem atyja kedveskedéssel avagy veréssel, sem bárki más semmi módon nem tudott a fejébe verni néminemű tudományt avagy jó erkölcsöt, továbbá durva és idétlen hangja, s inkább állathoz, mint emberhez illendő viselkedése miatt csúfolkodásból mindenki Cimone néven nevezte, mi is az ő nyelvükön annyit jelent, mint a miénken Félkegyelmű. E fiúnak kárba veszett élete miatt atyja igen nagyon búslakodott; mivel már letett minden reményről, parancsolta neki: menjen ki valamely birtokára, s ottan éljen jobbágyaik között, hogy fájdalmának ím ez oka ne legyen szüntelenül szeme előtt; minek is Cimone igen megörült, mivelhogy a paraszti emberek erkölcsei és szokásai inkább kedvére voltak, mint a városiak. Cimone tehát kiment a falura, és ottan paraszti munkákban foglalatoskodott.

Történt pedig egy napon, hogy délidő után, midőn vállára vetett bottal éppen általment egyik birtokról a másikra, betévedt valamely kis erdőbe, mely a legszebb volt ama vidéken, s mivel éppen május hónapja járta, már egészen kilombosodott. Amint ezen keresztülhaladt - miként sorsa vezérelte -, sudár fákkal környékezett tisztásra bukkant, melynek egyik sarkában, gyönyörű és hideg vizű forrás mellett, a zöld pázsiton megpillantott egy gyönyörűséges alvó leányzót, kinek testét oly lenge ruha fedte, hogy vakító fehérségéből szinte semmit el nem rejtett, és csupán övétől lefelé födözte hófehér vékony takaró, lábainál pedig ugyancsak két nő meg egy férfi aludt, eme leánynak szolgái. Midőn Cimone a leányt meglátta, mintha még soha életében nőt nem látott volna, botjára támaszkodván megállott, és némán, határtalan elragadtatással elmerült a leány szemléletében. És bárgyú lelkében, melybe ezernyi oktatás nem tudott szikrányi nemesebb érzést beojtani, érezte valamely gondolatnak ébredezését, s most pallérozatlan és durva elméjében feltámadott a gondolat, hogy ez a leggyönyörűbb teremtés, kit földi ember valaha is látott. És annak utána sorra szemügyre vette testének részeit, és magasztalta haját, melyet színaranynak vélt, homlokát, orrát és száját, nyakát és karjait, különösképpen pedig keblét, mely még alig domborodott; és parasztból hirtelen a szépségnek ítélőbírájává emelkedvén, fölöttébb kívánkozott látni szemét, mely mélységes álomban elnehezülten zárva volt, és hogy csak láthassa, már-már felébresztette a leányt. De mivel sokkalta szebbnek látta, mint mindama nőket, kiket eladdig látott, gondolkodóba esett, ha vajon nem istennő-e, s mégiscsak volt annyi esze, mellyel megítélhette, hogy isteni személyek nagyobb tiszteletre méltók a földieknél, s ennek okáért türtőztette magát, és várakozott, mígnem az magától felébred. És ámbár túlságosan hosszúnak érezte a várakozást, a szokatlan gyönyörűség oly igen lenyűgözte, hogy nem tudott elmozdulni onnét. Történt tehát, hogy a leány, kinek neve Efigenia volt, nagy idő múltán felébredt, mégpedig előbb, mint bármelyik cselédje, és fölemelte fejét, és kinyitotta szemét; s mikor maga előtt látta Cimonét, botjára támaszkodva, fölöttébb elálmélkodott és mondá:

- Cimone, mit keresel itt az erdőben ím ez órán?

(Cimonét mind deli termetéről, mind faragatlanságáról, mind pedig atyjának nemessége és gazdagsága révén a szigeten szinte mindenki ismerte.)

Az ifjú semmit nem felelt Efigenia szavaira, de mikor látta, hogy szemét kinyitotta, mereven rábámult, és úgy érezte, hogy abból oly édesség árad, mely soha nem érzett gyönyörűséggel tölti el. A leány ennek láttára kezdett attól tartani, hogy ez a merev bámészkodás még majd olyasvalamire ösztökéli annak paraszti otrombaságát, hogy abból magára szégyen háramolhat, miért is szólította cselédeit, fölkelt, és mondotta néki:

- Cimone, Isten áldjon.

Felelte erre Cimone:

- Én veled megyek.

És ámbátor a leány még mindig félt, s ezért nem fogadta el kíséretét, mégis csak akkor tudott megszabadulni tőle, mikor az már egészen a házáig elkísérte; innen pedig Cimone atyjának házába ment, s kijelentette, hogy semmi áron nem megy vissza többé a birtokra. Bármily kellemetlen volt ez atyjának és övéinek, mégis belenyugodtak otthonmaradásába, mivel meg akarták tudni, mi ok késztette arra, hogy eddigi életmódját megváltoztassa. Minekutána tehát Cimone szívébe, melybe eleddig semminemű tanítás nem tudott behatolni, Efigenia szépsége által behatolt Ámornak nyílvesszeje, hamar idő múltán elméje egyre jobban kibontakozván, csodálatba ejtette atyját és övéit s mindenki mást, ki csak ismerte. És mindenekelőtt megkérte atyját, hogy járassa őt olyan ruhákban s minden egyéb ékességekben, mint ahogy testvérei jártak, mit is atyja nagy örömmel megtett. Annak utána pedig derék ifjakkal társalkodván, eltanulta tőlük a viselkedésnek mindama módjait, melyek nemes urakhoz s különösképpen szerelmes ifjakhoz illenek, s mindenek igen nagy csodálkozására hamar idő múltán nem csupán a betűvetést tanulta meg, hanem egyike vált belőle a legműveltebb embereknek; annak utána pedig (mivel mindennek oka Efigenia iránt való szerelme volt) nem csupán durva és parasztos hangját váltotta illendő városiasra, hanem mesteri módon megtanult énekelni és muzsikálni, és a lovaglásban s mind a tengeri, mind a szárazföldi hadviselésben fölöttébb ügyes és vitéz emberré vált. Egy szó, mint száz (hogy ne soroljam fel apróra minden jelességét), négy esztendő sem telt el ama nap óta, hogy szerelembe esett, és máris a legkedvesebb, legszeretetreméltóbb ifjúvá fejlődött, és semmi jelességben nem volt hozzája fogható ifjú Ciprus szigetén.

Nos tehát, bájos hölgyeim, mit gondoljunk Cimone felől? Bizonyára azt, hogy ama kiváló jelességeket, melyekkel az ég ez ifjúnak nemes lelkét megáldotta, az irigy szerencse erős kötelékekkel lenyűgözte, és elzárta szívének valamely rejtett zugába, melyeket is Ámor sorra letépett és összetört, mivelhogy ő a sorsnál is hatalmasabb, és mint a szunnyadó tehetségek ébresztője, azokat a szörnyű homálynak sötétjéből maga erejével fölhozta a ragyogó világosságra, nyilván megmutatván, mely mindennémű helyekről kiszabadítja a néki hódoló lelkeket, s hová vezéreli őket sugaraival. Ámbár Cimone, Efigenia iránt való szerelmében, ifjú szerelmesek gyakori szokása szerint bizonyos dolgokban túlságba tévedt, mégis Aristippo meggondolván, hogy Ámor változtatta birkából emberré, nem csupán türelmesen békén hagyta, hanem még biztatta is, hogy szerelméért mindenben maga kedve szerint cselekedjék. De Cimone, ki nem engedte, hogy Galesónak nevezzék, visszaemlékezvén, hogy Efigenia is e néven hívta őt, tisztes végre akarván juttatni szándokát, többször is kérőket küldött Cipseóhoz, Efigenia atyjához, hogy adja hozzá a leányt feleségül, de Cipseo mindannyiszor azt felelte, hogy ő már odaígérte a leányt bizonyos Pasimunda nevezetű rodoszi nemes ifjúnak, és esze ágában sincs megszegnie néki adott szavát. Mikor pedig Efigenia menyegzőjének ideje elérkezett, és jövendőbeli férje érte küldött, Cimone ekképpen szólott magában: "Most itt az ideje megmutatnom, ó, Efigenia, mennyire szeretlek. Általad lettem emberré, és ha megnyerhetlek, bizonyosra veszem, hogy boldogabb leszek akármely Istennél: és bizony vagy megnyerlek, vagy meghalok." És ekképpen töprenkedvén nagy titokban összeszedett néhány nemes ifjút, kik barátai voltak, és titokban fölszereltetett egy hajót mindennel, mi a tengeri csatához szükséges, és tengerre szállott, várakozván ama hajóra, melynek Efigeniát férjéhez kellett vinnie Rodoszba. Efigenia pedig, miután atyja pompásan megvendégelte férjének barátait, tengerre szállott, s akkor Rodosznak fordították a hajó orrát, és útnak indultak. Cimone, ki semmit nem aludt, másnap rajtuk ütött hajójával, és a hajó orráról nagy hangon átkiáltott azokhoz, kik Efigenia hajóján voltak:

- Megálljatok, vonjátok be a vitorlákat, vagy pedig legyetek készen, hogy erőt veszünk rajtatok, és a tengerbe süllyesztünk.

Cimone ellenfelei a fedélzeten fegyvert fogtak, és készülődtek a védekezésre, miért is Cimone, minekutána így beszélt, felkapott egy vascsáklyát, áthajította a rodosziak hajójának farára, s miközben azok nagy sebességgel eloldalogni igyekeztek, hajójukat roppant erővel odahúzta a maga hajójához, és egy szál egymaga átugrott a rodosziak hajójára, vadul, mint az oroszlán, mintha csak semmibe venné őket, mind ahányan vannak; és mivel Ámor sarkantyúzta, csodálatos dühvel ellenségeire vetette magát, tőrrel kezében, és jobbra-balra szurkálván levágta őket, mint holmi birkákat. Ennek láttára a rodosziak földre vetették fegyvereiket, és szinte egy értelemmel megadták magukat. Mondotta akkor nekik Cimone:

- Ifjú uraim, nem a zsákmány sóvárgása, nem is az irántatok való gyűlölet indított arra, hogy Ciprusból felkerekedjem, és nyílt tengeren fegyveres kézzel reátok támadjak. Az, mi engem erre indított, a legnagyobb boldogság számomra, ha ugyan megnyerem; nektek pedig nem nagy dolog szépszerével átengednetek nekem; ez pedig Efigenia, kit a világon mindennél jobban szeretek, de mivel atyjától barátságos-békés szerrel nem tudtam megkapni őt, Ámor arra kényszerített, hogy ellenségetek gyanánt fegyverrel szerezzem meg; mivel pedig az akarok lenni számára, minek a ti barátotok, Pasimunda volt kiszemelve, adjátok őt nekem, és menjetek Isten hírével.

Az ifjak, kiket inkább az erőszak, mint a magok nagylelkűsége indított erre, sírván átadták Efigeniát Cimonénak. Ez pedig, mikor látta, hogy a leány sír, szólott ekképpen:

- Nemes hölgy, ne légy kicsinyhitű, én vagyok a te Cimonéd, és kitartó szerelemmel sokkalta jobban megérdemeltelek, mint Pasimunda az eljegyzéssel.

Cimone tehát (minekutána a leányt áthozatta a maga hajójára s a rodosziaknak semmi egyéb kincséhez nem nyúlt) visszatért bajtársaihoz, és a rodosziakat útjokra bocsájtotta. Cimone tehát, ki határtalanul boldog volt, hogy e drága zsákmányt megszerezte, minekutána kevés időt annak szentelt, hogy a siránkozó leányt megvigasztalja, bajtársaival együtt olyképpen határozott, hogy egyelőre nem szabad visszatérniök Ciprusba; miért is valamennyiök egyértelmű vélekedése szerint Kréta irányába fordították a hajónak orrát (mivel úgy hitték, hogy ottan valamennyien, kiváltképpen pedig Cimone s velük együtt Efigenia, régibb és újabb rokonságok és számos barátaik révén biztonságban lesznek). Ám a sors, mely meglehetősen könnyűszerrel kezére juttatta Cimonénak a hölgyet, nem volt állhatatos, és hirtelen szomorú és keserves sírásra fordította a szerelmes ifjúnak kimondhatatlan vigasságát. Még négy óra sem telt el azóta, hogy Cimone a rodosziakat útjokra bocsájtotta, midőn leszállt az éjszaka, melytől Cimone soha még nem élvezett gyönyörűségeket várt; s egyszerre csak tomboló dühös orkán kerekedett, mely az égboltot fellegekkel, a tengert pedig pusztító viharokkal töltötte be; miért is senki nem tudhatta, mit kellene tennie, merre kellene menniök, de még a fedélzeten sem volt senkinek maradása, hogy valamely szolgálatot végezzen. Mondanom sem kell, mely igen elbúslakodott ezen Cimone. Úgy érezte: az istenek csupán azért teljesítették óhajtását, hogy annál keservesebb kínnal elveszejtsék, holott annak előtte ugyan keveset törődött a halállal. Ugyancsak nekibúsultak bajtársai is, de mindenekfölött bánkódott Efigenia, ki keservesen zokogott, s minden hullámcsapásra megreszketett, és zokogván keményen átkozta Cimone szerelmét, és káromolta annak vakmerőségét, mondván, hogy eme szörnyű vihar bizonyára semmi másért nem támadott, csupán azért, mert az istenek nem engedik meg, hogy Cimone, ki őt akaratjok ellenére kívánta feleségül, élvezhesse vakmerő vágyának teljesülését, hanem azt akarják, hogy előbb lássa meg a leány halálát, annak utána pedig maga is nyomban halállal elvesszen.

Efféle s még keservesebb jajveszékelés közben Rodosz szigetének szomszédságába vetődtek, miközben a hajósok nem tudták, mitévők legyenek, mivel a vihar óráról órára nagyobb erőre kapott, ők pedig nem tudták, nem is sejtették, merre sodródtak; mivel pedig nem ismerték meg, hogy ez Rodosz szigete, minden igyekezetökkel abban fáradoztak, hogy ha csak lehet, partra vergődjenek, s megmentsék életöket. Ebben pedig a szerencse kedvezett nekik, s valamely kicsiny tengeröbölbe vezérelte őket, hová kevéssel annak előtte befutottak hajójukkal ama rodosziak is, kiket Cimone útjokra engedett. Nem is vették észre előbb, hogy Rodosz szigetére vetődtek, csak akkor, amikor a hajnal pirkadott, és némi világosságot derített az égboltozaton. Akkor látták, hogy talán nyíllövésnyire vannak ama hajótól, melyet előtte való napon útjára engedtek; eme dolgon Cimone fölöttébb megháborodott, s félt, hogy az történik vele, ami csakugyan történt; parancsolta tehát, hogy minden erejöket megfeszítvén, igyekezzenek kijutni onnét, annak utána pedig vesse őket a sors bárhová, mivel sehol sem lennének oly kínos helyzetben, mint épp itten. Megfeszítették tehát minden erejöket, hogy onnan kijussanak, de hiába; hatalmas ellenszél dühöngött, s nemhogy kijuthattak volna a kicsiny öbölből, hanem akár tetszett nékik, akár nem, a vihar a partra vetette őket. Midőn pedig a partra felfutottak, a rodoszi hajósok hajójukról leszállván megismerték őket. Azok közül pedig egyik nyomban elfutott a szomszéd faluba, hová a rodoszi nemes urak mentek, s megjelentette nekik, hogy Cimonét Efigeniával együtt véletlenül ide vetette a vihar hajóján, éppen úgy, mint jómagukat. Azok ennek hallatára fölöttébb megörvendeztek, maguk mellé vettek számos falubéli parasztot, és a tengerpartra siettek; és Cimonét, ki övéivel együtt partra szállott, s abban mesterkedett, hogy valamely közeli erdőbe meneküljön, Efigeniával és mind a többiekkel együtt elfogták, és a faluba vitték.

És akkor nagy csapat fegyveres ember kíséretében kijött oda a városból Lisimaco, ki abban az esztendőben Rodosznak legfőbb bírája volt, és Cimonét valamennyi bajtársaival egyetemben börtönre vetette, mivelhogy Pasimunda, ki eme dolognak hírét vette, ennek miatta panaszt emelt Rodosz szigetének tanácsánál. Ekképpen veszítette el Efigeniáját a szerencsétlen és szerelmes Cimone, alighogy megnyerte, és anélkül, hogy egyebet kapott volna tőle néhány csóknál. Efigéniát számos rodoszi nemes hölgy vette gondjaiba, és vigasztalta rész szerint elfogatásán érzett bánata, rész szerint a viharos tengeren szenvedett hányattatása miatt; és eme hölgyeknél maradt mind a menyegzőjére megszabott napig. Cimonénak és bajtársainak, mivel előző napon visszaadták szabadságukat, a rodosziak elengedték a halálbüntetést, melyre Pasimunda mindenáron ítéltetni kívánta őket, és életök fogytáiglan tartó börtönre ítéltettek; a börtönben pedig mint képzelhető, fájdalomban sínylődtek, és reménytelenül, hogy valaha még boldog nap virrad reájok. Pasimunda pedig minden erejével sürgette a készülődést a menyegzőre, de a sors, mintha csak megbánta volna ama csapást, mellyel Cimonét oly hirtelenül sújtotta, megmenekülése okából újabb fordulatot hozott.

Volt Pasimundának egy öccse, korban ugyan fiatalabb nála, jelességben azonban méltó párja, kinek neve volt Ormisda. Ez már rég ideje abban fáradozott, hogy feleségül nyerje ama városnak bizonyos szép és előkelő leányát, kinek neve Cassandra volt, kit is Lisimaco forrón szeretett; de házassága különb-különbféle okok miatt több ízben is füstbe ment. Nos, mikor Pasimunda meggondolta, hogy menyegzőjét nagy pompával kell megülnie, legjobbnak vélte, ha nyélbe üthetné, hogy Ormisda ugyanaz napon tartsa menyegzőjét, hogy ne terhelje még egyszer a költség és az ünnepség; miért is Cassandra szüleivel újból tárgyalásokat kezdett, és ezeket sikerre is vitte, és öccsével egyetértésben elhatározták, hogy Ormisda ugyanaz napon veszi feleségül Cassandrát, melyen Pasimunda menyegzőjét tartja Efigeniával. Mikor Lisimaco ennek hírét vette, fölöttébb megszomorodott, mivel látta, hogy reménysége elveszett, holott abban bizakodott, hogy ha Ormisda nem veszi el a leányt, akkor ő bizonyosan megkapja. De okos ember lévén, bánatát magába rejtette, és törte a fejét, miképpen akadályozhatná meg, hogy ez megtörténjék; de semmi egyéb módját nem látta, mint azt, hogy elrabolja a leányt. Ezt pedig könnyűnek gondolta ama hivatalánál fogva, melyet viselt, de sokkal becstelenebbnek is vélte, mint ha nem viselte volna ama hivatalt; mégis hosszas fontolgatás után a szerelem könnyen legyőzte a becsületét, és elhatározta, hogy akármi történik is, elrabolja Cassandrát. És midőn arra gondolt, kit vegyen maga mellé társul ennek véghezvitelében, s miképpen hajtsa végre a dolgot, eszébe jutott Cimone, kit bajtársaival egyetemben börtönében tartott, s úgy gondolta, hogy Cimonénál jobb és hűségesebb társra eme dologban szert nem tehet. Miért is a következő éjszakán nagy titokban felhozatta őt szobájába, s ekképpen adta fel neki a szót:

- Cimone, valamint az istenek jóságos és nagylelkű adományozói az emberek javainak, akképpen nagy ügyességgel próbára vetik azoknak virtusát, s kiket minden sorsokban szilárdnak és állhatatosnak látnak, azokat a legmagasabb jutalmakra méltóknak ítélik, mint mindenkinél derekabb embereket. Ők a te virtusodnak csalhatatlanabb bizonyságát kívánták, mint aminőt mutathattál volna atyád házának négy fala között, kinek mérhetetlen gazdagságát ismerem; és mindenekelőtt a szerelemnek egyes ösztökéjével, mint hallottam, bárgyú állatból emberré nemesítettek; annak utána kemény sorscsapásokkal, mostan pedig gyötrelmes börtönnel próbát kívánnak tenni, vajon most másképpen érezel-e, mint akkor, midőn rövidke ideig élvezted meghódított zsákmányodat. Ha pedig ugyanazonképpen érezel, akkor soha oly örömet nem adtak néked, mint aminővel most készülnek megajándékozni; ezt pedig értésedre adni kívánom, hogy megfogyatkozott erőidet visszaszerezzed, és újból bátorságra kapj. Pasimunda, ki oly igen örvendett balsorsodon, és oly buzgón szorgalmazta kivégeztetésedet, hanyatt-homlok siet megtartani menyegzőjét a te Efigeniáddal, hogy e réven élvezze a zsákmányt, melyet a szerencse jókedvében előbb néked adott, annak utána pedig haragjában hirtelen elvett tőled. Magamról tudom, hogy ez bizonyosan mennyire fáj neked, ha oly szerelmes vagy, mint hiszem, mivelhogy az öccse, Ormisda, éppily méltatlanságot akar elkövetni ellenem Cassandra miatt, kit a világon mindennél jobban szeretek. És úgy látom, hogy a sors semminémű utat-módot nem hagyott számunkra, hogy eme roppant méltatlanságot és csapást elkerüljük, hahogy szívünk és karunk virtusával, karddal a kézben utat vágunk magunknak, hogy megszöktessük kedveseinket, te immár másodszor a tiédet, én pedig az enyémet először; miért is ha szíved gondja, nem akarom mondani, hogy szabadságod, mely kedvesed nélkül ugyan keveset ér neked, hanem kedvesed visszaszerzése, hát akkor ezt az istenek kezeidbe adták, hahogy velem tartasz vállalkozásomban.

Eme szavak egészen eloszlatták Cimone csüggedését, és nem sokat tétovázott a felelettel, hanem szólott:

- Lisimaco, sem vitézebb, sem hívebb bajtársat nálam nem találsz e vállalkozásra, ha ugyan elérem vele azt, miről beszélsz, s ezért legjobb belátásod szerint mondd csak, mit kell tennem, és majd meglátod, mely csodálatos bátorsággal elvégzem azt.

Felelte erre Lisimaco:

- Mához három napra költöznek az új asszonyok férjük házába; oda tehát mi, te magad fegyveres bajtársaival, s magam is néhány megbízható emberemmel estefelé behatolunk, az asszonyokat a vendégsereg közepéből elraboljuk, s elvisszük valamely hajóra, melyet titokban fölszereltettem; közben pedig mindenkit levágunk, ki ellenszegülni merészel.

Cimonénak tetszett ez a terv, s mind a megszabott ideig csendben várakozott börtönében. Hogy pedig a menyegző napja elérkezett, fényes és nagyszerű volt a lakodalom, s a két testvér házának minden zugát betöltötte a hangos vidámság. Lisimaco, minekutána minden szükséges dolgot előkészített, Cimonét és bajtársait s hasonlatosképpen maga barátait, kik valamennyien fegyvert viseltek ruhájok alatt, előbb áradó szavakkal lelkesítette tervének végrehajtására, s mikor az időt elérkezettnek látta, három csapatra osztotta őket, és ezek közül az elsőt nagy óvatosan leküldötte a kikötőbe, hogy senki meg ne akadályozhassa a hajóra szállást, mikor arra kerül a sor, a másik kettővel pedig Pasimunda házához vonult, s egyiket a kapuban hagyta, hogy senki őket be ne zárhassa s távozásukat meg ne gátolhassa, a harmadik csapattal pedig, Cimonéval együtt, felment a lépcsőn. Midőn pedig abba a terembe értek, melyben az új asszonyok számos más hölgyekkel egyetemben, már asztalnál ültek az ünnepi lakomán, előrenyomultak, földre döntötték az asztalokat, ki-ki fogta maga kedvesét, általadta bajtársainak karjaiba, és parancsolták, hogy nyomban vigyék őket a készen várakozó hajóra. Az új asszonyok jajveszékelni és sikoltozni kezdtek, s hasonlatosképpen a többi hölgyek és a szolgák is, és hamarosan az egész házat felverte a lárma és a jajveszékelés. De Cimone és Lisimaco és bajtársaik kardot rántottak, miközben semmi ellenállásra nem leltek, mivel mindenki utat nyitott nekik, s eljutottak a lépcsőig; és amint azon lefelé haladtak, szembe jött velök Pasimunda, ki a lármára furkósbottal kezében kirohant, akkor Cimone nagy vitézül fejen sújtotta, és fejét kettészelte. Pasimunda pedig holtan rogyott lábai elébe. A szerencsétlen Ormisdát, ki bátyjának segítségére sietett, Cimone ugyancsak egy csapással megölte; s még néhány más férfit, kik hozzájok akartak férkőzni, Lisimaco és Cimone bajtársai megsebesítettek és visszavertek. Akkor pedig távoztak a vérben úszó házból, melyet fölvert a lárma, a sírás és a jajveszékelés; és akadálytalanul, zárt rendben, zsákmányukkal együtt eljutottak a hajóhoz, melyre is föltették a hölgyeket, s magok is felszállottak minden bajtársaikkal egyetemben; és miközben már a part megtelt fegyveres hadinéppel, mely a hölgyek megszabadítására jött, ők vízbe merítették az evezőket, és ujjongván nekivágtak útjoknak.

És megérkezvén Krétába, ottan számos barátaik és rokonaik örömmel fogadták őket; annak utána feleségül vették a hölgyeket, nagy lakodalmat csaptak, s boldogan élvezték zsákmányukat. Ciprusban és Rodoszban sokáig nagy volt a forrongás és a lázongás eme cselekedetük miatt. Végezetül mindkét helyen közbenjártak barátaik és rokonaik, és kieszközölték, hogy rövid számkivetés után Cimone Efigeniával megtérhetett Ciprusba, és hasonlatosképpen Lisimaco Cassandrával visszatérhetett Rodoszba, s annak utána mind a ketten még nagy időn által vidáman és boldogan éltek szülőföldjükön feleségökkel.

 

MÁSODIK NOVELLA

Costanza szereti Martuccio Gomitót, s mikor hírét veszi, hogy az ifjú meghalt,
kétségbeesésében egyedül csónakba száll, melyet a szél Susába sodor;
kedvesét Tuniszban életben leli, felfedi magát előtte,
s mivel az bizonyos tanácsaiért nagy becsületben vagyon a királynál,
feleségül veszi a leányt, s véle együtt gazdagon megtér Lipari szigetére

Mikor a Királynő látta, hogy Pamfilo bevégezte novelláját, előbb szépen megdicsérte azt, annak utána pedig parancsolta Emiliának, hogy folytassa a sort maga is egy novellával; ez pedig így fogott szóba:

- Mindenkinek méltán örvendenie kell oly eseteken, melyekben ki-ki óhajtása szerint megnyeri jutalmát; mivel pedig a szerelem inkább örömet, mint hosszantartó megpróbáltatást érdemel, sokkalta szívesebben engedelmeskedem a Királynő parancsának, mint előbbi novellámban a Királyénak, midőn a most megszabott tárgyban kell beszélnem.

Tudnotok kell tehát, kedves hölgyeim, hogy Szicília szomszédságában van egy Lipari nevezetű kicsiny sziget, melyen még nem is nagy ideje élt egy Costanza nevezetű gyönyörűséges leányzó, ama sziget egyik legelőkelőbb családjának sarjadéka. Eme leányzóba pedig beleszeretett bizonyos Martuccio Gomito nevezetű, kedves, udvarias és mesterségében igen derék ifjú, ugyancsak a szigetre való. Hasonlatosképpen a leány is lángra gyúlt iránta, és csak akkor érezte magát boldognak, ha az ifjút láthatta. Mivel pedig Martuccio feleségül kívánta a leányt, megkérette atyjától; az pedig felelte, hogy nem adhatja hozzá, mivel szegény ember. Martuccio ennek hallatára felháborodott, hogy szegénysége okából kosarat kapott, s némely barátaival és rokonaival megesküdött, hogy soha többé vissza nem tér Lipariba, ha nem gazdagon. És eltávozván onnét kalózkodni kezdett a berberek országának partjain, s mindenkit kirabolt, ki gyengébb volt nála; ezen foglalatosságában pedig fölöttébb kedvezett neki a sors, de ő nem tudott mértéket tartani szerencséjében; nem érte be azzal, hogy maga és cimborái hamar idő múltán dúsgazdag emberekké váltak, s mivel mérhetetlen gazdagságra áhítoztak, történt, hogy bizonyos szaracén hajók, cimboráival együtt hosszas védekezés után elfogták és kirabolták, s legtöbbjüket a szaracénok lemészárolták; minek utána pedig hajójukat elsüllyesztették, őt magát Tuniszban börtönre vetették, hol is nagy ínségben raboskodott. Lipariba pedig nem egy, nem is két, hanem számos és különb-különbféle emberek útján híre jött, hogy mindazok, kik a hajón voltak, Martuccióval egyetemben a tengerbe fúltak.

A leány, ki mérhetetlenül búslakodott Martuccio eltávozásán, mikor meghallotta, hogy a többiekkel az is életét vesztette, sokáig zokogott, s annak utána feltette magában, hogy elemészti magát; de mivel nem volt bátorsága erőszakos halállal véget vetni életének, elhatározta, hogy más kényszerűséggel idézi magára a halált; tehát valamely éjszaka titokban kiosont atyjának házából, és lement a kikötőbe, hol is véletlenül a többi hajóktól távolabb halászbárkát lelt, és észrevette, hogy azon még ott az árboc és a vitorla és az evezők (mivelhogy gazdái éppen akkor szállottak ki belőle). Erre tehát nyomban fölszállott, s valamennyire kievezett a tengerre, és mivel némiképpen értett a hajós mesterséghez, mint általában eme szigetnek asszonyai mind, kifeszítette a vitorlát, eldobta az evezőket és a kormányrudat, és a szélnek kényére bízta magát; mert úgy gondolta, hogy a szél bizonyosan vagy felfordítja a könnyű és kormánytalan bárkát, vagy valamely sziklához vágja és pozdorjává töri, ő pedig, még ha akarna, akkor sem tudna megmenekülni, hanem okvetlenül vízbe fulladna. És köpönyegébe burkolván fejét, sírva lefeküdt a bárka fenekére. De egészen másképp történt, mint ahogy gondolta; mivel ama szél, mely hányta-vetette, északi szél volt, s méghozzá meglehetősen gyenge, a tenger pedig alig mozdult, és csöndesen vitte a bárkát; tehát amaz éjszakára következő napon, melyen tengerre szállott, estefelé jó száz mérföldnyire Tunisz felett, bizonyos Susa nevezetű város tőszomszédságában partra vetette. A leány egyáltalán nem vette észre, hogy nem a tengeren van, hanem szárazföldön, mivelhogy semmi ok miatt nem emelte fel és nem is akarta felemelni fektében a fejét. Véletlenül akkor, midőn a bárka felfutott a partra, volt a tengerparton valamely szegény asszony, ki összeszedte a halászoknak a napra teregetett hálóit; ez tehát a bárka láttán elcsodálkozott, hogyan engedhették partra futni azt kifeszített vitorlákkal; és abban a hiszemben, hogy elaludtak abban a halászok, odament a csónakhoz, de nem látott benne mást, mint eme leányt, ki mélyen aludt; akkor többször is szólongatta, s végezetül felébresztette, s mikor ruházatáról megismerte, hogy keresztény, olaszra fordította a szót, és megkérdezte, hogyan történhetett, hogy ezen a csónakon ily magányosan ide vetődött. A leány az olasz beszéd hallatára megijedt, hogy talán valamely ellenkező szél visszasodorta Lipariba; nyomban fölkelt tehát, körülnézett, de nem ismerte meg a vidéket, s hogy szárazföldön látta magát, kérdezte a jóasszonyt, vajon hol van? Felelte neki a jóasszony:

- Leányom, Susa mellett vagy, a berberek országában.

A leány ennek hallatára elbúslakodott, hogy Isten nem küldötte érte a halált; félt a szégyentől, s nem tudván, mitévő legyen, leült ottan a csónakja mellett és sírva fakadt. Ennek láttára megesett rajta szíve a jóasszonynak, és addig-addig kérlelte, mígnem bement vele kunyhójába; ottan pedig addig-addig kedveskedett neki, mígnem a leány elmondotta, hogyan jutott oda; mivel pedig ebből az asszony megtudta, hogy a leány még aznap nem evett, megkínálta maga száraz kenyerével, kevés hallal és vízzel, és addig-addig istenkedett, mígnem a leány evett valamicskét. Annak utána Costanza megkérdezte a jóasszonyt: kicsoda, hogy olaszul beszélt; erre az elmondotta, hogy Trapaniból való, neve pedig Carapresa, és itten cselédjük bizonyos keresztény halászoknak. A Carapresa (vagyis "Jófogás") szó hallatára a leány, bármennyire bánatos volt is, bár maga sem tudta, mi indította erre, magában véve is jó jelnek tartotta, hogy e nevet hallotta, és reménykedni kezdett, bár maga sem tudta, miben, és némiképpen oszladozott halálra-vágyakozása; és bár nem fedte fel, kicsoda és honnét való, esdekelve kérte a jóasszonyt, hogy az Isten szerelméért könyörüljön fiatalságán s adjon néki valamely tanácsot, melynek segítségével elkerülheti, hogy gyalázat essék rajta. Carapresa a leány szavainak hallatára, mivel jószívű asszony volt, otthagyta azt kunyhójában, maga pedig nagy sebbel-lobbal összeszedte a hálókat, visszament a leányhoz, tetőtől talpig bebugyolálta köpenyébe, annak utána pedig magával vitte Susába, s odaérkezvén, szólott hozzá ekképpen:

- Costanza, elviszlek valamely igen derék szaracénnek házába, kinek ügyes-bajos dolgaiban gyakorta szoktam szolgálatot tenni; koros asszony ez és könyörületes szívű; én, tőlem telhetőleg néki ajánllak, és bizonyosra veszem, hogy szívesen fogad, és leánya gyanánt bánik majd veled; te pedig mellette éldegélvén, igyekezzél tőled telhetőleg szolgálatjára lenni, és megnyerni kegyességét, mindaddig, mígnem Isten jobb sorsot küld reád.

És úgy cselekedett, miként mondotta. A hölgy, ki már koros asszony volt, meghallgatván az asszonyt, szemébe nézett a leánynak, és sírva fakadt, és megölelvén homlokon csókolta, annak utána pedig kézen fogva házába vezette, melyben némely más asszonyokkal együtt, férfinép nélkül lakott; az asszonyok pedig különb-különbféle kézi munkákat végeztek, selyemből, pálmalevélből, bőrből mindennémű tárgyakat készítettek. Kevés napok múltán ezekből a leány megtanult egyet-mást, s amazokkal dolgozgatott; a hölgynek s a többi asszonyoknak pedig oly igen megnyerte hajlandóságát és szeretetét, hogy csoda; és azoknak oktatásából hamar idő múltán nyelvöket is megtanulta. Miközben tehát a leány Susában éldegélt, és otthon már elveszett és halott gyanánt elsiratták, történt, hogy Granadában valamely előkelő családbéli és nagyhatalmas ifjú Tunisz királyságára jusst támasztott, roppant sereget gyűjtött, és haddal indult Tunisz királya ellen, ki ez időben bizonyos Marjabdela nevezetű volt, hogy elűzze trónjáról. Mikor eme dolognak híre eljutott a börtönbe, Martuccio Gomito fülébe, ki fölöttébb jól értette a berberek nyelvét, és meghallotta, hogy Tunisz királya minden erejét megfeszíti a védekezésre, monda egyiknek azok közül, kik őt és bajtársait őrizetben tartották:

- Ha szólhatnék a királlyal, bizony megemberelném magamat, s olyan tanácsot adnék neki, hogy megnyerné a háborút.

A porkoláb elmondotta eme szavakat hadnagyának, az pedig nyomban megjelentette a királynak. Miért is a király parancsolta, hogy Martucciót hozzák elébe; megkérdeztetvén pedig, mi volt ama tanács, az ekképpen felelt:

- Felséges Uram, ha a régebbi időben, mikor itt a te országodban jártam, jól figyeltem meg, miképpen intézed csatáidat, akkor úgy vélem, hogy inkább az íjászokkal vívod meg a harcot, mint a többiekkel; éppen ezért, ha módját lehetne ejteni, hogy ellenséged íjászainak nem volna elegendő nyílvesszejük, a tieid pedig bővében volnának, én azt hiszem, hogy megnyernéd a csatát.

Mondá erre a király:

- Az már igaz, hogy ha ezt ki lehetne módolni, biztosan megszerezném a győzelmet.

Mondotta erre Martuccio:

- Felséges Uram, ha akarod, bizony ki lehet módolni, mégpedig halljad, hogyan. Vonass íjászaidnak kézíjára sokkalta vékonyabb húrokat, mint aminők mindközönségesen használatban vannak; annak utána pedig készíttess oly nyílvesszőket, melyeknek bemetszése nem illik rá másra, ha nem e vékony húrokra; mindezt pedig nagy titokban műveltessed, hogy ellenséged ne szerezzen róla tudomást, különben ő is kimódolja. Annak pedig, mit mondottam, ím ez az oka: minekutána ellenséged íjászai kilőtték nyilaikat, és vitézeid is a magukét, jól tudod, hogy ellenségeid a csata folyamán kényteleníttetnek fölszedni ama nyilakat, melyeket vitézeid kilőttek, viszont a mieink is kényteleníttetnek fölszedni az övéiket; de az ellenség nem használhatja majd ama nyilakat, melyeket a mieink kilőttek, mivelhogy keskeny bemetszésük nem illik rá a vastag húrokra, viszont a te vitézeid ellenkezőképpen járnak majd az ellenség nyilaival, mivel a vékony húrra pompásan ráillik a széles bemetszésű nyíl: és ekképpen vitézeid bővében lesznek a nyilaknak, az ellenség pedig nagyon szűkében.

A királynak, ki okos ember volt, tetszett Martuccio tanácsa, és mind egészében megfogadta azt, és annak révén meg is nyerte a csatát; miért is Martuccio különösképpen kegyelmébe jutott, s egyúttal nagy rangot és gazdagságot nyert. Ím ez esetnek pedig országszerte híre futott, és eljutott Costanza fülébe is, hogy Martuccio Gomito, kit már nagy ideje halottnak hitt, életben vagyon; miért is iránta való szerelme, mely már-már hűlni kezdett szívében, hirtelen lángra gyúlt, és magasabbra csapott, és felszította halott reményeit. Annak okáért tövéről hegyére feltárta minden hányattatását a jószívű hölgy előtt, kinél lakott, és mondotta néki, hogy Tuniszba kívánna menni, hogy szemét megelégítse abban, mire a fülébe jutott hírek révén oly igen vágyakozik. A hölgy igen javallotta eme kívánságát, s miként ha anyja lett volna, hajóra szállt s Tuniszba ment vele, hol is Costanzával együtt valamely rokonának házában tisztes fogadtatásban volt részök. Mivel pedig Carapresa is velök jött, elküldötte őt megtudakolni, vajon mit hallani Martuccio felől; minekutána pedig ez megtudta, és a leánynak megjelentette, hogy életben vagyon, a nemes hölgy maga kívánta tudomására adni Martucciónak, hogy vele együtt ide érkezett az ő Costanzája; és egy napon elment Martuccióhoz, és monda néki:

- Martuccio, házamban megszállott egyik szolgád, ki Lipariból érkezett, és titokban szólani kíván veled; mivel pedig nem akartam másra bízni a dolgot, mint ő kívánta, magam jöttem el megjelenteni néked.

Martuccio köszönetet mondott néki, és nyomában megindult annak háza felé. Mikor a leány megpillantotta őt, örömében szinte szörnyethalt, és nem bírván türtőztetni magát, azon nyomban tárt karokkal nyakába borult és megölelte, és elszenvedett gyötrelmein érzett fájdalmában s jelenvaló örömében egy szó nem jött ki torkán, hanem csöndeskén megeredtek könnyei. Martuccio, amint a leányt megpillantotta, kicsinyég elálmélkodván visszahökkent, annak utána sóhajtván szólott:

- Ó, Costanzám, hát élsz? Nagy ideje már hallottam, hogy elvesztél, otthon pedig mit sem tudnak felőled.

És ekképpen szólván, érzékeny könnyhullajtás közben megölelte és megcsókolta. Costanza elmesélte neki minden hányattatását és ama szívességet, mellyel a nemes hölgy, kinél lakott, elhalmozta. Martuccio hosszas beszélgetés után elvált tőle, s elment urához-királyához, és mindent elmondott neki, vagyis a maga és a leány kalandjait, és hozzátette, hogy engedelmével szándoka volna mi törvényeink szerint feleségül venni őt. A király álmélkodott eme dolgokon, maga elébe hívatta a leányt, s minekutána tőle is hallotta, hogy minden akképpen történt, mint Martuccio elmesélte, szólott hozzá imigyen:

- Te bizony jól megérdemelted őt férjedül.

És pompás és becses ajándékokat hozatott, s egy részöket a leánynak adta, más részöket Martucciónak, és megengedte nekik, hogy egymással úgy cselekedjenek, mint mindegyiknek kedvére vagyon. Martuccio nagy tisztelettel övezte a nemes hölgyet, kinél Costanza lakott, megköszönte néki, mit a leányért tett, és elhalmozta rangjához illendő ajándékokkal; s minekutána Istennek ajánlotta, miközben Costanzának bőségesen hullottak könnyei, elbúcsúzott tőle; s akkor a király engedelmével hajóra szálltak, és Carapresával egyetemben kedvező széllel visszatértek Lipariba, hol kimondhatatlanul nagy volt az ujjongás. Ottan pedig Martuccio feleségül vette a leányt, fényes és pompás lakodalmat csapott, s annak utána békességben és nyugalomban még nagy ideig élvezték szerelmöket.

 

HARMADIK NOVELLA

Pietro Boccamazza megszökik Agnolellával, rablók akadnak útjokba;
a leány valamely erdőbe menekül, s annak utána egy kastélyba viszik;
Pietrót elfogják, de megmenekül a rablók kezéből, s némi
hányattatások után eljut amaz kastélyba, melyben Agnolella van;
feleségül veszi őt, s véle együtt megtér Rómába

Senki sem volt a társaságban, ki ne magasztalta volna Emilia novelláját; mikor pedig a Királynő észrevette, hogy vége van, Elisához fordult, s parancsolta, hogy folytassa a sort. Ki is készséges engedelmességgel ekképpen fogott szóba:

- Eszembe jut, szeretetre méltó hölgyeim, két ügyefogyott fiatal teremtés gonosz éjszakája; de mivel erre számos boldog napok következtek, s ekképpen hozzáillik kitűzött tárgyunkhoz, kedvem vagyon történetöket elmesélni.

Rómában, mely valamikor feje volt a világnak, valamiképpen mostan csak farka, nem rég ideje még élt bizonyos Pietro Boccamazza nevezetű ifjú, előkelő római család sarjadéka; ki is beleszeretett bizonyos Agnolella nevezetű szépséges és kedves leányzóba, Gigliuozzo Saullo nevezetű közrendű, de Rómában igen kedvelt embernek leányába. És iránta való szerelmében oly ügyesen intézte dolgát, hogy a leány is éppen úgy kezdte megszeretni őt, mint ahogy ő szerette a leányt. Pietrót sarkantyúzta forró szerelme, s mivel úgy érezte, hogy nem bírja tovább elviselni a mardosó kínt, mellyel az utána sóvárgás gyötörte, feleségül kérte a leányt. Midőn hozzátartozói erről tudomást szereztek, mind ráförmedtek, és szándokáért keményen korholták; másfelől megüzenték Gigliuozzo Saullónak, hogy semmiképpen ne hallgassa meg Pietro kérését, mivel ha ezt megteszi, soha többé nem tekintik barátjuknak avagy rokonuknak.

Pietro látván, hogy bezárult előtte amaz egyetlen út, melyen hiedelme szerint céljához eljuthatott, fájdalmába majdnem belehalt; és hahogy Gigliuozzo beleegyezett volna, feleségül vette volna a leányt, hiába ellenkeztek volna mind rokonai; így azonban fejébe vette, hogy ha a leány is javallja, mégiscsak megvalósítja szándokát; mikor pedig valamely hírvivőjétől megtudta, hogy a leány csakugyan javallja, megegyezett vele, hogy megszöknek Rómából. Minekutána pedig erre mindent előkészített, egy napon hajnalban felserkentek, s akkor Pietro a leánnyal együtt lóra szállt, és megindultak Anagni felé, hol is Pietrónak bizonyos barátai voltak, kikben fölöttébb bizakodott; és ekképpen ügetvén féltek, hogy üldözőbe veszik őket, s ezért nem volt idejök megtartani nászukat, hanem szerelemről beszélgetvén, hébe-hóba csókot váltottak.

Nos, történt, hogy mivel Pietro nemigen ismerte az utat, midőn körülbelül nyolc mérföldnyire voltak Rómától, balra tértek, holott jobbra kellett volna térniök. S alig ügettek még két mérföldet, midőn valamely kastély közelébe jutottak, amelyből, alighogy ők feltűntek, nyomban tizenkét zsoldos vonult ki; s mikor már meglehetősen közel jutottak hozzájok, a leány észrevette őket, s elkiáltotta magát:

- Pietro, meneküljünk, mivel megtámadnak bennünket.

És minden erejéből valamely hatalmas erdő irányába fordította paripáját, és megfogódzkodván a nyeregkápában, sarkantyúit oly erővel belevágta a lovába, hogy az a fájdalmas szúrásra nekiiramodott, és bevágtatott vele az erdőbe. Pietro, ki inkább a leány arcát nézegette, mint az utat, nem vette észre oly gyorsan a zsoldosokat, mint a leány; s miközben még nem látta őket, és kémlelte, hogy merről jönnek, azok rajtaütöttek, elfogták és leszállították lováról, és megkérdezték a nevét, mit is ő megmondott; s akkor azok tanácsot tartottak, és ekképpen szólottak:

- Ez ellenségeinknek a barátja; mi egyebet tehetünk hát vele, mint hogy elvesszük ruháit és paripáját, őt magát pedig az Orsinik csúfjára felkötjük itten valamelyik tölgyfára.

Mivel pedig ím ez tanácsot valamennyien javallottak, parancsolták Pietrónak, hogy levetkőzzék. Az pedig vetkőzés közben kitalálta, mi lesz a sorsa; s akkor hirtelen történt, hogy jó huszonöt főnyi zsoldoscsapat ütött rajtok ordítozván:

- Halál reátok, halál reátok!

Akkor ezek meglepetésükben otthagyták Pietrót, s védekezéshez láttak; de látván, hogy jóval kevesebben vannak, mint a támadók, menekülésre fogták a dolgot, amazok pedig üldözőbe vették őket. Mikor ezt Pietro látta, hirtelen összekapkodta holmiját, és felpattant lovára, és lóhalálában menekült azon az úton, melyen a leányt menekülni látta. De mivel sem utat, sem ösvényt nem látott az erdőben, sem lópaták nyomára nem bukkant, mikor most látta, hogy biztonságban van, és kisiklott azoknak kezéből, kik elfogták, s amazokéból is, kik ezeken rajtok ütöttek, kimondhatatlan fájdalom fogta el, hogy kedvesét nem találja, és sírva fakadt, és ide-oda járt-kelt az erdőben, és szólítgatta a leányt, de senki nem felelt szavára, ő pedig nem mert visszamenni, ha pedig előre megy, nem tudta, hová lyukad ki; másfelől pedig féltette a maga és kedvese életét a vadállatoktól, melyek az erdőben szoktak tanyázni, s már-már úgy rémlett neki, hogy a leányt medve vagy farkas marcangolja.

Tehát ez a szerencsétlen Pietro egész napon által kóborolt az erdőben, kiáltozván és szólítgatván a leányt, s mikor azt hitte, hogy előre megy, visszafelé ment; és a kiáltozás, a sírás, a rettegés és a hosszas koplalás úgy elgyötörte, hogy egy tapodtat sem bírt tovább menni. S mikor látta, hogy rászakadt az éjszaka, s okosabbat tenni nem tudott, meglátott egy hatalmas tölgyet, leszállt lováról, melyet a fához kötött, s annak utána, hogy éjszaka idején a vadállatok szét ne marcangolják, felmászott a tölgyfára; kevés idő múltán felkelt a hold, s egészen világos lett az éjszaka; Pietro pedig nem mert elaludni, hogy le ne essék (de még ha kényelmesebb helyzetben lett volna is, kedvese miatt érzett fájdalma, s érette való aggodalma úgysem engedte volna elaludni); miért is sóhajtozván és siránkozván és balsorsát átkozván magában virrasztott. A leány, mint fentebb mondottuk, menekülése közben nem tudta, merre vegye útját, a lova vitte csak úgy találomra, s oly mélyen bejutott az erdőbe, hogy már nem láthatta ama helyet, hol belépett; miért is szakasztott úgy, mint Pietro, egész napját ácsorgásban, ügetésben, sírásban, kiáltozásban és balsorsán való bánkódásban töltötte a vadon erdőben. Végül, mikor látta, hogy Pietro nem jön, és már beesteledett, rátért valamely gyalogösvényre, melyen előrelovagolt; s minekutána több mint két mérföldet ügetett már, messziről megpillantott egy kunyhót, s amily gyorsan csak a lábai bírták, odasietett, s ottan valamely jóságos agg embert lelt feleségével, ki ugyancsak öreg asszony volt. Mikor ezek megpillantották a magányos leányt, szólottak hozzá ekképpen:

- Leányom, mit keresel itt egymagadban ez órában ím ez környéken?

A leány sírva felelte, hogy az erdőben elszakadt társától, s megkérdezte őket, messzire van-e még Anagni, mire a jóember ekképpen felelt:

- Leányom, ez az út nem visz Anagniba, odáig még több mint tizenkét mérföld.

Mondotta akkor a leány:

- Hát van-e itt valamely ház, hol szállást nyerhetnék?

Felelte neki a jóember:

- Itt bizony sehol nincs olyan közel, hogy még napszállat előtt odaérhetnél.

Kérdezte akkor a leány:

- Hát adnátok-e szállást ma éjszakára Istennek nevében, mivelhogy máshová nem mehetek?

Felelte a jóember:

- Leányom, nagy örömünkre leszen, ha nálunk maradsz ma éjszakára; de figyelmeztetnünk kell, hogy ezen a környéken éjjel és nappal barátaink és ellenségeink rablócsapatai járnak, és gyakorta nagy veszedelmet és kárt okoznak nekünk; s ha szerencsétlenségünkre valamelyik idevetődik, míg te itten vagy, s meglátják szépségedet és fiatalságodat, és valami veszedelmet vagy gyalázatot hoznak reád, bizony, mi nem segíthetünk rajtad. Ezt meg akarjuk neked mondani, hogy ha netalán ilyesmi megesik, nekünk szemrehányást ne tégy.

A leány, bár az agg ember szavai megrémítették, látván, hogy az idő későre jár, szólott ekképpen:

- Ha Isten úgy akarja, megment titeket is s engem is eme csapástól, mely ha rám szakad is, még mindig kisebb baj, ha emberek meggyötörnek, mintha az erdőben széttépnek a vadállatok.

És ekképpen szólván leszállt lováról, bement a szegény ember házába, és ott megosztotta velök szegényes vacsorájokat, annak utána pedig azon ruhástul lefeküdt velök együtt azoknak hitvány ágyára; és egész éjszaka szünet nélkül sóhajtozott és siránkozott a maga és Pietro balsorsán, mivelhogy már semmi jó reménysége nem volt felőle. Mikor pedig nappalodni kezdett, a leány nagy csapat ember hangos lábdobogását hallotta; miért is felkelt, kiment a nagy udvarba, mely a kis kunyhó mögött volt, s annak egyik szögletében szénaboglyát pillantván meg, odament és elbújt abban, hogy ha ez a népség idejön, egyhamar ne akadjon reá. És alighogy elbújt, midőn a nagy csapat zsivány máris odaért a házikó ajtajához, és kinyitván azt, amint beléptek, ott látták a leány felnyergelt paripáját, s megkérdezték, ki van itt. A jóember, hogy a leányt nem látta, ekképpen felelt:

- Nincs itt más rajtunk kívül; ez a paripa pedig elszabadult valakitől, és tegnap este ide tévedt, mi pedig beeresztettük a házba, hogy fel ne falják a farkasok.

- Hát akkor jó lesz nekünk - szólott a banda kapitánya -, mivelhogy úgy sincs gazdája.

Elszéledtek aztán valamennyien a kicsiny házban, némelyek az udvarba mentek, és lerakták lándzsáikat és pajzsaikat, s akkor történt, hogy egyikök egyéb mulatság hiányában belevágta, lándzsáját a szénaboglyába, és csak az Isten őrizte, hogy meg nem ölte a leányt rejtekében, vagy az el nem árulta magát, mivelhogy a lándzsa bal melléig szaladt, olyannyira, hogy annak hegye felszakította ruháját, miért is a leány már-már hangosan felsikoltott, mivel félt, hogy megsebesült; de eszébe jutott, hol van, hát megemberelte magát, és csendben maradt. A zsiványok, egyik itt, másik ott, megsütötték kecskéiket s egyéb húsukat, ettek és ittak, s annak utána dolgukra mentek, és magokkal vitték a leánynak paripáját. És mikor már messzire voltak, a jóember megkérdezte a feleségét:

- Mi történt vendégünkkel, ama leánnyal, ki tegnap este betért hozzánk, mivelhogy nem láttam őt, mióta felkeltünk?

A jóasszony felelte, hogy nem tudja, és keresésére indult. Mikor a leány megneszelte, hogy a zsiványok odábbálltak, kibújt a szénaboglyából: ezen pedig a jóember nagyon megörült, látván, hogy nem jutott azoknak kezére, s mivel már virradt, monda a leánynak:

- Most, hogy mindjárt megvirrad, ha akarod, elkísérhetünk egy bizonyos kastélyba, mely öt mérföldnyire van innét, hol is biztonságban leszel; csakhogy gyalog kell ám jönnöd, mivelhogy a zsivány népség, mely most távozott innét, elvitte paripádat.

A leány belenyugodott ebbe, és Isten nevében kérte, hogy vezessék el a kastélyba; miért is felkerekedtek, és fél kilenc óra tájban odaérkeztek. A kastély valamely Orsinié volt, kinek neve volt Liello di Campo di Fiore, s véletlenül éppen otthon volt a felesége, áldott lelkű és jámbor asszony; ki is mikor meglátta a leányt, nyomban megismerte és örömmel fogadta, és apróra tudni kívánta, hogyan került ide. A leány mindent elmesélt neki. Az asszony, ki hasonlatosképpen Pietrót is ismerte, mint férje urának barátját, igen elbúslakodott annak balsorsán, és hallván, hol fogták el, bizonyosra vette, hogy megölték. Monda tehát a leánynak:

- Mivel nem tudod, mi lett Pietróból, itt maradsz nálam mindaddig, mígnem módját ejthetem, hogy biztonságban Rómába küldjelek.

Pietro, ki véghetetlen bánatában ott gubbasztott a tölgyfán, az első álom idején látta, hogy legalább húsz farkas csődül oda, melyek is ahogy megpillantották a paripát, nyomban köréje sereglettek. A paripa megérezte őket, felkapta fejét, elszakította a kötőféket, és menekülni próbált; de mivel azok közrefogták, és mozdulni sem tudott, jó darab ideig fogaival és patáival védekezett; végezetül a farkasok leterítették, megfojtották, hirtelen szétmarcangolták, és valamennyien nekiestek és felfalták, semmit meg nem hagyván belőle, mint csontjait, és annak utána odábbálltak. Miért is Pietro, ki úgy érezte, hogy e paripa pajtása és segítőtársa volt hányattatásában, fölöttébb megrémült, és szentül úgy hitte, hogy soha többé ebből az erdőből ki nem kerül. És virradat táján, mikor már majdnem megvette az Isten hidege a fán, minthogy szakadatlanul kémlelődött körös-körül, talán egy mérföldnyi messzeségben hatalmas tüzet pillantott meg maga előtt; miért is alighogy kivilágosodott, nagy rettegés közben leszállott a tölgyfáról, és megindult a tűz irányában, s addig ment, mígnem odáig érkezett; a tűz körül pedig pásztorok üldögéltek falatozván és szórakozván, kik is őt könyörületes szívvel magok közé fogadták. És minekutána evett és fölmelegedett, elmesélte nékik balsorsát és hogy hogyan került ide egyedül, s megkérdezte őket, ha van-e ezen a tájon valami nyaraló vagy kastély, hová elmehetne.

A pásztorok azt felelték, hogy talán három mérföldnyire innét van Liello di Campo di Fiore kastélya, melyben is éppen otthon vagyon felesége; ennek Pietro igen megörült, s kérte őket, hogy valamelyikök kísérje el a kastélyba, mit is ketten készségesen megcselekedtek. Mikor Pietro odaérkezett, és ottan néhány ismerősét lelte, mindjárt intézkedni akart, hogy meginduljanak az erdőbe a leány keresésére, midőn az asszony hívatta őt, s akkor nyomban hozzája ment; s mikor ott látta vele Agnolellát, kimondhatatlan boldogság áradt el benne. Emésztette a vágy, hogy ölelésére siessen, de letett szándokáról, mivel szégyellette magát a hölgy előtt. És bár ő is nagyon boldog volt, a leány boldogsága egy cseppet sem volt kisebb. A nemes hölgy nagy szívességgel és örömmel fogadta, s minekutána végighallgatta kalandjait, keményen megfeddette azért, mit övéinek akarata ellenére cselekedni szándékozott. De mikor látta, hogy keményen állja emez szándokát, mely a leánynak is kedve szerint vagyon, szólott:

- Mit töröm magamat? Ezek szeretik egymást, ismerik egymást, mindegyik egyenlőképpen barátja férjem uramnak, kívánságok pedig tisztes; s azt hiszem, Isten is így akarja, mivelhogy az egyiket megmentette az akasztófától, másikat a lándzsadöféstől, mindkettőt pedig az erdei vadállatoktól: legyen hát kedvök szerint.

És hozzájok fordulván mondá:

- Ha elhatározott szándékotok, hogy összeházasodtok, én is javallom; legyen meg hát, s tartsuk meg itt a lakodalmat Liello költségén, rokonaitokkal pedig majd én megbékítelek.

Pietro kimondhatatlanul boldog volt, Agnolella még boldogabb; megtartották hát ottan a menyegzőt és a nemes hölgy fényes lakodalmat csapott, már amennyire a hegyek között módjában volt, és ők ottan nagy gyönyörűséggel élvezték szerelmök első zsengéit. Kevés napok múltán a hölgy velök együtt lóra szállt, s erős kísérettel visszatértek Rómába; és ámbár Pietro hozzátartozói igen fel voltak háborodva annak csínye miatt, a hölgy mégis megbékéltette őket; Pietro pedig Agnolellájával nagy nyugalomban és gyönyörűségben élt mind késő öregségökig.

 

NEGYEDIK NOVELLA

Lizio da Valbona úr ott lepi leányánál Ricciardo Manardit;
akkor ez feleségül veszi a leányt, annak atyjával pedig megbékél

Mikor Elisa befejezte s végighallgatta társnőinek dicséreteit, melyekkel novelláját elhalmozták, parancsolta a Királynő Filostratónak, hogy mondja el a maga novelláját; ki is mosolyogván ekképpen fogott szóba:

- Közületek annyian és annyiszor illettek engem szemrehányásokkal, hogy komor tárgyat szabtam elbeszéléseinknek, és ezzel megríkattalak benneteket, hogy most kötelességemnek tartom olyasmit elmondani, amivel kissé megnevettetlek, hogy némiképpen felüdítselek ama szomorúság után; annak okáért rövidke novellámban el akarom mesélni nektek egy szerelem történetét, mely szerencsés véget ért, s néhány sóhajon és rövidke rettegésen és szégyenkezésen kívül semmi egyéb szomorúság nem keveredett belé.

Tehát nem nagy ideje még, élt Romagnában valamely derék és jó erkölcsű lovag, bizonyos Lizio da Valbona, kinek madonna Giacomina nevezetű feleségétől élete alkonyán leánya született, ki idővel az egész környék legszebb és legkedvesebb leányává serdült; és apja és anyja, mivel egyetlen gyermekök maradt, végtelenül szerette és dédelgette, és szöges gonddal őrizte, és abban reménykedett, hogy valamely előkelő család sarjához adja majd feleségül. Nos, sűrűn járogatott Lizio házába, és sokat időzött nála egy szép szál csinos ifjú, a Manardi da Brettinoro családból való Ricciardo, s ettől csakúgy nem féltette Lizio s a felesége a leányt, mintha tulajdon fiok lett volna. Ez pedig egyszer s másszor látván a gyönyörű és bájos és dicséretes erkölcsű és viselkedésű eladó leányt, határtalanul megszerette, és nagy igyekezettel rejtekben tartotta szerelmét. Hogy pedig a leány ezt mégis észrevette, egyáltalán nem ütközött meg rajta, hanem maga is viszonozni kezdte annak szerelmét; emiatt pedig Ricciardo végtelenül boldog volt. És bár nemegyszer kívánkozott vele néhány szót váltani, félelmében mindig hallgatott; mégis egy ízben megemberelte magát, és szólott hozzá ekképpen:

- Caterina, kérlek, ne engedd, hogy elsorvadjak a szerelem miatt.

Felelte a leány azon nyomban:

- Adná Isten: bár inkább te ne engednéd, hogy én elsorvadjak.

Ez a válasz fölöttébb megnövelte Ricciardo örömét és bátorságát, miért is mondá a leánynak:

- Rajtam soha nem fog múlni, hogy kedvedre tegyek, csak rajtad múlik módot találnod életed és életem megmentésére.

Felelte akkor a leány:

- Ricciardo, látod, mennyire őriznek engem, s ennélfogva el sem tudom képzelni, hogyan jöhetnél el hozzám; de ha tudsz valamit, amit megtehetnék anélkül, hogy szégyent vonnék a fejemre, csak mondd meg, s én megteszem.

Ricciardo, ki már sokat gondolkozott ezen, tüstént ekképpen felelt:

- Édes Caterinám, én csak egy módját látom a dolognak, tudniillik, ha kint alszol vagy kijöhetsz az erkélyre, mely atyádnak kertjére nyílik; ha pedig én tudom, hogy ott töltöd az éjszakát, mindenáron igyekszem majd feljutni hozzád, bár az erkély igen magas.

Felelte néki Caterina:

- Ha van bátorságod felmászni oda, akkor azt hiszem, sikerül kimesterkednem, hogy ottan aludjam.

Ricciardo azt felelte, hogy bizony van bátorsága. És ekképpen szólván egyetlenegyszer futtában megcsókolták egymást és elváltak. Másnap, mivel épp május vége felé jártak, a leány panaszkodni kezdett anyjának, hogy a múlt éjszakán semmit nem tudott aludni a roppant forróság miatt. Szólott az anyja:

- Ugyan, leányom, már hogy lett volna forróság? Sőt egyáltalán nem is volt meleg.

Felelte néki Caterina:

- Anyám, így kellett volna mondanod: "Vélekedésem szerint", akkor talán igazad volna; meg kellene gondolnod, hogy a leányok mennyivel hevülékenyebbek, mint a koros asszonyok.

Szólott akkor az asszony:

- Igazad van, leányom; de én nem kormányozhatom a meleget és hideget tetszésem szerint, amint talán te szeretnéd. Az időjárást úgy kell elviselni, amint az esztendő szakai hozzák; talán ma éjszaka hűvösebb lesz, s jobban fogsz aludni.

- Bár adná az Isten - felelte Caterina -, de nyár felé haladván, nemigen szoktak az éjszakák hűvösebbek lenni.

Szólott tehát az asszony:

- Hát mit akarsz, hogy cselekedjem?

Felelte Caterina:

- Ha atyám és te beleegyeztek, szívesen megvetném ágyamat kint az erkélyen, mely az ő szobájának szomszédságában vagyon a kertje fölött, és ottan aludnám, és hallgatnám a fülemüle csattogását, és mivel hűvösebb helyen lennék, sokkalta jobban érezném magamat, mint a te szobádban.

Mondotta akkor az anyja:

- Hát csak nyugodj meg, leányom; majd beszélek atyáddal, s az ő akaratja szerint cselekszünk.

Mikor Lizio uram meghallotta a dolgot feleségétől, mivelhogy öreg ember volt már, s ezért talán kissé nyakas, szólott ekképpen:

- Miféle fülemüle csattogása mellett akar ez aludni? Majd én megtanítom elaludni a tücskök cirpelése mellett is.

Mikor Caterina ezt megtudta, inkább mérgében, mint a forróság miatt, a következő éjszakán nemcsak maga nem aludt, hanem anyját sem hagyta aludni, és panaszkodott, mily nagy a forróság. Ennek hallatára az anyja másnap bement Lizióhoz, és monda neki:

- Férjemuram, te nemigen szereted ezt a leányt; mit árt neked, ha kint alszik azon az erkélyen? Egész éjszaka hánykolódott a forróság miatt; aztán meg mit csodálkozol azon, hogy örömét leli a fülemüle csattogásában, hiszen még kislány. A kislányok pedig szeretik az olyan dolgokat, mik hozzájok hasonlatosak.

Lizio uram ennek hallatára szólott:

- Hát jó, állíttass neki oda akkora ágyat, amekkora csak elfér, és kárpittal függönyöztesd le körös-körül, és aludjék ottan, és hallgassa kedvére a fülemüle csattogását.

Mikor a leány ezt megtudta, tüstént ágyat készíttetett ottan; s mikor estére kelvén aludni kellett térnie, addig várakozott, mígnem megpillantotta Ricciardót, s megadta neki a megbeszélt jelet, melyből az megértette, mit kell cselekednie. Lizio, amint hallotta, hogy a leány lefeküdt, bezárta amaz ajtót, mely szobájából az erkélyre nyílt, s maga is aludni tért. Ricciardo, mikor észrevette, hogy körös-körül minden elcsöndesedett, lajtorján felmászott egy falra, onnan pedig felkapaszkodott egy másik falnak a párkányára, és miközben a lezuhanás veszedelme fenyegette, nagy kínos-keservesen feljutott az erkélyre, hol is nagy csendben, de kimondhatatlan örömmel fogadta a leány; és minekutána összevissza csókolták egymást, együtt lefeküdtek, s mind az egész éjszakán által elhalmozták egymást gyönyörűséges élvezetekkel, újra meg újra csattogásra késztetvén a fülemülét. Mivel pedig az éjszakák rövidek voltak, az élvezet pedig hosszú-hosszú, hamarosan virradni kezdett, holott nem is gondoltak rá; s mivel a forróságban és a csintalankodásban felhevültek, be sem takaróztak, hanem elszunnyadtak, miközben Caterina jobb karjával átölelte Ricciardo nyakát, bal kezével pedig megfogta azt a micsodát, melyet a hölgyek különösképpen férfiak előtt fölöttébb szégyenkeznek nevén nevezni. Ekképpen aludván mint a bunda, felvirradt a nap, és Lizio úr felkelt, s mivel eszébe jutott, hogy leánya az erkélyen alszik, halkan megnyitotta az ajtót és szólott: "Hát lássuk csak, hogyan aludt ma éjszaka Caterina a fülemüle csattogása mellett." És kiment, halkan félrevonta a kárpitot, mely az ágyat elfüggönyözte, s akkor látta meztelenül és takaró nélkül összeölelkezvén aludni Ricciardót és a leányt a fentebb mondott módon; mivel pedig Ricciardót határozottan megismerte, visszament, lesietett felesége szobájába, és szólította őt, mondván:

- Frissen kelj fel, asszony, és gyere megnézni, miért kívánkozott oly igen leányod a fülemülére, melyet is megfogott, s most a kezében tart.

Felelte az asszony:

- Hogyan lehetséges az?

Mondotta Lizio:

- Mindjárt meglátod, csak gyere gyorsan.

Az asszony magára kapkodta ruháit, s lábujjhegyen megindult Lizio nyomában, s mindketten megérkeztek az ágyhoz, és mikor felemelték a kárpitot, nyilván láthatta madonna Giacomina, miképpen fogta meg és tartja kezében a fülemülét, melynek csattogására oly igen áhítozott. Az asszony eszébe vette, hogy Ricciardo csúful megcsalta, miért is kiáltozni akart, hogy lepocskondiázza: de Lizio szólott hozzá ekképpen:

- Asszony, ha szeretsz, meg se mukkanj, mivelhogy valóban, ha megfogta a madarat, legyen is az övé. Ricciardo nemes ember s gazdag ifjú; az ő révén csak tisztes rokonságba keveredhetünk; ha szépszerével akar innét elmenni, mindenekelőtt el kell jegyeznie a leányt; akkor majd megtudja, hogy nem idegen kalitkába dugta a fülemüléjét, hanem a magáéba.

Az asszony megnyugodott ebben, mivel látta, hogy férje nem háborodott fel az eseten, és meggondolván, hogy leányának jó éjszakája volt és jól aludt, és a fülemülét is megfogta, hát hallgatott. Kisvártatva eme beszélgetésük után Ricciardo felébredt, s látván, hogy már fényes nappal vagyon, halálra rémült; felébresztette Caterinát, és szólott hozzá ekképpen:

- Jaj, lelkem, mitévők legyünk, mivelhogy ránk virradt a nappal, és engem itten kapott?

Alighogy ezt mondta, ott termett Lizio, és félrevonván a kárpitot, felelte:

- Majd csak teszünk valamit.

Midőn Ricciardo őt meglátta, úgy érezte, mintha kitépték volna szívét a melléből, és felült az ágyban és szólott:

- Uram, kegyelmezz, az Isten szerelmére. Belátom, hogy hitszegő és gonosz ember vagyok, és rászolgáltam a halálra, s azért tégy velem, amit akarsz; de kérlek, hogy ha lehet, kegyelmezz életemnek, ne ölj meg.

Felelte erre Lizio:

- Ricciardo, nem ezt érdemeltem hozzád való szeretetemért és benned vetett bizakodásomért; mindazonáltal, ha már így van és fiatalságod ily nagy bűnre csábított, hogy megmentsd magadat a haláltól, engemet pedig a gyalázattól, jegyezd el törvényes hitvesedül Caterinát, hogy miként ma éjjel a tiéd volt, mind élete fogytáig a tiéd legyen, és ekképpen megnyerheted bocsánatomat s magad életét; de ha nem akarsz ekképpen cselekedni, ajánld Istennek lelkedet.

Miközben így beszélt, Caterina elengedte a fülemülét, és betakarózván, keserves sírásra fakadt, és kérte atyját, bocsásson meg Ricciardónak; másfelől pedig kérte Ricciardót, hogy tegye meg, mit Lizio úr kíván, hogy biztonságban és még sokáig élvezhessenek ilyen éjszakákat. De nem volt szükség sok könyörgésre; mivelhogy rész szerint az elkövetett bűn miatt érzett szégyenkezés, valamint a készség annak jóvátételére, rész szerint pedig a rettegés a haláltól és a menekülés vágya, s mindenekfelett a forró szerelem és a sóvárgás, hogy megnyerje szerelme tárgyát, arra indította Ricciardót, hogy önként és késedelem nélkül kijelentse, miképpen hajlandó megtenni azt, mit Lizio úr kíván. Miért is Lizio egy tapodtat nem mozdulván onnét, elkérte madonna Giacomina egyik gyűrűjét, s az ő jelenlétükben Ricciardo szándokához híven hitveséül eljegyezte Caterinát. Minekutána pedig ez megtörtént, Lizio és felesége elmentek onnét, mondván:

- Most már pihenjetek, mivelhogy erre bizonyosan nagyobb szükségtek vagyon, mint arra, hogy felkeljetek.

Eltávoztak tehát, és a fiatalok megölelték egymást, s mivel az éjszaka csak hat mérföldet tettek meg, felkelés előtt még hozzácsaptak kettőt, s ezzel bevégezték első napi útjokat. Annak utána felkeltek, és Ricciardo rendre megbeszélt mindent Lizio úrral, és kevés napok múltán barátaik és rokonaik jelenlétében illendő módon még egyszer feleségül vette a leányt, és nagy ünnepséggel házába vitte, s pompás és nagyszerű lakodalmat csapott; annak utána pedig még nagy ideig békességben és vigasságban madarászott vele fülemülére, nappal és éjjel kénye-kedve szerint.

 

ÖTÖDIK NOVELLA

Guidotto da Cremona leánykáját Giacomino da Pavia gondjaira bízza s meghal;
a leányt Faenzában Giannole di Severino és Minghino di Mingole szereti;
összeverekednek miatta, de akkor kiderül, hogy a leány Giannole húga,
mire Minghinóhoz adják feleségül

A fülemüle novellájának hallatára mind a hölgyek annyit kacagtak, hogy kacagásuk még akkor sem szűnt, mikor Filostrato már befejezte az elbeszélést. De minekutána még kissé nevetgéltek, szólott a Királynő:

- Annyi bizonyos, hogy ha tegnap megszomorítottál is bennünket, ma oly igen megcsiklandoztál, hogy senkinek sincs oka panaszkodni rád.

És Neifiléhez intézvén szavait, parancsolta, hogy mondja el novelláját. Ki is vidáman ekképpen fogott szóba:

- Mivelhogy Filostrato elbeszélésével Romagnába vezetett bennünket, nékem is kedvem vagyon kissé kirándulni oda novellámban.

Elmondom tehát, hogy élt egykoron Fano városában két lombardiai ember, kik közül egyiknek neve volt Guidotto da Cremona, másiké Giacomino da Pavia, mindkettő immár koros ember, kik szinte egész ifjúságukat fegyverforgatásban és katonáskodásban töltötték. Midőn pedig Guidotto a végét járta, és nem volt fia, sem barátja, avagy rokona, kiben inkább megbízott volna, mint Giacominóban: egyetlen leánykáját - ki talán tízesztendős volt - és minden vagyonát annak gondjaira bízta, s minekutána minden dolgába beavatta őt, meghalt.

Történt ezen időkben, hogy Faenza városa, mely nagy időn által szenvedte a háborút és a balsors csapásait, némiképpen nyugodtabb állapotba jutott, s akkor kinek-kinek szívesen megengedték, hogy visszatérjen, ha ki visszatérni kívánt; miért is Giacomino, ki régebben lakott már ottan, s igen kedvére volt az ott-tartózkodás, minden vagyonával egyetemben visszatért oda, s magával hozta a leánykát, kit Guidotto reáhagyott, s kit ő tulajdon leánya gyanánt szeretett és gondozott. Ez pedig növekedvén oly gyönyörű leánnyá serdült, hogy nem volt hozzája fogható az egész városban; s amilyen volt szépsége, olyan volt erkölcse és tisztessége is.

Miért is különb-különb ifjak kezdették környékezni, de valamennyinél inkább két szemrevaló és egyenlőképpen derék ifjú szerette, oly forrón, hogy féltékenységökben kezdték mérhetetlenül meggyűlölni egymást; egyiknek neve volt Giannole di Severino, másiknak pedig Minghino di Mingole. Mindegyik szívesen feleségül vette volna a leányt, ki már tizenöt esztendős volt, ha hozzátartozóik megengedték volna; de látván, hogy tisztes úton-módon nem érhetik el céljokat, mindegyik igyekezett olyképpen megszerezni őt magának, ahogyan tudta.

Volt Giacomino házában egy koros szolgáló s egy Crivello nevezetű szolga, mulatságos és fölöttébb nyájas ember; ezzel Giannole igen megbarátkozott, s mikor alkalmatosnak vélte az időt, felfedte előtte szerelmét, és kérte, hogy legyen segítségére vágyának betöltésében, és elhalmozta dús ígéretekkel, hahogy ezt megteszi. Felelte erre Crivello:

- Nézd, e dologban én nem tehetek egyebet éretted, mint hogy ha egyszer Giacomino valahova elmegy vacsorára, bebocsájtalak a leányhoz, mivel ha én szólnék nála éretted, meg sem hallgatna. Ha beéred vele, ezt megígérem, és meg is teszem; aztán ha módodban van, cselekedd azt, mit legjobbnak vélsz.

Giannole azt felelte, hogy ennél több nem kell neki, és hát ebben megegyeztek. Másfelől Minghino megbarátkozott a szolgálóval, és annyira jutott vele, hogy az több ízben is vitt tőle üzenetet a leánynak, kiben is már-már szerelem ébredt az ifjú iránt; ezenfelül megígérte neki a cseléd, hogy bejuttatja a leányhoz, mihelyt Giacomino valamely okból este elmegy hazulról. Történt tehát, hogy nem nagy időre e megbeszélések után Giacomino, Crivello mesterkedésére, elment valamely barátjához vacsorára; az pedig megjelentette ezt Giannolénak, s megegyezett véle, hogy midőn bizonyos jelet ad, ő majd odajön, és nyitva leli a kaput. Másfelől a cseléd semmit nem tudván erről, megüzente Minghinónak, hogy Giacomino nem vacsorázik otthon, s értésére adta, hogy maradjon a ház közelében, s mikor meglátja a jelet, melyet majd ő ad, jöjjön oda és lépjen be.

Leszállt az este, s a szerelmesek, kik semmit nem tudtak egymás dolgáról, s mindegyik gyanakodott a másikra, néhány fegyveres cimborájokkal odaérkeztek, hogy birtokukba vegyék a leányt. Minghino az embereivel tanyát ütött egyik barátjának házában, mely szomszédos volt a leány házával, hogy ott várja meg a jeladást; Giannole a cimboráival a háztól kissé távolabb foglalt állást. Crivello meg a cseléd, amint Giacomino eltávozott, igyekeztek egymást eltávolítani. Mondá Crivello a cselédnek:

- Miért nem mégy már aludni? Mit ténferegsz itt a házban keresztül-kasul?

A cseléd viszont mondotta:

- Hát te miért nem mégy a gazdádért? Mit lebzselsz itten, holott már megvacsoráztál?

És ekképpen egyik sem tudta a másikat kimozdítani helyéből. Crivello azonban, mikor látta, hogy itt az óra, melyet megbeszélt Giannolével, mondotta magában: "Mit törődöm ezzel itt? Ha nem marad nyugton, könnyen megkaphatja a magáét." Megadta tehát a megbeszélt jelet, kiment ajtót nyitni, s akkor Giannole nyomban odajött, két cimborájával belépett, és a leányt a nagy teremben lelte, hol is megfogta, hogy elvigyék. A leány rúgkapált, és hangosan ordítozott, hasonlatosképpen a szolgáló is. Mikor ezt Minghino meghallotta, nyomban ott termett cimboráival; és látván, hogy a leányt már cipelik kifelé a kapun, kardot rántottak, s valamennyien elordították magokat:

- Halál reátok, árulók! Ebből semmi sem lesz! Micsoda erőszakoskodás ez?

Ahogy ezt mondták, megkezdődött a csetepaté; másfelől a zajra kirohantak a szomszédok fáklyákkal s fegyveresen, és segítségére keltek Minghinónak, szitkozódván a merénylet miatt. Miért is Minghino hosszas viaskodás után elvette a leányt Giannolétól, és visszavitte Giacomino házába. A csetepaté csak akkor ért véget, mikor rajtuk ütöttek a város kapitányának csatlósai, és közülük sokat foglyul ejtettek, és a többiek között elfogták Minghinót és Giannolét és Crivellót, és börtönbe hurcolták őket. Giacomino csak akkor tért haza, mikor már minden elnyugodott, és igen bosszankodott az eseten, de minekutána megtudakolta, hogyan történt, s látta, hogy a leány az egészben ártatlan, némiképpen megnyugodott, és feltette magában, hogy minél előbb férjhez adja a leányt, nehogy efféle eset megismétlődjék. Reggelre kelvén, mindkét ifjú rokonsága hiteles tudomást szerzett arról, ami történt, s látván, hogy az elfogott ifjakra nagy veszedelem származhat belőle, hahogy Giacomino ellenök úgy jár el, amint joga van eljárnia, elmentek hozzá, és nyájas szavakkal kérték, ne vegye oly igen zokon a meggondolatlan ifjak részéről rajta esett méltatlanságot, inkább tekintse ama szeretetet és ragaszkodást, mellyel meggyőződésök szerint irányukban, kik ezt tőle kérik, viseltetik; egyúttal pedig felajánlottak neki önmagok és a bűnös ifjak nevében mindennémű elégtételt, mit csak rajtok venni kíván. Giacomino, ki életében sokat megélt már, és jószívű ember volt, nyomban így felelt:

- Urak, még akkor is, ha nem laknám a ti várostokban, hanem magam szülőföldjén, tartom magamat oly jó barátotoknak, hogy sem ebben, sem más dologban nem cselekedném másként, csak amint kedvetek szerint vagyon; de ezenfelül annál inkább kedvetekben kell járnom, mivel tulajdonképpen magatokon esett bántás; tudniillik ez a leány nem cremonai, nem is páviai, miként talán sokan vélik, hanem faenzai, ámbár sem én, sem ő maga, sem az, ki reám bízta, nem tudjuk mai napiglan sem, kinek leánya; miért is abban, mit kértek, mindent megteszek, amit csak tőlem kívántok.

A nemes urak hallván, hogy a leány faenzai, elcsodálkoztak és köszönetet mondottak Giacominónak jóságos válaszáért, s kérték, hogy ne terheltessék elmondani nekik, hogyan jutott kezébe ez a leány, és honnan tudja, hogy faenzai. Felelte erre Giacomino:

- Guidotto da Cremona bajtársam és barátom volt, és halálos ágyán elmondotta nekem, hogy midőn Frigyes császár elfoglalta ezt a várost, ő maga az általános fosztogatásban behatolt egy házba, melyben rengeteg zsákmányt lelt, de nem volt abban már egy teremtett lélek sem, csak egy kisleányka, kétesztendős, talán valamivel több vagy kevesebb; s mikor felment a lépcsőn, a leányka atyjának szólította: miért is megesett rajta szíve, s mindazzal együtt, mi a házban volt, elhozta a leányt Fanóba, s mikor ottan meghalt, minden vagyonával együtt reám hagyta, és lelkemre kötötte, hogy annak idején adjam férjhez, és adjam véle azt, mi az övé volt; s ámbár a leány eladó sorba került, nem volt alkalmam férjhez adnom őt oly emberhez, ki nékem tetszett volna; pedig szívesen megtenném, hogy afféle eset, mint a tegnap esti, meg ne ismétlődjék.

Volt pedig ottan a többiek között bizonyos Guiglielmino da Medicina nevezetű férfiú, ki amaz esetnél együtt volt Guidottóval, és nagyon jól tudta, kinek a házát fosztotta ki Guidotto; s hogy az illetőt ottan látta a többiek között, odalépett hozzá és mondá neki:

- Bernabuccio, hallod, mit mond Giacomino?

Felelte Bernabuccio:

- Hallom és magam is sokat gondoltam már erre, mivel emlékszem, hogy ama zűrzavarban elvesztettem egyik kisleányomat, ki éppen olyan korú volt, mint Giacomino - mondja.

Szólott erre Guiglielmino:

- Bizonyos, hogy ez az, mivel egy ízben jelen voltam, mikor Guidotto elmondotta, hogy hol fosztogatott, és ráismertem, hogy ez a te házad volt; hát csak erőltesd meg emlékezetedet, vajon ráismernél-e leányodra valami jelről, és vizsgáld meg őt: akkor bizonyosan megismered, hogy a te leányod.

Miért is Bernabuccio gondolkodott, s visszaemlékezett, hogy leányának kereszt alakú forradás van bal füle felett, mely valami daganatból maradt, melyet kevéssel amaz eset előtt felvágatott; tehát semmit nem késlekedett, odalépett Giacominóhoz, ki még közöttük volt, s kérte, vigye magával házába, s mutassa meg néki amaz leányt. Giacomino szívesen magával vitte, és elébe hívatta a leányt. Mikor Bernabuccio meglátta őt, azon nyomban észrevette, hogy szakasztott mása az anyjának, ki még mindig szép asszony volt; de ezzel nem elégedett meg, hanem megkérte Giacominót, engedné meg neki, hogy kissé felemelje a haját bal füle felett; ebbe Giacomino beleegyezett. Bernabuccio tehát odalépett a leányhoz, ki pironkodva ott állt, jobb kezével felemelte haját, s meglátta a keresztet; miből is valóban megismerte, hogy tulajdon leánya, és elérzékenyülve sírva fakadt, s megölelte őt, ámbár a leány húzódozott: annak utána pedig odafordult Giacominóhoz és mondá:

- Testvér, ez az én leányom; az én házam volt az, melyet Guidotto kifosztott, s ezt a leányt a hirtelen rémületben ott felejtette anyja, az én feleségem, s mind mostanáig azt hittük, hogy benne égett a házban, mely ugyanaz napon kigyulladt.

A leány, mikor ezt hallotta, és látta, hogy koros férfiú, hitelt adott szavainak, s bizonyos titokzatos erő sugallatára engedte ölelni magát, s vele együtt maga is elérzékenyülten sírva fakadt. Bernabuccio tüstént elküldött az anyjáért s egyéb rokonaiért és nővéreiért és bátyjaiért, s valamennyinek megmutatta a leányt, és elmondta az esetét, és akkor nagy ujjongás közben ezerszer is megölelték egymást, s minekutána Giacomino beleegyezett, magával vitte a leányt házába. Mikor ennek hírét vette a város kapitánya, ki derék ember volt, és ebből megismerte, hogy Giannole, kit ő börtönben tartott, Bernabuccio fia s a leánynak édes bátyja, elhatározta, hogy kegyelmet ad neki az elkövetett bűnért, s minekutána Bernabucciónál és Giacominónál közbenjárt a dologban, megbékéltette Giannolét Minghinóval, és minden hozzátartozóinak nagy örömére, feleségül adta Minghinóhoz a leányt, kinek neve Agnesa volt, egyúttal pedig szabadon bocsátotta Crivellót és a többieket, kik emez ügybe belekeveredtek. Annak utána Minghino nagy vigassággal pompás és fényes lakodalmat csapott, hazavitte feleségét, s még számos esztendőkön által élt vele békességben és jó szerencsében.




Kezdőlap Előre