Előszó

Az itt következő előszót tulajdonképpen már az első kiadáshoz meg akartam írni; ezt egyrészt talán egy lustasági roham következtében mulasztottam el, amire egyébként nem emlékszem, másrészt fatalizmusból; azt vallom ugyanis, hogy egy előszóval már semmit sem lehet jóvátenni. Amikor aztán a könyv megjelent, különböző jogos kifogásokat olvastam róla: hogy állítólag nem ér fel Balzac Az abszolútum keresése című művével, hogy a májas hurka méltatlan fogyasztásával fejeződik be, főleg pedig, hogy nem igazi regény. Ezzel bizony fején találták a szöget. Beismerem, hogy csakugyan nem igazi regény. De mentségemül szívesen elmondanám, hogy ez a könyvecske milyen körülmények folytán nem lett regény.

Egy tavaszi napon délután négy órakor fejeztem be a R. U. R.-t; megkönnyebbülten ledobtam a tollat, és elmentem sétálni a Nebozízekre. Eleinte igazán felszabadultan éreztem magam, hogy mentesültem a robottól; de aztán valamiféle sivár érzés vett erőt rajtam, végül pedig észrevettem, hogy elviselhetetlenül unatkozom. Arra gondoltam hát, hogy ha a napom már úgyis elromlott, inkább hazamegyek, és írok egy tárcát az újságba. Amikor az ember így határoz, rendszerint fogalma sincs róla, hogy voltaképpen miről fog írni; tehát bizonyos ideig fel-alá járkál a szobában, egy dalocskát fütyörész, amelytől nem bír szabadulni, vagy legyeket fog; aztán eszébe jut valami, és írni kezd. Nekem is eszembe jutott egy régebbi ötletem, negyedíves papírokat vágtam magamnak, és írni kezdtem a tárcát.

Amikor a harmadik negyedívnél tartottam, rájöttem, hogy sok lesz ez egy tárcára, ebből akár hat tárca is lehetne, mire az egész abbamaradt a harmadik negyedíven, egy mondat közepén.

Miután két hónapot töltöttem falun, eső és magány tört rám; nem volt más megoldás: odakészítettem a papírt, és írni kezdtem a hat tárcát. A tartós eső és a téma iránti nyilvánvaló vonzódásom volt az oka, hogy megírtam tizenkét fejezetet és a további anyagot hat fejezetre osztottam be. Aztán a tizenkét fejezetet elküldtem az újságnak, hogy fejezetenként tegyék közzé a Hétfői Lap-ban, és megesküdtem, hogy közben megírom a végét.

Csakhogy az élet kifürkészhetetlen; megjelent tizenegy fejezet, és közben nem írtam egyetlen újabb sort sem; elfelejtettem, hogy megjelenik, főleg pedig azt felejtettem el, hogy hogyan kellett volna folytatnom. A nyomda üldözött, hogy küldjem be a végét; én pedig (mint a mesebeli lány) egy újabb fejezetet dobtam elébe, hogy pár napig békén hagyjon. A nyomda üldözése elől menekülve fejezetet fejezet után vetettem oda; meg akartam előzni, de ő mindig csak egy ugrásnyira maradt el. Cikáztam, mint az üldözött nyuszi; összevissza rohantam, hogy időt nyerjek, és valahogy még jóvátegyem, amit a kergetőzésben elrontottam, ítéljék meg önök, vajon nem tartottam-e ki elég sokáig; még tizennyolc fejezetre futotta, míg kitűztem a befejezés fehér zászlaját. Mi az, hogy ennek a könyvecskének nincs összefüggő cselekménye? Talán nem eposzba illő, izgalmas cselekmény, ahogy az erinnüszök hajszolta szerző az erdei magányba és a szerkesztőségek csendjébe, majd Szent Kildára, Hradec Královéba, egy csendes-óceáni korallszigetre, Sedm Chalupba, végül pedig a Damohorský kocsma asztala mellé menekül, hogy ott keresztbe font karral, s végső érveit üldözői arcába vágva megadja magát? Figyeljék visszafojtott lélegzettel, hogyan hiszi az utolsó percig, hogy miközben könyörtelenül űzik, mégis egy bizonyos cél felé tart, és ő maga valamiféle eszmét üldöz; és ha a tizenharmadik fejezetnél ki is fulladt, sarkallta a különös hit, hogy a kanyargós útnak, amelyet befutott, volt valamilyen egységes értelme. Ez az igazi cselekménye a regénynek, amely valóban nem regény, hanem tárcasorozat: és ezt az alcímet utólag hozzá is ragasztom.

1926 októberében.
Karel Čapek