Harmadik fejezet

Körbecsukó meg az egér hosszú tarka farka

 

Mondhatom, furcsán festett ez a társaság a parton. A madarak tolla csatakos volt, a többi állat szőre meg odatapadt a testéhez, valamennyien csurogtak-csöpögtek, és búnak eresztették a fejüket.

Természetesen az volt a legnagyobb gondjuk, hogyan lehetne megszáradniuk. Ezen tanakodtak, s Alice néhány perc múlva már kedélyesen tereferélt velük, mintha réges-rég ismerte volna őket. Sőt a Papagájjal össze is veszett, hogy az végül duzzogva hátat fordított neki, s csak ezt hajtogatta:

- Én öregebb vagyok, szívem, ennélfogva nekem jobban kell tudnom.

Alice ezt nem akarta elismerni mindaddig, amíg a Papagáj meg nem mondja: hány éves. De a Papagáj ezt kereken megtagadta. Hát a vita itt megrekedt.

Végül is az Egér, aki - úgy látszik - nagy tekintélynek örvendett, elkiáltotta magát:

- Tessék mindenkinek helyet foglalni és ide figyelni. Ígérem, hogy egykettőre mindnyájan olyan szárazak lesznek, mint a kóró. Valamennyien körbe ültek. Az Egér a középre ült. Alice aggódva leste az Egér szavát, mert érezte, hogy rettentő náthát kap, ha hamarosan meg nem szárad.

- Kh, kh - köszörülte a torkát fontoskodva az Egér. - Tehát kezdhetem? El fogom mondani a világ legszárazabb történetét. Csöndet kérek: Hódító Vilmos1, akinek ügyét a pápa is felkarolta, hamarosan elfogadtatta uralmát az angolokkal, annál is inkább, mert a nemzetnek vezetőkre volt szüksége, azonfelül ez idő tájt megszokta a zsarnokságot és a behódolást. Edwin és Morcar, Mercia és Northumbria urai...

- Brr... - borzongott a Papagáj vacogva.

- Közbe tetszett valamit szólni? - kérdezte a homlokát ráncolva, de roppant udvariasan az Egér.

- Nem - sietett megjegyezni a Papagáj.

- Tudniillik azt hittem - mondta az Egér. - Folytatom. ... Edwin és Morcas, Mercia és Northumbria urai alávetették magukat Vilmosnak, sőt még Stigaud is, Canterbury hazafias érzésű érseke, tanácsosnak találta...

- Mit talált? - kíváncsiskodott a Kacsa.

- Feltételezem, hogy tisztában van a szavak értelmével - felelt bosszúsan az Egér. - Nem tudja, mit jelent az "találni"?

- Hogyne tudnám. Én többnyire békát vagy pondrót szoktam találni. Most az a kérdés: mit talált az érsek?

Az Egér a füle mellett eresztette el a kérdést, s tovább hadart:

- ...tanácsosnak találta, hogy Edgár Athelinggel tartva, elébe menjen Vilmosnak, és felajánlja neki a koronát. Vilmos eleinte tartózkodóan viselkedett. Normannjainak elviselhetetlen szemtelensége azonban.... Nos, hogy érzi magát, kedvesem? - fordult most beszéd közben Alice-hoz.

- Még mindig csuromvizesen - válaszolt szomorúan Alice. - Bármily száraz is ez a történet, én nem lettem tőle szárazabb.

- Ebben az esetben - szólalt meg ünnepélyesen a Struccmadár - van szerencsém javasolni az ülés elnapolását s egy albizottság azonnali kiküldését, mely majd erélyesebb rendszabályok foganatosítása tárgyában lesz hivatva határozni...

- Beszéljen értelmesen! - kiáltott közbe a Sas. - Egy kukkot sem értek ezekből a hosszú szavakból. Sőt, azt hiszem, hogy ön sem érti.

A Sas lopva elmosolyodott. Néhány másik madár "viharos derültségre" fakadt.

- Csak azt óhajtottam megjegyezni - folytatta a Struccmadár sértődötten -, hogy valamennyien benn voltunk a vízben, s valamennyien meg akarunk száradni. Ennélfogva a leghelyesebb lenne, ha körbecsukót játszanánk.

- Hát az meg micsoda? - kérdezte Alice.

Nem mintha nagyon érdekelte volna őt, de a Struccmadár megállt a beszédében, mintha azt várná, hogy valaki közbeszóljon. Minthogy senki se szólt közbe, Alice vállalkozott rá.

- Legjobban úgy értjük meg - folytatta a Struccmadár -, ha azonnal hozzákezdünk.

Lehet, gyerekek, hogy egyszer majd egy téli napon ti is körbecsukót akartok játszani, hát elmesélem, mit művelt a Struccmadár.

Először is körformában kijelölte a versenypályát (nem fontos, hogy pontos legyen - mondta), aztán a pálya mentén - itt is, ott is - felállította a verseny résztvevőit. Olyasmi, hogy: "Vigyázz, kész, rajt!" nem volt, mindenki akkor kezdett el futni, amikor akart, és akkor is hagyta abba, úgyhogy nem könnyen lehetett megállapítani, mikor ért véget a verseny. Végtére is azonban, amikor már vagy egy félórája futkároztak, és mindenki megszáradt, a Struccmadár hirtelen elkiáltotta magát:

- Vége a versenyfutásnak!

Ekkor valamennyien összesereglettek, s lihegve kérdezték:

- De hát ki nyert?

Erre a Struccmadár csak hosszas tűnődés után tudott válaszolni. Előbb a földbe dugta a fejét, sokáig úgy maradt, s a többiek csöndben lesték. Végül így szólt:

- Mindenki nyert, és mindenki kap valami díjat.

- De kitől? - kérdezték egyszerre.

- Hát őtőle - mondta a Struccmadár, Alice-ra mutatva. Most az egész társaság egyszerre Alice köré csoportosult, és összevissza kiáltozott:

- Kérjük a díjat, a díjat!

Alice nem tudta, mitévő legyen. Tanácstalanságában zsebébe nyúlt, kihúzott onnan egy doboz csokoládécukorkát, s körbekínálta. Még szerencse, hogy nem folyt bele a sós víz. Éppen mindenkinek jutott egy szem csokoládé. Ez volt a díj.

- Adj magadnak is egy díjat - mondta az Egér.

- Persze hogy persze - vágta rá nagy komolyan a Struccmadár. - Mi van még a zsebedben? - kérdezte Alice-t.

- Csak egy kis gyűszű - felelt búsan Alice.

- Ide vele! - mondta a Struccmadár.

Most valamennyien újra Alice köré csoportosultak, s a Struccmadár ünnepélyesen átnyújtotta neki a gyűszűt, ezekkel a szavakkal:

- Tisztelettel kérjük, kegyeskedjék elfogadni ezt az elegáns gyűszűt.

Amikor a rövid szónoklatot befejezte, mindenki éljenzett. Alice ezt nagyon badarnak és érthetetlennek találta, de a többiek olyan komolyan tekintettek rá, hogy nem mert nevetni. Minthogy nem tudta, mit feleljen, meghajolt, és amilyen ünnepélyesen csak telt tőle, átvette a gyűszűt. Aztán hozzáláttak a csokoládé elfogyasztásához. Ez némi lármával és zűrzavarral járt, mert a nagymadarak azon sopánkodtak; hogy a csokoládé kicsi, és a fél csőrükre sem elég, a kismadarak pedig úgy fuldokoltak tőle; hogy a hátukat kellett veregetni. Végül mégis megették. Ekkor újra körbe ültek mindnyájan, s megkérték az Egeret, hogy meséljen nekik még valamit.

- Meg tetszett ígérni, ugye, hogy majd elmeséli az élettörténetét - kérlelte Alice. - Meg azt is, hogy miért tetszik úgy gyűlölni a cicust meg a kutyust - tette hozzá súgva, s egy kicsit megrettent, hogy az Egér újra megsértődik.

- Ó, az én történetem kacskaringós, tarka és bús.

- Hát a farka csakugyan kacskaringós - mondotta Alice, aki ezt a szót hogy tarka, úgy értette, hogy farka -, de mért volna bús?

Az Egér beszélt, beszélt, de Alice mindig csak az Egér farkára gondolt. Ezért azt a mesét, melyet hallott, kacskaringósan és tarkán - így képzelte el:

Az Egérhez
    szólt a
        Kandúr:
            "Most
                  beviszlek,
                mint a
            pandúr.
        Vár a
    törvény,
  jöjj kis
    Egér.
        Egy ilyen
            pör
                mindent
                    megér."
                        Az Egér
                            szólt
                                a
                          Kandúrnak:
                                "Én
                            nem
                        engedek
                    ily
                úrnak",
            s cincogott
        is
    néki
  síró
    hangon:
        "Mondd:
            ki
                lesz
                    a
                    bíró?"
                      "Én
                    leszek
                  a
                bíró,
              hagyj csak!
            Megragadlak
          és
        bekaplak."

- Te nem figyelsz! - ripakodott rá az Egér Alice-re. - Min gondolkozol?

- Bocsánatot kérek - mondta Alice nagyon tisztelettudóan -, éppen a farka ötödik hurkához tetszett érni, azt hiszem.

- Még hogy hurka! - kiáltotta dühösen az Egér.

- Ha hurka - mondta Alice, aki mindig nagyon szolgálatkész volt, és most aggodalmaskodva nézett körül -, akkor együk meg.

- Arról szó sem lehet - mondta az Egér, azzal felkelt és elindult. - Az ilyen ostoba beszéd csak sért engem!

- Igazán nem akartam megsérteni - kérlelte az Egeret Alice. - Csakhogy olyan könnyen tetszik megsértődni.

De az Egér válaszként csak dühösen morgott.

- Kérem szépen, tessék visszajönni, és befejezni a történetét! - kiáltotta utána Alice. A többiek karban csatlakoztak hozzá:

- Igen, fejezze be! - De hát az Egér csak türelmetlenül megrázta a fejét, és egy kicsit meggyorsította a lépteit.

- De kár, hogy nem maradt velünk! - sóhajtotta a Papagáj, mikor az Egérből már a farka sem látszott, egy öreg Rák pedig megragadta az alkalmat, hogy oktató hangon azt mondja a lányának:

- Édesem, ebből tanuld meg azt, hogy soha nem szabad elveszítened a türelmedet!

- Csak ne papolj, anyu! - kiáltotta a fiatal Rák haragosan. - Te ugyan még egy osztriga türelmét is próbára tennéd!

- Bárcsak velem volna Dinah - gondolkozott Alice hangosan, anélkül hogy bárkihez intézte volna szavait. - Az majd hamar visszahozná az Egeret.

- És ha szabad kérdeznem, ki az a Dinah? - kérdezte a Papagáj.

Alice nagyon készségesen válaszolt, mert mindig könnyen rávehető volt arra, hogy a kedvencéről beszéljen.

- Dinah a macskánk. És el nem tetszik tudni képzelni, milyen pompásan fog egeret! Hát még madarat! Csak ránéz egy madárra, és hamm! - már be is kapta!

E néhány szó figyelemre méltó feltűnést keltett a társaságban. Pár madár tüstént odébbállt, egy vén Szarka pedig, miután gondosan beburkolózott a köpenyébe, azt mondta:

- Sürgősen el kell indulnom hazafelé, az esti levegő nem tesz jót a torkomnak.

Egy kanári reszkető hangon így szólt a gyermekeihez:

- Gyertek, gyertek, édeskéim! Ideje volna már, hogy aludjatok!

Mindenki más-más ürüggyel távozott, s Alice csakhamar egyedül maradt.

- Ó, bár szót se szóltam volna Dinah-ról! - mondta szomorúan a kislány. - Úgy látszik, idelent senki sem szereti, pedig nincs nálánál derekabb cica a világon! Ó, édes Dinah, foglak-e még látni valaha?!

Ezzel a szegény kis Alice újra könnyekre fakadt, mert igen magányosnak érezte magát, és nyomott volt a hangulata. Csakhamar azonban megint távoli léptek tipegését hallotta. Tüstént reménykedve pillantott fel, mivelhogy azt várta titkon, hátha az Egér jobb belátásra tért, s most visszajött, hogy befejezze a történetét.

 


Tartalomjegyzék4. fejezet

 

1)  Hódító Vilmos: Normandia hercege, később angol király. A XI. században élt.