TIZENKILENCEDIK FEJEZET
Az elmés beszélgetésről, melyet Sancho folytatott urával, s a kalandról, midőn
egy holttesttel találkoztak, valamint egyéb nevezetes eseményekről

- Én bizony azt gondolom, kedves jó uram, hogy az a sok baj, ami az utóbbi napokban ért bennünket, mind csupa büntetés azért a vétekért, melyet kegyelmed a lovagrendjének törvénye ellen követett el, minthogy nem tartotta meg, amire megesküdött, hogy terített asztalról nem eszik s még királynőkkel se nyájaskodik és így tovább, amikről kegyelmed azt fogadta, hogy mindaddig tartózkodik, amíg annak a bizonyos Malandrinónak, vagy az ördög tudja, mi a neve, sisakját el nem ragadja.

- Egészen helyesen jegyzed meg, Sancho - mondta Don Quijote -, hogy azonban az igazat bevalljam, az az esküvésem egészen kiment az eszemből; de te is bizonyosnak tarthatod, hogy számodra is büntetés volt a levegőbe lódítás, mert elmulasztottad, hogy engem annak idejében esküvésemre figyelmeztess. Én azonban jóvá akarom tenni hibámat, mert a lovagrend törvényében mindennek megvan a maga módja.

- De hát talán én is megesküdtem valamire? - kérdezte Sancho.

- Az nem tartozik a dologra, hogy esküdtél-e vagy sem - mondta Don Quijote -, elég, ha én tudom, hogy te is némileg bűntárs vagy: egyébiránt bármint legyen, nagyon szükséges, hogy valami jóvátételről gondoskodjunk.

- Ha már így van - szólt Sancho -, vigyázzon kegyelmed, hogy erről megint úgy meg ne feledkezzék, mint az esküről, nehogy a kísérteteknek megint kedvük szottyanjon, hogy csúfot űzzenek belőlem, vagy talán még kegyelmedből is, ha ilyen makacsnak látják.

Ilyen s ezekhez hasonló beszélgetések között az éj ott érte őket az országút közepén, bár még szállást sem találtak, s ami a legkeservesebb volt: az éhség majd halálra gyötörte őket, mert a tarisznyával odalett elemózsiájuk, éléskamrájok. S hogy a nyomorúság pohara egész csordultig teljék, olyan kaland történt velök, mely minden túlzás nélkül megérdemli ezt a nevet.

Már jóformán besötétedett, hanem azért folytatták útjokat, mert Sancho azt gondolta, hogy az országút mentén egy-két mérföldnyire okvetlenül kell valami vendéglőt találniok. Amint így mentek-mendegéltek hát a koromsötét éjszakában, s a csatlósnak már szörnyű ehetnékje támadt, de magának a gazdának is korgott a hasa: szembe velök egyszer csak számos fénypont villant fel az úton, és megannyi mozgó csillagként közelgett. Sancho egészen elhűlt rémületében, amint ezt látta, sőt maga Don Quijote is megdöbbent. Sancho megrántá szamarának kötőfékét, Don Quijote meg a lova kantárszíját, megálltak, s majd kidülledt a szemük, úgy nézték, mi lehet az a világosság. S íme: a fénypontok egyre közelebb jönnek feléjök, s mennél közelebb jönnek, annál nagyobbak lesznek: a látományra Sancho úgy remegett, mint a kocsonya. Don Quijoténak pedig minden hajaszála égnek állt, utóbb azonban kissé nekibátorodván, így szólt:

- Ez, Sancho, minden kétségen kívül a legnagyobb és legveszedelmesebb kaland lesz, és minden erőmet és bátorságomat össze kell szednem.

- Jaj nekem, boldogtalannak - mondta Sancho -, ha ebben a kalandban megint kísértetekkel gyűlik meg a bajunk, márpedig úgy lesz: hol kapok én annyi oldalbordát, hogy még ezt is elviseljem!

- Legyenek bár kísértetek - mondá Don Quijote -, nem fogom tűrni, hogy csak ruhádnak szegélyét is illessék. Hogy a múltkor oly gonosz játékot űztek veled, azért volt, mert a kerítés falán nem mászhattam át; most azonban sík mezőn vagyunk, ahol kardomat úgy villogtathatom, amint akarom.

- Igen ám, de ha megint úgy megbabonázzák s erejét veszik, mint a múltkor - mondta Sancho -, mit ér akkor, akár nyílt mezőn vagyunk, akár nem!

- Mindamellett bátorság, Sancho - biztatta Don Quijote -, csak bátorság! Majd meglátod, hogy nálam nem hiányzik.

- Nálam se, ha Isten úgy akarja - válaszolt Sancho, s azzal mind a ketten meghúzódtak az út szélén, s folyton azt vizsgálták, mik lehetnek a fénypontok.

Nemsokára számos inges alak bukkant fel előttük, ijesztő külsejük annyira megrémítette Sancho Panza szívét, úgy megvacogtatta fogát, mint a negyednapos hidegrázás, és ez a szívdobogás és fogvacogás még erősebben elfogta, mikor tisztábban láttak. Mert íme, valami húsz, fehér ingbe öltözött alakot vettek észre, mind lóháton volt, kezökben égő fáklyával; mögöttük fekete gyásszal bevont hordágy tűnt fel, nyomában pedig hat lovasember, gyásszal borítva egészen az öszvérek lábáig, mert csöndes poroszkálásuk csakhamar elárulta, hogy nem lovon ültek. A fehéringesek halk, siralmas hangon folytonosan mormoltak valamit magukban. Ez a különös látomány, ily késő éji órán, e magányos pusztaságon teljesen elegendő volt, hogy ne csak Sancho szívét, hanem még gazdájáét is egészen elrémítse, de amikor Don Quijote még csak megdöbbent, Sanchónak már inába szállt a bátorsága.

Hanem a lovag csakhamar összeszedte magát, mert képzelete a legnagyobb elevenséggel nyomban könyveinek valamelyik kalandját idézte föl lelkében. Azt képzelte, hogy a hordszék szentmihálylova, melyen valami halálra sebzett vagy megölt lovagot visznek, akiért bosszút állani egyes-egyedül az ő kötelessége. Így hát szó nélkül támadásra feszíté dárdarúdját, feszesen megült a nyeregben, s úrias, fennkölt magatartással odaállt az út kellős közepére, a fehéringesek elé. Midőn ezek már egészen közel értek hozzá, emelt hangon rájok rivallt:

- Megálljatok, lovagok, bárkik legyetek is, adjatok számot nekem arról: kik vagytok, honnan jöttök, hova mentek, és mit visztek azon a ravatalon? Mert, úgy látszik, vagy ti követtetek el, vagy ellenetek követtek el valami gonoszságot, melyről nekem illő és szükséges értesülnöm, hogy vagy titeket büntesselek a gonoszért, amit elkövettetek, vagy érettetek álljak bosszút a rajtatok esett sérelemért.

- Utunk igen sietős - szólt az egyik fehéringes -, mert a fogadó még messze van, s nem időzhetünk oly sokáig, hogy ennyi kérdésre megfeleljünk.

S azzal öszvérét megsarkantyúzva, továbbhaladt.

Ez a válasz mélyen sértette Don Quijotét, s nem volt rest, hanem az öszvért zablára kapta, s harsányan felkiáltott:

- Megállj és légy udvariasabb, adj számot mindarról, amiről kérdeztelek, mert ha nem: párbajra velem mind, valamennyien.

Az öszvér ijedős volt, s midőn kantárát megragadták, úgy megbokrosodott, hogy két hátulsó lábára ágaskodva, gazdáját hanyatt vágta a földre.

Az egyik gyalogszolga, látván a fehéringes bukását, szidalmazni kezdte Don Quijotét, ennek pedig - már különben is lángolt a haragtól - több se kellett, nekiszögezett lándzsarúddal rontott az egyik gyászruhásnak, s hatalmas lökéssel kivetette a nyeregből; majd meg a többinek esvén, bámulatos gyorsasággal támadta meg s kergette szét őket; s mintha Rocinanténak is szárnya nőtt volna, oly könnyen és kevélyen fickándozott.

A fehéringesek félénk és fegyvertelen népség volt, s így könnyűszerrel megszalasztható a tusában; lobogó fáklyáikkal csakhamar neki is iramodtak a mezőnek, s úgy futottak, mint a farsangi bolondok. A gyászruhába öltözöttek azonban tetőtől talpig hosszú öltönyeikbe lévén burkolva, meg se moccanhattak, úgyhogy Don Quijote kénye-kedve szerint összeszurkálhatta valamennyit, s végre is úgy helybenhagyta őket, hogy mindnyájan azt hitték, nem is ember ez, hanem maga az elszabadult ördög, és azért jött, hogy elragadja tőlük a holttestet, melyet magukkal hoztak.

Sancho látta mindezt, s urának bátorságán csodálkozva, ekképp szólt magában:

- De már csakugyan kétségtelen, ez az én gazdám igazán oly bátor és hatalmas, ahogy magáról állítja.

Egy égő fáklya a földön feküdt az első lovas mellett, kit az öszvér levetett a nyeregből; ennek világánál meglátta Don Quijote a földre terültet, s a rúd hegyét arcának tartva, azt mondta neki: adja meg magát, különben halál fia.

A földön fekvő erre így válaszolt:

- Máris megadtam magam egészen, úgyhogy moccanni sem tudok, mert az egyik bokám kificamodott. Esdekelve kérem kegyelmedet, ha keresztény lovag, ne öljön meg, mert nagy szentségtörést fog elkövetni, minthogy én immár felszentelt pap és licenciátus vagyok.

- De ki az ördög hozta hát önt ide - kérdé Don Quijote -, ha egyházi férfiú?

[Az egyik földre huppant paptól aztán Don Quijote megtudta, hogy temetői menettel van dolga, amely egy holtat kísért örök nyugovóra Segoviába. Don Quijote bocsánatot kért a támadásért, Sancho Panza pedig így szólt:]

- S ha talán azok az urak tudni akarják, ki volt az a hős, aki így ellátta a bajukat, mondja meg nekik, atyám, a hírneves Don Quijote de la Mancha volt, más néven a Búsképű lovag.

Ezzel a bakkalaureus eltávozott. Don Quijote pedig megkérdezte Sanchotól, mi indította arra, hogy ami eddigelé sohase történt, Búsképű lovagnak nevezze?

- Megmondom kegyelmednek - válaszolt Sancho -, az indította erre, hogy amint ama póruljárt fáklyának világánál néztem: kegyelmed igazán oly bús képet vágott, hogy annál szomorúbbat soha életemben nem láttam; nem tudom, az volt-e az oka, hogy kegyelmed ebben a viaskodásban már nagyon kimerült, vagy az, hogy metsző- és zápfogai kipotyogtak.

- Nem ez az oka - felelte Don Quijote -, hanem az a bölcs, aki hivatva lesz tetteimet megírni, bizonyára jónak látta, hogy válasszak én is valami melléknevet, amit minden régi lovag megcselekedett. Így az egyik a Lángkardú lovagnak nevezte magát, a másik az Egyszarvúnak, ez az Úrhölgyek lovagjának, amaz a Phőnix-madárénak, egyik a Grif lovag volt, megint másik a Halál lovagja, s ilyen neveken és címerjelvények alatt voltak ismertek az egész földkerekségen; azért mondom, hogy az említett bölcs adta a te nyelvedre, juttatta most eszedbe, hogy engem Búsképű lovagnak nevezz el, amint a mai naptól kezdve ezután valóban hívatni is akarom magamat. S hogy ez a név annál illendőbb legyen hozzám, mihelyt alkalmam lesz rá, pajzsomra azonnal egy igen bús alakot festetek.

- Erre ugyan kár lesz időt és pénzt vesztegetni - mondta Sancho -, csak annyit kellene tennie kegyelmednek, hogy felfedi saját képét: s aki csak látja, minden egyéb kép és címer nélkül is a Búsképű lovagnak fogja nevezni. S higgye meg, hogy nem hazudok, mert akár esküvéssel is bizonyítsam kegyelmednek (ezt azonban csak tréfából mondom), az éhség és zápfoghiány oly szomorú képűvé teszi, hogy amint már említettem, arra a festett bús alakra igazán nincs semmi szüksége.

Don Quijote elnevette magát Sancho tréfájára; mégis elhatározta, hogy felveszi ezt a melléknevet, valamint, előbbi feltett szándéka szerint, a képet is ráfesteti a pajzsára.



HUSZADIK FEJEZET
A soha nem látott, se nem hallott kalandról, melyet a hős Don Quijote de la Mancha
szerencsésebben vészelt át, mint a világ akármelyik híres lovagja

[A temetői menettel történt találkozás után beszélgetve haladtak tovább az éjszakában. Alig mentek azonban mintegy kétszáz lépésnyire, midőn fülükbe olyan hang csapott, mint valami magas szikláról leomló zuhatag moraja. Don Quijote mindjárt valami veszedelmes kalandra gondolt, amelyben rettenthetetlen bátorságát ragyogtathatja. Mivel Sancho félt őt követni, egymaga akarta kalandját végrehajtani.]

Sancho, látván gazdája határozottságát, s hogy könnyei, tanácsai és esedezései mind csak falra borsó, olyan cselhez kívánt folyamodni, amellyel talán egész reggelig visszatarthatja gazdáját. Így hát, midőn megszorította a paripa hevederét, Rocinante két lábát is egészen csendesen és észrevétlenül megnyűgözte szamara kötőfékével, úgyhogy amidőn Don Quijote indulni akart, nem tudott, mert a paripa csak ugrálva bírt megmozdulni. Sancho Panza, látván, hogy a furfangosság jól sült el, így szólt:

- Lám, uram, nemhiába sírtam-ríttam, az ég megkönyörült rajtam, s azt akarja, hogy Rocinante meg se tudjon moccanni; s ha kegyelmed fel nem hágy azzal, hogy még tovább is üsse-verje a lovat, majd magára haragítja a sorsot, vagyis amint mondani szokták: belerúg a tövisbe.

Don Quijote majdnem kétségbeesett, mert mennél jobban sarkantyúzta a lovat, annál kevésbé mozdult, s így, minthogy nem jutott nyomára a nyűgözésnek, kénytelenségből megadta magát, s beleegyezett, hogy vár, amíg hajnalodik, vagy Rocinante meg tud mozdulni, mert szentül hitte, hogy ennek az akadálynak sokkal magasabb hatalom az oka, mint Sancho furfangossága. Így hát ekképp szólt:

- Ha már így van, Sancho, hogy Rocinante nem tud megmozdulni: isten neki, megvárom hát nyugodtan, amíg ránk nevet a hajnal, habár szívemből tudnék sírni, hogy még oly messze van.

- Nem érdemes sírni - mondta Sancho -, majd elmulattatom én kegyelmedet, s mesélek akár reggelig, ha ugyan nem akar talán leszállani, kissé leheveredni a zöld gyepre s aludni egyet, amint a kóbor lovagok szoktak, hogy annál pihentebb legyen, ha majd virrad, s ideje lesz, hogy ebbe az itt kínálkozó páratlan kalandba belevágjon.

[Gazda és szolgája beszélgetéssel töltötte az éjszakát.]

Midőn azonban Sancho észrevette, hogy már hajnalodik, nagy óvatossággal föloldozta Rocinantét. Mikor Rocinante szabadnak érezte magát, habár egyáltalában nem volt valami ficánkodó, úgy látszik, egyszerre egészen nekibuzdult, első lábaival kétszer-háromszor kirúgott, mert - Isten bocsássa meg neki - csakugyan nem volt kenyere az ágaskodás.

Don Quijote, látván, hogy Rocinante már tud mozogni, ezt jó előjelnek tekintette, s azt hitte, itt az ideje, hogy a rémítő kalandba bocsátkozzék.

Már megvirradt, s a tárgyakat világosan meg lehetett különböztetni. Most látta Don Quijote, hogy több magas gesztenyefa környékezi őket, ezért volt oly átláthatatlan a sötét. Azonban azt is tapasztalta, hogy a csapdosás még most nem szűnik, de annak okát világosan ki nem tudhatta, s - nem bírván tovább magát türtőztetni - sarkantyúba kapta Rocinantét. Sanchotól még egyszer elbúcsúzott, s meghagyta neki, legföllebb három napig várjon itt rá, s ha - mint már előbb mondta - még ekkor sem látja visszatérni: bizonyosnak tarthatja, Isten úgy akarta, hogy életének e rettenetes kaland vessen véget. Még egyszer lelkére kötötte, milyen üzenetet vigyen Dulcineának; ami pedig az ő szolgálata bérét illeti: ne aggódjék, mert mielőtt hazulról eltávozott, elkészítette végrendeletét, melynek alapján megkapja fizetését teljes szolgálati idejére; de ha az Isten épen és sértetlenül vezérli vissza ebből a veszedelemből, Sancho bizonyosabban számot tarthat az ígért szigetre, mint valaha.

Sancho újra sírva fakadt, midőn jó urának ajkáról megint ezeket a megható szavakat hallotta, s megfogadta, hogy nem hagyja el, valameddig csak szándékolt munkájuk véget nem ér. Sancho Panza könnyeiből s nemes elhatározásából azt következteti e történet írója, hogy okvetlenül előkelő vagy legalábbis régi keresztény családból származhatott. Ez az elérzékenyülés némileg meghatotta gazdáját is, azonban mégsem annyira, hogy valami gyengeséget áruljon el, sőt inkább, amennyire lehetett, szilárdságot színlelve útnak eredt a vízzuhogás és csapkodás irányában.

Sancho gyalog követte, szokása szerint kötőféken vezetve szamarát, jó- és balsorsában rendületlen kísérőjét; s midőn ekképp jó darabig mentek ama gesztenye- s egyéb árnyékos fák alatt, egy rétecskére érkeztek, magas szirtek lábánál, melyekről hatalmas vízesés zuhogott alá. A sziklák alján néhány rozzant viskó volt látható, inkább épületromok, semmint házak, s most úgy tapasztalták, a csapkodás szűnni nem akaró zaja ezek közül hangzik feléjök.

Rocinante megbokrosodott a víz zuhogására, Don Quijote azonban lecsendesítette, s halkan léptetve közelített a házak felé, miközben szíve mélyéből kedvesének kegyeibe ajánlá magát, kérvén, lenne segítségére e rettenetes útban és vállalatban; mellesleg Isten oltalmát is kérte, hogy ne feledkezzék meg róla. Sancho nem távozott oldala mellől, sőt amennyire csak tudta, kinyújtotta nyakát, hogy Rocinante lába közt keresztülkukucskálva megláthassa, mi az, ami nagy aggodalmát és rémületét okozta. Alig mentek megint százlépésnyire, midőn az út kanyarulatánál egyszerre kisült a maga tiszta valóságában, mi okozta azt a borzasztó s őket oly szerfölött elrémítő zajt, mely az egész éjszakán át rettegésben tartotta szívöket. Az bizony nem volt semmi más (ne fogadd nehezteléssel és bosszúsággal, nyájas olvasó), mint egy kalló-malomnak hat kótisa; ezek váltakozó csapkodása okozta a zajt.

Amint Don Quijote meglátta, elállt a szava, s egészen összecsuklott. Sancho ránézett, látta, hogy mellére horgasztja fejét, mintha restellné a dolgot.

Don Quijote is Sanchóra tekintett, s észrevette, hogy a pofája majd kipukkad a torkába szorított nevetéstől, amit már alig tud elfojtani: s ő maga, bármennyire elkomolyodott is, nem állhatta meg, hogy Sancho láttára fel ne kacagjon. Sanchónak se kellett több, erre már ő is elröhögte magát, de oly rettenetesen, hogy öklével kellett tartania mind a két vékonyát, nehogy megpukkadjon nevettében.

Négyszer hagyta abba s ugyanannyiszor kezdte újra ugyanúgy kirobbanva, mint legelőször, de aztán Don Quijote, végre mégis megsokallta, s vitette az ördöggel, kivált midőn Sancho mintegy gúnyolódva s őt utánozva így szólt:

- Tudnod kell, Sancho barátom, hogy én a mennynek kiváló kegyelméből arra születtem, hogy ebben a mi vaskorunkban felelevenítsem az aranykort. S én vagyok az, kinek a sors veszedelmeket, a nagy hőstetteket és fegyvertényeket fenntartotta.

S ily módon ismételte Don Quijote minden vagy legtöbb szavát, melyeket gazdája akkor ejtett, midőn a félelemgerjesztő csapkodást legelőször meghallották.

Látván, hogy Sancho, gúnyt űz belőle, Don Quijote oly mérges lett s annyira fellobbant, hogy a dárdarudat felragadta, kettőt vágott vele Sancho vállára, de akkorát, hogy ha a két ütéssel nem vállba, hanem fejbe kólintja: bérét akár meg se adja neki, ha csak örököseinek nem.

Látta Sancho, hogy az ő tréfája mily nagyon zokon esik urának, megijedt, hogy a dolog még komolyabbá is lehet, s hogy ezt elkerülje, nagy alázatossággal így szólt:

- Csillapuljon kegyelmed, Isten a tanúm, csak tréfáltam.

- Ha te tréfálsz is, én ugyan nem tréfálok - válaszolt Don Quijote. - S ám mondja csak, tréfás uracskám, azt hiszi talán, ha ez nem kalló-kótis, hanem valami veszedelmes kaland, nem lett volna-e annyi bátorságom, hogy belevágjak és a végére járjak? Avagy kötelességem-e nekem mint kóbor lovagnak megkülönböztetni a hangokat, s tudni, vajon kalló-malomtól származnak-e vagy sem? Egyébiránt, hogy is volna lehetséges, mikor szent igaz, hogy ilyet soha életemben nem láttam, míg te bizonyára eleget, minthogy komisz vagy és nemtelen cseléd, köztük születtél és nevelkedtél. S ha nem hiszed: ám változtasd e hat kalapácsot megannyi óriássá, s állítsd őket szemben vélem egyenként vagy egyszerre valamennyit, s ha mindnyájokat földre nem terítem, ám űzz gúnyt belőlem tetszésed szerint.

- Hagyjuk ezt, jó uram - felelte Sancho -, én bevallom, hogy tréfámmal túlmentem a határon; de minthogy már kibékültünk, mondja meg kegyelmed, kit Isten minden jövendő kalandjából ily épen és sértetlenül mentsen ki: nem érdemes-e nevetnünk, s fűnek-fának elbeszélni, mennyire megszállt bennünket a félelem? Én legalább csakugyan féltem; ami azonban kegyelmedet illeti, tudom, hogy félelmet nem ismer, sőt még azt sem tudja, hogy mi fán terem a rettegés.

- Nem tagadom - válaszolt Don Quijote -, hogy ami velünk történt, csakugyan nevetséges; az azonban szükségtelen, hogy elhíreszteljük, mert nem minden ember oly okos, hogy képes legyen minden dolgot egészen helyesen felfogni.

- Kegyelmed azonban - folytatta Sancho - a dárdarudat ugyancsak helyesen fel tudta fogni, mikor az ütést fejemnek irányozta, de vállamra sújtotta, hála az irgalmas Istennek és saját ügyességemnek, ahogy kikerültem. Egyébiránt isten neki! Majd leviszi a víz, amint mondani szokták. Mindig azt hallottam: akit az Úr szeret, azt megdorgálja; azt is tudom, hogy a nagyurak egy-egy feddő szó után egy-egy nadrágot szoktak adni szolgájuknak; hanem azt már nem tudom, hogy egy-egy hátbavágás után mit szoktak adni, hacsak a kóbor lovagok szárazföldön levő szigeteket vagy királyságokat nem adnak.

- A kocka úgy fordulhat - mondta Don Quijote -, hogy mindaz, amit említettél, megvalósul; bocsásd meg azért, ami történt; van eszed, s tudni fogod, hogy az első felinduláson nincs az embernek hatalma. Mostantól fogva pedig ügyelj, hogy ezentúl türtőztesd magadat, s ne beszélgess velem annyit, mert valahány lovagregényt olvastam, s pedig számát sem tudom, egyetlenegyben sem találtam azt, hogy fegyverhordozó annyit beszélgetett volna urával, mint te a tieddel, s nem tagadhatom, hogy ezt magamnak meg neked is hibául kell felrónom: neked, mert nem tisztelsz eléggé, magamnak, hogy nem tudom jobban fenntartani tekintélyemet. Így Gandalínról, Amadís de Gaula fegyverhordozójáról, ki a Szilárd-sziget grófjává lőn, azt olvashatni, hogy urával mindig süveg-levéve, fejet hajtva, s testét more turquesco meggörnyesztve beszélt, s mint mondják Gasabalról, Don Galaor fegyverhordozójáról, aki oly hallgatag vala, hogy e bámulatos hallgatagság kitüntetéseképpen, nevéről ama bosszú és igaz történet folyamán csak egyetlenegyszer történik említés. Mindabból, amit mondottam, azt kell megjegyezned, Sancho, hogy illő megkülönböztetned a gazdát a cselédtől, az urat a szolgától s a lovagot a fegyverhordozótól. Így hát a mai naptól kezdve nagyobb tisztelettel kell egymás iránt viseltetnünk, s nem szabad gúnyolnunk egymást, mert ha én még egyszer valamiképp megharagszom reád, meglehet, hogy jaj lesz a korsónak. Azokat a kegyes adományokat és jótéteményeket, melyeket ígértem, a magok idejében majd elnyered; s ha nem nyernéd is el, béred legalább semmi esetre el nem vész, amint már megmondottam.

- Az mind nagyon helyes, amit kegyelmed mond - szólt Sancho -, csak azt szeretném tudni (ha netalán a kegyadományok ideje el nem jönne, és szükség lenne a bérhez folyamodni), mit kapott hajdan a kóbor lovag fegyverhordozója? Vajon hónapszámra vagy napszámra fogadták-e föl, mint a kőmívesek napszámosait?

- Nem hiszem - válaszolt Don Quijote -, hogy ezek a fegyverhordozók valaha bérre álltak volna be, hanem csak adományokra, s midőn én bért hagyományoztam néked otthon levő, lepecsételt végrendeletemben, ez elővigyázatból történt: mert nem tudhattam, hogy nyomorúságos korunkban mily sorsra virrad a kóbor lovagság, pedig nem szeretném, ha fent abban a jobb világban ilyen csekélység is terhelné lelkemet, mert kívánom, hogy tudjad, Sancho, hogy itt e földön nincs veszedelmesebb állás, mint a kalandkeresőké.

- Már az igaz - felelte Sancho -, mikor még egy kalló-malom kótisai is megdöbbenthetik és nyugtalaníthatják még az ilyen bátor kóbor lovag szívét is, mint kegyelmed; de bizonyos lehet benne, ezentúl sohase nyitom ki a számat, hogy tréfáljak kegyelmeddel, hanem legföllebb azért, hogy természet szerint való uramnak és gazdámnak megadjam az illendő tiszteletet.

- Akkor hosszú életű leszel e földön - válaszolt Don Quijote -, mert atyád és anyád után gazdádat kell úgy tisztelned, mint tulajdon szüleidet.



HUSZONEGYEDIK FEJEZET
A nevezetes kalandról, melyben Mambrín sisakja esett drága zsákmányul,
s más egyebekről, amik győzhetetlen lovagunkkal történtek

Eközben az eső cseperegni kezdett, és Sancho szerette volna, hogy a kalló-malom alá vonuljanak. Don Quijote azonban a tréfa után oly utálattal viseltetett az épületek iránt, hogy semmi kedve se volt bemenni; így hát az útról jobb kéz felé letérve, más irányban haladtak tovább, mint amerről tegnap jöttek.

Nemsokára ezután Don Quijote egy lovasembert vett észre, ki fején valami csillogó tárgyat viselt, mely úgy tündöklött, mintha aranyból volna; alig pillantotta meg, Sanchóhoz fordulva rögtön így szólt:

- Úgy látszik, Sancho, csakugyan nincs olyan példabeszéd, mely igaz ne volna, mert valamennyi ilyen mondás magából a tapasztalásból merít, ez meg minden tudomány anyja. Kiváltképpen igaz, hogy: "Egyik ajtó zárul, másik ajtó tárul." Ezt pedig azért mondom, mert ha a múlt éjjel a sors elzárta a keresett kaland ajtaját, s kijátszott a kalló-malommal: most egy sokkal jobb és bizonyosabb kalandét oly tágasan kitárja előttünk, hogy a legnagyobb hibát követném el, ha be nem lépnék; ezt aztán nem mentegethetném se azzal, hogy nem ismertem fel a kalló-malmot, se az éj sötétségével. Ezt azért mondom, mert ha nem csalódom, egy férfiú jő szembe velünk, kinek fején a Mambrín sisakja van: s amint tudod, megesküdtem, hogy hatalmamba kerítem ezt a bűvös sisakot.

- Jól vigyázzon kegyelmed, mit mond, de még jobban arra, mit tesz - szólt Sancho -, mert nem szeretném, ha megint kótisokat fognánk, amik eszünket egészen összekallanák.

- Menj a pokolba! - fortyant föl Don Quijote. - Mi köze ennek a sisaknak a kótisokhoz?

- Én nem tudom - felelte Sancho -, hanem ha szabad volna annyit beszélnem, mint ezelőtt szoktam, tudnék egy-két olyan okot felhozni, amivel bebizonyíthatnám, hogy kegyelmed megint csalódik.

- Én csalódnám, te kétkedő bitang! - pattogott Don Quijote. - Hát vak vagy-e, hogy nem látod azt a lovagot, aki almásszürke ménen közelít felénk, s fején aranysisakot visel?

- Én csak annyit látok - válaszolt Sancho -, hogy egy ember tart felénk szakasztott olyan szürke szamáron, mint az enyém, s valami fényeset visz a fején.

- Éppen ez a Mambrín sisakja - szólt Don Quijote. - Eredj félre s hagyj magamra vele, s meglátod, hogy időkímélés végett minden szó nélkül, mily gyorsan bevégzem ezt a kalandot, s enyém lesz a sisak, melyre oly nagyon vágyakoztam.

- Annyi eszem van, hogy félrevonuljak - felelte Sancho -, de még egyszer mondom: adja Isten, hogy majoránna legyen s ne kótisok!

- Mondtam már, ebadta, ne is említsd többé a kótisokat - kiáltott Don Quijote -, különben ... szavamra mondom összekallózom a lelkedet!

Sancho hallgatott, félve, hogy ura csakugyan beváltja ígéretét, mert nagyon is határozottan beszélt.

Ami pedig a Don Quijote képzelte sisakot, paripát és lovagot illeti, így állt a dolog: két falu volt a környéken, de az egyik oly kicsiny, hogy se gyógyszertárt, se borbélyt el nem tarthatott; a szomszédságban levő másik faluban volt mind a kettő, s így a nagyobbik falu borbélya szolgálta ki a kisebbiket is, ha eret kellett vágni egy betegen vagy meg kellett valakit borotválni, és ilyenkor természetesen magával vitte réztányérját. A sors azonban úgy akarta, hogy az eső éppen megeredjen, s minthogy a borbély kímélni akarta kalapját, mely alkalmasint új volt, fejére tette a réztányért; és mivel a tányér fényes volt, csillogása fél mérföldnyire is ellátszott. Szürke szamáron jött, amint Sancho egészen jól jegyezte meg. Don Quijote ezt nézte almásszürke paripának, a borbélyt lovagnak és réztányért aranysisaknak, amint általában szokása volt, hogy mindent, amit látott, meggondolatlanul hóbortos lovagoskodásához és kificamodott eszejárásához igazítson.

Mikor tehát a szegény lovas egészen közelökbe ért, Don Quijote se szó, se beszéd, a Rocinante teljes sebességével, dárdaszegezve nekirontott, hogy keresztülszúrja. És nyargalása iramát nem is mérsékelve, rákiáltott:

- Védd magad, galád lovag, vagy add ide önként, ami jogosan engem illet!

A borbélyt váratlanul és készületlenül érte ez a kísérteties megrohanás; csak úgy menekülhetett a dárdanyél szúrásától, hogy levetette magát szamaráról; azonban alig ért földet, rögtön talpra szökött, és sebesebben, mint valami szarvas, úgy nekiiramodott a síkságnak, hogy a szél se ért nyomába. A réztányért ott hagyta a földön. Don Quijote nem is kívánt egyebet, s megjegyezte, hogy a pogány igen eszesen járt el, és úgy tett, mint a hód, mely ha észreveszi, hogy üldözik, fogával harapja le s hagyja ott, amiért, mint ösztöne sugallja, vadásznak rá. Megparancsolta Sanchónak, vegye föl a földről a sisakot. Sancho, midőn kezébe vette, így szólt:

- Bizony isten, takaros egy réztányér, s testvérek között is úgy megér vagy nyolc reált, mint egy maravédit.

Azzal odaadta urának, ez pedig rögtön fejére tette, s ide-oda forgatta, a sisakrostélyt keresve; minthogy pedig nem találta, így szólt:

- Kétségtelen, hogy annak a pogánynak, akinek ezt a híres ércsüveget először kovácsolták, igen nagy feje lehetett; a legsajnálatosabb azonban az, hogy a fele hiányzik.

Mikor Sancho hallotta, hogy réztányért ércsüvegnek nevezi, nem tudta megállni, hogy ne nevessen; azonban eszébe jutván urának haragja, azonnal félbeszakította kacagását.

- Mit nevetsz? - kérdezte Don Quijote.

- Hogyne nevetnék - felelte Sancho -, ha elképzelem, milyen nagy fejű lehetett az a pogány, akié ez a sisak volt, mert szakasztott olyan, mint valami borbély réztányérja.

- Tudod, mi az én nézetem, Sancho? A bűvös sisak valami véletlen folytán bizonyosan olyan ember kezébe jutott, aki becsét sem felismerni, sem méltányolni nem tudta, s meg se gondolva, mit cselekszik, látván, hogy színaranyból van, egyik felét összeolvasztotta, hogy értékesítse, a fennmaradt feléből pedig ezt készítetté, mely amint mondod, csakugyan borbélytányérnak látszik. Egyébiránt, bármint legyen is, a becsét én ismerem, engem ez az átalakítás nem zavar; a legelső faluban, ahol kovácsot találunk, átalakíttatom, mégpedig úgy, hogy még az se múlja felül, sőt még csak meg se közelítse, amelyet egykor a kovácsok istene készített a hadak istene számára. Addig pedig úgy fogom viselni, amint lehet, mert jobb a valami a semminél, annyival is inkább, mert ez már magában is elegendő lesz, hogy bármely kőzáportól megvédelmezzen.

- Meglehet - mondta Sancho -, ha nem parittyából röpítik, mint a két sereg összecsapásakor tették, mikor kegyelmed zápfogait kiütötték, s eltörték a butykost az áldott gyógyitallal, amelytől én majd kiokádtam a belemet.

- Nem sokat törődöm vele, hogy ezt elvesztettem - mondta Don Quijote -, hiszen tudod, Sancho, a receptjét kívülről tudom.

- De még én is - szólt Sancho. - Hanem utolsó órám legyen, ha valaha még egyszer elkészítem vagy megkóstolom, annyival is inkább, mert nem akarok olyan helyzetbe kerülni, hogy szükségem legyen rá, sőt mind az öt érzékemmel óvni fogom magamat, hogy engem senki meg ne sebesítsen, se én senkit. Hogy azonban újra a levegőbe ne röpítgessenek, erről egy szót sem szólok, mert az ilyen baleset könnyen megtörténik, s ha megtörténik, nem lehet mást tenni, mint hogy az ember behúzza a nyakát, visszafojtja lélegzetét, behunyja a szemét, s repül, amerre a sors és a lepedő akarja.

- Akkor te rossz keresztény vagy, Sancho - szólt Don Quijote e szavak hallatára -, mert sohasem feleded a szenvedett sérelmeket, pedig jegyezd meg, nemes és nagy lelkeknek az a tulajdonságuk, hogy a kicsinységekkel nem törődnek. Melyik lábadra sántultál meg, melyik bordád törött ketté, fejed hol szakadt be, hogy azt a tréfát még ma sem tudod felejteni? Hiszen, ha jól meggondoljuk a dolgot, csakugyan tréfa és mulatság volt, mert ha én nem tréfának tekinteném, bizonnyal régen visszatértem s éretted bosszút állva, több veszedelmet okoztam volna, mint a görögök hajdan az elrablott Helenáért, ki, ha a mi napjainkban élne, vagy az én Dulcineám élt volna az ő korában - biztosíthatlak -, nem lett volna szépsége miatt oly híressé, mint amilyenné lett.

Itt aztán mély sóhajt repített a felhők felé.

Sancho pedig így felelt:

- Ám maradjon hát tréfának, ha már nem tudjuk megtorolni, de én tudom, mi a tréfa, mi nem, s azt is tudom, hogy sohasem feledi az eszem, de még a hátam se. Erről azonban szót se többet: hanem igen kérem, mondja meg kegyelmed, mit tegyünk ezzel az almásszürke paripával, mely olyanforma, mint valami szürke szamár, s melyet az a Martín hagyott itt, akit kegyelmed megszalasztott, s aki úgy megfutamodott, hogy aligha lesz kedve ide valaha visszatérni; pedig szakállamra mondom, szemrevaló egy jószág ez az almásszürke.

- Sohasem szoktam kifosztani azokat, akiket legyőzök - mondta Don Quijote -, sem a lovagrendnek nem szokása, hogy az ilyenek lovát elvegye, őket gyalog hagyja, kivéve, ha netalán a tusakodásban a győztes maga vesztette volna el paripáját; ebben az esetben igenis el szabad vennie a legyőzöttét, mint szabad viadal zsákmányát. Azért hát, Sancho, hagyd itt ezt a lovat vagy szamarat, vagy mondd, aminek akarod, mert ha tulajdonosa meglátja, hogy eltávoztunk, majd visszajön érette.

- Isten a tanúm, szeretném magammal vinni - felelt Sancho -, vagy legalábbis felcserélni az enyimmel, mert jobbnak nézem. Hej, de szigorúak, szűkek is a lovagrend törvényei, ha még azt se engedik meg, hogy szabad legyen szőrt szőrért adni, s csak azt tudnám, szabad-e hát legalább a nyeregszerszámot elcserélnem?

- Ebben nem vagyok egészen bizonyos - válaszolt Don Quijote -, s mivel az eset kétes, addig, míg pontosabban nem értesülünk, megengedem, hogy elcseréld, ha csakugyan rendkívül nagy szükséged van rá.

- Oly rendkívül nagy szükségem - felelt Sancho -, hogy még akkor sem volna szükségesebb, ha a magam személyét illetné.

S ezzel az engedelemmel élve, haladéktalanul végrehajtá a mutatio capparumot, s rárakta saját szamarára a másik száz meg száz sallangját, úgyhogy négyszer-ötször oly csinossá lett.



HUSZONKETTEDIK FEJEZET
Hogyan adta vissza Don Quijote számos szerencsétlen szabadságát,
akiket erőnek erejével oda vittek, ahová nem akartak menni

Cide Hamete Benengeli, manchai arab író úgy folytatja e fontos, fennkölt, körülményes, kedves és kitalált történetet, hogy a hírneves Don Quijote de la Mancha és fegyverhordozója, Sancho Panza azt látta, azon az úton, amerre mentek, mintegy tizenkét ember jön gyalog - nyakukon egy hosszú lánc -, oly szorosan egymáshoz fűzve, mint valami olvasó szemei, s valamennyiök kezén bilincs van. Két férfiú kísérte őket lóháton, kettő pedig gyalog. A lovasok fegyvere puska volt, a gyalogosoké pedig dárda és kard. Amikor Sancho Panza megpillantotta a csoportot, így szólt:

- Ezek gályarabok, a király kényszermunkára ítélte őket, most mennek a gályákra.

- Kényszermunkára? - kérdezte Don Quijote. - S vajon lehetséges, hogy a király kényszerítsen valakit?

- Azt nem állítom - válaszolta Sancho -, hanem ezeket az embereket gonosz tetteikért arra ítélték, hogy akarva, nem akarva a gályákon szolgálják a királyt.

- Már bárhogy legyen is - mondta Don Quijote -, ezeket az embereket erőszakkal viszik, nem pedig szabad akaratukból.

- Természetesen - felelte Sancho.

- Így hát - folytatta a gazdája - a legkínálkozóbb alkalom tárul fel előttem, hogy hivatásomat gyakoroljam, a kényszert megtörjem, s a nyomorultakat segítsem és gyámolítsam.

- De gondolja meg kegyelmed: a király, aki maga az igazság, az ilyen népség ellen sem erőszakot, sem bántalmazást nem követ el, hanem gonosz tetteikért méltóképpen bünteti őket.

Eközben a gályarabok csoportja odaérkezett, s Don Quijote udvarias szavakkal kérte fel a kísérőket, mondják meg és világosítsák fel, milyen okból vagy okokból viszik ezeket az embereket magokkal, s miért ily módon.

Az egyik lovas őr azt felelte: ezek gályarabok, a király hatalmába jutottak; a gályákra viszik őket; egyebet mondani felőlük se nem akar, se nem tud.

- Én azonban - válaszolta Don Quijote - mindegyiktől magától szeretném hallani részletesen, mi okozta szerencsétlenségüket.

Hogy kívánsága teljesítésére indítsa a kísérőket, a mondottakhoz még több s oly illedelmes szavakat fűzött, hogy a másik lovas őr így válaszolt:

- Nálunk van ugyan minden gazember bűnlajstroma és ítélete, de nincs időnk, hogy előkeressük és elolvassuk; hanem lépjen közelebb kegyelmed, s kérdezze meg őket magukat, majd elmondják, ha akarják; egyébiránt azt hiszem, megteszik, mert az ilyen csőcselék éppoly szívesen beszél gaztetteiről, mint ahogy elkövette.

Don Quijote élt az engedéllyel - bár az sem tartotta volna vissza, ha nem adják meg -, és közelebb léptetett a csoporthoz, megkérdezte az első rabot, mit követett el, hogy ily szomorú sorsra jutott. Ez azt felelte: szerelmes volt.

- Csupán ezért? - kérdete Don Quijote. - Hiszen ha a szerelmeseket gályákra viszik, már én is régen ott emelgetném az evezőlapátot.

- Nem olyan szerelem ez, mint kegyelmed gondolja - felelte a gályarab -, mert én egy fehérnemüs kosár iránt gerjedtem szerelemre, s oly hevesen szorítottam magamhoz, hogy mégse bocsátottam volna el, ha az igazságszolgáltatás erővel el nem veszi tőlem. Tetten értek, kínpadra se volt szükség, kimondták az ítéletet, százat kaptam a hátamra s hozzá még három esztendőt a galérián, ennyi az egész.

- Mi az a galéria? - kérdezte Don Quijote.

- A galéria: gálya - válaszolt a fegyenc, aki mintegy huszonnégy éves siheder lehetett, s piedra-hitai születésűnek vallotta magát.

Hasonló kérdést intézett Don Quijote a másodikhoz is, aki azonban egy hangot sem felelt, hanem szomorú és búskomor maradt; az első azonban így szólt helyette:

- Ez, uram, kanárimadár; más szóval énekművész.

- Hogyan? Hát az énekművészeket is gályára szokás vinni?

- Igen, uram - válaszolt a gályarab -, mert nincs gonoszabb, mint ha az ember kínjában énekel.

- Sőt, ellenkezőleg - mondta Don Quijote -, én azt hallottam: "Dalra kelni annyi, mint a kínt leverni."

- Itt fordítva áll a dolog - folytatta a fegyenc -, mert aki egyszer énekel, sírhat egész életében.

- Ezt nem értem - mondta Don Quijote.

Az egyik őr azonban ekképp világosította fel:

- Kínjában énekelni ennél az istentelen népségnél annyit jelent, lovag úr, mint a kínpadon vallani. Ezt a bűnöst is kínpadra vonták, s ott bevallotta gaztettét, hogy lókötő volt, vagyis más szavakkal: barmokat lopott; s minthogy maga is bevallotta, hatesztendei gályarabságra ítélték, ráadásul pedig kétszáz botütésre, amit már hátán is hord; egyébiránt azért olyan hallgatag és szomorú, mert a többi zsivány, aki itt vele megy s ott is vele marad, nem hagy békét neki, hanem folytonosan csúfolja és gyalázza, hogy vallott, s nem volt elég szilárd nemet mondani: mert ezek azt tartják, hogy az "úgy"-ban éppen annyi betű van, mint a "nem"-ben, s hogy igen szerencsés az olyan gonosztevő, akinek élete vagy halála saját nyelvétől függ, nem pedig a tanúktól és bizonyítékoktól, s ami engem illet, én azt hiszem, ebben nem is tévednek valami nagyon.

- Magam is úgy gondolom - válaszolt Don Quijote. Aztán odament a harmadikhoz, s attól is ugyanazt kérdezte, mint az előbbiektől. Nagy hetykén így válaszolt:

- Én ötesztendei látogatásra megyek a galériára, mert tíz aranyam hiányzott.

- Szíves örömest adnék húszat is - mondta Don Quijote -, hogy megszabadítsalak ebből a nyomorúságból.

- Ez éppen olyan lenne - válaszolt a gályarab -, mintha valakinek a sík tengeren pénze volna, de azért éhen halna, mert sehol semmi ennivalót nem vehet. Úgy értem, hogyha az a húsz arany, melyet kegyelmed ajánl, annak idején kezemnél lett volna, megkentem volna az írnok tollát, s a prókátorok elméjét úgy megélesítettem volna, hogy ma ott lennék Toledóban, a Zocodover tér közepén, nem itt, ezen az úton, pórázra kötve, mint valami kopó. Egyébiránt jó az Isten; tűrjünk, szót se róla.

Don Quijote aztán odament a negyedikhez, egy igen tisztes arcú férfiúhoz, akinek fehér szakálla egészen a mellére folyt alá. Midőn a kérdést meghallotta, mi hozta ide: sírva fakadt, és egyetlen hanggal se válaszolt: az ötödik elítélt azonban így szólt helyette:

- Ez a tisztes férfiú négy esztendőre megy a gályára, miután megtette a szokott lovaglást a díszruhában.

- Ez, ha jól tudom, annyit jelent - jegyezte meg Sancho Panza -, hogy szégyenbitóhoz kötötték.

- Úgy van - felelt a gályarab. - Azért ítélték el, mert alkusz volt, s mellesleg eleven húsra is alkudott. Más szavakkal azt akarom mondani, hogy ez a lovag kerítő volt, azonkívül még boszorkánysággal is foglalkozott.

- Kár volt boszorkánykodni - mondta Don Quijote -, mert ami a kerítőséget illeti, azért nem érdemelte meg a gályarabságot, inkább a gályarabok fejévé és parancsnokává kellett volna megtenni, mert a kerítőség nem csekélység; okos emberekre kellene bízni, s igen szükséges minden jól rendezett társadalomban. Ezt csak jó családból származott emberek gyakorolhatnák, s még fölöttük is felvigyázókat, ellenőröket kellene tartani, mint más hivatalok fölött, s számukat úgy kellene megszabni s nyilvántartani, mint az alkuszokét a piacon. Így aztán sok bajt el lehetne hárítani, éppen az abból származó bajokat, hogy ezt a hivatalt és foglalkozást balgatag, értelmetlen népség űzi, többé-kevésbé silány asszonyok, éretlen, tapasztalatlan fickók, sihederek, és a legszükségesebb esetben, valahányszor valami ügyesség kívántatnék, csak a szájokat tátják, azt se tudják, melyik a jobb kezük. Bővebben is kifejthetném s okát adhatnám, miért kellene a jól rendezett társadalomban erre az oly szükséges hivatalra az embereket jobban megválasztani; de a hely nem alkalmas. Majd elmondom egyszer olyanoknak, akik segíthetnek a bajon. Most csak megjegyzem, hogy a fehér haj és tisztes arc láttára, s mert a kerítőség miatt jutott ily kínos sorsra, oly szánakozás fogott el, hogy a boszorkányosságról egészen megfeledkeztem, habár azt is tudom, hogy e világon oly boszorkányosság nem létezik, mely mint némely tudatlan ember gondolja, képes volna kényszeríteni az akaratot: mert a mi akaratunk szabad, és sem fű, sem varázslat erőt nem vehet rajta. Az, amit egyik-másik esztelen banya s vakmerő csaló megtehet, mindössze abból áll, hogy kotyvalékokat, mérgeket kevernek, így bolondítják az embereket, elhitetik másokkal: hatalmuk van, hogy ezt vagy amazt szerelemre lobbantsák, holott - amint már említettem - az akaratot nem lehet kényszeríteni.

- Valóban úgy van - mondta a jóképű öreg -, s a boszorkányosságban én csakugyan nem is vagyok ludas, hanem ami a kerítőséget illeti, azt nem tagadhatom. Én azonban azt gondoltam, senkinek sem teszek ezzel rosszat, csak az volt a szándékom, hogy a világ örvendezzék, s békében és nyugodalomban éljen, minden civakodás és gyötrődés nélkül. De ez a jó szándék mit sem használt, s most már mennem kell oda, ahonnan többé sohasem fogok visszatérni, mert nagyon rám súlyosodtak az évek, és a hólyagbaj egy percig sem hágy nyugodnom.

Ezzel aztán sírva fakadt, mint előbb, s úgy meghatotta Sanchót, hogy kebléből egy négyreálost vont elő, s odaadta alamizsnaképp.

A sor legvégén, egy körülbelül harmincéves, igen jó külsejű ember jött, azonban annyira kancsal volt, hogy egyik szeme mindig a másikra tekintett. Bilincsei némileg különböztek a többiétől: oly hosszú láncot viselt a lábán, hogy egész testét átérte, azonkívül két vasgyűrű volt a nyakán, az egyik magán a láncon, a másik pedig egy úgynevezett "felnézz, barátom" volt; erről vasrúd nyúlt alá egész övig, két bilincsben végződött, s ezekbe szorították nagy lakattal a rab kezét, úgyhogy kezét sem emelhette szájához, fejét sem hajthatta le kezéhez. Don Quijote megkérdezte, miért láncolták meg ezt az embert sokkal erősebben, mint a többit? Az egyik őr azt válaszolta: azért, mert ennek egymagában több bűne van, mint a többinek együttvéve, s mert oly vakmerő, agyafúrt fickó, hogy bárha így viszik is, tartanak tőle, hogy mégis megszökik.

- Milyen bűnt követhetett el - kérdezte Don Quijote -, hogy mégsem bűnhődik egyébbel, mint a gályarabsággal?

- Tíz évre megy oda - felelte az őr -, s ez egyenlő a halállal. Szükségtelen egyebet tudni róla, mint hogy ez a jóember az a híres Ginés de Pasamonte, vagyis más néven Ginesillo de Parapilla.

- Biztos úr - vágott közbe a gályarab -, kikérem magamnak a tulajdon- és keresztnevek elcsúfitását. Az én nevem Ginés, de nem Ginesillo, családomé pedig Pasamonte, s nem Parapilla, mint ön mondja. Seperjen csak mindenki előbb a maga háza előtt, ez is elég dolgot ád.

- Csak ne oly fennhangon, címeres gazember - förmedt rá a biztos -, mert úgy elhallgattatlak, hogy nem köszönöd meg!

- Úgy látszik - válaszolt a gályarab -, az ember csakugyan kénytelen oda menni, ahová az Isten akarja; de jöhet idő, hogy megérti még valaki, vajon engem Ginesillo de Parapillának hívnak-e vagy sem.

- Hát nem annak hívnak-e, semmirekellő? - kérdezte az őr.

- Igen, annak hívnak, hanem lesz rá gondom, hogy ne hívjanak így, én tudom, hogyan. Most pedig, lovag úr, ha valamivel meg akar segíteni bennünket, adja ide, s azután menjen isten hírével, mert valóban unalmas már, hogy ennyit firtatja más emberek élettörténetét. Ha pedig az enyémet ismerni akarja, tudja meg, hogy én Ginés de Pasamonte vagyok, az életemet tulajdon ujjaim írták meg.

- Az igaz - mondta a biztos -, csakugyan leírta élettörténetét, úgy, hogy jobban már kívánni se lehet, s elzálogosította a börtönben kétszáz reálért.

- S ki is szándékozik váltani - mondta Ginés -, ha kétszáz aranyért volna is elzálogosítva.

- S talán oly jó? - kérdezte Don Quijote.

- Oly jó, hogy Lazarillo de Tormes és minden ilynemű, eddigelé írt vagy ezután írandó történetek elbújhatnak mellette. S mondhatom kegyelmednek, igaz történet az egész, mégpedig oly elmés, oly mulattató igaz történet, hogy költötteket nem is lehet hozzá hasonlítani.

- S mi a címe annak a könyvnek? - kérdezet Don Quijote.

- Ginés de Pasamonte élete - felelte ő maga.

- S be is fejezted? - kérdezte Don Quijote.

- Hogyan fejezhettem volna be, hiszen még életemnek sincs vége! Azt írtam meg, ami születésemtől fogva történt velem egészen addig, midőn legutoljára gályarabságra vittek.

- Hát már máskor is voltál a gályákon? - kérdezte Don Quijote.

- Isten és a király szolgálatára már azelőtt is voltam négy esztendeig, s már tudom milyen ízű a kétszersült és a bikacsök - válaszolta Ginés -, s nem is bánom valami nagyon, hogy odamegyek, legalább lesz alkalmas helyem, hogy bevégezzem, mert még igen sok a megírnivalóm, pedig a spanyolországi gályákon több nyugta van az embernek, mint amennyi szükséges, habár nekem az íráshoz nem is kell sok nyugalom, minthogy amit írni akarok, könyv nélkül tudom.

- Úgy látszik, ügyes fickó vagy - mondta Don Quijote.

- És boldogtalan - tette hozzá Ginés -, mert a szerencsétlenség rendesen a jeles tehetségeket üldözi.

- Üldözi bizony a gazembereket! - szólt a biztos.

- Mondtam már, biztos úr - válaszolt Ginés -, ne sértegessen; mert az urak nem azért adták magának a pálcát, hogy minket, itt menő szegényeket bántalmazzon, hanem hogy vezessen és oda vigyen bennünket, ahová őfelsége parancsolja. S ha nem, Istenemre! ... De elég, eljön még a leszámolás napja; addig pedig hallgasson mindenki, tegyen jót, beszéljen még jobbat, s most előre, mert már csakugyan elég a fecsegésből.

A biztos felemelte pálcáját, hogy ezzel válaszoljon Pasamonte fenyegetőzésére; Don Quijote azonban közbelépett, s kérte, ne bántsa, mert ha valakinek a kezét így megkötötték, nem lehet rossz néven venni, hogy valamennyire megoldja a nyelvét.

Azután így szólt a láncravertekhez:

- Mindabból, amit tőletek hallottam, kedves testvéreim, azt vettem ki, hogy ámbár bűneitekért fenyítettek benneteket, a büntetés, melyet ki kell állnotok, nem szívesen szenveditek, s igen kedvetlenül és akaratotok ellenére mentek oda, ahová rendeltek; s nem lehetetlen, hogy az a kishitűség, melyet ez a kínpadon tanúsított, a pénzhiány amannál, a pártfogás hiánya a harmadiknál s végül a bírónak ferde ítélete volt az oka minden veszedelmeteknek s csakis így jártatok ily szerencsétlenül, holott különben a részeteken volt az igazság. Minden oly világosan áll immár lelki szemem előtt, hogy azt sugallja, arra int, sőt arra kényszerít, hogy az irányotokban tanúsítandó példával bizonyítsam be, mi végre küldött az ég engem a világra, s miért álltam én abba a lovagrendbe, melybe álltam, s miért esküdtem meg, hogy segítségükre kelek a szűkölködőknek s a hatalmasoktól elnyomottaknak. Minthogy azonban tudom: a bölcsesség egyik szabálya, hogy amit jó szóval elérhetünk, ne akarjuk erőszakkal; én kérni szándékozom az őrző és biztos urakat, legyenek oly szívesek s oldjanak fel benneteket és eresszenek el békével; a király nem fog hiányt látni olyanokban, akik készek jobb ügyben szolgálatába állani, azt pedig nagy kegyetlenségnek tartom, hogy rabokká tegyük azokat, akiket Isten és a természet szabadnak alkotott. Különben, tisztelt őrizők, ezek a szegény emberek tiellenetek semmi rosszat el nem követtek. Maga feleljen mindenki a maga bűnéért; van Isten a mennyben, aki nem hagyja a rosszat büntetlenül, a jót jutalmazatlanul, az pedig éppen nem illik, hogy tisztességes emberek más oly felebarátaiknak hóhérai legyenek, akik semmit se vétettek ellenük. Ezt egész tisztelettel és szelídséggel kérem, s hogy legyen miért köszönetet mondanom, ha teljesítitek. Ha azonban jószántotokból meg nem teszitek: ez a dárda s ez a kard, karomnak hatalmával, erőszakkal fog kényszeríteni benneteket.

- Csókolni való ostobaság! - kacagott a biztos. - Igazán jó tréfa, mellyel uraságod eltalálta szarva közt a tőgyit: azt kívánni, hogy szabadon bocsássuk a király fegyenceit! Mintha bizony hatalmunkban állna elbocsátani őket, vagy kegyelmednek, hogy nekünk ezt parancsolja. Menjen az úr Isten hírével, igazítsa helyre a fején a borbélytányért, és ne keresse a háromlábú kacska macskát.

- Te magad vagy a kacska meg a macska, te bitang! - rivallt rá Don Quijote. A szót nyomban tett követte: oly gyorsasággal rohanta meg, hogy a megtámadottnak még arra sem volt ideje, hogy védelmi állásba helyezkedjék, Don Quijote már a földre taszította dárdájával, rút sebet ejtve rajta.

Szerencséjére jól szemelte ki ellenfelét, mert ez volt a puskás. A többi őr alig tudott hova lenni meglepetésében e váratlan támadásra; mikor azonban magukhoz tértek, a lovasok kardot rántottak, a gyalogosok dárdát szögeztek, s rárohantak Don Quijotéra, aki teljesen nyugodtan várta őket, s bizonyára nagyon pórul jár, ha a láncra fűzött gályarabok a szabadulásra kínálkozó alkalmat meg nem ragadják, és nem törik bilincseiket. A nagy zűrzavarban az őrök hol a bilincseket oldozó fegyencekre, hol az egyre támadó Don Quijotéra rohantak, s így aztán mit sem végeztek.

Sancho Ginés de Pasamonténak segített az oldozkodásban, aki aztán elsőnek szabadult meg bilincseitől, s azonnal rárohant a földre terített biztosra, elvette kardját és puskáját. A puskát hol az egyik, hol a másik őrre fogta; nem sütötte el, de így is csakhamar megtisztította a helyet az őröktől, akik futásban kerestek menekvést, részint Pasamonte puskája, részint a már megszabadult gályarabok kőzápora elől. Sanchót mindez felettébb aggasztotta, mert úgy vélte, hogy a megfutamodottak azonnal jelentik az esetet a Santa Hermandadnak, mely a félrevert harangok jeladására azonnal a fegyencek keresésére kél: közölte is urával ezt a félelmét, s kérve kérte, álljanak odább, s rejtőzzenek el a közel levő hegyes vadon sűrűjébe.

- Jó, jó - mondta Don Quijote -, tudom én, hogy most mit kell cselekedni.

Magához hívta valamennyi szerteszét csapongó gályarabot; a biztost már bőrig kifosztották, most azonban visszatérvén, körülfogták Don Quijotét, hogy mi a kívánsága.

Ő pedig így szólt:

- Tisztes rendű emberekhez az illik, hogy hálásak legyenek a jótéteményekért, a hálátlanság az Istent leginkább sértő bűnök egyike. Ezt pedig azért mondom, uraim, mert saját szemetekkel tapasztalhattátok, mit köszönhettek énnekem. Jótettem díjául azt kívánom, sőt azt rendelem; vegyétek föl a láncokat, melyektől nyakatokat megszabadítottam, s induljatok rögtön Toboso városába, jelentkezzetek ott Dulcinea del Toboso úrhölgy előtt, mondjátok meg néki, hogy az ő lovagja, a Búsképű, köszönti őt; azután pontról pontra beszéljétek el, ami e híres kaland alkalmával történt, míg az oly forrón óhajtott szabadságot vissza nem nyertétek. Ha ezt megtettétek, akkor aztán mehettek, amerre kedvetek tartja.

A gályarabok nevében Ginés de Pasamonte felelt ekképpen:

- Amit nekünk kegyelmed, a mi urunk és szabadítónk parancsol, teljes és tökéletes lehetetlenség teljesíteni, mert mi csoportosan nem járhatunk az utakon, hanem csak egyenként, magánosan, akkor is ki-ki arra, amerre néki legcélszerűbbnek látszik, és ha kell, be egész a föld gyomrába, hogy a Santa Hermandad meg ne találja, mert kétségkívül azonnal keresésünkre indul. Amit kegyelmed cselekedhetik, s igen helyes is lesz, ha megcselekszi, az, hogy a hódolat és a Dulcinea del Toboso úrhölgy előtt való megjelenést változtassa bizonyos számú Üdvözlégyre és Hiszekegyre, amit kegyelmed lelke üdvösségéért mondani fogunk, és ezt megtehetjük akár éjjel, akár nappal, menekülés vagy pihenés közben, békében és háborúban. Azonban azt gondolni, hogy mi készek leszünk visszatérni az egyiptomi húsosfazékhoz, vagyis más szavakkal láncainkat felvéve Toboso felé útra kelni: ez annyi volna, mint azt képzelni, hogy most éjszaka van, holott nem múlt még el reggeli tíz óra, és ezt kérni tőlünk éppen annyi, mint körtét várni a szilvafától.

- Akkor hát esküszöm - kiáltott fel Don Quijote már haragra lobbanva -, te kurafi, Don Ginesillo de Paropillo, vagy mi is a neved, te magad mégy majd lábad közé húzott farokkal s nyakadon minden láncoddal!

A különben sem nagyon türelmes természetű Pasamonte (ki egyébiránt már előbb is látta, hogy Don Quijote elméje nem tökéletes, mert képes volt oly balgatagságra, hogy az ő szabadon bocsátásukat kérje) a támadásra kacsintott egyet társainak, erre a gályarabok olyan kőzáport zúdítottak Don Quijotéra, hogy ha száz keze van, sem tudja pajzsával fedezni magát, a szegény Rocinante pedig oly kevéssé hederített a sarkantyúra, mintha ércből öntött ló volna. Sancho a szamár mögé vonult a mindkettőjükre zuhogó kőzápor elől.

Don Quijote sehogy se tudta úgy oltalmazni magát, hogy - mit tudom én - hány meg hány kavics ne üsse oldalba, mégpedig oly erősen, hogy végre is elterült a földön. Alighogy leesett, a deák mindjárt ott termett, lekapta fejéről a réztányért, három-négyszer jól hátba vágta vele, s ugyanannyiszor földhöz csapta, míg darabokra nem tört.

Megfosztották köntösétől, melyet a páncél fölött szokott viselni, s lehúzták volna még a nadrágját is, ha a lábpáncél meg nem akadályozza.

Sanchótól elvették a szűrét, s majdnem egy ingre vetkőztették. Minekutána pedig egymás közt felosztották a hadizsákmányt, ment ki-ki a maga útján, sokkal nagyobb gondja lévén arra, hogyan rejtőzhetik el a rettegett Santa Hermandad elől, semmint arra, hogy láncát felvegye és Dulcinea del Toboso úrhölgy elé menjen tisztelegni.

Csupán a szamár és Rocinante, Sancho és Don Quijote maradt a harcmezőn: a szamár lekonyított fejjel, elgondolkozva, néha-néha egyet legyintve a fülével, mintha úgy vélné, hogy az imént füle körül süvöltő kőzápor kiújulhat; Rocinante pedig ura mellett feküdt elnyúlva, néhány telitalálat őt is földre terítette; Sancho egy szál ingben a Santa Hermandadtól rettegett, Don Quijotét pedig majd szétvetette a harag, hogy éppen azok bántak így el vele, akiket jótéteményben részesített.



HUSZONHARMADIK - NEGYVENKETTEDIK FEJEZET

[A gályarabok "megszabadítása" után Don Quijote és Sancho Panza tovább folytatták útjukat, és még aznap este a Sierra Morena bensejébe jutottak. Sancho igen célszerűnek vélte, hogy az éjszakát s a következő napokat is ott töltsék, legalább addig, amíg élelmük ki nem fogy. Így éji szállásukat ott ütötték fel a két szikla között, sűrű paratölgyektől körülvéve. Másnap reggel lovagunk vidult szívvel nézett körül a kietlen és zordon hegységben, mert a helyet a keresett kalandokra alkalmasnak vélte. Sanchónak egyáltalán nem volt kedvére való ez a hely, kelletlenül indult ura után.]

Mikor odaért, ura a dárdanyél hegyével éppen egy párnanyerget s egy hozzácsatolt útitáskát billentett fel, amely azonban félig vagy majdnem egészen is rothadt és szakadozott volt, de oly súlyos, hogy Sanchónak le kellett szállnia, hogy fölemelhesse, midőn ura azt parancsolta, nézze meg, mi van a táskában.

Sancho fürgén végrehajtotta a parancsot, s bár a táskát lánccal és lakattal zárták le, szakadt és rothadt végén látta, hogy négy ing van benne finom hollandi vászonból s egyéb hasonló finom és tiszta fehérnemű, meg egy kendőcske, jó csomó kerek arannyal megtömve. Erre Sancho felkiáltott:

- Hála a kegyelmes égnek, hogy valahára hasznos kalandra segített!

S midőn még tovább keresgélt, talált egy igen díszes jegyzőkönyvecskét is. Don Quijote ezt elkérte, s meghagyta, hogy a pénzt pedig tegye el, és tartsa meg magának. Sancho kezet csókolt e nagy jóságért, s az útitáskát kiürítvén, a fehérneműt berakta kenyeres tarisznyájába.

Don Quijote, mindezt látván, így szólt:

- Úgy vélem, Sancho (s bizonyára úgy is kell lennie), hogy valami utazó tévedt el ebben a hegységben, rablók támadták meg és megölték, s itt temették el valahol e rejtett magányban.

- Az nem lehet - felelte Sancho -, mert ha rablók támadták volna meg, ezt a pénzt bizonyára nem hagyják itt.

- Igazad van - mondta Don Quijote -, így semmiképp sem tudom kitalálni, hogyan történhetett. De várj csak; nézzük meg, nincs-e valami a naplócskában, ami nyomra vezethetne.

Azzal kinyitotta, s legelőször is egy szonettet talált; csak piszkozat volt, de azért igen olvashatóan írták. Hogy Sancho is hallhassa, fennhangon elolvasta; így szólt:

Vagy Ámor róla tudomást se szerzett,
vagy kegyetlen, mert vétkem mi azokhoz
a válogatott rémségű kinokhoz,
amikre szörnyűmód ítél e helyzet?

Ha Ámor isten, nincs előtte rejtett,
s az isten nem kegyetlen, annyi biztos:
dehát akkor ki hozta rám e titkos,
e nyögve is imádott, vad keservet?

Bár rebesgetik, hogy te, Phüllis, - én nem
hiszem, hogy ennyi rossz van ennyi jóban;
s e romlás rám az égből sem szakadhat,

Korán halok meg, mert ha még nevét sem
ismerjük, akkor gyógyszerét valóban
csak a csodától várhatnók a bajnak.

[A foszladozott csomagban még további verseket és leveleket is találtak. Amint Don Quijote és fegyvernöke tovább haladtak útjukon, rövidesen rátaláltak a csomag gazdájára is: egy Cardenio nevű toprongyos csavargóra, aki szerelmi bánatába őrült bele, s most naphosszat az erdőben tekereg. Cardenio elbeszéli Don Quijoténak szerencsétlen szerelme történetét. Egy Lucinda nevű szép lányt szeretett, de barátja, Don Fernando elütötte kezéről szerelmét, ráadásul ez a Don Fernando egy szépséges parasztlányt, Dorotea nevezetűt is cserbenhagyott, miután elcsábította. A sok csalódást és még több ütleget szenvedett Don Quijotéra nagy hatással van a történet, és Cardenio példájára elhatározza, hogy maga is felcsap remetének. El is vonul a vadonba, vezekelni s elmélkedni. Levelet ír imádott Dulcineájának, és Sanchót hazaküldi a levéllel.]

Don Quijote levele Dulcinea del Tobosohóz

Fenséges és legmagasb úrnő! Az elválás fegyverhegyétől megsebzett s a szívet átjáró nyilaktól átütött kíván néked, ó, édes Dulcinea del Toboso, üdvöt, amit ő nélkülözni kénytelen. Ha a te szépséged engem lenéz, ha tökéletességed nem óhajtja javamat, ha közönyöd lesz üldözőmmé, bármennyire megszoktam légyen is a szenvedést, alig leszek képes elviselni ezt a gyötrelmet, mely túlságosan szigorú és hosszan tartó. Sancho, az én jó fegyverhordozóm kimerítő tudósítást fog adni, ó, szép háládatlanom, én imádott ellenségem, hogy éretted mit szenvedek. Ha kedved tartja segítségemre sietni, a tied vagyok; s ha nem, tedd, amit akarsz: én majd életem megszakadásával elégítem ki a te kegyetlenségedet és saját óhajtásomat.

Tiéd mindhalálig a Búsképű lovag.

[Sancho szíves örömest indul haza. Útja fogadó előtt vezet el, s ott találja a derék plébánost meg a borbélyt, Nicolás mestert, s kéri: tennének valamit szerencsétlen uruk kijózanítására. Végre a papnak alkalmas ötlete támad. Komédiát fognak játszani. A pap felöltözik kóbor kisasszonynak, aki valaminő sérelmet szenved, s Don Quijote pártfogását kéri, a borbély pedig a "kisasszony" fegyverhordozója leend. A pap és a borbély elindulnak tehát, hogy Sancho Panza vezetésével felkeressék a háborodott elméjű Búsképűt, s komédiájukkal igyekezzenek hazatérésre csábítani. Ahogy a lovag erdejéhez érnek, ők is találkoznak az őrjöngő Cardenióval, ki föltárja előttük is szerencsétlen szerelmének történetét. Alig fejezte be az ifjú szavait, panaszos dal csendül a közelben. Férfiruhás nő énekel; ki nem más, mint az elbújdosott Dorotea, és ő is fájdalmát panaszolja, amiért Don Fernando faképnél hagyta. Meglepetten értesül, hogy Cardenio is Fernando ármányának áldozata, s kiegészíti a históriát azzal, hogy Lucinda még mindig szereti Cardeniót, de annyira ám, hogy Fernando már szívesen le is mondana róla. Mindketten elhatározzák - a pap és a borbély tanácsára -, hogy ha kell, erőszakkal is jobb belátásra bírják Fernandót. A tettvágy és a remény visszaadja Cardeniónak lelkierejét; most már csak Don Quijotét kell remete-magányából előkeríteni. Sanchóra vár a feladat. Meg is találja csontig soványodva, rongyosan, de hiába minden kérése-könyörgése, ura nem hagyja el vezeklésének helyét. Ekkor Dorotea vállakozik rá, hogy egy szenvedő hercegnő szerepében hazatérésre bírja a Búsképű lovagot. A pap szívesen átadta Doroteának ezt a leány számára alkalmasabb szerepet, s nem mulasztotta el, hogy kioktassa: miként viselkedjen. Dorotea biztosította, hogy ne aggódjanak, minden úgy fog történni, amint a lovagregények festik és kívánják, s ezzel elindult a vadonba.

Dorotea valóban remekül beleélte magát szerepébe: az üldözött és trónjától megfosztott Micomicona hercegkisasszony könyörög Don Quijote előtt, pártfogását kérte, s azt, hogy segítse vissza birodalmába. Búsképű lovagunk, meghallván a hívó szót, az új kaland lehetőségére magához vette fegyvereit, és felpattant Rocinantéjára, majd hangzatos szavakkal bizonygatta, hogy e pillanattól kezdve nemes szándéka és karjának ereje Micomicona hercegkisasszonyt szolgálja.

Ezalatt a lelkész lenyírta Cardenio szakállát, hogy felismerhetetlenné váljék, s ők is elindultak Don Quijote elébe. Csakhamar szembetalálkoztak. A pap elmondta, hogy a borbély társaságában Sevillába indult, hogy felvegye azt a nagy összeget, amit egy rokona Indiából küldött. Útközben azonban holmi gályarabok megtámadták és kifosztották őt és kísérőjét, Cardeniót. A kitalált történet nagy hatással volt lovagunkra, de egy szóval sem merte bevallani, hogy az ő megszabadítottjai követték el ezt a galádságot. Végül az egész társaság elindul, hogy szállás után nézzen. Útjuk során találkoznak Andrésszal, Don Quijote első hőstettének szenvedettjével. A Búsképű örül a találkozásnak, mert az egész társaság előtt így bizonyítani véli, milyen nagyfontosságú a kóbor lovagság küldetése. Szomorúan kell azonban hallania, mi történt a pásztorfiúval, miután elvált tőle, s ismét csak ő marad alul, mert a pásztorfiú végül így fakad ki Don Quijote ellen:]

- Csak azt akarom még mondani, kóbor lovag úr, ha valaha még egyszer találkozunk, s azt látja is, hogy engem darabokra szaggatnak, segítségemre ne jöjjön, hanem hagyjon magamra bajommal, mert nem lehet olyan bajom, hogy kegyelmed segítsége nagyobbá ne tenné, hogy az Isten verje meg minden kóbor lovaggal együtt, valahány csak van ezen a világon!

De föl is ugrott Don Quijote, hogy megtapogassa; csakhogy a fickó úgy nekiiramodott, hogy senkinek se volt kedve nyomába eredni. Don Quijote majd megpukkadt mérgében Andrés szavai miatt, s a többieknek ugyancsak tartóztatni kellett magukat, hogy fel ne kacagjanak, s teljesen ki ne hozzák sodrából.

[Amint továbbhaladtak, elértek a fogadóba, amelyben lovagunk fegyverhordozójával egyszer már megszállt. A fogadós és felesége, továbbá leányuk és szolgálójuk vidáman az érkező társaság elébe siettek. Látván a Búsképű siralmas állapotát, ott ápolgatják Don Quijotét. A társaság aztán a lovagregények hóbortosságairól beszélgetett, sőt a pap egy ilyen könyvből fel is olvasott egy beszélyt. Eközben a fogadóban érdekes dolgok történtek. Egy úri társaság érkezett oda, amelynek tagjai között Dorotea ráismert Don Fernandóra, sőt Lucinda is e társasággal érkezett. Megtörténik a nagy kimagyarázkodás, és a szerelmesek - Cardenio és Lucinda, valamint Fernando és Dorotea - egymásra találnak. A fogadóba nemsokára rabszolgától kísérve egy gyönyörű mór leány, Zoraida érkezett. Vacsora után a rabszolga elmesélte a társaságnak a szép mór leány történetét.

A rabszolga apja módos, de vagyonával könnyelműen bánó ember volt, s miután ezt maga is belátta: fiainak kiadta a birtokból még megmaradt, reájuk eső részüket, és pályaválasztásra szólította fel őket. A mi elbeszélőnk a katonai pályát választotta. Útnak is indult, és huszonkét évet volt otthonától távol, miközben nem mindennapi dolgok történtek meg vele.

Számos tengeri hadjáratban vett részt, melyekben kitűnt bátorságával, vakmerőségével, úgyhogy csakhamar kapitányi rangot kapott. Nem sokáig élvezhette azonban rangjának előnyeit, mert az egyik tengeri csata során fogságba esett. Konstantinápolyba került, majd első urának halála után döntően megváltozott élete. Végrendeletileg - háromezer rabszolgatársával együtt - a szultán renegátjai között osztották szét, így került Hasszán Agának, Algír királyának birtokába. Ez nagy örömére szolgált, mert közelebb került Spanyolországhoz. A börtönben sok lovag és előkelő ember társaságába jutott, mert - kapitányi rangjánál fogva - a váltságdíjasok közé sorolták. Hiába hangoztatta, hogy semmi reménye nincs a magas váltságdíj megfizetésére.

A kegyetlenkedéseiről híres Hasszán Aga egyetlen rabszolgát, egy bizonyos Saavedra nevűt nem bántott. Ez a rabszolga ugyanis szabadulása érdekében olyan tetteket hajtott végre, hogy még Hasszán Aga is tartott tőle.

A börtön udvarára egy előkelő mór, Hadzsi Murát házának ablakai nyíltak, és egyik alkalommal észrevették, hogy az egyikből valami csomaggal a végén egy bot nyúlik ki. A rabszolga az ablak alá ment, és ekkor egy karcsú fehér kéz kidobta a csomagot, amelyben pénz volt, s nem sokkal ezután egy kereszt is megjelent az ablakban. Ebből arra következtettek, hogy egy keresztény nő lakhat a mór házában. Rövidesen újabb pénzt dobott ki a titokzatos nő egy levél kíséretében, amelyből kiderült, hogy ő Zoraida, az előkelő mór leánya. Kislány korában apja egyik keresztény rabszolganője sokat mesélt neki a keresztény vallásról, s ez olyan hatással volt rá, hogy azóta minden gondolatát kereszténnyé vállása köti le. Kéri, szöktesse őt meg a rabszolga, ha akarja, vegye majd feleségül, de előbb mindenképpen vigye keresztény földre. Szabadulásukhoz elegendő pénzt tud a rabszolgához eljuttatni.

A rabszolga azután elbeszélte, hogy számtalan izgalmas kaland, bonyodalom, rettegés közepette miként szöktette meg Zoraidát, s ért keresztény földre. E vendégfogadóból azután egyenesen apja háza felé tart, hogy ott nőül vegye lányt.

Eközben az idő már éjfélre járt, s ekkor a fogadó elé egy kocsi érkezett, néhány lovasember kíséretében. Szállást kértek, de a fogadósné közölte velük, hogy egy arasznyi üres hely sincs. Az egyik lovasember, aki közben belépett a fogadóba, elmondta, hogy a kocsi utasa a főtörvényszéki tanácsos, s neki okvetlenül helyet kell teremteni. Teremtettek is, és nemsokára a tanácsos úr gyönyörű szép, tizenhat éves leánykájával, Clarával, belépett a fogadóba. Most aztán a vidám társaság tanúja lehetett egy örömteli találkozásnak. A tanácsos úr nem volt más, mint a rabszolga bátyja, s könnyek között ölelgette öccsét, majd nemsokára leendő sógornőjét, Zoraidát is. Rövidesen Clara is, Zoraida is meghitt barátságot kötöttek.

Don Quijote, aki eleddig szótlan szemlélő volt, a kóbor lovagság varázsának tulajdonította a rendkívüli eseményeket, s felajánlotta, hogy a várban tartózkodó szépséges hölgyek védelmére őrt fog állani. A beavatottak nagy alázattal megköszönték nagylelkűségét, csak a tanácsos úr és leánykája csodálkozott a hóbortos mondatokon, de - miután felfedték előtte különös bogarait - rövidesen ő is együtt mulatott a többiekkel.

Majd - Don Quijotét kivéve - csakhamar mindenki nyugovóra tért. A tanácsos úrnak külön adtak szállást. Clarával pedig Dorotea osztotta meg szobáját.

Hajnal felé csengő énekhang hallatszott a vendégfogadó közelében, s gyönyörűsége sokakat felébresztett. Cardenio, ki megtudta, hogy egy öszvérhajcsár énekel, beszólt Dorotea szobájába.]



NEGYVENHARMADIK FEJEZET
Az öszvérhajcsár mulattató története,
egyéb különös eseményekkel, melyek a fogadóban történtek


Szerelemnek tengerésze,
roppant tengerek szelében
hánykolódom, és remény sincs
valamilyen révbe érnem.

Mit követek, ama csillag
ott dereng a messziségben,
nem láthatott ragyogóbbat
Palinurus sem az égen.

Nem tudom, hova vezérel,
útlan hányódás a részem,
míg lelkemmel rajta csüggök,
óvatosan és merészen.

Szokatlan tartózkodás és
már-már illetlen szemérem
fellegébe burkolózik,
hogy szememmel el ne érjem.

Ó, te fénylő tiszta csillag,
sugaradtól tisztul éltem!
Az a perc, melyben te itthagysz,
az a perc lesz majd a végem.

Dorotea úgy vélte, kár lenne, ha Clara nem hallaná e szép hangot, s ezért felébresztette, s így szólt hozzá:

- Bocsáss meg, gyermekem, hogy felébresztelek, csak azért teszem, hogy ebben a hangban gyönyörködhess, ennél szebbet talán soha életedben nem hallottál.

Clara csak ébredezett, s eleinte nem is értette Dorotea szavait, úgyhogy kérdésére Dorotea megismételte, amit elébb mondott, erre aztán Clara is felfigyelt. Azonban alig hallgatott végig két verset a dalból, midőn egyszerre oly remegés fogta el, mintha súlyos, negyednapos hideg rázná, s egészen közel simulva Doroteához, így szólt:

- Ó, lelkem édes drága asszonya, miért ébresztett föl engemet? Az lett volna legeslegnagyobb szerencsém, ha szemem, fülem zárva marad, hogy se ne lássam, se ne halljam ezt a szerencsétlen énekest!

- Hogy értsem ezt, gyermekem? Hiszen, amint mondják, ez az énekes egy öszvérhajcsár.

- Nem az - válaszolt Clara -, hanem több helység ura, s annyira szívembe férkőzött, annyira ura, hogy ha csak ő maga nem akarná eldobni, örökké az övé marad.

Dorotea nagy csodálkozással hallgatta a gyermeklányka érzelmes szavait, amelyek sokkal mélyebb vonzalmat árultak el, semmint zsenge koráról feltételezni lehetett volna, és így szólt:

- Clara kisasszony, nem értem, mit mondasz. Beszélj világosabban, s mondd meg, hogy érted azt, amit a szívről, a helységekről s erről az énekesről mondasz, és hangja miért nyugtalanít ennyire? Most azonban mégse szólj, mert nem akarom megfosztani magamat az élvezettől, melyet e dal szerez. Úgy látszik, hogy más hangnemben, más szöveggel megint új énekbe kezd.

- Hát jó! - felelte Clara, s hogy ne hallja, mindkét fülét befogta, amin Dorotea megint fölöttébb csodálkozott, de amelett az énekre is figyelt: folytatása így hangzott:

Én édes, szép reményem,
ki még a lehetetlent is kiküzdöd,
s kitartasz vaskeményen
a cél mellett, ha már egyszer kitűzöd.
ne csüggedj, látva: ott van
veled halálod minden lábnyomodban.

Diadal nem teremhet
semmilyen téren annak, aki lomha,
s boldogok sem lehetnek,
kik végzetükkel sohasem dacolva,
csak élnek egyre tétlen,
eszükpusztító, tunya renyheségben.

Hogy Ámor vajmi drágán
méri győzelmét, jó oka van annak;
mert legnagyobb karátján
nem tesz túl semmi, amit bármi adhat,
s az vall világ sorára,
hogy nincs nagy becse, minek nincs nagy ára.

A féktelen, makacs vágy
előtt gyakran hátrál a lehetetlen;
s ha éktelen magasság
felé törekszik is az én szerelmem,
nem tágítok azért, míg
a földtől el nem érek majd az égig.

Itt az éneknek vége szakadt, Clara meg újrakezdte a zokogást. Dorotea már alig bírt kíváncsiságával; tudni szerette volna, mi lehet az oka, hogy az egyik oly epekedve énekel, a másik oly keservesen zokog. Újra kérte hát, mondja el most, amit az imént akart mondani.

Ekkor Clara, attól tartván, hogy Lucinda is meghallja, egészen Doroteához simult, s oly közel hajolt füléhez, hogy bizonyos lehetett, senki más nem fogja meghallani.

Majd így szólott:

- Ez a dalnok, asszonyom, egy aragóniai lovag fia, két helység ura; a fővárosban éppen szemben lakott atyám házával. Ámbár ablakainkat télen kárpit, nyáron redő fedte, ez az ifjú, aki a fővárosban tanult - mit tudom én, hogyan s hogyan nem, a templomban-e vagy egyebütt, elég az hozzá -, meglátott engem, s belém szeretett. Ablakából adta ezt tudtomra, jelbeszéddel s könnyhullatással, hogy nekem is hinnem s szeretnem kellett, bárha nem tudtam, mi a szándéka. Jelbeszédében néha két kezét szorosan egybekulcsolta, amivel azt akarta tudtomra adni, hogy nőül szeretne venni. Ennek nagyon megörültem, azonban anyátlan árva lévén, senkivel sem közölhettem örömömet. Az ifjúnak sem mutattam semmi kedvezést, legfeljebb annyit, hogy amikor sem az én atyám, sem az övé nem volt otthon, kissé széthúztam a kárpitot vagy a függönyt, s megmutattam neki magamat egészen, aminek ő annyira, de annyira megörült, hogy mozdulatairól ítélve, attól kellett félnem: eszét veszti. Ekkor jött azután közben, hogy atyámnak távoznia kellett a fővárosból, amit az ifjú is megtudott, bár nem tőlem, minthogy nekem alkalmam se nyílt soha, hogy megmondhattam volna. Búskomorrá lett, s amikor távoztunk, meg se láthattam, hogy akár egy tekintettel elbúcsúzhassak tőle. Azonban, amint útra keltünk, harmadnap egy falusi vendéglőben, egynapi járóföldre innen, megszálltunk; ott látom a ház pitvarában öszvérhajcsárnak öltözve; a ruha úgy elváltoztatta, hogy ha képét szívembe vésve nem hordom, lehetetlen lett volna ráismernem. De így ráismertem, bámultam és örültem. Lopva nézett rám atyám háta mögött, ki elől mindig elrejtőzik, ha útközben vagy valamely fogadóban találkozunk egymással. S minthogy tudom, kicsoda, s hogy szerelmem kényszeríti gyaloglásra s annyi fáradalomra: majd meghalok érte bánatomban, s megcsókolnám a lába nyomát is. Nem tudom, mi a szándéka, s azt sem, hogyan tudott atyjától megszökni, aki végtelenül szereti, mert nincs más örököse, de érdemes is rá, amint kegyelmed maga is meg fog győződni róla, mihelyt meglátja. S még azt is mondhatom, hogy ő találja ki, amit énekel, mert úgy hallottam, igen jeles deák és költő is. De valahányszor látom vagy hallom, összerázkódom ijedtemben, mert attól félek, hogy atyám ráismer, felfedezi vonzalmunkat. Életemben soha egy szót sem váltottam vele, de azért úgy szeretem, hogy nem tudnék nélküle élni. Ennyi az, kisasszony, amit kegyednek a dalnokról mondhatok, akinek hangja annyira elragadta, s már ebből is kitűnik, hogy nem öszvérhajcsár - amint kegyelmed állítja -, hanem szívek és birtokok ura, amint én mondtam.

- Ne is szólj többet, Doña Clara - felelt ekkor Dorotea, és százszor is megcsókolta a lánykát. - Ne szólj, ismétlem, várd türelmesen a holnapot, s Isten segítségével úgy intézem majd ügyedet, hogy olyan jó véget ér, amilyet a tisztes kezdet megérdemel.

- Ó, kisasszony! - mondta Doña Clara. - Miként lehetne itt jó véget reményleni, hiszen atyja oly előkelő és dúsgazdag, hogy nemcsak fia nejéül, de talán szolgálójának se fogad el? Titkon hozzámenni, atyám beleegyezése nélkül, nem akarnék az egész világért sem; legjobban szeretném, ha az ifjú távoznék s magamra hagyna; talán ha nem látom, s ha oly messzire utazunk, megenyhül gyötrő bánatom, bárha, az igazat megvallva, ettől a képzelt orvosságtól is nagyon kevéssé reménylek gyógyulást. Nem tudom, mi az ördög okozta bajomat, s hogyan tört szívembe a szerelem, hiszen én is, ő is oly fiatalok vagyunk még, azt gondolom, egykorúak, pedig én sem töltöttem be még tizenhatodik esztendőmet, s csak a jővö Szent Mihály napján fogom betölteni.

Dorotea meg nem állhatta, hogy el ne mosolyodjék Clara kisasszony gyermeteg szavain, s így szólt hozzá:

- Pihenjünk, kisasszony, már úgyis rövid az éjszaka, s ha Isten új napot enged érnünk, majd teszünk róla, ha a Mindenható is úgy akarja, mint mi magunk.

Ezzel aztán lenyugodtak, s az egész vendégfogadóban újra a legnagyobb csend uralkodott. Csak a fogadós leánya és Maritornes nem aludt. Minthogy már ismerték Don Quijote bogarát, aki a fogadón kívül most is fegyveresen és lóháton őrködött, meg akarták tréfálni, vagy legalább mulatni akartak bohóságain.

A fogadónak azonban egyetlenegy ablaka se nyílt az útra, csupán a szénapadlás nyílása, ahol a szénát szokták kihányogatni. A fehérnépek ehhez a padláslyukhoz mentek hát, s látták, hogy Don Quijote lovon ül, s dárdájára támaszkodik, közbe-közbe azonban oly mély és keserves sóhajokat röpít a levegőbe, hogy mindegyiknél attól lehet tartani, a szíve szakad meg a boldogtalannak. Azt is hallották, hogy epedő, olvadékony szerelmes hangon így szólt:

- Ó, én drága hölgyem, Dulcinea del Toboso, minden szépség tetőfoka, az elmésségnek színe és virága, a kellem kincstára, az erény foglalatja, egyszóval eszménye mindannak, ami üdvös, kedves és élvezetes ezen a világon, vajon mivel foglalkozol e pillanatban? Ó, ha talán éppen a te fogoly lovagodra fordítottad gondolataidat, aki kész örömmel rohant annyi, de annyi veszedelembe, csupán azért, hogy neked szolgáljon. Adj hírt nékem felőle, te háromarcú égitest, aki talán éppen az ő vonásait nézed most irigyen, amint egyik fényes palotájának csarnokában andalog, vagy valamely erkélyen kikönyököl, s azon mereng, hogy méltóságát s erényességét megőrizve, hogyan enyhíthetné az én búgyötörte szívem szenvedéseit, milyen dicsőséget nyújtson kínjaimért, milyen vigasztalást fájdalmamnak, milyen életet halálomnak, milyen jutalmat szolgálataimnak. S te nap, ki már sietsz méneidet kantározni, hogy mentül elébb megláthasd hölgyemet: esengve kérlek, köszöntsed üdvözölve az én nevemben, mihelyt megpillantod. De vigyázz, hogy látásod és köszöntésed alkalmával csókod arcát ne érintse, mert féltékenyebbé tennél engem, mint téged tett ama csalfa, hálátlan, ki miatt annyit verejtékeztél és fáradtál Thesszália mezein vagy a Péneusz partjain, mert csakugyan nem emlékszem világosan, hogy szerelmed és féltékenységed hol is kényszerített annyi lótás-futásra.

Don Quijote éppen idáig jutott panaszos kesergésében, mikor a fogadósleány ezeket a szavakat intézte hozzá:

- Esengve kérem, lovag úr, legyen oly kegyes, és jöjjön közelebb kegyelmed.

Erre a hangra és szóra Don Quijote arra fordította fejét, s a hold világánál, mely éppen teljes fényében ragyogott, látta, hogy a szénahányóból hívják, melyet ő ablaknak képzelt, mégpedig aranyrácsosnak, gazdag kastélyhoz illőnek, ahogy a fogadót gondolta. S balgatag képzelődése megint azzal ámította, hogy ismét a vár asszonyának szépséges leánya akarja csábítgatni, mint a múlt alkalommal is, mert belészeretett. Ebben a gondolatban s nehogy udvariatlannak vagy háládatlannak tartsák, arra fordította Rocinantét, a szénahányó elé léptetett, s a két leányt megpillantván, így szólt hozzájok:

- Végtelenül sajnálom kegyedet, szépséges kisasszony, hogy szerelmes vágyait afelé irányozá, aki nem viszonozhatja úgy, ahogy kegyed magas méltósága és kelleme igazán megérdemelné. Ezt azonban ne rója fel a nyomorult kóbor lovag hibájául, mert szerelme nem engedi, hogy akaratát más tartsa rabságban, mint aki szíve teljhatalmú birtokosa lett, abban a pillanatban, mikor legelőször meglátta. Bocsásson meg, drága kisasszony, térjen vissza hálótermébe, s nem mutasson irántam több új kegyet, hogy én se legyek kénytelen még hálátlanabbnak mutatkozni. Ha azonban kegyed szerelme a szerelmen kívül más egyébbel is beéri, parancsoljon velem, s én esküszöm ama távol élő édes ellenségemre, hogy nyomban teljesítem, kívánjon bár egy fürtöt Medúza hajából, melynek minden szála egy kígyó volt, avagy kívánja bár magának a napnak palackba zárt sugarait.

- Az én úrnőmnek nincsen semmi ilyesmire szüksége, lovag úr - válaszolt Maritornes.

- Mire van hát szüksége, értelmes udvarhölgy? - kérdezte Don Quijote.

- Csupán kegyelmed egyik szép kezére - felelte Maritornes -, hogy csillapíthassa forró vágyát, mely az ablaknyíláshoz kényszerítette, becsületének oly nagy kockáztatásával, hogy ha uraatyja valamiképp észre találja venni, legalábbis a fél fülét levágja érte.

- Azt szeretném csak látni! - pattant fel Don Quijote. - De tudom, Istenem, nem meri megtenni, ha csak oly rettenetes véget nem akar érni, hogy szörnyűbbet soha még atya e világon nem ért, mert arra vetemedett, hogy kezet emeljen szerelembe esett, gyengéd leányára.

Maritornes sejtette, hogy Don Quijote biztosan felnyújtja kezét az ő kérésére, s hamarjában átgondolván, hogy mit tegyen, a szénahányó mellől lesietett az istállóba, s nagy gyorsan felhozta magával Sancho Panza szamarának kötőfékjét, s éppen akkor tért vissza, amikor Don Quijote fölállt Rocinante nyergére, hogy a rácsos ablakot elérhesse - mely mögött képzelődése szerint a megtört szívű kisasszony várhatott -, kezét pedig ily szavakkal nyújtotta fel:

- Fogja meg, hölgyem, e kezet, vagyis helyesebben mondva, a világ gonosztevőinek ezt az ostorát; fogja, ismétlem, e kezet, mert soha más nő meg nem érintette, még az sem, aki egész testemnek birtokosa. Nem azért nyújtom fel, hogy megcsókolja, hanem azért, hogy lássa idegei szövetét, izmai feszülését, tágas, duzzadt ereit, amiből nyilván következtetheti, hogy ilyen kézfejnek milyen erős karja lehet.

- Mindjárt meglátjuk! - mondta Maritornes, s azzal hurkot kötvén a kötőfékből, rávetette Don Quijote csuklójára, s a szénahányó nyílásából leszállva, a maradék kötéldarabot jó erősen odacsomózta a szénapadlás ajtajának reteszére.

Don Quijote durva fogásúnak érezte a kötelet keze csuklóján, s fel is szólalt:

- Ez inkább reszelés, mint simogatás, amit kegyelmed véghezvisz: ne bánjék kezemmel oly kíméletlenül, hiszen nem oka, hogy hajlandóságom nem fordulhat kegyelmed felé, s nincs is rendjén, hogy nagy bosszúját ily kis testrészen töltse ki; mert aki igazán szeret, nem áll ily gonosz bosszút.

Csakhogy már nem volt ott senki, aki ezeket a szavakat meghallhatta volna, mert Maritornes, alighogy odakötötte a lovagot, a másik leánnyal együtt menten elosont; s majd megpukkadtak nevettükben, hogy úgy kipányvázták, hogy teljesen lehetetlen lesz kibontakoznia. Ehhez még az is hozzájárult, hogy - amint már említettük - a lovag fenn állt Rocinante nyergében, s karját, amilyen hosszú csak volt, kinyújtotta a padlásablak felé; s amint keze fejét odakötözték a reteszhez, alig tudott hová lenni féltében és kínjában, attól tartva, ha Rocinante előre vagy hátra mozdul, ő függve marad karján. Nem is merészelt hát még csak moccanni se, bár Rocinante türelmes és nyugalmas természetéről bízvást feltehette, hogy meg nem mozdul, még ha száz esztendeig kell is ott állania.

Végre, amidőn Don Quijote látta, hogy megkötözték, s hogy a hölgyek eltávoztak, megint az ötlött fel elméjében, hogy minden ismét csak varázslat szüleménye, mint a múlt alkalommal, mikor ugyancsak ebben a várban az az öszvérhajcsárrá változott mór varázsló olyan rútul megagyalta. Átkozta is magában oktalanságát és vigyázatlanságát, hogy ugyanitt már az előbbi alkalommal is úgy pórul járt, pedig bevett szokás a lovagoknál, hogy ha valami kalandba bocsátkoznak, de nem vihetik jól végre, ez annak a jele, hogy e kaland nem rájok, hanem másokra vár, s így nem szükséges, hogy másodszor is megpróbálkozzanak vele. Rántott egyet a karján, hátha ki tudná szabadítani; de bizony olyan erősen meghurkolták, hogy minden igyekezete füstbe ment. Igaz ugyan, hogy nagyon óvatosan rántotta meg karját, nehogy Rocinante megmozduljon; szeretett volna, éspedig nagyon, a nyeregbe ülni s elhelyezkedni, csakhogy bizony talpon kellett maradnia, ha ki nem akarja szakítani a karját. Hej, be jó lett volna most az Amadís kardja, amelyen semminemű varázs sem fogott; átkozta most balsorsát, sajnálta a világot, mely az ő távollétét oly nagyon meg fogja sínyleni, amíg ő itt függ elbűvölve (mert szentül hitte, hogy varázslat áldozata). Újból imádott hölgyére, Dulcinea del Tobosóra gondolt; majd meg jó fegyverhordozóját, Sancho Panzát hívta, de Sancho mély álomba merülve egész hosszában ott nyúlt el szamara nyergén, s ebben a pillanatban még a tulajdon édesanyjára se emlékezett, aki a világra hozta. Hívta aztán a bölcs Lirgandeót és Alquifét, hogy segítsenek; kérve kérte jó barátját, Urganda asszonyt, hogy gyámolítsa; így érte aztán a hajnal, mikorra már annyira felbőszült s kétségbeesett, hogy úgy bőgött, mint a bika, mert azt hitte, hogy a nappal se fordít sanyarú sorsán, és ez örökre tart, hiszen őt elbűvölték. Ebben a hitében még jobban megerősítette, hogy Rocinante csak a fülét se hegyezte, s mármost szent, hogy így marad lovastul, étlen, szomjan, álmatlanul, míg csak a csillagok ártalmas befolyása el nem múlik, vagy amíg egy még bölcsebb bűbájos fel nem oldja a varázs alól.

Ebben azonban nagyon csalatkozott, mert alighogy a hajnal szürkült, négy lovasember robogott a fogadó elé igen jó öltözetben és fegyverekkel, nyeregkápájokon puskákkal. Megzörgették nagy garral a fogadó még bezárt ajtaját, mire Don Quijote, még mindig kitartva őrhelyén, kihívó és hatalmas hangon kiáltott rájok:

- Lovagok vagy fegyverhordozók, vagy akármik vagytok is, semmi jogotok, hogy e vár kapuját döngessétek; mert a napnál világosabb, hogy ilyen idő tájban a bennlevők vagy még alszanak, vagy nem szokták kinyittatni mindaddig az erősséget, amíg a nap fénye az egész földön szét nem árad. Távozzatok hát, s várjatok, amíg egészen meg nem virrad, akkor aztán majd meglátjuk, illő lesz-e vagy sem ajtót nyitni.

- Ördögöt erősség ez vagy vár - szólt az egyik -, hogy ilyen ceremóniákra kényszerítsen bennünket. Ha kegyelmed a fogadós, nyittasson ajtót. Mi utasemberek vagyunk, s nem akarunk egyebet, csak a paripáinknak abrakot adatni, s azután továbbmegyünk, mert nagyon sietős az utunk.

- Hát én külsőmről ítélve kocsmárosnak látszom, lovagok? - kérdé Don Quijote.

- Bánom is én, akárminek látszik - válaszolt a másik -, de azt tudom, hogy bolond beszéd, ha valaki ezt a kocsmát várkastélynak mondja.

- Bizony várkastély - erősködött Don Quijote -, mégpedig az egyik legjobb az egész tartományban; s olyan lakói vannak, akik kezükben királyi pálcát, fejökön koronát hordtak.

- Jobb lett volna megfordítva - felelt az utas -, a pálcát a fejükön s a koronát kezükben. Mert végre is majd az sül ki, hogy valami vándorszínész-csapat tanyáz odabenn, mert náluk az ilyen korona és királyi pálca nem tartozik a ritkaságok közé. Mert hát én csakugyan nem hiszem, hogy az ilyen csöndes kis kocsmában koronára és királyi pálcára érdemes személyek szálltak volna meg.

- Keveset ért a világhoz - válaszolta Don Quijote -, ha még azt se tudja, mi minden történik a kóbor lovagokkal!

A kérdezősködő lovas társai beleuntak a Don Quijotéval folytatott feleselésbe, s ezért újra megzörgették az ajtót nagy mérgesen. A zajra a fogadós és a házbeliek is fölébredtek; a fogadós fel is kelt, hogy megnézze, ki zörget. Történt eközben, hogy az egyik utas lova megszimatolta Rocinantét, amely fülét-farkát eleresztve nagy búsan álldogált, s mozdulatlanul tartotta kinyújtóztatott gazdáját. Hanem, akármilyen falónak látsszék is Rocinante, utóvégre mégiscsak húsból-vérből volt ő is, és meg nem állhatta, hogy vissza ne forduljon s meg ne szagolja ő is a nyájaskodót. De alighogy egy kissé megmozdult, Don Quijote lába lecsúszott a nyeregről, elterült volna a földön, ha karján függve nem marad. Ez aztán olyan fájdalmat okozott neki, hogy azt hitte, keze fejét vágják le vagy a karját szakítják ki helyéből; lábujja majd a földet érte, de éppen ez vált vesztére: mert amint érezte, mily kevés híja, hogy talpra állhasson, egyre nyújtózkodott, egyre törte magát, hogy elérhesse a földet; szakasztott úgy járt, mint a húzócsigán függő áldozat, a megkínzott is maga okozza fájdalmát, mert noha lába éri is a földet meg nem is, csak nyújtózkodik erőnek erejével, abban a csalóka reményben, hogy ha még egy kissé jobban kinyújtóznék, talpával a földet érinthetné.



Vissza    Címlap    Előre