NEGYVENNEGYEDIK FEJEZET
A fogadóban történt hallatlan események folytatása

Don Quijote csakugyan oly éktelen lármát csapott, hogy a fogadós menten kinyitotta a vendéglő ajtaját, s megrémülve lépett ki, hogy lássa, kicsoda kiabál ily szörnyen. A kívülállók hasonlóképp cselekedtek. Maritornes a nagy kiáltozásra szintén fölébredt, és mindjárt sejtette, merről fúj a szél, felsietett a szénapadlásra, s észrevétlenül kicsomózta a kötőféket, melyen Don Quijote függött; a lovag, a fogadós és az utasok szeme láttára nyomban a földre zuhant. Odasiettek hozzá, s megkérdezték, mi baja, hogy ily iszonyúan kiáltoz? Ő azonban egy árva szóval sem felelt, hanem lerántva csuklójáról a kötőféket, mihelyt talpra ugrott, azonnal Rocinante hátára vetette magát, karjára fűzte pajzsát, lándzsáját szögezte, jó darabon kiiramlott a mezőre, onnan aztán félvágtában nyargalt vissza, s így kiáltott:

- Aki azt merészeli mondani, hogy engem jogosan bűvöltek el, én azt - ha kegyelmes asszonyom, Micomicona hercegnő engedélyt ad rá - ezennel meghazudtolom, ellenségemnek nyilvánítom, és párbajra hívom.

Az újonnan érkezetteknek szemök-szájok elállt Don Quijote szavainak hallatára; a fogadós azonban magukhoz térítette őket csodálkozásukból, elmondva, hogy Don Quijote mi fán termett, s hogy rá se kell hederíteni, mert nincs helyén az esze.

Azt kérdezték a fogadóstól, nem szállt-e meg nála egy körülbelül tizenöt esztendős ifjú, aki öszvérhajcsárnak öltözött, ilyen meg olyan, és tetőtől talpig lefestették Doña Clara kedvesét. A fogadós azt felelte: annyi az ember itt a vendéglőben, hogy ő bizony nem emlékszik, van-e ilyen. Az egyik jövevény azonban megpillantván a tanácsos kocsiját, így szólt:

- Itt kell lennie, mert itt áll az a kocsi, melynek - amint mondják - mindig a nyomában jár. Legjobb lesz, ha egyikünk a kapunál marad, a többiek pedig menjenek be és keressék; az sem ártana, ha valamelyikünk megkerülné az egész vendéglőt, hogy a kerítésen keresztül se illanhasson el.

- Igaz! - hagyta helyben a másik. Erre aztán ketten bementek a fogadóba, a harmadik a kaput állta el, a negyedik pedig megkerülte a vendéglő környékét; a fogadós mindezt látta, de sehogy se tudta elképzelni, mi célja az egész sürgés-forgásnak, habár sejtette, hogy alkalmasint az imént lefestett ifjút keresik.

Ekkor már egészen megvirradt, így hát részint ezért, részint Don Quijote kiáltozásától mindnyájan felébredtek, s fel is keltek, különösen Doña Clara és Dorotea, mert különben is nagyon rosszul alhattak az éjjel, az egyik a nyughatatlanságtól, hogy kedvese ily közel van hozzá, a másik meg a kíváncsiságtól, hogy megláthassa. Don Quijotét pedig majd megette a méreg, amikor látnia kellett, hogy a négy utas fel se veszi, s egy kukkot se felel kihívására; s ha úgy találta volna a lovagság törvényeiben, hogy a kóbor lovagnak más dologba is szabad belevágnia, bárha szavát adta, hogy addig semmi újabb kalandba nem bocsátkozik, míg vállalt feladatát végre nem hajtotta, bizonyosan nekiront, s akár akarják, akár nem, helytállásra kényszeríti valamennyit. Most azonban nem tartotta illendőnek, hogy valami újabb ügybe kezdjen, amíg Micomiconát vissza nem helyezte trónjára; így hát hallgatott, nyugton maradt, s várta, mire válik a négy utas sürgölődése.

Egyikük pedig csakugyan megtalálta a keresett ifjút. Ott feküdt egy öszvérhajcsár mellett, s nem álmodta, hogy őt valaki keresse, még kevésbé, hogy még meg is találja. A lovasember megrázta karját, s így szólt:

- Szent igaz, Don Luis uram, ez a ruha nagyon illik kegyelmed rangjához, de ez az ágy is, ahol meglelem, édesanyja gondos neveléséhez.

A legényke megdörzsölte álmos szemét, s csak úgy futtában mérte végig, ki fogja karját; de hirtelen atyja cselédjét ismerte föl benne; annyira meglepte, hogy jó sokáig szóhoz sem tudott jutni. A szolga ekkor így folytatta:

- Nem tehet mást, Don Luis uram, minthogy türelmesen megadja magát, s szépen visszatér, hacsak ura-atyját sírba nem akarja vinni, mert egyebet csakugyan nem lehet várni a bánattól, amit távozása okozott.

- De hát honnan tudta meg atyám - kérdezte Don Luis -, hogy én éppen ezen az úton jöttem s ilyen öltözetben?

- Egy deáktól - felelte a szolga -, akivel kegyelmed közölte szándékát; ő fedte föl az egészet, merő szánalomból urunk iránt, aki nem tudott hova lenni szomorúságában, mikor a kegyelmed távozásáról értesült. Azonnal útnak indított négyünket, hogy megkeressük, s most itt vagyunk kegyelmed szolgálatára, s ki sem tudom mondani, mennyire örülök, hogy olyan jó hírrel térhetünk vissza, s egyszersmind haza is vezethetjük kegyelmedet annak szeme elé, aki oly nagyon szereti.

- Majd csak úgy történik minden, ahogy én akarom, vagy az ég rendeli - válaszolta Don Luis.

- Mit akarhatna mást, vagy az ég mit rendelhetne egyebet, mint hogy visszatérjen? Minden egyéb lehetetlen.

Ezt a párbeszédet pedig az utolsó betűig meghallotta a Don Luis mellett fekvő öszvérhajcsár is; fel is kelt mindjárt, s hírt adott az egészről Don Fernandónak, Cardeniónak s a többieknek, akik már felöltöztek. Elmondta nekik, hogy az ember a legénykét Donnak tisztelte; elmondta egész párbeszédüket, s hogy a szolga mindenáron haza akarja vinni atyjához az ifjút, de az ifjú hallani se akar róla.

Ez, és amit már tudtak felőle, szép hangja, mellyel az ég megajándékozta, csak növelte kíváncsiságukat, s szerettek volna még többet is megtudni kilétéről, s készek voltak segítségére sietni, ha netalán valami erőszakot akarnának ellene alkalmazni. Így hát arrafelé tartottak, ahol az ifjú még egyre vitázott szolgájával. Már ekkor Dorotea is kijött a hálószobából, s nyomban utána Doña Clara egészen megzavarodva. Dorotea félreintette Cardeniót, s röviden elmesélte a dalnok és Doña Clara történetét. Cardenio meg Doroteával közölte, hogy az ifjú atyjának szolgái eljöttek a fiúért; azonban sokkal emeltebb hangon szólt, semhogy Doña Clara meg ne hallotta volna, s a lány annyira megrémült, hogy ha Dorotea fel nem fogja, ijedtében a földre roskad. Cardenio arra kérte Doroteát, térjenek vissza a hálókamrába, majd elintéz ő mindent. A nők szót is fogadtak.

Ekkorra már a Don Luis felkutatására érkezett négy férfi a vendéglő udvarán körülvette az ifjút, és rábeszélte, ne késsék egy percig se, hanem térjen vissza és vigasztalja meg atyját.

Ő azt felelte, semmiképp se teheti mindaddig, amíg bizonyos dolgot nem tisztázott, mert élete, becsülete és szíve forog kockán. Ekkor a szolgák megragadták, s azt mondták, semmi szín alatt sem térnek vissza nélküle, hanem elviszik magukkal, akár tetszik neki, akár nem.

- Ezt nem fogjátok tenni - válaszolt Don Luis -, ha csak holtan nem visztek; egyébiránt akárhogy vigyetek is, az életembe fog kerülni.

Eközben a fogadó többi vendége a vitatkozók köré sereglett, Cardenio, Don Fernando és társai, a tanácsos, a pap s a borbély; Don Quijote is, mert úgy vélte, most már szükségtelen, hogy tovább őrizze a várat. Cardenio már ismerte az ifjú történetét, de azért megkérdezte, a lovasoktól, mi indítja őket arra, hogy beleegyezése nélkül magokkal hurcolják az ifjút.

- Az indít - válaszolta egyikük -, hogy megmentsük atyját, mert élete is veszélyben forog a fiatalúr szökése miatt.

Don Luis erre így válaszolt:

- Semmi szükség, hogy bárki firtassa az én ügyeimet; én szabad vagyok, s visszatérek, ha kedvem tartja; ha pedig nem tartja kedvem, ti nem fogtok engem kényszeríthetni.

- Majd kényszeríti kegyelmedet a józan ész - válaszolt az ember -, s ha még ez sem bír kegyelmeddel, nekünk is van annyi, hogy végre is hajtsuk, amiért jöttünk, s ami kötelességünk.

- De hát mondjátok, miről is van szó tulajdonképpen? - vágott ekkor közbe a tanácsos.

A szolga ráismert, mint ura szomszédjára, s így felelt:

- Nem ismeri tanácsos úr ezt az úrfit? Kegyelmed szomszédjának fia, s elszökött az atyjától, ráadásul ebben a rangjához ugyancsak kevéssé illő ruhában.

A tanácsos csak ekkor vette közelebbről szemügyre, ráismert, s keblére ölelve így szólt hozzá: - De micsoda gyermekség ez, Don Luis, vagy milyen fontos okok indították arra, hogy ilyen módon s ilyen öltözetben jöjjön, ami csakugyan igen rosszul illik rangjához?

Az ifjú szeme könnybe lábadt, s egyetlen szóval sem tudott felelni a tanácsosnak; ez pedig arra intette a négy szolgát, maradjanak nyugton, majd minden jóra fordul, s azzal karon fogva az ifjút, kissé félrevonult vele, hogy különös jöveteléről kérdezősködjék.

Amíg ez a vallatás tartott, egyszer csak nagy lárma hangzott fel a fogadó kapuja felől; onnan eredt, hogy két szállóvendég, látván, hogy mindenki azzal foglalkozik, kit s mit keres a négy szolga, szépen kereket akart oldani, s fizetés nélkül búcsúzott a kapufélfától. Hanem a vendéglős, aki jobban törődött a maga bajával, mint a másokéval, elcsípte őket a kapu alatt, s kérte a tartozást; egyszersmind olyan szavakkal vetette szemökre gonosz szándékukat, hogy a tetten ért vendégek ökölcsapásokkal válaszoltak, és hamarjában úgy megrakták, hogy a szegény vendéglős kénytelen volt nagy fennszóval segítségért kiáltani. A fogadósné és leánya úgy látta, hogy mindenki foglalkozik valamivel, csak az egy Don Quijote nem, így hát a fogadós segítségére siethetne. Ezért a leány így szólította meg:

- Segítsen kegyelmed, lovag úr, az isten szerelmére kérem, segítsen szegény atyámon, két gazember úgy nekiesett, mintha csépelnék.

Don Quijote nagy nyugodtan és vontatottan így felelt:

- Szépséges kisasszony, most az egyszer nem teljesíthetem kívánságát, mert mindaddig nem szabad más kalandra vállalkoznom, amíg egy másikat be nem végeztem. Kegyed szolgálatára azonban most csak annyit mondhatok: siessen s mondja meg atyjának, tartsa magát szilárdan a tusában, amennyire csak tudja, s ne hagyja magát semmi áron; én pedig kész vagyok engedelmet kérni Micomicona hercegasszonytól, hogy segítségére mehessek, s ha az engedelmet megnyerem, nyugodjon meg, bizonyosan kimentem a bajból édesatyját.

- Jaj a bűnös lelkemnek! - kiáltott erre a szintén ott ácsorgó Maritornes. - Amíg kegyelmed ezt az engedelmet kieszközli, addig az én gazdám már odaát lesz a másvilágon.

- Engedje meg, kisasszony, hogy az említett felhatalmazást kieszközöljem - válaszolt Don Quijote -, s mihelyt megnyertem, még az sem tesz semmit, ha a másvilágra küldték is, mert én onnan is visszahozom, szegüljön bár ellene az egész világ; vagy legalább olyan bosszút állok érte, hogy kegyelmetek ugyancsak elégedettek lesznek.

S aztán egy szót se szólva, odament Doroteához, térdre borult előtte, s kalandos lovaghoz illő szavakkal kérte, kegyeskedjék megengedni, hogy a vár urának segítségére és gyámolítására mehessen, mert igen veszedelmes bajba keveredett. A hercegasszony nagy készséggel megadta az engedelmet, erre aztán Don Quijote felragadta pajzsát, s kezét kardjára téve, a vendéglő kapuja felé sietett, ahol a két vendég még egyre páholta a fogadóst. Azonban, amint odaért, egyszerre megállt, s mozdulatlanul tekintett maga elé, akárhogy kiáltozott is Maritornes meg a fogadósné, minek áll meg, menjen inkább uruk és gazdájuk segítségére.

- Azért tartózkodom - felelte Don Quijote -, mert csőcselék ellen nekem nem szabad kardot rántanom; de hívják ide fegyverhordozómat, Sanchót, ez a védelem és bosszúállás őt illeti, őrá tartozik.

Mindez a vendéglő kapujában történt, ahol ugyancsak járta a nyakleves és az ökölgombóc a fogadós rovására, s Maritornes, a fogadósné és leánya bosszúságára, akik majd megpukkadtak mérgükben, hogy Don Quijote oly gyáva, s egész odáig voltak a férjük, gazdájuk és atyjuk baja miatt.

Most azonban hagyjuk magukra őket, valaki majd csak segít, ha meg nem, ám szenvedjen és tűrjön békével, aki többet mer, mint amennyit ereje bír, s tegyünk valami ötven lépést hátrafelé, s lássuk, mit felelt Don Luis a tanácsosnak; éppen ott váltunk el tőle, amikor ez azt a kérdést intézte az ifjúhoz, mi az oka, hogy útra kelt, mégpedig ilyen szegényes öltözetben. Erre az ifjú hevesen megragadta kezét, mintegy annak jeléül, hogy valami nagy fájdalom szorítja szívét, s egész tenger könnyet ontva, így felelt:

- Nem tudok én egyebet mondani, jó uram, csak azt, hogy amidőn az égnek úgy tetszett, s a közeli szomszédság megkönnyítette, hogy Clara kisasszonyt, az ön leányát s az én imádottamat megpillantsam, attól a pillanattól kezdve ő lett az én akaratom urává; s ha kegyelmed, mélyen tisztelt uram és atyám, nem ellenzi, legyen a leányka még a mai napon hitvesemmé. Őérte hagytam el atyám hajlékát, őérte vettem magamra ezt az öltözetet, hogy kövessem, amerre csak elmegy, mind a nyíl a célját, mint a hajós a vezérlő csillagát. Ő nem tud az én kívánságom felől egyebet, mint amit abból vehetett ki, hogy néha messziről sírni látott. Kegyelmed, uram, tudja, szüleim mily gazdagok s mily előkelőek, és hogy én vagyok egyetlen örökösük. Ha ön úgy ítéli, hogy mindez elég, hogy engem egészen boldoggá tegyen, fogadjon el azonnal fiául. Ha pedig atyámnak netalán más a szándéka, és nem örülne a kincsnek, melyet találtam, az időnek több ereje van a dolgok kiegyenlítésére, megváltoztatására, mint az emberek akaratának.

A szerelmes ifjú e szavaknál elhallgatott; a tanácsost pedig szavai hallatára csodálkozás, zavar és bámulat fogta el, egyrészt meglepte az értelmes beszéd, ahogy Don Luis feltárta érzelmeit, másrészt éppenséggel nem tudta, hogy e hirtelen és váratlanul támadt ügyben hamarjában mit cselekedjék. Nem is válaszolt egyebet, csak hogy az ifjú legyen egyelőre nyugodt, s bírja rá szolgáit, hogy legalább még ma ne kényszerítsék a visszatérésre, hogy időt nyerhessenek meghányni-vetni, mi lenne a legjobb mindnyájuknak. Don Luis erőnek erejével megcsókolta kezét, de még könnyeivel is elárasztotta, úgyhogy ez a látvány a márványt is meglágyította volna, még inkább a tanácsost, aki okos ember volt, azonnal belátta, milyen szép szerencse kínálkozik leánya számára, feltéve, ha Don Luis atyja is beleegyezik a házasságba, akiről tudta, hogy magas rangot óhajtana fiának.

Eközben már a két vendég is kibékült a fogadóssal, s megfizették minden tartozásukat, mégpedig sokkal inkább Don Quijoténak rábeszélésére s nyájas tanácsára, semmint fenyegetéseire. Don Luis szolgái várták, mi vége lesz a tanácsos és a fiatalúr beszélgetésének, s mire határozza magát gazdájuk. De íme, az ördög nem alszik, és úgy rendelte, hogy éppen ebben a percben teremjen ott a fogadóban az a borbély, akitől Don Quijote a Mambrín sisakját, Sancho Panza pedig a szamár sallangos szerszámát vette el, melyet aztán a maga szamaráéval cserélt föl. Amint a borbély az istállóba vezette szürkéjét, megpillantotta Sancho Panzát, amint éppen mit tudom én, mit igazgatott a szamárnyergen. Mihelyt meglátta, azonnal megismerte, és keményen ráförmedt:

- Csakhogy megvagy, akasztófavirág! Ide a tányérommal, a nyergemmel, ide mindennel, amit elraboltál!

Amint Sancho látta, hogy ilyen váratlanul megtámadják, s amint hallotta, milyen szidalmakat szórnak rá, egyik kezével megragadta a szamárnyerget, a másikkal pedig úgy képen teremtette a borbélyt, hogy annak egyszerre eleredt az orra vére. Hanem azért a borbély sem volt rest, nem eresztette el a zsákmányolt nyerget, és olyan lármát csapott, hogy az egész fogadó összefutott a nagy tusa és viaskodás csodájára.

- Ide, ide, a király és a törvény nevében! - kiáltott a borbély. - Ez a rabló, ez az útonálló nemcsak a holmimat veszi el, hanem meg is akar ölni!

- Hazudsz! - válaszolt Sancho. - Nem vagyok én útonálló; ezt a zsákmányt az én gazdám, Don Quijote, becsületes harcban ejtette.

Don Quijote már ekkor szintén ott volt, s nagy örömmel szemlélte, mily derekasan helytáll az ő fegyverhordozója a védelemben és támadásban egyaránt; ettől fogva úgy tartotta, hogy csakugyan ember a gáton, s fel is tette magában, hogy a legelső kínálkozó alkalommal lovaggá üti, mert úgy látta, nem válik a lovagrend szégyenére.

A borbély tusakodás közben a többi között ezt is mondta:

- Olyan biztos, uraim, hogy ez a nyereg az enyém, mint a halál; úgy ismerem, mintha magam szültem volna, s itt a szamaram az istállóban, legyen a bizonyságom, hogy nem hazudtam. Tessék felpróbálni rá, s gazember legyek, ha nem úgy áll rajta, mintha csak ráöntötték volna! Sőt ugyanaznap, amikor ettől megfosztottak, elvették még egy újdonatúj réztányéromat is, pedig még sohase szappanoztam belőle, s egy tallérom siratja.

De már erre Don Quijote sem állhatta meg, hogy közbe ne szóljon, amiért is a verekedők közé lépve, elválasztotta őket, a nyerget a földre lökte, hogy szem előtt legyen, míg az igazság ki nem derül, s ily szavakra nyitotta ajkát:

- Hogy kegyelmetek tisztán és világosan beláthassák, mennyire téved ez a jó fegyverhordozó, ím réztányérnak mondja, ami most és mindörökké Mambrín sisakja, melyet én becsületes párbajjal vettem el tőle, s ezáltal jogos és törvényes módon tettem tulajdonommá. A nyereg ügyébe nem avatkozom, erről csak annyit tudok mondani, hogy fegyverhordozóm, Sancho, engedelmet kért rá, hogy e legyőzött pulyának nyeregszerszámát elvehesse, s azzal tulajdon barmát ékesíthesse; ezt én megengedtem neki, ő hát el is vette a kívánt tárgyat; hanem hogy a lószerszám hogyan változott szamárnyereggé, arra egyéb okot nem tudok felhozni, mint hogy az ilyen átváltozás igen gyakori a kóbor lovagság életében. A bizonyság okáért szaladj hát, fiam, Sancho, s hozd ide fürgén azt a sisakot, melyet ez a jó ember réztányérnak állít.

- No már, uram - válaszolt Sancho -, ha a mi igazságunk mellett nem tudunk egyebet felhozni, mint amit kegyelmed említ, akkor a Mambrín sisakja csakugyan réztányér, mint ahogy a léhűtőnek a szerszáma is szamárnyereg.

- Tedd, amit parancsoltam - felelt Don Quijote -, talán csak nem változtat el a varázslat ebben a várban minden tárgyat?

Sancho elment hát a borbélytányérért, odavitte, s mihelyt Don Quijote megpillantotta, azonnal átvette tőle, s így szólt:

- Ítéljenek kegyelmetek, milyen vakmerőség kell ahhoz, hogy ez a fickó tányérnak állítsa ezt, nem pedig sisaknak, amint én mondom. S megesküszöm a lovagrend törvényeire, amelyhez tartozom, ez volt az a sisak, melyet elhódítottam tőle, s azóta hozzá sem toldottam semmit, el sem vettem belőle semmit.

- Szent igaz - erősítette Sancho is -, mert azóta, hogy uram megszerezte, mind a mai napig mindössze egyetlenegy küzdelemben használta, amikor azokat a szerencsétlen rabokat megszabadította; s ha akkor nincs ez a tányérsisak, ugyancsak pórul járhatott volna, mert a válságos pillanatban úgy hullott a kő, mint a jégeső.



NEGYVENÖTÖDIK FEJEZET
Egészen híven elmondja, hogyan történt a Mambrín sisakja s a szamárnyereg
vitás kérdésének eldöntése, más nevezetes kalandokkal együtt

- Nos, uraim - szólt a borbély -, mit mondanak kegyelmetek ahhoz, hogy ezek a tisztes férfiak még egyre azt hangoztatják, hogy ez sisak, nem pedig réztányér?

- Aki az ellenkezőjét állítja - pattant fel Don Quijote -, annak, ha lovag, megmutatom, hogy hazudik, és ha szolga, ezerszer is hazudik!

A mi borbélyunk, aki szemtanúja volt az egész jelenetnek, jól ismervén Don Quijote bogarát, szítani akarta a versengést, s tovább akarta űzni a tréfát mindnyájuk mulatságára, amiért is így szólt a másik borbélyhoz:

- Tisztelt borbély úr, vagy nem tudom, kihez van szerencsém, mindenekelőtt azt kell tudatnom önnel, hogy én is uraságod mesterségét folytatom, több mint húsz esztendeje, mióta letettem a vizsgát, ismerem is a borbélymesterség minden csínját-bínját, minden eszközét; hanem ifjúkoromban katona is voltam, s igen jól tudom, mi a sisak, mi a vassüveg és mi a rostélyozott sisak; s ismerek sok egyéb katonadolgot is, főleg ami a fegyverzethez tartozik. Ezért, bárha tisztelet annak, aki jobban tudja, s kész leszek mindig meghajolni előtte, de most az egyszer bátor vagyok azt állítani, hogy ez az előttünk levő tárgy, melyet ez az úr tart kezében, nemcsak hogy nem borbélytányér, de attól annyira különbözik, mint a fekete a fehértől, mint az ég a földtől; azonban bevallom azt is, hogy bárha sisaknak tartom, nem tarthatom egészen sisaknak.

- Igaz is, hogy nem egész - szólt közbe Don Quijote -, mert fele hiányzik, tudniillik az állazója.

- Úgy van - tódította a pap, mert már sejté, mit akar az ő borbély barátja; Cardenio, Don Fernando és társai is mind mellette bizonyítottak; sőt maga a tanácsos is egy húron pendült volna velök a tréfa kedvéért, ha Don Luis ügye nem foglalkoztatja annyira, de úgy elmerült gondolataiba, hogy a bohóságra igen kevéssé vagy éppen semmit sem ügyelt.

- Teremtő szent atyám! - kiáltott fel erre a megtréfált borbély. - De hát lehetséges-e, hogy ennyi tisztes ember mind azt mondja, hogy ez nem borbélytányér, hanem sisak? Egy egész egyetem minden tudósának esze megállna! No már, ha ez a borbélytányér sisak, akkor ennek a szamárnyeregnek is lószerszámnak kell lennie, amint ez az úr állítja.

- Én szamárnyeregnek nézem - felelt Don Quijote -, hanem ebbe, amint már megjegyeztem, nem avatkozom.

- Lóra vagy szamárra való nyereg-e - szólt közbe most a plébános -, ennek eldöntését bízzuk egyenesen Don Quijote úrra, mert ami a lovagságra tartozó dolgokat illeti, ő mindnyájunknál többet tud.

- Istenemre, uraim - mondta Don Quijote -, csak két ízben szálltam meg ebben a várban, de annyi és oly különös mindenféle esett meg velem, hogy csakugyan nem merek határozott véleményt mondani semmi felől, ha az itt található dolgokról kérdezősködnek: mert kénytelen vagyok azt hinni, hogy mindenhez, ami itt történik, köze van a varázslásnak. Először egy elbűvölt, itt kísértő mórral gyűlt meg a bajom. Sanchónak meg a mór cinkostársaival; a múlt éjjel pedig majd két óra hosszat lógtam fél karomon, s magam sem tudom, hogyan jutottam ebbe a kellemetlen helyzetbe. Ennek következtében csakugyan nagy vakmerőség lenne hát tőlem, ha ilyen nagyon is bonyolódott ügyben nyilvánítanám véleményemet. Ami a sisak és a borbélytányér vitás kérdését illeti, arra már feleltem; hanem annak eldöntésére, vajon ez szamárra vagy lóra való nyeregszerszám-e, nem merészelek határozott választ adni, s egészen kegyelmetek bölcs belátására bízom. Talán mert nem felavatott lovagok, mint én, kegyelmeteken nem fog e hely varázslata; értelmök szabad, s eképpen úgy ítélhetnek e vár minden dolgáról, amint valóban és igazán vannak, nem pedig amint nekem látszanak.

- Semmi kétség - felelt e szavakra Don Fernando -, Don Quijote úr igen helyesen jegyezte meg, hogy ebben az ügyben minket illet meg a döntő ítélet; s hogy ez annál alaposabb lehessen, én az itt levő urak közül mindegyiktől titkos szavazatot fogok egybegyűjteni, s aztán pontosan és alaposan beszámolok az eredményről.

Azok számára, akik ismerték Don Quijote bolondságát, mindez a legnagyobb nevetség tárgya volt; azonban az avatatlanok szemében a világ legnagyobb bolondságának látszott, így Don Luis négy szolgájának, valamint három más utazónak is, akik a fogadóba vetődtek, s poroszlóknak látszottak, mint ahogy valóban poroszlók is voltak. Azonban senki sem sopánkodott annyira, mint a borbély, hiszen réztányérja saját szeme láttára vált Mambrín sisakjává, s most már azt gondolta, semmi kétség többé, hogy a szamárnyeregből is drága lóra való nyeregszerszám lesz. Nevetett az egész társaság, amint Don Fernando a szavazatok beszedése végett sorra járta valamennyiöket, és súgva vette ki tőlük titkon adott véleményöket, szamárnyeregnek vagy lószerszámnak tartják-e a vitatott kincset.

Mikor aztán már összegyűjtötte a Don Quijotét ismerők szavazatait, fennhangon így szólt:

- Mi tűrés-tagadás, jóember, én bizony belefáradtam már a szavazatszedésbe, mert úgy látom, akárkit kérdezek is, egyhangúlag mind azt válaszolja, valóságos ostobaság azt állítani, hogy ez szamárnyereg, mert csakugyan lószerszám, mégpedig telivér paripára való. Nyugodjék hát bele, mert akármit mond is kegyelmed, ez valóban paripa-, nem pedig szamárnyereg, s így ön csakugyan rosszul védte és támogatta ügyét.

- Veszítsem el még a mennybeli jussomat is - fakadt ki a szerencsétlen borbély -, ha kegyelmetek nem csalódnak valamennyien, úgy lássa meg egykor lelkem az Istent, amily igaz, hogy én ezt szamárnyeregnek, nem pedig paripanyeregnek látom. Hanem hát, aki bírja, mar... No de ne szólj szám, nem fáj fejem. S igaz lelkemre mondom, nem vagyok ittas, hiszen még nem is reggeliztem, akármi legyek.

A borbély ostobasága majd annyi mulatságot szerzett, mint Don Quijote eszelőssége, aki most így szólt:

- Nincs mit tenni: vegye ki-ki a magáét, amit Isten neki adott, és áldja meg Szent Péter.

A négy szolga közül az egyik most így szólt:

- Ha ez nem előre kikoholt furfangosság, csakugyan nem értem, hogy ennyi okos ember, amilyeneknek a jelenlevők látszanak, azt merjék mondani és erősíteni, hogy ez nem borbélytányér, az meg nem szamárnyereg. De amint látom, hogyan bizonygatják és állítják, bizonyosan valami titkos okuknak kell lenni, hogy ennyire kardoskodnak amellett, ami az igazsággal és a kézzelfogható tapasztalással homlokegyenest ellenkezik. Mert esküszöm (ki is mondta kereken, hogy mire), velem ugyan senki fia el nem hiteti, hogy ez nem borbélytányér, az meg nem szamárnyereg.

- Talán nőstény szamáré? - kérdé a plébános.

- Az mindegy - válaszolt a szolga -, az nem változtat a dolgon; itt csak arról van szó, szamárnyereg-e vagy sem, mint kegyelmetek állítják.

Hallván ezt az egyik poroszló, aki közben belépett és tanúja volt az egész vitatkozásnak, nagy haraggal és fölindulással közbekiáltott:

- Olyan igaz, hogy szamárnyereg, mint ahogy én az apám fia vagyok; s aki mást mond, részeg, mint a csap.

- Hazudsz, szemtelen pimasz! - harsant föl Don Quijote, felemelve a lándzsát, mely mindig ott volt a keze ügyében, olyan ütést mért a poroszló fejére, hogy ha félre nem ugrik, lepedőben viszik haza. A lándzsa forgáccsá tört a földön, a másik két poroszló pedig látva, hogy cimborájuk milyen bajba keveredett, segítségért kiáltott a Santa Hermandad nevében. A fogadós, aki szintén tagja volt e szövetségnek, mindjárt kardjáért és páncéljáért futott, aztán társai mellé állt; Don Luis cselédjei urokat vették körül, hogy az általános zűrzavarban kereket ne oldjon; a borbély, zendülésben látva az egész házat, újra megragadta nyergét, Sancho hasonlóképpen, Don Quijote a kardjához kapott, s nekirontott a poroszlóknak; Don Luis rákiáltott szolgáira, hagyják őt magára, s menjenek Don Quijote, Cardenio és Don Fernando segítségére, mert ők is Don Quijoténak fogták pártját. A plébános kiabált, a fogadósné rikácsolt, leánya jajgatott. Maritornes sírt, Dorotea odáig volt, Lucinda magánkívül, Doña Clara pedig elájult. A borbély Sanchót döngette, Sancho a borbélyt lazsnakolta; Don Luis, mert egyik szolgája vakmerően karon ragadta, hogy el ne illanjon, egy ökölcsapással úgy orron ütötte, hogy a szolga arcát mindjárt elöntötte a vér; a tanácsos védelmezte; Don Fernando az egyik poroszlót teperte le, és úgy gyomrozta, amint csak kedve tartotta; a fogadós még harsányabb hangon kiáltozott a Santa Hermandad segítségéért; egyszóval az egész fogadóban mást se lehetett látni, hallani, csak sírást-rívást, kiáltozást, zűrzavart, remegést, aggódást, szorongást, öklözést, döfölést, püfölést, döngetést és vérnek patakzását. És a felfordulás kellős közepén, a legeslegnagyobb zűrzavarban, Don Quijoténak egyszerre csak az a gondolat ötlött eszébe, hogy ő most hanyatt-homlok Agramante király összekeveredett táborába ront, amiért is dörgő szózattal így rengette meg az egész vendéglőt:

- Álljon meg mindenki, kardot hüvelybe, pihenj, figyeljen mindenki, ha kedves az élete!

Erre a hatalmas hangra mindenki megállt, ő pedig folytatta:

- Nem megmondtam-e, uraim, hogy ez elbűvölt vár, s hogy egy egész légió ördögnek kell benne lakoznia?! Nagyobb bizonyság okáért tulajdon szemével győződhetik meg mindenki afelől, hogy Agramante táborának zűrzavara fertőzött meg bennünket. Íme, ott a kardért harcolnak, itt a lóért, amott a sasért, emitt a sisakért, és harcolunk mindnyájan, és egyik se érti a másikat. Jöjjön hát kegyelmed, tanácsos úr és a tisztelendő úr is, legyen az egyik Agramante király, a másik meg Sobrino király, s békítsenek ki bennünket, mert a mindenható Istenre mondom, csakugyan nagy balgatagság, hogy ennyi előkelő ember, mint ahányan mi itt vagyunk, egymást ölje, gyilkolja ily hasztalanságokért.

A poroszlók egy kukkot sem értettek Don Quijote nagyhangú beszédéből, s mert Don Fernando, Cardenio és a többiek ugyancsak jól eldöngették őket, sehogy se akartak kötélnek állni; a borbély hajlandó volt kibékülni, mert a nagy tusában máris jócskán megtépázták szakállát és szamárnyergét; Sancho, mint afféle jó cseléd, meglapult ura szavára, Don Luis szolgái is elcsendesedtek, belátván, hogy úgyse mennek semmire. Csak a vendéglős erősködött mindegyre, hogy ezt a bolondot példásan meg kell büntetni esztelenségeiért, mert lépten-nyomon fenekestül felforgatja az egész fogadót. Végre aztán a zaj egy pillanatra mégiscsak lecsillapult, hanem Don Quijote képzeletében a szamárnyereg ítéletnapig is lószerszám, a borbélytányér sisak, a fogadó meg várkastély maradt.

Amint hát lecsendesültek, s a tanácsos és a pap rábeszélésére kibékültek egymással, Don Luis szolgái megint csak azon voltak, hogy most tüstént induljon velük hazafelé. Amíg az ifjú velük feleselt, a tanácsos megkérdezte Don Fernandót, Cardeniót és a papot, mitévő legyen ebben a kényes ügyben, és szóról szóra közölte vélök, mit Don Luis mondott neki. Végre abban állapodtak meg, hogy Don Fernando megmondja a szolgáknak, ő kicsoda, s hogy magával akarja vinni az ifjút Andalúziába, ahol bátyja bizonyosan őrgróf rangjához illőleg fogadja Don Luist, hiszen tudhatják, hogy most, még ha széttépik, se kerül atyja színe elé. Amint a szolgák megtudták, hogy Don Fernando kicsoda, azt is, hogy Don Luis mire határozta el magát, egymás közt abban egyeztek meg, hogy hárman visszatérnek, s elmondják az ifjú atyjának a történteket, a negyedik azonban Don Luis szolgálatában marad, s nem tágít oldala mellől, míg csak érte nem jönnek, vagy új parancsot nem kap urától. Ilyen módon Agramante tekintélye és Sobrino király bölcsessége csakugyan lecsillapította a rettenetes háborúságot; hanem amint az egyetértés ellensége és a béke ama haragosa látta, hogy kijátszották terveit, és ő csúfságot szenvedett, s hogy a nagy zűrzavar amelybe keverte őket, az ő számára mily kevéssé volt gyümölcsöző, újra felemelte ármányos kezét, s még egyszer a gyűlölség és versengés üszkét vetette közéjök.

A poroszlók csakugyan lecsendesültek, amikor megtudták, mily előkelő emberekkel ereszkedtek tusába, s visszavonultak a csatatérről, különben is világos lévén számukra, akármennyire kardoskodjanak is, csak ők húzzák a rövidebbet. Hanem az egyiknek, mégpedig éppen annak, akit Don Fernando meggyomrozott és megtiport, eszébe jutott, hogy a nála levő több gonosztevő ellen kiadott elfogadási parancs között az egyik Don Quijote ellen szól, és a Santa Hermandad azért akarja lefülelni, mert holmi gályaraboknak visszaadta szabadságát. (Ettől félt mindig Sancho!) Alighogy eszébe jutott, meg is akart győződni afelől, vajon Don Quijote ismertetőjelei nem vágnak-e össze a személyleírással; kihúzott kebléből egy csomó pergament, végre ráakadt arra, amit keresett, s nagy lassan betűzni kezdte, minthogy nem volt kenyere az olvasás; minden kitagolt szónál ránézett Don Quijotéra, összehasonlította a parancsban közölt ismertetőjeleket Don Quijote ábrázatával, s úgy találta, kétségkívül ez az az ember, akinek letartóztatását elrendelték. Amint megbizonyosodott felőle, visszadugta helyére a pergamencsomagot, bal kezével feltartotta a rendeletet, jobbjával pedig olyan erővel torkon ragadta Don Quijotét, hogy annak még a lélegzete is elállt, és fennszóval így kiáltott:

- Tisztelet a Santa Hermandadnak! S hogy mindenki lássa, nem tréfából mondom, ám olvassa el ezt a rendeletet, benne áll, hogy ezt az útonállót le kell tartóztatni.

A tisztelendő fogta a rendeletet, s látta, hogy csakugyan igaz, amit a poroszló mond, s az ismertetőjelek Don Quijotéra illenek. Ez pedig, látván, hogy a silány fickó hogyan bánik ővele, gyilkos haragra gerjedt, s összeszedve minden erejét, ahogy csak bírta, torkon ragadta mind a két markával a poroszlót, s ha társai nem jönnek segítségére szegény fejének, bizony előbb engedi ki lelkét a teste, semmint Don Quijote a maga zsákmányát. A fogadós, akinek természetesen kötelessége volt, hogy társának segítségére siessen, rögtön ott termett mellette. A fogadósné, látván, hogy férje megint verekedésbe keveredik, újra felemelte hangját, Maritornes meg a lány hűségesen kontrázott neki, segítségért kiáltva az éghez és minden körülöttük állóhoz. A történtek láttán Sancho meg nem állhatta, hogy így ne szóljon:

- Isten úgy segéljen, csakugyan igaz, amit uram erről a megbabonázott várról mond, ahol az ember egy szempillantásig se maradhat békességben.

A poroszlót és Don Quijotét Don Fernando választotta el egymástól, s bizony ők se bánták már, hogy ujjaikat szétfeszegeti, mert az egyik a másik gallérját, emez meg ellenfele gégéjét ugyancsak megmarkolászta. Hanem a poroszlók tovább követelték foglyukat, felszólították a jelenlevőket, segítsenek nekik, hogy megkötözhessék s hatalmukba kerítsék, mert a királyt és a Santa Hermandadot ilyen szolgálat illeti meg, ismételten hivatkoztak rá, segítséget, gyámolítást kértek, hogy ezt az útonállót, ezt a haramiát hűvösre tehessék.

Don Quijote csak mosolygott e szavak hallatára, s a legnagyobb nyugalommal mondta:

- Jöszte, aljas, nyomorult csőcselék! Hát ti rablásnak nevezitek, ha az ember a bilincsbe verteknek visszaadja szabadságukat, feloldja a foglyokat, segít a nyomorultakon, felemeli az elesetteket és gyámolítja a szükséget szenvedőket? Ó, alávaló söpredék, alacsony és förtelmes gondolkozástok megérdemli, hogy az ég sohase adja tudtotokra, mily dicsőséges a kóbor lovagság, s föl se is világosítson, milyen bűnben és tudatlanságban leledzetek, mert bármelyik kóbor lovagnak még árnyékát is, s mennyivel inkább jelenlevő valóságát, tisztelnetek kellene. Ide hát, ti orozók, de nem poroszlók, ti - a Santa Hermandad engedelmével legyen mondva - útonállók! Ám mondjátok meg, ki volt az a tudatlan, aki elfogatóparancsot adott ki olyan lovag ellen, amilyen én vagyok? Ki volt az, aki nem tudja, hogy a kóbor lovagokra nem kötelező semmiféle törvény, hogy az ő törvényük a kard, az ő ítéletük az erő, s az ő szabályuk saját akaratuk? Ki volt, ismétlem, az a hígeszű, aki nem tudja, hogy egyetlenegy nemesnek sincs annyi kiváltsága és szabadalma, mint a kóbor lovagnak, mihelyt lovaggá ütik, s a lovagság terhes foglalatosságát vállalja? Fizetett-e valaha kóbor lovag adót, százalékot, füstpénzt, dézsmát, vámot vagy révet? Van e szabó, aki számlát nyújtson be nála a számára készített ruhákért? Volt-e várúr, aki ha kastélyába befogadta, szállásbért követelt volna valaha? Van-e király, aki asztalához ne ültetné? Van-e hajadon, aki ne lenne hajlandó, egészen az ő tetszésére és akaratára bízni magát? Végre volt-e vagy lesz-e valaha olyan kóbor lovag e világon, akinek ne volna annyi bátorsága, hogy egymaga akár négyszáz botot verjen négyszáz poroszlóra, ha fel merik tartóztatni útjában?



NEGYVENHATODIK FEJEZET
A poroszlókkal történt emlékezetes kalandról, s a mi jó lovagunknak,
Don Quijoténak rettentő haragjáról

Amíg Don Quijote ekképpen pattogott, a pap azzal csitította a poroszlókat, láthatják Don Quijote minden tettéből-vettéből, hogy nincs helyén az esze, ne is űzzék-fűzzék tovább a dolgot, mert ha elfogják és bekísérik, úgyis csak megint kieresztik, mint efféle bolondot. Azonban a parancsot lobogtató poroszló azt felelte: neki semmi köze Don Quijote bolondságához, neki csak az a kötelessége, hogy a főnöke parancsát végrehajtsa, s ha elfogta, bánja is ő, ha aztán háromszor is szabadon eresztik.

- Mind elhiszem - jegyezte meg a pap -, hanem azért most mégse vigyék el, hiszen amint én ismerem, úgyse hagyja magát.

S végre is a pap annyira szívökre tudott beszélni, Don Quijote pedig annyi esztelenséget követett el, hogy a poroszlók még nála is bolondabbak lettek volna, ha be nem látják, hogy Don Quijoténak csakugyan nincs helyén az esze. Így tehát végre lecsillapultak, sőt még a békéltetésre is vállalkoztak a borbély és Sancho Panza között, akik még szörnyen acsarkodtak egymás ellen. S mint az igazság szolgái, végtére is oly szerencsés közvetítők voltak, s úgy döntötték el a pört, hogy mind a két fél, ha nem is repeső örömmel, de annyira-amennyire megnyugodott az ítéletben. Kicserélték a szamárnyergeket, de a terhelőt meg a kötőféket nem; ami pedig a Mambrín sisakját illeté, a plébános úgy suba alatt, s Don Quijote tudta nélkül, nyolc reált adott a réztányérért, erről a borbély nyugtát állított ki, kijelentvén, hogy visszakérni nem fogja soha, de soha, ámen.

Ezzel tehát e két fő és komoly ügynek vége szakadt, most már csak az maradt, hogy a Don Luis szolgái is beérjék azzal, hogy hárman visszatérnek, a negyedik pedig az ifjúnál marad s követi, ahová Don Fernando vezetni fogja. S minthogy már a kedvező sors és a jó szerencse elhárította az akadályokat a fogadóbeli szerelmesek és bajnokok útjából, s megkönnyítette a nehézségeket, minden szerencsésen alakult, mert a szolgák is beleegyeztek Don Luis minden kívánságába: ez meg Doña Clarát tette oly boldoggá, hogy arcáról mindenki leolvashatta szívének örvendezését. Zoraida ugyan nem értett meg mindent, ami körülötte történt, hanem azért örült az örvendezőkkel és sírt a sírókkal, ahogy épp az arcok tükrözték, főleg pedig az ő spanyoljáé, akiről soha le nem vette szemét, s egész szívvel csüggött rajta. A vendéglős megérezte a sáfrány szagát, hogy milyen jutalom és ajándék ütötte a borbély markát, ő is előállt hát a követeléssel, fizessék meg Don Quijotéért a szállást, valamint adjanak kártérítést az elpusztított tömlőkért és a kifolyatott borért is, máskülönben - amint esküvel is bizonygatta - Rocinante és a Sancho szamara nem mennek innét egy tapodtat se, amíg ő meg nem kapja pénzét az utolsó fityingig. A pap lecsillapította, Don Fernando pedig kifizette, bár a tanácsos is ajánlkozott, hogy szíves örömest kiegyenlíti a követelést. Így hát minden lélek kibékült és megnyugodott, úgyhogy a vendégfogadó már korántsem az Agramante táborának zűrzavarát mutatta, mint az imént Don Quijote mondá, hanem Octavianus korának békességét és nyugodalmát. Abban pedig mindnyájan egy véleményen voltak, hogy ezért a plébános jóindulatának és nagy ékesszólásának, valamint Don Fernando páratlan bőkezűségének tartoznak köszönettel.

Amint Don Quijote látta, hogy immár kibontakoztak és megszabadultak a tusakodásból, melybe ő és fegyverhordozója keveredett, elérkezettnek vélte az időt, hogy újra útra keljen, s véget vessen a nagy kalandnak, amelyre őt felkérték és kiválasztották. Gyors elhatározással odament hát Doroteához, s térdre borult előtte: Dorotea azonban semmiképp se engedte meg, hogy addig csak egy szót is szóljon, amíg föl nem kel a földről; mire az engedelmes lovag, talpra állván, így szólt:

- A példabeszéd azt tartja, szép úrhölgy, hogy a jó szerencsének serénység az anyja, s csakugyan sok fontos ügyben azt is mutatta a tapasztalás, hogy aki serényen látott hozzá, még a kétes dolgokban is sikeresen végzett. Ez az igazság azonban semmiben sem valósul meg inkább, mint a hadviselésben, ahol a gyorsaság és fürgeség megelőzi az ellenség intézkedését, s hamarább megszerzi a győzelmet, semmint az ellenfél még csak gondolna is védelemre. Ezt pedig azért mondom, kegyelmes és fenséges asszonyom, mert úgy látom, hogy a mi időzésünk e várban immár teljesen fölösleges, sőt olyan káros lehet, hogy valamikor még nagyon megkeserüljük. Mert ki tudja, hogy fenséged ellensége, amaz óriás, nem fürkészte-e ki máris titkos kémekkel és megbízottakkal, hogy én az ő megsemmisítésére indulok, s nem nyújtunk-e neki az idővesztegetéssel alkalmat, hogy valami bevehetetlen várba vagy erősségbe sáncolja el magát, amely ellen keveset ér minden szorgalmam és fáradhatatlan karomnak minden hősiessége. Azért hát, fenséges asszonyom, serénységünkkel előzzük meg minden cselvetését, s keljünk azonnal útra szerencsénk nyomában, mert fenséged nem várhatja türelmetlenebbül óhajtása teljesülését, mint jómagam, hogy szembeszálljak ellenségével. - Itt elhallgatott, s nem is szólt egyebet Don Quijote, hanem nagy nyugodtan várta a bájos trónörökösnő feleletét, aki fejedelmi magatartással s egészen Don Quijote modorában ekképpen válaszolt:

- Hálás köszönettel fogadom buzgalmát, lovag úr, hogy enyhíteni törekszik nagy bánatomat, amint illő is hős lovaghoz, mert az a rendeltetése és kötelessége, hogy gyámolítsa az árvákat és a szükségben szenvedőket. Adja az ég, hogy mindkettőnk óhajtása teljesüljön, s hiszem, be fogom bizonyítani, hogy van még háládatos nő is a világon. Ami pedig az útra kelésünket illeti, ám történjék azonnal, mert én csak azt kívánom, amit kegyelmed akar. Rendelkezzék velem, lovag úr, saját belátása és tetszése szerint, mert aki egyszer a maga személye védelmét kegyelmedre bízta, és kezébe tette le birodalma visszavívását, nem ellenkezhet semmiben sem azzal, amit kegyelmed bölcs belátása parancsol.

- Isten velünk hát! - kiáltott fel Don Quijote. - Ha egy úrhölgy így megalázza magát előttem, nem szabad elhalasztanom az alkalmat, hogy fel ne magasztaljam s örökölt trónjára ne emeljem. Induljunk rögtön, vágyam útra kelésre sarkanyúz, mert - amint mondani szokás - késedelem veszedelem. S minthogy sem az ég nem teremtett, sem a pokol nem látott még olyat, ami engem megrettentene vagy megfélemlítene, nyergeld föl, Sancho, Rocinantét, készítsd elő szamaradat és a királynő paripáját, aztán búcsúzzunk el ettől a vártól s a díszes társaságtól, s távozzunk haladéktalanul.

Ekkor Sancho, aki végighallgatta az egészet, a fejét csóválva így szólt:

- Jaj, uram, rosszabbul áll a világ a faluban, mint az ember gondolná, legyen mondva minden tisztes fejkötő engedelmével.

- Hát mi baj lehet nemcsak a faluban, hanem akár a világ minden városában, te szemtelen, ami nekem káromra lehetne?

- Ha kegyelmed haragra gerjed - jegyezte meg Sancho -, akkor hallgatok, s nem mondom meg, amit pedig mint hű fegyverhordozónak meg kellene mondanom, s amit a becsületes cseléd tartozik is jelenteni urának.

- Mondd el hát, mi az - felelt Don Quijote -, csak arra ne számíts, hogy engem megijesztesz: mert ha te félsz, természetesnek tartom; de tudod, hogy én nem ismerek félelmet.

- Nem is arról van szó, szegény bűnös fejemre mondom - válaszolt Sancho -, hanem arról, hogy én szentül hiszem és tudom, hogy ez a kisasszony, aki a nagy Micomicon ország királynőjének adja ki magát, oly kevéssé királynő, mint ahogy az én anyám nem volt az: mert ha királynő volna, amint állítja, nem csókolóznék minden sarokban, s valahányszor az ember elfordul tőle, nem csókolóznék, mondom, olyasvalakivel, aki nincs is nagyon messze innét.

Dorotea fülig pirult Sancho szavaira, mert csakugyan igaz, hogy férje, Don Fernando, lopva kivette a vámot Dorotea édes ajkának mézéből, amit Sancho észrevett, s olyan könnyelműségnek tartott, ami talán illik valami szabados nagyvilági nőhöz, de nem illik egy nagy birodalom királynőjéhez. Nem tudott s nem is akart egy hanggal se felelni Sanchónak, hanem hagyta tovább beszélni; ő meg folytatta is ekképpen:

- Csak azért mondom, uram, mert ha mi összevissza lótunk-futunk is, és megjárjuk száz út hosszát, töltünk rossz éjszakákat s még rosszabb nappalokat, a mi fáradalmunk gyümölcsét majd az csípi el az orrunk elől, aki már itt a kocsmában is körülötte legyeskedik; ezért aztán csakugyan kár volna sietnem, hogy Rocinantét megnyergeljem, a szamaramat fölszerszámozzam, a paripát felkantározzam, jobb, ha innen ki se tesszük a lábunkat.

Irgalmas Isten! De milyen rettenetes haragra lobbant Don Quijote, midőn meghallotta fegyverhordozója illetlen szavait! Akkora volt ez a harag, hogy hadarva és akadozó nyelvvel így rivallt rá, közben szeme lángot lövellt:

- Ó, te nyomorult, semmirekellő, neveletlen, otromba pimasz, te botnyelvű, fullánkos, vakmerő, susárló és rágalmazó! Hát ilyen szavakat merészelsz kiejteni az én jelenlétemben s e magas úrhölgyek előtt? Ilyen alávaló becstelenségeken mered jártatni zűrzavaros képzelmedet? Hordd el magad a szemem elől, förtelmes szörnyeteg, hazugság raktára, csalfaságok műhelye, gazságok bányája, álnokságok feltalálója, szemtelenségek híresztelője, ellensége te minden tiszteletnek, mellyel királyi személyeknek tartozunk! Hordd el magad, s szemem elé ne kerülj többé, ha nem akarod, hogy rettentő haragom ízzé-porrá zúzzon!

S e szavak után szemöldökét összeráncolta, képét felfújta, jobbra-balra széttekintett, s jobb lábával nagyot dobbantott, ami megannyi tanújele volt a bensejében dúló lángharagnak.

Sanchónak ezekre a szavakra s a gyilkos mozdulatokra úgy az inába szállt minden bátorsága, hogy boldog lett volna, ha e percben megnyílik alatta a föld, és elnyeli mindenestül: nem tudott mit tenni, hanem hátat fordított haragvó urának, s eltakarodott szeme elől.

Azonban az eszes Dorotea már töviről hegyire ismerte Don Quijote gondolkozása módját, és ezért felindulása csillapítására így szól hozzá:

- Ne vegye zokon, Búsképű lovag úr, hűséges fegyverhordozójának együgyű szavait; ki tudja, hátha nem ok nélkül mondotta, s természetes eszéről és keresztény lelkiismeretéről nem lehet föltenni, hogy hamis tanúbizonyságot akarna tenni valaki ellen; igen hihető, minden kétség kívül, hogy ebben a várban - amint kegyelmed állítja - minden dolog és esemény varázslatnak lévén alávetve, meglehet, mondom, Sancho is ilyen ördöngös módon látta, amit mond, s ami olyannyira sérti az én becsületemet.

- A mindenható Istenre esküszöm - kiáltott fel Don Quijote e szavakra -, felséged fején találta a szöget; valami ármányos látomás villant fel a szegény bűnös Sancho előtt, és azt láttatta véle, amit különben lehetetlen lett volna látnia, hacsak varázslat útján nem, mert ismerem a boldogtalannak becsületességét, ártatlanságát, s hogy nem képes hamis tanúbizonyságot tenni.

- Már bizonyosan úgy van - jegyezte meg Don Fernando -, amiért jó is lesz, ha kegyelmed, Don Quijote uram, megbocsát neki, s visszafogadja kebelébe, sicut erat in principio, mégpedig előbb, semmint értelmétől az ilyes látomások megfosztanák.

Don Quijote azt felelte, kész megbocsátani, erre a plébános azonnal előhítta Sanchót. Ez nagy alázatosan megjelent, s ura előtt térdre borulván, kezét kérte, mit ez oda is nyújtott neki, s megengedte, hogy megcsókolja; azután megáldotta, s így szólt hozzá:

- Most már csakugyan elhiheted, Sancho, igaz, amit oly sokszor mondtam, hogy e várban mindent elbűvöltek.

- Igazán elhiszem - felelt Sancho -, annak a levegőbe lódításnak a kivételével, amely egészen a szokott módon, valóban megtörtént.

- Ne hidd - válaszolt Don Quijote -, mert ha úgy lett volna, akkor, de meg most is, bosszút álltam volna érted; ám sem akkor, sem azóta nem került szemem elé, akit sérelmedért meglakoltathassak.

Mindenki szerette volna tudni, mi volt az a levegőbe lódítás, mire a vendéglős pontról pontra elmondta, hogyan repült Sancho Panza a levegőbe, ami nem csekély mulatságot szerzett a hallgatóknak, Sanchónak pedig éppen annyi bosszúságot okozott volna, ha gazdája újból nem biztosítja, hogy merő varázslat volt; ámbár Sancho balgatagsága mégse ment annyira, hogy ne tartsa tiszta és bizonyos valóságnak, amihez a boszorkányságnak nem volt semmi köze, s néki hús-vér emberektől kellett elszenvednie, nem pedig álmodott vagy képzelt kísértetektől, amint ura hitte és bizonygatta.

Immár harmadnapja múlt, hogy a díszes társaság a vendéglőben időzött, s már csakugyan szükségesnek tartották, hogy útra keljenek: hanem először megbeszélték, hogyan vihetné haza a pap meg a borbély Don Quijotét úgy, hogy ne játsszák tovább Micomicona királyné megszabadítását, s hogy Doroteát és Don Fernandót Don Quijote falujáig fárasszák, ahol ki akarták gyógyítani a lovagot kórságából. Aztán abban állapodtak meg, hogy egy történetesen arra vetődött ökrös szekér tulajdonosát megfogadták, szállítsa el ő Don Quijotét, mégpedig ilyen módon: ráccsá tűzdelt rudakból egy nagy ketrecet készítettek, akkorát, hogy a lovag egész kényelmesen elfért benne. Aztán Don Fernando és társai, Don Luis cselédeivel s a poroszlókkal meg a kocsmárossal, a pap utasítása és rendelete szerint, jól bepatyókálták arcukat, s álruhát öltöttek, az egyik ilyent, a másik amolyant, hogy Don Quijote más népségnek tartsa őket, ne olyannak, mint amilyet annak előtte látott a várban. Mikor ez megtörtént, a legeslegnagyobb csendben beléptek hálókamrájába, ahol a nemrég kiállt fáradalmak után lepihent.

Körülfogták, amint éppen legjavában szundikált, nem is tartva, nem félve semminemű támadástól. Egyszerre teljes erővel megragadták, s kezét-lábát úgy megkötözték, hogy amikor nagy ijedtében fölébredt, meg se tudott moccanni, sem egyebet tenni, csak ámult-bámult, hogy ily különös arcokat lát. Mindig éber és találékony képzelődése azonban csakhamar azt kápráztatta lelke elé, hogy ezek az alakok bűvös várbeli kísértetek, s hogy őt immár minden kétség kizárásával elbűvölték, mert se nem mozdulhat, se nem védelmezheti magát; pontról pontra úgy gondolkozott hát, amint a pap, a tréfa szerzője előre sejtette. A jelenlevők között csak Sancho állt ott a maga valóságában s a maga véleményével; őneki se sok kellett volna ugyan, hogy gazdája nyavalyája ráragadjon, hanem azért mégis ráismert az eltorzított alakokra; csakhogy a fülét se merte billenteni, amíg meg nem tudta, mi vége lesz a támadásnak és gazdája elfogásának, aki szintén nem szólt egy szót sem, hanem várta, hogyan folytatódik szerencsétlensége. Hamarosan a ketrechez vitték, belezárták, s úgy beszögezték a léceket, hogy egyiket sem lehetett volna lefeszegetni.

Erre aztán vállukra kapták, s amint kivitték a hálókamrából, oly ijesztő hang volt hallható, amilyen csak a borbélytól kitelt, de nem a szamárnyergestől, hanem a másiktól. A hang ezt zúgta:

- Ó, Búsképű lovag! Ne akadj fenn azon, hogy fogságba jutottál, így kellett ennek történnie, hogy annál hamarabb befejezhesd ama kalandot, amelybe nagy hősiességed bonyolított. Akkor fejeződik be, ha a szörnyű manchai oroszlán és a fehér tobosói galamb összeölelkezik, s büszke nyakukat alázattal hajtják a házasság szelíd igájába. E hallatlan szövetségből majd derék oroszlánkölykök jönnek a világra, és öröklik a bátor apa ragadozó karmait. Ez pedig mind hamarább beteljesül, semmint a menekvő nimfa üldözője kétszer meglátogatná tündöklő csillagképét gyors és természetes rohantában. Te meg, ó, legnemesebb és legengedelmesebb fegyverhordozó mindazok között, akiknek oldalán valaha kard, állán szakáll, orrában szaglás volt, meg ne rettenj s el ne csüggedj, hogy ekképpen viszik előtted a kóbor lovagság virágát. Mert ha a világ alkotójának úgy tetszik, te csakhamar oly magas és előkelő állásra jutsz, hogy rá se ismersz önmagadra, s jó uradnak egyetlen ígérete sem marad teljesítetlen. Még afelől is megnyugtatlak, a bölcs Süketduma nevében, hogy béredet megkapod, amint majd tapasztalhatod is. Csak kövesd a bátor és elbűvölt lovagot nyomról nyomra, mert szükséges, hogy tovább is együtt maradjatok. Minthogy pedig nékem immár nem szabad egyebet mondanom, Isten légyen hát veletek, s köd előttem, köd utánam, engem senki meg ne lásson!

A jövendölés vége felé hangját kissé felemelte, aztán meg olyan elhalóvá tette, hogy még azok is majdnem igaznak hitték távozását, akik tudtak a tréfáról.

Don Quijote egészen megvigasztalódott a jövendölés hallatára, mert azonnal felfogta egész jelentőségét, s tudta, azt jósolják neki, hogy szent és törvényes házasságra fog lépni szeretett Dulcineájával, akinek áldott méhéből oroszlánkölykök sarjadnak, az ő gyermekei, egész La Mancha örök dicsőségére. S minthogy ezt szilárdul és erősen hitte, hangját felemelte, s mély sóhajtás után így szólt:

- Ó, bárki légy is, aki nekem ennyi boldogságot jövendöltél, esedezem, kérd meg nevemben az ügyemet intéző bölcs varázslót, ne hagyjon elsenyvednem e börtönben, amíg beteljesülve nem látom az imént hallott édes-üdvös, magasztos ígéreteket. Mert ha csakugyan beteljesülnének, dicsőségnek tartom börtönöm gyötrelmeit, örömnek a rám vetett rabláncokat s nem kemény harcmezőnek ezt a vackot, amelyre fektettek, hanem puha ágynak és kéjes násznyoszolyának. Ami pedig a Sancho Panzához, fegyverhordozómhoz intézett vigasztalást illeti, én megbízom hűségében és jóindulatában, hogy sem jó-, sem balsorsomban el nem hágy. Mert ha akár az ő, akár az én balszerencsém úgy hozná magával, hogy nem adhatnám meg neki az ígért szigetet vagy másvalamit, ami ezzel fölér: az ő bére legalább nem fog veszendőbe menni, mert végrendeletemben már megírtam, világosan kijelentettem, mit hagyok rá örökül, ha nem is számos, hasznos szolgálata érdeme, hanem a magam tehetsége szerint.

Sancho Panza mély alázattal meghajolt, s megcsókolta mind a két kezét, mert csak az egyiket meg sem csókolhatta volna, oly szorosan összekötötték.

Ekkor a kísértetek rögtön felkapták vállokra a ketrecet, s vitték egyenesen az ökrös szekérre.



NEGYVENHETEDIK - ÖTVENEGYEDIK FEJEZET

[A lelkész és a borbély álarcot vettek fel, hogy Don Quijote rájuk ne ismerhessen, aztán elindultak hazafelé. Előbb azonban érzékeny búcsút vettek a vendégfogadó lakóitól, a fogadósné, leánya és a szolgáló még meg is siratta a szerencsétlenül járt lovagot.

A ketrecet kétoldalt fegyveres poroszlók vették körül, utána Sancho Panza ment szamáron. Csöndesen haladtak, midőn egy toledói kanonok és kísérete került elébük. A kanonok megkérdezte a poroszlókat, miért viszik ekképpen ezt a szerencsétlen embert. Don Quijote körülményes magyarázatba kezdett elbűvöléséről, végre azonban a lelkész felvilágosította, miről van szó, mire aztán a kanonok elmondta, hogy ő is ismer lovagregényeket, s ezek mind tele voltak képtelenségekkel és sületlenségekkel. E beszélgetés közben szép völgyes helyre értek, ahol mindnyájan megpihentek. Sancho Panza élve az alkalommal, hogy sebtében szót válthat urával, közölte feltételezését, miszerint a falujuk papja és borbélya fortélyainak áldozata. Don Quijote elismerte, hogy bárha hasonlítanak az említettekhez: ez is csak a varázslatból ered. Sancho rá akarta beszélni Don Quijotét, hogy az ő segítségével jöjjön ki a ketrecből, és ekként próbálja ki, vajon igazán el van-e bűvölve. Ezért Sancho megkérte a lelkészt, hogy bocsássa kissé szabadon urát, mert valami elvégezni valója akadt. A lelkész megértette a dolgot, és csak azt kötötte ki, hogy Don Quijote adja szavát, hogy aztán nem szökik meg. Ennek megtörténte után Don Quijote kijött a ketrecből, s a társasághoz csatlakozott. A kanonok ismét elkezdte értekezését a lovagregények és a kóbor lovagság ostobaságairól, mire nagy vita kerekedett közte és Don Quijote között. Egyszer csak egy kecskepásztor vetődött hozzájuk, aki a nyájból elszökött kecske után futott, és azt el is érte. A kanonok ott marasztotta a pásztort, aki aztán egy történetet mesélt el a társaságnak. Elmondta, hogy őt úgy választották el kedvesétől, hogy a leányt zárdába csukták.]



ÖTVENKETTEDIK FEJEZET
Ama tusakodásról, melybe Don Quijote a kecskepásztorral keveredett,
valamint a vezeklőkkel történt rendkívüli kalandról,
melynek véres verejtékkel vetett szerencsés véget

A kecskepásztor elbeszélése nagymértékben megnyerte az egész hallgatóság tetszését. Főképp a kanonok gyönyörködött benne; nem győzte csodálni, mily ügyesen adta elő az egészet, mintha nem is valami műveletlen kecskepásztor, hanem művelt udvaronc volna. Meg is jegyezte, hogy a plébános csakugyan jól eltalálta, az erdőkben is nevelkednek tudósok.

Mindnyájan felajánlották szolgálatukat Eugeniónak, de senki nagyobb készséggel, mint Don Quijote, aki így szólt hozzá:

- Igaz lelkemre mondom, kecskepásztor atyámfia, ha abban az állapotban volnék, hogy valami kalandba vághatnék, rögtön, de rögtön útra kelnék kegyelmed érdekében, s kiragadnám Leandrát a kolostorból (ahol kétségkívül akarata ellenére tartják fogva), kiragadnám, ha maga a fejedelemasszony vagy akárki a világon állna is ellen, s kegyelmed karjai közé vezetném, hogy bánjék vele kénye-kedve szerint. Tenném pedig ezt a lovagság törvényei értelmében, melyek azt parancsolják, hogy nem szabad eltűrni, hogy valamely hajadon bármi sérelmet szenvedjen. De bízom a felséges Istenben, hogy az ármányos varázslónak nem lehet annyi hatalma, hogy a jóindulatú varázsló le ne győzhetné, s így ezennel felajánlom szolgálatomat és segítségemet, amire hivatásom is kötelez, s amely nem egyéb, mint hogy gyámolítsuk a gyengéket és a szükségben szenvedőket.

A kecskepásztor ránézett, s amint szemügyre vette Don Quijote nyavalyás külsejét és ábrázatát, nagyot bámult rajta, s odaszólt a szomszédságában levő borbélynak:

- Ki ez az ember, uram, ki színre, szóra ilyen csodálatos?

- Ki volna más - válaszolt a borbély -, mint a nagy hírű Don Quijote de la Mancha, a sérelmek megtorlója, a ferdeségek helyreigazítója, a szüzek védelmezője, az óriások rettentője és a csaták győztese.

- Hisz ez éppen úgy hangzik - szólt a kecskepásztor -, ahogy a lovagregények írják: s a kóbor lovagok cselekszenek ilyesmiket, amit uraságod erről az emberről mond, ámbár azt hiszem, hogy kegyelmed tréfál, vagy pedig ennek a nemesúrnak üres a koponyája.

- Szemtelen siheder! - kiáltott fel Don Quijote e szavakra.

- Üres bizony a te koponyád, de az enyim jobban teli van, mint a te beste lélek szajha anyád volt, aki erre a világra hozott.

Ezekkel a szavakkal felkapott egy jó darab kenyeret, s úgy vágta a kecskepásztor képébe, hogy annak egészen belapult az orra. De a kecskepásztor se vette tréfára a dolgot, hanem amint látta, milyen komolyan nekiestek, ő se törődött aztán se a szőnyeggel, se az asztalterítővel, se senkivel, aki ott ebédelt: nekirontott Don Quijoténak, mind a két markával torkon ragadta, s bizonyosan megfojtja, ha Sancho Panza nyomban ott nem terem s bele nem kapaszkodik vállába, s magával nem rántja az asztalra, összetörve a tányérokat, ripityává zúzva a csészéket, feldöntögetve és szanaszét szórva mindent, ami az asztalon állt. Alighogy szabadnak érezte magát Don Quijote tüstént megint nekiesett a kecskepásztornak, akit Sancho Panza már emberül megrakott, úgy, hogy egész arca vérbe borult, és most négykézláb csúszkált valami kés után, hogy bosszút állhasson. Ebben azonban a kanonok és a pap megakadályozta; de a borbély úgy intézte, hogy Don Quijote valami módon megint a kecskepásztor alá került, aki rá is zúdított olyan ökölcsapás-záport, hogy a szegény lovag arca éppúgy vérben ázott, mint az övé.

A kanonok és a plébános majd megpukkadt nevettében, a poroszlók ugráltak örömükben, s úgy uszították a tusakodókat, mint a kutyákat, amikor egymással marakodnak. Csak Sancho Panza volt közel a kétségbeeséshez, minthogy nem tudta kiragadni magát a kanonok egyik szolgájának keze közül, aki lefogta, és nem engedte, hogy segítsen urának.

Amint ekképp, az egymást döngető öklözőkön kívül a többiek a legjavában mulattak, egyszerre csak olyan szomorú trombitaszó csapódott fülükbe, hogy mindnyájan a hang felé fordultak. De senkit sem nyugtalanított e trombitaszó annyira, mint Don Quijotét, bárha - rettentő bosszúságára - félholtan terült el a kecskepásztor alatt, amiért is így szólott:

- Atyámfia, eleven ördög, mert okvetlenül annak kell lenned, minthogy erőd és bátorságod legyőzte az enyimet, kérlek, kössünk fegyverszünetet, ha csak egy órára is, mert a fülünkbe hangzó gyászos trombitaszó nyilván valami új kalandra szólít engemet.

A kecskepásztor, aki már úgyis belefáradt a dögönyözésbe meg a dögönyöztetésbe, csakugyan tüstént abba is hagyta, Don Quijote pedig talpra állt, s ő is a hang felé fordult, s látta, hogy egy halomról sok ember vonul lefelé, fehérbe öltözve, mint a búcsújárók.

Ebben az esztendőben ugyanis az ég megtagadta a harmatot a földtől, s az egész környék minden faluja processziót tartott, vezekléssel, imádsággal könyörögve Istenhez, nyissa meg kezét irgalmasan, és adjon esőt. Ezért az egyik közeli falu népe most is körmenetben indult egy kegyes remetéhez, a völgység egyik dombos helyére.

Mihelyt Don Quijote megpillantotta a vezeklők különös öltözetét, eszébe sem jutott, hogy már ezelőtt is látott akárhányszor ilyen menetet, azonnal azt képzelte, hogy megint újabb kaland kínálkozik, s mint kóbor lovagnak, egyedül neki áll tisztében, hogy vállalja. Képzelődésében még jobban megerősítette az a körülmény, hogy a búcsúsok egy fátyollal leborított szentképet vittek magukkal; erről hamarjában kisütötte, hogy bizonyosan valami előkelő kisasszony, és ezek a gyáva, silány gonosztevők erőszakkal hurcolták el. Alighogy ez a gondolat eszébe ötlött, hirtelen ott termett a legelésző Rocinanténál, a nyeregkápáról lekapta a kantárt és a pajzsot, s nyomban felkantározta a lovat, Sanchótól most kardját kérte, Rocinantéra pattant, pajzsát karjára fűzte, s a jelenlevőkhöz nagy fennhangon ezeket a szavakat intézte:

- Most látja meg rögtön e díszes társaság, mily szükséges, hogy legyenek e földön lovagok, kik a kóbor lovagság tisztét gyakorolják; rögtön meglátják, amint azt az elfogott derék úrnőt megszabadítom, vajon nem illeti-e tisztelet a kóbor lovagokat?

S ezekre a szavakra bokájával oldalba nyomta Rocinantét, mert most nem volt sarkantyúja, s poroszkálva nekitámadt a búcsúsoknak, mert hogy Rocinante valaha, vágtatva száguldott volna, sehol sem olvasható ebben az egész igaz történetben. A plébános, a kanonok s a borbély mindent elkövetett ugyan, hogy tartóztassa, de biz az nem sikerült, és nem sikerült Sancho kiáltozásának sem:

- Hová megy, Don Quijote uram? Milyen ördög szállta meg, hogy katolikus vallásunk ellen tör? Nem látja-e, a mennykőbe is, hogy ez vezeklők körmenete, az a kisasszony meg az állványon a boldogságos, szeplőtlen Szűz képmása? Gondolja meg, mit cselekszik, mert most az egyszer igazán el lehet mondani, vakon rohan a veszedelembe!

De hiába fárasztotta magát Sancho, mert gazdája oly határozottsággal törtetett a menet felé, a lefátyolozott kisasszony megszabadítására, hogy se látott, se hallott, de még ha hallott volna is, vissza nem tér ez egyszer, még ha maga a király parancsolja is.

Odaért a körmenethez, megállította Rocinantét, s ingerült nyers hangon rivallt az emberekre:

- Bizonyosan azért burkoltátok be arcotokat, mert valami rosszban töritek a fejeteket; megálljatok és hallgassátok meg, amit mondani szándékozom.

Legelőször is a képet vivők álltak meg, s amint a litániát éneklő négy klerikus közül az egyik Don Quijote különös öltözetét, Rocinante girhességét s a sok egyéb nevetséges körülményt meglátta s szemügyre vette, így szólt:

- Kedves atyámfia, ha mondani akar valamit, mondja hamar, mert ezek a jóemberek itt mögöttünk meg akarják magokat ostorozni, s mi nem állhatunk meg, de nincs is rá okunk, hogy megálljunk akármit is meghallgatni, hacsak nem oly rövid, hogy egypár szóval el lehet mondani.

- Elmondom én egyetleneggyel is - felelt Don Quijote -, bocsássátok tüstént szabadon ezt a szép kisasszonyt, akinek könnye és szomorú arca eléggé bizonyítja, hogy akarata ellenére hurcoljátok magatokkal, s valami főbenjáró gonoszságot követtetek el ellene. Én pedig, aki azért vagyok ezen a világon, hogy az ilyen sérelmeket megtoroljam, nem fogom megengedni, hogy egyetlen lépést is tegyetek mindaddig, amíg illendőképp vissza nem adtátok néki óhajtott szabadságát.

E szavak hallatára a körülállók már tudták, hányat ütött az óra, s hogy Don Quijote bizonyosan valami bolond, úgyhogy azonnal hangosan fel is kacagtak; nevetésök azonban olaj volt Don Quijote haragjának tüzére; egy szót se szólt többet, hanem kardot rántott, és nekirontott az állványnak. Az egyik képvivő a pajtására bízta saját terhét, maga pedig egy villanyéllel vagy doronggal - erre támasztották pihenéskor az állványt - Don Quijote ellen fordult, s felfogta a lovag csapását, mely kettétörte a villanyelet. A kezében maradt darabbal azonban az ember olyan derekas ütést teremtett oda Don Quijote vállára, kardforgató oldalon, ahol a pajzs nem fedezte a nyers erő elől, hogy a szegény Don Quijote egyszerre a földre terült. Sancho Panza, ahogy lélekszakadva rohant és látta, hogy gazdája földre bukott, már messziről rákiáltott az emberre, meg ne üsse még egyszer, mert ez szegény elbűvölt lovag, és soha életében rosszat nem tett senkinek a világon. Azonban a parasztot nem Sancho kiáltozása tartotta vissza a második ütéstől, hanem az, hogy Don Quijote meg se billentette se a kezét, se a lábát, és az ember szentül hitte, hogy agyonütötte, amiért is hosszú ruháját egész övig felkapta, s úgy futásnak eredt a mező felé, mint valami zerge. Ezalatt Don Quijote társai is odaérkeztek; hanem amint a búcsúsok meglátták, hogy feléjök rohannak, közöttük íjjal felfegyverzett poroszlók, attól tartottak, hogy itt hiba lesz a dologban, s valamennyien csoportba tömörültek a szentkép köré. Fejökre húzták kámzsájokat, ostoraikat erősen markukba szorították, a klerikusok meg a viaszgyertyákat, s így várták az ostromot, eltökélten, hogy védelmezik magokat, de ha lehet, még meg is támadják a rájok rohanó csapatot.

A sors azonban szerencsésebben intézte, mintsem előre sejteni lehetett, mert Sancho egyebet sem tett, csak ráborult gazdájára, s a világ legsiralmasabb, de egyszersmind legnevetségesebb panaszára fakadt, mert azt hitte, hogy csakugyan meghalt. A körmenet papja megismerte a plébánost, s a két egyházi férfiú ismeretsége csakhamar lecsillapította a két tábor ijedelmét. A plébános egy-két szóval elmondta, milyen bajban szenved Don Quijote; erre aztán a vezeklők, papjukkal együtt, a szegény lovaghoz siettek, hogy megtudják, csakugyan meghalt-e, hallották Sanchót, amint így kesergett:

- Ó, te virága a lovagságnak, hogy egyetlen dorongütés vetett véget magasra ívelő pályádnak! Nemednek büszkesége, dísze és dicsősége te egész La Manchának, de még az egész világnak is, mert ha te nem vagy, elszaporodnak a gonosztevők, hiszen nem kell többé tartaniok, hogy gazságaikért valaki megbüntesse őket! Ó, bőkezűbb te az egész világ minden Nagy Sándoránál, alig nyolchónapi szolgálatomért a legszebb szigetet akartad nékem adni, amelyet valaha környezett és övezett a tenger. Ó, te alázatos a kevélyek közt, kevély az alázatosak közt, bátor a veszedelemben, türelmes a sérelmekben, tiszta, hű szerető, a jók utánzója, a rosszak ostora, ellensége a gonoszoknak, egyszóval, te kóbor lovag, amivel mindent kimondtunk, amit csak lehetett.

Sancho szavaira és nyögésére Don Quijote újra föleszmélt, s legelső szava is az volt:

- Azt, aki távol van tőled, legédesebb Dulcinea, a mostaniaknál sokkal nagyobb nyomorúságra kárhoztatták. Segíts fel, barátom, Sancho, az elbűvölt szekérre, mert nem tudnék megülni Rocinantén, pozdorjává tört a jobb vállam.

- Szívesen, kedves jó uram - válaszolta Sancho -, s menjünk haza a mi falunkba ezekkel a jó urakkal, hiszen csak kegyelmed javát akarjuk: otthon majd kieszeljük, hogy induljunk útra harmadszor is, hogy nagyobb sikerrel és szerencsével járhassunk.

- Jól mondod, Sancho - jegyezte meg Don Quijote -, s igen okosan tesszük, ha megvárjuk, amíg a csillagzatok most uralkodó befolyása el nem oszlik.

Mind a kanonok, mind a plébános, de még a borbély is nagyon helyeselte szavait; jól mulattak Sancho Panza együgyűségén, majd megint feltették Don Quijotét a szekérre, ahol eddig utazott, a búcsúsok rendbe szedték magokat, s folytatták útjokat; a kecskepásztor elbúcsúzott mindnyájoktól; poroszlók nem akartak továbbmenni, így hát a plébános kifizette nekik, amivel tartozott. A kanonok megkérte a papot, majd tudósítsa, kigyógyult-e Don Quijote a hóbortosságból vagy még tovább is sínylődik benne, s ezzel aztán ő is elbúcsúzott, és folytatta a maga útját. Egyszóval mindnyájan szétszéledtek s távoztak, úgyhogy csak a pap, a borbély, Don Quijote és Sancho Panza maradt már együtt, meg a jó Rocinante, amely mindannak, ami körülötte történt, éppoly türelmes szemlélője volt, mint gazdája.

A szekeres befogta ökreit, néhány marék szénát adott Don Quijote alá, s aztán a megszokott lomhasággal indult útnak, ahogy a pap parancsolta. Hatodnapra szerencsésen meg is érkeztek Don Quijote falujába; éppen déltájban vonultak be s véletlenül éppen vasárnap, amikor az egész lakosság a piacon volt, melynek kellős közepén kellett Don Quijote szekerének áthaladnia. Mind összefutottak csodájára, mit hoznak ezen a szekéren, s mikor ráismertek földijökre, alig tudtak hova lenni bámulatokban. Egy fiatal gyerkőc pedig tüstént hazaszaladt hírt adni a gazdasszonynak meg a lovag unokahúgának, hogy nagybátyját és gazdáját hozzák sápadtan és halványan, egy oldalköz szénára fektetve, ökrös szekéren.

Szörnyűség volt még csak hallani is, milyen keserves jajgatásra fakadt ez a két jó lélek, hogy ütötték, pofozták magokat, s hogyan átkozták újfent a kárhozatos lovagregényeket, kivált amikor a kapun át bevonulni látták Don Quijotét.

Hazatértök hírére Sancho Panza felesége is odasietett, már tudta, hogy férje a lovaggal együtt ment el mint fegyverhordozója. Alighogy meglátta Sanchót, első kérdése az volt, nem történt-e valami baja a szamárnak? Sancho azt felelte, hogy jobb bőrben van, mint gazdája maga.

- Hála a jóságos Istennek, hogy ilyen irgalmas és kegyelmes volt hozzám! - mondta az asszony. - Hanem hát, mondja csak kegyelmed, lelkem uram, mit takarított meg fegyverhordozó béréből? Milyen szoknyát hozott nekem? Hát a gyermekeknek milyen cipőcskéket?

- Nem hoztam én semmi ilyet, édes feleségem - válaszolta Sancho -, hanem sokkal fontosabbat és értékesebbet hoztam.

- Annak igazán lelkemből örülök - jegyezte meg az asszony -, de hát mutassa már meg, hadd lássuk, mi az a sokkal fontosabb meg értékesebb; úgy szeretném már látni, hadd viduljon fel szívem, úgyis olyan szomorú, úgyis olyan vigasztalhatatlan voltam, amíg örökkétig odajárt kegyelmed.

- Odahaza majd megmutatom - felelt Sancho -, most pedig maradj veszteg, s ha Isten is úgy akarja, hogy még egyszer útra keljünk kaland-keresni, nemsokára azon veszed magad észre, hogy én gróffá lettem, vagy valami sziget kormányzójává, mégpedig nem olyan pitty-potty szigetéé, hanem olyané, mint annak a rendje.

- Adja Isten, hogy úgy legyen, kedves uram - mondta az asszony -, ugyancsak nagy szükségünk is van ám rá. Hanem mondja csak, hogy is van azzal a szigettel, mert én, igaz lelkemre, nem értem.

- Nem is való szamárra bársonynyereg - szólt Sancho Panza. - Annak idején majd meglátod, asszony, s szemed-szád eláll, ha majd alattvalóid nagyságos asszonynak szólítanak.

- Mit nem mondasz, Sancho! Nagyságos asszonynak! Szigetek, alattvalók?! - kiáltott fel Juana Panza, mert így hívták Sancho feleségét, nem mintha talán rokonok lettek volna, hanem mivel La Manchában az a szokás, hogy a nőket férjük vezetéknevén nevezik.

- Ne akarj mindent egyszerre megtudni, Juana; elég, ha én mondom, hogy úgy lesz, most aztán fogd be a szádat. Csak annyit akarok mégis mondani hamarjában, nincs a világon semmi kellemesebb, mint ha az ember köztiszteletben álló fegyverhordozója lehet valami kóbor lovagnak, aki kalandokat hajhász. Igaz, hogy az ilyen kalandok nagy része nem üt ki olyan jól, mint az ember szeretné, mert száz közül kilencvenkilencen rajtaveszt. Tapasztalásból tudom, mert egyszer meghintáltak, másszor eldöngettek; hanem mégiscsak kellemes a siker reményében hegyen-völgyön barangolni, sűrű erdőkben bolyongani, szirteket megmászni, kastélyokba belátogatni, vendéglőkben megszállni, s élni az ember kénye-kedve szerint, s mégse fizetni senki fiának egy fityinget se.

Amíg Sancho Panza és Juana Panza ezt a beszélgetést folytatták, a gazdasszony és a leányka, akik gondviselésükbe vették Don Quijotét, levetkőztették a lovagot, s lefektették szokott ágyába. Nagy szemeket meresztett rájok, de sehogy se tudta, hol is van. A plébános nagyon lelkére kötötte a leánykának, hogy amint csak lehet, viseljék gondját és kísérjék szemmel, hogy újra el ne illanjon. Elmondta, mennyi fáradságukba került, amíg hazahozhatták. Erre aztán a két fehércseléd megint rákezdte a jajveszékelést, szidták a lovagregényeket, s kérve kérték az eget, taszítsa a pokol fenekére mindazokat, akik ennyi hazugságot és ostobaságot összefirkáltak. Attól féltek és remegtek, mihelyt bátyjok és gazdájok jobban lesz, egyszer majd megint csak kereket old - ami egyébiránt valóban úgy is történt, ahogy képzelték.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Azonban e történet krónikása, noha a legnagyobb kíváncsisággal és gondossággal kutatta a hőstetteket, melyeket Don Quijote harmadik útra kelése után vitt véghez, semminek se tudott nyomára akadni, legalább hiteles iratokból nem. Egyedül La Mancha emlékezetében maradt fenn annak híre, hogy Don Quijote hazulról történt harmadik távozása alkalmával Zaragozába ment, ahol e városban tartott némely nevezetes tornában vett részt, s ott olyan dolgok történtek vele, melyek méltók valának bátorságához és jeles elméjéhez. Arról sem tudhatott meg semmit, milyen véget ért s hogyan halt meg a lovag, s egyáltalában nem is hallhatott vagy értesülhetett volna semmiről, ha a jó szerencse egy öreg orvossal össze nem hozza, aki egy ólomszelencét tartogatott; állítása szerint egy régi remetelak romjai között találták, amikor újra felépítették. Ebben a szelencében holmi pergameneken gót betűkkel, de spanyol nyelven írt versekre akadtak, amelyek Don Quijote számos hőstettéről szólottak, és megemlékeztek Dulcinea del Toboso szépségéről, Rocinante termetéről, Sancho Panza hűségéről s magának Don Quijoténak temetéséről, különféle síriratokkal s életét és erényeit magasztaló költeményekkel. A még olvashatókat és kibetűzhetőket ideiktatja ez új és hallatlan történet hiteles írója. A szerző ama roppant fáradsága fejében, hogy La Mancha minden levéltárát összevissza kellett kutatnia, míg e történetet napvilágra hozhatta, nem is kér olvasóitól egyéb jutalmat, csak hogy higgyenek neki annyira, ahogy az okos emberek a lovagregényeknek hisznek, melyeket oly nagyra becsül a világ. Ezzel beéri, és úgy érzi, gazdag jutalomban részesült, egyben pedig felbuzdul, hogy újabb adatokat keressen és gyűjtsön, ha nem is ily hiteleseket, de legalább éppoly elméseket és gondűzőket.

Az ólomszelencében talált pergamenen először a következő szavakat találta:

ARGAMASILLÁNAK, A LA MANCHA-I VÁROSNAK AKADÉMIKUSAI
A HŐS DON QUIJOTE DE LA MANCHA ÉLETÉRŐL ÉS HALÁLÁRÓL
HOC SCRIPSERUNT


MONICONGO ARGAMASILLAI AKADÉMIKUS DON QUIJOTE TEMETÉSÉRE
Sírfelirat

A tar koponya, ki több trófeával
dísziti Manchát, mint Krétát Iászón,
a fényes elme, ki fennen sugárzón
csattogott csapongó szélkakasával,

a világ fölé terjesztett, kitárt kar,
kiről a múzsa hetedhét határon
túl is zeng, végig Gaetán s Catayon,
ércbevésett szelíd-szörnyű szavával,

ki megtörte az amadísi gőgöt
és messzebb jutott minden Galaornál
a szerelem s vitézkedés jegyében,

aki minden Belianíst lefőzött,
ki Rocinantén szerteszét poroszkált,
az nyugszik itt e friss sírkő tövében.


PANIAGUADO, ARGAMASILLAI AKADÉMIKUS IN LAUDEM DULCINEA DEL TOBOSO
Szonett

Akit itt látsz, e vaskos idomáról
és dús kebléről híres, megcsodált nő
Dulcinea, tobosói királynő,
kiért a nagy Don Quijote szíve lángolt.

Megmászta érte mindkét oldaláról
a nagy Sierrát, és gyalog bejárt ő
Aranjuezig, ahol száz virág nő,
megannyi tájat Montiel csucsától.

Ó, zord csillagzat! Rocinante vétke,
hogy e manchai hölgy s e messze földön
híres kóbor lovag, ily zsenge korban
egyik szépsége teljét meg nem érte,
másik meg, bár márványban tündököljön,
szerelem okán pusztult szörnyű kórban.


CAPRICHOSO, A NAGY TUDOMÁNYÚ ARGAMASILLAI AKADÉMIKUS
ROCINANTÉNAK, DON QUIJOTE DE LA MANCHA LOVÁNAK DICSÉRETÉRE
Szonett

Ama tündöklő, gyémántmívű trónon,
amelyre véres talpát Mars helyezte,
a féktelen manchai kiszögezte
vakmerő zászlaját, hogy fenn lobogjon.

Amivel szúrt, dúlt, ölt világraszólón,
ott függ a pajzs, a finomélü penge,
miket a művész formált új remekbe
az új daliának, újfajta módon.

S bármily büszke Gaula Amadísára,
akinek bátor fiai kiküzdték
Hellász hírét, emelvén a magasba,

ma Bellona kastélya s koronája
Quijotét illeti, akire büszkébb

Gaulánál s Hellásznál is ősi Mancha.

Nevét feledésnek nem tépi mancsa,
hisz még Rocinante is, e pazar ló,
dicsőbb, mint Brilladoro és Bayardo.


BURLADOR, ARGAMASILLAI AKADÉMIKUS, SANCHO PANZÁRA
Szonett

Ez Sancho Panza itt, bár testre gyenge,
annál nagyobb lélekben, mily csodálat!
Tisztesebb fegyvernöke a világnak
nem volt, kész vagyok esküt tenni erre.

Kis híja, grófi rangig nem vihette,
dehát oly arcátlan s fukar e század,
hogy meg ne bocsájtana egy szamárnak,
hogyne rontott volna rá fenekedve!

Mert  a z o n  járt (bocsássanak meg érte)
e jámbor fegyvernök, a szinte jámbor
jó Rocinante s gazdája nyomában.

Ó, embernek csalárd, hiú reménye!
Elvakulunk fényed káprázatától,
s eloszlasz ím a füstben és homályban!


CACHIDIABLO, ARGAMASILLAI AKADÉMIKUS, DON QUIJOTE SÍRJÁRA
Sírfelirat

Itt nyugszik a hős lovagja,
a jól-elvert s rosszra-kóbor,
nem sok része volt a jóból,
míg Rocinante uralta.

Sancho Panza is, a mafla,
nyugszik ura oldalán,
dicsőbb fegyvernöke tán
a világnak sem akadna.


TIQUITOC, ARGAMASILLAI AKADÉMIKUS, DULCINEA DEL TOBOSÓ SÍRJÁRA
Sírfelirat

Itt lőn Dulcinea vége.
Bárhogy is duzzadt a húsa,
őt is ízzé-porrá zúzta
csúf halálnak szörnyű csépe.

Méltó folttalan nevére,
kívül-belül úri dáma:
nagy Quijote szíve lángja
volt és falva büszkesége.



Ezek voltak az elolvasható versek; a többieket, mert betűiket megrágta a moly, átadták egy akadémikusnak, hogy fejtse meg rejtélyüket. S híre jár, hogy sok virrasztás és sok munka árán ez csakugyan sikerült is, és hogy közzé is kívánja tenni Don Quijote harmadik útra kelésének reményében.

Forse altro canterè con miglior plettro.



Vissza    Címlap    Előre