Kezdőlap

Erkel Ferenc (Gyula, 1810. nov. 7.Bp., 1893. jún. 15.): zeneszerző, karmester és zongoraművész. Apja ~ József tanító és egyházi karnagy. Nagyváradon, majd Pozsonyban tanult. Zenei tanítómestere Klein Henrik, kiváló képzettségű pozsonyi muzsikus. 17–18 éves korában házi zenetanárnak Kolozsvárra szerződőtt, itt került kapcsolatba Ruzitska Györggyel, Erdély zenei életének vezéralakjával. Zenei pályáját zongoraművészként kezdte, alkalmilag azonban vezényelt és zeneszerzéssel is megpróbálkozott. 1834-ben mutatkozott be Pesten először, a következő esztendőben pedig véglegesen ott telepedett le. Két éven át a Pesti Városi Német Színháznál, valamint a Budai Magyar Színjátszó Társaságnál működött mint karnagy. 1837-ben a Pesti Magyar Színházhoz, a későbbi Nemzeti Színházhoz került első karmesteri minőségben, ahol mintegy három évtizeden át zenei vezető és irányító szellem volt. Aktív kapcsolata a színházzal a zeneszerző érdeklődését is a színpad felé irányította. 1840-ben elkészült első operája, a Bátori Mária. A szövegkönyv szerzője Egressy Béni, aki ezután egészen haláláig (1851) hasznos segítőtársa operaszerzői munkájában. 1844-ben mutatták be a Hunyadi László c. operát (ugyancsak Egressy szövegével). A Kölcsey Himnuszának megzenésítésére hirdetett pályázatot ~ szerzeménye nyerte meg; Himnuszát mindmáig magáénak vallja a nemzet. A szabadságharc után a főváros hangversenyéletének fellendítésén fáradozott. Vezetésével alakult meg 1853-ban a Filharmóniai Társaság, amelyet számtalan esetben vezényelt. Ugyanebben az évtizedben született meg újabb operája: a Bánk bán, az utolsó Egressy-szövegre írt opera, mely 1861-ben került színre. Ez jelenti ~ pályájának a csúcsát. Későbbi operái nem hoztak különösebb sikert és nem is bizonyultak maradandónak. Ennek oka részben, hogy nem talált többé megfelelő szövegíró társszerzőre. Főképp azonban az, hogy a kiegyezés korának légkörében ~ művészete fokozatosan talajtalanná vált és elsorvadt. Megtiszteltetésben, ünneplésekben továbbra is volt része. 1868-ban az Országos Magyar Daláregyesület vezető karnagyává választotta; új tisztsége jó néhány kórusmű megalkotására késztette. Zenepedagógiai téren is vezető szerephez jutott. Közreműködött a Zeneak. megalakításánál (1875), amelynek ezután tíz éven át ig.-ja és zongoratanára. Az 1884-ben megnyíló Operaház főzeneig.-i címmel tisztelte meg. 1888-ban 50 éves működése alkalmából ünnepelte a főváros, majd 1890-ben 80. születésnapján utoljára lépett pódiumra a Filharmóniai Társaság hangversenyén. 1839-ben nőül vette Adler Adélt, a házasságukból négy jeles képességű muzsikus fiú született: Gyula, Elek, László és Sándor. ~ a m. zenei romantikának Liszt mellett a legjelentősebb képviselője. Nevéhez fűződik a m. nemzeti opera megteremtése. Nyugati, elsősorban olasz és francia operai mintákra támaszkodva, a 19. sz.-i m. verbunkos zenének mély átélésével, kifejezési lehetőségeinek megfinomításával és kiszélesítésével sikerült viszonylag egységes nemzeti operanyelvet kialakítania. Mint karmester és szervező egyéniség rendkívül sokat tett a főváros zenei életének felvirágoztatása érdekében. Neves sakkozó volt, az 1864-ben alakult Pesti Sakkkör alelnöke, egy év múlva elnöke. Több játszmája jelent meg a Berliner Schachzeitungban. Emlékére 1952-ben állami díjat alapítottak, mellyel évente (ápr. 4-én) kiemelkedő magyar zeneműveket és zenetudományi munkákat jutalmaznak. – M. operák: Sarolta (szöveg Czanyuga József, 1862); Dózsa György (szöveg Szigligeti Ede, 1867); Brankovics György (szöveg Ormai Ferenc és Odry Lehel, 1874); Névtelen hősök (szöveg Tóth Ede, 1880); István király (szöveg Váradi Antal, 1885); kísérőzenék népszínművekhez, zongoraművek (Rákóczi-induló, 1840; Eredeti magyar, 1844; Marches hongroises, 1852); továbbá: Sakkjáték (pantomim, 1853); Magyar cantate (ének-zenekar, 1867); Ünnepi nyitány (zenekar, 1887). Irod. Ábrányi Kornél: E. élete és működése (Bp., 1895); E.-emlékkönyv (Fabó Bertalan szerkesztésében, Bp., 1910); Major Ervin: E. műveinek jegyzéke (Zenei Szle, 1947. II–III.); Maróthy János: E. opera-dramaturgiája… (Zenetud. Tanulm. II. 1954); Bónis Ferenc: E. (Bp., 1953, 1954); László Zsigmond: E. élete képekben (Bp., 1956); Maróthy János: E. útja a „hősi–lírai” operától a kritikai realizmus népi ágáig (Magy. Zene, 1960); Somfai László: Az E.-kéziratok problémái (Zenetud. Tanulm. IX. 1961). – Szi. Kozma Andor: E. F. (költemény); Zsigray Julianna: A Sugár úti palota (Bp., 1957); Gál György Sándor: Hazám, hazám, te mindenem (Bp., 1960); Békeffi István-Thurzó Gábor: E. (film, 1952).