ELSŐ RÉSZ
A sztarogrodi arszlán


Bezencsuk és a "nimfák"

N. járási székhelyen annyi volt a fodrászüzlet és a temetkezési vállalat, hogy úgy tűnt föl, mintha a város lakosai kizárólag azért születnének, hogy megborotválkozzanak, megnyiratkozzanak, hajszesszel fejet mossanak, s aztán tüstént meg is haljanak. Valójában azonban N. járási székhelyen meglehetősen ritkán születtek, borotválkoztak és haltak meg az emberek. N.-ben az élet rendkívül csendes volt. A mámorító tavaszi estéken a sár antracitként csillogott a holdfényben, és a város fiatalsága oly hevesen csapta a szelet a közüzemi alkalmazottak szakszervezeti bizottsága titkárnőjének, hogy a tagdíjak beszedésére sem hagyott neki időt.

A szerelem és halál kérdései nem izgatták Ippolit Matvejevics Vorobjanyinovot, jóllehet szolgálatából kifolyólag éppen ezeket a kérdéseket intézte mindennap reggel kilenctől, félórai ebédszünettel, délután ötig.

Reggelenként megivott egy pohár forró tejet, melyet Klavgyija Ivanovna szolgált fel neki, és félhomályos házikójából kilépett a csodálatos tavaszi fényben fürdő, széles Gubernszkij elvtárs utcára. Kellemes utca volt ez, amilyent csak járási székhelyeken találhat az ember. Bal kéz felől, vízzöld, hullámos ablakok mögött, a Nimfa temetkezési vállalat koporsói ezüstlöttek. Jobbról, kihullt gittelésű, apró ablakok mögül komoran kandikáltak ki Bezencsuk koporsógyártó poros és sivár tölgyfa remekművei. Távolabb Pierre és Konsztantyin fodrászmester ígért üzletfeleinek "körömápolást és ondolálást otthon is". Még messzebb állt a szálloda, szintén borbélyüzlettel, ezen is túl pedig, nagy, beépítetlen téren, egy szalmasárga borjú nyaldosott szelíden valami megrozsdásodott cégtáblát, amely a következő szöveggel támaszkodott a magányosan búslakodó kapuhoz:

TESSÉK BESÉTÁLNI
temetkezési iroda

Bárha így a város temetkezési vállalatoktól hemzsegett, klientélájuk nem volt gazdag. A "Tessék besétálni" még három évvel Ippolit Matvejevics N.-ben való letelepedése előtt csődbe ment, Bezencsuk mester pedig állandóan ivott, sőt egy ízben még legszebb kirakati koporsóját is megpróbálta elzálogosítani.

A városban ritkán haltak meg az emberek, és ezt Ippolit Matvejevics tudta a legjobban, mert az anyakönyvi hivatalban szolgált, s a halálozások meg a házasságok bejegyzésével foglalkozott.

Az asztal, amelynél dolgozott, málladozó sírkőlaphoz hasonlított. Bal sarkát lerágták a patkányok. Vékony lábai roskadoztak a dohánybarna színű, duzzadt anyakönyvek súlya alatt, melyekből minden adatot ki lehetett hámozni N. város nemzetségeiről és a mostoha járási talajból sarjadt családfákról.

1927. április 15-én, pénteken, Ippolit Matvejevics szokása szerint fél nyolckor ébredt, és tüstént orrára biggyesztette arany nyergű, ódivatú csíptetőjét; keretes szemüveget nem viselt. Egyszer, abban a meggyőződésben, hogy a csíptető nem higiénikus, bement ugyan egy látszerészhez, és keret nélküli, aranyozott szárú pápaszemet vett magának, de felesége (az eset nem sokkal az asszony halála előtt történt) úgy találta, hogy szakasztott Miljukov,[1] s ezért a műszert a házmesternek ajándékozta. A házmester, bár nem volt rövidlátó, gyorsan megszokta, és kitartással hordta a pápaszemet.

- Bon jour - dudorászta önmagának Ippolit Matvejevics, leeresztve az ágyról lábait.

A bon jour arról tanúskodott, hogy jó hangulatban ébredt; az ébredéskor elhangzó gut' Morgen viszont rendszerint azt jelentette, hogy fáj a mája, ötvenkét év nem tréfadolog, és az idő nyirkos.

Ippolit Matvejevics háború előtti, egyetlen nadrágjába dugta sovány lábát, bokáját átkötötte szalaggal, és felhúzta keskeny, szögletes orrú, rövid, puha csizmáját. Öt perccel később apró ezüstcsillagokkal behintett, holdszínű mellény és színjátszó lüszterkabát díszelgett rajta. Miután őszülő fürtjeiről lerázta a mosdóvíz ráhullott harmatcseppjeit, dühösen megrántotta bajszát, határozatlanul végighúzta kezét borostás állán, kefével végigszaladt alumíniumszínű, rövidre nyírt haján, és udvariasan mosolyogva indult a szobába lépő anyósa, Klavgyija Ivanovna elé.

- Eppoleet - dörögte az asszony -, ma rossz álmom volt.

Ippolit Matvejevics tetőtől talpig végigmérte. Száznyolcvanöt centiméterre nőtt, és ebből a magasságból könnyű és kényelmes volt némi lenézéssel kezelnie anyósát.

- A megboldogult Marie-t láttam, kibontott hajjal és aranyövvel - folytatta Klavgyija Ivanovna.

Hangjának ágyúbömbölésétől a gömb alakú, sörétes vaslámpa megremegett, és a poros üvegkristályok megcsörrentek.

- Nagyon izgatott vagyok. Csak valami baj ne érjen! - E szavakat akkora erővel ejtette ki, hogy a hajszálak hullámzásnak indultak Ippolit Matvejevics fején. A vő a homlokát ráncolta, és tagoltan felelte:

- Nem lesz semmi baja, mama. Befizette már a vízdíjat?

Kiderült, hogy nem fizette be, és nem mosta le a sárcipőt sem. Ippolit Matvejevics nem szerette anyósát. Klavgyija Ivanovna ostoba volt, és tekintettel élemedett korára, alig lehetett remélni, hogy megokosodik valaha. Végtelenül zsugori volt, és csak Ippolit Matvejevics szegénysége okozta, hogy ragadozó kapzsisága, mely egész lényén elhatalmasodott, nem fejlődhetett ki még jobban. Hangja annyira ércesen zengett, hogy Oroszlánszívű Richárd is megirigyelte volna érte, akinek kiáltásától, mint ismeretes, még a lovak is fenekükre ültek. És mindezeken felül - ami a legrémesebb - Klavgyija Ivanovna álmokat látott. Mindig voltak álmai. Álmodott övet viselő hajadonokról, sárga dragonyoscsíkkal díszített lovakról, hárfázó házmesterekről, éjjeliőr-ködmönös arkangyalokról, akik kereplőkkel kezükben sétálgattak éjnek idején, és kötőtűkről, melyek bántóan pattogva, maguktól ugrándoztak a szobában. Üresfejű öregasszony volt Klavgyija Ivanovna. Mindennek tetejébe bajsza nőtt, és mindegyik fél bajsza egy-egy borotválkozópamacshoz hasonlított.

Ippolit Matvejevics kissé ingerülten ment ki a házból. Az ajtófélfához támaszkodva és karját mellén keresztbe fonva Bezencsuk koporsógyártó állt ütött-kopott üzlethelyisége bejáratánál. Kereskedelmi vállalkozásainak rendszeres összeomlásai és a hevítő italok huzamos belső használata következtében szeme - akár egy kandúré - élénksárgává vált, és olthatatlan tűzzel égett.

- Üdv a drága vendégnek! - kiáltotta gyorsan, mihelyt Ippolit Matvejevicset megpillantotta.

- Jó reggelt! - Ippolit Matvejevics udvariasan megemelte kizsírosodott kalapját.

- Hogy van anyósa őnagysága, ha szabad érdeklődnöm?

- Hm-hm - felelte Ippolit Matvejevics határozatlanul, és egyenes vállát felrántva, folytatta útját.

- Adjon Isten erőt, egészséget neki - szólt utána Bezencsuk keserűen. - Mindenütt csak kár éri az embert, hogy a ménkű üsse meg!

S karját mellén keresztbe fonva, ismét nekitámaszkodott az ajtónak.

A Nimfa temetkezési vállalat előtt megint feltartóztatták Ippolit Matvejevicset. A Nimfának három tulajdonosa volt: ezek egyszerre üdvözölték, és karban érdeklődtek anyósa egészségi állapotáról.

- Egészséges, egészséges, kutya baja sincs! - felelte Ippolit Matvejevics. - Ma kibontott hajú, aranyöves hajadont látott álmában.

A három "nimfa" összenézett, és hangosan felsóhajtott. Mind e beszélgetések késleltették Ippolit Matvejevicset, és így szokása ellenére csak akkor ért be hivatalába, amikor a "Dolgod végeztével távozz!" jelmondat fölött lógó óra már kilenc után öt percet mutatott. Hatalmas termete, de különösen bajusza miatt Ippolit Matvejevicset Macisztnak nevezték el az irodában, bár az igazi Macisztnak sosem volt bajusza.

Ippolit Matvejevics kivette asztalfiókjából és székére tette a kék teveszőr párnácskát, helyes irányba állította bajuszát (párhuzamosan az asztal vonalával), és leült, kissé föléje emelkedve három hivataltársának. Ippolit Matvejevics nem aranyértől félt; attól félt, hogy kidörzsöli nadrágját, és ezért használta a kék teveszőr párnát.

A szovjettisztviselő minden mozdulatát két félénk fiatal ember figyelte: egy férfi és egy leány. A vattázott posztókabátos férfit teljesen zavarba ejtette az irodai berendezés, az alizarinkék tinta szaga, az óra, amely szaporán és sípolva szuszogott, s főként a szigorú hirdetmény: "Dolgod végeztével távozz!" jóllehet még el sem kezdte dolgát, már távozni szeretett volna. Úgy tetszett neki, hogy a dolog, amiért idejött, annyira jelentéktelen, hogy lelkiismeretlenség volna egy olyan tekintélyes, ősz polgárt zavarnia miatta, mint Ippolit Matvejevics. Ippolit Matvejevics maga is tudatában volt annak, hogy a jövevény dolga jelentéktelen, nem sürgős, s ezért, felnyitva a 2-es számú dossziét, irományok tanulmányozásába mélyedt. A fekete tressz-szalaggal szegett kosztümkabátos lány összesúgott a férfival, és szemérmesen pirulva, lassan közeledett Ippolit Matvejevics felé.

- Elvtárs - szólalt meg -, hol lehet itt...

A bélelt kabátos férfi örömében fellélegzett, és akaratlanul kibökte:

- ...egybekelni!

Ippolit Matvejevics figyelmesen nézett a korlátra, amely mögött a pár állt.

- Születés? Halál?

- Egybekelés - mondta a fiatalember, és zavartan körülnézett.

A leány felkacagott. Az ügy a rendes kerékvágásba zökkent. Ippolit Matvejevics egy varázsló ügyességével munkához fogott... Vénasszonyos írással bejegyezte vastag könyvekbe a fiatal pár nevét, szigorúan kikérdezte a tanúkat, akikért a menyasszony az udvarba szaladt ki, sokáig és gyengéden lehelt a négyszögletes bélyegzőre, hogy aztán fél lábra állva, rányomja a rongyos személyi igazolványokra. Miután átvett a fiatal pártól két rubelt és kiadta a nyugtát, elmosolyodva mondta: "A szentség kiszolgáltatásáért", majd egész termetében kiegyenesedett, és megszokásból kidüllesztette mellét (valamikor fűzőt viselt), a széles, sárga napsugarak úgy feküdtek a vállán, akár a szalagok. Kissé nevetséges, de rendkívül ünnepélyes külseje volt. A csíptető bikonkáv lencséi úgy csillogtak, mint a vetítőlámpa fehér fénye. A fiatalok úgy álltak ott, mint a kisbirkák.

- Fiatalok! - kezdte el Ippolit Matvejevics fellengősen. - Engedjék meg, hogy gratuláljak önöknek, mint ezelőtt mondták, törvényes házasságkötésük alkalmából. Nagyon, nagy-gyon kellemes olyan ifjú embereket látni, akik, mint önök, kéz a kézben indulnak örök ideálok felé. Nagyon, nagy-gyon kellemes!

E tirádát elzengve Ippolit Matvejevics kezet szorított az ifjú párral, leült, és önelégülten folytatta a 2-es számú dosszié aktáinak olvasását. A szomszéd asztalnál a hivatalnokok a tintatartók fölé görnyedtek.

A munkanap nyugodtan folyt tovább. Senki sem zavarta a halálesetek és házasságok bejegyzési asztalát. Az ablakon át látni lehetett, amint a polgárok, a hűs tavaszi szél elől válluk közé húzva nyakukat, dolguk után siettek. Pontosan délben megszólalt az Eke és Kalapács szövetkezet kakasa. Senki sem csodálkozott rajta. Azután egy motor dohogása és érces berregése hangzott fel. A Gubernszkij elvtárs utcából sűrű, lilás füst gomolygott. A berregés erősbödött. A füstből hamarosan kirajzolódtak a járási vb I-es számú állami gépkocsijának körvonalai, a parányi hűtő és az esetlen karosszéria. A gépkocsi, a sárban dülöngélve, átvágott a Sztaropanszkaja téren; és imbolyogva eltűnt a mérges füstben. Az alkalmazottak még sokáig álltak az ablakban, magyarázatokat fűztek az eseményhez, és az esetleges létszámcsökkentéssel hozták kapcsolatba. Nemsokára rá Bezencsuk mester ment végig óvatosan a fajárdán. Naphosszat kószált a városban, hogy kinyomozza, nem halt-e meg valaki.

A munkanap vége felé közeledett. A fehér-sárga sávos szomszéd harangtoronyban teljes erővel megkondították a harangokat. Az ablaküvegek remegtek. A harangtoronyról felrebbentek a varjak, összegyűltek egy kis tereferére a téren, majd elrepültek. Az esti égbolt hidegen borult az elnéptelenedett utcák fölé.

Ideje volt, hogy Ippolit Matvejevics távozzék. Akiknek ezen a napon meg kellett születniük, megszülettek és beiktattattak vastag könyvekbe. Akik egybekelni kívántak, összeadattak, és ugyancsak beiktattattak vastag könyvekbe. Csupán haláleset nem volt egyetlenegy sem, nyilván a temetkezési vállalkozók tönkretétele céljából. Ippolit Matvejevics összerakta holmiját, bedugta a fiókba a teveszőr párnácskát, zsebfésűjével szétborzolta bajuszát, és forró levesről ábrándozva éppen indulni készült, amikor az iroda ajtaja kinyílt, és a küszöbön Bezencsuk koporsógyártó jelent meg.

- Üdv a drága vendégnek - mosolyodott el Ippolit Matvejevics. - Mi járatban vagy?

Bárha a mester durva ábrázata csak úgy ragyogott a leereszkedő szürkületben, felelni nem tudott.

- Nos? - kérdezte Ippolit Matvejevics szigorúbban.

- Talán áru az, amit a Nimfa ad? Hogy a ménkű üsse meg! - mondta a koporsógyártó zavarosan. - Talán ki tudja elégíteni vevőit? Csak fát mennyit megkíván egy koporsó...

- Mit mondasz? - kérdezte Ippolit Matvejevics.

- A Nimfa... Három családnak kell élnie egy butikból. Már az anyaguk sem megfelelő, és a kidolgozás is rosszabb, és a festék is hígabb, hogy a ménkű üsse meg. Én viszont régi cég vagyok. Alapíttatott 1907-ben. Nálam minden koporsó különlegesség, tiszta gyönyörűség...

- Megbolondultál? - mondta szelíden Ippolit Matvejevics, és a kijárat felé tartott. - Megkergülsz a koporsóid között.

Bezencsuk előzékenyen felrántotta az ajtót, előrebocsátotta Ippolit Matvejevicset, maga meg utánaeredt, szinte remegve a türelmetlenségtől.

- A "Tessék besétálni" egészen más volt, amikor még létezett. Vele egyetlen cég sem vehette fel a versenyt, magában Tverben sem, hogy a ménkű üsse meg. Most azonban, kimondom egyenesen, jobb áru nincs az enyémnél. Keresnie is felesleges.

Ippolit Matvejevics bosszúsan megfordult, haragosan végigmérte Bezencsukot, és kissé meggyorsította lépteit. Bárha a szolgálatban aznap semmi kellemetlenség sem érte, komiszul kezdte magát érezni.

A Nimfa három tulajdonosa ugyanabban a testtartásban állt üzlete előtt, amelyben Ippolit Matvejevics reggel hagyta őket. Úgy tűnt fel, mintha azóta egyetlen szót sem váltottak volna egymással, de meglepően megváltozott arckifejezésük és a szemükben felcsillanó titkos megelégedés arról tanúskodott, hogy valami fontosat tudnak.

Mikor kereskedelmi ellenségeit megpillantotta, Bezencsuk elkeseredetten legyintett, megállt és utánasuttogta Vorobjanyinovnak:

- Harminckét rubelért megszámítom.

Ippolit Matvejevics homlokát ráncolta, és meggyorsította lépteit.

- Hitelbe is lehet - tette még hozzá Bezencsuk.

A Nimfa három tulajdonosa viszont egy szót sem szólt. Némán eredtek Vorobjanyinov után; útközben szüntelenül sapkájukat emelgették, és udvariasan hajlongtak.

A koporsógyártók ostoba tolakodásán felbőszülve, Ippolit Matvejevics szokásánál gyorsabban futott fel a tornácra, az utolsó lépcsőfok élén ingerülten lekaparta a sarat, és erősen kiéhezve belépett a pitvarba. Éppen akkor jött ki vérvörösen a szobából a Frol és Lavr templom papja, Fjodor atya. Reverendáját a jobb kezével összefogva, a kijárat felé törtetett, észre sem vette Ippolit Matvejevicset.

Ippolit Matvejevicsnek most szemet szúrt a szokatlan tisztaság és a bútorok elhelyezésében megnyilvánuló új, bántó rendetlenség. Erős gyógyszerszagtól származó csiklandozást érzett az orrában. Az első szobában a szomszédasszony, Kuznyecov agronómus felesége fogadta.

- Állapota rosszabbodott, éppen most gyónt meg. Ne kopogjon a csizmájával.

- Nem kopogok - felelte Ippolit Matvejevics engedelmesen. - De hát mi történt?

Kuznyecova asszony összehúzta ajkát, és a második szoba ajtajára mutatott:

- Rendkívül erős szívroham.

És nyilván valaki másnak a szavait ismételve, melyeknek súlya megnyerte tetszését, így folytatta:

- Nincs kizárva a halálos kimenetel lehetősége sem. Ma egész nap talpon vagyok. Reggel átjövök a húsbárdért, hát nagyot nézek: az ajtó nyitva, a konyhában senki, ebben a szobában szintén senki. "Nos - gondolom -, Klavgyija Ivanovna lisztért ment, hogy kalácsot süssön. Már tegnap mondta, hogy sütni akar." Tudja, hogy manapság a liszt, hacsak az ember idejekorán be nem szerzi...

Kuznyecova asszony még sokáig beszélt volna a lisztről, a drágaságról és arról, hogyan talált rá Klavgyija Ivanovnára, aki látszólag holtan feküdt a cserépkályha előtt; de a szomszéd szobából áthangzó nyögés észre térítette Ippolit Matvejevicset. Kissé megmerevedett kezével gyorsan keresztet vetett magára, és bement anyósához.

 

Madame Petuhova halála

Klavgyija Ivanovna a hátán feküdt, egyik karját tarkója alá dugva. Fején rikító, sárgabarackszínű főkötő volt; ez abban az évben jött divatba, mikor a hölgyek chanteclair-t hordtak, és az argentínai tangót kezdték táncolni.

Klavgyija Ivanovna arca ünnepélyes volt, de éppenséggel semmit sem fejezett ki. Szeme a mennyezetet nézte. - Klavgyija Ivanovna! - szólította nevén Ippolit Matvejevics.

Anyósa gyorsan mozgatni kezdte ajkát; de a megszokott trombitahangok helyett Ippolit Matvejevics most nyöszörgést hallott, halk, gyenge és olyan panaszos sóhajt, hogy szíve összefacsarodott tőle. Egy csillogó könnycsepp csordult ki váratlan sebességgel a szeméből, s mint a higany, végigpergett az arcán.

- Klavgyija Ivanovna - ismételte Vorobjanyinov -, mi történt?

Megint nem kapott választ. Az öregasszony lehunyta szemét, s kissé oldalára fordult. Kuznyecova asszony nesztelenül belépett a szobába, és kezénél fogva kivezette Ippolit Matvejevicset, mint egy kisfiút, akit mosdani visznek.

- Elaludt. Az orvos meghagyta, hogy ne zavarják. Maga, galambocskám, menjen el a gyógyszertárba, itt a recept. Aztán kérdezze meg, mennyibe kerül egy jégtömlő.

A gyógyszertár messze volt. Ippolit Matvejevics gimnazista módra öklébe szorította a receptet, és kisietett az utcára.

Már majdnem besötétedett. Az esti nap bágyadt fényében kirajzolódott Bezencsuk koporsógyártó vézna alakocskája, amint a fenyőfából ácsolt kapuhoz támaszkodva, kenyeret majszolt hagymával. Közvetlenül mellette guggolt a három "nimfa"; egy vaslábosból, kanalukat nyaldosva, hajdinakását meregettek. Ippolit Matvejevics láttára a koporsósok kiegyenesedtek, mint a katonák. Bezencsuk sértődötten rándított a vállán, és a konkurrencia felé mutatva dörmögte:

- Mindig az ember lába alatt ténferegnek; hogy a ménkű üsse meg őket!

A Sztaropanszkaja tér közepén, Zsukovszkij mellszobra alatt, élénk beszélgetés folyt Klavgyija Ivanovna súlyos betegségének hírére. Az összegyűlt polgárok egyhangú véleménye abban fejeződött ki, hogy "valamennyien oda kerülünk", és hogy "Isten adta, Isten el is veheti".

Pierre és Konsztantyin fodrász, aki egyébként szívesen válaszolt az Andrej Ivanovics megszólításra is, most sem mulasztotta el az alkalmat, hogy bizonyságát adja orvostudományi ismereteinek, amelyeket az Ogonyok című moszkvai hetilapból merített.

- A modern tudomány elérte a lehetetlent is - mondta. - Vegyük például a következő esetet: mondjuk, hogy a vendégnek pattanása támad az állán. Azelőtt vérmérgezés is előfordult, most viszont azt mondják - nem tudom, igaz-e vagy sem -, hogy Moszkvában minden egyes vendégnek külön-külön fertőtlenített pamacs jár.

A polgárok szája tátva maradt.

- Nono, Andrej, itt már egy kicsit elvetetted a sulykot. - Ki látta már, hogy minden vendégnek külön pamacsa legyen? Mi mindent ki nem találnak!

Pruszisz, valamikor proletár szellemi munkás, ma vásártéri bódés, még fel is fortyant:

- Engedje meg, Andrej Ivanovics: Moszkvában, a legutóbbi népszámlálási adatok szerint, több mint kétmillió lakos van. Eszerint hát több mint kétmillió pamacsra van szükség? Eléggé eredeti!

A beszélgetés hevesebb formákat öltött, és ördög tudja, hova fajult volna, ha az Oszipnaja utca végén fel nem tűnik Ippolit Matvejevics.

- Megint a gyógyszertárba szalad. Szóval rosszul állnak a dolgok.

- Meg fog halni az öregasszony. Bezencsuk nemhiába futkos magánkívül a városban.

- Hát az orvos mit mond?

- Az orvos! Még az egészségest is beteggé gyógyítják!

Pierre és Konsztantyin, akiben már robbanásig feszült a vágy, hogy az orvostudományok terén való járatosságát tovább fitogtassa, most újra megszólalt, félénken nézegetve maga körül:

- Ma minden erő a vörös vérsejtekben összpontosul.

E szavakkal elnémult. Elhallgattak a polgárok is, ki-ki a maga módján gondolkodva tovább a vörös vérsejt titokzatos erőiről.

S felkelt a hold, és fodormentazöld színe beragyogta Zsukovszkij kis méretű mellszobrát, amelynek bronz hátán jól látszott a krétával írt rövid, trágár szó.

A mellszobron legelőször 1897. június 15-én, a szobor leleplezését követő első éjen tűnt fel egy ilyen felírás. S akárhogy buzgólkodott is a cári rendőrség s később a szovjet rendőrség, a gyalázatos szó nap nap után pontosan újra megjelent.

A zsalugáteres faházakban már duruzsoltak a szamovárok. Itt volt a vacsora órája. A polgárok nem vesztegették tovább az időt, és szétoszlottak. Szél kerekedett.

Klavgyija Ivanovna ezalatt utolsó perceit élte. Előbb inni kért, majd azt mondta, fel kell kelnie, hogy hazahozza Ippolit Matvejevics javításba adott cipőit, majd a porra panaszkodott, amelytől szinte megfúlt, majd azt követelte, hogy gyújtsanak meg minden lámpát.

Ippolit Matvejevics, aki már belefáradt az izgalomba, egyre rótta a szobát. Kellemetlen napi gondok kínozták. Eszébe jutott, hogy előleget lesz kénytelen felvenni a segélypénztárból, hogy papért kell szaladnia, és hogy válaszolnia kell majd a rokonok részvétleveleire. Hogy elhessegesse ezeket a gondolatokat, kiment a tornácra. Bezencsuk koporsógyártó ott állt a hold zöld fényében.

- Hogyan parancsolja, Vorobjanyinov úr? - kérdezte, sapkáját melléhez szorítva.

- Úgy látszik, rákerül a sor - felelte Ippolit Matvejevics.

- Az talán áru, amit a Nimfa ad? Hogy a ménkű üsse meg! - heveskedett Bezencsuk.

- Menj a fenébe! Torkig vagyok veled!!

- Csak a bojtokról és az atlaszról szeretnék beszélni. Hogy csináljam, hogy a ménkű üsse meg? Legyen első osztályú, príma? Vagy milyen?

- Minden bojt és atlasz nélkül. Egyszerű fakoporsó. Fenyőből. Megértetted?

Annak jeléül, hogy mindent megértett, Bezencsuk ajkához emelte ujját, sarkon fordult, és tántorogva hazafelé indult. Ippolit Matvejevics csak most ébredt tudatára, hogy a koporsógyártó tökrészeg.

Ippolit Matvejevicsnek megint rendkívül kellemetlen érzése támadt. Nem tudta elképzelni, hogyan fog hazajárni a sivár, takarítatlan lakásba. Sejteni kezdte, hogy anyósa halálával eltűnnek életéből még azok az apró kényelmek és megszokások is, amelyeket nem egykönnyen sikerült megteremtenie magának a forradalom révén elvesztett nagy kényelmek és előkelő szokások helyébe. "Megnősüljek? - gondolta. - De kit vegyek el? A rendőrparancsnok unokahúgát, Varvara Sztyepanovnát, Pruszisz nővérét? Vagy talán háztartási alkalmazottat fogadjak? Még csak az kellene! Bizonyosan feljelentgetne. A zsebem látná kárát."

Az élet egyszerre koromfekete lett Ippolit Matvejevics szemében. Visszament a házba, tele méltatlankodással és utálattal az egész világ iránt. Klavgyija Ivanovna már megint eszméletén volt. Magasan feküdt a párnákon, és tisztán működő tudattal, sőt úgy rémlett, szigorúan nézett Ippolit Matvejevicsre.

- Ippolit - suttogta érthetően -, üljön le mellém. El kell mondanom valamit magának.

Ippolit Matvejevics kényszeredetten ült le, anyósa lesoványodott, bajuszos arcára függesztve tekintetét. Kísérletet tett, hogy elmosolyodjék, s néhány bátorító szót mondjon. De mosolya eltorzult, bátorító szavakat pedig nem talált. Torkából csak ügyefogyott krákogás szakadt ki.

- Ippolit - ismételte az anyós -, emlékszik a szalongarnitúránkra?

- Melyikre? - kérdezte Ippolit Matvejevics olyan kedves hangon, amellyel csupán a hozzá nagyon közelálló embereket szokta kitüntetni.

- Arra, amelyik angol bútorszövettel volt bevonva.

- Amelyik az én házamban volt?

- Igen, Sztargorodban...

- Emlékszem, egészen pontosan emlékszem... Dívány, tizenkét szék és hatlábú, kerek asztalka. Elsőrangú Gambs-bútor volt... De miért jutott az eszébe?

Klavgyija Ivanovna nem tudott válaszolni. Arca lassanként kékgálic színét vette fel. Valahogy elakadt Ippolit Matvejevics lélegzete is. Tisztán visszaemlékezett villája szalonjára, a hajlított lábú, szimmetrikusan elhelyezett diófa bútorra, a beeresztett parkettapadlóra, az ódon, barna zongorára és az előkelő rokonok fényképeire, melyek ovális, fekete keretben lógtak a falon.

Klavgyija Ivanovna most közönyös fahangon kibökte: - Az egyik szék ülésébe varrtam be a briliánsokat... - Ippolit Matvejevics az öregasszonyra sandított.

- Miféle briliánsokat? - kérdezte gépiesen, de tüstént észbe kapott. - Hát nem vitték el a házkutatáskor?

- Az egyik székbe varrtam be a briliánsokat - ismételte a vénasszony konokul.

Ippolit Matvejevics felugrott, és Klavgyija Ivanovna petróleumlámpától megvilágított kőarcába meredt. Bizonyos volt afelől, hogy anyósa nem beszél félre.

- A briliánsokat! - kiáltott fel, megrémülve hangja erejétől. - Egy székbe! Kinek volt az ötlete? Miért nem adta nekem?

- Hogyan adhattam volna magának a briliánsokat, amikor elherdálta a lányom birtokát? - válaszolta a vénasszony nyugodtan.

Ippolit Matvejevics leült, és tüstént újra felállt. Szíve hevesen hajtotta a vért teste minden részébe. Halántéka zúgott.

- De ki is vette onnan? Itt vannak magánál?

A vénasszony a fejét csóválta.

- Nem volt rá időm. Emlékszik, hogy milyen gyorsan és váratlanul kellett menekülnünk. Abban a székben maradtak, amelyik a terrakotta lámpa és a kandalló között állt.

- Hiszen ez őrület! Akárcsak a lánya! - ordította Ippolit Matvejevics teli torokból.

S már nem törődve azzal, hogy haldokló fekszik az ágyban, dübörögve hátrataszította székét, s fel-alá járkált a szobában. A vénasszony részvétlenül figyelt Ippolit Matvejevics mozdulataira.

- Képzelje csak el, hogy hová kerülhettek azok a székek! Vagy talán azt hiszi, hogy türelmesen állnak házam szalonjában, és várják, hogy eljöjjön értük?

A vénasszony nem felelt.

A csíptető leesett az anyakönyvi hivatal ingerült vezetőjének orráról, arany nyerge megcsillant a térdénél, és megkoppant a padlón.

- Micsoda?! Hetvenezer rubel értékű briliánst egy székbe dugni! Egy székbe, amelyiken nem tudni, ki ül!... - E pillanatban Klavgyija Ivanovna felsírt; és egész testével lecsúszott az ágy szélére. Karja félkört írt le, és kísérletet tett, hogy megragadja Ippolit Matvejevicset, de nyomban vissza is hullt a lila, szegett paplanra.

Ippolit Matvejevics felsikoltott félelmében, és átrohant a szomszédasszonyhoz.

- Azt hiszem, meghalt!

Kuznyecova asszony szakszerűen keresztet vetett, s férjével, a szakállas agronómussal együtt leplezetlen kíváncsisággal szaladt Ippolit Matvejevics házába. Vorobjanyinov kábultan a városi park felé indult.

Amíg Kuznyecovék és cselédjük rendbe hozták az elhunyt szobáját, Ippolit Matvejevics a parkban bolyongott, meg-megbotlott a padokban, és bokroknak nézte még a kora tavaszi szerelemtől megbűvölt párocskákat is.

Egyik kép a másikat kergette Ippolit Matvejevics fejében. Cigánykórusok énekeltek, telt keblű nőkből álló zenekarok szakadatlanul tangót húztak, látta Moszkvát télen, és izmos, fekete csődörét, amint megvetően horkant a gyalogjárókra. Sok mindenre gondolt Ippolit Matvejevics: egy narancsszínű, részegítően drága alsónadrágra, a lakájok alázatosságára és egy Cannes-i utazás lehetőségére.

Ippolit Matvejevics meglassította lépteit, és váratlanul Bezencsuk koporsógyártó testébe botlott. A mester keresztben feküdt a kerti ösvényen, és bundájába burkolózva aludt. A rúgástól felébredt, tüsszentett, és fürgén felállt.

- Ne méltóztassék nyugtalankodni, Vorobjanyinov úr - mondta szaporán, mintha egy imént megkezdett beszélgetést folytatna. - A koporsókészítés gondos munkát követel.

- Klavgyija Ivanovna meghalt - közölte a megrendelő.

- Az örök világosság fényeskedjék neki - hagyta helyben Bezencsuk. - Szóval elszenderedett az öregasszony... Az öregasszonyok mindig elszenderednek, avagy lelküket visszaadják az Úrnak. Már attól függ, milyen az öregasszony. A magáé, kis termetű lévén, csak úgy elszenderedett. De például, akik magasabbak és soványabbak, azokról azt szokták mondani, hogy "visszaadják lelküket az Úrnak".

- Hogyhogy azt mondják? Ki mondja azt?

- Hát mi mondjuk, a koporsósok. Maga például szemrevaló, jól megtermett férfi, annak ellenére, hogy sovány. Ha maga, ne adj Isten, meghalna, magáról azt mondanánk: "Ez is itthagyta az árnyékvilágot." A tekintélyesebb kereskedőembernek pedig, különösen ha első céhbeli volt, az olyannak hosszú életet rendel az Isten. De a kisebb rangú, mondjuk viceházmester, az "beadja a kulcsot", vagy a parasztról azt mondjuk: "ez is felfordult", vagy azt, hogy "kinyúlt". De a legérdekesebb, amikor egy asztalos vagy ács hal meg. Akkor azt mondjuk, hogy "ez is elment deszkát árulni". Így, ahogy mondom: "Hallottad már, hogy az is elment deszkát árulni?"

Ippolit Matvejevics megrendülten hallgatta az emberi elhalálozás ezen osztályozását, és végül megkérdezte:

- Mondd, s ha majd te halsz meg, rólad mit mondanak a koporsósok?

- Kisember vagyok én. Csak azt mondják: "Bezencsuk is elpatkolt." Mást nem is mondhatnak.

És komoran hozzátette:

- Én nem mehetek se deszkát árulni, se nem nyúlhatok ki. Ehhez kicsi a termetem. Hát akkor a koporsóval hogy leszünk, Vorobjanyinov úr? Valóban nem akar atlaszt és bojtokat?

Ippolit Matvejevics, aki újra vakító ábrándjaiba temetkezett, nem felelt és továbbment. Bezencsuk a sarkába szegődött, valamit számolgatott ujjain, és szokása szerint dünnyögött.

A hold már régen lenyugodott. Téliesen hideg volt. A tócsákat újra törékeny jégkéreg borította. A Gubernszkij elvtárs utcán, ahová kiértek, a szél a cégtáblákkal viaskodott. A Sztaropanszkaja tér felől egy lebocsátott ablakredőny dübörgésével hajtott ki sovány gebéin a tűzoltóság. A tűzoltók vászoncsizmába bújtatott lábukat lelógatva a tűzoltókocsiról, sisakos fejüket billegetve, készakarva hamisan énekeltek:

Dicsőség tűzmesterünknek,
Drága Szivattyús elvtársunknak dicsőség!

- A parancsnok fiának, Kolkának a lakodalmán mulattak - mondta Bezencsuk közönyösen, és megvakarta mellét bekecse alatt. - Hát igazán atlasz és dísz nélkül csináljam?

Ekkorára Ippolit Matvejevics már mindent eldöntött. "Elutazom - határozta el - és megtalálom. Aztán majd meglátjuk." És briliáns-ábrándjaiban még megboldogult anyósát is kedvesebbnek látta, mint az életben. Bezencsukhoz fordult:

- Az ördög bújjon beléd! Csináld atlasszal! Bojtokkal!

 

"A bűnös tükre"

Miután a haldokló Klavgyija Ivanovnát meggyóntatta, a Frol és Lavr templom papja, Fjodor Vosztrikov atya, üzleti számításokba merülve lépett ki Vorobjanyinov házából. Szórakozottan tekingetett erre-arra, és zavartan mosolyogva ment egészen lakásáig. Útja vége felé szórakozottsága olyan fokra hágott, hogy csaknem a járási vb I-es számú állami gépkocsija alá került. Mikor kivergődött a pokoli gép lila színű ködéből, teljesen elvesztette fejét, s meghazudtolva előkelő rangját és éltesebb korát, az út hátralevő részét világias félgaloppban tette meg.

A tiszteletes asszony, Katyerina Alekszandrovna, vacsorához terített. Fjodor atya azokon a napokon, amikor nem szolgáltatott esti misét, korán szeretett vacsorázni. De most, miután levetette kalapját és meleg, vattázott reverendáját, egyenesen a hálószobába sietett; ott felesége csodálkozására bezárkózott, és tompa hangon a "Méltó vagy" kezdetű templomi énekbe kezdett.

A tiszteletes asszony egy székre ereszkedett, és ijedten suttogta maga elé:

- Megint kifőzött valamit...

Fjodor atya csapongó lelke nem ismert nyugtot. Nem ismert nyugtot soha. Sem akkor, amikor a papnevelde növendéke volt, s még Fegya névre hallgatott, sem amikor már bajuszos szeminarista és Fjodor Ivanics volt. A szemináriumból később az egyetemre ment át, és három évet a jogi fakultáson töltött el, de 1915-ben, a katonai behívótól való félelmében, visszatért a papi pályára. Előbb diakónussá avatták, azután pappá szentelték fel, és N. járási székhelyre nevezték ki. És mindvégig, egyházi és polgári pályájának valamennyi szakaszán, Fjodor atya pénzsóvár maradt.

Fjodor atya egy gyertyagyárról ábrándozott.

Vastag viaszköteleket felorsózó, nagy gyári dobok látványától gyötörve, különféle terveket eszelt ki arra, hogy a Szamarában már rég kiszemelt gyáracska megvételéhez szükséges alap- és forgótőkét megszerezze.

Az ötletek váratlanul ihlették meg Fjodor atyát; tüstént kivitelükhöz is látott. Egy ízben márvány mosószappant kezdett főzni; összefőzött néhány pudnyit, de a szappan, jóllehet óriási százalékban tartalmazott zsiradékot, nem habzott, és ráadásul kétannyiba került, mint az, amit az Eke és Kalapács hozott forgalomba. A kotyvalék még sokáig puhult és avasodott utána a pitvarban, úgyhogy Katyerina Alekszandrovna nemegyszer fakadt sírásra, amikor elment mellette. Végül is kidobták a pöcegödörbe.

Egy állattenyésztési újságban Fjodor atya azt olvasta, hogy a házinyúl, melynek húsa ugyanolyan gyenge, mint a rántani való csibéé, rendkívül gyorsan szaporodik, és tenyésztése nem megvetendő hasznot hajthat a szorgalmas gazdának. Fjodor atya tüstént beszerzett egy fél tucat tenyészállatot, és két hónappal később Nyerka kutya, az udvart és házat ellepő nagy fülű lények hihetetlen sokaságától megrémülve, világgá bujdosott. N. város átkozott lakosai rendkívül maradiaknak bizonyultak, és párját ritkító egyöntetűséggel egyetlen nyulat sem vettek Vosztrikovnál. Fjodor atya ezért - a papnéval folytatott előzetes megbeszélések alapján - elhatározta, hogy étrendjét házinyúllal fogja változatossá tenni, amelynek húsa ízletesebb a csirkehúsnál. Házinyúlból készítettek pecsenyét, rostélyost, vagdalt húst, házinyulat főztek levesben, tálaltak fel vacsorára hidegen, és sütöttek be kenyértésztába. Ámde mindez az igyekezet meddő maradt. Fjodor atya kiszámította, hogy ha kizárólagos nyúltáplálékra térnek is át, a család egy hónap alatt legfeljebb negyven állatot fogyaszthat el, amivel szemben a havi szaporulat kilencven darab, s ez a szám még hónapról hónapra, mértani arányban növekszik.

Ekkor Vosztrikovék arra a gondolatra jutottak, hogy kosztadással próbálkoznak meg. Fjodor atya gondosan kivágott kockás papírra, tintaceruzával egész este hirdetéseket írt, amelyekben friss vajjal készített ebédkosztot ajánlott. A hirdetés ezekkel a szavakkal kezdődött: "Olcsó és ízletes." A papné színültig töltött csirizzel egy zománcozott tálacskát, Fjodor atya pedig késő este kiragasztotta a hirdetéseket az összes távírópóznákra és a szovjethivatalok közelébe.

Az új ötletnek nagy sikere volt. Már a legelső napon heten jelentkeztek, köztük a katonai nyilvántartó előadója, Bengyin, és a városrendészeti alosztály vezetője, Kozlov, akinek ügybuzgóságából rombolták le nemrég a székhely egyetlen ősi emlékművét, az Erzsébet-korabeli diadalívet, minthogy véleménye szerint az utcai forgalmat akadályozta. Az ebéd valamennyiüknek nagyon ízlett. Másnap tizennégy ember jelent meg. Arra sem maradt elegendő idő, hogy a bőrt a nyulakról lehúzzák. Egész héten keresztül pompásan ment a dolog, és Fjodor atya már egy motor nélküli kis szűcsüzem alapításáról gondolkodott, amikor egy teljességgel előreláthatatlan eset következett be.

Az Eke és Kalapács fogyasztási szövetkezetet, amely áruleltározás miatt három hétig zárva volt, újra megnyitották. Az elárusítók, az erőlködéstől lihegve, egy hordó rothadt káposztát gurítottak ki a Fjodor atyáéval közös hátsó udvarba, hogy ott a pöcegödörbe fordítsák. A pikáns illattól csábított nyulak a gödörhöz sereglettek, s másnap reggel dögvész ütött ki közöttük. A dögvész mindössze három órát dühöngött, de elpusztította a kétszáznegyven tenyészállatot és az egész, megszámlálhatatlan utódsereget.

A lesújtott Fjodor atya két álló hónapra magába temetkezett, és csak most nyerte vissza életkedvét, amikor Vorobjanyinov házából hazaért, és felesége bámulatára a hálószobába zárkózott. Minden arra vallott, hogy Fjodor atyát új gondolat szállta meg, és betöltötte egész lényét.

Katyerina Alekszandrovna horgasra görbített ujjával bekopogott a hálószoba ajtaján. Feleletet nem kapott, csak az ének erősbödött. A következő percben az ajtó kissé kinyílt, s a résben megjelent Fjodor atya leányos pírban játszó arca.

- Add csak ide gyorsan az ollót, anya - szólt Fjodor atya szaporán.

- És a vacsora?

- Jó, jó. Majd aztán.

Fjodor atya elkapta az ollót, ismét bezárkózott, és az összekarcolt keretű, ovális falitükörhöz lépett.

A tükör mellett függött A bűnös tükre, ez a középkori kép, csinos, kézi festésű réznyomatban. A bűnös tükre a házinyulakkal való sikertelenség után különösképp megvigasztalta Fjodor atyát, hiszen világosan rámutatott minden földi dolog mulandóságára. A felső sorban négy rajz sorakozott, ezzel a lelket erősítő, jelentőségteljes, egyházi ószláv szöveggel: "Sém imádkozik, Hám gazdálkodik, Jáfet uralkodik. A halál előtt mindenki egyenlő." A halál kaszával, homokórával és szárnyasan volt ábrázolva. Olyan volt, mintha művégtagokból állították volna össze, szélesre terpesztett lábbal állt egy kopár dombvidéken, s egész megjelenésével azt bizonygatta, hogy a nyulakkal történt kudarc lényegében apróság.

Most a "Jáfet uralkodik" rész felelt meg legjobban Fjodor atya lelkiállapotának; ez a kép egy kis teremben trónoló, nagy szakállú, kövér, gazdag embert ábrázolt.

Fjodor atya elmosolyodott, figyelmesen nézegette magát a tükörben, és nyírni kezdte előírásos, papi szakállát. A szőr a földre szóródott, az olló csattogott, és öt perc múlva Fjodor atya megbizonyosodott afelől, hogy szakállnyíráshoz egyáltalán nem ért. Szakálla féloldalas lett, megütközést keltő, sőt gyanús.

Fjodor atya egy darabig még elbíbelődött a tükör előtt, majd mérges lett, behívta feleségét, s az ollót átnyújtva, ingerülten rászólt:

- Segíthetnél, mamus. Sehogy sem tudok rendbe jönni a szőrzetemmel.

A mamus szeme tágra meredt az álmélkodástól.

- Mit tettél magaddal? - sikerült végül kinyögnie.

- Semmit sem tettem. Megnyiratkoztam. Segíts, légy szíves. Itt mintha ferdére vágtam volna...

- Istenkém - aggódott a papné, Fjodor atya fürtjeinek támadva -, csak nem az új egyházhoz akarsz átpártolni?

Fjodor atya megörült a beszéd e fordulatának.

- Miért ne pártoljak át az új egyházhoz, mama? Az új egyházhoz tartozók talán nem emberek?

- Emberek, természetes, hogy emberek - hagyta rá a papné csípősen. - Már hogyne lennének azok: illúziókat kergetnek, tartásdíjat fizetnek...

- Akkor hát én is illúziókat fogok kergetni.

- Csak tessék, kergess.

- Kergetek is.

- Célhoz is érsz. Nézd meg magad a tükörben.

És valóban: Fjodor atyára élénk, fekete szemű arc nézett vissza, rövid, vad szakállal és furán hosszú bajusszal.

Hogy arányos méretre igazítsák, hozzáfogtak a bajusz megnyirbálásához.

Az ezután bekövetkező események még jobban meglepték a papnét. Fjodor atya közölte vele, hogy aznap este üzleti ügyekben elutazik, és azt kívánta, hogy szaladjon át fivéréhez, a pékhez, és kérje tőle kölcsön egy hétre bárányprém galléros télikabátját és barna, kacsacsőrű sapkáját.

- Nem megyek! - jelentette ki a papné, és sírva fakadt. Fjodor atya félórán keresztül fel-alá járt a szobában, és hetet-havat összebeszélt, rémületbe ejtve feleségét megváltozott arcával. A papné előtt csak egy dolog volt világos: Fjodor atya minden ok nélkül megnyiratkozott, egy bolond sipkában isten tudja, hová elutazik, és őt faképnél hagyja.

- Nem hagylak faképnél - erősítgette Fjodor atya -, nem hagylak faképnél; egy hét múlva megint itthon vagyok. Az embernek csak akadhat valami teendője. Akadhat vagy nem akadhat?

- Nem akadhat - felelte a papné.

Fjodor atya, aki oly szelíd volt a felebarátaival való érintkezésben, még az asztalra is kénytelen volt ráverni öklével. Bárha óvatosan és ügyetlenül verte az asztalt, minthogy ezt eleddig még sohasem tette meg, a papné mégis nagyon megijedt, és nyakába vetve kendőjét, elszaladt fivéréhez polgári öltözetért.

Amikor magára maradt, Fjodor atya egy percig elgondolkodott. "Az asszonynak is nehéz" - mormolta fogai közt, és az ágy alól egy vaspántos kis koffert húzott elő. Ilyen kis koffereket látunk a legtöbb vöröskatonánál. Csíkos papírbélésük van, amelyen Bugyonnij elvtárs arcképe díszeleg vagy egy Strand-cigarettadoboz fedele, rajta három szépség, akik az apró kaviccsal felszórt batumi parton heverésznek. Vosztrikovék kis koffere, Fjodor atya bosszúságára, ugyancsak képekkel volt teleragasztva, de e képek közt nem volt sem Bugyonnij, sem a három batumi szépség. A papné a koffer egész belsejét Az 1914-es háború krónikája című folyóiratból kivágott fényképekkel tapétázta ki. Ott volt "Przemysl bevétele" és "Meleg ruha kiosztása a katonák közt a lövészárokban" és... ki tudná felsorolni, mi még.

Kirakva a padlóra a felül fekvő könyveket: Az orosz zarándok című lap teljes 1903-as évfolyamát, a vaskos Egyházszakadás történeté-t és az Oroszok Olaszországban című füzetkét, amelynek fedele a füstölgő Vezúvot ábrázolta, Fjodor atya benyúlt a koffer legfenekére, és kiráncigálta felesége régi, elnyűtt pongyoláját. A kofferből hirtelen kiáradó naftalinszagtól összehunyorította szemét, majd a csipkékbe belegabalyodva, előkotort a pongyolából egy nehéz vászonkolbászt. A kolbász húsz darab arany tízrubelest rejtegetett: mindazt, ami Fjodor atya kereskedelmi kalandjaiból megmaradt.

Szokott kézmozdulattal kissé felhúzta reverendáját, és a kolbászkát csíkos nadrágja zsebébe dugta. Aztán a komódhoz lépett, és egy cukorkásdobozból ötven rubelt vett ki, három- és ötrubeles bankjegyekben. A dobozban még maradt húsz rubel.

- A háztartásra elég - döntötte el.

 

Távoli vándorlások múzsája

Egy órával az esti személyvonat indulása előtt, rövid, alig térden alul érő télikabátban és fonott kosárkával a kezében, Fjodor atya sorban állt a pénztárnál, és félénken pislogatott a bejárat felé. Attól tartott, hogy felesége, tilalma ellenére, kijön a pályaudvarra búcsúzkodni, s akkor Pruszisz, a vásártéri bódés, aki a büfében ült és az adóellenőrt traktálta sörrel, tüstént felismeri. Fjodor atya csodálkozva és szégyenkezve nézegette világi pillantásoknak szabadon kitett csíkos nadrágját.

A beszállás a megszokott botrányok között játszódott le. Az utasok, hétrét görbedve óriási zsákjaik súlya alatt, ide-oda futkostak a személyvonat fejétől a farkáig, és vissza, a farkától a fejéig. Fjodor atya fejvesztetten futkosott a többiekkel együtt. Ő is rimánkodva beszélt a kalauzokkal, ő is attól félt, hogy a pénztárostól "rossz" jegyet kapott, s csak mikor végül beengedték az egyik kocsiba, akkor tért vissza szokott nyugalma, sőt derűje.

A mozdony öblösen felbúgott, a vonat megindult, és elvitte Fjodor atyát az ismeretlen messzeségbe, titokzatos, de nyilván nagy haszonnal kecsegtető üzleti vállalkozás reményében.

Érdekes dolog ez a "kisajátított terület". Ha belejut, még a legközönségesebb polgárban is valami munkadüh ébred fel, és gyorsan átalakul: vagy utassá vagy küldeménycímzetté vagy egyszerűen jegy nélküli csavargóvá, aki megkeseríti a kalauzok és a peronellenőrök életét és szolgálati tevékenységét.

Attól a pillanattól fogva, hogy a polgár "kisajátított területre" lép, amelyet dilettáns módon pályaudvarnak vagy állomásnak nevez, élete éles változáson megy át. Tüstént elébe ugranak a Jermak Tyimofejevicsek, fehér kötényben, nikkelezett bádoglappal a szívükön, és szolgálatkészen megragadják poggyászát. Ettől a pillanattól fogva a polgár már nem önmagáé. Már utas, és teljesíteni kezdi az utas valamennyi kötelességét. E kötelességek bonyolultak, de kellemesek.

Az utas nagyon sokat eszik. Közönséges halandók éjjel nem esznek, de az utas éjszaka is eszik. Fogyaszt sült csirkét, amely drága a zsebének, és kemény tojást, ami árt a gyomrának, és olajbogyót. Amikor a vonat váltón robog át, a polcokon összeverődik a számtalan teáskanna, és ugrándoznak a papírba csavart szárnyasok, melyeknek combjait már tövestül kitépték az utasok.

De az utasok mindezt nem veszik észre. Anekdotákat mesélgetnek. Rendszerint minden három percben az egész kocsi hempereg a nevetéstől. Aztán csönd áll be, s egy bársonyos hang belefog a következő viccbe:

- Az öreg zsidó haldoklik. Ott állnak felesége, gyermekei. "Hát Monya itt van?" - kérdi alig hallhatóan a zsidó. "Itt van." "Hát Brana néni eljött?" ".Eljött." "Hát Izsák?" "Izsák is itt van." "És a gyerekek?" "Itt van valamennyi." "Ojvé! Akkor ki van a boltban?!"

Ugyanebben a percben a teáskannák csörömpölni kezdenek, és a mennydörgő kacagástól felijedt csirkék ide-oda röpködnek a felső polcokon. De az utasok ezt nem hallják és nem látják. Mindegyiknek a begyében egy dédelgetett anekdota lapul, amely türelmetlenül vár a sorára. Az új szereplő könyökkel taszigálja szomszédjait, és rimánkodva kiabál: "Ismerik azt, hogy...", s amikor nagy nehezen magára vonta a figyelmet, elkezdi:

- Egy zsidó hazajön, s lefekszik felesége mellé aludni. Egyszerre csak hallja, hogy az ágy alatt mocorog valaki. A zsidó az ágy alá dugja kezét, és megkérdi: "Te vagy az, Bobi?" Bobi megnyalja a kezét, és azt feleli: "Én vagyok."

Az utasoknak az oldaluk fáj a kacagástól, a sötét éjjel betakarja a mezőket, csapongó szikrák röpködnek a mozdony kürtőjéből, s a világító, zöld szemüveges, karcsú szemaforok, a vonat fölött elnézve, szabályos egymásutánban suhannak tova.

Érdekes dolog ez a "kisajátított terület". A szélrózsa minden irányában hosszú, nehéz távolsági vonatok futnak. Mindenfelé nyitva az út. Mindenütt zöld fény világít: a vonal szabad. A sarki expressz Murmanszk felé kapaszkodik. Az I-es számú expressz kígyózva robog ki a Kurszki pályaudvarról, utat vág Tiflisz felé. A távol-keleti gyors végigkanyarog a Bajkál mellett, teljes sebességgel száguld a Csendes-óceánhoz.

A távoli vándorlások múzsája csábítja az embert. Fjodor atyát már kiragadta csendes járási fészkéből, s ki tudja, hogy melyik kormányzóságba sodorja. Már Ippolit Matvejevics Vorobjanyinov, hajdani nemesi marsall - ma anyakönyvi hivatalfőnök -, is fel van zaklatva énje legmélyén, és ördög tudja, miben töri a fejét.

Az emberek bebarangolják az országot. Az egyik szolgálati helyétől tízezer kilométerre talál magának tündérszép menyasszonyt. A másik, kincseket hajhászva, otthagyja a posta- és távíróhivatalt, s mint egy diák szalad az Aldan folyóhoz. A harmadik pedig szépen otthon csücsül, szerelmetesen simogatva kifejlődött sérvét, és Szakasz gróf műveit olvasgatja, melyeket öt kopejkáért vásárolt egy rubel helyett.

Két nappal a temetés után, amelynek lebonyolítását Bezencsuk koporsógyártó szeretetreméltóan magára vállalta, Ippolit Matvejevics elment hivatalába, s a ráháramló kötelezettségeket ellátva, saját kezűleg jegyezte be az ötvenkilenc éves, háztartásbeli, pártonkívüli, nemes, Sztargorod kormányzósági születésű, N. járási székhelyi lakos, Klavgyija Ivanovna Petuhova halálát. Azután kétheti törvényes szabadságot kért, felvette a szabadság idejére járó negyven rubel fizetést, elbúcsúzott hivatalnoktársaitól, és hazafelé indult. Útközben betért a gyógyszertárba.

A patikussegéd, Leopold Grigorjevics, akit családtagjai és barátai Lipának hívtak, a vörös, lakkozott pult mögött állt, tejszínű méregedényektől környékezve, és idegesen ajánlgatott a tűzoltóparancsnok sógornőjének egy tégely Angot-krémet, "lesülés és szeplő ellen; a bőrt vakító fehérré teszi". A tűzoltóparancsnok sógornője ellenben aranyszínű Rachel-púdert kért, amely "a testnek természetes módon elérhetetlen, egyenletes barna színt kölcsönöz". Minthogy a gyógyszertárban csak Angot-krém volt, e két, annyira ellentétes parfümériatermék harca már félórája tartott. A győztes mégis Lipa maradt, aki a tűzoltóparancsnok sógornőjének egy ajakkenőcsöt és egy "poloskafőzőt" varrt a nyakába: olyan műszert, amely a teafőző alapelvére épült, de külsőre öntözőkannához hasonlított.

- Mit parancsol?

- Hajszert.

- Növesztésre, hullasztásra, festésre?

- Dehogyis növesztésre - mondta Ippolit Matvejevics -, festésre.

- Pompás hajfestőszerünk van: Titanic. A vámházból kaptuk. Csempészáru. Nem mossa le sem hideg, sem meleg víz, sem szappanhab, sem petróleum. Radikális fekete szín. Fél évre elegendő üveg három rubel tizenkét kopejka. Mint jó ismerősnek ajánlom.

Ippolit Matvejevics megforgatta kezében a négyszögletes Titanic-üveget, sóhajtva megnézte címkéjét, és kiszámolta a pénzt a pultra.

Ippolit Matvejevics hazament, és utálkozva locsolta meg fejét és bajuszát Titanickal. A lakás bűzleni kezdett.

Ebéd utánra a bűz eloszlott, a bajusz megszáradt, összetapadt, és alig volt szétfésülhető. A radikális fekete szín kissé zöldes árnyalatúnak bizonyult, de másodszori festésre már nem volt idő.

Ippolit Matvejevics kivette anyósa dobozából az előző nap megtalált ékszerjegyzéket, megszámlálta egész készpénzét, bezárta a lakást, a kulcsot eltette a hátsó zsebébe, felült a 7-es számú gyorsított személyvonatra, és elutazott Sztargorodba.

 

A nagy kombinátor

Fél tizenkettőkor, északnyugat felől, Csmarovka falu irányából, egy fiatal, huszonnyolc éves férfi jött be Sztargorodba. Egy suhanc szaladt utána.

- Bácsi! - kiabálta vidáman. - Adj tíz kopejkát!

A fiatalember kivett zsebéből egy átmelegedett almát, és a suhancnak nyújtotta, de az nem tágított. Erre a gyalogos megállt, gúnyosan végigmérte a gyerkőcöt, és halkan megkérdezte:

- Talán a lakásom kulcsát is akarod, ahol a pénz hever?

A felsült fickó átlátta igényei teljes eredménytelenségét, és eltakarodott.

A fiatalember hazudott: nem volt sem pénze, sem lakása, ahol pénze heverhetett, sem kulcsa, amellyel a lakást kinyithatta volna. Még csak felöltője sem volt. A fiatalember derékba szabott, zöld kabátban jött be a városba. Izmos nyakán régi gyapjúsálat tekert körül többszörösen, lábán narancsszínű, antilop betétes lakkcipő volt. Zokni a cipőből hiányzott. Kezében barométert tartott.

- Ó, bajadérom, ti-ri-rim, ti-ri-ram! - kezdte dudorászni, a vásártérhez közeledve.

Itt sok dolga akadt. Befurakodott az ócskaárusok közé, maga elé állította a barométert, és komoly hangon kiabálta:

- Kinek kell barométer? Barométer olcsón eladó! Küldöttségek és nőszervezetek részére árengedmény.

A váratlan kínálat sokáig nem szült keresletet. A háziasszony-küldöttségek jobban érdeklődtek a hiánycikkek iránt, és a textiles sátrak körül tolongtak. A barométer eladója mellett már két ízben elsétált a Sztargorod kormányzósági bűnügyi nyomozó hatóság detektívje. Minthogy azonban a műszer semmilyen tekintetben sem hasonlított a Vajközpontból előző nap ellopott írógéphez, a detektív megunta, hogy szemével tovább is mágnesezze a fiatalembert, és odábbállt.

Mire dél lett, egy lakatos megvette a barométert három rubelért.

- Magától mér - mondta a fiatalember, átadva a szerszámot a vevőnek -, csak legyen mit mérni.

Miután a ravasz mérőeszközön túladott, a vidám fiatalember megebédelt az "Ízes sarok" vendéglőben, és elindult a város megtekintésére. Végigment a Szovjet utcán, kiért a Vöröskatona (azelőtt Nagy Puskin) utcára, átvágott a Szövetkezet utcán, és megint a Szovjet utcában találta magát. De ez már nem az a Szovjet utca volt, amelyen az előbb végigment: a város két Szovjet utcával büszkélkedett. A fiatalember csodálkozva folytatta útját, mígnem a Lénai események (hajdani Gyenyiszov) utcába ért. A 28-s számú, szép, kétemeletes villa előtt, amely "Sz. Sz. Sz. R., O. Sz. F. Sz. K., Sztargorod Kormányzóság népjóléti osztályának 2-es sz. szociális otthona" felírást viselt, a fiatalember megállt, hogy tüzet kérjen az öreg házmestertől, aki a kapu melletti kőpadon üldögélt.

- Mondd csak, apuskám - kérdezte, miután rágyújtott -, vannak a városotokban eladó lányok?

A házmester csöppet sem csodálkozott.

- Van, akinek a számára egy kanca is menyasszony - felelte, szívesen elegyedve beszélgetésbe az idegennel.

- Több kérdésem nincs - mondta rá gyorsan a fiatalember.

És tüstént új kérdést tett fel:

- Egy ilyen házban sincs menyasszony?

- A mi aráinkat régóta lámpással keresik a másvilágon - viszonozta a házmester. - Ez itt állami szegényház: vénasszonyok kapnak benne teljes ellátást.

- Értem. Szóval olyanok, akik még a történelmi materializmus előtt születtek?

- Szent igaz. Akkor születtek, amikor születtek.

- Aztán mi volt ebben a házban a történelmi materializmus előtt?

- Mikor volt az?

- Hát a régi rendszer alatt.

- A régi rendszer alatt a gazdám lakott itt.

- Burzsuj volt?

- Magad vagy burzsuj. Nem burzsuj volt, hanem nemesi marsall.

- Szóval proletár?

- Magad vagy proletár! Megmondtam: marsall.

Isten tudja, meddig folytatódott volna még a társalgás az okos házmesterrel, akinek ily hiányos ismeretei voltak a társadalom osztálytagozódásáról, ha a fiatalember rá nem szánja magát, hogy egyenesen a dolgára térjen.

- Hallod-e, öregapám - mondta -, nem volna rossz egy kis itóka.

- Ha meghívsz...

Eltűntek egy órára, mikor pedig visszatértek, a házmester már a legodaadóbb barátja volt a fiatalembernek.

- Akkor hát nálad töltöm az éjszakát - mondta az új barát.

- Felőlem egy egész életre is maradhatsz.

Miután ily gyorsan célt ért, a vendég fürgén lement a házmesterlakásba, levetette narancsszínű cipőjét, és kinyújtózott a padon, másnapi haditervét mérlegelve.

A fiatalembert Osztap Bendernek hívták. Életrajzából rendszerint csak egyetlen részletet volt hajlandó elárulni: "Apám - szokta mondani - török alattvaló volt." A török alattvaló fia sokszor cserélt már életében foglalkozást. Eleven vérmérséklete megakadályozta abban, hogy egyetlen dolognak szentelje magát, és állandóan ide-oda dobálta az országban. Most éppen Sztargorodba vetette, zokni nélkül, kulcs nélkül, lakás nélkül és pénz nélkül.

Amint ott feküdt a bűzösen meleg házmesterfülkében, pályafutásának két lehetséges változatát csiszolgatta elméjében.

Vagy többnejű lesz, és nyugodtan utazgat városból városba, nem feledve magával vinni az ügyeletes feleségtől birtokba vett értéktárgyakat tartalmazó, új bőröndöt. Vagy holnap elmegy a sztargorodi gyermeksegélyezési bizottsághoz, és terjesztésre felajánlja még meg nem festett, de zseniálisan elgondolt képét: "A bolsevikok levelet írnak Chamberlainnek" (Repin népszerű festménye nyomán, melynek címe: A zaporozsjeiek levelet írnak a szultánnak). Siker esetén ez a változat négyszáz rubelt hozhat.

Osztap mindkét változatot legutóbbi moszkvai tartózkodása alatt eszelte ki. A többnejűségi változat az egyik esti lapban olvasott törvényszéki riport hatása alatt született meg, amelyből kitűnt, hogy egy többnejű házasságszédelgő mindössze kétévi büntetést kapott, magánzárka nélkül. A második számú változat viszont akkor fogant meg Bender fejében, amikor egy visszatérő jeggyel besurrant a Forradalmi Művészszövetség kiállítására.

Mindkét tervnek azonban voltak hiányosságai is. Házasságszédelgő pályára lépni egy remek almásszürke öltöny nélkül teljesen lehetetlen. Emellett legalább tíz rubelnek is kellett volna a zsebében lennie, reprezentálás és csábítás céljaira. Igaz ugyan, hogy megnősülhetett tábori zöld ruhájában is, minthogy férfias ereje és szépsége teljességgel ellenállhatatlan hatást gyakorolt a férjhez adandó kisvárosi Margitokra, de ez, Osztap szavaival élve, "hitvány minőség, piszkos munka" lett volna. A képpel ugyancsak nem volt minden rendben: tisztára technikai nehézségek is felmerülhettek. Megteheti-e, hogy Kalinyin elvtársat süvegben és fehér nemezköpenyben festi le, Csicserin elvtársat pedig övig meztelenül? Szükség esetén, persze, megfestheti az összes szereplőket hétköznapi öltözékükben is, de ez már nem az igazi.

- Nem lenne olyan hatásos! - gondolkodott Osztap fennhangon.

Most eszmélt rá, hogy a házmester már régóta lelkesen beszél valamiről. Kitűnt, hogy a ház hajdani gazdájával kapcsolatos emlékeinek adta át magát.

- A rendőrfőnök tisztelgett előtte... Elébe járulsz, tegyük fel, újévi gratulációval: három rubelt ad... Húsvétra, mondjuk: megint három rubelt. Felköszöntöd neve napán... Csak köszöntési borravalókból összegyűlik tizenöt rubel évente... Még azt is megígérte, hogy érmet szerez. "Azt akarom - mondja -, hogy a házmesteremnek érme legyen." így is mondta: "Vedd úgy, Tyihon, mintha már a melleden fityegne az érem."

- Nos és adtak?

- Várj csak... "Olyan házmester, akinek érme nincs mondja -, nekem nem kell." Szentpétervárra utazott az érem miatt. Bevallom, nem sikerült a dolog. A hivatalnok uraknak nem akaródzott. "A cár - mondja - külföldre utazott; most nem lehet." Rám parancsolt, hogy várjak. "Te csak várj, Tyihon - mondja -, nem maradsz érem nélkül..."

- No és az uraddal mi történt, lepuffantották? - kérdezte váratlanul Osztap.

- Senki sem puffantotta le. Önként elutazott. Minek is ült volna itt, katonákkal a nyakán?... Hát manapság adnak még érmet házmesterszolgálatért?

- Adnak. Kijárhatom neked.

A házmester tisztelettel nézett Benderre.

- Nem lehetek el érem nélkül. Már ilyen a szolgálatom.

- Hát aztán hová utazott el az urad?

- Ki tudja? Azt beszélték, hogy Párizsba.

- Ah, fehér akácfa, szép az emigrácia! Szóval emigráns?

- Emigráns vagy te!... Párizsba utazott, mondják. A házat meg kisajátították a vénasszonyok számára. Nekik ugyan gratulálhatsz mindennap, egy garast se kapsz!... Hej, igazi úr volt!...

E pillanatban megszólalt a rozsdás csengő az ajtó fölött. A házmester nyögve az ajtóhoz csoszogott, kinyitotta, s álmélkodva visszatántorodott. A legfelső lépcsőfokon Ippolit Matvejevics Vorobjanyinov állt, fekete bajusszal és fekete hajjal. Szeme háború előtti fénnyel csillogott a csíptető mögött.

- Nagyságos úr! - ordított föl Tyihon szenvedélyesen. - Párizsból!

Ippolit Matvejevics, megzavarodva attól, hogy a házmesterfülkében egy idegen meztelen, lila talpa kandikál ki az asztal széle mögül, megtorpant, és már menekülni akart, de Osztap Bender fürgén felugrott, és mélyen meghajolt előtte.

- Bár nem vagyunk Párizsban: legyen szerencsénk kunyhónkban.

- Adj' isten, Tyihon - mondta Ippolit Matvejevics kényszeredetten. - Szó sincs róla, hogy Párizsból érkezem; mi is jutott az eszedbe?

Osztap Bender azonban, akinek hosszú, kifinomult orra megszimatolta a sült szagát, még mukkanni sem hagyta a házmestert.

- Nagyon helyes - szólt hunyorgatva -, ön nem Párizsból érkezett. Természetesen Kologrivból jött, hogy meglátogassa nagyanyját...

Ezzel gyengéden átölelte, s az ajtón kívül tette a csodálkozásában száját tátó házmestert, úgyhogy mire az feleszmélt, csak annyit tudott, hogy a gazdája megérkezett Párizsból, hogy őt, Tyihont, kiakolbólították a lakásából, és hogy bal markában egy papírrubelt szorongat.

Miután gondosan bereteszelte az ajtót Tyihon mögött, Bender Vorobjanyinov felé fordult, aki még mindig a szoba közepén állt.

- Legyen nyugodt - mondta -, minden rendben van. Nevem Bender! Talán már hallotta?

- Nem hallottam - felelte Ippolit Matvejevics idegesen.

- Hát persze; hogyan is hallhatta volna Párizsban Osztap Bender nevét? Meleg van most Párizsban? Szép város. Egyik unokanővérem ott van férjnél. Nemrég egy selyem zsebkendőt küldött ajánlott levélben...

- Micsoda badarság! - kiáltott fel Ippolit Matvejevics. - Miféle zsebkendőkről fecseg összevissza? Nem Párizsból jöttem, hanem...

- Pompás, kitűnő! Morsanszkból.

Ippolit Matvejevics, aki még sohasem akadt össze olyan temperamentumos fiatalemberrel, mint Bender, kezdte rosszul érezni magát.

- Akkor hát megyek - mondta.

- Hová? Felesleges sietnie. A GPU magától idejön.

Ippolit Matvejevics nem talált szavakat. Kigombolta kifényesedett bársonygalléros télikabátját, és barátságtalan tekintetet vetve Benderre, leült a padra.

- Nem értem önt - mondta csüggedten.

- Nincs benne semmi borzasztó. Mindjárt meg fog érteni. Egy pillanat.

Osztap felhúzta csupasz lábára narancsszínű cipőjét, néhányszor fel-alá járt a szobában, és megkérdezte:

- Melyik határon át jött? A lengyelen? A finnen? A románon? Drága élvezet, minden bizonnyal. Egyik ismerősöm nemrég keresztülment a határon; Szlavutában lakik, a mi oldalunkon, feleségének szülei pedig a túlsó oldalon. Családi ügyből kifolyólag összeveszett a feleségével. Az asszony könnyen sértődő famíliából való. Férje arcába köpött, és átlógott a határon a szüleihez. Ez az én ismerősöm három napig ült otthon egyedül, és látja, hogy rosszul áll a szénája; ebéd nincs, a szoba piszkos, elhatározta hát, hogy kibékül. Éjjel kiosont a faluból, és átment a határon az apósához. A határőrök azonban elfogták, bekísérték, hat hónapra bedutyizták, utána pedig kizárták a szakszervezetből. Azt mondják, hogy a felesége, az ostoba liba, most visszaszökött, és hordja neki a kosztot a börtönbe... Ön is a lengyel határon jött át?

- Becsületszavamra - hebegte Ippolit Matvejevics azzal az érzéssel, hogy váratlanul függő helyzetbe került a közlékeny fiatalemberrel szemben, aki a briliánsok felé vezető útján elébe toppant -, becsületszavamra szovjetorosz alattvaló vagyok. Végtére is meg tudom önnek mutatni a személyi igazolványomat...

- A nyugat-európai nyomdatechnika mai fejlettsége mellett egy szovjet személyi igazolványt előállítani olyan semmiség, hogy nevetséges beszélni róla... Egyik ismerősöm annyira vitte, hogy egyenesen dollárokat nyomott. Pedig tudja, ugyebár, hogy milyen nehéz az amerikai dollárokat hamisítani? A papírban szivárványszenű hajszálerek vannak; nagy szakértelem kell hozzá. Ismerősöm sikerrel helyezte el az árut a moszkvai feketepiacon; aztán kiderült, hogy nagypapája, egy közismert valutaüzér, ugyanazt felvásárolta Kijevben, és teljesen tönkrement, mert a dollárok mégiscsak hamisnak bizonyultak. Ily módon a személyi igazolványával ön is megjárhatja.

Ippolit Matvejevics, bármennyire dühöngött is önmagára amiatt, hogy a briliánsok lendületes kutatása helyett itt ül egy bűzlő házmesterszobában, és egy arcátlan fickó locsogását hallgatja ismerősei sötét dolgairól, mégsem tudta rászánni magát, hogy elmenjen. Megrémült, mikor arra gondolt, hogy az ismeretlen fiatalember kifecsegheti városszerte, hogy a hajdani marsall megérkezett. Akkor aztán mindennek vége, sőt talán még le is ültetik.

- Azért ne mondja el senkinek, hogy látott... - szólt kérlelve. - Valóban azt gondolhatják, hogy emigráns vagyok.

- Lám! Ez aztán kongeniális! Mindenekelőtt az aktíva: adva van egy emigráns, aki visszatért szülővárosába. A passzíva: az emigráns fél, hogy a GPU kezére kerül.

- De hiszen ezerszer megmondtam önnek, hogy nem vagyok emigráns.

- Hát akkor kicsoda? Miért utazott ide?

- N. városból jöttem, egy bizonyos ügyben.

- Milyen ügyben?

- Nos, hát személyes ügyben.

- És ezek után még azt mondja, hogy nem emigráns?... Egyik ismerősöm hazajött...

Ippolit Matvejevics, akit kétségbe ejtettek a Bender ismerőseiről szóló történetek, belátta, hogy az ismeretlen fiatalembert képtelen meggyőzni, és belenyugodott sorsába.

- Jól van - mondta -, mindent meg fogok magyarázni önnek.

"Végtére is segítőtárs nélkül nehezen menne a dolog - gondolta -, a fickó pedig minden hájjal megkent gazembernek látszik. Még hasznomra is lehet."

 

A briliáns-füst

Ippolit Matvejevics levette fejéről foltos nemezkalapját, szétkefélte bajuszát, amelyből a fésű érintésére egész elektromos szikrakéve pattant ki, és megköszörülve torkát, eltökélten elmondta Osztap Bendernek, az útjába kerülő első jöttmentnek mindazt, amit a briliánsokról haldokló anyósa szavaiból tudott.

Elbeszélése közben Osztap fel-felugrott helyéről, és a vaskályha felé fordulva, lelkesülten kiáltozott:

- A jég megtört, tekintetes esküdtszék! A jég megtört!

Egy óra múlva pedig mindketten a bicegő asztalka mellett ültek, és összedugott fejjel olvasták az ékszerek hosszú jegyzékét, amelyek valaha az anyós ujjait, nyakát, fülét, keblét, haját díszítették.

Ippolit Matvejevics, meg-megigazítva az orrán táncoló csíptetőt, nyomatékkal beszélte:

- Három gyöngysor... Jól emlékszem. Kettő negyven-negyven szemmel, egy pedig, a hosszabb, száztíz szemmel. Egy briliáns nyaklánc... Klavgyija Ivanovna azt mondta, hogy négyezret ér, antik munka...

Ezután következtek a gyűrűk: nem vásári és olcsó jegygyűrűk, hanem vékonyak, könnyűek, tiszta fényű, szikrázó briliánsokkal; nehéz, vakító függők, amelyek szivárványszínű tüzet ontottak a kis női fülre; kígyó alakú karkötők, smaragd pikkelyekkel; brosstű, amelyre ötszáz gyeszjatyina termése ment rá; gyöngy nyakék, amilyet csak egy híres operettprimadonna szerezhetett; és mindennek koronájaként egy negyvenezer rubeles diadém.

Ippolit Matvejevics körülnézett. A nyomorúságos házmesterszoba sötét szögleteiben smaragdszínű tavaszi fény lángolt és reszketett. A mennyezet alatt briliáns-füst úszott. Gyöngyszemek gurultak az asztalon, és peregtek a padlóra. A szobában drágakő-délibáb tükröződött.

Ippolit Matvejevicset csak Osztap hangja térítette magához izgalmából.

- Az objektum nem rossz. A köveket, amint látom, ízléssel válogatták össze. Mennyibe került az egész hecc?

- Hetven-hetvenötezer rubelbe.

- Hm... Szóval, ma százötvenezret ér.

- Valóban? - örült meg Vorobjanyinov.

- Pontosan. Csakhogy, kedves párizsi elvtárs, köphet az egészre.

- Hogyan?

- Nyállal - felelte Osztap -, ahogyan a történelmi materializmus korszakáig köptek. Semmi sem lesz a dologból.

- Hát miért nem?

- Hát azért. Hány szék volt?

- Egy tucat. Szalongarnitúra.

- Valószínű, hogy az ön szalongarnitúrájával már régen befűtöttek.

Vorobjanyinov annyira megijedt, hogy felpattant ültő helyéből.

- Nyugalom, nyugalom. Kezembe veszem az ügyet. Az ülést folytatjuk. Apropó, egy kis szerződést kell kötnünk egymással.

A levegő után kapkodó Ippolit Matvejevics fejbiccentéssel adta beleegyezését. Osztap Bender most hozzáfogott a feltételek kidolgozásához.

- A kincs realizálása esetén jómagam, mint a koncesszió közvetlen részese és az ügy technikai igazgatója, hatvan percentet kapok, a társadalombiztosítási díjat viszont jogában van nem fizetni értem. Nekem egészen mindegy.

Ippolit Matvejevics arca hamuszürke lett.

- Ez rablás fényes nappal.

- Hát ön mennyit óhajtott felajánlani?

- Öt-öt percentet, m-m-mondjuk, tízet. Értse meg, hogy ez tizenötezer rubel.

- Egyéb kívánsága nincsen?

- N-nincsen.

- Azt nem kívánja, hogy ingyen dolgozzam, s hozzá még odaadjam a lakásom kulcsát, ahol a pénz hever?

- Akkor bocsásson meg - felelte Vorobjanyinov orrhangon. - Minden okom megvan feltételezni, hogy magam is megbirkózom a dologgal.

- Ahá! Akkor bocsásson meg - vágott vissza a kitűnő Osztap -, nekem sincs kevesebb okom feltételezni, hogy magam is megbirkózom az ön dolgával.

- Szélhámos! - üvöltött fel Ippolit Matvejevics remegve. Osztap megőrizte hidegvérét.

- Ide hallgasson, párizsi úr! Tudja-e, hogy a briliánsai, mondhatnám, a zsebemben vannak? És ön engem csak annyiban érdekel, amennyiben öregségére le akarom venni a válláról az anyagi gondokat?

Ippolit Matvejevics csak most eszmélt rá, hogy milyen vasmarkok ragadták torkon.

- Húsz percent - mondta morcosan.

- És a kosztom? - kérdezte Osztap gúnyosan. - Huszonöt.

- És a lakáskulcs?

- De hiszen ez harminchét és félezer rubel!

- Minek ez az aprólékosság? Hát nem bánom, legyen ötven percent. Fele az öné, fele az enyém.

Az alkudozás folytatódott. Osztap még tovább engedett. Vorobjanyinov személye iránti tiszteletből beleegyezett negyven percentbe.

- Hatvanezer! - hüledezett Vorobjanyinov.

- Ön nagyon közönséges jellem - viszonozta Bender -, jobban szereti a pénzt, mint kellene.

- Hát maga nem szereti? - hördült fel Ippolit Matvejevics.

- Nem.

- Akkor miért ragaszkodik a hatvanezerhez?

- Elvből!

Ippolit Matvejevics levegő után kapkodott.

- Nos, megtört a jég?

Vorobjanyinov lihegett, és alázatosan felelte:

- Megtört.

- Akkor hát kezet rá, veterán marsall úr! A jég megtört! A jég megtört, tekintetes esküdtszék!

Minthogy Ippolit Matvejevics megsértődött a "veterán marsall" gúnynévért és elégtételt követelt, Osztap bocsánatot kért, végül feldmarsallnak nevezte, s ezzel hozzáláttak a részletes terv kidolgozásához.

Tyihon éjféltájban vánszorgott hazafelé; valamennyi, útba eső kerítésben megkapaszkodott, és sokáig ölelgetett minden egyes oszlopot. Szerencsétlenségére újhold volt.

- Á! A szellemi munka proletárja! A sepernök! - kiáltott fel Osztap, amint megpillantotta a karikába görbedt házmestert. - Ez kongeniális! - folytatta Ippolit Matvejevics felé fordulva. - De a házmestere mégiscsak nagy disznó. Hát lehet egy rubelért ennyire felönteni a garatra?

- L-lehet - szólalt meg a házmester váratlanul.

- Ide figyelj, Tyihon - kezdte most el Ippolit Matvejevics. - Nem tudod, mi történt a bútorommal?

Osztap óvatosan támogatta a részeget, hogy a szavak szabadon buzoghassanak elő szélesre nyitott szájából. Ippolit Matvejevics várakozott. De a házmesterszájból, melyből minden második fog hiányzott, fülsiketítő kurjantás szaladt ki:

- Hejj, d-de szép is volt az!

A házmesterlakást zenebona verte fel. Tyihon dicséretes odaadással és ügybuzgalommal énekelte a dalt, nem hagyva ki egyetlen szavát sem. Ide-oda tántorgott a szobában, majd - maga sem tudta, miért - az asztal alá bújt, és ott óbégatott. Rettenetes jókedvében volt.

Ippolit Matvejevics teljesen elvesztette a fejét.

- A tanúkihallgatást reggelre vagyunk kénytelenek halasztani - mondta Osztap. - Aludjunk.

Az ólomnehéz Tyihont átcipelték a padra. Vorobjanyinov és Osztap úgy határoztak, hogy egymás mellé fekszenek le a házmesterágyra. Osztap kabátja alól egy fekete-vörös kockás cowboying került napvilágra. A cowboying alatt más nem volt. Ezzel szemben kitűnt, hogy Ippolit Matvejevicsnek az olvasó előtt már ismeretes holdszínű mellénye alatt még egy világoskék teveszőr mellénye is volt.

- Egyenesen kirakatba való mellény - irigykedett Bender -, mintha rám szabták volna. Adja el nekem.

Ippolit Matvejevics illetlenségnek tartotta megtagadni új üzlettársa és közvetlen koncessziórészese kérését. Homlokát ráncolva beleegyezett, hogy a mellényt önköltségi áron, nyolc rubelért eladja.

- A pénzt majd a kincs realizálása után - jelentette ki Bender, miután Vorobjanyinovtól a még meleg ruhadarabot átvette.

- Nem, úgy nem adhatom - ellenkezett Ippolit Matvejevics elpirulva. - Kérem a mellényt vissza.

Osztap finom természete felháborodott.

- Ezt a szatócskodást! - kiabálta. - Elkezdeni egy másfélszázezres üzletet, és veszekedni nyolc rubelért! Tanuljon meg nagyvonalúan élni!

Ippolit Matvejevics még jobban elpirult, elővett egy kis noteszt, és kalligrafikusan beírta: "1927. IV. 25. Bender et.nak kifizetve 8 rub." Osztap belenézett a noteszba.

- Ohó! Ha már folyószámlát nyit nekem, vezesse legalább helyesen. Vezesse be a tartozikot, és vezesse be a követelt. A követelbe ne felejtse beírni a hatvanezer rubelt, amellyel adósom, a tartozikba pedig a mellényt. Egyenleg javamra ötvenkilencezer-kilencszázkilencvenkét rubel. Még van miből élni.

Ezután Osztap hangtalan, gyermeki álomba szenderült.

Ippolit Matvejevics pedig levette gyapjú érmelegítőjét és csizmáját, s foltozott jéger fehérneműjében szuszogva a takaró alá bújt. Nagyon kényelmetlenül érezte magát. A külső oldalon, ahová a takaró már nem ért, fázott, a belsőn viszont perzselte a nyughatatlan ötletektől fűtött nagy kombinátor fiatal teste.

Mindhárman álmodtak.

Vorobjanyinovnak sötét álomképei voltak: mikrobák, detektívek, bársonyujjasok és Bezencsuk koporsógyártó, szmokingban, de borotválatlanul.

Osztap a Fuzsijama vulkánt látta, a Vajtröszt igazgatóját és Tarasz Bulbát, amint a Dnyeprosztroj látképes levelezőlapjait árusítja.

A házmester pedig azt álmodta, hogy lova kiszökött az istállóból. Álmában egész reggelig kereste, de nem találta meg, s ezért fáradtan, rosszkedvűen ébredt. Sokáig csodálkozva nézte az ágyában alvó két embert. Értetlenkedve fogta seprűjét, és kiment az utcára, hogy teljesítse közvetlen kötelességeit: a lócitromok eltakarítását és a szegényházbeliekkel való ordítozást.

 

A Titanic nyomai

Ippolit Matvejevics szokása szerint fél nyolckor ébredt, gut' Morgen-t dünnyögött, és a mosdóhoz vonult. Nagy gyönyörűséggel tisztálkodott: köpködött és fejét rázogatta, nehogy a víz a fülébe csurogjon. Kellemes érzéssel dörzsölgette szárazra magát, de mikor elkészült, észrevette, hogy törülközője csupa folt lett attól a radikálisan fekete színtől, amellyel két nappal azelőtt horizontális bajszát megfestette. Ippolit Matvejevics szíve nagyot dobbant az ijedtségtől. Zsebtükréért ugrott. A tükörben meglátta nagy orrát és bajusza bal ágát, amely zöld volt, akár a zsenge fű. Ippolit Matvejevics gyorsan jobb felé tolta a tükröt arca előtt. A jobb oldali bajusz-ágnak ugyanaz az undok színe volt. Most lehajtotta fejét, mintha öklelőzni akarna a tükörrel, s a szerencsétlen arra a tapasztalatra jutott, hogy a radikális fekete szín ugyan még uralkodik a feje búbfán, de a széleken már szintén fűszerű szegély koszorúzza.

Ippolit Matvejevics kebléből olyan hangos sóhaj tört ki, hogy Osztap Bender felnyitotta tiszta kék szemét.

- Megbolondult? - kiáltott fel, és tüstént újra álomba merült.

- Bender elvtárs... - suttogta könyörgőn a Titanic áldozata.

Osztap sok rázás és rimánkodás után végre felébredt. Figyelmesen nézett Ippolit Matvejevicsre, és szívből felkacagott. A koncesszió alapító igazgatójától elfordulva, a fő munkavezető és technikai igazgató görcsösen megrázkódott, megkapaszkodott az ágy támlájában, és "Meg kell szakadni!" kiáltással ismét kacagásra fakadt.

- Ez nem szép magától, Bender elvtárs - mondta Ippolit Matvejevics. Zöld bajusza reszketett.

Ez új erőt adott a kimerült Osztapnak. Szívből fakadó hahotája még tíz percig tartott. Majd kifújta magát, és egyszerre rendkívül komollyá vált.

- Mit néz rám olyan mérgesen, mint katona a tetűre? Nézzen önmagára!

- Hiszen a gyógyszerész azt mondta, hogy radikálisan fekete szín lesz. Nem mossa le sem hideg, sem meleg víz, sem szappanhab, sem petróleum... Csempészáru.

- Csempészáru? Minden csempészáru Odesszában készül, a Malaja Arnautszkaja utcában. Mutassa az üveget... S aztán nézzen csak ide. Olvasta ezt?

- Olvastam.

- És ezt a kisbetűs részt? Itt világosan az áll, hogy forró és hideg vízzel vagy szappanhabbal és petróleummal való mosás után a hajat nem szabad megtörölni, hanem meg kell szárítani napon vagy gyorsforraló mellett... Miért nem szárította meg? Most hová megy ezzel a méregzöld szőrzettel?

Ippolit Matvejevics kétségbeesett. Tyihon lépett a szobába. Amikor meglátta gazdája zöld bajuszát, keresztet vetett magára, és pénzt kért egy kis "kijózanító"-ra.

- Adjon egy rubelt a munka hősének - javasolta Osztap -, de nehogy az én terhemre írja. Ez az ön magánügye hajdani munkatársával szemben... Várj, apuskám, ne menj el; dolgom van veled.

Osztap beszélgetésbe elegyedett a házmesterrel, és öt perccel később a koncessziósok már mindent tudtak. 1919-ben az egész bútort elvitték a lakáshivatalba, egyetlen szalonszék kivételével, amely Tyihonnál maradt, de aztán a 2-es számú szociális otthon gazdasági főnökéhez került tőle.

- Tehát itt van a házban?

- Itt.

- És mondd csak, barátocskám - kérdezte Vorobjanyinov elfúló hangon -, amikor a szék nálad volt, te... nem végeztél rajta javítást?

- Nem kellett azt javítani. A régi időkben jól dolgoztak. Egy ilyen szék kibír még harminc évet.

- Na menj, barátocskám! Nesze neked még egy rubel, de meg ne mondd ám senkinek, hogy megjöttem.

- Néma leszek, mint a sír, Vorobjanyinov polgártárs. - A házmester távozása után Osztap Bender "Megtört a jég!" kiáltással ismét Ippolit Matvejevics bajuszának szentelte figyelmét.

- Újra be kell festeni. Adjon pénzt, elmegyek a gyógyszertárba. A maga Titanicja fabatkát sem ér... Micsoda festékek voltak azelőtt!... Egy lóversenytudós mesélte el nekem a következő izgalmas történetet. Önt érdekelték a lóversenyek? Nem? Kár. Izgalmas dolog. Szóval, volt egy híres kombinátor, Druckij gróf. Ötszázezer rubelt vesztett lóversenyen. Veszteségkirály! Amikor az adósságain kívül már semmije sem maradt, és öngyilkossági tervekkel foglalkozott, egy ravasz kópé pompás tanácsot adott neki ötven rubelért. A gróf elutazott, és a következő évben egy hároméves orjoli ügetővel tért vissza. Ezután nemcsak hogy visszaszerezte a pénzét, de a tetejébe még nyert vagy háromszázezer rubelt. Makler nevű, kifogástalan passzussal rendelkező orjolija mindig elsőnek jött be. A derbin egy teljes hosszal előzte meg Mac Mahont. Derült égből villámcsapás!... Kurocskin (hallott felőle?) egyszerre csak észreveszi, hogy valamennyi orjoli lassan megváltoztatja a színét, ám az egyetlen Makler egy árnyalatnyit sem halványul. Hallatlan botrány tört ki! A gróf három évet kapott. Kiderült, hogy Makler nem orjoli, hanem befestett félvér, a félvérek pedig sokkal gyorsabbak az orjoliaknál, úgyhogy nem is indítják őket együtt. Na, mit szól hozzá?... Ez aztán pompás festék volt! Nem olyan, mint a magáé!...

- És a passzus? Hiszen kifogástalan passzusa volt!

- Ugyanolyan, mint a címke a maga Titanicján... Hamis! Adjon pénzt festékre.

Osztap új keverékkel tért vissza.

- Najád. Talán jobb a Titanicjánál. Vegye le a kabátját!

Kezdetét vette az átfestési szertartás. De a "bámulatos gesztenyebarna szín, amely a hajat lággyá és dússá varázsolja", a Titanic zöldjével keveredve, várakozás ellenére a napspektrum színeire festette Ippolit Matvejevics fejét és bajuszát.

Vorobjanyinov, aki reggel óta semmit sem evett, elkeseredetten szidta az összes illatszergyárat és az odesszai Malaja Arnautszkaja utcában feketén működő maszekokat egyaránt.

- Egészen bizonyos, hogy ilyen bajusza még Aristide Briand-nak sincsen - jegyezte meg élcelődve Osztap -, de az is bizonyos, hogy Szovjet-Oroszországban nem tanácsos ilyen ibolyántúli szőrzettel élni. Le kell borotválni.

- Lehetetlenség - felelte Ippolit Matvejevics fájdalmasan.

- Miért, talán becses emlékként ragaszkodik hozzá?

- Lehetetlenség - ismételte Vorobjanyinov, fejét lecsüggesztve.

- Akkor csak üljön élete végéig a házmesterlakásban, én meg a székek után nézek. Apropó, az első szék a feje fölött van.

- Borotváljon!

Bender előkereste az ollót, és egy szempillantás alatt lecsípte a bajuszt, amely nesztelenül hullt a padlóra. A nyírással elkészülve, a technikai igazgató elővett zsebéből egy megrozsdásodott önborotvát, levéltárcájából pedig egy tartalék pengét, és borotválni kezdte a majdnem síró Ippolit Matvejevicset.

- Magára fecsérelem el az utolsó késemet. Ne felejtsen javamra írni két rubelt a borotválkozásért és a nyírásért. - Ippolit Matvejevics, bár vonaglott a fájdalomtól, megkérdezte:

- Mért számít olyan drágán? Mindenütt negyven kopejkába kerül.

- A konspirációért, feldmarsall elvtárs - vágta rá Bender.

Hihetetlenek a szenvedései annak, akinek a fején önborotvával pusztítják el a szőrt. Ippolit Matvejevics önmagán állapíthatta meg ezt az igazságot a műtét kezdete óta.

De eljött a vég, aminthogy mindennek a vége eljön egyszer.

- Kész. Az ülést folytatjuk. Az idegesek ne méltóztassanak idenézni. Most Boborikinhoz hasonlít, a közismert szerzőhöz és kupléénekeshez.

Ippolit Matvejevics lerázta magáról az undok szőrgomolyagokat, amelyek az imént még szép ősz hajfürtök voltak, megmosdott, és erősen égő fejjel, ezen a napon immár századszor nézett magával farkasszemet a tükörben. Az, amit látott, váratlanul tetszésével találkozott. Egy szerződés nélküli színész fájdalmaktól eltorzult, de meglehetősen fiatalos arca tekintett vissza rá.

- Előre, indulj, felharsannak a kürtök! - kiáltotta Osztap. - Én követem a nyomokat a lakáshivatalba, vagy helyesebben abba a házba, ahol valamikor a lakáshivatal volt, ön pedig látogassa meg az anyókákat!

- Képtelenség! - mondta Ippolit Matvejevics. - Nagyon fájó lenne bemenni a saját házamba.

- Hja, persze!... Izgalmas történet! A számkivetett báró! Jól van. Menjen a lakáshivatalba, itt pedig én látok munkához. Gyülekezőhely a házmesterlakás. Díszmenet, indulj!

 

Egy szemérmes tolvaj

A Sztargorod Kormányzóság népjóléti bizottsága 2-es számú szociális otthonának gazdasági főnöke szemérmes tolvaj volt. Egész lénye tiltakozott a lopás ellen, de nem lopni - nem tudott. Lopott, és szégyellte magát érte. Szüntelenül lopott, szüntelenül szégyenkezett, s ezért simára borotvált arca állandóan a zavar, röstelkedés, félénkség és szemérem pírjában égett. A gazdasági főnököt Alekszandr Jakovlevicsnek hívták, feleségét pedig Alekszandra Jakovlevnának. A férj a feleséget Szaskának, a feleség a férjet Alkának szólította. A világ még nem látott olyan szemérmes tolvajt, mint Alekszandr Jakovlevics.

Nemcsak gazdasági főnök volt, hanem az egész intézmény főnöke is. Az előbbi főnököt az istápoltakkal szemben tanúsított durva magatartás miatt felfüggesztették, és a szimfonikus zenekar karmesterévé nevezték ki. Alka semmilyen tekintetben sem emlékeztetett neveletlen elődjére. A munkával zsúfolt köznapokon rendjén ellátta az egész ház vezetését, és a bentlakók iránt megkülönböztetett udvariassággal viseltetett, fontos reformokat és újításokat léptetve életbe a házban.

Osztap Bender lenyomta a Vorobjanyinov-villa nehéz tölgyfa ajtajának kilincsét, és az előcsarnokban találta magát. Kozmás kása szaga csapott az orrába. A felső helyiségekből egy rajvonal távoli "hurrá"-jára emlékeztető, disszonáns hangok szűrődtek le. Az előcsarnokban egy lélek sem volt, és nem is mutatkozott senki. Az emeletre tölgyfa lépcsősor vezetett fel, valaha fényezett fokokkal, Most csak a gyűrűk meredeztek ki belőlük, de a rézrudaknak, melyek egykor a szőnyeget szorították le, hűlt helyük volt.

"Úgy látszik, annak idején a marsall úr hitvány fényűzésben élt" - gondolta Osztap, miközben felfelé haladt a lépcsőkön.

Az első világos és tágas szobában vagy tizenöt ősz öregasszony ült körben, a legolcsóbb, egérszínű zsávolyból készült ruhában. Meredten nyújtogatták száraz nyakukat, pillantásukat a középen álló virágzó férfira szegezték és énekeltek:

Egy ismerős trojka vágtat amarra,
Csilingel, s elnyeli a távol...
És hull a hó, mindent betakarva
Szikrázó patyolatával.

A karmester, ugyanabból a zsávolyból szabott szürke ujjasban és nadrágban, két kézzel dirigált, és ide-oda forogva kiáltozott:

- Szoprán, halkabban! Kukuskina, csendesebben! - Meglátta Osztapot, de képtelen volt fékezni kezének lendületét, és ezért megelégedve azzal, hogy bosszús pillantást vessen a betolakodóra, folytatta a vezénylést.

- Mondja, kérem, hol találom meg a gazdasági főnök elvtársat? - kérdezte Osztap, kihasználva a legelső szünetet.

- Miről van szó, elvtárs?

Osztap kezet nyújtott a karnagynak, és szívélyes hangon érdeklődött:

- Népdalok? Nagyon érdekes. Tűzőrségi felügyelő vagyok.

A gazdasági főnök elszégyellte magát.

- Igen, igen - mondta zavartan -, éppen kapóra érkezett. Már meg is akartam írni a jelentést.

- Szükségtelen terhelnie vele magát - nyugtatta meg nagylelkűen Osztap -, a jelentést majd megírom én magam. Hát gyerünk, nézzük meg az épületet.

Alka egy kézmozdulattal elbocsátotta a kart; a vénasszonyok apró, örvendező léptekkel kicsoszogtak.

- Parancsoljon utánam - szólt a gazdasági főnök.

Mielőtt elindultak, Osztap alaposan szemügyre vette az első szoba bútorát. A szobában egy asztal, két vaslábú kerti pad (az egyik támlájába a Kolja név volt mélyen bevésve) és egy vöröses harmónium állt.

- Nem használnak gyorsforralókat ebben a szobában? Tartalék kályhákat és efféléket?

- Nem, nem. Itt szakköreink foglalatoskodnak: az énekkör, a színjátszó, a képzőművészeti, a zenei...

Amikor a "zenei" szóhoz ért, Alekszandr Jakovlevics elpirult. Először az álla borult lángba, azután a homloka és az arca. Alka nagyon szégyellte magát. Már régen eladta a fúvószenekar valamennyi hangszerét; a vénasszonyok gyenge tüdeje amúgy is csak kölyökkutya-nyöszörgést csalt ki belőlük. Nevetséges látvány volt ez a fémhalom ilyen tehetetlen környezetben. Alka nem állta meg, hogy el ne lopja a zenekart. És most nagyon szégyellte magát.

A falon, két ablak között kifeszített egérszínű zsávolyon, a következő jelmondat ékeskedett fehér betűkkel:

"A fúvószenekar: út a kollektív alkotás felé."

- Nagyon jó - állapította meg Osztap. - Egyébként a terem tűzrendészeti szempontból kifogás alá nem esik. Menjünk tovább.

Mialatt keresztülsiettek a Vorobjanyinov-villa homlokzati szobáin, Osztap élesen fürkészett, de sehol sem sikerült felfedeznie a virágos, világos angol bútorszövettel kárpitozott, hajlított lábú diófa széket. A műmárvánnyal hurkolt falakra a sztargorodi népjóléti bizottság 2-es számú szociális otthonának rendelkezései voltak felragasztva. Osztap elolvasta őket, s időnként energikus kérdéseket tett fel: "A kéményeket az előírás szerint tisztogatják? A kályhák rendben vannak?" S miután a kimerítő válaszokat megkapta, folytatta útját.

A tűzőrségi felügyelő nagy buzgalommal kutatott a házban legalább egyetlen sarkot, amely tűzrendészeti szempontból kifogásolható lehetett volna: minden hibátlan volt, a kincskeresés azonban szintúgy meddő maradt. Osztap bement a hálótermekbe. Megjelenésekor felálltak a vénasszonyok, és mélyen meghajoltak. A termekben tábori ágyak álltak, durva, kutyaszőrszerű takarókkal leterítve, melyeknek egyik végébe a "láb" szó volt gyárilag beszőve. Az ágyak alatt ládácskák sorakoztak; ezeket - a katonás rendet kedvelő Alekszandr Jakovlevics utasítására - pontosan egyharmad résznyire előre kellett húzni.

A 2-es számú otthonban minden szemet szúrt túlzott szerénységével, a bútorzat, amely kizárólag az Alekszandr (ma a Proletárszombat nevét viselő) körútról hozott kerti padokból állt, a bazári petróleumlámpák és maguk a takarók, az ijesztő "láb" szóval. Csupán egyetlen dolog volt a házban erős és túlméretezett: a megannyi ajtórugó.

Az ajtórugó Alekszandr Jakovlevics szenvedélye volt. Fáradságot nem kímélve, sikerült valamennyi ajtót, kivétel nélkül, a legkülönfélébb rendszerű és formájú rugókkal ellátnia. Voltak itt légszivattyús készülékek, henger alakú, fém légsűrítőkkel. Voltak vasrúd alakú készülékek és egészen egyszerű rugók csigákon leereszkedő, súlyos sörétzsákocskákkal. Működtek olyan bonyolult szerkezetek is, hogy a népjóléti bizottság lakatosa csak a fejét csóválta álmélkodásában. Mindezek a hengerek, rugók és ellensúlyok hatalmas erőt fejtettek ki. Az ajtók akkora lendülettel vágódtak be, mint az egérfogók csapóajtócskái. Az egész ház rengett e szerkezetek munkájától. Az anyókák sápítozva igyekeztek menekülni a rájuk törő ajtók elől, ami nem mindig sikerült: az ajtók utolérték a menekülőket, és hátba taszították őket, felülről pedig már tompa csikorgással ereszkedett le az ellensúly, és ágyúgolyóként röpült el halántékuk mellett.

Mikor Bender a gazdasági főnökkel végigment a házban, az ajtók félelmetes csattanásokkal adtak üdvözletére dísztüzet.

Mindamellett ez az egész erődberendezés semmit sem rejtegetett - a szék nem volt sehol. A tűzrendészeti hiányosságok keresése közben a felügyelő a konyhába tévedt. Itt főtt egy nagy mosókonyhai üstben a kása, melynek szagát a nagy kombinátor még az előcsarnokban megérezte. Osztap orrfintorgatva megkérdezte:

- Mi az, gépolajjal főznek?

- Istenemre, tiszta vajjal! - felelte Alka, könnyekig pirulva. - Az állami tehenészettől vásároljuk.

Nagyon szégyellte magát.

- Különben ez tűzveszélyt nem jelent - jegyezte meg Osztap.

Széket a konyhában sem talált. Csak egy zsámoly volt ott, amelyen a szakács ült zsávolykötényben és kalapban.

- Miért van az, hogy önöknél minden ruhadarab szürke, s hozzá olyan anyagból való, amely csak ablakrongynak jó?

A szemérmes Alka még nagyobb zavarba esett.

- Nem bocsátanak elegendő hitelt a rendelkezésünkre.

Undorodott önnönmagától.

Osztap kétkedve nézett rá.

- A tűzőrségre, melyet e pillanatban képviselek, ez nem tartozik - mondta.

Alka megijedt.

- Tűz ellen minden lehetséges óvóintézkedést foganatosítottunk - jelentette ki. - Még Éclair haboltó tűzfecskendőnk is van.

A tűzőrségi felügyelő kedvetlenül követte a gazdasági főnököt a tűzoltó készülékhez, útközben bekukkantva a kamrákba is. A vörös bádogkúp, bár az egyetlen tárgy volt a házban, amelynek a tűzőrséghez köze lehetett, különös ingerültséget váltott ki a felügyelőből.

- A zsibvásáron vették?

És anélkül, hogy bevárta volna a villámsújtott Alekszandr Jakovlevics válaszát, leakasztotta az Éclairt a rozsdás szögről, figyelmeztetés nélkül leverte kupakját, és gyorsan fölfelé irányította. De a várt habzó sugár helyett a kúp csak halk sistergést bocsátott ki magából, mely a "Dicsőség az Úrnak Sionban" ősi dallamára emlékeztetett.

- Persze hogy a zsibvásáron - erősíttette meg előbbi véleményét Osztap, és a makacsul éneklő tűzoltó készüléket visszaakasztotta régi helyére.

A sistergéstől kísérve folytatták útjukat.

"Hol az ördögben is lehet? - töprengett Osztap. - Kezd a dolog nem tetszeni." És elhatározta, hogy mindaddig nem hagyja el a zsávoly boszorkánytanyát, amíg meg nem tudott mindent.

Miközben a tűzőrségi felügyelő és a gazdasági főnök a padláson mászkált, és megbeszélte a tűz elleni védekezés és a kályhacsövek elhelyezésének valamennyi részletkérdését, a sztargorodi népjóléti bizottság 2-es számú szociális otthona tovább élte a maga hétköznapi életét.

Az ebéd elkészült. A leégett kása szaga érzékelhetően megerősödött, elnyomta a ház minden más savanyú illatát. A folyosókon csoszogás hallatszott. Az anyókák két kézre fogták kásával telt bádogtányérjukat, óvatosan kijöttek a konyhából, és leültek ebédelni a közös asztalhoz, félrefordítva szemüket az ebédlőben kiaggatott jelmondatokról, amelyeket maga Alekszandr Jakovlevics költött, művészi kivitelezését pedig Alekszandra Jakovlevna végezte el A jelmondatok ilyenek voltak: "A táplálék az egészség forrása", "Egyetlen tojás ugyanannyi zsírt tartalmaz, mint fél font hús", "Jól rágd meg az ételt, ezzel is támogatod a társadalmat!" és "A hús ártalmas".

Mindezek a szent szavak emlékeket ébresztettek fel az anyókákban: fogaikról, melyek még a forradalom előtt kihulltak, a tojásról, amely körülbelül ugyanabban az időben tűnt el, húsról, amely zsír tekintetében alacsonyabb értékű a tojásnál, sőt talán a társadalomról is, amelyet támogatni a táplálék gondos megrágása útján nem állt immár módjukban.

Az anyókákon kívül Iszidor Jakovlevics, Afanaszij Jakovlevics, Kirill Jakovlevics, Oleg Jakovlevics és Pása Emiljevics ültek az asztalnál. Ezek a fiatalemberek sem korukra, sem nemükre nézve nem voltak összhangban a népjóléti intézmény célkitűzéseivel, viszont a négy Jakovlevics öccse volt Alkának, Pása Emiljevics pedig másodunokaöccse Alekszandra Jakovlevnának. A fiatalemberek, akik közül a legidősebb a harminckét éves Pása Emiljevics volt, semmilyen szempontból sem tartották természetellenesnek, hogy az otthonban éljenek. Az anyókákat megillető jogokat élvezték a házban, nekik is volt kincstári ágyuk, "láb" felírású takaróval, ők is egérszínű zsávolyt hordtak, mint az anyókák, de hála ifjúságuknak és izmaiknak, jobban táplálkoztak az istápoltaknál. Mindent elloptak a házban, amit eltüntetni Alkának nem volt érkezése. Pása Emiljevics egy ültében képes volt felfalni két kiló szárított halat, amit egy ízben meg is tett, megfosztva az egész házat az ebédtől.

Az anyókák még csak ízlelgették a kását, amikor a Jakovlevicsek, Emiljeviccsel együtt, lenyelve és felböffentve adagjukat, már fel is keltek az asztaltól, és kimentek a konyhába, hogy valami könnyen emészthetőt keressenek.

Az ebéd folytatódott. A vénasszonyok összedugták a fejüket.

- Mihelyt megtömték a bendőjüket, máris danolásznak!

- Pása Emiljevics ma reggel eladta a klubhelyiségből a széket. A hátsó ajtón vitte ki az ócskásnak.

- Meglátjátok, ma részegen jön haza...

Az otthonlakók beszélgetését e pillanatban hangtölcsér recsegése szakította félbe, s túlharsogta a tűzoltókészülék egyre tartó sistergését is. Egy kappanhang elkezdte:

- ...lálmány...

A töpörödött anyókák folytatták az evést, hátra sem fordultak a sarokban álló hangszóró felé, abban a reményben, hogy az ürömkehely elvétetik tőlük. De a hangszóró erélyesen folytatta:

- Krrr ...kes találmány. A murmanszki vasútvonal pályamestere, Szokuckij elvtárs - betűzöm: Szamara, Orjol, Kleopatra, Usztinya, Caricin, Klementyij, Ifigenyija, Jelena - Szokuc-kij...

A tölcsér gurgulázva szívta magába a levegőt; és náthás hangon darálta tovább:

- ...hóekéken alkalmazható fényjelzést talált fel. A vasút újítási bizottsága elfogadta a találmányt...

Az anyókák szürke kacsákként suhantak szobájukba. A nagyokat csukló tölcsér üres szobában folytatta a csendháborítást:

- Következő műsorszámunk: novgorodi csasztuskák... - Messze-messze, a föld kellős közepén, valaki megpengette egy balalajka húrjait, és egy helybeli Battistini rázendített:

Poloskaraj ült a falon,
S a napba pislogott.
Egy végrehajtó arra járt
S lefordult mind legott.

E csasztuskák süvöltő vihart támasztottak a föld középpontjában. A tölcsérből ijesztő recsegés hallatszott. Vagy mennydörgő tapsvihar volt, vagy föld alatti tűzhányók léptek működésbe.

Ezalatt a bosszús tűzőrségi felügyelő leereszkedett a padláslétrán, s újra a konyhában találva magát, észrevett öt polgárt, akik puszta kézzel egy hordóba nyúlkáltak, és savanyú káposztát tömtek a szájukba. Némán zabáltak. Csak az egy Pása Emiljevics csóválta gourmand-ként a fejét, s motyogta egy-egy nyelés után, letakarítva bajuszáról a káposztaszálakat:

- Vétek vodka nélkül enni ilyen káposztát.

- Másik vénasszonycsoport? - szólt Osztap.

- Árvák - felelte Alka; vállával kitolta a felügyelőt a konyhából, és suttyomban megfenyegette öklével az árvákat.

- A Volgamellék gyermekei? - Alka zavartan hümmögött.

- A cári rezsim terhes öröksége?

Alka széttárta karját, mint aki azt mondja: mit tegyünk, ha ilyen az örökség?

- A két nem együttes nevelése komplex módszer szerint?

A szemérmes Alekszandr Jakovlevics ezt az időpontot tartotta a legalkalmasabbnak arra, hogy a tűzőrségi felügyelőt szerény ebédjére meghívja.

Ezen a napon az Úristen egy üveg borókapálinkát, házilag savanyított gombát, heringsalátát, elsőrendű húsból főzött ukrán borscs-levest, rizses csirkét és almakompótot küldött ebédre Alekszandr Jakovlevicsnek.

- Bemutatom neked, Szaska, a központi tűzőrség küldöttjét - szólt Alekszandr Jakovlevics.

Osztap színészi mozdulattal meghajolt a ház asszonya előtt, és olyan hosszú és kétértelmű bókba fogott, hogy nem is tudta befejezni. Szaska - testes hölgy, akinek bájos arcát kissé eléktelenítette a Miklós-féle fél pofaszakáll - halkan kuncogott, és együtt ivott a férfiakkal.

- Emelem poharam a maguk közös gazdálkodására! - mondotta Osztap.

Az ebéd vidám hangulatban folyt le, és Osztap csak a kompótnál emlékezett vissza látogatása céljára.

- Miért olyan szegényes e vénasszony-fenntartó intézet leltára? - kérdezte.

- Mármint hogyhogy? - kezdett aggódni Alka. - Hát a harmónium?

- Tudom, tudom, vox humana. De kényelmesen leülni, a szó szoros értelmében, nincs hová önöknél. Csupa kerti lóca.

- A klubban van egy szék - sértődött meg Alka -, egy angol szék. Azt mondják, hogy még a régi berendezésből maradt meg.

- Apropó, még nem is láttam a klubjukat. Ott sincs hiba tűzrendészeti szempontból? Meg kell majd néznem.

- Legyen szerencsém.

Osztap megköszönte a háziasszonynak az ebédet, és felállt. A klubban gyorsforralót nem gyújtottak, pótkályhákat nem állítottak be, a kürtőket rendben tartották és rendszeresen tisztogatták, de a szék, Alka határtalan csodálkozására, nem volt ott. Keresésére indultak. Az ágyak és a padok alá néztek, eltolták helyéről a harmóniumot, kérdezősködtek az anyókáknál, akik fenyegető pillantásokat vetettek Pása Emiljevicsre, de a széket csak nem találták meg. Pása Emiljevics nagy buzgalommal vett részt a székkeresésben. Már mindnyájan megnyugodtak, de Pása Emiljevics még mindig a szobákat járta, a vizeskancsók alá nézett, felemelte a bádog teáspoharakat, és értetlenkedve dünnyögött:

- Vajon hol lehet? Még ma itt volt: saját szememmel láttam! Igazán nevetséges.

- Szomorú dolog, hajadonok - mondta Osztap jeges hangon.

- Egyenesen nevetséges! - ismételte Pása Emiljevics arcátlanul.

E pillanatban az egész idő alatt szüntelenül sistergő Éclair kivágta a legmagasabb cét, amire egyedül és kizárólag Nyezsdanova, a köztársaság érdemes művésze képes, egy másodpercre elnémult, majd süvöltve kilövellte az első habzó sugarat, amely elborította a mennyezetet, és leverte a szakács fejéről a zsávolysüveget. Az első sugár után a tűzoltókészülék egy zsávolyszínű második sugarat lövellt ki; e sugár földre terítette a kiskorú Iszidor Jakovlevicset. Ezt követően az Éclair működése folytonossá vált.

Pása Emiljevics, Alka és valamennyi sértetlenül maradt Jakovlevics a baleset színhelyére rohant.

- Tiszta munka! - mondta Osztap. - Csak egy idióta eszelhette ki.

Amint az anyókák elöljárójuk nélkül, négyszemközt maradtak Osztappal, tüstént hangot adtak panaszaiknak.

- Bekvártélyozta a pereputtyát a házba. Rogyásig zabálnak.

- A malacokat tejjel táplálja, nekünk meg kásával tömi be a szánkat.

- Lassanként elhordott a házból mindent.

- Csak hidegvér, hajadonok - mondta Osztap hátrálva -, majd kijön valaki a központból. Nekem a szenátustól nincs felhatalmazásom.

A vénasszonyok nem hallgattak rá.

- A széket is Pása Emiljevics vitte el és adta el máma. Magam láttam.

- Kinek? - hördült fel Osztap.

- Eladta és kész. A takarómat is el akarta adni.

A folyosón elkeseredett harc folyt az Éclairrel. Az emberi lángelme végül is győzedelmeskedett, és a haboltó, Pása Emiljevics acélos lábától széttiportan, még egy utolsó erőtlen sugarat okádott, aztán örökre elnémult.

Az anyókákat padlómosásra rendelték ki. A tűzőrségi felügyelő féloldalt vetette fejét, és csípőjét ringatva Pása Emiljevics felé tartott.

- Egyik ismerősöm - kezdte el nyomatékosan - ugyancsak kincstári bútordarabot adott el. Most kolostorba vonult: börtönben ül.

- Furcsállom alaptalan vádaskodását - felelte Pása Emiljevics, akiből erős habzósugár-szag áradt.

- Kinek adtad el a széket? - kérdezte Osztap sziszegve.

Pása Emiljevics, aki természetfeletti szimattal volt megáldva, megérezte, hogy most mindjárt megverik, esetleg össze is rugdalják.

- Egy ócskásnak.

- Címe?

- Először láttam életemben.

- Először életedben?

- Biz' isten.

- Kedvem volna összetörni a pofádat - mondta Osztap ábrándozón -, de Zarathusztra tiltja. Pusztulj a fészkes fenébe!

Pása Emiljevics udvariasan elmosolyodott, és távozni készült.

- Valld be, ne kertelj, te elvetélt magzat - hívta vissza Osztap fenyegetően. - Milyen az az ócskás, szőke, barna? - Pása Emiljevics részletes magyarázatba fogott. Osztap figyelmesen végighallgatta, és e szavakkal fejezte be az interjút:

- Kétségtelen, hogy a tűzőrségnek ehhez semmi köze.

A folyosón a szemérmes Alka odalépett a kifelé induló Benderhez, és egy cservonyecet nyomott a kezébe.

- A büntető törvénykönyv 114. pontjába ütköző cselekmény - mondta Osztap. - Hivatalos személy megvesztegetése szolgálati kötelességeinek teljesítése közben.

A pénzt azonban elfogadta, és búcsút sem véve Alekszandr Jakovlevicstől, a kijárat felé tartott. A hatalmas csukódókészülékkel ellátott ajtó ellenkezve nyílt ki, és másfél tonnának megfelelő erővel visszalendült Osztap hátfelének.

- Talált - mondta Osztap, a fájó helyet simogatva -, az ülést folytatjuk!

 

Hol vannak a fürtjei?

Mialatt Osztap szemlét tartott a sztargorodi népjóléti bizottság 2-es számú szociális otthonában, Ippolit Matvejevics kilépett a házmesterlakásból, és róni kezdte szülővárosa utcáit. Borotvált feje fázott.

A járdán csillogó tavaszi ér csordogált. A tetőkről kopogó briliánscsöppek hulltak szakadatlanul. Verebek vadásztak trágya után. Valamennyi ház napfényben úszott. Az aranyszőrű igáslovak táncosan csattogtatták patáikat a tisztára söpört úttesteken, s fülüket hátracsapva, élvezettel hallgatták dobogásukat. A nedves sürgönypóznákon nyirkos hirdetések zsugorodtak, szétfolyó tintaceruza betűkkel: "Gitározni tanítok számrendszer szerint", és "Leckéket adok társadalomtudományból népfőiskolára készülőknek". Egy vöröskatona-szakasz, téli sisakban, a sztargorodi szövetkezeti bolttól a Tervhivatalig húzódó tócsán ugrált keresztül; az épület homlokzatát gipsz tigrisek, győzelmi allegóriák és kobrák koronázták.

Ippolit Matvejevics rótta az utcákat, érdeklődéssel nézve a szembejövő és előtte elhaladó járókelők arcába. Ő, aki egész életét és a forradalmat Oroszországban élte le, látta, hogyan tört össze, fordult fonákjára minden. Ehhez már hozzászokott, de most kitűnt, hogy a földgömbnek csak egyetlen pontján szokott hozzá: N. járási székhelyen. Mikor szülővárosába megérkezett, ráeszmélt, hogy semmit sem ért. Idegenül és furán érezte magát, mintha valóban emigráns lenne, és csak most jött volna Párizsból. Azelőtt, ha fogatában végigkocsizott a városon, feltétlenül találkozott ismerősökkel vagy olyanokkal, akiknek arcára emlékezett. Most már a negyedik keresztutcához ért a Lénai események utcán, de nem akadt össze ismerősökkel. Eltűntek, vagy talán annyira megöregedtek, hogy lehetetlen volt rájuk ismerni, vagy talán felismerhetetlenekké váltak, mert más ruhát, más kalapot viseltek. Talán megváltoztatták járásukat. Bárhogy állt is a dolog: nem fedezett fel ismerőst.

Ippolit Matvejevics sápadtan, fázósan, zavartan rótta az utcákat. Teljesen megfeledkezett arról, hogy a lakáshivatalt kell felkutatnia. Cél nélkül ment át az utca egyik oldaláról a másikra, és fordult be a mellékutcákba, ahol a pajkos igáslovak már egészen viháncosan csattogtatták patáikat. A sikátorokban több volt a télből; itt-ott még megmaradt a kásás jég. Az egész város más színt öltött. A kék házak zöldekké, sárgákká, szürkékké változtak, az őrtoronyról eltűnt a tűzoltó, és az élet sokkal zajosabb volt, mint az, amelyre Ippolit Matvejevics visszaemlékezett.

A Nagy Puskin utcában Ippolit Matvejevicset villamossínek és felső vezetékek ejtették ámulatba, ilyet sohasem látott Sztargorodban. Ippolit Matvejevics nem olvasott újságot, és nem tudta, hogy május elsején két villamosvonalat készültek Sztargorodban megnyitni: a pályaudvarit és a vásártérit. Hol úgy rémlett neki, hogy sohasem hagyta el Sztargorodot, hol meg teljesen ismeretlen helynek tűnt fel szemében.

Ilyen gondolatok közepette ért el a Marx és Engels utcáig. Ezen a helyen az a gyermeteg érzése támadt, hogy a hosszú balkonos, kétemeletes sarokház mögül a következő pillanatban egy ismerős fog elébe toppanni. Ippolit Matvejevics várakozón még meg is állt. De az ismerős nem toppant eléje. A mellékutcából először egy üveges tűnt fel, egy láda csehüveggel és golyóba gyúrt, vöröses gittel. A mellékutcából előbukkant egy divatmajom, sárga szarvasbőr sapkában. Utána gyerekek futottak ki, kis iskolás fiúk, összeszíjazott könyvekkel.

Ippolit Matvejevics hirtelen forróságot érzett a tenyerén és jeges hideget a hasában. Jóképű, ismeretlen polgár jött vele szembe, s egy széket vitt himbálva, mint egy csellót.

Ippolit Matvejevics, akit váratlanul csuklási roham fogott el, alaposan szemügyre vette a széket, és tüstént felismerte benne a saját tulajdonát.

Igen! A Gambs-féle szék volt, a forradalmi viharokban megsötétült, virágos angol bútorszövettel kárpitozva, a hajlított lábú, diófa szék. Ippolit Matvejevics úgy érezte magát, mint akinek puskát sütnek el a füle mellett.

- Kést, ollót, borotvát köszörülni! - kiáltotta a közelben egy zengő basszbariton.

És visszhangként harsant fel nyomában: - Drótozni, fótozni!

- Moszkvai hírlapok: Izvesztyija, Szmelkacs, Krasznaja Nyiva!

Valahol a feje fölött hangos csattanással kinyílt egy ablak. A Malomépítő teherautója zakatolt el mellette, az egész várost megrázva. Egy rendőr a sípjába fújt. Az élet forrt, és kicsapott medréből. Nem vesztegethette az időt.

Ippolit Matvejevics leopárdugrással a felháborító ismereten előtt termett, és a széket némán maga felé rántotta. Az ismeretlen a széket visszarántotta magához. Erre Ippolit Matvejevics baljával megragadta az egyik széklábat, és jobbjával megpróbálta letépni a másik széklábról az ismeretlen kövér ujjait.

- Rablás - suttogta az ismeretlen, még erősebben szorítva a széket.

- Engedje meg, de már engedje meg... - hebegte Ippolit Matvejevics, és folytatta az ismeretlen ujjainak lefejtését.

Most mindketten óvatosan körülpillantottak, és anélkül, hogy egymásra néztek vagy a széket görcsös markolásukból kiengedték volna, gyorsan megindultak előre, mintha mi sem történt volna.

"Hát ez micsoda?" - gondolta Ippolit Matvejevics kétségbeesetten.

Hogy az ismeretlen mit gondolt, nem lehetett tudni; tény azonban, hogy léptei a legnagyobb határozottságra vallottak.

Egyre gyorsabban mentek, s amikor egy kihalt mellékutcában egy kőtörmelékkel és építési anyagokkal borított térséget vettek észre, mintegy vezényszóra arrafelé irányították lépteiket. Ippolit Matvejevics ereje itt megnégyszereződött.

- De már engedje meg!... - kiabált, cseppet sem türtőztetve magát.

- Rendőr! - hördült fel alig hallhatóan az ismeretlen.

S minthogy mindkettőjük keze a székkel volt elfoglalva, rugdosni kezdték egymást. Az ismeretlenen vasalt csizma volt, ezért Ippolit Matvejevics eleinte alaposan megkapta a magáét. De gyorsan felismerte a helyzetet, s majd jobbra, majd balra ugorva, mint aki polkát jár, kitért ellenfele támadásai elől, s annak hasát vette célba. A hasába ugyan nem sikerült találnia, mert a szék az útjában volt; beletalált viszont ellenfele térdkalácsába, úgyhogy az már csak bal lábát tudta használni.

- Ó, istenem! - szisszent fel az ismeretlen.

És e pillanatban Ippolit Matvejevics rájött, hogy az ismeretlen, aki a legfelháborítóbb módon ellopta a széket, nem más, mint a Frol és Lavr templom papja: Pjodor Vosztrikov atya. Ippolit Matvejevics elámult:

- Tisztelendő úr! - kiáltott fel, és csodálkozásában elengedte a széket.

Vosztrikov atya arca lilára vált, és ujjai végül elernyedtek. A szék, amelyet most már senki sem tartott, nagyot koppant az összetört téglákon.

- Hol van a bajusza, mélyen tisztelt Ippolit Matvejevics? - kérdezte maró gúnnyal a lelkipásztor.

- Hát az ön fürtjei hol vannak? Ha nem csalódom, voltak fürtjei...

Elviselhetetlen megvetés csengett ki Ippolit Matvejevics szavaiból. Dölyfös tekintettel végigmérte Fjodor atyát, és hóna alá kapva a széket, megfordult, hogy elmenjen. De Fjodor atya, aki már magához tért zavarából., nem engedte át Vorobjanyinovnak ilyen könnyen a győzelmet. "Nem, már engedelmet kérek!" kiáltással ismét megragadta a széket. Megismétlődött az előbbi helyzet. A két ellenfél a lábakba kapaszkodott, és egy helyben topogva, mint két kandúr nézett farkasszemet.

A szívbe markoló szünet egy teljes percig tartott.

- Szóval ön vadászik a tulajdonomra, szentatya? - csikorgatta fogait Ippolit Matvejevics.

Ezzel csípőjébe rúgott a szentatyának.

Fjodor atya ügyesen félreugrott, és elkeseredetten ágyékon rúgta a marsallt, úgyhogy az összerándult.

- Ez nem az ön tulajdona.

- Hát kié?

- Nem az öné, nem az öné.

- Hát kié, kié?

- Nem az öné.

Így acsarkodtak egymásra, közben bőszülten rugdalóztak.

- Hát kié ez a vagyontárgy? - nyögött fel a marsall, a szentatya hasába mélyesztve lábát.

Fájdalmán uralkodva, a szentatya határozott hangon felelt:

- Ez államosított vagyontárgy.

- Államosított?

- Úgy van, úgy van; államosított.

Olyan gyorsasággal beszéltek, hogy a szavak összefolytak.

- Ki államosította?

- A szovjet kormány! A szovjet kormány!

- Milyen kormány?

- A dolgozók kormánya.

- Á-á-á! - kiáltotta Ippolit Matvejevics elhűlve. - A munkások és parasztok kormánya?

- Úgy van!...

- Hm!... Ön talán párttag, szentatyám?

- T-talán.

Ezt már Ippolit Matvejevics nem bírta ki, és "Talán?!" üvöltéssel hegyeset köpött Fjodor atya jóságos arcába. Fjodor atya tüstént visszaköpött Ippolit Matvejevics arcába, és ugyancsak talált. A nyálat nem volt mivel letörölni: a kezeket a szék vette igénybe. Ippolit Matvejevics teljes erejéből meglökte a székkel ellenségét. Az ellenség elbukott, magával rántva a kifulladt Vorobjanyinovot. A küzdelem a földön folytatódott.

Hirtelen reccsenés hallatszott: mindkét elülső láb egyszerre letört. Az ellenfelek megfeledkeztek egymásról, és szaggatni kezdték a kincs diófából készült rejtekhelyét. A virágos angol bútorszövet szomorú sirályvijjogással széthasadt. A támla hatalmas lendülettel elhajítva tovaröpült.

A kincskeresők a rézszögekkel együtt tépték le a huzatot, s a rugóktól fölvérzett ujjaikat a gyapjúpárnázatba vájták. A felriasztott rugók csikorogtak. Öt perc leforgása alatt a szék meg volt kopasztva. Csupán a hevederek és a lábak maradtak meg belőle. A rugók szanaszét gurultak. A szél az elrothadt gyapjút széthordta a téren. A hajlított lábak egy gödörben hevertek. Briliánsok nem kerültek elő.

- Nos, megtalálta? - kérdezte Ippolit Matvejevics lihegve.

Fjodor atya, gyapjúgomolyagoktól belepve, nagyokat fújt és hallgatott.

- Maga szélhámos! - kiáltotta Ippolit Matvejevics. - Összetöröm a pofáját, Fjodor atya!

- Ahhoz rövid a karja! - felelte a pap.

- Hová megy így, pihében meghengergőzve?

- Mi köze hozzá?

- Szégyellje magát, tisztelendő úr! Maga közönséges tolvaj!

- Semmit sem loptam el magától!

- Hogyan szerzett tudomást a dologról? Saját érdekében visszaélt a gyónási titokkal? Nagyon jó! Nagyon szép!

Ippolit Matvejevics méltatlankodó "Pfuj!"-jal elhagyta a sivár térséget, és hazafelé indult, menet közben felöltője ujjait tisztogatva. A Lénai események és a Jerofejev utca sarkán megpillantotta üzlettársát. A koncesszió főirányítója s egy személyben technikai igazgatója félfordulatban állt, és kissé felemelte bal lábát: kanárisárga krémmel tisztították cipője felsőrészét. Ippolit Matvejevics odafutott hozzá. Az igazgató gondtalanul dúdolt egy shimmyt.

Jön-e velem, nagysád, shimmyt járni?
Bizsereg a talpam, nem tud várni,
Ha a zenekarban afrikai tamtam szól!

- Nos, mi újság a lakáshivatalban? - kérdezte a lényegre térve, de tüstént hozzátette: - Várjon, ne beszéljen. Túlságosan fel van izgatva, hűljön le.

Hét kopejkát adott a cipőtisztítónak, belekarolt Vorohjanyinovba, és magával húzta. Nagy figyelemmel hallgatta végig mindazt, amit az izgatott Ippolit Matvejevics elbeszélt.

- Ahá! Rövid, fekete szakáll? Úgy van! Bárányprém galléros télikabát? Értem. Ez a szociális otthonból való szék. Ma reggel vették meg három rubelért.

- Várjon csak...

És Ippolit Matvejevics elmondta a főkoncessziósnak Fjodor atya aljas eljárását. Osztap elkomorodott.

- Kellemetlen bonyodalom - jegyezte meg. - Titkos vetélytárs. Meg kell előznünk; felfricskázni az orrát azután is ráérünk.

Míg a barátok a Sztyenyka Razin sörözőben falatoztak, és Osztap kiderítette, hogy melyik házban volt a lakáshivatal azelőtt, és melyik hivatal működik benn most, a nap lehanyatlott.

Az aranyszőrű igáslovak újra megbarnultak. A briliánscseppek megkásásodtak hullás közben, és földet érve lucskosan fröccsentek szét. A sörcsarnokokban és a Phönix étteremben a sör ára felment: beállt az este. A Nagy Puskin utcán kigyúltak a villanylámpák; dobpergéstől kísérve egy úttörőcsapat vonult haza az első tavaszi kirándulásról.

A Tervhivatal tigrisei, győzelmi allegóriái és kobrái titokzatosan csillogtak a város fölé emelkedő hold fényében.

Amint hazafelé tartott a hirtelen elnémult Osztappal, Ippolit Matvejevics figyelmesen megnézte a Tervhivatal tigriseit és kobráit. Az ő idejében ezen a helyen a kormányzósági zemsztvo-hivatal működött, és a polgárok nagyon büszkék voltak a kobrákra, amelyek sztargorodi látványosságnak számítottak.

"Meg fogom találni!" - villant át Ippolit Matvejevicsen, ahogy a gipsz Győzelmet bámulta.

A tigrisek hízelgőn csóválták farkukat, a kobrák vidáman gyűrűztek, és Ippolit Matvejevics lelke szilárd bizonyossággal telt el.

 

A lakatos, a papagáj és a jósnő

A Perelesinszkij utca 7-es számú ház nem tartozott Sztargorod legszebb épületei közé. Az empire - a Második Császárság - stílusában épült két emeletét töredezett oroszlánfejek díszítették, amelyek rendkívül hasonlítottak Arcibasevhez, ehhez a maga korában híres íróhoz. Ilyen Arcibasev-arc pontosan nyolc volt, ugyanannyi, mint az utcára néző ablakok száma.

Még két dísz volt a házon, de már kizárólagosan kereskedelmi jellegű. A kapu egyik oldalán égszínkék cégtábla lógott: "Odesszai Perecüzem Szövetkezet. Moszkvai perecek." A cégtábla egy fiatalembert ábrázolt, nyakkendővel, rövid francia nadrágban. Egyik kifelé fordított kezében a mesebeli bőségszarut tartotta; lavinaként ömlöttek belőle az okkersárga moszkvai perecek, amelyeket, ha a szükség kívánta, odesszai perecekként is árusítottak. A fiatalember ráadásul kéjesen mosolygott. A kapu másik oldalán a Gyorscsomag szállítmányozási iroda ajánlkozott a mélyen tisztelt ügyfél polgártársaknak, gömbölyű, aranyozott betűkkel, fekete cégtáblán.

A cégtáblákban és a forgótőkék nagyságában érzékelhetően megnyilvánuló különbség ellenére, ez az egymástól annyira elütő két vállalkozás egy és ugyanazon ügylettel foglalkozott: textiláruval feketézett; durva és finom szálúval, gyapjúszövettel, sőt ha szép színű és mintájú selyem akadt, akkor selyemmel is.

Ha az ember belépett az alagút-sötétséggel és vízzel elöntött kapualjba, és jobbra fordult az udvar felé, két ajtót pillantott meg, amelyek tornác nélkül, közvetlenül az udvar érdes köveiről nyíltak. A jobb oldali ajtón egy megrozsdásodott réztábla volt, írott betűs "V. M. Poleszov" véséssel. A bal oldali ajtóra a lakó egy fehér bádogtáblát szögezett ki: "Divatcikkek és kalapok"; de ez is csupán külszín volt.

A divat- és kalapszalonban nem volt sem zsinór, sem szalag, sem fej nélküli, tiszti testtartású próbababa, sem fejes állvány elegáns női kalapok számára. E vacakok helyett egy vörös gatyás, szeplőtlenül fehér papagáj élt a háromszobás lakásban. A papagájt ellepték a bolhák, de senkinek sem panaszkodhatott, mert nem beszélt emberi nyelven. Naphosszat napraforgómagot rágcsált, és a héját toronyszerű kalitkája rácsain keresztül a szőnyegre köpködte. Az ablakokon sötétbarna, babos függönyök lengedeztek, aminthogy egyáltalán a sötétbarna színek voltak a lakásban túlsúlyban. A pianínó fölött Böcklin A holtak szigete című festményének reprodukciója lógott, sötétzöld, fényezett tölgyfa keretben, üveg alatt. Az üveg egyik sarka régen kitört, és a legyek annyira bepiszkították a kép védtelen részét, hogy az teljesen összefolyt a kerettel. Hogy a holtak szigetének ezen a darabján mi történt, már lehetetlen volt kideríteni.

A hálószobában, az ágyon, a háziasszony terpeszkedett, és egy piszkos richelieu-terítővel letakart, nyolcszögletű asztalkára könyökölve kártyát vetett. Előtte özvegy Gricacujeva ült, bolyhos vállkendőben.

- Figyelmeztetnem kell, ifiasszony, hogy ötven kopejkánál kevesebbet nem fogadok el a szeánszért - mondta.

Az özvegy, aki nem ismert akadályt, mikor arról volt szó, hogy újra férjet találjon, beleegyezett a kikötött díj megfizetésébe.

- Csak aztán a jövőt is legyen szíves... - kérte panaszos hangon.

- Önnek a treff dámából kell jósolni.

- Én mindig a kőr dáma voltam - vetette ellen az özvegy.

A háziasszony egykedvűen beleegyezett, és kombinálni kezdte a kártyákat. Az özvegyi sors kőrbeli meghatározása már néhány perc múlva kialakult. Az özvegyre nagyobb és kisebb kellemetlenségek vártak, a szívén pedig a treff király feküdt, akivel a káró dáma tartott meleg barátságot.

Sebtében megkérdezték a sorsot a tenyér alapján is. Özvegy Gricacujeva tenyerének vonalai tiszták, erőteljesek és félreismerhetetlenek voltak. Az életvonal olyan messze nyúlt, hogy a vége az ütőérig ért, s ha igazat mondott, az özvegynek a végítélet napjáig kellett volna élnie. Az értelem és a művészet vonalai jogossá tették a reményt, hogy az özvegy becsukja fűszerkereskedését, és az emberiséget utolérhetetlen mesterművekkel ajándékozza meg a művészet, a tudomány vagy a szociológia valamelyik területén. Az özvegy Vénusz-halmai Mandzsúria kialudt vulkánjaihoz hasonlítottak, s a szerelem és gyöngédség csodás kincseivel kecsegtettek.

Ezeket magyarázta a jósnő az özvegynek, oly szavakat és kifejezéseket használva, melyek a grafológusok, tenyérjósok és lókupecek körében hallhatók.

- Köszönöm, jó asszony - mondta az özvegy -, most már tudom, hogy ki a treff király. És a káró dámát is nagyon jól ismerem. S vajon nősülendő a király?

- Nősülendő.

Az özvegy szárnyakat kapva indult haza, míg a jósnő egy dobozba dobta a kártyákat, kitátotta ötvenéves szájüregét, ásított, és bement a konyhába. Megkavarta petróleumfőzőn melegedő ebédjét, szakácsnő módra megtörölte kötényében a kezét, fogta a lepattogzott vödröt, és kicsoszogott vízért az udvarra.

Lúdtalpán nehézkesen lépdelt az udvaron. Elomló melle ernyedten lötyögött átfestett blúzában. Fején őszülő hajseprű nőtt. Szutykos öregasszony volt, mindenkire gyanakodva nézett, és szerette az édességet. Ha most látja Ippolit Matvejevics, aligha ismerte volna fel benne Jelena Bourt, régi szerelmét, akiről a bírósági titkár elragadtatással énekelte valaha, hogy "csókokra termett, légies termet". Bour asszonyt a kútnál szomszédja, Viktor Mihajlovics Poleszov, az értelmiségi lakatos üdvözölte, aki egy benzintartályt töltött meg vízzel. Poleszov arca az operabeli ördögöt juttathatta az ember eszébe, akit színpadra lépés előtt gondosan bekentek korommal.

Kölcsönös köszöntés után a szomszédok megvitatták az egész Sztargorodot foglalkoztató eseményt.

- Szép időket értünk meg - mondta Poleszov gúnyosan. - Tegnap az egész várost hasztalan jártam be egy háromnyolcad collos menetvágóért; nincs és nincs! És még villamost akarnak üzembe helyezni...

Jelena Sztanyiszlavovna - akinek a háromnyolcad collos menetvágókról éppoly kevéssé volt fogalma, mint a mezőgazdaságról a Leonardo da Vinci nevét viselő tánctanfolyamok hallgatónőjének, aki azt hiszi, hogy a túrót a túrós csuszából készítik - szükségesnek érezte, hogy kifejezést adjon felfogásának:

- Milyenek manapság az üzletek! Csak a sok sorban állás, de üzletek nincsenek. És milyen rettenetes nevük van ezeknek az üzleteknek. Sztarszöv!...

- Nem, Jelena Sztanyiszlavovna; ez valóban több a soknál. Csupán négy kocsin van AEG-motor. Ezek még valahogy működnek majd, habár a karosszériák csuda vacakok!... Az ablakok nincsenek gumiba ágyazva. Magam láttam. Hogy fognak csörömpölni... Rémséges! Ami pedig a többi motort illeti: harkovi munka. Állami gépgyár. Egy versztát sem bírnak el. Megnéztem őket.

A lakatos ingerülten elhallgatott. Fekete arca csillogott a napban. Szeme fehérje sárgás színben játszott. A motorral rendelkező sztargorodi maszekok között Viktor Mihajlovics Poleszov volt a legügyefogyottabb, és gyakran került szorult helyzetbe. Ezt főleg rendkívül heves természetének köszönhette. Izgága, lusta ember volt. Állandóan tajtékzott. A Perelesinszkij utca 7-es számú ház hátsó udvarában levő műhelyében sohasem lehetett megtalálni. A kihunyt, hordozható kovácstűzhely árván gubbasztott a téglából épült pajta közepén, amelynek sarkaiban szanaszét hevertek a gumibelsők és köpenyek, megrozsdásodott zárak, de akkorák, hogy az egész várost be lehetett volna velük zárni, Indian és Wanderer felírású benzintartályok, rugós gyermekkocsik, örökre elnémult autódudák, rothadó hajtószíjak, olajos rongyok, elkopott csiszolópapír, osztrák szurony és sok egyéb rongyos, girbegurba, összevissza horpadt limlom. Az ügyfelek sosem találták meg Viktor Mihajlovicsot. Viktor Mihajlovics valahol másutt sürgött-forgott, nem a munkán járt az esze. Képtelen volt nyugodtan nézni, ha az ő udvarára vagy bárhova máshova befordult egy megrakott teherkocsi. Ahogy meglátta, máris ott termett az udvar közepén, hátán összefonta karját, és megvetően szemlélgette a kocsis erőlködéseit. Végre nem bírta megállni szó nélkül.

- Ki hajt így be?! - kiáltott fel elszörnyedve. - Fordulj meg!

A megszeppent kocsis megfordult.

- Merre fordulsz, te barom?! - kiáltotta szenvedélyesen Viktor Mihajlovics, s már rohant is a lóhoz. - Ha a régi időket élnénk, agyba-főbe vernélek! Akkor megtudnád, hogy kell megfordulni!

Egy félórát így elparancsolgatott, s már készült vissza a műhelyébe, ahol várta egy javításra szoruló biciklipumpa, de ilyenkor a város nyugodt életét rendszerint újból megbolygatta valami. Hol két kocsitengely akadt össze az utcán, és ilyenkor Viktor Mihajlovics nem mulaszthatta el, hogy meg ne magyarázza, hogyan lehet gyorsan és jól szétakasztani őket, hol pedig távíróoszlopot állítottak fel, és ilyenkor Poleszov feltétlenül ellenőrizte műhelyéből kihozott mérőónjával, hogy vajon merőlegesen áll-e a földben; végül előfordult az is, hogy a tűzőrség végighajtott az utcán, és a trombita hangjától meg az izgató, hamvadó tűztől felajzott Poleszov már rohant is a kocsik után.

Időnként azonban Viktor Mihajlovicsot is elkapta az alkotó tevékenység. Ilyenkor napokon át bezárkózott a műhelyébe, és némán dolgozott. A gyerekek szabadon futkározhattak az udvaron, kiabálhattak mindent, ami jólesik, a teherkocsik megfordulhattak olyan sután, ahogy csak akartak, a szekerek sem akasztottak többé tengelyt az utcán, a tűzoltó- és halottaskocsik magányosan gördültek a tűzhöz: Viktor Mihajlovics dolgozott. Egy ízben - hosszabban tartó, lázas munka után - egy gépkocsi, tűzoltókészülék, kerékpár és írógép alkatrészeiből összeszerelt motorkerékpárt vonszolt ki az udvarra, mint egy szarván ragadott kost. A másfél lóerős motor Wanderer gyártmányú volt, a kerék Davidson, a többi főalkatrész már rég elvesztette cégét. A nyeregről egy spárgára kötött kis tábla lógott "Próbakocsi" felírással. Egész tömeg verődött össze. Viktor Mihajlovics pillantásra sem méltatott senkit, kezével lenyomta a pedált. Vagy tíz percig nyomogatta, de egyetlen szikra sem pattant ki. Végül fém csörömpölése hallatszott, az egész készülék megremegett, és piszkos füstbe burkolózott. Viktor Mihajlovics a nyeregbe ugrott, és a motorkerékpár eszeveszett gyorsasággal kirepítette a kapuboltozatból az úttest közepére, ahol, mintha golyó találta volna, azonnal megállt. Viktor Mihajlovics már-már leszállt a nyeregből, hogy megvizsgálja titokzatos gépét, amikor a kerékpár hirtelen megindult hátrafelé, alkotóját visszarepítette ugyanabba a kapualjba, és megállt kiindulópontján, az udvar közepén, zsémbesen felmordult és felrobbant. Viktor Mihajlovics csodával határos módon megmenekült, és a következő alkotómámoros időszakban a motorkerékpár romjaiból egy stabil motort gyártott, amely pontosan olyan volt, mint az igazi, csak nem működött.

Az értelmiségi lakatos akadémikus tevékenységét a szomszédos ház kapujával kapcsolatos hősköltemény koronázta meg. Az 5-ös számú ház lakói szerződést kötöttek Viktor Mihajloviccsal, amelynek értelmében kötelezte magát, hogy a ház vaskapuját teljesen rendbe hozza, és saját belátása szerinti, gazdaságos színre befesti. A lakók a maguk részéről kötelezettséget vállaltak, hogy az e célra kijelölt bizottság által elfogadott munka után Poleszovnak huszonöt rubel hetvenöt kopejkát fizetnek. Az okmánybélyeg költsége a munkavállalót terheli.

Viktor Mihajlovics, mint valami Sámson, hazavitte a kaput. Nagy lelkesedéssel fogott hozzá műhelyében a munkához. Két napig tartott, amíg szétszegecselte, alkatrészeire bontotta. Az öntöttvas gyűrűk a gyermekkocsiban feküdtek; a vaslándzsák és keresztvasak a munkapad alá kerültek. Közben a várost kínos kellemetlenség érte. A Drovjanov utcán csőrepedés történt, és Viktor Mihajlovics a hét hátralevő részét a kár helyén töltötte, ironikusan mosolygott, lehordta a munkásokat, és tekintete szüntelenül a beomlott gödörben járt.

Amikor Viktor Mihajlovics szervezői lendülete kissé lelohadt, újra visszatért a kapuhoz, de már késő volt. A ház gyerekei a szomszédos ház kapujának öntöttvas karikáival és vaslándzsáival játszottak. Amikor a gyerekek meglátták a felbőszült lakatost, riadtan eldobálták a vasdarabokat és szétszaladtak. A karikák fele hiányzott, és nem is sikerült megtalálni. Ezek után Viktor Mihajlovics meglehetősen elhidegült a kapuk iránt.

A tárva-nyitva álló szomszédos házban ezalatt szörnyű események történtek. A padlásról ellopták a kiteregetett fehérneműt, sőt egy este az udvarról elemeltek egy sistergő szamovárt is. Viktor Mihajlovics személyesen vett részt a tolvaj üldözésében, aki magasra emelve a bádogcsőből lángokat okádó, sistergő szamovárt, fürgén szaladt, hátra-hátrafordult, és trágár szavakkal szidta a nyomában szaladó Viktor Mihajlovicsot. De legtöbbet mégis a házmester szenvedett. Nem lévén kapu, nem volt többé mit kinyitni, és a későn hazajáró lakóknak nem volt miért leszurkolniuk a kapupénzt. A házmester kezdetben még át-átjárt, hogy megtudakolja, kész lesz-e hamarosan a kapu, majd Krisztus nevében könyörgésre fogta a dolgot, de végül mind határozottabb fenyegetésekre tért át. A lakóközösség írásos felszólítást is küldött Viktor Mihajlovicsnak. Az eset bűnügyi térre terelődött. A helyzet egyre feszültebbé vált.

A jósnő s a lelkesedő lakatos ott állt beszélgetve a kút mellett.

- Minthogy nincsenek telített talpfák - kiabált Viktor Mihajlovics az egész udvar füle hallatára -, nem villamos lesz ez, hanem merő kínszenvedés.

- S mikor lesz mindennek vége? - kérdezte Jelena Sztanyiszlavovna. - Úgy élünk, mint a vadak.

- Vége nem lesz soha... Haj, igaz! Tudja, hogy kit láttam ma? Vorobjanyinovot.

Jelena Sztanyiszlavovna a kútnak dőlt, álmélkodásában arról is megfeledkezve, hogy a vízzel teli vödröt a földre állítsa.

- Jártam a városgazdálkodási hivatalban, hogy meghosszabbítsam a műhelybérletre vonatkozó szerződést. Megyek a folyosón: egyszerre csak két ember lép oda hozzám. Nézek, az egyik ismerősnek rémlik: mintha Vorobjanyinov arcát látnám. És megkérdi: "Mondja, miféle intézet volt ebben az épületben azelőtt?" Azt feleltem rá, hogy azelőtt leánygimnázium volt itt, később pedig a lakáshivatal. "Miért kérdi?" - érdeklődöm. Ő pedig csak megköszöni a felvilágosítást, és megy tovább. Egészen bizonyos, hogy Vorobjanyinov volt, de bajusz nélkül. Mi szél hozta ide? S a másik, aki vele volt, gyönyörű szál férfi. Nyilván hajdani tiszt. S ekkor arra gondoltam...

Ebben a pillanatban Viktor Mihajlovics kellemetlen dolgot vett észre. Beszédét félbeszakítva, megragadta kannáját és elbújt a szemetesláda mögé. Az udvarba lassú léptekkel besétált a szomszéd házmester, megállt a kút mellett, és körülnézett. Viktor Mihajlovicsot sehol sem látta, s elkomorodott.

- Vityka, a lakatos, megint nincs itthon? - kérdezte Jelena Sztanyiszlavovnától.

- Ó, én nem tudok semmit - mondta a jósnő -, semmiről sem tudok!

Rendkívül izgatottan besietett a lakásába, kifröccsentve a vizet a vödörből.

A házmester végigsimogatta a kút cementkáváját, és megindult a műhely felé. Kétlépésnyire ott állt a tábla:

BEJÁRAT A LAKATOSMŰHELYBE

Alatta egy másik ékeskedett:

LAKATOSMŰHELY ÉS GYORSFORRALÓK JAVÍTÁSA

Ez alatt egy nagy lakat lógott. A házmester belerúgott a lakatba, és gyűlölködve morogta:

- Te dög!

A házmester még vagy három percet álldogált a műhely előtt, a legdühösebb érzésektől fűtve, majd nagy zajjal leszakította a cégtáblát, odavitte az udvar közepére, a kút mellé, s toporzékolva taposott rajta.

- Csupa tolvaj lakik ebben a házban! - üvöltötte. - Csupa rongy ember! Hétpróbás gazember! S még azt mondja, hogy érettségizett! Nem leszek tekintettel az érettségijére! Átkozott dög!

Ezalatt az érettségizett, hétpróbás gazember ott kuksolt kannáján ülve a szemetesláda mögött, és búslakodott. Nagy zajjal felcsapódtak az ablakok, és a lakók vidáman kikandikáltak. Az utcáról is lassan beszállingóztak a kíváncsiak. Az összesereglett közönség láttán a házmestert még jobban elkapta az ihlet.

- Műszerész! Lakatos! - ordította. - Arisztokrata dög! - A házmester parlamentáris kifejezéseibe bőven vegyültek nyomdafestéket nem tűrő szavak, és végül teljesen ezekre tért át. A gyengéd női nem képviselői, akik sűrűn ellepték az ablakpárkányokat, igen nehezteltek a házmesterre, de továbbra is ott maradtak az ablakban.

- Széttöröm a pofáját! - dühöngött a házmester. - Még hogy iskolázott ember!

Mikor a botrány a tetőfokára hágott, megjelent a rendőr, és némán maga után vonszolta a felháborítóan viselkedő házmestert a kerületi őrszobára. A rendőr segítségére siettek a Gyorscsomag legényei is. A házmester szelíden átölelte a rendőr nyakát, és megindultak a könnyei.

A veszély elmúlt.

A szemétláda mögül előmászott a kimerült Viktor Mihajlovics. A közönség felmorajlott.

- Te pimasz! - kiáltott Viktor Mihajlovics a menet után. - Pimasz! Majd megmutatom neked, te csirkefogó! - De a keserűen zokogó házmester ebből már egy szót sem hallott. Az emberek felnyalábolva cipelték az őrszobára. Odavitték a bűnjelet is, a "Lakatosműhely és gyorsforralók javítása" feliratú táblát.

Viktor Mihajlovics még sokáig dohogott.

- Az ebadta! - fordult a nézőkhöz. - Mit képzel! Pimasz!

- Csillapodjék, Viktor Mihajlovics! - kiáltotta az ablakból Jelena Sztanyiszlavovna. - jöjjön be hozzám egy percre.

Viktor Mihajlovics elé tett egy kis tányér kompótot, és a szobában fel s alá járva faggatni kezdte.

- De hisz már mondtam magának, hogy ő az, csak bajusz nélkül! - kiáltotta Viktor Mihajlovics szokása szerint. - De hiszen jól ismerem! Kiköpött Vorobjanyinov!

- Halkabban, az istenért! Mit gondol, miért jött vissza?

Viktor Mihajlovics fekete arca gúnyos mosolyra húzódott.

- No és maga mit gondol? - Még gúnyosabban mosolygott. - Semmi esetre sem azért, hogy szerződést írjon alá a bolsevikokkal.

- Azt hiszi, hogy veszélyben forog?

Az iróniatartalékok, amelyek Viktor Mihajlovicsban a forradalom tíz éve alatt felgyülemlettek, kimeríthetetlenek voltak. Arcán különböző erejű és szkepszisű mosolyok sorozata váltogatta egymást.

- Ki nem forog veszélyben Szovjet-Oroszországban, kivált ha olyan helyzetben van, mint Vorobjanyinov? Senki sem borotválja le ok nélkül a bajuszát, Jelena Sztanyiszlavovna.

- Külföldről küldték haza? - kérdezte Jelena Sztanyiszlavovna elfúló hangon.

- Kétségtelenül - felelte a lángeszű lakatos.

- Mi célból van itt?

- Ne legyen gyermek!

- Mindegy. Nekem látnom kell.

- Tudja, hogy mit kockáztat?

- Ah, mindegy! Tízévi távollét után lehetetlen, hogy ne találkozzam Ippolit Matvejeviccsel.

Abban a hitben élt, hogy a sors akkor választotta szét őket, amikor szerették egymást.

- Könyörgök, találja meg! Tudja meg, hol van! Maga mindenütt megfordul, nem lesz nagy feladat! Mondja meg neki, hogy látni akarom. Hallja?

A rúdon szundikáló, vörös gatyás papagájt megijesztette a zajos beszélgetés, fejjel lefelé fordult, s így maradt mozdulatlanul.

- Jelena Sztanyiszlavovna - mondta a lakatos-műszerész, melléhez szorítva kezét -, meg fogom találni és idehozom.

- Óhajt még egy kis kompótot? - érzékenyült el a jósnő.

Viktor Mihajlovics evett még a kompótból, aztán dühös előadást tartott a papagájketrecek helytelen kivitelezéséről, s ezzel búcsút is vett Jelena Sztanyiszlavovnától, meghagyván, hogy tartson mindent a legszigorúbb titokban.

 

"Az élet tükre" ábécé

A rákövetkező napon a két üzlettárs belátta, hogy a házmesterfülkében nem lakhat tovább. Tyihon, aki teljesen megkótyagosodott attól, hogy gazdája először fekete, majd zöld bajusszal, végül bajusztalanul mutatkozott előtte, állandóan dörmögött. Aludni sem volt min. A házmesterlakásban rothadó trágya szaga terjengett, melyet Tyihon új nemezcsizmája bocsátott ki magából. A régi nemezcsizma a sarokban hevert, és szintén nem ózont lehelt a levegőbe.

- Az emlékeknek szentelt estét bezártnak nyilvánítom - mondta Osztap. - Szállodába kell költöznünk.

Ippolit Matvejevics megremegett.

- Lehetetlen.

- Miért?

- Mert bejelentőlapot kell kiállítani.

- Hát a személyi igazolványa nincs rendben?

- Nem az a baj; a személyi igazolványom rendben van, de a városban jól ismerik a nevemet. Megindulnak a pletykák.

A koncessziósok töprengve hallgattak.

- A Michelsohn név tetszik magának? - kérdezte váratlanul a kitűnő Osztap.

- Melyik Michelsohnról beszél? A szenátorról?

- Nem. Az állami kereskedelmi alkalmazottak szakszervezetének tagjáról.

- Nem értem.

- Ezt a technikai gyakorlat hiánya okozza. Ne legyen már olyan együgyű, mint egy katicabogár.

Bender egy szakszervezeti könyvecskét vett ki zöld kabátjából, és átadta Ippolit Matvejevicsnek.

- Konrad Karlovics Michelsohn, negyvennyolc éves, pártonkívüli, szakszervezeti tag 1921 óta, a legnagyobb mértékben feddhetetlen erkölcsű egyén, jó ismerősöm, ha jól tudom, gyermekbarát... De ha nem akarja, nem kell a gyermekekkel barátkoznia, a rendőrség ezt nem követeli meg.

Ippolit Matvejevics elpirult.

- De vajon szabad-e...

- Ez a cselekedet, jóllehet a büntető törvénykönyvbe ütközik, ártatlan gyerekjáték a mi koncessziós ügyünkhöz képest.

Vorobjanyinov mégis zavarban volt.

- Ön idealista, Konrad Karlovics - folytatta Bender. - Mondhatnám, még szerencséje is volt, mert az is megtörténhetett volna, hogy véletlenül Papa-Chrisztozopulóvá vagy Zlovunovvá[2] kell átvedlenie.

E szavakat gyors beleegyezés követte, és a koncessziósok, búcsút sem véve Tyihontól, elhagyták a házmesterlakást. A Sorbonne fogadóban kötöttek ki. Osztap a szálloda egész gyér számú személyzetét megbolondította. Először a hétrubeles szobákat szemlélte meg, de bútorzatuk nem elégítette ki. Az ötrubeles szobák berendezése jobban megnyerte tetszését, de a szőnyegek kopottak voltak, és a szag felháborító. A háromrubeles szobákban rendben talált mindent, kivéve a festményeket.

- Nem tudok tájképekkel lakni egy szobában - mondta. Kénytelenek voltak egy egy rubel nyolcvan kopejkás szobába költözni. Itt nem voltak tájképek, nem voltak szőnyegek; ezzel szemben a bútorzat szigorú mértékletességről tanúskodott: két ágyból és egy éjjeliszekrényből állt.

- Kőkorszakbeli stílus - jegyezte meg Osztap helyeslően. - Nincsenek netán történelem előtti állatok a matracokban?

- Az a szezontól függ - felelte a ravasz szobapincér. - Ha például valamilyen kormányzósági kongresszus van, akkor nincsenek, mert ilyenkor sok a vendég, és előzőleg nagytakarítást végzünk. Máskor azonban megesik, hogy a szomszédos Livagyija szállodából átlátogat egynéhány.

A koncessziósok ugyanezen a napon fent jártak a városgazdálkodási hivatalban, ahol valamennyi szükséges felvilágosítást megkaptak. Megtudták, hogy a lakáshivatalt 1921-ben átszervezték, és hatalmas levéltárát egyesítették a városgazdálkodási hivatal archívumával.

Az ügyet a nagy kombinátor vette kezébe. Estére a két társ már ismerte a levéltáros, Varfolomej Korobejnyikov, azelőtt a polgármesteri hivatal tisztviselője, most irodai dolgozó lakcímét.

Osztap beöltözött a teveszőr mellénybe, kabátját kiporolta az ágy támláján, egy rubel húsz kopejkát kicsikart Ippolit Matvejevicstől reprezentációs költségekre, és látogatóba indult a levéltároshoz. Ippolit Matvejevics a Sorbonne-ban maradt, és izgatottan járkált fel-alá a két ágy közötti résben.

Ezen a zöld és hideg estén dől el az egész vállalkozás sorsa. Ha sikerül megszerezni azoknak a kiutaló céduláknak a másolatát, amelyek alapján a Vorobjanyinov-villából rekvirált bútort szétosztották, akkor az ügyet félig elintézettnek lehet tekinteni. Természetesen felmerülhetnek még előre nem látható nehézségek is, de a fonál kézben van.

- Csak meglennének a kiutaló cédulák - suttogta Ippolit Matvejevics, az ágyra vetve magát -, csak meglennének a kiutaló cédulák! - Az elnyűtt matrac rugói úgy csípték, akár a bolhák, de meg sem érezte. Még nem látta világosan, hogy mi is következik a kiutaló cédulák megszerzése után, de arról szilárdan meg volt győződve, hogy minden úgy megy majd, mintha zsírral kennék. "A zsír nem rontja el a kását" - járt szüntelenül a fejében.

Közben már főtt a kása. Ippolit Matvejevics rózsaszínű ábrándokat szőve hánykolódott az ágyon. A rugók nyögtek alatta.

Osztapnak végig kellett mennie az egész városon. Korobejnyikov a Gusziscsén lakott, Sztargorod kültelkén.

Errefelé főképp vasutasok laktak. A házak fölött, vékony betonkerítéssel elzárt töltésen, néha egy szuszogó mozdony farolt. A háztetőket egy pillanatra megvilágította a kazán imbolygó tüze. Néha üres teherkocsik gördültek végig, néha petárdák robbantak fel. A vityillók és ideiglenes barakkok közt a még nedves társasházak hosszú téglatömbjei húzódtak.

Osztap elhaladt egy világító sziget, a vasutasklub mellett, még egyszer elolvasta a papírdarabra feljegyzett címet, és megállt a levéltáros házikója előtt. Megforgatta a csengőt, amelyen domború betűkkel ez a felírás állt: "Tessék megforgatni."

Hosszas "Ki az és kit keres?" kérdezősködés után az ajtó kinyílt, és Bender egy szekrényekkel zsúfolt, sötét előszobában találta magát. A sötétségben valaki sípolva lélegzett, de nem szólította meg.

- Hol találhatom Korobejnyikov polgártársat? - kérdezte Bender.

A lélegző valaki kézen fogta Osztapot, és bevezette az ebédlőbe, melyet függő petróleumlámpa világított meg. Osztap egy rendkívül hajlékony hátú kis aggastyánt látott maga előtt; nem lehetett kétséges, hogy Korobejnyikov polgártárs. Osztap, anélkül, hogy a felszólítást megvárta volna, leült.

Az aggastyán bátran szembenézett a tolakodóval, és hallgatott.

Osztap kezdte el szívélyes hangon a beszélgetést:

- Fontos ügyben jöttem önhöz. Ön a városgazdálkodási hivatal levéltárában dolgozik?

Az aggastyán háta mozgásnak indult, és igenlően kiegyenesedett.

- Azelőtt pedig a lakáshivatalban működött?

- Mindenütt működtem - mondta az aggastyán derűsen.

- Még a polgármesteri hivatalban is?

E szavaknál Osztap bűbájosan elmosolyodott. Az aggastyán háta sokáig tekergőzött, s végül oly helyzetben állapodott meg, amely arról tanúskodott, hogy a polgármesteri szolgálat régi história, és hogy mindenre visszaemlékezni határozottan lehetetlenség.

- Szabad aziránt érdeklődnöm, hogy minek köszönhetem a látogatást? - kérdezte a házigazda, kíváncsian nézve a vendégre.

- Szabad - felelte az utóbbi. - Én Vorobjanyinov fia vagyok.

- Melyik Vorobjanyinové? A marsallé?

- Igen.

- Mi van vele? Él még?

- Meghalt, Korobejnyikov polgártárs.

- Lesújtó hír - mondta az aggastyán, különösebb szomorúság nélkül. - De ha jól emlékszem, Vorobjanyinovnak nem voltak gyermekei.

- Nem voltak - hagyta helyben szeretetre méltóan Osztap.

- Hát akkor?...

- Morganatikus házasságából származom.

- Csak nem Jelena Sztanyiszlavovna fia?

- De igen.

- Hát neki hogy szolgál az egészsége?

- Mama már régóta a sírban nyugszik.

- Úgy, úgy; milyen csapás!

És az aggastyán még sokáig nézett a részvét könnyeivel Osztapra, jóllehet éppen aznap látta Jelena Sztanyiszlavovnát a vásártéren, a mészárosbódék között.

- Mindenki meghal - szögezte le. - Mindamellett legyen szabad újra megkérdeznem, milyen ügyben fáradt hozzám, mélyen tisztelt... lám, a nevét sem tudom...

- Voldemar - vágta rá Osztap.

- Vlagyimir Ippolitovics? Nagyon jó. Hm... Hallgatom, Vlagyimir Ippolitovics.

Az aggastyán leült a mintás viaszosvászonnal leterített asztalhoz, és egyenesen szeme közé nézett Osztapnak.

Osztap válogatott szavakkal fejezte ki szülei elhalálozása fölött érzett fájdalmát. Nagyon sajnálja, hogy ilyen későn rontott be a mélyen tisztelt levéltáros lakásába, és zavarja látogatásával, de reméli, hogy a mélyen tisztelt levéltáros megbocsát, mihelyt megtudja, minő ok késztette erre a lépésre.

- Szeretnék legalább egyetlen darabot is megtalálni édesapám bútoraiból - fejezte be kimondhatatlan fiúi szeretettel. - Hogy emlékem legyen tőle. Nem tudja véletlenül, kinek utalták ki a bútorokat apám házából?

- Bonyolult ügy - felelte az aggastyán rövid szünet után -, és csak tehetős ember járhat a végére. Ha nem veszi tolakodásnak a kérdést, ön mivel foglalkozik?

- A magam ura vagyok. Kisipari szövetkezet keretében működő húsüzemmel és hűtőházzal rendelkezem Szamarában.

Az aggastyán kétkedve nézte a fiatal Vorobjanyinov zöld öltözékét, de ellenvetést nem tett.

"Ügyes fickó" - gondolta.

Osztap viszont, aki közben befejezte Korobejnyikovon végzett megfigyeléseit, megállapította, hogy "az öreg jellegzetes csirkefogótípus".

- Nos hát? - kérdezte Osztap.

- Nehéz dolog, de lehet valamit csinálni... - felelte a levéltáros.

- Áldozatot követel? - segített a hűtőházzal felszerelt húsüzem tulajdonosa.

- Nem nagy összegről van szó...

- Közelebb a testhez, mint Maupassant mondja. A felvilágosításokért megfizetek.

- Mondjuk, leguberál hetven rubelt.

- Kicsit borsos ár. Talán drága idén a zab?

Az aggastyán vihogott. Gerince mozgásnak indult.

- Tréfálni méltóztatik.

- Jó, rendben van, apus. Nálam a pénz, magánál a cédula. Mikor jöjjek el?

- A pénz önnél van?

Osztap szolgálatkészen a zsebére ütött.

- Akkor tüstént el is intézhetjük - mondta Korobejnyikov ünnepélyesen.

Gyertyát gyújtott, és a szomszédos szobába vezette Osztapot. Az ágyon kívül, amelyen nyilván a házigazda aludt, egy üzleti könyvektől roskadó íróasztal állt a helyiségben és egy hosszú iratszekrény, nyitott polcokkal. A polcok bordáira nyomtatott betűk voltak ragasztva: A, B, C és így tovább, egészen Z-ig. A polcokon vadonatúj spárgával átkötött kiutaló cédulák kötege feküdt.

- Ejha! - kiáltotta Osztap lelkesülten. - Teljes házi levéltár!

- Úgy van, teljes - felelte a levéltáros szerényen. - Tudja, minden eshetőségre számítva... A városgazdálkodási hivatalnak nincs rá szüksége, én viszont hasznát vehetem vénségemre... Hiszen úgy élünk, mint egy tűzhányón... Minden lehetséges... Akkor aztán fejvesztetten keresni fogják az emberek a bútorukat; de hol vannak a bútorok? Ugyan, hol vannak! Itt vannak! A szekrényben. És ki őrizte meg őket? Korobejnyikov! Az urak hálásak lesznek az aggastyánnak, és támogatni fogják vénségére... Sokra amúgy sincs szükségem: ha egy tízest adnak egy utalványért, azt is szépen megköszönöm... Enélkül próbálnák csak meg; könnyebb a szél nyomát megtalálni a mezőn. Nem! Nélkülem ugyan nem találják meg.

Osztap elragadtatással nézett az aggastyánra.

- Csodás egy hivatal! - mondta. - Tökéletes gépesítés. Ön valóban a munka hőse.

E szavak annyira hízelegtek a levéltárosnak, hogy kedvenc foglalkozása részleteibe is be akarta avatni vendégét. Felcsapta a vaskos nyilvántartási és elosztó könyvet.

- Minden itt van - mondta -, egész Sztargorod! Minden bútor! Kitől mikor vették el, kinek utalták ki. Ez itt meg az ábécé, az élet tükre! Kinek a bútora érdekli? Angelov, első céhbeli kereskedőé? Mé-éltóztassék. Nézze meg az A betűt. A... ak... am... An... Angelov... Szám? Íme, 82.742. Gyerünk most a nyilvántartással. 142. oldal. Hol van Angelov? Rekviráltatott Angelovtól 1918. december 18-án: 97.012. számú Becker-zongora, hozzá való puha zongoraszék, két íróasztal, négy ruhaszekrény (kettő cseresznyefából), egy fehérneműszekrény és így tovább. És kinek utaltatott ki? Nézzük meg az elosztót. Ugyanazon 82.742. szám... Kiutaltatott... Fehérneműszekrény a városparancsnokságnak, három ruhaszekrény a Pacsirta gyermekinternátusba... És a negyedik ruhaszekrény a kormányzósági ellátó bizottság titkárának személyes rendelkezésére. Hát a zongora hová vándorolt? A zongora elvándorolt a népjóléti bizottság 2-es számú szociális otthonába. És még most is ott van...

"Ha jól emlékszem, nem láttam ott zongorát" - jutott Osztap eszébe, és Alka szemérmes ábrázatára gondolt.

- Vagy vegyük példának okáért a városháza segédhivatali főnökét, Murint... Az M betűnél kell keresnünk. Mindenki itt van. Az egész város. Vannak itt zongorák, heverők, tükrös szekrények, karosszékek, díványok, puffok, csillárok... Sőt még étkészletek is...

- Istenuccse - mondta Osztap -, önnek ércnél maradandóbb emléket kell állítani. De térjünk a dologra. Vegyük például a V betűt.

- Vegyük a V betűt - állt rá szívesen Korobejnyikov. - Azonnal. Vm... Vn... Vorickij... 48.238. szám: Vorobjanyinov, Ippolit Matvejevics, az ön édesatyja, az örök világosság fényeskedjék neki, nemes lelkű férfiú volt... 5480.009. számú Becker-zongora, sèvres-i gyári jelű kínai vázák: négy darab, különböző méretű aubusson-szőnyegek: nyolc darab, khorasszán-szőnyegek: egy darab. Egy darab Pásztorlány gobelin, egy darab Pásztorfiú gobelin, egy ezüsttálcát tartó kitömött medve, hálószoba-garnitúra, tizenkét darabból; szalongarnitúra diófából, Gamós-gyártmány, tizennégy darabból...

- Kinek adták ki? - vágott közbe Osztap türelmetlenül.

- Tüstént meglátjuk. A tálcát tartó kitömött medvét a második kerületi rendőrkapitányságnak, a Pásztorfiú gobelint a Műértékek Alapjának. A Pásztorlány gobelint a Vöröskatona Klubnak. Az aubussoni, tekini és khorasszán szőnyegeket a Külkereskedelmi Népbiztosságnak. A hálógarnitúrát a Vadászok Szövetségének, az ebédlőgarnitúrát a Teaforgalmi Központ sztargorodi fiókjának. A diófa ebédlőgarnitúra felosztva... A kerek asztalt és egy széket a népjóléti bizottság 2-es számú otthonának, a hajlított támlájú díványt a lakáshivatalnak ("Még ma is az előszobában áll, az egész huzatot összezsírozták a bitangok"), és még egy széket Gricacujev elvtársnak, mint az imperialista háború rokkantjának igénylése és Burkin elvtársnak, a lakáshivatal főnökének kiutalása alapján. Tíz széket a Moszkvai Bútoripari Múzeumnak, az Oktatásügyi Népbiztosság körlevele értelmében. A márkás kínai vázákat...

- Gratulálok! - ujjongott Osztap. - Ez kongeniális! De most jó lenne az utalványokat is megnézni.

- Mindjárt elővesszük azokat is. 48.238. szám, V betű. - A levéltáros a szekrényhez lépett, és lábujjhegyre ágaskodva leszedte a szükséges köteget.

- Parancsoljon. Édesapja egész bútora itt van. Szükséges valamennyi utalvány?

- Dehogy... Gyermekkori emlék... Szalongarnitúra... Szinte látom magam, ahogy játszom a szalonban a khorasszán-szőnyegen, és nézem a Pásztorlány gobelint... Szép idők voltak, arany gyermekkor!... Elég lesz, apus, mondjuk a szalongarnitúra.

A levéltáros kedvtelve kibogozta a zöld szelvényköteget, és keresni kezdte a kívánt utalványokat. Kihúzott öt darabot. Egy utalványt tíz székre, kettőt egy-egy székre, egyet a kerek asztalra, és egyet a Pásztorlány gobelinre.

- Kegyeskedjék átnézni. Minden rendben van. Mi kinél található, pontosan feltüntetve. A szelvényen szerepel valamennyi cím és az átvevő saját kezű aláírása. Adandó alkalommal tehát senki sem tagadhatja le. Nem akarja talán Popova tábornokné garnitúráját? Nagyon szép. Szintén Gambs-munka.

Osztap, akit kizárólag a szülei iránti szeretet vezérelt, megragadta az utalványokat, és bedugta őket oldalzsebe legmélyebb fenekére, a tábornokné garnitúráját azonban visszautasította.

- Megírhatom a nyugtát? - érdeklődött a levéltáros, kiegyenesítve a derekát.

- Hogyne - felelte Bender szívélyesen -, csak írja meg, harcosa az eszmének.

- Akkor hát megírom.

- Csak rajta!

Átmentek az első szobába. Korobejnyikov kalligrafikus betűkkel megírta a nyugtát, és mosolyogva átnyújtotta vendégének. A főkoncessziós végtelen udvariassággal, jobb keze két ujjával vette át a papírlapot, és besüllyesztette ugyanabba a zsebébe, ahová már előbb az értékes utalványok kerültek.

- Nos, viszontlátásra - mondta hunyorgatva -, már amúgy is sokáig zavartam. Nem merem tovább terhelni jelenlétemmel. A kezét, irodafőnök úr.

A megdöbbent levéltáros ernyedten szorította meg a feléje nyújtott kezet.

- Viszontlátásra - ismételte Osztap. Az ajtó felé indult.

Korobejnyikov tanácstalanul állt. Még az asztalt is megnézte, vajon nem hagyta-e ott a vendég a pénzt; de az asztalon sem volt.

- És a pénz? - kérdezte meg halkan.

- Miféle pénz? - kérdezte vissza Osztap, az ajtót kinyitva. - Ha jól hallottam, valami pénzt emlegetett.

- Hát persze! A bútorért! Az utalványokért!

- Istenemre, megboldogult édesapám emlékére esküszöm, hogy szíves örömest, de nincs; elfelejtettem kivenni a bankból... - fuvolázta Osztap.

Az aggastyán reszketni kezdett. Kinyújtotta vézna kezét, hogy visszatartsa éjjeli látogatóját.

- Lassan a testtel, ostoba! - rivallt rá Osztap fenyegető hangon. - Hallja! Holnap! Szóval holnap. Viszontlátásra. Várom a levelét!

Az ajtó becsapódott. Korobejnyikov felrántotta, és kiszaladt az utcára, de Osztap már eltűnt. Gyorsan szedte a lábát a híd mellett.

A viadukton átrobogó mozdony megvilágította fényeivel, és beborította füstjével.

- A jég megtört! - kiáltotta a gépésznek. - A jég megtört, tekintetes esküdtszék!

A gépész nem értette a kiáltást, legyintett, a gép kerekei egyre erősebben rángatták a forgattyúkat, és a mozdony elszáguldott.

Korobejnyikov egy-két percig még állva maradt a jeges szélben, majd mosdatlan káromkodások közepette visszament házikójába. Elviselhetetlen keserűség fogta el. Megállt a szoba közepén, és dühében rugdalni kezdte az asztalt. A sárcipő alakú, vörös hamutálca fel-felugrott, és a pohár összecsörrent a vizeskancsóval.

Varfolomej Korobejnyikovot még sohasem szedték rá ilyen aljasul. Ő mindenkit be tudott csapni, de itt őt vezették orránál fogva, olyan zseniális egyszerűséggel, hogy még sokáig állt, az ebédlőasztal tömzsi lábait rugdalva.

Korobejnyikovot a környéken Varfolomejicsnek nevezték. Csak végszükség esetén fordultak hozzá. Varfolomejics zálogot vett, és emberirtó kamatokat szedett. Már néhány év óta foglalkozott ilyen ügyletekkel, és még egyszer sem égette meg az ujját. Most pedig a legjobb kereskedelmi vállalkozásában járt pórul, amelytől nagy hasznot és gondtalan aggkort remélt.

- Tréfa?! - kiáltott fel, visszagondolva az elveszett utalványokra. - Ezentúl a pénzt előre! De hogy is lehettem ennyire hülye? Saját kezűleg adtam oda neki a diófa szalongarnitúrát!... Maga a Pásztorlány gobelin felbecsülhetetlen értékű! Kézi munka!...

A "Tessék megforgatni" csengőt már régóta forgatta egy bizonytalan kéz, s mielőtt még Varfolomejicsnek eszébe juthatott volna, hogy a házajtó nyitva maradt, az előszobából megtaszított bútorok recsegése hangzott, s a szekrények útvesztőjében eltévedve, valaki megkérdezte:

- Hol van itt a bejárat?

Varfolomejics kiment az előszobába, megfogott egy szövettapintású felöltőt, és Fjodor atyát vezette be az ebédlőbe.

- Bocsánatért esedezem - szólalt meg Fjodor atya.

Tíz percig tartó kölcsönös sejtetések és ravaszkodások után kiderült, hogy Korobejnyikov polgártársnak valóban vannak a Vorobjanyinov-bútorra vonatkozó értesülései, Fjodor atya pedig hajlandó megfizetni ezekért az értesülésekért. A levéltáros legnagyobb örömére az is kitűnt, hogy a látogató édestestvére a volt marsallnak, és egyetlen vágya valami emléket megőrizni tőle; e célból a diófa szalongarnitúrát szeretné megszerezni. Ehhez a szalongarnitúrához kapcsolódtak Vorobjanyinov fivérének legszebb ifjúkori élményei.

Varfolomejics száz rubelt kért. A látogató lényegesen olcsóbbra értékelte fivére emlékét: harminc rubelre. Ötvenben egyeztek meg.

- A pénzt előre fogom kérni - jelentette ki a levéltáros. - Ez nálam szabály.

- Nem baj, hogy arany tízesekkel fizetek? - sietett a válasszal Fjodor atya, felszakítva kabátja bélését.

- A jelenlegi árfolyam szerint számítom át. Kilenc és féllel. Ez a mai kurzus.

Vosztrikov öt sárga érmét rázott ki a kolbászkából, hozzászórt még két és fél rubelt ezüstben, és az egész halmot a levéltáros elé tolta. Varfolomejics kétszer is átszámolta, majd tenyerébe söpörte a pénzt, néhány pillanatnyi türelmet kért a vendégtől, és kiment az utalványokért. Nem sokáig gondolkodott titkos irodájában: felütötte az ábécét - az élet tükrét - a P betűnél, egykettőre megtalálta a keresett számot, és levette a polcról Popova tábornokné kötegét. A köteget felbontva, kiválasztott belőle egy utalványt, amely a Vinogradnaja utca 34. alatt lakó Brunsz elvtársnak adatott ki, és tizenkét Cambs-gyártmányú diófa székről szólt. Elcsodálkozva szimatán és ügyességén, a levéltáros elmosolyodott, és az utalványt átvitte a vevőnek.

- Valamennyi egyetlen helyen? - kiáltott fel lelkesülten Fjodor atya.

- Valamennyi. Mind ott van. Remek garnitúra. El fog ámulni. Különben minek magyarázgatok önnek? Ön tudja a legjobban!

Fjodor atya perceken keresztül elragadtatással rázta a levéltáros kezét, s üggyel-bajjal átvergődve az előszobaszekrények között, eltűnt az éjszaka sötétjében.

Varfolomejics még sokáig kuncogott a lóvá tett vevőn. Sorba rakta az aranyakat az asztalon, és csak ült, ült, álmosan pislogva az öt csillogó kis korongra.

"Mi ütött beléjük, hogy valamennyinek a Vorobjanyinov-bútorra fájdult meg a foga? - gondolta. - Megkergültek."

Levetkőzött, figyelmetlenül elhadarta imádságát, lefeküdt a keskeny, szűzies ágyba, és fejét törve elaludt.

 

Tüzesvérű asszony a költők álma

Éjszaka a hideg maradéktalanul felemésztődött. Olyan meleg lett, hogy a korai járókelőknek sajgott a lábuk. A verebek eszeveszetten csiripeltek. Még a tyúk is felpezsdülni érezte erejét, amint a konyhából kilépett a szállodai udvarba, és röpülni próbált. Az égen bárányfelhők úsztak. A szemetesládából ibolyaszag és parasztleves szaga áradt. Az eresz alatt könnyű szellő lengedezett. A macskák elnyújtóztak a tetőn, és leereszkedőn pislogva néztek az udvarra, melyen egy batyu szennyes fehérneművel Alekszandr szobapincér futott keresztül.

A Sorbonne folyosói megelevenedtek. Megérkeztek a járások küldöttei a villamosvonal felavatására. Seregestül szálltak ki a Sorbonne felírású szállodai omnibuszból.

A nap nagy hévvel tűzött. Az üzletek hullámos vasredőnyei felgördültek. A szovjethivatalnokok, akik bélelt felsőkabátban indultak el a munkába, lihegtek, és a tavasz súlya alatt görnyedezve kigombolkoztak.

A Kooperatyivnaja utcán a Malomépítő túlterhelt tehergépkocsijának megpattant a rugója, s az esemény színhelyére érkezett Viktor Mihajlovics Poleszov már osztogatta is tanácsait.

A legszükségesebbekre szorítkozó fényűzéssel berendezett szállodai szobában (két ágy és egy éjjeliszekrény) lóhorkolás és nyerítés hangzott: Ippolit Matvejevics vidáman mosakodott, és alapos orrtisztogatást végzett.

A nagy kombinátor az ágyban feküdt, és kanáriszínű cipellői rongáltsági fokát vizsgálgatta.

- Apropó - mondta -, legyen szíves megfizetni tartozását.

Ippolit Matvejevics kibontakozott a törülközőből, és üzlettársára nézett. Szeme a csíptető nélkül domborúra hasasodott.

- Mit néz rám úgy, mint katona a tetűre? Mi ejti bámulatba? Hogy tartozik? Úgy van, tartozik! Tegnap elfelejtettem megmondani, hogy a kapott felhatalmazások alapján az utalványokért kifizettem hetven rubelt. Bemutatom a nyugtát. Adjon csak ide harmincöt rubelt. Remélem, hogy a koncessziósok egyenlő arányban viselik a kiadásokat?

Ippolit Matvejevics feltette csíptetőjét, elolvasta a nyugtát, és gyötrődve adta át a pénzt. De még ez sem ronthatta el örömét. A gazdagság a kezében volt. A harmincöt rubeles porszem eltűnt a briliánshegy tündöklésében.

Ippolit Matvejevics sugárzó arccal ment ki a folyosóra, és sétálgatni kezdett. Az ékkőalapra felépített új élet terveit forgatta fejében. "Hát a szentatya? - kárörvendezett gondolataiban. - Benn maradt a pácban. Akkor fogja látni a székeket, amikor a háta közepét."

A folyosó végére érve, Vorobjanyinov megfordult. A fehérre festett, repedezett, 13-as számú ajtó kinyílt, és Fjodor atya toppant eléje, kék orosz ingben, dereka körül elnyűtt fekete zsinórral, amelyről hatalmas bojt fityegett. Jóságos arca szétfolyt a boldogságtól. Ő is azért jött ki a folyosóra, hogy sétáljon egyet. A vetélytársak ismételten szembekerültek egymással, és diadalittas tekintettel folytatták útjukat. A folyosó két végén mindketten egyszerre fordultak meg, és újra közeledtek. Ippolit Matvejevics mellében büszke öröm forrt. Ugyanez az érzés dagasztotta Fjodor atya keblét is. Mindkettőt elfogta a sajnálkozás a legyőzött ellenfél iránt. Végre, az ötödik találkozáskor, Ippolit Matvejevics nem bírta tovább.

- Jó reggelt, tisztelendő úr - szólalt meg méztől csöpögő hangon.

Fjodor atya egész istenadta szarkazmusát összegyűjtve felelte:

- Jó reggelt, Ippolit Matvejevics.

Az ellenségek eltávolodtak. Mikor ismét összefutott az útjuk, Vorobjanyinov odavetette:

- Nem sérült meg a legutóbbi találkozásunkkor?

- Dehogyis; nagyon örültem, hogy összeakadtunk - felelte Fjodor atya ujjongva.

Megint eltávolodtak. Fjodor atya arckifejezése egyre jobban felháborította Ippolit Matvejevicset.

- Nem misézik mostanában reggelenként? - kérdezte a következő találkozás alkalmával.

- Kinek miséznék?! Híveim szétszéledtek a városokban: kincseket keresnek.

- Ne feledje, hogy a maguk kincseit! A sajátjukat!

- Nem tudom, hogy kiét; de az tény, hogy keresnek.

Ippolit Matvejevics valami piszkolódással akart visszavágni, s már a száját is kinyitotta; de semmi sem ötlött az eszébe, és ingerülten visszavonult szobájába. A következő percben a török alattvaló fia, Osztap Bender lépett ki ugyanonnan, égszínkék mellényben, és cipője zsinórjaira hágva, Vosztrikov felé tartott. Fjodor atya arcán a rózsák elhervadtak, és hamuvá váltak.

- Vásárol régi limlomot? - kérdezte Osztap fenyegetőn. - Székeket? Beleket? Suvickos dobozokat?

- Mit akar tőlem? - suttogta Fjodor atya.

- Elnyűtt nadrágomat akarom eladni önnek.

A pap ereiben meghűlt a vér. Hátrálni kezdett.

- Miért hallgat, mint dinnye a fűben?

Fjodor atya a szobája felé visszakozott.

- Régi holmit vásárolunk, újat lopunk! - kiáltotta utána Osztap.

Vosztrikov nyaka közé húzta a fejét, és megállt ajtaja előtt. Osztap folytatta a gúnyolódást:

- Hát hogy állunk a nadrággal, mélyen tisztelt szolgája az Úrnak? Megveszi? Ajánlok egyebet is: mellényujjakat, emmenthali lyukakat, döglött szamarak fülét. Vegye meg az egészet egy tételben: olcsóbban számítom. S még csak nem is székekben lapulnak: keresni sem kell őket! Nos?

Az ajtó bezárult az egyház szolgája mögött. Osztap kielégülten indult szobája felé, cipőzsinórjával a szőnyeget verdesve. Mikor erőteljes alakja már eléggé eltávolodott, Fjodor atya gyorsan kidugta fejét az ajtó mögül, és sokáig visszafojtott méltatlankodással süvöltötte:

- Ostoba fráter!

- Micsoda?! - kiáltott Osztap visszaugorva, de az ajtó már becsukódott, és kattant a zár.

Osztap a kulcslyukhoz hajolt, szája elé tartotta tölcsérré formált tenyerét, és emelt hangon megkérdezte:

- Mennyibe kerül a mákony a nép számára?

Az ajtó mögött hallgattak.

- Maga hitvány ember, apus! - kiáltotta Osztap. Ebben a másodpercben a kulcslyukból egy ceruza szúródott ki, amelynek hegyével Fjodor atya ellenségét akarta megdöfni. A koncessziós idejekorán visszaugrott, és elkapta a ceruzát; az ellenfelek, az ajtótól elválasztva, most némán ráncigálni kezdték. Az ifjúi erő győzött, és a ceruza, mint valami tüske, lépésről lépésre kijjebb bújt a nyíláson. Ezzel a diadalmi jelvénnyel jelentkezett Osztap Ippolit Matvejevicsnél. Az üzlettársak még jobb kedvre derültek.

- Fut az ellenség, fut az ellenség! - kurjongatta Osztap. Tollkésével egy trágár szót faragott a ceruza bordájára, kiszaladt a folyosóra, a ceruzát bedugta a kulcslyukba, s tüstént visszatért.

Barátaink elővették és gondosan tanulmányozták a zöld utalványokat.

- Utalvány a Pásztorlány gobelinre - szólt Ippolit Matvejevics mélázva. - Ezt egy pétervári régiségkereskedőtől vettem.

- A pokolba a pásztorlánnyal! - kiáltott fel Osztap, darabokra tépve az utalványt.

- Egy kerek asztal... Nyilván a garnitúrából...

- Adja ide az asztalkát. A fenébe az asztalkával!

Két utalvány maradt meg: az egyik tíz székre, a Moszkvai Bútoripari Múzeum részére, a második egy székre, Gricacujev elvtársnak, Sztargorod, Plehanov utca 15.

- Készítse elő a pénzt - mondta Osztap -, lehetséges, hogy Moszkvába kell utaznunk.

- De hisz az egyik szék itt van!

- A valószínűség egy a tízhez. Tiszta matematika. De ez is csak akkor, ha Gricacujev polgártárs nem vágta fel a széket aprófának.

- De a szék csak szék maradt ott is; vagy nem?

- Ne tréfáljon; igazán felesleges.

- Fel a fejjel, lieber Vater Konrad Karlovics Michelsohn; megtaláljuk! Bízza rám magát! Batisztkapcát fogunk hordani, és Margot-arckrémet eszünk.

- Nekem valahogy az az érzésem - jegyezte meg Ippolit Matvejevics -, hogy a drágaköveknek éppen ebben a székben kell lenniük.

- Ah! Önnek ez az érzése? Hát még mit érez? Semmit? Na jó. Dolgozzunk marxista módszerrel. Az eget engedjük át a madaraknak, magunk pedig fordítsuk figyelmünket a székekre. Epeszt a vágy, hogy minél előbb találkozzam az imperialista háború rokkantjával, Gricacujev polgártárssal, Plehanov utca 15. Tartson velem, Konrad Karlovics. A tervet majd útközben kifőzzük.

Amint elhaladtak Fjodor atya ajtaja előtt, a török alattvaló bosszúvágyó fia belerúgott.

A szobából a végsőkig ingerelt konkurrens gyenge nyöszörgése hallatszott.

- Csak utánunk ne jöjjön! - ijedezett Ippolit Matvejevics.

- A minisztereknek a jachton lefolyt mai találkozása után a közeledésnek még a lehetősége is ki van zárva. Fél tőlem.

A jó barátok csak estefelé érkeztek haza. Ippolit Matvejevics gondterhes volt. Osztap ragyogott. Bordóvörös, gumisarkos, vadonatúj cipőt, zöld és fekete kockás, sakktábla mintás zoknit, krémszínű sapkát és sötétpiros, félselyem sálat viselt.

- Hát megtalálni megtaláltuk - mondta Ippolit Matvejevics, visszaemlékezve Gricacujev özvegyénél tett látogatásukra -, de hogyan szerezzük meg ezt a széket? Megvegyük?

- Mi a fészkes fenének? - felelte Osztap. - Nem is beszélve a teljesen improduktív kiadásról, az már mindenféle szóbeszédre is ürügyet szolgáltatna. "Miért vesznek széket? És éppen ezt a széket?"

- Hát akkor mit tegyünk?

Osztap simogató tekintettel nézte új cipője sarkát.

- A legújabb divat - mondta. - Hogy mit tegyünk? Ne izgassa magát, elnök úr; magamra vállalom az operációt. Ezeknek a cipellőknek egyetlen szék sem állhat ellen.

- Tudja - élénkült fel Ippolit Matvejevics -, amikor Gricacujeva őnagyságával az árvízről beszélgettek, én leültem a székünkre, és becsületszavamra, valami keménységet éreztem magam alatt. Ott vannak, istenemre, ott vannak... Isten bizony, most is érzem.

- Ne izgassa magát, Michelsohn Polgártárs.

- Éjjel ki kell lopni a lakásból. Biz' isten ki kell lopni.

- Mondhatom, nemesi marsall létére túlságosan kicsinyes. Talán ismeri az ilyen művelet technikáját? Talán van is a bőröndjében úti neszesszer, álkulcskészlettel? Verje ki a fejéből! Megrabolni egy szegény özvegyet közönséges útonállás.

Ippolit Matvejevics észre tért.

- Csak szeretném minél hamarább... - védekezett könyörgőn.

- Gyorsan csak a macskák kölykeznek - oktatta ki Osztap. - El fogom venni feleségül.

- Kit?

- Gricacujeva őnagyságát.

- Miért?

- Hogy nyugodtan, feltűnés nélkül kutathassak a székben.

- De hiszen ezzel egész életére leköti magát.

- Mit meg nem tesz az ember a koncesszió érdekében!

- Egész életre!... - suttogta Ippolit Matvejevics, és álmélkodásában széttárta karját. Borotvált paparca megnyúlt. Előtűntek N.-ből való elutazása óta nem tisztított, kékesszürke fogai.

- Egész életre! - suttogta. - Ez nagy áldozat!

- Élet! - kiáltotta Osztap. - Áldozat! Ugyan mit tud maga az életről és az áldozatokról? Vagy azt hiszi, hogy mert kitelepítették a villájából, ismeri az életet? És hogy elrekvirálták hamisított kínai vázáját, ez áldozat? Az élet, tekintetes esküdtszék, bonyolult dolog, de ennek a bonyolult dolognak, tekintetes esküdtszék, nagyon egyszerű a nyitja. Csak tudni kell, hogy mi a nyitja. Aki nem ismeri a nyitját, elpusztul. Hallott már a huszár-barátról?

Ippolit Matvejevics nem hallott róla.

- Nem hallott Bulanovról? Az arisztokrata Pétervár hőséről? Mindjárt hallani fog.

És Osztap Bender elmondott Ippolit Matvejevicsnek egy történetet, amelynek csodálatos kezdete izgalomba hozta az egész nagyvilági Pétervárt, még csodálatosabb vége pedig teljesen észrevétlenül következett be és enyészett el a legutóbbi években.

 

Elbeszélés a huszár-barátról

A délceg, csillogó huszár, Alekszej Bulanov gróf - mint Bender helyesen mondta - valóban hőse volt az arisztokrata Pétervárnak. A nagyszerű lovas és hírhedt dorbézoló állandó témául szolgált az Angol sétány kastélyai előkelő lakóinak és a napilapok nagyvilági "Társaság" rovatának. A képes újságok oldalain gyakran megjelent a fényképe: perzsával szegett, aranysujtásos dolmány, magas, lenyalt halánték, rövid, győzedelmes orr.

Bulanov grófról úgy beszéltek, mint sok titkos, végzetes kimenetelű párbaj hőséről, mint a legszebb és leghozzáférhetetlenebb nagyvilági hölgyek szerencsés lovagjáról, mint olyan emberről, aki éppen a társaság legnagyobb tiszteletét élvező személyekkel szemben esztelenül kihívó módon viselkedik, és főkolomposa a feltétlenül tükörzúzással végződő tivornyáknak.

A gróf szép volt, fiatal, gazdag, szerencsés a szerelemben, a kártyában és az öröklésben. Rokonai egymás után haltak el, egyre növelve hagyatékukkal a huszár amúgy is mérhetetlen vagyonát.

Vakmerő volt és bátor. Segítette Menelik abesszíniai négust az olaszok ellen vívott harcában. Fehér burnuszba burkolózva ült a nagy abesszíniai csillagok alatt, és tanulmányozta az ország katonai térképét. A fáklyák lángja imbolygó árnyakat vetett lenyalt halántékára. Lábánál új barátja ült, egy abesszin fiú, Vaszka.

Miután szétverte az olasz király hadseregét, a gróf az abesszin Vaszkával visszatért Pétervárra. Pétervár virággal és pezsgővel várta a hőst. Alekszej gróf újra a gyönyörök gondtalan örvényébe vetette magát. Most még fokozottabb elragadtatással beszéltek róla, a nők mérget ittak miatta, a férfiak irigyelték. A Millionnaja úton végigszáguldó grófi fogat hágcsóján szobormereven állt az abesszíniai, fekete színével és sudár termetével csodálkozást keltve a járókelőkben.

De a ragyogás váratlanul véget ért. Alekszej Bulanov gróf eltűnt. Belorusszko-Baltyinszkaja hercegnő, a gróf utolsó szenvedélye, vigasztalhatatlan volt. Az eltűnés nagy port vert fel. Az újságok tele voltak feltevésekkel. A detektívek lejárták lábukat. De fáradozásuk meddő maradt. A grófnak nyoma veszett.

Mikor a lárma elült, az Averkijev-vadonból levél érkezett, amely mindent megmagyarázott. A tündöklő gróf - az arisztokrata Pétervár hőse, a XIX. század Baltazárja - csuhába öltözött. Hátborzongató részletek jártak szájról szájra. Azt mondták, hogy a gróf-barát több pud súlyú bilincset hord, s hogy ő, a finom francia konyha híve, most kizárólag krumplihéjjal táplálkozik. Egyik híresztelés a másiknak adott helyet. Azt mondták, hogy a grófnak megjelent elhalt édesanyja szelleme. A nők sírtak. Belorusszko-Baltyinszkaja hercegnő palotája előtt egész kocsisor állt. A hercegnő és férje részvétlátogatásokat fogadtak. Új mendemondák kaptak tápot. A grófot visszavárták. Azt mondták, hogy múló vallási tébolyról van szó. Mások azt erősítgették, hogy adósságai elől szökött meg. Ismét mások azt, hogy mindennek egy boldogtalan szerelem az oka.

Valójában pedig a huszár azért állt be szerzetesnek, hogy megértse az életet. Nem tért vissza. Lassanként megfeledkeztek róla. Baltyinszkaja hercegnő megismerkedett egy olasz énekessel, az abesszin Vaszka hazautazott szülőföldjére.

Alekszej Bulanov gróf, aki a monostorban a Jevpl nevet vette fel, páratlan önmegtagadással kínozta testét. Valóban hordott bilincseket, de úgy hitte, hogy ez még nem elég az élet megismeréséhez. Ekkor különleges barátruhát talált fel: kámzsát, mely egész arcát befödte, és csuhát, mely akadályozta a mozgásban; s az apát beleegyezésével ezt az öltözéket hordta. De még ez is kevésnek tűnt fel. Sarut húzva, egy erdei sárkunyhóba vonult vissza, és ettől fogva egy tölgyfa koporsóban élt.

Jevpl barát dicstette bámulattal töltötte el a monostort. Kizárólag kétszersültet evett, amelyet háromszor havonként küldtek neki.

Így múlt el húsz év. Jevpl bölcsnek, helyesnek és egyedül igaznak tartotta életét. Élete rendkívül könnyűvé vált, és gondolatai kristályosakká tisztultak. Megértette az életet, és rájött, hogy másképp élni nem lehet.

Egy ízben csodálkozva tapasztalta, hogy azon a helyen, ahol húsz éven keresztül a kétszersültet találta, nincsen semmi. Négy napig nem evett. Az ötödik napon egy ismeretlen, bocskoros öreg kereste fel, és elmondta, hogy a bolsevikok kitelepítették a barátokat, és a monostorban szovhozt rendeztek be. Az öreg néhány darab kétszersültet hagyott számára, és sírva távozott. A szerzetes nem értette a dolgot. Világos fejjel és csendesen feküdt a koporsóban, s örült az élet ismeretének. A paraszt tovább hordta a kétszersültet.

Így telt el még néhány zavartalan év.

Csak egy ízben nyílt ki a sárkunyhó ajtaja. Néhány ember lépett be meghajolva rajta. A koporsóhoz álltak, és némán nézték a barátot. Jól megtermett férfiak voltak, sarkantyús csizmában, széles bricsesznadrágban és csiszolt fatokba rejtett Mauser-pisztolyokkal. Az aggastyán kinyújtott karral feküdt a koporsóban, és sugárzó tekintetet vetett a jövevényekre. Hosszú és lenge ősz szakálla a koporsó felét betakarta. Az ismeretlenek vállat vontak, és sarkantyújukat pengetve távoztak, óvatosan betéve maguk után az ajtót.

Az idő múlt. Az élet egész teljességében és édességében feltárult a barát előtt. Éjszaka, egy nappal azután, amikor végérvényesen ráeszmélt, hogy felismerésében minden világos, váratlanul felébredt. Ez csodálkozóba ejtette. Azelőtt sohasem ébredt fel éjszaka. Miközben azon töprengett, hogy mi is kelthette fel, ismét elaludt, de tüstént felébredt, erős égést érezve a hátában. Igyekezett elaludni, de nem tudott. Valami gátolta. Nem aludt reggelig. A következő éjjel ismét felébresztette valami. Halkan nyögdécselve forgolódott reggelig, s önkéntelenül meg-megvakarta kezét. Napközben felkelt, és véletlenül bepillantott a koporsóba. Most már mindent értett: komor ágya sarkaiban cseresznyeszínű poloskák futkároztak. A barátot undor fogta el.

Ugyanezen a napon eljött a kétszersültes öreg. S íme, az önmegtagadó hős, aki huszonöt évig hallgatott, most megszólalt. Egy kevés petróleumot kért. A paraszt elámult, amikor beszélni hallotta a nagy hallgatót, de szégyenkezve s az üveget rejtegetve, elhozta a petróleumot. Mihelyt távozott, a remete reszkető kézzel bekente a koporsó valamennyi hasadékát. Három nap óta most első ízben szunnyadt el Jevpl nyugodtan. Semmi sem zavarta álmát. A koporsót a következő napokon is megkente petróleummal. De két hónap leforgása alatt tudatára ébredt, hogy a poloskákat nem lehet petróleummal kiirtani. Éjszakánként ide-oda hánykolódott, és hangosan imádkozott, de az ima még kevésbé használt, mint a petróleum.

Kimondhatatlan kínok közt eltelt fél év után a remete újra az öreghez fordult, akit második kérése még nagyobb ámulatba ejtett. Azt kérte, hogy hozzon neki a városból Agarac-port poloskák ellen. De az Agarac sem használt. A poloskák rendkívül gyorsan szaporodtak. A barát kicsattanó egészsége, amelyet huszonöt évi böjt sem tudott megtörni, rohamosan hanyatlott. Sötét, kétségbeesett élet kezdődött. A koporsó most már visszataszítónak és kényelmetlennek látszott Jevpl szemében. Éjszakánként, a földműves tanácsára, forgáccsal égette a poloskákat. A poloskák meghaltak, de nem adták meg magukat.

Kipróbálta az utolsó szert: a Glück Fivérek-cég gyártmányát, egy erjedt őszibarack-szagú, Poloskavész nevű rózsaszínű folyadékot. De ez sem használt. A helyzet egyre rosszabbodott. Két évvel a nagy fordulat beállta után a remete véletlenül rájött, hogy azóta egyáltalán nem gondolkodik az élet értelméről, mert reggeltől reggelig a poloskák irtásával foglalkozik.

S most tudatára ébredt, hogy tévedett. Az élet sötét volt és talányos, éppen úgy, mint huszonöt évvel ezelőtt. Nem sikerült megszabadulnia a világi gondoktól. Testtel a földön, lélekkel pedig az égben élni: lehetetlennek bizonyult.

A remete felkelt, és fürgén kisietett a sárkunyhóból. Árnyas zöld erdő sűrűjében állt. Korai, száraz ősz volt. Közvetlenül a sárkunyhó mellett egész vargányagomba-család ütközött ki a föld alól. Ismeretlen madárka ült az ágon, és szólót énekelt. Távolról vonatdübörgés hallatszott. A föld remegett. Az élet gyönyörű volt. A szerzetes elindult, és hátra sem tekintett.

Ma kocsis a Moszkvai Köztisztasági Hivatal lótelepén.


Miután elmondta Ippolit Matvejevicsnek ezt a végtelenül tanulságos történetet, Osztap kabátujjával letisztogatta bordóvörös cipőjét, tust fütyült, és távozott.

Reggel felé vetődött haza. Levetkőzött, a bordó színű cipőt az éjjeliszekrényre állította, és a fényes bőrt simogatva, gyengéd szenvedéllyel gügyögte:

- Én kis barátom...

- Hol volt? - kérdezte Ippolit Matvejevics félálomban.

- Az özvegynél - felelte Osztap színtelen hangon.

- Nos? - Ippolit Matvejevics könyökére támaszkodott. - Nos, és nőül veszi?

Osztap szeme szikrázott.

- Azok után, ami történt, ha tisztességes embernek tartom magam, el kell hogy vegyem.

Ippolit Matvejevics zavartan krákogott.

- Tüzesvérű asszony - mondta Osztap -, a költők álma. Provinciális közvetlenség. A nagyvárosokban már régen nincsenek ilyen trópusi vérmérsékletek, de a periférián, vidéken, még akadnak.

- Mikor lesz a lakodalom?

- Holnapután. Holnap nem lehet: május elseje lévén, minden zárva van.

- És a mi dolgunk? Maga megnősül... Pedig el kéne utazni Moszkvába...

- Felesleges aggódnia. Az ülést folytatjuk.

- És az asszony?

- Az asszony? A briliáns-özvegy? Igazán nem kérdés. Váratlan elutazás, központi parancsra. Rövid beszámoló a Népbiztosok Tanácsában. Búcsújelenet és csirke az útra. Kényelmesen fogunk utazni. Aludjék. Holnap szabadnapunk lesz.

 

Vegyen mélyebb lélegzetet: ön izgatott!

Május elsején reggel Viktor Mihajlovics Poleszov, szokott tevékenységszomjától gyötörve, kisietett az utcára, és a város központja felé rohant. Sokrétű képességei eleinte nem tudtak méltó érvényesülési teret találni, minthogy közönség még kevés volt, és a lovas rendőröktől őrzött ünnepi tribünök üresen tátongtak. De kilenc óra körül mindenfelé felharsantak a zenekarok. A háztartásbeliek kifutottak a kapuk alól.

A kihajtott puhagalléros zenei dolgozók menetoszlopa valahogy beszorult a vasutasok menete közé, ott lábatlankodtak, mindenkit akadályoztak.

A teherkocsi, amelyen zöldre festett furnérlemezekből eszkábált mozdony makettje imbolygott, állandóan a zenei dolgozók sarkában volt, s az oboásokra és flótásokra, csak úgy zúdultak a kiáltások a mozdony potrohából:

- Hol van a rendezőjük? Maguknak nem is a Krasznoarmejszkaja utcán kell vonulni! Nem látják, hogy rossz helyre tolakodtak, s most torlódást okoznak?

A zenei dolgozók nagy keserűségére, Viktor Mihajlovics is beleavatkozott a dologba.

- Hát nem látják, hogy maguknak ide, ebbe a mellékutcába kell befordulni? Még az ünnepi felvonulást sem tudják megszervezni! - kiáltozott torkaszakadtából Poleszov. - Erre! Erre! Hihetetlen rendetlenség!

A Városgazdálkodás és a Malomépítő teherautói gyermekeket kocsikáztattak. A legkisebbek a gépkocsik szélén álltak, a magasabbak a középen. A fiatalkorú hadsereg papírzászlócskákat lengetett, és torkaszakadtából éljenzett.

Az úttörők dobja pergett. A jövő katonái mellüket düllesztették, és iparkodtak betartani a lépést. Nagy volt a torlódás, a lárma és a hőség. A menetoszlopok másodpercenként megtorpantak, elindultak. A kénytelen pihenők alatt öregeket és aktivistákat dobáltak kézről kézre. Az öregek vénasszonyok módjára visítoztak; az aktivisták némán, komoly arccal röpködtek. Az egyik vidám oszlop rendezőnek nézte a keresztülfurakodó Viktor Mihajlovicsot, és dobálni kezdte. Poleszov úgy rángatta lábát, mint egy bohóc.

Egy - Chamberlain angol miniszterelnököt ábrázoló - bábot vittek körül, amelynek egy anatómiai izomzatú munkás kartonkalapáccsal ütötte a cilinderét. Egy automobilban három komszomolista ült frakkban, fehér kesztyűvel. Zavartan néztek a tömegre.

- Vaszka! - kiáltozták a járdáról. - Burzsuj! Add ide a nadrágtartódat!

Fiatal leányok énekeltek. A népjóléti bizottság alkalmazottainak tömegében menetelt Alka is, nagy, piros szalaggal, és elmélázva dúdolta az orrán keresztül:

De a tajgától a brit tengerekig
A Vörös Hadseregnél nincsen erősebb!...

A sportolók vezényszóra kiáltoztak valami érthetetlen jelszót.

Egy irányba lépdelt, robogott, menetelt minden: az új villamoskocsiszín felé, amelyből pontosan délben egy órakor kellett az első sztargorodi villamosnak kifutnia.

Tulajdonképpen senki sem tudta határozottan, hogy mikor is fogtak hozzá a sztargorodi villamos építéséhez.

1920-ban, amikor az önkéntes szombatok megkezdődtek, a közraktári és kötélgyári munkások egy szép napon zeneszó mellett kimentek a Gusziscsére, és késő estig árkokat ástak. Igen sok mély és széles árkot. Egy mérnöksapkás elvtárs futkosott közöttük. Nyomában munkavezetők jártak más-más színű rudakkal.

A rákövetkező szombaton ugyanazon a helyen dolgoztak. Két rossz helyen ásott árkot betemettek. A mérnöksapkás elvtárs a munkavezetőkre támadt, és magyarázatot követelt. Az új árkokat még mélyebbre és szélesebbre ásták ki.

Azután téglát fuvaroztak a helyszínre, és igazi építőmunkások jelentek meg. Megkezdték az alapozást. Majd minden elcsendesedett. A mérnöksapkás elvtárs néhányszor még kijött az abbamaradt építkezéshez, és sokáig járt fel-alá a téglával kirakott árokban, maga elé dünnyögve:

- Önálló elszámolás!

Botjával meg-megkopogtatta az alapzatot, és hazaszaladt a városba, tenyerével befödve meggémberedett fülét.

A mérnököt Treuhovnak hívták.

A villamosállomást, amelynek építkezése az alapzatnál fagyott be, Treuhov már régen megtervezte, még 1912-ben, de a városi tanács elvetette a tervet. Két évvel később Treuhov újra rohamot intézett a városi tanács ellen, de közbejött a háború A háború után közbejött a forradalom. Most közbejött a Nep, az önálló gazdasági elszámolás, a rentabilitás.

Nyárra az alapzatot ellepték a virágok, télen csúszkát rendeztek be rajta a gyerekek.

Treuhov valami nagy műről ábrándozott. Unottan végezte munkáját a városrendészeti osztályon, ahol járdák javítására és hirdetőoszlopok felállítására vonatkozó költségvetési terveket készített. De nagy mű nem akadt. A villamos terve, amely ismét szőnyegre került, a legfelső kormányzósági hatóságok berkeit járta. Jóváhagyták, majd elvetették, elbírálás végett a központba tették át, de függetlenül attól, hogy javasolták-e vagy nem, beporosodott, mert pénzt egyik esetben sem szavaztak meg rá.

- Ez barbárság! - kiabált Treuhov a feleségének. - Nincsen pénz? Hát arra van pénz, hogy túlfizessék a szállítmányozókat, az árufuvarozást az állomásra? A sztargorodi bérkocsisok még a halottról is lenyúzzák a bőrt. Persze, halottrablók monopóliuma! Próbáljon meg az ember gyalog kimenni a poggyászával az ötversztányira levő állomásra... A villamos hat év alatt amortizálódik!

Fakó bajusza haragosan lekonyult. Pisze képe rángatózott. Fénymásolt, kék tervrajzokat vett ki az asztalból, és dühösen mutogatta őket, immár ezredszer, az asszonynak. Az állomás, a kocsiszín és tizenkét villamosvonal terve volt.

- Ördög vigye a tizenkettőt! Nem égető. De három... három vonal! Nélkülük elsenyved Sztargorod.

Treuhov fújt mérgében, és kiment a konyhába fát vágni. Minden háztartási munkát ő végzett. Gyerekbölcsőt és mosógépet tervezett és épített. Az első időben maga mosta a fehérneműt, elmagyarázta feleségének a gép kezelését. Fizetésének legalább ötödrésze külföldi műszaki könyvekre ment el. Hogy a fizetéséből kijöjjön, lemondott a dohányzásról.

Tervét elcipelte a városgazdálkodási hivatal új főnökéhez, Gavrilinhez is, akit Szamarkandból helyeztek át Sztargorodba. A turkesztáni naptól feketére pörkölt új főnök minden különösebb figyelem nélkül hallgatta végig Treuhovot, összevissza dobálta rajzait, s végül megszólalt:

- Szamarkandban nincsen szükség villamosra. Ott öszvért használ mindenki. Egy öszvér három rubel: igazán olcsó. Emellett tíz pudot elbír!... Egy ilyen kis öszvér! Szinte csodálatos!

- Ez Ázsia! - felelte Treuhov bosszúsan. - Egy öszvér három rubel, de az eltartása harminc rubelbe kerül évente.

- És a maga villamosán olyan sokat utazhat harminc rubelért? Háromszázszor. Szóval az évnek nem is minden napján.

- Hát hozasson ide is öszvéreket! - kiáltott Treuhov, és kirohant a dolgozószobából, bedurrantva maga mögött az ajtót.

Ettől fogva az új főnök gúnyosan kérdezgette Treuhovot, valahányszor találkozott vele:

- Na, mi lesz? Öszvéreket hozatunk, vagy a villamost építjük meg?

Gavrilin arca simára gyalult murokrépához hasonlított. Szeme ravaszul csillogott.

Két hónappal később magához hívatta a mérnököt.

- Egy terv érlelődött meg bennem - kezdte el komolyan. - Egy dolog világos előttem: pénz nincs; viszont a villamos nem öszvér, három rubelért nem kapjuk meg. Anyagi bázist kell teremteni. Mi a gyakorlati megoldás? Részvénytársaság! És még mi? Kölcsön! Kamatozó kölcsön. A villamosnak hány év leforgása alatt kell amortizálódnia?

- A három fővonal üzembe helyezésének napjától számítva hat év alatt.

- Mondjunk inkább tíz évet. Most nézzük a részvénytársaságot. Ki fog részvényeket jegyezni? Az Élelmiszeripari igazgatóság, a Vajközpont. Szükségük van a kötélgyáraknak villamosra? Igen! Teherkocsikat fogunk járatni a pályaudvarig. Szóval a kötélgyárak. Talán a Közlekedésügyi Népbiztosság is juttat valamit. A kormányzósági vb persze adni fog. Ez holtbiztos. Ha pedig elkezdjük a munkát, az Állami Bank és Községi Bank már folyósít hitelt. Hát ez a tervem. Pénteken a vb elnöksége ülést tart. Ha döntünk, a többi a maga dolga.

Az izgatott Treuhov késő éjszakáig ruhát mosott, és feleségének a villamossal való fuvarozás előnyeit magyarázta a fogatolt szállítással szemben.

A pénteki döntés kedvező volt. És elkezdődtek a kínok. A részvénytársaságot a legnagyobb nehézségek árán sikerült csak összehozni. A Vajközpont hol hajlandó volt, hol nem volt hajlandó a részvényesek közé lépni. Az Élelmiszeripari Igazgatóság mindent elkövetett, hogy tizenöt százalék helyett csak tízet kelljen a részvényekből átvennie. Végül mégis szétosztották az egész részvénycsomagot, de nem minden súrlódás nélkül. Gavrilint a presszió miatt beidézték a kormányzósági ellenőrző bizottság elé, de megúszta a dolgot. Végre elkezdhették az építkezést.

- Nos, Treuhov elvtárs - mondta Gavrilin -, láss hozzá. Érzed, hogy meg tudod építeni? Vigyázz a bőrödre! Ez nem annyi, mint öszvért venni.

Treuhov nyakig merült a munkába. Végre megépítheti a nagy művet, amelyről évek hosszú során át ábrándozott. Költségvetéseket készítettek, összeállították az építési tervet, rendeléseket eszközöltek. Ott támadtak a nehézségek, ahol a legkevésbé számítottak rájuk. A városban nem akadt betonozó szakmunkás, és Leningrádhoz kellett fordulni. Gavrilin siettette a dolgokat, de a gyárak kijelentették, hogy másfél éven belül nem tudnak gépeket szállítani, holott legkésőbb egy év múlva már szükség volt rájuk. Csak az a fenyegetés segített, hogy külföldről fogják megrendelni őket. Aztán következtek a kisebb kellemetlenségek. Majd a szükséges méretű idomvasat nem lehetett felhajszolni, majd telített talpfák helyett nyers talpfákat ajánlottak. Végül megkapták, amire szükség volt, de Treuhovnak, aki maga utazott el a talpfatelítő üzembe, a talpfák hatvan százalékát vissza kellett dobnia. Az öntöttvas részekben hólyagok voltak. Az épületfa nyirkos volt. A sínek megfeleltek, csak egyhavi késéssel érkeztek meg. Gavrilin gyakran meglátogatta öreg, göthös Fiatján az épülő állomást. Itt nemegyszer veszekedett Treuhovval.

Mialatt a villamosállomást és a kocsiszínt építették és szerelték, a sztargorodiak ki nem fogytak az élcelődésből.

A Sztargorodszkaja Pravdá-ban a villamosvasút kérdésével Dán Herceg, a városszerte ismert tárcaíró foglalkozott, aki most a "Lendkerék" álnevet használta. Lendkerék hetenként legalább háromszor adott részletes beszámolót az építkezés menetéről. Az újság harmadik hasábja, amely azelőtt efféle szkeptikus című írásoktól hemzsegett: "Valami bűzlik a klubban", "Achilles-sarkok", "Vizsgálatra szükség van, de minek ennek nagy feneket keríteni?", "Jó és rossz", "Minek örülünk és minek nem?", "Meg kell szorítani a közoktatás kártevőit" és "Itt az ideje, hogy végezzünk a papírtengerrel" - most Lendkerék derűs és eleven riportjaival ajándékozta meg olvasóit: "Hogyan építünk, hogyan élünk", "Az óriás hamarosan megkezdi a munkát", "Egy szerény építész" címekkel.

Treuhov remegő kézzel nyitotta ki az újságot, és a firkásznépség iránt érzett undorral olvasta magáról a következő lendületes sorokat:


"...Felkapaszkodom az állványokon. A szél fütyül a fülemben.

És odalent áll ő, grandiózus villamosállomásunknak ez az igénytelen külsejű építője, ez a pisze orrú, vézna férfi, kalapácsos tányérsapkájában.

Eszembe jut a költemény: »A zúgó tenger partján állt, ezer magasztos gondolattal.«

Hozzálépek. Szellő se rezdül. Állvány se lendül. Megkérdem: - Hogyan halad a munka?

Treuhov mérnök csúnya arca megélénkül. Megszorítja a kezemet.

- A feladat hetven százalékával már elkészültünk..."


A cikk ezzel végződött:


"Búcsúzóul megszorítja kezemet... Mögöttem búgnak az állványok.

A munkások sürögnek.

Ki tudná felejteni az építkezésnek ezt a pezsgését, építőnknek jelentéktelen alakját?

Lendkerék."


Treuhovnak az volt a szerencséje, hogy újságolvasásra alig maradt ideje, és így néha sikerült nem vennie tudomást Lendkerék elvtárs szerzeményeiről. Egy ízben mégis elfogyott a türelme, és alaposan átgondolt, csípős cáfolatot küldött be az újsághoz.


"Természetesen a csavarokat hajtótárcsának is nevezhetik, persze olyanok, akiknek fogalmuk sincs az építkezésekről. Egyebek közt arról is szeretném felvilágosítani Lendkerék urat - írta -, hogy az állványok csak akkor búgnak, amikor az építmény összeomlással fenyeget. Így beszélni állványokról ugyanannyi, mint azt állítani, hogy a gyermekeket a kisbőgő szüli. Fogadják stb."


Ettől kezdve a nyughatatlan Herceg nem ment ki többé a munkálatokhoz, de az életből merített riportok változatlanul ékesítették a harmadik hasábot, és szemet szúrtak elcsépelt "Tizenötezer rubel rozsdásodik", "Az anyag sír" és "Kuriózum és könnyek" címeikkel.

Az építkezés vége felé közeledett. A termiteljárással hegesztett sínek megszakítás nélkül húzódtak a pályaudvartól a vágóhídig és a vásártértől a temetőig.

A villamos megnyitását eleinte Október kilencedik évfordulójára vették tervbe, de a gyár alkatrészhiányra hivatkozva nem szállította idejében a kocsikat. Az üzembe helyezést május elsejére kellett halasztani. Erre a napra valóban elkészült minden.

A koncessziósok, a felvonulókkal együtt, séta közben eljutottak a Gusziscsére. Itt gyűlt össze egész Sztargorod. Az új kocsiszínt fenyőlombok koszorúzták, lobogók lengtek, szél verdeste a kifeszített jelmondatokat. Egy lovas rendőr vágtatott az első fagylaltárus után, aki isten tudja, hogy került a villamosalkalmazottak sorfalán belül. A kocsiszín két kapuja között emelkedett a még üres, ösztövér tribün a mikrofonnal. Egymás után érkeztek a küldöttek. A községi alkalmazottak és kötélgyári munkások egyesített zenekara tüdeje erejét próbálgatta. A dob a földön feküdt.

Az üvegtetős kocsiszínben, ahol tíz, 701-től 710-ig számozott világoszöld villamoskocsi állt, egy moszkvai újságtudósító kódorgott. Mellén kis tükör lógott, amelybe gyakran és gondterhesen belenézett. A tudósító a főmérnököt kereste, hogy a villamossal kapcsolatban néhány kérdést intézzen hozzá. Habár a megnyitásról szóló beszámoló a még el sem hangzott beszédek kivonatával együtt már készen volt fejében, mégis lelkiismeretesen kutatott tovább, egyetlen fogyatékosságot állapítva meg: a büfé hiányát.

A tömeg énekelt, lármázott és napraforgómagot rágcsált, a villamos üzembe helyezését várta.

A kormányzósági vb elnöksége felment az emelvényre. Dán Herceg akadozva társalgott tollforgató társával.

Várták a moszkvai híradó film riportereit.

- Elvtársak! - szólt Gavrilin. - A sztargorodi villamos üzembe helyezése alkalmából rendezett ünnepélyes népgyűlést megnyitottnak nyilvánítom.

A réztrombiták felemelkedtek, felhördültek, és háromszor egymás után elfújták az Internacionálét.

- Beszámoló beszéd címén Gavrilin elvtársat illeti meg a szó! - kiáltotta Gavrilin.

Dán Herceg-Lendkerék és a moszkvai vendég, anélkül, hogy összebeszéltek volna, sebesen jegyezték noteszükbe:

"Az ünnepélyes népgyűlés a sztargorodi városgazdálkodási hivatal elnökének, Gavrilin elvtársnak beszámolójával kezdődött. A tömeg feszült figyelemmel hallgatta..."

A két laptudósító szöges ellentéte volt egymásnak. A moszkvai vendég nőtlen volt és fiatal. Herceg-Lendkerék, akit nagy családdal áldott meg a gondviselés, már régen átlépte a negyvenedik évét. Az egyik mindig Moszkvában élt, a másik sohasem volt Moszkvában. A moszkvai a sört szerette, Dán-Lendkerék vodkán kívül semmit sem öntött a szájába. De a jellemeknek, életkornak, szokásoknak és neveltetésnek ez a különbözősége nem számított. Mindkét újságíró benyomásai ugyanazon elcsépelt, ízetlen, üres, porlepte frázisokban jutottak kifejezésre. Ceruzájuk gyorsan rótta a sorokat, és a noteszekben újabb megállapítás jelent meg:

"Sztargorod utcái az ünnep napján mintha kiszélesedtek volna..."

Gavrilin talpraesetten és egyszerűen kezdte beszédét:

- Villamost építeni nem annyi, mint öszvért venni - mondta.

Osztap Bender váratlanul hangosan felnevetett a tömegben. Értékelni tudta ezt a kijelentést. A sikeren felbuzdulva, Gavrilin, maga sem tudva, miért, egyszerre csak a nemzetközi helyzetre siklott át. Nemegyszer próbálta meg, hogy beszédét a villamossíneken folytassa tovább, de rémülettel tapasztalta, hogy képtelen rá. A szavak önmaguktól, a szónok akarata ellenére formálódtak nemzetköziekké. Chamberlain után, akinek Gavrilin félórát szentelt, Borah amerikai szenátor került szőnyegre. A tömeg elfásult. A tudósítók egyszerre jegyezték fel:

"A szónok lendületes szavakkal rajzolta meg a Szovjetunió nemzetközi helyzetét..."

A nekihevült Gavrilin lesújtóan nyilatkozott a román bojárokról, majd Mussolinira tért át. S csak beszéde vége felé vett erőt második, nemzetközi természetén, és szólt hozzá méltón a tulajdonképpeni tárgyhoz:

- S mit gondoltok, elvtársak: a villamos, amely most fog kigördülni a kocsiszínből, kinek az érdeméből fog onnan kigördülni? Természetesen, elvtársak, a ti érdemetekből, valamennyi munkás érdeméből, akik nem parancsszóra, hanem lelkiismeretük szavára hallgatva dolgoztak. S ezenkívül, elvtársak, egy becsületes szovjet szakember, Treuhov főmérnök érdeméből. Neki is köszönet!

Keresni kezdték Treuhovot, de nem találták meg. A Vajközpont képviselője, akinek már régóta viszketett a talpa, az emelvény korlátjához furakodott, intett, és hozzáfogott a nemzetközi helyzet taglalásához. Beszéde befejeztével a két tudósító, aki unottan hallgatta a gyéren felcsattanó tapsot, gyorsan papírra vetette: "Ovációvá fokozódó, zajos tapsvihar..." Aztán eszükbe jutott, hogy az "ovációvá fokozódó" kitétel talán túlzott. A moszkvai döntött, és kitörölte az ováció szót. Lendkerék sóhajtott egyet, és meghagyta.

A nap gyorsan gördült a lejtőn lefelé. Az emelvényen egymást követték az üdvözlések. A zenekar minden pillanatban tust játszott. Már szürkült, és a népgyűlés még mindig tartott. Beszélők és hallgatók régóta érezték, hogy valami nincs rendjén, hogy a népgyűlés elhúzódott, hogy a lehető leggyorsabban el kell indítani a villamost. De valamennyien annyira megszokták a beszédet, hogy nem tudták abbahagyni.

Végre megtalálták Treuhovot. Csupa maszat volt, s mielőtt felment volna az emelvényre, sokáig mosta az irodában arcát és kezét.

- A főmérnököt, Treuhov elvtársat illeti a szó! - hirdette ki örömmel Gavrilin. - Beszélj hát; én amúgy sem azt mondtam, amit kellett volna - tette hozzá suttogva.

Treuhov sok mindenről akart beszélni. Az önkéntes felajánlásokról, a fáradságos munkáról, mindarról, amit már megcsináltak, és amit még csinálni lehet. Csinálni pedig sokat lehet: meg lehet szabadítani a várost a fertőző és veszélyes hetivásároktól, fedett üvegcsarnokokat lehet emelni, állandó hidat lehet építeni, ahelyett, amelyet a jégzajlás évről évre elsöpör, végül meg lehet valósítani egy hatalmas vágóhíd és hűtőház építésének tervét.

Treuhov kinyitotta a száját, és akadozva rákezdett:

- Elvtársak! Államunk nemzetközi helyzete...

És olyan előírásos sarkigazságok terjengős fejtegetésébe fogott, hogy a tömegben, amely már a hatodik nemzetközi beszédet hallgatta végig, elhűlt a vér.

Csak miután bevégezte, eszmélt rá Treuhov, hogy ő sem mondott egyetlen szót sem a villamosról. "Borzasztó - gondolta -, a szó szoros értelmében nem tudunk beszélni."

És eszébe jutott egy francia kommunista, akit Moszkvában hallott egy gyűlésen. A francia a polgári sajtóról beszélt. "A tollnak ezek az akrobatái - harsogta -, a bohózatnak ezek a virtuózai, a rotációs gépeknek ezek a sakáljai..." Beszéde első részét la hangon mondta el, második részét do hangon és utolsó, patetikus részét mi hangon. Kézmozdulatai mértéktartóak és szépek voltak.

"Mi meg csak összezagyválunk mindent - vélekedett Treuhov -, a legjobb volna, ha egyáltalán nem beszélnénk."

Már egészen besötétedett, mikor a kormányzósági vb elnöke ollóval elvágta a vörös szalagot, amely a kocsiszín kijáratát elzárta. A munkások és a társadalmi szervezetek képviselői nagy zsivajjal foglalták el helyüket a kocsikban. A csengők csilingeltek, és az első villamos, melyet maga Treuhov vezetett, a tömeg fülsiketítő kiáltozása és a zenekar sóhajai közepette kigördült. A kivilágított kocsik még vakítóbbnak látszottak, mint nappal. Valamennyi libasorban végigúszott a Gusziscsén; áthaladva a vasúti híd alatt, könnyedén felkapaszkodtak a városba, és befordultak a Nagy Puskin utcába. A zenekar a második kocsiban utazott, és trombitáit az ablakon kidugva, a Bugyonnij-indulót játszotta.

Gavrilin, kalauzkabátban és vállán átvetett táskával, kocsiból kocsiba ugrált, kedvesen mosolygott, játékosan meg-megrántotta a csengőt, és az utasok közt meghívókat osztogatott a községi alkalmazottak klubjában, május elsején kilenc órakor tartandó ünnepi estre, melynek programja: 1. Moszin elvtárs beszámolója, 2. a Községi Alkalmazottak Szakszervezete dicsérő okleveleinek kiosztása és 3. nem hivatalos részként: nagy hangverseny és családi vacsora, büfével.

Az utolsó kocsi peronján Viktor Mihajlovics állt, akiről senki sem tudta, hogyan került az előkelőségek közé. Folyton a motort nézte. A motor, Poleszov legnagyobb csodálkozására, pompásan festett, és hibátlanul dolgozott. Az ablakok nem csörrentek össze. Amikor alaposan szemügyre vette őket, meggyőződött, hogy mégis gumiba vannak ágyazva. Már néhány észrevételét közölte is a villamosvezetővel, és a közönség úgy nézett rá, mint egy Nyugatról érkezett villamosvasút-szakértőre.

- A légfék nem működik valami jól - jelentette ki, diadalmasan nézve végig az utasokon. - Nem szívja be a levegőt.

- Téged nem kérdeztek - torkolta le a villamosvezető. - Ne félj, majd fog az szívni a te segítséged nélkül is. Miután ünnepélyesen bejárták a várost, a kocsik visszatértek a színbe, ahol nagy tömeg várt rájuk. Treuhovot már a villanylámpák ragyogó fényében dobálták fel a levegőbe. Feldobták Gavrilint is, de mert kilencvenhét kilót nyomott, és nem repült magasra, hamarosan elengedték. Feldobálták Moszin elvtársat, a technikusokat és a munkásokat is. Ezen a napon most másodszor dobálták fel Viktor Mihajlovicsot. Mialatt az éjszakai sötétségben repült és lebegett, már nem kalimpált a lábával, hanem szigorú és komoly tekintettel nézett a csillagos égre. Mikor utoljára ért földet, észrevette, hogy aki a lábát fogja és széles mosollyal rávigyorog, nem más, mint a hajdani nemesi marsall, Ippolit Matvejevics Vorobjanyinov. Poleszov udvariasan kiszabadította magát, és kissé félrehúzódott, de a marsallt többé nem tévesztette szem elől. Mihelyt pedig látta, hogy Ippolit Matvejevics egy fiatal ismeretlennel - nyilván a hajdani tiszttel - eltávozik, óvatosan a nyomukba szegődött.

Mikor már minden véget ért, és Gavrilin lilásszürke Fiatjával az utolsó rendelkezéseket kiosztó Treuhovot várta, hogy a klubba hajtson vele, a kocsiszín kapuja elé egy kis Ford félteherautó gördült a filmoperatőrökkel.

Elsőnek egy férfi ugrott ki ügyes mozdulattal a gépből, tizenkétszögletes szarukeretes pápaszemmel és elegáns bőrzubbonyban. Hosszú, hegyes szakálla volt, amely egyenesen ádámcsutkájából nőtt ki. Egy második férfi a felvevőgépet cipelte, hosszú sáljába gabalyodva, melynek színösszeállítását Osztap Bender rendszerint a "sikkmodern" szóval jellemezte. Végül asszisztensek, jupiterlámpák és fiatal leányok kerültek ki a teherautóból.

Az egész csapat nagy lármával törtetett a kocsiszín felé.

- Figyelem! - kiáltotta a szakállas zubbonytulajdonos. - Kolja! Állítsd fel a jupitereket!

Treuhov kivörösödve toppant az éjjeli látogatók útjába.

- Önök a filmesek? - kérdezte. - Miért nem jöttek meg nappal?

- Hát mikorra van kitűzve a villamosvonal megnyitása?

- Már megnyílt.

- Igen, igen, kissé megkéstünk. Nagyszerű természeti képünk akadt útközben. Nyakig vagyunk munkával. Naplemente! Egyébként így is elintézhetjük a dolgot. Kolja! Világítást! Forgó kerék! Preimer plán! A mozgó tömeg lábai, premier plán. Luda! Milocska! Járjanak fel-alá! Kolja, kezdjük! Kezdjük! Indulj! Menjenek! Menjenek, menjenek... Elég. Köszönöm. Most felvesszük az építőt. Treuhov elvtárs? Legyen szíves, Treuhov elvtárs. Nem, ne így. Féloldalt... Így, ez eredetibb, a villamossal mint háttérrel... Kolja! Kezdjük! Mondjon valamit!

- Igazán feszélyezve érzem magam!...

- Pompás!... Nagyon jó!... Beszéljen még! Most a villamos első női utasával beszél... Luda! Lépjen be a képbe. Úgy. Vegyen mélyebb lélegzetet, ön izgatott! Kolja! Láb, premier plán!... Kezdjük!... Úgy, úgy... Hálás köszönet... Állj!

Gavrilin nehézkesen leszállt a régóta pohogó Fiatról, és késlekedő barátjáért jött. A szőrös ádámcsutkájú rendező felélénkült.

- Kolja! Ide! Kitűnő típus. Munkás! Villamosutas! Vegyen mélyebb lélegzetet: ön izgatott; még sohasem utazott villamoson. Kezdjük! Lélegzeni!

Gavrilin gyűlölettel szuszogni kezdett.

- Pompás!... Milocska! Gyere ide! Üdvözlet a Komszomol nevében... Vegyen mélyebb lélegzetet. Izgatott... Úgy... Pompás... Kolja, végeztünk.

- Hát a villamost nem fogja lefényképezni? - kérdezte Treuhov szemérmesen.

- Sajnos, nem kedvez a megvilágítás - felelte a bőrbe öltözött rendező. - Kénytelenek leszünk utófelvételt csinálni Moszkvában. Csókolom.

A filmhíradó villámsebességgel eltűnt.

- Na gyerünk, barátocskám, ránk fér a pihenés - mondta Gavrilin. - Mi az, rágyújtottál?

- Igen - ismerte be Treuhov. - Nem bírtam ki.

A családi estén a sok cigarettától keserű szájú és éhes Treuhov megivott három pohárka vodkát, és teljesen elázott. Mindenkivel összecsókolózott, és mindenki összecsókolta. Valami jó szót akart mondani feleségének, de csak nevetni tudott rá. Aztán sokáig rázta Gavrilin kezét.

- Te csodabogár! - csuklotta. - Meg kell tanulnod a vasútihíd-tervezést! Nagyszerű tudomány. És ami a fő: hihetetlenül egyszerű. Híd a Hudsonon át...

Félóra múlva már tökrészeg volt, és fenyegető filippikát tartott a polgári sajtó ellen.

- Ezek a bohózati akrobaták, ezek a tollhiénák! Ezek a rotációsgép-virtuózok! - kiáltozta.

Felesége bérkocsin vitte haza.

- Villamoson akarok menni - mondta az asszonynak -, hogy lehet, hogy ezt nem érted? Ha már van villamos, villamoson kell menni! Miért? Először, mert előnyös...


Poleszov a koncessziósok nyomába szegődött, bátorságot gyűjtött, s kivárva azt a pillanatot, amikor senki sem volt a közelében, Vorobjanyinovhoz lépett.

- Jó estét, Ippolit Matvejevics úr - mondta tisztelettel. Vorobjanyinovval forgott a világ.

- Nincs szerencsém - dünnyögte.

Osztap előretolta jobb vállát, és az értelmiségi lakatos elé állt.

- Na, mi az - kérdezte -, mit óhajt a barátomtól?

- Ne nyugtalankodjék - suttogta Poleszov, körülnézve. - Jelena Sztanyiszlavovna küldött...

- Hogyan? Sztargorodban van?

- Igen. És nagyon szeretné látni önt.

- Minek? - kérdezte Osztap. - Ön meg kicsoda?

- Én... Ne gondoljon semmi rosszra, Ippolit Matvejevics. Ön engem nem ismer, de én nagyon jól emlékszem önre.

- Szívesen elmennék Jelena Sztanyiszlavovnához - mondta Vorobjanyinov habozva.

- Nagyon kéri, hogy keresse fel.

- Igazán?... De hogy tudta meg, hogy itt vagyok?

- A városháza folyosóján találkoztam önnel, és sokáig gondolkodtam: ismerős arc. Aztán rájöttem. Ne aggódjék, Ippolit Matvejevics! Mélységes titokban fogunk mindent tartani.

- Egy ismerős hölgyről van szó? - érdeklődött Osztap, üzleti hangon.

- I-igen, egy régi ismerősömről...

- Akkor nézzünk el hozzá. Talán meg is vacsorázhatunk a régi ismerősnél. Én például farkaséhes vagyok, viszont minden zárva van.

- Nem bánom.

- Menjünk hát. Vezessen, titokzatos ismeretlen.

És Viktor Mihajlovics, óvatosan körültekingetve, átjáróházakon keresztül elvezette a két üzlettársat a Perelesinszkij utcába, a jósnőhöz.

 

"Kurd és Sas Szövetség"

Amikor egy nő megöregszik, sok kellemetlenség történhet vele: kihullhatnak a fogai, megőszülhet és megritkulhat a haja, asztmát kaphat, elhízhat, karóvá soványodhat - de a hangja nem változik meg. Ugyanolyan marad, mint amilyen gimnazista lány, menyasszony vagy zsenge, ifjú szerető korában volt.

Ezért, amikor Poleszov bekopogott az ajtón, és Jelena Sztanyiszlavovna megkérdezte: "Ki az?", Vorobjanyinov szíve megremegett. Szerelmese hangja ugyanolyan volt, mint kilencvenkilencben, a párizsi világkiállítás megnyitása előtt. De mihelyt belépett a szobába és szeme megszokta a világosságot, megállapította, hogy a hajdani szépségnek nyoma sem maradt.

- Mennyire megváltozott! - szaladt ki a száján. A vénasszony a nyakába vetette magát.

- Köszönöm - mondta. - Tudom, hogy mit kockáztatott, amikor eljött hozzám. Még mindig a régi, nemes lelkű lovag. Nem kérdezem, hogy miért hagyta ott Párizst, nem vagyok kíváncsi.

- Nem Párizsból érkeztem - felelte Vorobjanyinov zavartan.

- Berlinből jöttünk a kollégával - javította ki szavait Osztap, megszorítva Ippolit Matvejevics könyökét -, de erről nem tanácsos hangosan beszélni.

- Ah, annyira örülök, hegy látom! - áradozott a jósnő. - Jöjjön be ide, ebbe a szobába... Maga, Viktor Mihajlovics, bocsásson meg... de nem jönne vissza egy félóra múlva?

- Ó! - vágott közbe Osztap. - Az első viszontlátás! Nehéz percek! Engedje meg, hogy én is eltávozzam. Ha nincsen ellenére, önnel tartok, kedves Viktor Mihajlovics.

A lakatos reszketett örömében. Elmentek Poleszov lakására, ahol Osztap, a Perelesinszkij utca 5-ös számú ház kapujának megmaradt deszkáján üldögélve, a haza megmentése körül forgó fantazmagorikus gondolatait fejtette ki a száját tátó, motorosított, maszek kisiparos előtt.

Mire egy óra múlva visszatértek, a két öreg már teljesen ellágyult az emlékektől.

- Hát arra emlékszik, Ippolit Matvejevics? - kérdezte Jelena Sztanyiszlavovna.

- Hát arra emlékszik, Jelena Sztanyiszlavovna? - kérdezte Ippolit Matvejevics.

"Úgy látszik, hogy ütött a vacsora lélektani pillanata" - vélekedett Osztap. És félbeszakítva Ippolit Matvejevicset, aki a választásokat és a városi képviselőtestületet idézte fel emlékezetében, közbeszólt:

- Berlinben nagyon különös szokással találkoztam: olyan későn esznek, hogy az ember nem tudja eldönteni, vajon korai vacsorát avagy késői ebédet esznek-e.

Jelena Sztanyiszlavovna felriadt ábrándozásából, elfordította nyúltekintetét Vorobjanyinovról, és kicsoszogott a konyhába.

- Most pedig működni, működni, működni! - mondta Osztap, majdnem érthetetlenné halkítva hangját. Megfogta Poleszov karját.

- Szeret a vénasszony locsogni? Meg lehet bízni benne?

A lakatos imára kulcsolta a kezét.

- Politikai krédója?

- Örökre! - felelte Poleszov lelkesülten.

- Remélem, ön Kirill-párti?

Poleszov vigyázzállásba vágta magát:

- Parancsára!

- Oroszország nem fog elfelejtkezni önről! - szónokolta Osztap.

Ippolit Matvejevics, édes süteménnyel a kezében, értetlenkedve hallgatta Osztapot, de lehetetlen volt elnémítania. A nagy kombinátort magával ragadta a hév, megihletődött; egy nem mindennapi zsarolás részegítő állapota fogta el. Tigrisként járt fel-alá a szobában.

Ebben a felizgatott állapotban találta Jelena Sztanyiszlavovna, amint a konyhából üggyel-bajjal becepelte a szamovárt. Osztap gálánsan odaugrott hozzá, kikapta kezéből a teafőzőt, és leállította az asztalra. A szamovár fütyült. Osztap elhatározta, hogy működésbe lép.

- Madame - mondta -, boldogok vagyunk látni önben...

Nem tudta, hogy kit boldog látni Jelena Sztanyiszlavovnában. Kénytelen volt elölről kezdeni. A cári rezsim dagályos fordulatai közül csak a "kegyesen megparancsolni méltóztatott" motoszkált a fejében. De ez a frázis itt nem volt a helyén. Ezért üzleti hangba csapott át:

- Szigorú diszkréció! Államtitok! - Osztap Vorobjanyinovra mutatott.

- Az ön véleménye szerint ki ez a tagbaszakadt aggastyán? Ne feleljen, nem tudhatja. Ez az aggastyán a gondolat óriása, az orosz demokrácia atyja és a cár meghittje.

Ippolit Matvejevics egész sudár termetében kiegyenesedett, és zavartan nézegetett jobbra-balra. Nem értett semmit, mivel azonban tapasztalatból tudta, hogy Osztap Bender sohasem beszél feleslegesen, hallgatott.

Poleszov minden tagjában remegett. Állát a mennyezet felé emelve állt ott, annak az embernek testtartásában, aki díszmenetre készül. Jelena Sztanyiszlavovna egy székre omlott, és rémülten nézett Osztapra.

- Sokan vannak a mieink a városban? - kérdezte Osztap kertelés nélkül. - Milyen a hangulat?

- A fennálló hiányok mellett... - mondta Viktor Mihajlovics, és kuszán fejtegetni kezdte bajait. Szóba hozta a háromnyolcad collos menetvágót és a villamost, a pimaszul viselkedő házmestert és minden egyebet.

- Nagyon jó! - kiáltotta Osztap. - Jelena Sztanyiszlavovna! Az ön segedelmével összeköttetést akarunk keresni a város legkiválóbb férfiaival, akiket a gonosz sors földalatti tevékenységre kényszerített. Kiket lehetne meghívni önhöz?

- Kiket lehetne meghívni? Talán Makszim Petrovicsot, a feleségével? - gondolkodott fennhangon Jelena Sztanyiszlavovna.

- Felesége nélkül - javította ki Osztap -, felesége nélkül! Ön lesz az egyetlen kellemes kivétel. Hát még kit?

A megvitatás folyamán, amelyben Viktor Mihajlovics is tevékenyen részt vett, kitűnt, hogy a következőket lehet meghívni: a már említett Makszim Petrovics Csarusnyikovot, hajdani városi bizottsági tagot, aki most csodálatosképpen a szovjethivatalnokok létszámához tartozott, Gyagyovot, a Gyorscsomag tulajdonosát, Kiszljarszkijt, a "Moszkvai perecek" Odesszai Perecüzem elnökét, és két névtelen, de feltétlenül megbízható fiatalembert.

- Kérem, hívják meg őket azonnal, egy hét pecsét alatt tartandó kis tanácskozásra.

- Én Makszim Petrovicsért, Nyikesáért, Vlágyáért szaladok, ön pedig, Jelena Sztanyiszlavovna, fáradjon el a Gyorscsomagba és Kiszljarszkijért - javasolta Poleszov.

A lakatos elrohant. A jósnő áhítattal nézett fel Ippolit Matvejevicsre, és szintén távozott.

- Mit jelent mindez? - kérdezte Ippolit Matvejevics durcásan.

- Azt jelenti - felelte Osztap -, hogy ön maradi ember.

- Miért?

- Azért! Engedjen meg egy ízetlen kérdést: mennyi pénze van?

- Milyen pénzem?

- Mindenféle. Beleértve az ezüstöt és a rezet is.

- Harmincöt rubelem.

- És ennyiből volt szándékában vállalkozásunk összes kiadásait fedezni?

Ippolit Matvejevics hallgatott.

- Ide figyeljen, drága gazdám. Azt hiszem, megért. Szükséges, hogy egy órácskára a gondolat hőse és a cár meghittje legyen.

- Miért?

- Azért, mert forgótőkére van szükségünk. Holnap van az esküvőm. Nem vagyok koldus. Ezen a nevezetes napon mulatni akarok.

- Mit kell hát tennem? - sóhajtott Ippolit Matvejevics.

- Hallgatnia kell. Néha, a tekintélyes külső érdekében, fújja fel az arcát.

- De hiszen ez... csalás.

- Ki mondja ezt? Tolsztoj gróf? Vagy Darwin? Nem. Annak az embernek a szájából hallom, aki még tegnap éjnek idején be akart törni Gricacujeva lakásába, hogy ellopja a szegény özvegyasszony bútorát. Ne elmélkedjék. Hallgasson. És ne felejtse el felfújni az arcát.

- Minek vágjuk fejszénket ilyen veszélyes dologba? Hiszen feljelenthetnek bennünket.

- Erre ne legyen gondja. Én rossz eshetőségekre nem vadászom. Úgy állítjuk be az egész ügyet, hogy senki sem fog megérteni semmit. Addig is teázzunk.

Míg a koncessziósok ittak, ettek, s a papagáj napraforgómagot ropogtatott, a vendégek megérkeztek.

Nyikesa, Vlágya és Poleszov együtt jöttek. Viktor Mihajlovics nem vett magának annyi bátorságot, hogy bemutassa a gondolat óriásának a fiatalembereket; leültek a sarokban, és átszellemülten figyelték, hogy eszik hideg borjúsültet az orosz demokrácia atyja. Nyikesa és Vlágya harminc év körül jártak; nyilván mindkettejüknek nagyon hízelgett, hogy meghívást kaptak egy értekezletre.

Csarusnyikov, a hajdani városatya, egy köpcös öregúr, sokáig rázta Ippolit Matvejevics kezét, és merőn nézett a szemébe. A város két őslakója Osztap felügyelete alatt emlékei kicserélésébe fogott. Miután kellő időt engedett nekik a beszélgetésre, Osztap e szavakkal fordult Csarusnyikovhoz:

- Ön melyik ezredben szolgált?

Csarusnyikov hebegni kezdett:

- Hm... hogy úgy mondjam, egyáltalán nem szolgáltam, mert mint a társadalom bizalmának letéteményese, bekerültem a városi tanácsba.

- Ön nemesember?

- Igen, az voltam.

- Remélem, annak érzi magát most is? Merítsen erőt. A segítségére van szükségünk. Poleszov beszélt róla? A külföld mellettünk van. Minden a közvéleményen múlik. A szervezkedés teljesen titkos. Figyelem!

Osztap eltávolította Poleszovot Nyikesa és Vlágya mellől, és katonás ridegséggel megkérdezte:

- Melyik ezredben szolgáltak? Áldozatot kell hozniuk a hazának. Önök nemesek? Nagyon jó. A Nyugat támogatni fog bennünket. Merítsenek erőt. A hozzájárulások, illetőleg a szervezkedés teljesen titkos. Figyelem.

Osztapot magával ragadta a szónoki lendület. Úgy látszott, hogy az ügy megfelelő kerékvágásba jutott. Félrevonta a Gyorscsomag tulajdonosát, akit Jelena Sztanyiszlavovna mutatott be neki, lelkére kötötte, hogy merítsen erőt, megkérdezte, hogy melyik ezredben szolgált, és megígérte a külföld közreműködését és a szervezkedés teljes titkosságát. A Gyorscsomag tulajdonosának első érzése az a vágy volt, hogy minél előbb kinn lehessen az összeesküvők fészkéből. Sokkal szolidabbnak tartotta cégét, semhogy részt akart volna venni egy kockázatos vállalkozásban. De amint szemügyre vette Osztap délceg alakját, elhatározása megingott, és töprengeni kezdett: "S ha mégis?... Egyébként minden attól függ, hogy milyen mártásban tálalják fel a húst."

A baráti csevegés a tea mellett megélénkült. A beavatottak szentül megőrizték titkukat, és a városi újdonságokról beszélgettek.

Utolsónak Kiszljarszkij polgártárs érkezett meg, aki, minthogy nem volt nemes, és sohasem szolgált testőrezredekben, az Osztappal folytatott rövid beszélgetésből tüstént megértette a dolgok állását.

- Merítsen erőt - mondta Osztap bátorítóan.

Kiszljarszkij fogadkozott.

- Ön mint a magántőke képviselője nem maradhat süket a haza jajpanaszaival szemben.

Kiszljarszkij részvevően elmosolyodott.

- Tudja, hogy ki ül ott? - kérdezte Osztap, Ippolit Matvejevicsre mutatva.

- Hogyne - felelte Kiszljarszkij -, Vorobjanyinov úr.

- Az az ember a gondolat óriása, az orosz demokrácia atyja, a cár meghittje - világosította fel Osztap.

"A legjobb eset kétévi magánzárka - gondolta Kiszljarszkij, és reszketni kezdett. - Miért is jöttem ide?"

- Titkos "Kard és Sas Szövetség" - suttogta Osztap baljósan.

"Tíz év" - villant át Kiszljarszkij fején.

- Különben elmehet, de figyelmeztetem, hogy a kezünk messzire elér! - "Majd megmutatom neked, kurafi - gondolta Osztap. - Száz rubelnél olcsóbban nem menekülsz."

Kiszljarszkijban elhűlt a vér. Még ma délben oly jóízűn és nyugodtan ebédelt meg, csirkezúzát evett, erőlevest gyűszűtésztával, és mit sem tudott a félelmetes "Kard és Sas Szövetség"-ről. Maradt; a "messzire elérő kezek" kényelmetlen érzéseket keltettek benne.

- Polgártársak! - szólt Osztap, a gyűlést megnyitva. - Az élet diktálja a törvényeit, a maga kegyetlen törvényeit. Nem fogok önöknek beszélni értekezletünk céljáról: valamennyien ismerik. A cél szent. Mindenfelől jajszavakat hallunk. Széles e haza minden zugából segítségünket kérik. Kötelességünk segédkezet nyújtani, és fogunk is segédkezet nyújtani. Egyesek önök közül jó állásban vannak és vajas kenyeret esznek, mások feketeüzleteket kötnek, és kaviáros szendvicset habzsolnak. Egyikük is, másikuk is ágyban alszik, és meleg takaróval takarózik. Csupán a kisgyermekek, a csavargók nélkülözik a gondozást. Az utcának ezek a virágai, vagy mint a szellemi munka proletárjai nevezik őket, ezek az aszfaltvirágok jobb sorsot érdemelnek. Nekünk, tekintetes esküdtszék, kötelességünk segíteni rajtuk. És mi, tekintetes esküdtszék, segíteni is fogunk rajtuk.

A nagy kombinátor szavai különböző érzéseket keltettek a hallgatókban.

Poleszov nem értette meg új barátját, a fiatal testőrtisztet.

"Milyen gyermekekről beszél? - gondolta. - Miért gyermekekről?"

Ippolit Matvejevics még csak fáradságot sem vett magának, hogy megértsen valamit. Már régen fütyült minderre, és felfújt arccal, némán ült.

Jelena Sztanyiszlavovna elbúsult.

Nyikesa és Vlágya áhítatosan nézett Osztap kék mellényére.

A Gyorscsomag tulajdonosa rendkívül meg volt elégedve.

"Nagyon jó beállítás - ismerte el. - Ilyen mártásban pénzt is lehet adni. Siker esetén: elismerés! Ha nem sikerül: tisztán állok. Szegény gyermekeken segítettem - ennyi az egész."

Csarusnyikov jelentős pillantást váltott Gyagyovval, és méltányolva az előadó összeesküvői ügyességét, tovább görgette az asztalon a kenyérgalacsinokat.

Kiszljarszkij a hetedik mennyországban lebegett.

"Arany fej" - gondolta. Úgy tetszett neki, hogy még sohasem szerette a csavargókat annyira, mint ezen az estén.

- Elvtársak! - folytatta Osztap. - Haladéktalan segítségre van szükség. Ki kell tépnünk a gyermekeket az utca horgos karmai közül, és mi ki is fogjuk tépni őket! Segítsünk a gyermekeken. Gondoljunk arra, hogy a gyermekek az élet virágai. Felhívom önöket, hogy azonnal fizessék be járulékaikat, és nyújtsanak segítséget a gyermekeknek. Csak a gyermekeknek - és senki másnak. Értenek?

Osztap nyugtakönyvet vett elő oldalzsebéből.

- Kérem a járulékok lefizetését. Ippolit Matvejevics megerősítheti felhatalmazásaimat.

Ippolit Matvejevics felfuvalkodott, és lehajtotta fejét. Most már a nehéz felfogású Nyikesa és Vlágya, sőt maga a mindig tettre kész lakatos is megértette Osztap átvitt értelű szavainak jelentését.

- Kor szerint, urak - mondta Osztap. - Kezdjük a mélyen tisztelt Makszim Petroviccsal.

Makszim Petrovics fészkelődni kezdett, és húzódozva leszurkolt harminc rubelt.

- Jobb időkben többet is fogok adni! - jelentette ki.

- A jobb idők hamarosan bekövetkeznek - felelt rá Osztap. - Egyébként ez nem tartozik a csavargókra, akiket e pillanatban képviselek.

Nyikesa és Vlágya nyolc rubelt adott.

- Kevés, fiatalemberek.

A fiatalemberek elpirultak.

Poleszov hazaszaladt, és ötven rubelt hozott.

- Bravó, huszár - szólt Osztap. - Egy motorosított maszek huszártól első alkalomra ennyi elég. Mit mond a kereskedőcéh?

Gyagyov és Kiszljarszkij sokáig tanakodott és alkudozott egymással. Osztap kérlelhetetlen volt:

- Ippolit Matvejevics jelenlétében feleslegesnek tartom ezeket a tárgyalásokat.

Ippolit Matvejevics lehajtotta fejét. A kereskedők kétszáz-kétszáz rubelt áldoztak a kisgyermekek javára.

- Összesen négyszáznyolcvannyolc rubel - hirdette ki Osztap. - Eh! Tizenkét rubel hiányzik a kerek számhoz.

Jelena Sztanyiszlavovna hosszú küszködés után bement a hálószobába, és egy öreg retikülben kihozta a kívánt tizenkét rubelt.

A gyűlés hátralevő része ellaposodott, és veszített ünnepélyes jellegéből. Osztap csintalankodni kezdett. Jelena Sztanyiszlavovna teljesen ellágyult. A vendégek egymás után távoztak, tisztelettel búcsút véve a szervezőktől.

- A következő gyűlés időpontjáról mindenki külön értesítést fog kapni - mondta Osztap búcsúzóul. - A legszigorúbb titoktartás. A gyermekek felsegélyezésének ügyéről senkinek sem szabad tudnia. Megjegyzem különben, hogy ez az önök személyes érdeke is.

E szavak hallatára Kiszljarszkij szívesen adott volna még ötven rubelt, csak ne kelljen még egy gyűlésre eljönnie. Alig bírta elfojtani magában ezt a lendületet.

- Menjünk hát - mondta Osztap. - Remélem, Ippolit Matvejevics, hogy elfogadja Jelena Sztanyiszlavovna vendégbarátságát, és nála tölti az éjszakát. Egyébként az összeesküvés szempontjából is előnyös, ha ideiglenesen elválunk egymástól. Szóval megyek.

Ippolit Matvejevics kétségbeesetten hunyorgott Osztapnak, de az úgy tett, mintha mit sem vett volna észre, és távozott. Mikor a következő utcasarokhoz ért, eszébe jutott, hogy ötszáz, becsülettel megkeresett rubel van a zsebében.

- Kocsis! - kiáltotta. - Hajts a Phönixhez!

- Ahogy tetszik - felelte a kocsis, és elkocogott Osztappal a bezárt vendéglőhöz.

- Hát ez mi? A vendéglő zárva van?

- Igen; május elseje miatt.

- Ördög és pokol! Annyi a pénzem, mint a pelyva, s nincs hol mulatni! Eh, hajts akkor a Plehanov utcába. Tudod, hol van?

Osztap úgy határozott, hogy menyasszonyához megy.

- Mi volt az utca neve ezelőtt? - kérdezte a kocsis.

- Nem tudom.

- Merre hajtsak hát? Én sem tudom.

Osztap ráparancsolt, hogy csak induljon és keressen. Másfél órán át döcögtek keresztül-kasul a kihalt, éjszakai városban, útbaigazítást kérve az éjjeliőröktől és a rendőröktől. Az egyik rendőr sokáig vakarta a fejét, s végül kibökte, hogy a Plehanov utca a hajdani Kormányzó utca.

- A Kormányzó utca? Azt jól ismerem. Huszonöt éve járok a Kormányzó utcán.

- Indulj hát!

Megérkeztek a Kormányzó utcába, de kitűnt, hogy annak jelenlegi neve nem Plehanov, hanem Karl Marx utca. Osztap feldühödött, és újra keresni kezdte az elveszett Plehanov utcát. S bár lépten-nyomon mindenkit megszólított, a szegény rögeszmés egész éjszakája meddő kutatásban telt el.

A virradat halvány fényt vetett a gazdag mártír arcába, akinek így minden igyekezete dacára sem sikerült kimulatnia magát.

- Vigyél a Sorbonne-ba! - kiáltotta. - Szép kis kocsis vagy! Még Plehanovot sem ismered!


Özvegy Gricacujeva szalonja fényárban úszott. A lakodalmi asztalfőn a tündérmesék hercege ült: a török alattvaló fia. Elegáns volt és részeg. A vendégek lármáztak.

A fiatalasszony már nem volt fiatal: legalább harmincöt esztendős. A természet bőkezűen megajándékozta: görögdinnye nagyságú keble, krumpliorra, almapiros orcája és széles tarkója volt. Új férjét imádta, és nagyon félt tőle. Ezért nem keresztnevén és nem is atyai nevén szólította, amelyet különben nem ismert, hanem vezetéknevén: Bender elvtárs.

Ippolit Matvejevics ismét álmai székén ült. Az egész lakodalmas vacsora alatt ide-oda fészkelődött rajta, hogy valami keményet érezzen. Néha sikerült is neki. Ilyenkor örömét találta valamennyi jelenlevőben, és torkaszakadtából proszitozott.

Osztap szakadatlanul beszélt, szpícselt és tósztozott. Poharat ürítettek a népoktatásra és Üzbegisztán csatornázására. Aztán a vendégsereg oszlani kezdett. Ippolit Matvejevics az előszobában félrevonta Bendert, és odasúgta neki:

- Ne odázza el a dolgot. Ott vannak a székben.

- Várjon meg a szállodában, kis zsugori - felelte a részeg Osztap. - Ne menjen el onnan. Minden pillanatban jöhetek. Egyenlítse ki a számlát. Készítsen elő mindent. Adieu, feldmarsall! Kívánjon nyugodalmas jó éjszakát...

Ippolit Matvejevics megtette, és nyugtalanul indult a Sorbonne-ba.

Reggel öt óra tájban megjelent Osztap a székkel. Ippolit Matvejevics remegett az izgalomtól. Osztap letette a széket a szoba közepére, és ráült.

- Hogy sikerült? - bökte ki végre Vorobjanyinov.

- Nagyon egyszerűen, családiasan. A kis özvegy alszik és álmodik. Sajnáltam felkelteni. "Pirkadatkor fel ne keltsd." Ó, jaj! Néhány sor írást kellett hagynom a drágának: "Novohopjorszkba utazom jelentéstételre. Ebédre ne várj. Mucikád." A széket pedig elhoztam az ebédlőből. Ilyen kora reggeli órákban villamos nem jár; útközben többször megpihentem rajta.

Ippolit Matvejevics ujjongva ugrott a zsákmányhoz.

- Csendesen - szólt rá Osztap -, zajtalanul kell működnünk.

Zsebe mélyéből előhúzta a fogót, és a lázas munka kezdetét vette.

- Az ajtót bezárta? - kérdezte Osztap.

Ezzel félrelökte a türelmetlen Vorobjanyinovot, és felboncolta a széket óvatosan, nehogy a virágos angol kartonba bevágjon.

- Manapság nem kapni ilyen anyagot; el kell tennünk. Áruéhség van, hiába.

Mindez a végsőkig felzaklatta Ippolit Matvejevicset.

- Kész - mondta Osztap halkan.

Fellebbentette a huzatot, és mindkét kezével vájkálni kezdett a rugók közt. Homlokán kidagadtak az erek.

- Nos? - ismételgette Ippolit Matvejevics különböző hangnemben. - Nos? Nos?

- Nos, nos - felelte Osztap ingerülten -, az esély egy a tizenkettőhöz. S ez az egy esély...

Alaposan körültúrt a székben, és befejezte:

- ...egyelőre nem a mienk.

Kiegyenesedett, és letisztogatta térdét. Ippolit Matvejevics a széknél termett.

Briliánsok nem kerültek elő. Ippolit Matvejevics karja ernyedten lehullt. De Osztap megőrizte kedélyét.

- Esélyeink ezzel csak nőttek.

Fel-alá sétált a szobában.

- Sebaj! Ez a szék az özvegynek kétannyiba került, mint nekünk.

Ezzel kivett oldalzsebéből egy arany brosstűt, egy arany karkötőt, fél tucat aranyozott kávéskanalat és egy teaszűrőt.

Ippolit Matvejevics bánatában rá sem eszmélt, hogy közönséges lopás bűnrészesévé vált.

- Aljasság ugyan - jegyezte meg Osztap -, de be kell látnia, hogy nem hagyhattam el a szeretett nőt anélkül, hogy valami emlékem ne legyen róla. Ámde nem szabad az időt vesztegetnünk. Ez még csak a kezdet. A vég Moszkvában van. Márpedig a Bútoripari Múzeum nem özvegyasszony: ott nehezebb dolgunk lesz!

Az üzlettársak az ágy alá rugdosták a szék töredékeit, és megszámlálva pénzüket (a gyermekek javára eszközölt befizetésekkel együtt ötszázharmincöt rubelük volt), kihajtattak a pályaudvarra a moszkvai vonathoz.

A Kooperatyivnaja utcán Poleszovot látták, amint futott a járdán, mint valami felriasztott antilop. Sarkában rohant a szomszéd házmester. Ahogy befordultak a sarkon, a koncessziósoknak még sikerült meglátniuk, amint a házmester elkapta Viktor Mihajlovicsot, és nekiesett. "Rendőr!", "Pimasz!" - kiáltozta Poleszov.

A vonat elindulásáig a toalettben ültek, mert féltek a szeretett nővel való találkozástól.

A vonat a zajos főváros felé vitte barátainkat. Barátaink az ablakhoz tapadtak.

A kocsik a Gusziscse fölött robogtak el.

Osztap egyszerre csak felkiáltott, és megragadta Vorobjanyinov bicepszét.

- Nézze, nézze! - kiáltotta. - Gyorsan! Alka, a k-kura fi!...

Ippolit Matvejevics lenézett. A töltés alatt egy nagy bajuszú, derék férfi egy kézikocsit húzott, amelyre egy rőtszínű harmónium és öt ablakkeret volt felrakva. A kocsit egy egérszínű tolsztovkába öltözött, szemérmes külsejű polgár tolta hátulról.

A nap áttűzött a felhők között. A templomok keresztjei csillogtak.

Osztap kacagva kihajolt az ablakból.

- Páska! A zsibvásártérre mégy? - ordított.

Pása Emiljevics felemelte fejét, de már csak az utolsó kocsi ütközőit látta, és még gyorsabban szedte a lábát.

- Látta? - kérdezte Osztap, örvendezve. - Ez döfi! Lám, hogyan dolgoznak az emberek!

Aztán megveregette a nekibúsult Vorobjanyinov hátát.

- Sebaj, apuskám! Ne csüggedjen! Az ülést folytatjuk. Holnap este Moszkvában vagyunk.


Jegyzetek

1. Az orosz burzsoázia egyik vezére volt; az Ideiglenes Kormány tagja 1917-ben. [VISSZA]

2. Hírhedt rablóvezérek. [VISSZA]




Kezdőlap Előre