Tétel adatlapja
CÍMLAP
Mihail Jurjevics Lermontov
Korunk hőse

TARTALOM, ISMERTETŐ, ELŐSZÓ


Tartalom

Előszó

Első rész
I. Bela
II. Makszim Makszimics
Pecsorin naplója
Előszó
I. Tamany

Második rész
Pecsorin naplójának utolsó részlete
II. Mary hercegkisasszony
III. A fatalista


Ismertető

A jobb sorsra érdemes, de a mindent elenyésztő kortól megbéklyózott, kiábrándult Pecsorinnak lazán összefüggő elbeszélésekből összeszőtt története. Pecsorin a kor jellegzetes típusa. Tehetséges, alkotni vágyó ember, aki a társadalom hatására válik cinikussá, kiábrándulttá, tehetetlenné. Irodalmi rokona Puskin Anyeginjének. Byroni típusú hős, de annak romantikája nélkül, reális emberi tulajdonságokkal. Lazán, csak hősének azonossága következtében összefüggő elbeszélések sora az orosz társadalmi-pszichológiai regényírás alapja. Kiváló rajza a kor társadalmának és egyes embertípusainak. Lermontov pontos megfigyelő, alakjait néhol éles gúnnyal, másutt elnéző szeretettel ábrázolja. Szatirikus képet fest a 19. század eleji orosz fürdőhelyről és annak társadalmi életéről, valamint a régi értelemben vett romantikus hősről, Grusnyickij alakjában. Pecsorin alakja reális, nem romantikus, belső vívódásai érett pszichológiai ismeretekről tanúskodnak. Bár típus, mégis hasonlósága az íróval félreismerhetetlen. Mind jellemvonásai, mind a regény eseményei megegyeznek Lermontov életének szakaszaival. Jelentős vívmánya a műnek a maga korában új, reális természetábrázolás. Érdekes, életteli képet ad a kaukázusi hegyi-lakók életéről, viszonyukról az ott állomásozó orosz csapatokkal. Mindez azonban csak keret a főhős lélektani ábrázolásához, s ezen keresztül ahhoz, hogy a szerző a kor tipikus jellembetegségeiről adjon hű képet, anélkül azonban, hogy az orvoslás útját megmutatná, mert ezt - mint az előszó végén maga mondja - ő sem ismeri.

Lermontov fiatalon, 27 éves korában halt meg, jó néhány műve befejezetlen maradt, de így is nagy hatással volt az orosz irodalom eszmevilágára és formai megoldásaira.

Forrás: Legeza Ilona könyvismertetői
https://legeza.oszk.hu/


Előszó

Minden könyvben az előszó az első és egyúttal az utolsó szereplő; vagy a mű céljának a megmagyarázására szolgál, vagy arra, hogy az írója bírálatra feleljen és igazolja magát. De az olvasókat általában nem érdekli az erkölcsi cél és a folyóiratok támadása, s ezért nem olvassák el az előszókat. Pedig kár, hogy ez így van, kár különösen nálunk. A mi közönségünk még olyan fiatal és naiv, hogy nem érti meg a mesét, ha nincs a végén erkölcsi tanulság. Nem sejti meg a tréfát, nem érzi meg a gúnyt; egyszerűen rosszul van nevelve. Nem tudja még, hogy jobb társaságban és jobb könyvben nincsen helye a nyílt szitkozódásnak, s hogy korunk műveltsége sokkal élesebb s majdnem láthatatlan, de azért nem kevésbé halált hozó fegyvereket talált fel, melyek védhetetlen, biztos csapással sújtanak a hízelgés leplében. A mi közönségünk hasonlít a vidéki emberhez, aki kihallgatja két ellenséges táborhoz tartozó diplomata beszélgetését, s meg van győződve róla, hogy mind a kettő megcsalja kormányát kölcsönös és gyengéd barátságuk érdekében.

Ez a könyv csak nemrég saját kárán tapasztalta, mit jelent bizonyos olvasók, sőt folyóiratok szerencsétlen hiszékenysége, mely a szavaknak betű szerinti értelmet ad. Voltak, akik szörnyen megsértődtek, s teljesen komolyan, hogy ilyen erkölcstelen hőst állítanak eléjük példaképül, mint a Korunk Hőse; mások meg nagyon finoman megjegyezték, hogy az író itt a maga s ismerősei arcképét rajzolta meg... Régi és szánalmas história! De úgy látszik, Oroszország már úgy van teremtve, hogy minden megújulhat benne - kivéve ezeket a badarságokat. A bűbájos tündérmesék legbűbájosabbika sem kerüli el nálunk azt a vádat, hogy egy létező személyt próbált megsérteni.

Korunk Hőse, igen tisztelt uraim, valóban arckép, de nem egy emberé: olyan arckép, mely egész nemzedékünk hibáit hordozza, teljes fejlettségük fokán. Erre azt mondják nekem, hogy az ember nem lehet ilyen rossz; én pedig ezt kérdezem: ha hinni tudnak minden tragikus és romantikus gonosztevő létezésének lehetőségében, miért nem hisznek Pecsorin valóságában? És ha tudtak gyönyörködni sokkal rémesebb és undorítóbb kitalálásokban - ez a jellem, mégha kitalált is, miért nem lel önöknél kíméletet? Nem azért-e, mert több igazság van benne, mint amennyit kívánnának?

Azt mondják, hogy nincs benne erkölcsi tanulság? Bocsánatot kérek. Eleget etették már az embereket mindenféle édességgel; elrontották vele a gyomrukat; szükség van a keserű orvosságra s a maró igazságra... De azt se gondolják ezek után, hogy e könyv szerzője valaha is arról ábrándozott, hogy az emberekből eltüntesse hibáikat. Isten őrizze meg az ilyen tudatlanságtól! Egyszerűen jólesett neki megrajzolni a mai kor emberét, amilyennek látja, s amilyen alakban, az önök szerencsétlenségére, túlságosan sokszor találkozott vele. Elég az is, hogy könyvem megmutatja a betegséget; hogy miképp kellene meggyógyítani - csak az Isten tudja.