Utószó

Mori Ógai a századforduló másik nagy alakjával, Nacume Szószekivel együtt ma már klasszikus írónak számít a japán irodalomban. A modern Japán születésének zaklatott évtizedeiben élt, ellentmondásokkal és bizonytalanságokkal terhes, vajúdó korszakban, amikor a Meidzsi-fordulat (1868) után az Ész, a Tudomány és a Felvilágosodás nyugatról áramló eszméi behatoltak a hagyományhű társadalomba, és felkavarták értékrendjét. Mori Ógai a nyugati eszmék terjesztésének elszánt híve volt, de sohasem csatlakozott a hagyománytagadókhoz. A japán irodalom és kultúra egyik megújítója egész életét megosztotta az orvosi hivatás - a katonaorvosi szolgálat - és az irodalom között. Kiemelkedő alakja volt a kor forrongó kulturális életének - a modern japán elbeszélés egyik megteremtője; írt drámákat, történelmi életrajzokat, klasszikus japán és kínai költeményeket, modern verseket, filozófiai esszéket, folyóiratokat alapított, antológiákat szerkesztett, és részt vett a kor irodalmi és esztétikai vitáiban. A nyugati irodalom fordítójaként is kiemelkedő szerepet játszott: ő szólaltatta meg japánul többek között Arisztotelész, Calderón, Rousseau, Racine, Corneille, Lessing, Puskin, Lermontov, Karamzin, Turgenyev, Tolsztoj, Gorkij, Hauptmann, Rilke, Suderman, Wedekind, Schnitzler, Hofmannstahl, Richard Dehmel, Christian Morgenstern, Ibsen, Bjonson, Verhaeren és Maeterlinck műveit. Különösen nevezetes Hans Christian Andersen Improvisatoren című regényének rendkívüli műgonddal készített átültetése és Goethe Faustjának teljes japán fordítása.

Mori Ógai (eredeti nevén Mori Rintaró) 1862-ben született Északnyugat-Japánban, Cuvanóban. Klasszikus japán és kínai műveltségét gyermekkori tanulmányai alapozták meg. Fiatalon Tokióba került, s egy Európát járt tudós rokona segítségével német nyelvi és orvosi tanulmányokat kezdett. 1881-ben orvosi diplomát szerzett a Tokiói Egyetemen. Három évvel később katonaorvosi ösztöndíjjal Németországba utazott, a lipcsei, müncheni, drezdai és berlini egyetemeken folytatta tanulmányait, s közben megismerkedett a klasszikus és kortárs európai irodalmakkal is. Amikor hazatért Japánba, belevetette magát a forrongó irodalmi élet vitáiba. Katonaorvosként szolgált, részt vett a japán-kínai háborúban. Orvosi folyóiratában a nyugati orvoslás elterjesztése mellett szállt síkra. Feletteseivel való ellentétei miatt három évre a dél-japáni Kjúsú szigetére, Kokurába helyezték, de 1902-ben visszatért Tokióba. A japán-orosz háború idején a koreai fronton szolgált. Ezután egyre magasabb rangra emelkedett, karrierjének csúcsán a Hadügyminisztérium egészségügyi osztályának vezetője volt. Párhuzamosan folytatta irodalmi és fordítói munkásságát, sorra jelentek meg elbeszélései, drámafordításaival és saját színműveivel hozzájárult a modern japán színház megteremtéséhez. Amikor 1916-ban visszavonult a katonaorvosi szolgálatból, kinevezték a Császári Múzeum igazgatójává, a Császári Könyvtár vezetőjévé, haláláig, 1922-ig elnöke volt a Császári Szépművészeti Akadémiának.

Első alkotói korszakában romantikus elbeszéléseket írt: Maibime (A táncoló lány, 1889), Utaka no ki (Buborék, 1890), Fumidzukai (A levélvivő, 1892). Nagy hatással voltak rá Eduard von Hartmann esztétikai nézetei.

Fenntartással szemléli a század elején kibontakozó japán naturalizmust. Vita Sexualis című elbeszélése (1909) a naturalista "én-regény" kritikájának is tekinthető. 1910-ben írja meg a japán értelmiség életéről szóló regényét, a Szeinen-t (Az ifjú). A Meidzsi-kor kavargó szellemi világa tükröződik önéletrajzi elemeket is magában foglaló elbeszéléseiben: Aszobi (Játék), Dokusin (Az agglegény), Fusicsu (Építkezés közben). Híres elbeszélése, a Hanako címszereplője egy japán táncosnő, aki modellt állt Rodinnek. Ez idő tájt írja A vadlúd (Gan) című kisregényét, amely folytatásokban jelent meg 1911 és 1913 között.

1912-ben Nogi tábornok, a japán-orosz háború hőse önként követi a halálba Meidzsi császárt. Az egész japán társadalmat megrázó esemény fordulópontot jelent Mori Ógai írói útján is. Figyelme a történelem felé fordul, a múltban, a hagyományban keresi a társadalom és az egyén megoldatlan problémáinak gyökereit. A következő hat évben huszonnégy történelmi tárgyú művet ír: rövid novellákat, történelmi elbeszéléseket és életrajzokat. E művei jórészt a Tokugava-korban (1600-1867) játszódnak, hőseik történelmi személyek vagy köznapi emberek, akik a hagyományos japán szellemi és erkölcsi értékeket testesítik meg. Az író kora eszméinek fényében vizsgálja e hősöket, például állítja őket, de nem azért, hogy kortársai a hagyományos világba térjenek vissza, hanem hogy támaszt leljenek a régvolt idők hőseinek emberi magatartásában saját koruk zűrzavara közepette.

Ezen elbeszélései közé tartozik a Modern japán elbeszélők című 1967-ben megjelent kötetben magyarul is olvasható Abe-ház (Abe icsidzoku) és Az utolsó mondat (Szaigo no ikku) ebben a kötetben.

Utolsó korszakában írt művei között találunk régi japán és kínai legendákat feldolgozó novellákat is, ezek egyike a legendás zen-buddhista költő, Han-san és szerzetestársa, Si-tö alakját megörökítő Kacagó szerzetesek (Kandzan Dzsittoku).