Rainer Maria Rilke

Szonettek Orpheuszhoz

 


Első rész



1

Ím, egy fa nőtt! Ó fénylő túlnövekvés!
Ó zengő Orpheusz! Fül fája, nagy!
S lett minden néma. Aztán újrakezdés
mozdult, jel támadt, változás fakadt.

A bomlott erdőből vadak lopóztak
puhán elő, otthagyván vackaik,
s hogy nem riadtság s fondorlat lakik
csöndességükben, s hogy csak hallgatóztak,

ekkor kitűnt. Szívükre nem hatott
bőgés, üvöltés, jaj. De hol kicsinyke
kunyhó állt, menhelyként a legsötétebb

vágyódás ellen, melybe míg betértek,
a félfák is reszkettek lépteikre -
itt raktál nékik dalból templomot.

(Csorba Győző)



2

S már-már leány volt, ének és a lant
egy-boldogságából fénylőn repesve
s átcsillant tavaszfátylukon a teste
és ágyat vetni fülembe suhant.

S bennem aludt. És álma volt a lét.
Ő álmodta, hogy csodáljam, a fákat,
sejlő távolt, megsejtett réti tájat
s minden szép ámulásom szenderét.

Álma: világ volt. Lant istene, lám,
mint telt be így, hogy nem kivánt titokban
ébredni sem? Lett, s lehunyta szemét.

Hol a halála? Ó, rálelsz-e még
e motívumra, míg dalod kilobban? -
Hová hull belőlem?... Már-már leány...

(Szabó Ede)



3

Isten képes rá. De követheti
halandó őt a szűkös húrú lanton?
Szándéka visszás. Nincs Apolló-templom
ott, hol széthúznak a szív útjai.

Mint tanítod, nem óhajtás a dal,
nem annyi, mint elérhetőre törni;
az ének lét. Isten számára semmi.
De mikor létezünk? S mikor pazall

létünkre ő földet csillagsereggel?
Ne hidd annak, ifjú, szerelmedet,
még ha ajkadra hang tört is - feledd el,

hogy fölzengtél. E hang soká nem él.
A Valóság dala más lehelet.
Száll céltalan. Isten fuvalma. Szél.

(Kálnoky László)



4

Jöjjetek ó ti szelídszivü lények,
e lélegzet nem sejt titeket,
arcotokon leljen menedéket,
reszket utánatok; újra csak egy.

Ó ti boldogok, ó ti épek,
a szívek kezdete volt szivetek.
Íjfeszülések, nyílremegések,
mosolytok a könnytől mind örökebb.

Terhet ha viseltek, félni nem kell,
a földnek adja a súlyt, aki szül;
súlyos a hegy és súlyos a tenger.

Nem hordjátok a még gyerekül
növelt fákat sem; túl nehezek.
Ám a levegők... ám a terek...

(Halasi Zoltán)



5

Ércbe ne véssétek. Nyíljék a rózsa
kedvére csak, s hullassa levelét.
Mert mindez Orpheusz megújulása
más-más alakban. Nem is kell egyéb

néven neveznünk. Most és mindörökre
az ének - Orpheusz. Jön s elsiet.
Néhány nappal túlélheti a gyönge
rózsakelyhet. De többet nem tehet.

Ó, értsétek meg, el kell tűnnie,
még akkor is, ha maga sem akarja.
Míg hangja - léten át - elér ide,

már messze jár, hová ember nem ér fel.
Rácsként az ujját nem nyűgözi lantja,
s míg följebb száll, még vissza-visszakémlel.

(Garai Gábor)



6

Itt a hazája? Nem, két világból
sarjadt bő természete ki.
Szebb holmit fon a fűzfaágból,
ki a fűz gyökerét szereti.

Ne lásson az asztalotok, ha az éj jő,
tejet és kenyeret; rájár a halott. -
Ámde keverje csak ő, az Idéző,
gyöngéd szemhéja alatt

látottakba a látomást, hadd
tudja igaznak, nyílt utalásnak
füstike és ruta bűvöletét.

Hű képét soha semmi se rontsa,
se síri, se földi erő; dalolja
korsó, gyürü, csatt dicséretét.

(Kálnoky László)



7

Dicséret, ez az! A Dicsérni Teremtett,
mint ércere néma köveknek, ide
úgy jött fel. A gyarló emberi nemnek
túl messzi bor illó prése szive.

El sose veszti a porban a hangját
ő, kit az isteni példa hevít.
Éneke szőlő, s délszaki lankák
melegén érleli fürtjeit.

Sírban ha rohad a királyi tetem,
nem torzul a hangja hazugra, sem
árnyék ha borítja, az isteneké.

Egyike ő az örök követeknek,
ki csésze gyümölcsöt, a legnemesebbet,
nyújt - távol - a holtak háza felé.

(Kálnoky László)



8

Egyedül a Dicséret terében
járhat a Panasz, a könnyözön
nimfája, s vigyáz, hogy tiszta-szépen
hulljon csapadékunk a kövön,

hol a kapuk és oltárok állnak. -
Nyugodt vállát körülfényli, lám,
a sejtés, hogy az érzésvilágnak
nemtői közt legifjabb talán.

Az Ujjongás tud, és vall a Kétely,
a Panasz tanul csak , lánykezével
számol régi rosszat éjjelente.

Majd ferdén s ügyetlenül, hamar,
hangunk csillagképét föl a mennybe
tartja, mit párája nem zavar.

(Kálnoky László)



9

Ki a holtak ligetébe lenn
dalolt egyszer legalább,
az zengheti el csak a végtelen
magasztalás dalát.

Kibe sűrü mákon-ital
csurgott, vak lombok alatt:
fülében az isteni dal
örökkön bennemarad.

Megzavarodhat a víztükör,
futhat a szín-csuda: tündököl
és éles a kép.

Csak ott, hol a kezdet és a vég
egybeesik, lesz a dal
örök-fiatal!

(Képes Géza)



10

Ti e szívből nem múltok el sohasem,
köszöntlek, ókori szarkofágok,
Róma derűs vize változik át, hogy
dalban ömöljön mélyeteken.

S ama nyíltakat is - az ébredező
pásztor szeme íly tág, szemben az éggel,
benn csendje telíti, mézfüve nő -
a felrebbent lepkék gyönyörével;

üdv minden ajaknak! Kételyeink
szűntén újra erősek a szóra,
tudják már, mi a csend s mire int.

Hát mi, barátaim, tudjuk-e mi?
Ha nem - ha igen: ama tétova óra
színt fog előttünk vallani.

(Halasi Zoltán)



11

Nézz az égre. A "Lovas" nem látszik?
Mert - furcsa - ez vésődött belénk:
sárból dac-alak. S rajta a Másik,
aki űzi, fékezi a mént.

Mondd, nem hajsza, torpanás-e létünk?
Nem így nyer izmos természetet?
Útra - fordulat. Szorít - mi lépünk.
Új táv nyílt. - S a kettő benned egy.

Ám léteznek-e? S lesznek-e azzal,
hogy mindkettő egy utat mutat?
Elszakítja őket rét meg asztal.

Csalóka a csillag-kötelék.
Most te mégis hidd alakjukat
igaznak s örülj. Ennyi elég.

(Halasi Zoltán)



12

Üdv a szellemnek, mely összeköt;
mert ábrákban élünk csak. Az órák
útjukat aprókat lépve róják
valóságosabb napunk mögött.

Tetteinket vonzások vezérlik,
bár nem tudjuk helyünket se még.
Antennák az antennákat érzik,
s termést hoz az üres messzeség...

Szép feszültség. Ó, erők zenéje!
Nem tisztes munkánk hárítja félre
azt, amivel zaklat a világ?

Bár a paraszt dolgozik serényen,
a nyárrá változik vetése, mégsem
elég. A föld ajándékot ád.

(Lator László)



13

Teljesízű alma, körte, milljom
egres... és banán... a szájba mind
életet, halált beszél... gyanítom...
Gyermekarcról olvasod, amint

megkóstolja. Messziről jön ez.
Szájatokban lassan névtelen lett?
Hol szavak forogtak, most a nedvek
rostból oldott kincse csörgedez.

Merjétek szavakba önteni:
mi az alma? Ez a méz sürűség,
mely a szájban enyhén elvegyült és

áttetszővé vált - ez itteni
édesség, napfényes, földi, játszi -:
ó, öröm, ízérzet - óriási!

(Kárpáty Csilla)



14

Kört járt velünk szőlő, gyümölcs, virág.
S ők nem csupán az év nyelvén beszélnek.
Szín-vallásai mind a Mélysötétnek,
s tán féltékenység fénylik rajtuk át,

a holtaké, kiktől a föld megérik.
Mit tudjuk, értünk mit művelnek ők?
Régi szokásuk szabad agyvelőt
tölteni szét az agyag velejéig.

Kérdhetnéd: szívesen teszik?...
A telt gyümölcs rabszolga műveként ér
hozzánk, az úrhoz, a földfelszinig?

Vagy ő az úr, ki alszik a gyökérnél,
s fölöslegéből ajándékozódhat
iker-műve erőnek s néma csóknak?

(Nemes Nagy Ágnes)



15

Várj... ez a jó íz... Már nyoma vész.
...Zümmög-e, zeng-e halk muzsikátok,
tüzes leányok, néma leányok:
ringja gyümölcs ízét a tánclebegés!

Táncotok most: a narancs. Ahogy érett,
édes ízébe fúlva fog át
örök emléke. Íze: tiétek.
Értetek érlelt ily drága csodát.

Táncotok most: a narancs. Meg a fényes
déli vidék - míg a friss honi szélben
felragyog majd e gyümölcs! Sugarának

illata izzik. S rokonul a kényes
héj meg a tánc s az a nedv is a mélyben,
mely benne most boldogan árad!

(Szabó Ede)



16

EGY KUTYÁHOZ

Magad vagy, barátom, s ezért...
- Mi lassan a világot szóval, jellel
birtokba vesszük, s ki amit fellel:
talán leggyöngébb részét s a veszélyt.

Ujj-jellel egy illatra ki mutat?
Ám sok erőt, a minket fenyegetőket,
Te megérzel... Tudod: a holtak erősek,
s rettegve hallod a varázsszavakat.

Lásd, most együtt kell hordanunk rendre
töredéket és részt, mintha egészet.
Segítlek, de nehéz ez. Soha szíved fészket

ne rakjon nékem. Létem gyorsan nőne.
De Uram kezét majd én teszem fejedre,
mondván: ím ez itt Ézsau szőre.

(Szabó Ede)



17

Lenn gyökérszövevény -
ki láthat ide le?
Lenn, vénhedt fa tövén
szivárog az élet ere.

Kürt, sisakok, csataláz;
megőszültek szeme.
Testvérharcból parázs,
asszonyok... vagy zene?

Ág ágra terül,
sehol egy szabad ág?
egy! érd el az ég magasát!

Mint suta és siket,
de lanttá hajlik egy
mégis legfelül.

(Képes Géza)



18

Hallod, Uram? az ÚJ
dübörög, harsan -
hírnökök ajkán gyúl
s nő fel a harcban.

Tombol a zaj, nincs ép
fül se, ki hallja -:
mégis, azt, ami gép,
zengje a dal ma.

Nézd, a gép mára
hánykódva bosszut áll,
torzít, gyengít s habár

erőt tőlünk veszen -
járjon türelmesen,
minket szolgálva.

(Szabó Ede)



19

Változik, forr a világ
mint felleget árja,
a Teljes hullani vágy:
őshona várja.

Tűnő táj s tűnt ég felett
zeng a te hangos
hős hajnal-éneked,
isteni lantos.

Kínunkon nincs diadal,
szeretni gyenge a lélek,
s a halál-messzeségek

titka se szűnhet.
Itt csak a dal, csak a dal
szent, örök ünnep.

(Szabó Ede)



20

De néked, Uram, mit ajánlhatok én,
ki halandó fülnek mestere vagy? -
Tavasznapot, estet idéz ma elém
Oroszország - és egy szürke lovat...

Egymaga jött a falucska felől
- mellső lába béklyóba-fogott -
ki az éji mezőkre, mások elől;
sörénye zászlóként lobogott,

tépázta nyakát szilaj ütemére,
bár fárasztotta a nyers akadály.
Forrva-buzogva szökött fel a vére!

Érezte - de hogy! - kitágul a táj.
Zengve fülelt - őbenne bezárva
mondaköröd.
E kép: legyen áldva.

(Halasi Zoltán)



21

Megjött, ím, a tavasz. Ma szavalna
csacska gyerekként verset a Föld;
s ó de sokat... Tanulása jutalma
várja, kit eddig lecke gyötört.

Szigorú mestere volt. E szakálas
jó öreg fürtjeit hó lepi el. -
Nos, mi a Kék, Zöld? kérdjük, a válasz
jő: tud a Föld, felelve-felel!

Boldog Föld, szünidős, no, fogócskázz
hát! s mi - utánad! Mind, aki gyermek,
víg Föld! A legvígabb utolér.

Ó, a gyökérbe, fatörzsbe berótt száz
jel, tanitása a jó mesternek
dal ma: a Föld dala, zengve-zenél!

(Szabó Ede)



22

Mi hajtva-hajszolunk.
Ámde - hogy elsuhant -
a Mozdulattalant
rezzenti csak korunk.

Bármi, ha sietős,
már múlásra mutat;
mi szivünkben időz,
majd beavat.

Fiúk! Ne eméssze
merszetek sebesség,
hiú repülés se.

Nyugszik ím a világ:
homály és fényesség,
könyv és virág.

(Halasi Zoltán)



23

Ó, csak azután, ha célt,
nagyratörést feledve
száll fel a csendes egekbe,
mint ki csak szállani ért,

ha benső, biztos ütemben
- mi eszköznek sikerült -
játszva hasít az elemben,
karcsun a szélbe feszült -

ha növekvő gépezetek
tiszta iránya vezérli,
nem büszke, fiús hevülés,

akkor nyer lendületet,
a távolit közel éri,
s lesz végre magány; repülés!

(Halasi Zoltán)



24

Ősi barátságunk, a nagy, sohasem versengő
isteneket csak azért-e mélybe levessük,
mert nem tud róluk az acél, a zord, a csengő,
vagy valamely térképen hirtelen újra keressük?

Mind e halottaink-váró, nagy, erős barátunk
meg sem érinti sehol már sok kerekünket.
Távoliak lakomáink - fürdőink tovatüntek,
lassan járó hírnökeiknek elébe vágunk

folyton mi régesrég. Egyedül s egymásra utaltan
- s ó, ismerjük-e egymást?! - , elhagyatottan,
szép Meandert nem kanyarítva már az utakban,

lépcsőket járunk. Ha a hajdan-múlt tüze lobban:
gőzkazán tüze lett, és nagy kalapácsot emelne.
Árral úszunk, de erőnk fogytán-fogy, és apad egyre.

(Szabó Ede)



25

Most pedig emlékezzem Rád, aki végig
ismerős voltál, még egyszer csak, Te virág,
névtelenem, te elorzott: nyújtani nékik
szép pajtását a Jajnak, amely égre kiált.

Táncosnő legelébb, majd tétova tested
megtorpant, mintha búsan ércbe ömölne
ifjúsága; - és az égi drága kegyelmek
révén most zene hullt a szivedre örökre.

S jött a betegség. Már le-legyőztek az árnyak,
véred elkomorult, gyanakodva, de áradt
mégis, virágzó, zsenge tavaszra válva.

S újra meg újra, homályba hunyva, de lobbant
földi sugára. Amíg iszonyúat dobbant,
s tárt, vígasztalan kapu várta.

(Szabó Ede)



26

Ámde te, isteni, végsőkig dala-zengő,
hogy a menádraj örjöngő dühe ért,
rend szárnyalt fel a zajból; ó, te veszendő,
hullva emelted a dal örök épületét.

Nem lantot s főt zúzni jöttek azok.
Tébolya tépte-sodorta mind, s a szivednek
vágott kő is röptében szelidebb lett;
értett, mint akinek hallás adatott.

Szétszaggattak végül is bosszura izzva. -
Hangod oroszlán őrzi, szikla homálya,
fák, madarak. Most onnan zengsz ide, vissza.

Ó, elveszitett isten! Te határtalan ösvény!
Feldarabolt-szétosztott tested az ára,
hogy mi vagyunk a hallók, s szánk ma a törvény.

(Halasi Zoltán)


Második rész



1

Lélegzet, ködpára-költemény!
Önnön létemmel egyre
tisztán cserélt világtér. Ellensúly: tőled én
ritmikusan lengek lebegve.

Egyetlen hullám: vagyok
lomha tengered, habverés;
te minden tenger közt lehető legnagyobb -
új tér-nyerés.

Mennyi de mennyi tér és a Tér hány helye él
szívemben. Mintha fiam kisérne,
úgy követ néha a szél.

Levegő, volt tagjaimmal telt, rám emlékezel-e?
Te, hajdan síma kérge
szavamnak s kerek levele.

(Szabó Ede)



2

Mint a papírlap, bár hevenyészve,
a mester igaz vonalát veszi át:
néha tükörlap szívja be mélyre
a lányok egyetlen, igaz mosolyát,

ha a hajnalt próbálják, egyedül -
vagy szolgai fénnyel villan a lámpa.
És csak a visszfény gyönge sugára
az, mi való arcokra derül.

Mi mindent láttak a lassu parázsban
kormosan izzani régi szemek:
a lét szemei, s elvesztek örökre.

De ki tudja, mi vész el a földi világban?
Csakis az, ki dicsérni erős a szivet,
mely mégis a teljest kapta örökbe.

(Nemes Nagy Ágnes)



3

Tükrök: tudva senki se írta
le még, mit rejt lényegetek.
Ó ti, idő köze-rései; mintha
rosta ezer lyuka töltene meg.

Tékozlók - még néma teremben,
távoli erdőként ha dereng...
Csillár ágasa jár öletekben,
hasítva a szüzi végtelent.

Festőiek olykor. - A közeledőt,
ha bejárást nyer, képmása betölti -,
félve csukódtok mások előtt.

A Legmesszebb marad itt csak - amíg
túl a szemérmes orca felölti
Narcissus tiszta vonásait.

(Halasi Zoltán)



4

Ó, ez az állat, mely nem létezik.
Nem tudják ezt, de szerették azért
a járását, nyakát, természetét
és csöndes pillantása fényeit.

Nem volt ugyan. De szerették nagyon,
s lőn tiszta állat. És mert volt tere,
felszegte a fejét a szabadon
hagyott térben, s nem kellett lennie.

Nem adtak neki abrakot, csupán
azt a lehetőséget, hogy legyen.
És ez belőle oly erőt csiholt,

hogy egy szarvat növesztett homlokán.
Egy szűzhöz ment fehéren, szeliden,
s ezüst tükrében volt, és benne volt.

(Lator László)



5

Izma a virágnak, mely kitárod
a kökörcsin párás reggelét,
hogy ölén a harsány ég a lángok
polifóniáját öntse szét,

izma végtelen befogadásnak,
halk virágkelyhek feszítenek,
teltségükkel olykor túlcsigáznak,
s ha napnyugta küld intő jelet:

alig tudod visszakapni tőle
szirmaid, hogy összezárd az éjben:
te, világok vágya és erője.

Mi túlélünk - erőszak az ára.
De mikor, ó, melyik öröklétben
tárulkozunk mi befogadásra?

(Ambrus Tibor)



6

Rózsa, te trónt-ülő, az Ókoriságnak
egyszerü kehely, síma perem.
Ám nekünk ma számtalan teljes virág vagy,
tárgy, amely nem fogy s újra terem.

Gazdag vagy, rajtad ruha hull a ruhára,
tested se más -: csupa fény.
S ott lüktet mégis e sok ruha sok tagadása
egyetlen szirmod dús levelén.

Illatod is a legédesebb neveket
századok óta e földre igézi;
s hirtelen dicsőn zúgat föl szeleket.

Mi meg töprengünk: nincs aki megnevezze...
Hozzá így, ha hívható óra idézi:
emlék száll csak át, oda messze.

(Szabó Ede)



7

Ó ti, virágok, társai végül a kéznek, a rendnek
(mely befog! ím, lányok keze, egykoron és ma),
kert asztallapján, ernyedve, gyakorta hevertek,
mint szeliden sebzettek gyönge karéja,

várva vizet, mely a kezdett-forma halálból
egyszer még felüdít, s bizony - újak! -
felszegitek fejetek, mert érző árama ápol
egy-egy titkon még tehetősebb ujjnak,

mert nem hittetek ily pólust, csak ahogy, más
könnyűséggel, korsóból eszméltetek ismét,
lassan hülve, a lányok testmelegét - mily gyónás! -

szertesugallva, a bágyadt bűnt, ha nem óhaj
már, e letépettségből-támadt, hogy velük ekképp
lennétek rokonok, titeket kötöző virulókkal.

(Tandori Dezső)



8

IN MEMORIAM EGON VON RILKE

Hajdani gyermekkor pár játszótársa
szétszórt városi kertek ölén:
tétova-tetszőn hogy leltünk egymásra
s - bárány-szó felirat szövegén -

néma volt a szavunk. És hogyha örültünk,
ez se miénk volt. Kié tehát?
S hogy foszlott el, emberek közt, körültünk,
a hosszú év zord hetein át.

Hány idegen kocsi ment el, ránk-dübörögve,
körben a házak, talmik, ám tömör-épek,
minket nem ismertek. Mi volt a való hát?

Semmi. Csak a labdák remekívü röpte.
Még a gyereksereg sem... Ám ki-kilépett
egy, ó, egy múló, s a hulló labda alá állt.

(Szabó Ede)



9

Büszkélkedtek, bírák, hogy nem kell ma a kínzás,
és a nehéz vas sem jut már a nyakakra?
Nem repes ettől szív! - enyhültök? ó, csak épp más
görcs torzít titeket, szelidebbre csikarva.

Kapta koroktól, adja a vesztőhely sosem ósdi
dolgait újra, koroknak: múlt születésnapi kincsét,
játékát a gyerek. De a tiszta, magas kapuívként
tárt szívekbe nem így érkezne meg ő, a valódi

enyhület istene. Jönne, sugárzó lénnyel, ahogy csak
roppant istenségei jönnek e nemnek.
Tudnánk: több, mint jó szél nagyság-védte hajóknak.

S nem kevesebb, mint intés, titkon, a csöndes iránytól,
mely bensőnkben hallgatagon csak nyerhet:
némán játszó gyermek egy végtelen párositásból.

(Tandori Dezső)



10

Minden eredményünkre rátör a Gép fenyegetve,
szellemre tart ma igényt szolgai sorsa helyett.
És hogy az épületen a kéz szebb, tétova kedve
föl ne ragyogjon már, ő farag kőre követ.

Nem marad el tőlünk, hogy futnánk messze előle,
gyárban az éj-csendből él s olajozza magát.
Ő ma az élet, s mindent jobban tudva, előre
dönt, alkot, rombol, létünket rendezi át.

Ám ez a lét nékünk most is még drága varázslat
és ezer ős-eredet. Oly tiszta erők játéka:
térdre borul s ámul mind, ki ilyet ma láthat.

Gyöngéd szók soka fut a Mondhatlanba tova...
És a zene: mindig új, remegő kövekből él ma -
nem használt térben épül a szent palota.

(Szabó Ede)



11

Mennyi szabálya - nyugodt rend - lett a halálnak sorra,
Ember, te győztes és oly konok ősi vadász;
többnek tudlak, mint csapdát, hálót, te vitorla
vászna, amint odalent lenget a Karszt-hasadás.

Ott az üregbe puhán leeresztve lobogsz, te szép jel,
béke jele. De kiránt szolgai kéz, a heves -
és maroknyi kába galambot most seregével
dob fel a fényre az éj...
Ám így is jó, így a helyes.

Azt, aki nézi csupán, a bánat el sose fogja,
éppúgy, mint a vadászt, ki éber és egyedül
azt teszi, mit kell. Ellenben:

Ölni: ez a mi kóbor bánatunk egyik alakja, -
s mind ami ránk nehezül:
fény a derűs szellemben.

(Szabó Ede)



12

Vonzzon a változás! Ó, lelkesítsen a lángban
átváltozva tünő tárgy, ami felragyogott.
A mintaadó szellem, ki mester a földi világban,
forgásban szereti látni lengő alakod.

Hogy maradásba zárulsz, máris lényed a dermedt;
de óvhat-e szürkeség? foszladozó fedezék?
Várj! ércnél ridegebb hiv elő ridegebbet.
Jaj neked! - érzed már kalapács nehezét!

Aki forrásként maga árad, tudása lesz a tudásnak;
mely derüsebb világot tár fel előtte ujongva,
hol kezdet gyakran véget, s a vég kezdetet ér.

Minden boldog tér, amit ők ámulva bejárnak,
elszakadás szülötte. És Daphne, amióta
babér lett, téged is int: Változz! Szólit a szél!

(Halasi Zoltán)



13

Mindig előzd meg a búcsút, mintha a multad
volna, akár ez a tél, mely messze-siet.
Mert jöhet egy tél s végtelen télbe borulhat,
mindent áttelel és túléli majd a szived.

Légy Eurürikébe-halott, bukj zengve a mélybe
s szállj föl a dallal, a dicsérettel - örök
légy a tünők közt, légy a mulás menedéke,
tiszta üveg, mely cseng, bár maga összetörött.

Légy, s ne feledd, hogy a nemlét is mire késztet
lendületednek végokaként, hiszen érzed:
egyszeri ez, csak itt lehet messzire szállnod.

Annyira gazdag a Természet s még rejtve világa,
számold e végtelen összegek néma sorába
ujjongva önmagad és töröld el a számot.

(Szabó Ede)



14

Nézd, a virágok hívek e földi világhoz,
bárha a sorsuk sors töredéke marad -
ámde ki tudja? Ha mind hervadva leáldoz,
nem borusak - mi vagyunk borulat.

Minden szállna. S lehúzzuk, mindnek a terhe
és nehezéke mi, így érzünk örömöt;
ó, a tanításunk mint őrli a tárgyakat egyre,
s gyermeki létük boldog, örök.

Egyszer aludnék mélyen az ember a tárgyak
közt, velük együtt -: ó, milyen áldott,
könnyü lehetne az ébredése, a másnap.

Vissza se térne talán; s dícsérve szünetlen
zengenék őt, aki megtért, s mint a virágok
- halk hugai - most szunnyad a réti szelekben.

(Szabó Ede)



15

Ó, kútszáj, te adakozó, te száj,
hol fogyhatatlan tiszta szó terem -
te márványálarc a víz színtelen
ábrázatán. S hol már háttér a táj:

a vízmű kezdete. Nagy messziről,
az Appenninekből az hozza meg
sírok mentén szavad, amely öreg
fekete álladon továbbömöl,

s az előtte álló kagylóba dűl.
Békén szunnyadva fekszik ott e fül,
a márványfül, melybe beszélni vágysz.

A föld füle. Magával társalog
csak így a föld, s ha betolakodott
egy korsó, azt hiszi, szavába vágsz.

(Kálnoky László)



16

Kit keresve mindig felszakítunk,
isten a seb és az enyhület.
Míg mi, élesek, tudást hasítunk,
ő derűsebb létbe rejtezett.

Nem veszi el tőlünk még a tiszta,
a felszentelt adományt se - vár;
ám ha szöknél, szabad végben bízva,
mozdulatlanul elébed áll.

Ama hallomásbelit,
a forrást csak holtnak ajka éri,
hogyha isten némán inti végül.

Nekünk csak a zaj jut osztályrészül.
És a bárány oly ösztönből kéri
kolompját, mely csöndtelibb.

(Halasi Zoltán)



17

Hol, melyik szűntelen boldog permet-esőzte kertben,
fán, szeliden elpergett szirmu virágkehelyben
érik a vígasz idegenszerű gyümölcse? E drága,
melyre talán ínséged letiport mezejét bejárva

lelhetsz. Akkor egyre-másra csodálod:
nagysága, épsége mind megigéznek,
a héj puhasága is, és hogy eléd még semmi se vágott;
sem madarak könnyelműsége, sem a férgek

féltékenysége odalent. - Hát vannak fák, mit angyalok beporoznak,
s lassú, rejtekező kertészek oly különösmód metszenek-ojtnak,
hogy nem birtokosa, de gyümölcse leszünk mi?

És mi, árnyak, sémák, tán sose tudtunk
- mert túlsietősen értünk, s újra lehulltunk -
ott a nyarak konok egykedvűségén így réseket ütni?

(Halasi Zoltán)



18

Táncosnő, ki a táncba
oldod az elmúlást: mint adtad elő!
S végül a forgás, ó ez a mozgás fája -
már csak övé volt az év, vele ellebegő.

Nem virult rajtad a csönd, amikor körülötte
táncod oly örvénylőn s forrón repesett?
Nem lett-e nyár és nem lett-e napfény fölötte
áradó, perzselő sok meleged?

Még termett is révületednek fája.
Mondd, nem ennek büszke gyümölcse talán
mázos korsó és tökéletes váza?

S képeiden maradandó tán nem az volt:
rajz, amit íve kígyóvonalán
dús szemöldököd tusfeketéje rajzolt?

(Ambrus Tibor)



19

Ott az arany valahol, bank kényezteti keggyel,
él ezerekkel meghitten. De a koldus, a vak, lám,
még egy réz tizes aprónak se egyéb: szoba sarkán
szekrény por-zuga, ósdi, reménytelen hely.

Szerte a boltok: a pénznek már-már otthonaképpen;
ott ölt álruhaként szekfűt, selymet, puha prémet.
Ő meg, a hallgatag, itt áll lélekzetszünetében
az ébren, az álmán mindent lélekző pénznek.

Ó, éjjel hogy zárulhat e kéz, mely nyitva örökkön.
Másnap a sorsot hozza megint, odatartja csak egyre:
szörnyü törékeny, tündöklő és mindenek alja.

Csak hogy egy értő végre e nagy meglétet a földön
bámulva nézze, dicsérje. Ki felzeng, van szava erre.
Ki isteni, hallja.

(Tandori Dezső)



20

Mekkora csillagi távolok; és ez a távolság itt
messzibb, mint odafent.
Mondjam a gyermeket és a rokont? s ama másik...
ó milyen távoli csend.

Igy válhat idegenre a Sors, ha e távközt
szabja ki ránk, ittlétünk mérve, talán;
gondold el, jaj, mennyi a táv a férfi s a lány közt,
félve ha vágyik a lány.

Messzi van minden, - a kört soha semmi se zárja.
Nézd csak a halfejeket víg asztalokon, a tálon:
furcsa, de szép.

Némák mind a halak... így hittük. S tudjuk-e? Hátha,
van valahol hely az ő nyelvüknek? E tájon
nélkülük szól e beszéd.

(Szabó Ede)



21

Zengj idegen kertekről, szívem; üvegbe fagyott
tiszta, el sose ért kertről ma regét.
Iszpahan és Sírász rózsája, kútja ragyog:
zeng ma, dicsőítsd mind, ahogy senkise még.

Ó, bizonyítsd be: nem hiányoznak soha már.
Rád gondolnak a fák, érlelve fügéik.
És ha virágzik az ág, neked intve beérik
látomásként a szél, s tovaszáll.

Mert ne hidd, hogy bármi hiányzana éppen
annak, ki egyet akar csak: lenni!
Selyemfonál vagy, bennvagy a lét szövetében.

És ha sziveddel bármely kép vele él, ha
tán csak a kín (ha dalod szava ennyi) -
tudd, hogy a teljes, az ünnepi szőnyeg a célja.

(Szabó Ede)



22

Ó, sors elleneként: létünkben mennyi fölösleg,
mennyi csodás túlhabzás! Parkokban lel edényt,
vagy kő férfialakként terhet tart, odagörnyed
nagy kapuívekhez, erkélyek támaszaként.

Ó, a harang-érc, mely nyelvével a szerte-kifosztott,
fásult köznapok ellen felkong, küld jeleket.
Vagy Karnakban az egy, az az oszlop, az oszlop,
mely túlél már-már örökös szentély-tereket.

Most a fölösleg vak rohanás csak, tébolya tombol,
így zúdul tova mind, vízszintes sárga napokból,
fényekkel vakitóvá ajzott éji körökbe.

Ámde a száguldás széthull nyoma-tűnten.
Légi röpívek, s égre-iróik, tán egyikük sem
volt hiába, talán. De csak eszme szülötte.

(Tandori Dezső)



23

Hívj engem, ha itt van az az óra,
mely neked folyvást ellenszegül:
mintha hízelgő eb képe volna,
mely kisiklik a kezed közül

mindig, hogyha végre megragadná.
Általában ezt tapasztalod.
Szabadok vagyunk. Az tett szabaddá,
ki előbb örömmel fogadott.

Szívszorongva esdünk támaszért mi,
túl ifjan még ahhoz, ami régi,
s a sosem-volthoz túl öregen.

Kötelességünk dicsérni mégis,
mert, jaj, vas vagyunk, fa ága, s méz is,
mit az érlelő veszély terem.

(Kálnoky László)



24

Újat a gyatra agyagból, ó, ez a vágy, ez a hajlam!
Támogatást sose kaptak a hajdani bátrak.
Mégis a sok-sok boldog öbölnél városok álltak,
s bővelkedtek a korsók édes vízben, olajban.

Isteneket formál sok bátor, emberi tervünk,
s bosszús sors rombolja le őket szüntelenül.
Mégis örökké élnek. Ezért kell arra figyelnünk
egyre, ki meghallgat majd végezetül.

Minden apát meg anyát eltölt ama cél: az utód;
őrá várakozik fajtánk, a többezer-éves,
hogy szíven üssön, minket túlszárnyalva, utóbb.

Ó, mi, mi végtelenül bátrak, sok időnk van e földön!
És csak a néma halál, ő tudja, fajunk mire képes,
s hogy mennyit nyer azon, ha az életet adja kölcsön.

(Kálnoky László)



25

Hallod-e íme az első pár boronának
munkazaját; ez az ember-ütem
most a tavasz fojtott csendjében elárad
újra a nyers földön. Ami újra üzen,

friss ízeket hoz. Mintha, mi éltet
s annyiszor eljött, jönne ma, léte
újra csak új. S noha egyre remélted,
nem volt még a tiéd. Csak övé - Te.

Áttelelő tölgyek levelét is
távoli barna lepi, átcsillan az estbe.
Néha a sok szél halk szava szót vált.

Mélyfeketék a bokrok. A réti füvekbe
trágya színe még teltebb feketét visz.
És tovaszállva, ifjodnak az órák.

(Szabó Ede)



26

Elragadó, ha madár dala szól...
Ó, ez a hang, ez az egyszeri, meghat.
Ám a szabadban a játszi gyerekhad
már a valódi elébe dalol.

Hangjuk a véletlen. S a világok
tág tereit (melyeket a madárdal
úgy bebolyong, mint ember az álmot)
átverik éles hang szuronyával.

Jaj, hova lettünk? Mind szilajabban
sodródunk mi a szélbe, letépett
sárkányként, rongyolt nevetések

közt. - De az ordítót, te, a dallam
istene, késztesd, zúgva ha ébredt:
hordja a főt s lantot szakadatlan.

(Ambrus Tibor)



27

Volna valóban az idő, a romboló?
Mikor töri össze, a nyugvó ormon, a várat?
S ez a szív, az istenekhez végtelen odatartozó,
prédája mikor lesz a demiurgosz erőszakának?

Volnánk mi valóban a félve-törékenyek,
ahogy a sors ezt vélünk egyre hitetné?
A gyerekkor, a mély, vele mind az igéretek:
némulnak később közönyös gyökerekké?

Ó, a mulandóság szelleme
a gyanutlan-érzőt úgy lengi be,
mint kusza füstlobogás.

Valónkkal mégis, hogy sodratunk,
nem múló erőnkkel így vagyunk
isten-létü szokás.

(Tandori Dezső)



28

Ó, jőjj s eredj. Te gyermek, nyújtsd a táncot
egy percre még, hogy csillagkép legyen,
oly tisztán fénylő, mint az ősi táncok,
melyekben mi a vak természeten

túllépünk, halandók. Mert az fülelve
csak akkor mozdult, hogy Orpheusz dalolt.
Te már akkortól voltál s táncra kelve
tán meglepett, ha egy fa gondba volt,

a hang után elmenjen-é veled.
Te tudtad még, hol zendült dalra lantja -:
e minden hang közt hallatlan középet.

Ezért benned a szép s a könnyü léptek
s hited: egykor barátod szent nyugalma
felé fordítod arcod s léptedet.

(Ambrus Tibor)



29

Messzeségek hal barátja, érzed? -
lélegzetedre tágul a Tér.
Haranglábak homályán az ércet:
kongasd magad. Mind erőre kél,

ami emészt, ha te vagy az étek.
Változz azzá, mit a lét akar.
Mit számít a legfőbb szenvedésed?
Légy borrá, ha italod fanyar.

Légy varázs, e bőség éjjelét
hasd ma át, s mi kúsza, testet ölthet,
egymásra lel s értelme ragyog.

S ha elfeled majd e földi lét,
"Eliramlok" - mond a néma földnek.
S szólj a fürge vízhez így: "Vagyok."

(Szabó Ede)