CÍMLAP
|
UTÓSZÓ |
A Végzetes szerelem írójáról
Camilo Castelo Branco a XIX. század második felének legtermékenyebb és talán legjelentősebb portugál írója volt. 1825-ben született Lisszabonban, egy kisnemes és egy szolgáló törvénytelen gyermekeként. Talán származása is predesztinálta arra, hogy úgy élje az életét, mintha maga is egy romantikus regény hőse volna. Tizenhét éves korában megnősült, de nemsokára elhagyta még szinte gyermeklány feleségét. Orvosi tanulmányokat folytatott a porto-i majd a coimbra-i egyetemen, de a tanulást megszakítva részt vett egy felkelésben, majd pedig újságíróskodásból élt, kicsapongásai miatt legtöbbször óriási nélkülözések között. Számos, nemegyszer botrányos szerelmi kaland után találkozott össze élete nagy szerelmével, Ana Placido-val, akit hosszú évekig tartó kényszerű távollét, vallási révület és vívódások után megszöktetett a férjétől. A két szerelmes törvénytelen kapcsolata óriási botránnyá dagadt. A megcsalt férj feljelentése nyomán Ana Placido-t és Castelo Branco-t börtönbe zárták, ahonnan a szerelmespár csak egy év raboskodás után szabadult. Az ekkor már hírneves író (akit börtönében még a király is meglátogatott) ezután minden idejét az írásnak szentelhette, de hiába ontotta a regényeket, és a legkülönbözőbb műfajú írásokat, s kapta meg a legnagyobb társadalmi elismerést, nem jutott el sem az anyagi biztonsághoz, sem az érzelmi megnyugváshoz. Megromlott az egészsége is, s amikor orvosától megtudta, hogy megvakul, 1890-ben, hatvanöt éves korában öngyilkos lett.
Camilo Castelo Branco az 1840-es évek végén rémregényekkel kezdte írói pályáját, Walpole, Radcliff és Sue modorában. Igazi témájára, a szerelemre, és a szerelemi kapcsolatok és megpróbáltatások különböző formáinak ábrázolására csak a következő évtizedben talál rá. A szerelem Castelo Branco számára mindig a tragédia képzetét idézi fel. Szerelmeseit vagy a családok közötti ősi viszálykodás, a családi kötelékek vagy a korkülönbség választja el, és a szerelmesek sorsa legtöbbször a halál vagy az őrület. Még ha be is teljesül egy szerelem, akkor is ott lebeg felette a tragédia árnya: a szerelemes nőt legtöbbször elhagyja a csábító férfi: s igen ritkán esik csak meg, hogy az író hősei örök hűséget esküsznek egymásnak az oltár előtt. S ha ez mégis megtörténik, akkor legtöbbször egy egészséges, kövérkés parasztlány mellett talál megnyugvást egy kiégett, öregedő férfiú. Castelo Branco-t a társadalmi kérdések mindig kevéssé foglalkoztatták, bár több olyan regénye is van, amelyben finom iróniával beszél a fennálló állapotokról. A politikai élet visszásságainál mindig jobban érdekelte az emberi hitványság és az elállatiasító szenvedélyek. A realizmus térhódítása idején - fogadásból - maga is megpróbálkozott azzal, hogy realista-naturalista regényeket írjon. Az így megszületett Eusébio Macario-ban és a Söpredékben az észak portugáliai Porto városának polgárait mutatja be, akiket az evés-iváson, a dőzsölésen és a nemi kicsapongáson kívül semmi nem érdekel. De a portugál parasztokról sincsen jobb véleménnyel: Minho-i elbeszélések című művében megjegyzi, hogy az ábrázolt paraszti világban az egyetlen jó dolog, hogy "akad néha egy nagy darab ízletes sonka". Most közreadott regényét, amelyben egy rokona történetét dolgozza fel a század eleji periratok alapján, 1860-ban, két hét alatt írta, amikor Ana Plácido-val fenntartott törvénytelen kapcsolata miatt a porto-i börtönbe került.