CÍMLAP
|
TARTALOM, BEVEZETÉS |
Tartalom
Bevezetés
A nyájak őrizője
I. Én soha nem őriztem nyájakat
II. A pillantásom pontos, mint egy napraforgó.
III. Estefelé kikönyöklök az ablakomba,
IV. Ma délután lezúdult a vihar
V. Jó adag metafizika van abban, ha az ember nem gondol semmire.
VI. Istenre gondolni engedetlenség az istennel szemben,
VII. A falumból mindent látok, amit a földről a mindenségben látni lehet...
VIII. Tavaszúton, délidőben,
IX. Nyájak őrizője vagyok.
X. "Üdvöz légy, nyájak őrizője,"
XI. Annak az asszonynak van egy zongorája
VII. Vergilius pásztorai furulyáztak, de játszottak más hangszeren is
VIII. Könnyű, könnyű, nagyon könnyű,
VIV. Nem érdekelnek a rímek. Ritkán találni
XV. Ez az egymást követő négy dal
XVI. Sokért nem adnám, ha az életem egy ökrösszekér volna.
XVII. A tányéromon micsoda kínálata a természetnek!
XVIII. Mit nem adnék, ha én lehetnék az országút pora
XIX. Amikor a holdfény elömlik a gyepen
XX. A Tejo szebb, mint az a folyó, amelyik átmegy a falumon,
XXI. Ha elmajszolhatnám az egész földet
XXII. Mint aki egy nyári napon sarkig tárja háza ajtaját,
XXIII. Pillantásom kék, miként az ég
XXIV. Amit mi látunk a dolgokból, azok a dolgok.
XXV. A szappanbuborékok, amelyeket ez a kisgyerek
XXVI. Néha, teljes és tökéletes fényű napokon,
XXVII. Csak a természet isteni, és nem isteni mégsem...
XXVIII. Ma csaknem két oldalt elolvastam
XXIX. Nem mindig beszélek és írok egyformán.
XXX. Ha azt kívánjátok, legyen bennem miszticizmus, rendben, meglelhetitek.
XXXI. Ha néha azt mondom, a virágok mosolyognak,
XXXII. Tegnap délután egy városi ember
XXIII. Jaj, szegény virágok, ott a rendezett kertek ágyásaiban,
XXXIV. Természetesnek vélem, hogy ne gondolkozzon az ember
XXXV. A magasba nyúló ágak közt átsüt a holdfény.
XXXVI. A költők közt sok a művészkedő iparos
XXXVII. Mint a tűz, melyből hatalmas sötét szeplővé koszlik a ragyogás,
XXXVIII. Áldott legyen más földrészek ugyanazon napja,
XXXIX. A dolgok titka merre van?
Xl. Ellibeg egy lepke előttem
XLI. Nyáron, olykor, amikor az est leszáll,
XLII. A postakocsi feltűnt az országúton, aztán elenyészett a messzeségben;
XLIII. Inkább röptét a madárnak, mely szálltában nem hagy nyomot,
XLIV. Hirtelen felriadok éjszaka
XLV. Fák sora amott messze a hegyoldalon lefelé.
XLVI. Így vagy úgy.
XLVII. Egy kristálytisztán kirajzolódó napon,
XLVIII. A házam legmagasabban nyíló ablakából
XLIX. Nyugodni térek, becsukom az ablakot.
A szerelmetes pásztor
Amikor még nem voltál az enyém,
Magasan jár a tavaszi hold az égen,
A szerelem társasság.
A szerelmetes pásztor elhagyta botját,
Egész éjszaka álmatlanul vergődtem, mert az ő alakja lebegett előttem.
Mostanában minden nap örömmel és bánattal kelek.
Az "össze nem tartozó versek"-ből
Nem elég kinyitni az ablakot,
Te, misztikus, jelentést látsz minden dologban.
Hegyi pásztor, ki oly messzire keveredtél tőlem a juhaiddal,
Meglepően valóságosak a dolgok.
Ha fiatalon meghalok,
Ha meg akarnák írni az életrajzomat halálom után,
Éjszaka van. Nagyon sötét éjszaka. Egy távoli házban
A világegyetem gondolata nem tőlem való.
A tükör mindent pontosan visszaad: nem téved, mert nem gondolkodik.
Ma reggel nagyon korán mentem el,
A holnaputáni vihar előjele.
Bármit elgondolni kész vagyok.
Talán életem utolsó napja ez.
Bevezetés
Alberto Caeiro helye Pessoa költészetében
Fernando Pessoa Adolfo Casais Monteiro-hoz 1935. január 13- án írt levelében részletesen beszámol költői munkásságának legsajátosabb vonásáról, a heteronimia, azaz a "másnevűség" lelki-tudati alapjairól, és - talán először ennyire összefoglalóan - heteronimköltőtársainak (Alberto Caeiro-nak, Ricardo Reis-nek és Álvaro de Camposnak) világra jöttéről. Nemcsak a heteronimek irodalmi megformálódásának folyamatát meséli el, ami ebben a kezdeti formájában költői játéknak, ugratásnak indult (ha hihetünk az általa is táplált irodalmi legendáknak, barátját, Sá-Carneiro-t akarta megtréfálni egy fiktív, bukolikus költő bemutatásával), hanem teljes valójukban is színre lépteti őket: megírja életrajzukat, elkészíti horoszkópjukat, sőt olykor fizikai valóságukban is megidézi őket. Így nemegyszer megesett, hogy ő maga, saját személyiségét feladva, Álvaro de Campos-ként mutatkozott be ismerőseinek.
A kor költői gyakorlatával szemben álló, másféle gondolatiság jegyében fogant, másféle hangon megszólaló versek gondolata 1912 táján támad fel Fernando Pessoa-ban. Ekkor még ő is a "Portugál újjászületés" (Renascença Portuguesa) múltidéző mozgalmához kötődik, és amint a következő időszakban megírt versei-ből (többek között a Szürkületi benyomások-ból, vagy ismertebb címén Lápok-ból) és A kétségek könyvének egyik korai, Az idegenség erdejében címmel megjelentetett részletéből is kiviláglik, későszimbolista modorban ír. Ugyanakkor azonban a "Portugál újjászületés" mozgalmának folyóiratában, az A Águia-ban megjelenteti két hosszú tanulmányát az új portugál költészet szociológiai megítéléséről és lélektani vonatkozásairól (A Nova Poesia Portuguesa Sociologicamente Considerada és A Nova Poesia Portuguesa no Seu Aspecto Psicológicocímmel), s fölveti bennük a hagyományokkal, az eddigi költői gyakorlattal való szakítás szükségességét ...
Pál Ferenc