AZ ELÁTKOZOTT VITORLA

 

Riadt madár felhőkben vész el
S ő forog, a kis szél-vitorla.
Öreg tornyon vén szepegéssel
Forog, forog a szél-vitorla.

Keleti szél oldalba vágja,
Sírva fordul, nem menekülhet.
Most délről veri szélnek szárnya,
Visszafordul, nem menekülhet.

Merre mutasson, sohse tudja,
Nem nézhet arra, merre vágyik
Muszáj, bús, rab forgás az útja,
Nem mehet arra, merre vágyik.

Madár volt, egyszer nagyon fázott
S elgubbasztott a templom-tornyon.
Megláncolta a madár-átok
S ott forog most a templom-tornyon.


ÁZOTT SZÉNA-RENDEK FÖLÖTT

 

Zápor után Napra zilálom,
Hol elhulltak kaszára menten,
Rétemnek virágos füveit,
Sok-sok széna-rendem.

Forgatom villával a rendet
Szárító, fényes napsugárban.
Milyen rothadt és barna füvek.
Átokkal kaszáltam.

Vesszen itt mind, trágyázzon földet
Jövő évi nagy virradatra:
Nem vagyunk sem rendeim, sem én
Méltóak a Napra.


A MENTŐ GLÓRIA

 

Jönnek, jönnek, jönnek elébem
Bűnös multamnak évei
Gyászfátyolosan, feketében.

Mindegyiknek van egy nagy vádja
S én bűnrovásom hallgatom
Mellem vervén, hajam cibálva.

Ez is igaz, ez is: valóban
Nem voltam én állhatatos,
Sohase voltam, semmi jóban.

Tavaszt láttam csunya avarban
S elszalasztottam a tavaszt
S kellő időben meg nem haltam.

Bántottam, kik védtek, szerettek
S öleltem a judásokat:
Igazuk van, akik megvetnek.

De mégis, mégis gyászos pírban
Látom a mentő glóriát
Fejem körül, mert sokat sírtam.


AKI HELYEMRE ÁLL

 

Lehet-e, lehet-e?
Hogy jön még ájult tűz-nyár,
Bukó-csillagos éjek
S hogy én, Én, már ne éljek?

És majd szűrik a bort
Pompás, aranyos őszben
S ittasan, tarka lombok
Hulltán nem én borongok.

S meleg asszony-szalon
Integet ki a télbe,
Lágy pamlag, égő illat
S ide nem engem hívnak.

S akkor is lesz tavasz,
Virág, dicsőség, mámor,
Tavasz-heroldok szállnak
S engem már nem találnak.

Lehet-e, lehet-e,
Hiszen ez mind enyém volt.
Én vágytam, én daloltam,
Minden, minden én voltam.

Soha még, soha még,
Így még senki se vágyott,
Hajszolt, siratott, képzelt
Tündér ezeregy éjjelt.

Átkozott legyen az,
Aki helyemre áll majd,
Ínyére méreg hulljon,
Két szeme megvakuljon.

Álljon el a szive,
Süketen tétovázzon
S ha tud majd asszonyt lelni,
Ne tudja megölelni.


HOSSZÚ AZ ERDŐ

 

Csak az erdő hosszú,
Mert én futnék, tűrnék.
Hogy hajráz a hajrá,
Hogy búg az a kürt még.

Véres vad-kergetés
Veszett, búgó kürtje
Hogy hajráz a nemes
Erdőbe-kerültre.

Hogy jönnek utánam
Mindenféle jókkal,
Éhezett kopókkal
S jóllakott kopókkal.

Minden rendű aljas
Milyen emelt fővel
Ugatja a nyomom
Hajnali kelővel.

Hajnali kelővel,
Éji Hold-buvóval,
Rút fekete sárral,
Szálló, szűzi hóval.

Mióta itt futok,
Nyugtot nem engednek,
Tavasszal kergetnek,
Ősszel is kergetnek.

Én vagyok a vadjuk,
Kivánatos vadjuk,
Utánam iramul
Iramjuk, szimatjuk.

És hosszu az erdő,
Csak kifutni tudnék,
Óh, csak már kijutnék
S be hosszu az út még.

Be hosszu az erdő,
Mert már mindent tűrnék,
De hajráz a hajrá,
De búg az a kürt még.


A SZIVÁRVÁNY HALÁLA

 

Soha olyan ékes szivárványt:
Abroncsként fogta az Eget.
Soha olyan szent abroncsot még,
Olyan szélest, olyan ölelőt,
De, íme, esteledett.

Már unták is bámulni, nézni
Parasztok, barmok, madarak,
Szégyenkeztek szemek és öklök,
Hogy ellágyultak ott a mezőn
Egy rongy szivárvány alatt.

Kacsintgatott már csúfolódva
A vén Nap is temetkezőn.
Tetszett neki, hogy egy szivárvány,
Egy szín-csoda ámulást terem
Józan és trágyás mezőn.

Csak a szivárvány várt még mindig.
Folyton szebb lett, ahogy bukott,
Sírón nézett le a mezőre
S aztán beitták szent színeit
Távozó felhő-hugok.

A vén Nap leesett mosolygón,
Föllélegzett egész világ:
Nem valók az izzadt mezőkre
Efféle bolond és nagyszerű,
Szent, égi komédiák.


AZ ELSŐSÉG JÓSÁGA

 

Ha jó vagyok, hátam mögött
Jár valaki s azért vagyok.
S ha rossz vagyok,
Valaki elébem szökött.

Csak ez az egy: a rettenet,
Hogy elém vághat valaki,
Hős valaki
S megkettőzöm a léptemet.

Élet kerülget vagy Halál?
Mindegy, de amíg én megyek,
Elől megyek
S mindenki csak nyomomba jár.

Ha nem igaz, hát hazudom,
Hogy még mindig első vagyok,
Magam vagyok
Szabad mezőn, szűzi uton.

S én alamizsnás nem leszek,
Én sohse leszek második,
Bús második,
Mert a jóság-szándék vezet.

S óh, jaj nekem, ha elporoz
Mellettem győztesek hada,
Víg, gyors hada,
Mert rút leszek, nagyon gonosz.

Jaj lesz, ha életben kapom
Halálomat, a győzetést,
Legyőzetést,
Mert kigyullad a homlokom.

S akkor majd látják mindenek,
Hogy minden szép út balga út,
Hiába-út
S megáll az isteni menet.


MAGYAR VÉTKEK BÍBORBAN

 

Magyar elvégezéssel,
Gyászos, magyar hibákkal,
Érettük kicsúfoltan,
Kezdek most már nagyon is
Kötődni, nem törődni
A világgal.

Vállalom, ami sorsom,
Vállalom, ami átkom,
Vétkeimet nagybüszkén
Biborba öltöztetem
S magyar bűnnél nincsen szebb
A világon.

Ilyen vagyok, így van jól,
Ez a szemem, így látok,
Ez a sorsom, tehát szent,
Magyar dölyffel fölrugom,
Hogyha bánt és nem ért meg,
A világot.


AZ ÖRÖK HALÁL-MENET

 

Gyermekek játszadoznak
Déli sugaras utcán,
Belém-belémütődnek
S tovább futnak kacagón.

Erős, nagy ifjak jönnek,
Kisérik, űzik egymást,
Vidámak, mint a cirkusz
S komolyak, mint a halál.

Aszott testek baktatnak,
De még piheg a mellük,
De még mozog az ajkuk,
De még nézik a Napot.

S akik csak jönnek, jönnek,
Mind nők után szaladnak:
Végetlen, nagy játék ez,
Az örök halál-menet.


MAI ASSZONYOK UDVARÁBAN

 

Én nagy, ifju éjszakáimat,
Éhes, piros éjszakáimat,
Csók-étvágyam, ami elhagyott
S nem oltották a tegnapiak,
Adjátok vissza, mai asszonyok.

Most itt vagytok keggyel, röpkedőn,
Eljöttetek keggyel, röpkedőn.
Régi erőt és régi hitet,
Mit eldobtak a nénjeitek,
Visszaadjátok, mai asszonyok?

Régi éhségem emlékivel,
Én szent éhségem emlékivel,
Várom a régi lelkem, a mást,
Véri és vágyi föltámadást.
Tegyetek csodát, mai asszonyok.


DUDORÁSZÓ, RÉGI NÓTA

 

Honnan indulsz és mikor jössz el?
Csak tudnám, ki vagy?
Megérkezel-e idejében
Egy rossz, vén fiunak?

Nagy-e az út s érdemes érte?
S érdemes a vég?
Verejték-törlés egy homlokról
S egy késett feleség.

Mit adsz néki s mit akarsz tőle?
Adsz egy életet,
Mely kárpótol, fizet busásan
S egy csók-leheletet?

Mikor indultál? Alkonyodik,
Elvéted utad.
Megérkezel-e idejében
Egy rossz, vén fiunak?


HELÉNA, ELSŐ CSÓKOM

 

Ha szájam csókra csucsorítom,
Ha csók-vágy nélkül is csókot esdek,
Heléna, tudom én,
Hogy akkor is téged kereslek,
Első Helénám, első csókom,
Téged kereslek, téged kereslek.

Nagy tőgyű, szerb leány,
Mint remegett kicsi apródod,
Vén templomban éjfélt bunkózott
Akkor az éji óra-verő
S én mentem első, komoly csókra,
Gyönge legény, szűzi legény.

És bús íze vala a csóknak
És átkozott volt az a csók,
És te nem tudtad, hogy ki csókol,
És én nem tudtam, hogy ki csókol,
És én nem ismertem még akkor
A csóknál nagyobb valót.

S ha szájam csókra csucsorítom,
Ha idestova meghalok
S ha téged már megölt a csók rég,
Tudom, hogy te vagy s én vagyok.
Tudom, hogy te kellettél s nékem
Több vagy, mint ködös, beteg, égi angyalok.


FEHÉR LYÁNY VIRÁG-KEZEI

 

Kabos Ilonka, kedves, kis húgomnak

Kezei, fehér, kis virágok,
Borzas, barna fejemre hulltak,
Ott elaléltak, szétsimultak
Halkul s azután megremegtek.

Mikor virág-szirmok peregnek,
Heves halál-parfümök szállnak,
E két kis kezet, ezt éreztem,
Omló szirmát egy fehér lyánynak.

Óh, nyomorult évek és árnyak,
Most hulltak e kezek fejemre,
Kicsi, fehér, hónapos rózsák,
Forró-hidegen dideregve.

Hol van fürtjeim régi kedve,
Mikor virágot várt s nem lombot?
Kicsi kezek, én már lerázlak,
Kicsi, alélt szirmok, bolondok.

Nagy, kártékony, üvöltő gondok
Őszvihara a csunya sárba
Virágimat lefújja, rázza:
Vedd le kezeid a fejemről.


A TÍZÉVES ÉVA

 

Kék szemei asszonyosak,
Nedves és friss csöpp, piros szája:
Megcsókolom, eltaszítom
Félőn, megbabonázva.

Tízéves Éva, másra vár:
Már a sírom is be lesz nőve,
Mikor valaki elviszi
Itatni csók-kútfőre.

És mégis az én asszonyom,
Ott rejtőzik temetve benne,
Ami ma még csúf kárhozat
S holnap üdvösség lenne.

Kemény mell, vágy és izga vér
Valakiért majd-majd kibomlik,
De esküszöm: e valaki
Majd énreám hasonlít.


A HÁGÁR OLTÁRA

 

Gyermekded kost, fehér gerléket,
Elsőfű-bárányt, vért és velőt
Áldoztam már négyéves koromban
Száz-arcú Hágár előtt.

Ég a tűz Hágár szent oltárán
S én tisztulóan lesem, lesem,
Szinte harminc éve várom én már,
Jön-e a szerelmesem?

Tisztátalan valék, vagy tiszta,
Nem tudom s azt se, mit akarok.
Csak azt tudom, hogy Asszony az oltár
S asszony nélkül meghalok.

Ló-sóskás parlagon ébredt föl
Egykor e bűnös, ős szerelem:
Róza, a szomszédék kis Rózája
Bujósdit játszott velem.

Nem hallottam akkor Hágárról,
Csupán a vérem rítt, kacagott
S hiába jött azóta Kant, Spencer,
Mégis a régi vagyok.

Leköpöm és csókolom őket,
Ők: a semmiség és a világ
S nekik viszem az Élet-vásárból
A legszebb vásárfiát.

Kiknek bőrét nem érinthettem,
Szeréna, Zsóka; Trud és Irén,
Irma s az Ég tudja, kik még: álltam
Gőgösen mindük szivén.

S ha vásárolnom kellett csókot,
Behúnytam a szemem és szivem:
Ennyi szelíd, bús erőt nem vett még
Perditákon senki sem.

Úgy csókolok én, mint egy isten:
Friné és Genovéva rokon,
Mikor én csókolok. Nem a némbert,
Én magamat csókolom.

De szeretem őket mindegyig,
Magdalénát és szűz Máriát,
Szeretem e nemem-ölő tábort
S a csókos komédiát.

Párisban ezerszer elnéztem
A kicsi, bérmáló szűzeket:
Hosszú ruhában, fehéren, maflán
Mentek, mint a betegek.

S ezek kútfői a Jövőnek,
Kiknek koszorut én most fonok.
Ím, ezek lyányai szent Hágárnak:
A jövendő asszonyok.

Szeretem, ahogy megszületnek,
A csecsemőt, süldőt, vént, nagyot,
Szeretek én mindenkit, ki asszony:
Igaz, bús férfi vagyok.

Hágár tüzébe bedobálom
Mindenem, amim van, örömest
S ha koldus vagyok, majd jön érettem
Egy irgalmas, őszi est.

Hágár tüzébe bámulok majd
S tarka, szép asszony-ravatalok:
Vér, emlékek buknak a szent tűzbe
És csókot hány egy halott.


A CSÓK-CSATATÉR LOVAGJAI

 

Csók-csatatéren minden éjjel,
Mikor már sok a halott,
Jönnek hirtelen, szárnysuhogva
Testetlen, szép lovagok.

Fehér az arcuk, bánatos-bús,
Láng-leplük szinte vakít
S összeszedik csók-csatatérnek
Elhullott bajnokait.

Kék hegyek mélyén élnek ők mind,
Hol csókunk üdve remeg
S itt kapnak majd életet újból
Csóktépett holttetemek.

Tiszta fehér itt minden, minden,
Mi nálunk barna, balog,
Kik itt élnek, szűzek, jók, tiszták
S örökké fiatalok.

Itt sebeket, vért elfelejtünk,
Itt testetlen a világ
S szűz lyányok bőréhez nem érnek
Bőrrel a szűz daliák.

Itt a szerelem áldott, könnyű,
Boldogan balga dolog,
Aki szeret, kinézi párját
S nagyon reá mosolyog.

S akire ifja rámosolygott,
A lyány, míg játszva lesik,
Árkangyalt fogad a méhébe
S boldog teherbe esik.

S ha valaki itt csók-csatában
Kapott halálra sebet,
Kék hegyek közt fölsóhajt egy szűz
S fehér lovag született.

S csók-csatatéren, itt a földön,
Nem gyűl össze a halott,
Eljönnek értük minden éjjel
Új-új, fehér lovagok.


A LÓRI CSÓKJA

 

Királynő volt hangtalan Lóri,
Tanúk rá régi; hangos esték,
Megnémult hangját hogy szerették.
Páva, páva, fekete páva,
Ma is szaladnak még utána.

Nem halnak éhen volt királynők,
Jobbágy-szívekre lelve lelnek
Akkor is, ha nem énekelnek.
Páva, páva, fekete páva,
Sokat bír egy szép leány válla.

Páva, páva, fekete páva,
Halandó hír, mulandó tervek,
Futó pénzek, tűnő szerelmek:
Páva, páva, fekete páva,
Csengő arany jobb, mint a pálma.

A Lóri csókja nem némult el,
A szép hangnál százszor tartósabb
Pénzelt muzsikája a csóknak.
Páva, páva, fekete páva,
Arany és pénz nagy áriája.

De eljöttek a régi álmok,
Jött, jött a sok rég-zendült ének,
Jöttek tarka, szinpadi rémek.
Páva, páva, fekete páva,
Csak az, ami elmúlt, ne fájna.

Lóri királynő régi hangját
Megint van, mindig, aki hallja,
Apródoknak a fiatalja.
Páva, páva, fekete páva,
Öreg urak pénzének ára.

Dalol, dalol hangtalan Lóri,
Termi a pénzt bőven a csókja
S rákölti ifju tapsolókra.
Páva, páva, fekete páva,
Hajh, drága a dicsőség, drága.


ELINDULT EGY LEÁNY

 

Ma elindult elébem valaki
S ma indulok vont derékkal elébe:
Üdvözlégy, te hajnalos, szűz leány,
Nyűtt alkonyom selymes vászoncselédje.

Zeng a világ, szeretni készülök
S gügyög egy lyány, aki sohase látott,
Óh, szédülő, óh, udvaras szemű
Ismeretlen, áldott a te lyányságod.

Ifjú testét, ím, hozza ringatón,
Csipőire, szent áldozat-hozókra,
Irigy örömmel ragyog a szemem:
Itt egy leány s én tanítom a csókra.

Nyög az este, kinyújtom két karom,
Ajkam marom, mert mindjárt kikiáltom:
Világ, világ olyan ágyat vetek,
Milyen csókos nem volt még a világon.

Holnap éjjel elérek valakit,
Holnap éjjel elfelejtem a multam,
Holnap éjjel mese lesz a világ
S én mesélek testemben megindultan.

Olyan-olyan nagy csókot áhitok,
Olyan-olyan friss lyány indult elébem,
Hogy illatos balzsamot izzadok
S forró lázban földig olvad a térdem.

Nagyon fogok szeretni valakit,
Mondjátok meg neki, jöjjön, rohanjon,
Hogy holnap mint hálálkodó kutya
Csókolja a kezemet egy új asszony.


KATÓ A MISÉN

 

Pompás, fehér Karácsony-éjen
Kidobta a szikrázó hóba,
Kidobta a havas semmibe
Magzatját a papék Katója.

Aztán Kató, a kis cseléd-lyány,
Szédülve, tántorogva, félve,
Ahogy illik, elment maga is
Éjféli, szent, vidám misére.

Kató gazdája, az izmos pap
S falusi nyája énekelnek:
»Dicsértessék az egek ura,
Hogy megszületett az a gyermek,

Az a gyermek, ott Betlehemben.«
Kató fölsír a papi szóra
S az a gyermek, a betlehemi,
Könnyezve tekint le Katóra.


A HÓVÁR-BÉRCEK ALATT

 

A Hóvár-bércek alatt,
Babona-bércek alatt,
Zuhog le holdfényes, nagy erdőn,
Ott zuhog a szerelmi patak,
Ott zuhog pallótlan háttal
Egy mély vizű, hegyi patak.

A Hóvár-bércek alatt,
Hol süt a hold s falevelekről
Száz huncut törpe le-leszalad,
Ott vár engem minden éjfélkor
Legény-csapat, leány-csapat,
Két parton két tüzes csapat.

A Hóvár-bércek alatt
Pallóra lesnek ifju hadak
S ágyamról fölröpítnek,
Odaröpítnek asszony-szavak
S éjfélkor jégdermedten
Fekszik ott egy alvó alak.

A Hóvár-bércek alatt
Csillanó zöld hegyi patak
Pallója vagyok én meredten
S forró fehér lábacskákkal
Rajtam száz leány átszalad,
Szerelmes ifjához szalad.

A Hóvár-bércek alatt
Dalol éjfélkor a hegyi patak
S erdőn, álmaim sürüjében,
Ezernyi csók-mese kacag.
Szeretők búgnak és lihegnek,
Amíg a hajnal hasad.

A Hóvár-bércek alatt,
Babona-bércek alatt,
Egyszer majd eltörött derékkal
Az éji palló leszakad,
Csókos leányok nagy terhével
A hegyi patakba szakad.

A Hóvár-bércek alatt
Még dalol a zöld hegyi patak,
Éjfélkor az inogó pallón
Száz meztelen lyány átszalad.
Még zuhog a szerelmi patak,
Bús, zuhogó, hegyi patak.


NÉZNI FOGUNK, HEJHAJH

 

Vén szemeim, öreg pajtások,
Nem kell többé igézni:
Most kezdődik az úri élet,
Nézni fogunk, hejhajh, csak nézni.

Csiklandóbb a csóknál a nézés,
Ha nem is néznek vissza:
A poharat körüláhítjuk
S bánjuk is mi, ha más kiissza.

Kik most nőnek, azok a lyányok,
A régieknél szebbek,
Rózsásabbak, sugarasabbak,
Izesb húsuak, begyesebbek.

Vén huncutok, ne féljetek már,
Nem kerül sor a csókra:
Készüljetek, hejhajh, büntetlen,
Százszorszép, szent látnivalókra.


SAPPHO SZERELMES ÉNEKE

 

Hatvany Lajosnak, igaz, ösztönző, jó barátomnak

Boldog legény, istenek párja,
Szemben ki ülhet szép szemeddel,
Édes kacajos közeleddel,
Kacajoddal; mely sziven-vágva
Fogja a mellem.

Hacsak már látlak, elalélok,
Torkomon a szavak elfulnak,
Bőrömre zápor-szikrák hullnak,
Szememben sötét, vad árnyékok
S lárma fülemben.

Hideg verejték veri testem,
Remegően, félve, halóan,
Az őszi fűszálnál fakóbban
Állok és már érzem a vesztem,
Meghalok érted.


KÜLDÖM A FRIGY-LÁDÁT

 

Szivem küldöm, ez ó frigy-ládát
S kivánok harcos, jó napot.
Véreim, ti dübörgő ezrek,
Tagadjatok meg, mégis-mégis
Én a tiétek vagyok.

Kötésünket a Sors akarta,
Nem érdem, nem bűn, nem erény,
Nem szükség, de nem is ravaszság:
Helóta nép, helóta költő,
Találkoztunk, ti meg én.

Bennünk nagyságos erők várnak,
Hogy életre ébredjenek,
Bennünk egy szép ország rejtőzik,
Mint gím a fekete csalitban
S leskődnek a vérebek.

Ha nem láttok testvéreteknek,
Megsokasodnak a redők
Bús homlokomon és lelkem táján,
De még mindig ifjan állok meg
Bősz Júdásaim előtt.

Még csak mártir-fényt sem akartam,
Csak amiről a Sors tehet:
Odaadni magamtól, szépen,
Ezt a nem kért, kicsúfolt semmit,
Forradalmas lelkemet.

Tietek vagyok, mindegy most már,
Hogy nem kellek, vagy kellek-e.
Egy a Napunk gyönyörű égen.
Jaj, hogy elfed e Naptól néha
A gonoszság fellege.


A MA KIEBRUDALTJAI

 

Homlokukon ábrája a Jövőnek,
Sokszor ők maguk sem akarják
S mégiscsak összeverődnek.

Ősök ők a Jelenben, valahányan
S majd valamikor lesznek élők
Újféle ember-fajtákban.

Nézik egymást gyűlölve és szeretve,
Muszáj, hogy egymást megtalálják:
Rájuk van a Jövő vetve.

Jönnek, élnek és talán meg se halnak:
Kiebrudaltjai a Mának
S apjai a diadalnak.


A KÖNNYEK HASZNA

 

Kisbíróm, a Kétség, vallatott:
»Ember, mit akarsz és ki vagy?«
»Sírok és a síróké vagyok.«

»Van-e tűrni másokért erőd?
Van-e nagy, igazi hited?«
»Nincs, de meghajlok a hit előtt.«

»Milliók könnye nem sok neked?
Miért nem sírsz csak magadért?«
»Mert én mindenkiért szenvedek.«

»És ha meghalsz a kínok alatt?«
»Milliószor szebben halok,
Mert az én sok könnyem itt marad.«

»S ha tovább is így csörtet a lét?«
»De a könny-ár majd összegyűl
S elönti a világot: elég.«


VARJAK, SZENT MADARAK

 

Varjak, varjak, kóbor varjak,
Trágyás mezők szabad népe,
Madár-szalon söpredéke,
Ti vagytok a szent madarak.

Ha jajongva fölrebbentek,
Lég-hálóként továbbszálltok
S megfullasztjátok az átkot,
Mit utánatok küldenek.

Ti károgón is kacagtok
S mikor tollaitok hullnak,
Nem siratjátok a multat:
Jönnek új varjak, új mezők.

Szent madarak, mindig lesztek,
Mindig szálltok, mindig jobban
S a szines madár-szalonban
Szidnak titeket irigyen.

Ti vagytok: a boldog élet,
Az átkozott irigyeltek,
Gyertek felém, gyertek, gyertek,
Varjak, varjak, szent madarak.


BÚS AHASVÉROK MÁJUSA

 

E sárgaságos földön máma
Lihegve lapul meg a kétség
S pirosan üt ki beteg arcon
A hit és az egészség.

Május: ez az embercserélő.
Május: be szépek vagyunk máma.
Május: az örök ember-álom,
A Jövő harsonája.

Eszünk, vesénk kristályos tiszta,
Mert Május nagy embercserélő.
Ma az: amit megérdemelne
Minden lény, minden élő.

Ha ki ma gyilkolni szeretne,
Igaza van. Mindenki tiszta,
Minden vágy máma igaz és szép,
Mely a multat pusztítja.

És hogyha Május szörnyű vér-nap
Volna, amely kit se szeretne,
Akkor is az örök emberség
Üzenne hozzánk benne.

Mert Május a mi nagy mementónk.
Mert Május az az örök vér-nap,
Mely zöld tavaszt és bosszút jósol
Minden bús Ahasvérnak.


A JÖVENDŐ FEHÉREI

 

Révész Bélának

Fehér Bábel, óh, drága Élet,
Mely utánam is itt marad,
Fehér csók, szer, bú, alkalom,
Fehér, nagy kuvik-madarak,
Daloljatok.

Daloljatok, mert megjavultam,
Daloljatok, mert elmegyek:
Most látom csak könnytelenül,
Most először az Életet,
Boldog vagyok.

Hazudtam szívvel, gonosz májjal,
Hiszen az Élet szent vidék,
Sokat adhat mindenkinek,
Aki jól őrzi a szivét.
Én meghalok.

Meghalok, de zöld epe nélkül,
Fehéren látva. Nincs terűm,
Mely nem fehér, nem ragyogó.
Szinek nélkül, úgy egyszerűn
Eltávozok.

Amit akartam, zord magasság,
Amit elértem, ostoba,
Szinekkel tarkált semmisem,
Szivárvány, álom és soha.
Most hagyjatok.

Egy érdemem van: mélyre láttam
S szerettem, aki szenvedett,
A Jövendő fehéreit.
Óh, szűz proletár-seregek,
Daloljatok.


MÁSOKÉRT HALUNK MEG

 

Hogy megnőnek a dolgok,
Ha az ember már törpül:
Mindenki óriás lesz
S egy ránk-bámuló körbül
Kiáll a középre valaki.

Valaki, kit szerettünk,
Vagy talán nem szerettünk,
Szépen szemünkbe vágja,
Hogy csúf bűnökbe estünk
S az életünk furcsa ámitás.

S tornyosan tornyosulnak
Vétkeink vert felhői,
Hangosan szitkozódnak
Multunk leselkedői,
Kik csak azt tudják, hogy hazudunk.

És mi halkulunk halkan
És mi meghalunk halva
S az a minden örömünk:
Valaki örül rajta:
Kiáll a középre valaki.


ÁLMODIK A NYOMOR

 

Duhaj kedvek Eldorádója,
Száz tivornyás hely, ne bomolj.
Csitt, most valahol, tán Ujpesten,
Húsz esztendős legénynek vackán
Álmodik a Nyomor.

Gyár-marta, szép, sovány, bús alvó,
Melle horpadt, válla kiáll,
Arcán zúzos, jeges nedvesség,
Mosolyog. Szent, nehéz álmában
Urabb, mint egy király.

Tiszta ágyat és tiszta asszonyt
Álmodik s vígan felkacag,
Kicsit több bért, egy jó tál ételt,
Foltatlan ruhát, tisztességet
S emberibb szavakat.

Kevesebb vért a köhögésnél,
És a munkánál több erőt
S hogy ne kellessen megjelenni
Legalább tíz-húsz esztendőig
Az Úr szine előtt.

Te, nagyváros, csupán öt percig
Álljon ürítetlen a bor
Dús asztalán dús nábobidnak,
Mert valahol talán utolsót
Álmodik a Nyomor.


PROLETÁR FIÚ VERSE

 

Az én apám reggeltől estig
Izzadva lót-fut, robotol,
Az én apámnál nincs jobb ember,
Nincs, nincs sehol.

Az én apám kopott kabátú,
De nekem új ruhát veszen
S beszél nekem egy szép jövőről
Szerelmesen.

Az én apám gazdagok foglya,
Bántják, megalázzák szegényt,
De estére elhozza hozzánk
A jó reményt.

Az én apám harcos, nagy ember,
Értünk ad gőgöt és erőt,
De önmagát meg nem alázza
A pénz előtt.

Az én apám bús, szegény ember,
De ha nem nézné a fiát,
Megállítná ezt a nagy, földi
Komédiát.

Az én apám, ha nem akarná,
Nem volnának a gazdagok,
Olyan volna minden kis társam,
Mint én vagyok.

Az én apám, ha egyet szólna,
Hajh, megremegnének sokan,
Vígan annyian nem élnének
És boldogan.

Az én apám dolgozik és küzd,
Nála erősebb nincs talán,
Hatalmasabb a királynál is
Az én apám.


MENEKÜLÉS ÚRI VIHARBÓL

 

Minden vihar, úri vihar,
Áldott átok:
Közelebb hoz tihozzátok.

Mindig jobban veri szívem
A nagy átok:
Mért nem megyek tihozzátok?

Mit ér az én rongy-életem?
Úri átok.
El kell mennem tihozzátok.

Hogy fogadtok egy jövevényt?:
Átok, átok.
S mégis futok tihozzátok.

Nincs már a magyar ég alatt
Csak vad átok.
Szabad mennem tihozzátok?

Hajt felétek nem gyávaság,
Csak egy átok.
Mehetek-e tihozzátok?

Óh, én rab atyámfiai,
Nem fog átok:
Elmegyek én tihozzátok.


ÁLDASSÁL, EMBERI VEREJTÉK

 

Ki egyetlen, bús, vaksi szemmé
Teszed a testünk,
Szent festék, mellyel az egekre
Lázadó, nagy képeket festünk:
Áldassál, emberi Verejték.

Ez a teremtés s Isten-erőnek
Emberi mása.
Minden izzadt ember egy könnycsepp,
A Végzet könnyítő sirása:
Áldassál, alkotó Verejték.


APÁMTÓL, ANYÁMTÓL JŐVÉN

 

Anyám hangjában szomoruság,
Apám hangjában vad feledés.
Jaj, be kicsiny az élet,
Be kevés, be kevés.

Hiszen ők cselekvék, hogy élek,
Hogy sokat és nagyot akarok.
Hallgatnak s én rettegve
Érzem, hogy ki vagyok.

Be csoda, hogy vagyok és élek,
Hogy nem unom meg s ujra merek.
Verset írok és holnap,
Már holnap megyek.