VALLOMÁS

Te, akinek annyi szived van,
Ahányat lelked megteremt,
Aki színes kaméleonként
Varázsolsz multat és jelent,
Kinek a szín fényes világod,
Melyet lánglelked áthevít -
Ki tudnád-e vajon nevetni
Egy bús poéta könnyeit?...

Ki tudnád-e vajon nevetni,
Mert úgy imád, mert úgy szeret,
Ahogy nem a színpadon szoktak,
Vagy az életben - emberek;
Hogy szép lelked teremtő lángját
Úgy nem áhítja senki más;
Hogy szerelmét el nem rabolná
Sem távolság, sem megszokás.

Te, aki már ezer élet közt
Osztottad szét a lelkedet,
Elképzeled, hogy egy egész szív
Mást nem, csak tégedet szeret.
Hogy azt, ki a festett világban
Elvesztette önnönmagát -
Egy bús poéta úgy imádja,
Mint az igazság angyalát...

Elhiszed-e egy ismeretlen,
Álmot szövő költő szavát?
Elolvasod szivéből vérző,
Szerelmes, bánatos dalát?
Meg fogod-e szived kérdezni,
Vajon szeretni tud-e még,
Vagy trubadurod megsajnálni
Lelkednek kegy gyanánt elég?...

Szivem szorul a félelemtől
S megrendül a kétség alatt,
Hogy szeretni csak szinpadon tudsz
S magadnak élned nem szabad.
Hogy szíved e rajongó álmon
Csak gúnyolódik, csak nevet...
- Még nem érzéd szivem szerelmét,
Már itt a vég... Isten veled!...

ŐSZI ÉJSZAKÁN

A szél ha hűvös éjszakákon
Lehűti mámoros fejem,
A te hideg, utolsó csókod,
Az jut eszembe énnekem.

Hiába száll agyamra mámor
S virrasztok annyi éjszakát,
Mindig érzem annak a csóknak
Halálos, dermesztő fagyát.

Ajkad akkor tapadt ajkamra
Utólszor... aztán vége volt...
Talán tavasz sem volt azóta,
Az egész világ néma, holt...

Mikor a szél fülembe súgja,
Hogy csóknak, üdvnek vége van,
A sírból is életre kelnék:
Zokognék, sírnék hangosan!...

OKTÓBERBEN

I.             Úgy vártalak, virághullásnak, Bús hervadásnak ünnepei! Úgy vártalak, örök enyészet Édes gondjának fellege... Úgy vártalak... és itt vagy végre, Van ami fásult lelkem tépje, Hozsánna néked, elmulás!... Az őszi fényt láttam először. Bölcsőmre bús mosolyt vetett, Akkor zizegtek halkan búcsut A sárgult, hulló levelek, Amikor még örök törvényed Nem ismertem, változó élet... Hozsánna néked, elmulás!... Az örök halált ismerem csak. Oly édes bánat ez nekem. Én csak lemondani tanultam, Mióta rovom életem. S ha elér a létezők vége, Bús, őszi szél édes zenéje Csengjen fülembe csendesen - Hozsánna néked, elmulás!... II.             Itt is olyan, olyan a nap sugára, Mint messze, otthon: fényes, ragyogó. Hogy itt a vég - jól tudja - nemsokára És mégis vígan táncol a bohó. Itt is olyan, olyan az én szivem még: Hiu reménnyel mély sebet takar S bár érzi jól az elmulás keservét, Lemondani még nem bír, nem akar!...

HA SZERETLEK...

Ha szeretlek, akkor hazugság,
Amit igaznak hittem én.
Hazugság a sírás, a bánat
S az összetörtnek hitt remény.
Hazugság akkor minden, minden,
Egy átálmodott kárhozat,
Amely még szebbé fogja tenni
Az eljövendő álmokat.

Ha szeretlek, akkor vergődve
A halált nem hívom soha,
Eltűröm még a szenvedést is,
Nem lesz az élet Golgota.
Mikor álmomból fölébredtem,
A percet meg nem átkozom -
A lelkedhez kapcsolom lelkem
S mint régen, ismét álmodom.

Ha szeretlek... Ne adja Isten,
Hogy hazug legyen ez a hit!...
De mért?... Legyen hitvány hazugság,
Elég, hogy engem boldogít.
Ha úgy érzem, hogy most szeretlek,
Haljak meg most, ez üdv alatt -
Többet ér egy hosszú életnél
Egy álmot nyujtó pillanat!...

NEM...

Nem, nem hiszek! Mért űzzem én a lelkem
Epedő vággyal bolygó fény után?...
Minden reményem megtört a keserven,
Hisz balga, őrült ábránd volt csupán.

Ne hívj, ne csalj, szerelem szép világa!
Az én világom irdatlan, sötét,
Ezer tavasz s ezer tavasz virága
El nem zavarja fullasztó ködét.

Ne hívj, ne csalj, én nem tudok szeretni,
Lelkem kifosztott, nyomorult, szegény.
Elkárhozástól meg nem váltja semmi
S a te sugárod: őrjöngő remény.

Tűnt ifjuságnak visszajáró árnya, -
Az lettem én... a mult után futok...
Isten hozzád, szerelem szép világa!
Ne hívj, ne csalj, szeretni nem tudok...

RÁD EMLÉKEZTEM...

Fájdalmas arcu, tettető Madonnám,
Kiről epedve annyiszor daloltam
S akitől csókot sohasem raboltam;
A te emléked elszállott ma hozzám.

Füstös kávéház asztalánál ültem,
Valami fojtó mámor szállt agyamra,
Dehogy hallgattam víg muzsikahangra,
Ott ültem némán, csendben, elmerülten...

Amíg rikoltva, vígan szólt a nóta,
Sűrü, nehéz köd fogta át a lelkem,
Szivemre lelni nem tudok azóta!

De mikor vád lett a cigány vonója
S vádolva, sírva zokogott a nóta, -
Rád emlékeztem s a szivemre leltem...

A NAGY SZERELEMBŐL...

A nagy szerelemből
Nem maradt meg semmi.
A multat olyan jól
El tudtam feledni:
Nem emlékszem másra,
Csak a búcsuzásra.

Megfogtam kis kezed
Hűséget fogadva,
Kacagás volt nézni,
Hogy meg voltunk hatva
S míg ott álltunk ketten,
Majdnem sírni kezdtem.

Engem a tömegbe
Vitt az élet árja,
Itt meg hamar elszáll
Az ifjukor álma...
Vissza úgyse kapnám,
Minek is siratnám?...

...Megszeretik egymást
Ifju és leányka.
Tündér-álmot szőnek,
Sírnak is utána, -
Megszeretik egymást
S elfeledik egymást!

Ne búsuljunk rajta,
Nem segítünk rajta.
Józannak kell lenni,
A világ azt tartja.
Régi mese, régi...
Kár róla beszélni!

Tudom, hogy hű hozzám
Jómagad se lettél,
Álmodozó szívvel
Minek is szeretnél?
Az álmoknak vége,
Nem adnak pénzt érte.

Kalmár szívvel járjuk
Tovább a világot,
Kacagjuk a multat,
Kacagjuk az álmot
S hogyha találkoznánk,
De jól is mulatnánk!...

A nagy szerelemből
Nem maradt meg semmi,
Álmaim olyan jól
El tudtam temetni,
Nem emlékszem másra:
Csak a búcsuzásra...

JÁZMIN NYITOTT...

Jázmin nyitott a kertetekben,
Kissé regényes, de nyitott.
Talán akkor támadt lelkünkben
Az elválasztó mély titok.
Talán akkor jutott eszembe,
Hogy ámítom csak önmagam
S talán te is másra gondoltál,
Míg rám borultál szótalan...

Eszünkbe jutott mindkettőnknek
Az édes, kínos pillanat,
Mikor szivünk először nyílt meg
A nyíló jázmin lomb alatt,
Mikor nem vágy volt a szerelmünk,
Csak titkos, bűvös sejtelem:
Talán akkor jutott eszünkbe,
Hogy ez már nem a szerelem!...

A MÚLTÉRT

Amikor én rajongó vággyal
Követlek, várlak tégedet,
A multnak álma száll meg akkor,
A mult és az emlékezet.
Nem a tied az a rajongás,
Óh, nem a tied az a vágy, -
Csak pillanatnyi édes álom:
A visszatévedt ifjuság.

Zavart, beteg, megtört a lelkem,
Ezer fájó sebet kapott,
Lázas hittel úgy érzem néha,
Hogy tőled várhat balzsamot.
Várlak, követlek, szomjuhozlak,
Te vagy a célom életem...
...Pedig tudom, hogy már a multat
Nem adod vissza énnekem.

Szerelmi vágy, szerelmi álom
Emléke, fénye űz feléd,
Keresem az elvesztett édent,
Remények, álmok édenét...
Amikor én rajongó vággyal
Követlek, várlak tégedet,
A multnak álma száll meg akkor:
A mult és az emlékezet...

ÁLMODOM...

Álmodom néha
Szilaj, merész, fájó,
De mégis édes álmokat.
Vihar tör rám
Rémes, talán a mindenséget
Fenyegető vad erővel
S én e viharral
Egyedül, mint egy megkövült szobor,
Szembeállok!...

Álmodom néha,
Hogy minden teremtett
Éltemre tör, haragos átkot
Ordít reám
S én mosolyogva,
Kimondhatatlan büszkeséggel
Várom a harcot,
Melyet egy világ,
Egy egész világ
Esküdt ellenem
S melyet úgy fogadok,
Mint egy aljas lelkű koronás fő
Az udvaroncok porba hulló,
Gyalázatos hizelgéseit!...

...S álmodom néha
A legmerészebb, legszebb álmot,
Dalaim egy világ fülébe zengnek
S hangoztatják a megváltásnak
Szent, égi szózatát
Egy megtévedt nagy világ előtt.
Hangjára hangos, bús zuhanással
Omlik a porba hazug bálványok
Százezere
S avult, buta korlátok,
Melyek elzárták a világot
Egy világtól,
Recsegve dőlnek össze.
S én, míg a pusztulás közt
Jós szemekkel látom,
Mint áll elő egy jobb,
Tisztább világnak
Zöld hajtása a romok közül,
Szivem megnyíl
S fenséges érzés hatja át dalom,
Melynek refrénje
Messze, messze száll
S mint a megváltásnak
Új evangéliuma
Áthatja a világot
E szózat:
Diadal! Diadal!...

...S álmaimból
Otromba zaj riaszt fel.
Köröttem régi minden s undorít.
A megváltásról, a diadalról
Lázas álomban álmodtam csupán...
Szivem teli ugyan,
De mi belőle felsír, felszakad,
Nem egy világot
Újjáteremtő diadal-ének,
Hanem a lebilincselt erő
Tehetetlen, bús zokogása...

AZUBA

Kigyúlt az égen esti csillag, Szállong az éjben rózsaillat. Valami édes, halk zene Távolról mintha zengene... Szerelmes, fájó, bús a nóta: »Sirászi kertben nincs már rózsa, Vérpezsditő, szerelmes éjen, Olajfa erdőn, hímes réten Merengve várok, mindhiába... Ölelni készen, csókra vágyva, Szomjas szívvel itt kell epednem... Nem jön; nem jön az én szerelmem, Hogy szép fejét ölembe hajtsa, Míg csókra vágy és szomjaz ajka, Hogy üdvünktől a bűvös éjjel Megreszkessen szerelmi kéjjel S az erdő fojtó illatárja, Míg lágy szellőkön messze szállna, Mint egy csapongó, égi mámor Susogna üdvről, boldogságról Leroskadva egy rózsakerten... De nem jön, nem...az én szerelmem. Ez a világ már nem a régi, Szerelmi tűztől lángban égni, Hallgatni bűvös éj szavára Csókért epedve, csókra vágyva Vonaglani kínos gyönyörbe', Szeretni mindig, mindörökre - Nem, nem lehet már... vége... vége! Szerelmünk ádáz ellensége, Hideg szivű, kegyetlen férfi Mért jöttél hozzánk üdvöt tépni? Szeretni csábit mézes ajkad, Szerelmi szóra mégsem hallgatsz. Mért csábitád el hű szerelmem, Mért kell hiába esdekelnem? Elepedek egy csókra várva Magános, csendes éjszakába'... Mit várok én a régi csókra? Sirászi kertben nincs már rózsa...« *                         Ott lenn, a tenger méla partján Fanatikus beszéd kél ajkán - Míg szavára buzgón vigyáznak - Az idegennek, a Messiásnak. Szól. Hangja a varázsos éjben Majd csengve száll, majd súgva, mélyen. Arcán ragyog a hitnek pírja, Minden szava a szívnek írja, Minden igéje hitet épít S úgy hallgatják lelkes beszédit Szép ifjai Palesztinának... S egy közülök a régi lángnak, Sok bűvös éjnek áldozatja, Szép homlokát végigsimítja. Leborul a Mester lábához, Poros saruját könnye mossa, Jövőbe hisz és multat átkoz... Egy dal sirámát szellő hozza, A partnál sír, zokog a nóta: »Sirász kertben nincs már rózsa«. *                         Elhal a dal utolsó jajja, Közelg a hajnal, száll az éj. Nem dalt hoz a szellő fuvalma, Melyből epedve sír a kéj, - Egy őrjöngő, szerelmes asszony Sír, átkozódik fúló hangon, Hogy szép teste belevonaglik... Vad átka lent, a partra hallik: »Átkozott légy, Galilei! Átkozottak, kik benned hisznek! Szived kihűlt, szeretni lángtalan    s irigyled a mások gyönyörét. Hideg ésszel, számitón, kajánul    tőrt vetsz szivére ifjainknak    s balga, hitvány, vad tanaiddal    elcsábitod Palesztinának legszebb ifjait. Legyen átkozott őrjöngő tanod! Nevedben ölje ember embertársát,    tagadja meg szivének vágyait,    sanyargassa testét, lelkét, szivét. Bilincse légyen mindenik tanod,    sötétben járjon ezredévekig! Legyen nyomorult!... Mint amilyenné engemet tevél    s velem annyi rajongó szivet. Legyen átkozott az a nemzedék,    melyet a te vallásod felnevelt,    hirdesse balgán szeretet szavát,    de szeretni ne tudjon soha! Vér, szenvedés jelölje lépteit,    annak, aki téged meg nem tagad    s csak akkor legyen boldog az ember,    mikor vallása ismét szíve lesz    s megátkozza a te emlékedet Galilei! Légy átkozott!...« ...A nap feltünt az égen, Beragyogott egy új, csodás világot, Sok század mult azóta s most sem tudjuk: Hogy fogott-e, vagy nem fogott az átok?!...

FÉLHOMÁLYBAN

I.                   Ott ültünk némán, édes félhomályban, Te elmerengve s égő vágyban én. Álmod hová szállt s kié volt a vágyam, Titok maradt az, szívünk rejtekén. Talán a mult viharzott át előtted S előttem halkan tűnt fel a jelen... ...Neked talán már bántó, kínos álom S nekem már kínos vágy a szerelem... Hidd el, mi csupán csaljuk a világot, Arcunkon is hazug az ifjuság, Én nem török le illatos virágot S neked sem kell már soha mirtuszág. Én az álmod szeretném visszahozni, Te tán szivembe vágyat oltanál - Küzdünk egymásért hasztalan, hiába: Köztünk a multnak tiltó romja áll!... II.                   A szivedből egy-egy sóhaj Átnyilallik a szivembe... Egyedüli kincs tetőled: - Amit adhatsz még nekem - A szivedből egy-egy sóhaj... A szívemből egy-egy sóhaj Átnyilallik a szivedbe... Oly kevés maradt a multból... Amit néked adhatok: A szivemből egy-egy sóhaj... III.                   Ne vádoljunk senkit a multért, A vád már úgyis hasztalan. Talán másképp lehetett volna, - Most már... mindennek vége van!... Úgy szeretnék zokogni, sírni A sírra ébredt vágy felett, - De ránézek fehér arcodra S elfojtom, némán, könnyemet. Várunk a csendes félhomályban Valami csodás balzsamot, Mely elfeledtet mindent, mindent S meggyógyit minden bánatot... Leolvasom sápadt arcodról A rád erőszakolt hitet És megdöbbenve sejtem, látom, Hogy nem hiszel már senkinek!... IV.                   Nekünk is volt még fiatalos lelkünk, Mi is tudtunk még hinni valaha. Ami hevünk volt, mind elfecséreltük S ami hajnal volt, az most éjszaka. Te ott a deszkán ki nem oltott vággyal Hamvadsz el lassan, némán, egyedül, Én meg, szakítva emberrel, világgal, Bolyongok árván, temetetlenül. Nekünk is volt még fiatalos lelkünk, Magasba vont és így - a porba vitt. Megnyugvás útját epedve se leltük, Szivünkből végképp elszállott a hit... ...Olyan a színpad, mint a lant világa, Kifosztja lelkünk s lelket mégsem ad - A boldogságért küzdtünk, mindhiába: Boldognak lenni nekünk nem szabad!... V.                   Nem jó kép itt az »őszi napsugár«, Mit mi érzünk, nem késő szerelem. A szerelem nem szánalomra vár S te szánalomból érzel csak velem. Én reszketek egyedül elkárhozni, Magammal vinném beteg lelkedet... De végzetünkkel mindhiába küzdünk: Nekünk  e g y ü t t  még halni sem lehet!...

SOK SIKERT ÉRJEN!...

A multkor, hallom, rólam beszélt, édes,
- Szép magától, hogy emlékszik reám -
S megkérdezé (igazán mily kedélyes!)
Ki »érdekel« most, melyik szép leány?
Sajnálom azt, hogy itt kell adni választ
És azt, hogy én még mindig verselek -
De levelet csak nem írok magához?
Személyesen meg nem beszélhetek.

Nos, köszönöm hát aranyos figyelmét,
Valahogy csendben én is megvagyok.
Húzom az élet sok prózai terhét
S nem félek már, hogy »búmban meghalok«.
Az öreg Plátót megtagadtam végképp,
Az ő tanában nincs más, csak üröm -
Egyszóval, édes: én kijózanodtam
S az új szerelmet szörnyen kerülöm...

De hogy figyelmét én is viszonozzam:
Hát maga hogy van?... Gondja nem lehet,
Van már új csillag (zavarba ne hozzam!),
Aki jó párti s nem ír verseket.
Jó, hogy a dráma ilyen vígra fordult
S egy kis házasság lesz a vég talán -
Én a szerepem most már befejeztem:
Sok sikert érjen, édes szép leány!...

FINITA...

Vége van. A függöny legördült,
Komisz darab volt, megbukott.
Hogy maga jobban játszott, mint én?...
...Magának jobb szerep jutott!
Én egy bolond poétát játsztam,
Ki lángra gyúl, remél, szeret -
Maga becsapja a poétát,
Kell ennél hálásabb szerep?!...

Kár, hogy kevés volt a közönség.
Nem kapott illő tapsokat,
Pedig ilyen derék játékért
Máskor kap rengeteg sokat.
Mert e szerep nem most először
Hozott magának nagy sikert:
Volt már olyan bolond poéta,
Aki magának hinni mert...

Én magam e csúfos bukásért
Vádolni nem fogom soha,
Ez volt az utolsó csalódás,
A szív utolsó mámora.
Egy percig újra fellángoltam,
Álom volt, balga, játszi fény;
Megtört egy kegyetlen játékon,
Leáldozott egy lány szivén...

Vége van. A függöny legördült,
Végső akkordot rezg a húr,
Elszállt a hitem, ifjuságom,
Utolszor voltam trubadur...
Eddig a vágy hevéért vágytam,
Most már a hitben sincs hitem,
Ártatlanság, szűzi fehérség
Bolond meséjét nem hiszem.

Vége van. A függöny legördült,
Komisz darab volt, megbukott,
Rám tán halálos volt a játék,
Magának érte taps jutott.
Így osztják a babért a földön,
Hol a szív sorsa siralom...
...Hány ily darab játszódott már le
Ezen a monstre-színpadon?!

HAZA...

Én Istenem, de szomorú utazás lesz.
Úgy reszketek, félek tőle,
Mintha nem is hazamennék,
Hanem messze idegenbe,
Egy szomorú temetőbe...

Abban a kis, fehér házban, tudom én jól,
Csak nagyobb lesz majd a bánat.
Hogyha tudnák, mivé lettem,
Gyöngéd szóval nem hívnának,
Előre elsiratnának.

Szegény anyám zokogott a búcsuzáskor.
Sáppadt arcát most is látom...
Nem maradtam. A világba
Kergetett sok büszke álmom...
S eltemettem ifjuságom...

Én Istenem, de szomorú utazás lesz.
Úgy reszketek, félek tőle...
Miért nékem hazamenni?...
Az én utam nem hazavisz -
Egy szomorú temetőbe...

ELVÁLUNK

I.             Elválunk most már. Te is elmégy, én is. Hogy összeforrott a mi sorsunk mégis. Engem egy halvány arc űz messze, messze S neked másutt is én jutok eszedbe... Elválunk most már, te is elmégy, én is, Felednél mindent s emlékezel mégis!... Eszedbe jut majd, eszedbe jut néha Egy szegény bolond, rajongó poéta, Ki meg sem csókolt, csókodra se vágyott, Csak bolond szívvel szeretett, imádott... Elválunk most már. Te is elmégy, én is, Felednél mindent s emlékezel mégis!... II.             Gondolkozom úgy néha, éjszakákon: Ami történt, egy kész modern regény. A hősnő már régen túl van az álmon, A hős pedig - tán nem is hős szegény. S miként az öreg Dumas rég megírta: Kaméliára pénz is kell elég, Szükség volt a Deus ex machinára S megjött a Mentor, gazdag és derék. Enyém aztán a regény többi része, A tragikum komikummal vegyes... De ez már csak egy balga szív regénye, Foglalkozni evvel nem érdemes. A mámorban akartam elfeledni Egy mámoros, bolondos, bús regét - Ugy-e, jó tárgy vón' egy modern regénynek? Perverzitás, mi lenne más egyéb?!... III.             De majd, ha egyszer - valami csodából - A régi lángot visszanyerhetem, Megéneklem e szomoru szerelmet, Akkor tán nem fáj, ha emlékezem... És szólni fog majd egy lányról a nóta, Kiről egy balga trubadur dalolt, Ki eltiport egy dallal telt világot S ki - mint a többi - gyenge, léha volt. IV.             Elválunk most már. Eladtad a lelked... Hisz' én mi voltam?... Álmodozó koldus, Szívvel fizettem csupán a szerelmed!... Te fényre vágytál. Meglelted a fényt is, De majd a fényben keresed a lelket - Felednél mindent, emlékezel mégis!...

A MŰHELYBEN

I.             Kifáradtam... Nincs erőm a küzdelemre. Ide vágytam S itt vagyok én eltemetve. Ide vonszolt Valami rossz, nehéz álom - Szegény anyám!... Könnyes arcát most is látom!... Kifáradtam... Nem ezt hittem, nem ezt vártam. Csalatkoztam - Úgy, mint minden ideálban... Lélek nélkül Vonszolom a nehéz jármot... A műhelyben Így hullnak szét mind az álmok. II.             Beteljesült. Nem hittem akkor És most megtörve elhiszem. Hiába küzdtem lelkesedve! Itt meg nem értett senki sem. Küzdöttem balga küzdelemmel, Szétosztva minden szent hevet; Ólombetűkbe tördeltem szét Rajongó, égő lelkemet. A nótám sem olyan, mint régen, Kesernyés, fáradt, színtelen, A műhely nem múzsák tanyája, Igazi dal itt nem terem. A régi dal egy-egy akkordja Úgy néha-néha visszacseng, Lelkem nem ad választ szavára, Szivemben kínos, néma csend... III.             Fáradt vagyok, pihenni vágyom, Mámoros, lázas éjszakákon Megöltem lelkem, testemet. És roskadozva, összetörve Tovább vonszol valami mégis: Pihenni nékem nem lehet!... Egy szikra tán maradt a lángból?... Valami mégis ide láncol, Mitől megválnom nem szabad: Édes méreg, mely testet rombol S melynek lassan ölő cseppjében Felolvad minden akarat!...

EGY KOPORSÓ FELETT

A nóta tán virágról szólott,
Mely elfonnyadva hullt a porba...
A rongy-falakra ráborultál,
Zokogtál, sírtál fuldokolva...
A nagy tudat akkor szállott meg,
Hogy, míg meg nem fojt, el ne hagyjon,
A halál akkor jegyzett volt el,
Szegény, rajongó gyermek-asszony!...

A rongy-falakra ráborultál...
Köztük vesztéd el ifjuságod,
A színpadon mosolygó arccal
Temetted a sok fényes álmot;
Kacagtál és daloltál mindig,
Nehogy a szíved megszakadjon -
Óh, be nyugodt, be boldog lettél,
Szegény, rajongó gyermek-asszony!...

JOBB NEM VAGYOK...

Jobb nem vagyok, mint annyi sok más,
Egy beteg kornak dalosa.
Vergődöm az ellentétek közt,
De irányt nem lelek soha.
Magas, dicső eszmék hevítnek,
De elkap a tömegnek árja:
Bennem van a kornak erénye
S bennem van minden léhasága...

De néha, lázas éjszakákon
Lehull előttem a lepel,
Eszembe jut, hány édes álmot,
Hány ideált temettem el;
Reám szakad lelket zaklatva
Egy eltévesztett élet vádja
S egy-egy megtisztult dalba ömlik
Lelkem felújult ifjusága...