MONDACSOK I.

 

FÉLMAGYARSÁG

Az én fiatal koromban
   (Vonj le negyven évet)
Magyar volt a honfi keble,[*]
   Csak a lába német.

Most a melle zsák-kabátban
   Úszik a köz árral:
Csak amúgy földszint protestál
   Hosszu csizmaszárral.

(1860)

[*] Atillában jártak, de nem pantalonnal. - A. J.

CILINDER

A kalapom cilinder,
Nem holmi csekélység:
Ha fölteszem: magasság,
Ha leveszem: mélység.

(1860)


AZ ÖRÖK ZSIDÓ

 

Pihenni már. - Nem, nem lehet:
Vész és vihar hajt engemet,
Alattam a föld nem szilárd,
Fejem fölött kétélü bárd...
   Tovább! tovább!

Az út, hová talpam nyomul,
Sűlyed, ropog, átvékonyul;
Ónsúllyal a kolosszi lég
Elzúzna, ha megállanék...
   Tovább! tovább!

Rettent a perc, a létező,
S teher minden következő;
Új léptem új kigyón tapod:
Gyülölöm a mát s holnapot...
   Tovább! tovább!

Éhes vagyok: ennem iszony;
Láng az ital, midőn iszom;
Álmam szilaj fölrettenés,
Kárpit megől szivembe kés...
   Tovább! tovább!

S melyet hazud a sivatag,
Mint délibáb: tó és patak;
Gyümölcs unszol, friss balzsamu:
Kivűl arany, belűl hamu...
   Tovább! tovább!

Rohannom kell - s a földi boly
Mellettem gyorsan visszafoly:
Ködfátyol-kép az emberek:
Én egy arcot sem ismerek...
   Tovább! tovább!

Oh, mily tömeg? s én egyedűl,
Útam habár közé vegyül:
Érzem, mint csónak a habot,
Hogy átmenet mind rám csapott.
   Tovább! tovább!

Az üstökös meg' visszatér,
Kiröppent nyíl oda is ér,
Az eldobott kő megpihen:
Én céltalan, én szüntelen
   Tovább! tovább!

Pusztán folyam mért nem vagyok,
Hogy inna fel aszú homok!
Mért nem futó, veszett vihar,
Mely ormokon egyszer kihal...
   Tovább! tovább!

Irígylem az ágról szakadt
Levélkét: hisz majd fennakad;
Irígylem az ördögszekért:
Árokba hull: céljához ért...
   Tovább! tovább!

Szegény zsidó... Szegény szivem:
Elébb-utóbb majd megpihen.
Az irgalom nagy és örök,
Megszán s átkom nem mennydörög:
   Tovább! tovább!

(1860)


RENDÜLETLENÜL

 

Hallottad a szót: "rendületlenül -"
Midőn fölzengi myriád ajak
S a millió szív egy dalon hevül,
Egy lángviharban összecsapzanak?...
Oh, értsd is a szót és könnyelmü szájon
Merő szokássá szent imád ne váljon!

Sokban hívságos elme kérkedik,
Irányt még jóra, szépre is az ád;
Nem mondom: a hont ők nem szeretik;
De jobban a tapsot, mint a hazát...
Oh, értsd meg a szót és hiú dagályon
Olcsó malaszttá szent imád ne váljon!

Fényt űz csinált érzelmivel nem egy,
Kinek világát csak divat teszi:
Őnála köntös, eb, ló egyremegy,
S a hon szerelmén a hölgyét veszi...
Oh, értsd meg a szót s függve női bájon,
Külcsillogássá szent imád ne váljon!

Van - fájdalom! - kinek cégér hona.
Hah! tőzsér, alkusz és galambkufár:
Ki innen! e hely az Úr temploma:
Rátok az ostor pattogása vár!...
Oh, értsd meg a szót: kincs, arany kináljon:
Nyerészkedéssé szent imád ne váljon!

Szeretni e hont gyakran oly nehéz: -
Ha bűnbélyeg sötétül homlokán,
Gyarló erényünk öntagadni kész,
Mint Péter a rettentő éjtszakán.
Oh, értsd meg a szót: fényben, vagy homályon -
De kishitűvé szent imád ne váljon!

Szeretni a hont - ah! még nehezebb,
Midőn az ár nő, ostromol, ragad...
És - kebleden be-vérző honfiseb -
Bújsz a tömegben, átkos egymagad.
Oh, értsd meg a szót s győzve a ragályon
Káromkodássá szent imád ne váljon!

Hallottad a szót: "rendületlenül"?
Ábránd, hiúság, múló kegy, javak, -
Lenn a sikamló tér, nyomás felül,
Vész és gyalázat el ne rántsanak.
Oh, értsd meg a szót: árban és apályon
- Szirt a habok közt - hűséged megálljon!

(1860)


KIES ŐSZ

 

Okt. 20.

Még nem hallom a pacsirtát,
Mely tavaszról zengve hírt ád
S égbe fúrja énekét;
A nap, a föld édes-ketten
Nem mulatnak önfeledten,
Váltva csókjok melegét.

Ősz ez! ősz ez!... mindhiába
Tűz virágot gyér hajába,
Színli csalfán a tavaszt;
A mezőt bárhogy ruházza:
Szebb időnek rémes váza -
Közte sárgul a haraszt.

Zöld az erdők lombja bátor,
Fénylik este a mennysátor:
Van hiány már fönn és lenn;
Csillag és lomb egyre ritka:
Őszi hullás fájó titka:
Rezgi által csöndesen.

Hasztalan, hogy új virágba
Borul ismét a fa ága,
S új szerelmet ünnepel:
Kit vidítson meddő éke?
Egy fuvallás... azzal vége:
Váltja szemfödő lepel.

Óh, ne bizzunk e varázsra:
Kész anyag gyűl hervadásra,
Az enyészet gazdagul,
Fű-fa zöldje azér' hajt csak
Hogy, mit sírva megsóhajtsak,
Több legyen majd, ha lehull.

* * *

Mit remegsz? él, bár lekötve
Szunnyad olykor téli nedve,
Természetben nincs halál;
Nyúgalom csak mély alélta,
- Mindig új az ősi példa -
Ami rég volt, most is áll.

És ha jő sugár, mely csábit
S el-elrugja csalvirágit:
Termő-elve ép marad;
Legjavából nem fecsérel, -
S mely gyümölcsöt ápol, érlel.
Ád az Isten új nyarat!

(1860)

 


1861

 

Megüdvözöllek régi búm dalával,
Remények éve! áldom jöttödet.
Oh tégy irgalmat e szegény hazával!
Ha bünhödénk, elég a bünhödet,
S elég viselni - ha mint Jób - keresztünk,
Szirt is leroskad, nemhogy férfi váll.
Ne csalj, ne csalj, midőn remélni kezdtünk,
Még egy csalódás: annyi mint - halál!


A HÁROM-PIPA UTCA

 

Kisfaludy egy pipáról
      Monda elmés pipadalt:
Illő, hogy e "három pipa"
      Nyujtson érte diadalt.
Éljen hát az ő utcája!
S a magyarnak "nagy pipája"
      (Mint a régi példa jár),
      Legyen egyszer tömve már!

(1861 febr.)


MAGÁNYBAN

 

Az óra lüktet lassu percegéssel,
Kimérve a megmérhetlen időt;
Ébren a honfigond virasztva mécsel,
Homlokra összébb gyűjti a redőt.
Vajúdni meddig tart még e világnak?
Sors! óraműved oly irtóztató:
Hallom kerekid, amint egybevágnak:
De nincs azokhoz számlap, mutató.

Jön, jön... egy istenkéz sem tartja vissza...
Mint mélybe indult sziklagörgeteg:
Élet? halál? átok, vagy áldás lesz? - Ah,
Ki mondja meg! ki élő mondja meg!
Vár tétován a nép, remegve bölcse,
Vakon előtte kétség és homály.
Idő! szakadna bár méhed gyümölcse...
Ne még, ne még - az istenért! - megállj.

Oh mert tovább e kétség tűrhetetlen,
A kockarázás kínját érzenünk;
De nyújtanók a percet, míg vetetlen
A szörnyü csont, ha rajta mindenünk.
Egy lépés a gomolygó végtelenbe,
Holott örvényzik a lét, a halál:
És mi fogódzunk a hitvány jelenbe:
Tarts még egy kissé, gyönge szalmaszál!

Még egy kevéssé... De mely kishitűség!
El, el! ne lássam e dúlt arcokat!
Ész, egybeforrt vágy, tiszta honfihűség,
Bátorságot nekünk mindez nem ad?
Megvert reménnyel induljunk csatába?
Hitben feladjuk már a diadalt?...
Nem, nem! Szivünk egy vértanú imába'
Megedzve, kezdjük a győzelmi dalt!

Az nem lehet, hogy milliók fohásza
Örökké visszamálljon rólad, ég!
És annyi vér - a szabadság kovásza -
Posvány maradjon, hol elönteték.
Támadni kell, mindig nagyobb körökben,
Életnek ott, hol a mártir-tetem
Magát kiforrja csendes földi rögben:
Légy hű, s bízzál jövődbe, nemzetem.

Nem mindig ember, aki sorsot intéz;
Gyakran a bölcs is eszköz, puszta báb;
S midőn lefáradt az erőtelen kéz,
A végzet tengelye harsog tovább;
Csüggedve olykor hagyja lomha gépűl
Magát sodorni az ember fia:
De majd, ha eszmél s öntudatra épűl,
Feltűnik egy magasb hármónia.

És vissza nem foly az időnek árja,
Előre duzzad, feltarthatlanúl;
Csak szélein marad veszteg hinárja,
S partján a holt-viz hátra kanyarúl.
Bízvást!... mi benn vagyunk a fősodorban:
Veszhet közőlünk még talán nem egy:
De szállva, ím, elsők között a sorban,
Vásznunk dagad, hajónk előre megy!

(1861 ápr.)


PALÓCZY HALÁLAKOR

 

1861 ápr. 27

Menj, fáradt veterán!... Egy nemzet látta halálod,
Kézben fegyverrel, harcon elesni dicső!


VOJTINA ARS POÉTIKÁJA

 

   Tele vagyok, dallal vagyok tele,
Nem, mint virággal a rét kebele,
Nem mint sugárral, csillaggal az ég:
De tartalmával a "poshadt fazék,"[*]
Vagy mint csatorna, földalatti árok,
Amelybe nem csupán harmat szivárog. -
Tele vagyok. Nincs tűrni mód tovább:
Feszít a kóranyag, a zagyva táp.

   Olvastam egypár száz kötetre ment
Regény-, beszély-, poéma-speciment:
Kit meg ne rontson aztán ennyi zöld! s
Ne rágjon ennyi éretlen gyümölcs! -
Melyből világok lettek, a kaosz -
Bennem hasonló zűr támadt ahoz,
Hemzsegve tarkán "mint a beteg álma":
Lássuk, ha e zűrből valami válna.

   Költő leánnyal, borral nagyralát:
Tőlem ne várja senki már dalát.
Bort... legfölebb ha néha megiszom:
S a szerelem... rég volt az! rég bizon.
Én is szerettem: (oh, ez édes emlék
Szivemre most is oly enyhítve ömlék!)
De halkan, zaj ne'kül... mint a virág
Egymásra hajlik és hangot nem ád
Midőn felpattan illatos pora
S elönti a kéj boldog mámora.
Egy mukkomat se hallád, vaksi hold!...
(Látta-e, nem tudom, vagy ott se volt);
Nem kiabáltam a természetet,
Csak érzém, mit szivembe ültetett;
S midőn szerelmet a leánynak esdék:
Nem oly szagú volt mint a nyomdafesték.

   De a hazáról... Úgy van, a haza!
Zengjen felőle hát a dal, nosza!...
Késő ez is: mi haszna lelkesűl
Az ember, ha középen belesűl!
De meg, mit érne gyöngéd szó nekik,
Midőn a hont ordítva szeretik? -
Midőn legszebb virág a mályva-rúzsa:
Köténybe rejti kis bokrát a múzsa.

   Volt a hazának egy-két énekem.
Bágyadt, igaz, s "örömtől idegen":
De honfi keble érzé a panaszt,
A csendben, éjben jól kivette azt;
S a fájdalomban, mely elfojtva sírt,
Ön-fájdalmát lelé, s hozzá az írt.
Sebet tör a dal, de balzsamteli
Ujjával ismét megengeszteli.

   Most helyzetünk valóban istenáldás:
Ének se kell, csupán hangos kiáltás.
Ki a hazáról mond nagyot, sokat:
Csak rajta! nem hiába kurjogat.
De bár a hont szeretjük egyaránt:
Van a modorban néha, ami bánt;
Mert jóllehet az érzés egyre megy:
A költő, s a... cipész-inas, nem egy.

   Én már ezentul ilyetén gyalog
Versen... csak így pálcán lovagolok;
Zúg, sistereg, szédűl szegény fejem:
Nincs odafent, szárnyas lovon, helyem.
S azóta, hogy nem mondtam éneket,
"Mély hallgatásban torkom elrekedt";
S mint hangjavesztett opera-dalár,
Lettem éneklőből... énektanár.

   Mendacem oportet esse memorem:
Költőnek ezt ajánlani merem.
Nem épen tisztes, de derék szabály,
Versembe jól fér, s a mellett - talál.
Azaz - magyarra téve a szavak:
"Költő hazudj, de rajt' ne fogjanak";
Mert van egy példa, hogy: a sánta eb...
A sánta költő még keservesebb.

   Hazudni rút. Ez ellen a morál,
A társas illem egykint perorál;
De költőnek, bár lénye isteni,
Nemcsak szabad: - szükség fillenteni.
Avagy felettünk nem hazud az ég,
Bolttá simulva, melynek színe kék?
A támadó nap burka nem hazud?
S fejünk felett, min jár, nem ál az út?
A csillagok hullása nem csaló?
Távol hegy, erdő kék színe való?
Szivárvány hídja nem csak tettetés?
A látkör széle nem csúf rászedés?
A délibáb, midőn vizet csinál,
Melyben torony, fa kettészelve áll,
Lebegve orma, tótágast az alja:
Hát nem szemed, szomjad ingerli, csalja?...
Minden hazugság, földön ami szép:
Csontváz, ijesztő a valódi kép;
Azt vérrel, hússal ékesíteni
Jer, jer költő!... hazudva isteni!

   Győzz meg, hogy ami látszik, az való;
Akkor neved költő lesz, nem csaló, -
Amint nem az volt rég az átheni,
Malacvisítást tudva színleni;
Ellenben a pór, aki szűr alatt
Ríkatta disznát, és kuhin maradt,
Bár a visítót gúnyosan emelte,
A hallgatók füttyét megérdemelte.
Mert a közönség érzé, hogy amaz
Úgy rí, miként legtöbbször a malac,
Míg a valódi - csont és vér noha -
Tán úgy sikoltott, mint másszor soha.

   Itt a különbség: hogy e látszatot
Igaz nélkül meg nem csinálhatod.
Csakhogy nem ami rész szerint igaz, -
Olyan kell, mi egészben s mindig az.
Talán nem való, hogy ez s ez úgy esett,
Tán ráfogás a felhozott eset:
Mátyás király nem mondta s tette azt;
Szegény Tiborc nem volt élő paraszt;
Bánk a nejével, megvénült falun,
Sosem dühönge többé a szarun,
Evett, ivott, míg végre elalún:
De mit nekem valód, ha ez esetben
Bánk törpe lesz, Mátyás következetlen?
Ha semmi évszám, krónikás adat
Engem le nem győz, hogy nem tett vadat?
Nekem egész ember kell és király,
Vagy férj, nejéért aki bosszut áll,
S ember-, király-, meg férjben az egyén:
Csip-csup igazzal nem törődöm én.

   De bár egész, s örök - úgy puszta-nyersen
Feladva, nem segít valód a versen.
Itt kell már a szabály: "költő, hazudj!"
Nem olyan ám mind, hogy belőle tudj:
Mert van sok eszme, igaz fogalom,
Mitől előre borsózik dalom.
Az egyszeregy, bár meg nem dönthető,
Képzelmi szósszal bé nem önthető;
Sem oly igazság, min függ a peres;
Sem a rideg tan, elvont, rendszeres;
Vond bár kivűl reá költői mázad:
A pőre tartalom fejedre lázad;
Vagy, mint midőn az óriás boa
Nagy martalékkal hömpölyög tova,
Gímet rabolván, vagy bölénytinót,
Féltesttel amely még száján kilóg,
Hétszámra hordja az ágbogas fejet,
Vélné az ember, egy erdőt evett,
Hétszámra látni, hogy szerv- és idomra
Különböző táppal vesződik gyomra:
Úgy jár az istenadta költemény
A nyers igazzal, mely dacos, kemény;
Csakhogy sokára sem emészti meg:
Marad nehéz, feloldatlan tömeg.

   Akarsz repülni? hát csak rajta! höss!...
Hanem szárnyadra ólomsúlyt ne köss.
Bár fontos a földszint némely való:
Ott fenn, a hígban, nem neked való;
Kivéve hogyha tán bölcsen rakod
Mint léghajóba, megmért súlyagod:
Már táncol a gömb, mint betyár lova,
Kit nem bocsát a csárda oszlopa,
Már fel s alá kapkodja üstökét
Hogy elszakítsa tartó köldökét,
Recseg az oszlop, enged a kötél,
A tenger néző szívszorongva fél
Hogy felnyilallik a könnyű golyó,
S egy perc alatt eltűn a léghajó,
El, végtelen világokon keresztül,
A semmibe, örökre, mindenestül!...
De te nyugodtan ülsz még a kosárba',
Előtted óra, és a percre várva
Midőn kiálthatsz: "a kötélre! vágd!"
S többé a földdel semmi cimborád.
Ám érzi súlyát a szélházi gömb,
Megemelinti és azt mondja: öhm!
Lassan, nehézkesen úgy szárnyra kel,
Mint bérci sas ha nagy zsákmányt cipel.
És ím! előtted ég és föld kitárul,
Nézhetsz föl és le a közös határrul:
De, hogy ne szálljon vakmerőn veled,
A léghajót csinján mérsékeled,
S midőn egekbe igy zarándokol:
Azt sem felejted: "hátha lebukol!"

   Ily célra megjár a bölcselmi eszme,
Különben annyi, mintha kárbaveszne.
S amit tapasztalsz, a konkrét igaz,
Neked valóság, egyszersmind nem az.
Vásár az élet: a földnek lakossa
Lót-fut, könyökli egymást, és tapossa,
Ad-vesz, civódik, káromol, kacag;
Por, sár megöl, megfojt a hagyma-szag;
S ha kételkednél, hogy mindez való,
Lépen bök egy rúd, feltaszít a ló: -
Mit gondolsz? ha énekedbe öntenéd
Úgy, mint van, e sok mozgó pecsenyét;
Ha e vásárból egy karéjt levágva
Beléillesztnéd a dalvilágba:
Mit gondolsz, nyerne a költő vele
Hogy ily igazzal zsúfolá tele?
Hogy macskástúl-ebestül átvevé
Azt, aminek árnyéka az övé?...
Állok Dunánk szélén, a pesti parton:
Előttem a kép, színdús üde karton:
Felleg s hegy által a menny kékje csorba.
A nap most száll le a város-majorba;
Büszkén a Gellért hordja bársonyát,
S fején, mint gondot, az új koronát;
Lenn a Tabánban egy toronytető
Gombjának fénye majdnem égető;[**]
Míg fönt a Mátyás ódon temploma
Szürkén sötétlik, múlt idők roma;
És hosszu rendje apró sűrü háznak
Fehérlik sorba', mint gyepen a vásznak;
Alant a zölden tiszta nagy folyam,
Mint egy smaragd tó bércek közt, olyan,
Meg nem legyinti szellő' s fecske szárnya,
Csak mélyén lüktet forradalmas árja;
Felszíne tűkör, és abban, mikép
Tündéri álom, az előbbi kép
Tisztára mosdva, felfordítva ring,
Mint lenge kárpit, a merő fal ing...
Ábrándos lelkem a hullámba mélyed, -
Vágyban elúszva búvárlom a mélyet:
Itt, itt a nimfák! itt a cháriszok!...
Az utcán por, bűz, német szó, piszok.

   Nem a való hát: annak égi mássa
Lesz, amitől függ az ének varázsa:
E hűtlen hívség, mely szebbít, nagyít -
Sulykot, bizony, nem egyszer elhajít:
Ez alkonysúgár, mely az árnyakat,
E köd, mely nőteti a tárgyakat;
E fénytörődés átlátszó habon,
E zöld, esős lég egy május-napon;
Ez önmagánál szebb, dicsőbb természet:
Egyszóval... a költészet.

   Azonban azt se véld, hogy a való
Kirúgva jobb egészen láb alól,
Hogy némi kósza föllengésben áll
A híres eszmény, vulgo: ídeál;
Hogy csak néhány szó, egy kis lexikon
Kell: és tiéd a Parnassz, Helikon:
"Csermely, virág, lomb, szellő, hattyudal,
Ábránd, minőt a sejtelem sugall,
Kék távol, esti csillag, félhomály"
(Tanuld meg: félig semmit se csinálj!)
A "Hóra, Flóra, Grácia, Pszüché"
S a többi, - hogy keverd mind együvé
S detur, signetur: "ideál" Hahó!
Csinján, barátom: több is kell ahó!

   Idea: eszme. Nem szó, nem modor.
Azt hát fejezzen ki vers, kép, szobor:
S eszményi lesz Béranger, mint Horác,
Vagy a görög, melyet ő magyaráz;
Nem is kell a bajuszos Berzsenyi
Vállára ó palástot metszeni:
Jobb, hogy találva ő van és kora,
Mint régi Hellász... fűzött bocskora!
Jelennek írunk... és tán a jővőnek,
(Legtöbbje pénzért a betűszedőnek,
De az sosem hallgatja Vojtinát,
Gyártván divathoz a vásárfiát;)
Jelennek ír, ki a jelenben él,
- Mondom - közöttünk hisz, szeret, remél,
Küzd, vágy, remeg, örvend, szomorkodik:
Mért élne visszább, vagy húsz századig?
Kinek szokott ruhája lenge burnus,
Csak nyűg, teher lábán az ó kothurnus;
S kiről tudom jól: ki apja-fia,
Röstellem azt, ha élve múmia.

(1861)

[*] Olla potrida. - A. J.

[**] Ez 1849-ben volt így. - A. J.


LEVÉL JÓKAIHOZ

 

Vége az országgyűlésnek,
   Már nem kell több dikció:
Tudjuk már, hogy amért küzdénk
   Nem egyéb, csak fikció.
Egész ország csendes, nyúgodt,
Csupa boldogságban elring:
S hogy ne ébredjen, ne ríjon,
Legyezi Ritter von Sch...

Nosza tehát, édes Mórom,
   Vesd le a nagy gondokat:
Múzeumba nem kell járni,
   Neugebaud' se hívogat.
Tarts egy kurta monológot,
Ilyenformát, édes Mórom:
"Füllentettem egyszer-másszor,
Hogyha megfogom az orrom;

Igértem beszélyt, novellát,
   Hindut, perzsát, arabot;
Tűztem is határidőket,
   Sohanapja holnapot:
Eltelt már azóta "kis-kedd"
El a "borjunyúzó pintek",
Hogy adott igéretimre
Még oda sem hederintek.

Diszn... azaz hogy nem szép tőlem
   Cserbe' pácba' hagyni mást;
Annál szebb lesz a novella,
   Jó barátom, majd meglásd:
Ma fogom a penna végit
S firkantok a "Figyelőnek"
Olyat, hogy soh'se kivánjon
Szebbet, jobbat... szemfedőnek!"

(1861 aug.)


GRAMMATIKA VERSBEN

 

El van már temetve ama korcs bennünket,
Nem ficamítja ki többé az eszünket,
Hacsak fel nem támad hetedszer is, mint a
Regényhőst életre hozza egy csöpp tinta.
Nosza, még a többit, ami nem fér főben,
Temessük el ím e kolerás időben;
Mert a nyelvnek is van pestises járványa,
Ha nem volna, csinál doktora, bábája.

Mi a nyelvet rontja, az a legfőbb veszély:
Hogy még a paraszt is mind magyarul beszél.
Grammatikát nem tud, hiába csináljuk,
Mégis egyre darál, egyre fecseg szájuk.
Ugy beszél mint apja, nem halad a korral,
Nemes oltvány helyett él ösi vackorral;
Azt se tudja: ki, mi; azt is összevéti;
Három szál fonal az íge pászmán néki.
Ikes vagy nem ikes, azzal nem törődik,
Gyermeke ha csínt tesz, mondja megverődik;
Szóval annyi bűne, amennyi mondása:
Ez a paraszt beszéd nagy isten-csapása.

Törvény kell a nyelvnek, mert különben elvész
Törvényét ki szabja, mint az a sok nyelvész,
Az a három, négyszáz tudós képviselő,
Kik egy-egy indítványt sürűn hoznak elő,
Sőt nem is indítványt, mert törvénnyé kenik:
Önnön bogarába szerelmes mindenik:
Ez az ás és-t leli olyan iszonyatnak,
Hogy talán a szószt is nevezi mártatnak;
Amaz ly betűtől sáppadoz és ünget,
Hogy ettől a hideg ki nem lél bennünket;
Más az oly és olyan különbségin épűl
S megöli a bűnöst könyörűlet nélkül;
Harmadik máglyára itélne valakit,
Ha nem ír és nem mond a ki helyen akit;
Van, ki dühös egy-egy régi jámbor szóra;
Mit vétett? ki tudná! nem tetszik az orra;
Van ki írt száz könyvet, s kérkedik hogy soha
Egybe sem tevé ez ártatlan szót: noha!
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

(1861 körül)


A KÉT MADÁR

 

Terv

   Kalitja börtönében két madár: egyik ifjú, másik vén. A zsarnok, ki
őket fogva tartja, szánalomból egy nap zöld ággal fonta be kalitjokat.
Az ifjú madár hangosan üdvözli a tavaszt és hallgatásáért a vént
megfeddi. A vén tapasztalásból felel. Nem tavasz ez, fiam; zsarnokunk
csak a börtönt akarja velünk megszerettetni, hogy feledjük az erdőt.
Valami lenne-e ebből?

(1860-62 körül)


CORONINI

 

Büszke magyar náció!
Nem lesz koronáció.
Későn van már sírni-ríni:
Itt van Budán - Coronini.

(1861 körül)


CYNISMUS

 

Alkalmi szesszenés

"Cynismus," tisztelt Allgemeine?
   Ez egyszer mégis sokra ment:
Ön dokter, és így fogja tudni,
   Hogy a cyon kutyát jelent.
S e név illetné a magyart meg,
   Csupán hogy ő magyar marad?
Fogadja, dokter, jó tanácsom:
   Ne bántsuk a kutyát: harap!

Hajdan bikákkal vítta harcát,
   Tüzes szelindek volt ez eb;
Erőre nem sok volt hasonló,
   Termetre egy se nála szebb:
Most, hogy pihen, a gyáva nyúl is
   Bosszantsa, mint vén agarat?...
Fogadja, dokter, jó tanácsom:
   Ne bántsuk a kutyát: harap!
- - - - - - - - - - - - - - - - -

(1861)


SZÉCHENYI TISZAI OSZLOPÁRA

 

Azon hírre, hogy ott érc szobra fog állíttatni

I

Széchenyi áll itten. Meghalt. Nem hal meg az érdem:
   Messze jövendőnek szűli örökbe fiát.
Széchenyi áll itten; végignéz mérnöki szemmel
   S műve derék folytán helybehagyólag örül.

II

Mely riadalma soká vala édentáji mezőnek,
   Dúlva, mit a kegyes ég s emberi szorgalom ad,
Széchenyi a sárkányt letöré félisteni karral:
   Most kígyózva simúl oszlopa lábaihoz.

III

Dúlt az elem. Robogó özönét rettegve kis ember,
   Hasztalanúl az eget jajja repeszti vala.
Széchenyi szól: s a tétlen erő munkára gyülekszik;
   Széchenyi kezd: s ím őt hirdeti máris a vég.

(1862 máj.)

 


AZ ÉLCLAPOK RAJZOLÓIHOZ

 

Miért, hogy minden frakk-farkot
   Most ti a láb közé tesztek?
Azt jelenti: hunyászkodnak?
   Vagy talán azt, hogy: megvesztek?

(1862)


POÉTA ÉS POLITIKUS

 

A liget akáci lenézték a fenyvet,
Hogy megettök nyáron oly bús színben senyved;
"Mikor ti virultok, bágyad az én színem"
- Mond ez - "de ha tél van, én zöldellek, ti nem!

(1862 Szliács)


JÓKAIHOZ

 

Én kedves cimborám, jó Jókai Mór úr!
Ha te csak halogatsz, úgy járok én pórul,
Itt vagyon október, hűvösebb a cella,
Még sincs a kezemben az igért novella.
Tudod pedig, tudod, a cigány adomát,
Mégse szánod a te kollegádat s komád'.
Énrám szól keserves tanulsága, ládd-é:
Mikor haldokolva vacogott a dádé,
Intvén a napnak, mely boronga télileg:
"Bújkálj! bújkálj! sütnél még, ha lenne kinek!"
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Te is írnál pajtás: de majd nem lesz kinek.

(1862 okt.)


ŐSZ FELÉ

 

Oh, mint szeretném újra élni
   Az ifjuság arany korát,
Még egyszer újra átremélni
   Hosszú reményeim sorát, -
Hévvel haladni a tetőnek,
   Borítaná bár köd, homály -
Míg fénybe' most, a lejövőnek
   Ragyogva, de mögötte áll!

(1862 körül)


SZÉP ŐSZ

 

Ki, ki bátran a szabadba!
   Oly szoros e fal között!
Tavaszunk egy fúvalatra
   Íme, íme visszajött!

Mily vidám a csermely tánca,
   Lejtve a zöld sík felé,
Mintha többé téli lánca
   Soha nem rettentené. -

A kökörcsin újra bátor,
   A letiprott fű dagad;
És fölöttünk a mennysátor
   Gyolcs felhőket szárogat.

Ifju hévvel az öreg nap -
   Új szerel.............

(1862 körül)


KITÖR AZ!

 

Hogy bemutatja magát! első szava négy-ötezer hold;
   Holdas vagy no, tudom: homlokodon viseled.

(1862 körül)


TINÓDI REDIVIVUS

 

Üstökös

Patvarba, kollégám, jó deák Tinódi!
   Álom-é ez a hír, vagy penég valódi?
   Ujságiró lettél, rád ragadt a módi?
   Sok szerencsét kivánok a munkához, földi!

Együtt hegedűlénk, jut eszedbe, hajdan?
   (Akkor is szűke volt pénznek a tarsolyban)
   Te jó Kolosvárott egy kovácsműhelyben,
   Én egy sombokorban, Szilágyságon, Kusalyban.

Toldi Miklóst akkor szörzöttem énekben,
   Te is válogattál híres vitézekben:
   Dobót, Szondi Györgyöt foglalád versekben:
   Most egy fiát se látsz Pesten az ilyesekben.

Röttentő hadakban ki forogtál akkort:
   Dúdolsz mai napság omnibuszt, fiakkert;
   Nem hőst - kákompillit:[*] nem almát, de vackort
   Barátom Sebestyén, nem szeretem ezt a sort.

Utcáról-utcára baktatsz mint egy kódis,
   Rongyos vagy, kilátszik a lábravalód is,
............................................

(A hatvanas évekből)

[*] Régi szó - léha, semmittevő. - A. J.


TESTVÉRI ÜNNEP

 

Allegoria

Volt egy anyának (így szól a rege)
Két szép leánya, édes gyermeke.
Az egyik felnőtt szűzek dísze már,
Dús szőke hajjal, mint a napsugár,
Szemében, a menny távol kéke, mélye
Alatt, rejtelmes, égő szenvedélye;
Arc és idom, szendén borult kebel
- Szobrász minőt márványra nem lehell; -
Míg zárt tökélyben ott áll az egész,
Mintegy magából ellebbenni kész.
Kis húga pajzán, dőre, csacska gyermek;
Ki játszva ingerel, bosszantva nyer meg:
Omló hajának éjszin fürtiben
Nagy szenvedelmek láza még pihen:
De már tüzével, öntudatlanul,
A szem sötétje játékot tanul;
Nem ég, de már gyujt; a vér-elfutottan
Piros arc és ajak majd csókra csattan;
Nem vágyni - bírni késztő az alak:
"Várj, lepke, várj rá! hisz' elfogjalak!..."
Könnyelmü, csalfa, játszi, tetszi, testi,
Az élet-inger duzzadt színe festi.
Két vérrokon, de oly más-más elem:
A Színmüvészet, s nénje: Költelem,
Kézen soká az ifjabbik leányt
Vezette nénje gondos őr gyanánt.
Elvitte Hellas omladékihoz,
Hol oly örömmel, annyit álmodoz;
Mutatta néki az apák erényét,
Szeplőtelen dicsőség tiszta fényét;
A hőst, ki vív honáért, s aki hal:
Zrínyit, Keményt, a két Hunyadival.
És járt vele magános útakat,
Hol bérci csermely könnyez és szakad;
Tanítá, mit zeng a szellők sohajja,
Miért pirul az ég rózsás karajja;
Madár a lombon mennyi bút nyögell,
Mitől hasad meg fönt a bérckebel;
A holdas éj miért oly sápatag,
Szélcsöndben is mi rezzent ágakat; -
Tanítá néki: a bűn mily galád; -
A hon szerelme szózatos dalát; -
S mind, amiért ő lelkesül maga,
Utánarebegte öccse ajaka.

De nőtt a gyermek, s a hiú dalon
Elfogta benső titkos únalom.
"Mit nékem - így pöröl - bérced, köved!
Miattam a nap szállhat s feljöhet...
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

(1862 körül)


SIR-VERS

 

ITT NYUGSZIK

ARANY JÁNOS

SZERKESZTŐ
SZÜLETETT 1817 MÁRCIUS 2-ÁN
MEGHALT...

Nincs végezve itt még a cikk,
Folytatása következik:
Én-Uram, légy én szerkesztőm,
Új folyamban újrakezdőm.

(1862)


ÁLOM ÉS VÁGY

 

Álmaidon ne törődj', mert amit az emberi elme
Vágyva remél ímett, azt látja, ha álmodoz, éppen.

(1863)


EMLÉKÜL

 

Ismerni akarónak

Ha levetve gyarló testet,
Úgy, mint ideállá fested,
Lengne hozzád tiszta szárnyán
Ez a szellem: elbocsátnám.

Igy, ne óhajtsd látni szembe:
Ember ő is, törpe, gyenge;
S tán becsét is, ha csalódnál,
Alább tennéd... a valónál.

(1864 szept. 24)