Oly szomorú, hogy oly nehéz megélni

 

Oly szomorú, hogy oly nehéz megélni
és hogy a szépből csak az álma jut,
és hogy a pénzből jó ha mára fut,
s minden erőmet értte kell cserélni.

Oly szomorú, hogy akit szeretek,
talpig nem öltöztethetem brokátba,
nem híhatom lakni aranyszobákba,
és hogy fillérért únva csüggedek.

Oly szomorú, hogy múzsám így kiáll
árulni hulló kecseit miattam:
oly szomorú, hogy perceim eladtam
s időm bora idegen kádba száll.

Oly szomorú, hogy nem fektethetem
gyászos fejem egy csöndes ölbe tétlen
hosszú napok során, e gyönge télben,
tünődni a halálon, s életen.

A nargiléht és ottománt kesergem,
ládámban és szivemben nincs arany,
lelkem körül a munka mocska van:
Nemes tétlenség, nemesíts meg engem!


E komor június havon

 

E komor június havon
mely mord akár a november,
emléked mely tájakra von,
te mord novemberi ember?
Emlékszel, egykor, mint folyott
pünkösd két napja vidáman,
s az örömökre, miket ott
alig vettél vala számon.

Keresd most őket együvé,
mint gyöngyszemeket, ha szerte
elhulltak, mert gyerek füzé,
ki újra szerteseperte.
A Sors a játékos gyerek,
ki gyöngyszemeid zsinorját
elvágta: s most pereg, pereg...
Ki lelheti régi sorját?

Szeretted mindig a jövőt:
de most imádod a multat.
Miből van, látod a jövőt:
csupa multból, megtanultad!
Nézz hát a multba, és a jót
a multból éld a jövőbe:
hányd-vesd a lelked, mint hajót
hányja takács a szövőbe.

Kergesse multba és megint
kergesse jövőbe lelked
emléked motollája, mint
hajót a takácsé kerget:
így lesz oly szőnyeg életed,
melyben a szálak, a színek
összefonódnak élveteg,
úgy mint versedben a rímek.


Az életemet elhibáztam

 

Az életemet elhibáztam,
rossz szögletet mértem falán,
törölhetetlen drága vásznam
terhes szinekkel mázolám:
emlékből raktam össze rőzsét,
multból máglyát jövőm alá,
s tegnap tüzére holnap hősét,
magamat dobtam égni rá.

Ah, mennyi szépre, mennyi jóra
lett volna bennem késve mersz!
De hasztalan töpreng az óra,
ha ihletet nem ád a perc.
Az órák és évek kövéből
nehéz kriptát emeltem én:
az évek falának tövéből
nem költ föl többet több remény.

Kriptámban hát nosza kinyújtom
rossz, multak-törte testemet
és máglyámat vigan kigyújtom,
melyről fölkelni nem lehet:
Lelkem! ha éltünk lángba lebben,
legalább szép legyen a láng:
minden bibornál fényesebben
adja palástját ölni ránk!


Palotai est

 

Végre falun ér az estem
nincsen este Budapesten
s én az estét kedvelem
este az én reggelem
lelkem mint a rossz madár
nappal alszik, este száll
amikor te becsukod,
kinyitom az ablakot.
Álmosan borúl a nap
vörös arccal az égaljra
mint a részeg az asztalra
és az árnyak hullanak
nyúlanak
és a fények szelidülnek
és a sarkok feketülnek
és a lángok gyullanak
gyullanak.
Minden ablakot kitárok
minden gondom elszivárog
és egy palotára várok
melyet a csönd ujja rak.
És a csönd hangjára várok,
messziről képzelt bojtárok
néma nótát fujjanak.
Messziről csodára várok:
tünjön föl egy új alak!
Messziről egy rémre várok:
takarózzon be az árok,
szerelemben ijedt párok
paplan alá bujjanak.
Messziről egy kéjre várok
messziről egy fényre várok
melytől meggyógyúl a vak
és a látóra hull hályog.
Messziről egy holdra várok
melytől elvakúl a nap.


Immortale Jecur

 

Férges aggály, kétely-métely,
késő bánat: ebi gond
kétségnél kínosb reménnyel
mennyi ront és mennyi bont.

S nem száll nálam áldott múzsa,
nem, a bajt enyhítni, báj:
napon únt munkában húzva
kétszer fáj az, ami fáj.

Májam mint a Titán mája
rágva újul, végtelen,
s a remény paródiája
viszkető sok kételyem.

Égek: olajjal ne öntözz,
hagyj el, fárasztó remény:
hűsben: hálóból varrt köntös!
hőben: sósvizes edény!


Fájó, fázó ének

 

Ó gondok, gondok, holnapok!
egy gondtalan mát hol kapok?

Szőnyeg-puhába betegen
búni hiába szigetem:

szivem verését halk ölén
csak annál jobban hallom én.

S nem hágy e belül ágyuzó
nyugodni tikkadt ágyuszó.

Rég mélyről únott hangja bánt
előbb sülyedt harang gyanánt:

de zord kohóba sülyedett
és a harangból ágyu lett.

S tép, tép e belül ágyuzó
lelkembe tikkadt ágyuszó.

Kifelé csupa sánc, perem:
befelé lelkem meztelen.

Fájón mezítlen, mint beteg
zománca-vesztett fogideg.

Úristen, ami itt hibás,
ki lesz eltömni Messiás?

Jámbor halászt, hiszem, lehet:
hanem ki vált meg engemet?

Adj Uram, kinek mit szeret:
az éhezőnek kenyeret,

s szomjazónak hűs italt,
a fiatalnak fiatalt,

adj az öregnek szép időt:
hadd üldögéljen ház előtt,

adj, Uram, néki friss erőt -
de nékem adj már pihenőt!


A csengetyűsfiú

 

Minden reggeli látomásból
szemem mögött dal erjed, érik
mint nyílt hordóban aromás bor.

Ázik az utca friss aranyban
reggeli csengő csengi végig:
ezüst hal az arany folyamban.

Ó, reggel, gyermek, gyönyörűség!
kertek falán át egy karaj lomb
tán a csengő szavára hajlong
ó, szent reggeli csengetyűsség!
a kapu árnya aranyat vág.

Gyenge a nap, szelíd az árnyék
s a lombok zöldje halovány még
kacag a csengő tiszta zajjal
s nyíló kapukból friss leányok
csengetnek vissza víg kacajjal.
Nyíló kapukba mind kiállnak
sorfalat állva mint királynak
hónuk alatt egy kicsi teknő:
hódolni drága adományok
(drága nap aranyozza reggel)
s a csengő egyre közelebb jő
a nagy csengő a kis gyerekkel
s mögötte súlyosan döbög
a méltóságos nagy szekér
rejtelmes szürke födelekkel
a verőfényes távol utcán
s megáll, ha egy kapúig ér.
S az egyik leány közeleg,
feszíti mellét, nyújtja karját;
s nyílnak az ajtós födelek,
melyek a tág kocsit takarják.
Úgy tartja, nyújtja válla, karja
az adományt, a drága ládát
mint antik urnát régi szobrok;
s amint a vak szekérbe önti
ezüstből látsz fellengni fodrot
a por gyémántját, füst ezüstjét,
szent áldozatnak ritka füstjét
nap felé szállni a szekérből.

Ó, mit nekem hogy a szemétből!
Isten szemében nincs szemét:
fürtödnek, melyből borod erjed,
ne hányjad el rohadt szemét:
attól édesebb lesz a bor.
Inkább gyönyörködve figyeljed,
hogy napban gyémánt lesz a por
s hallgasd a szemetes-zenét
amint utcádon csengve terjed.


Ecetdal

 

Gondoltad volna egyszer, erődben és szabadban,
robogva tüskön által, mint kit a nap vakít,
hogy lesz hogy fáj a szúrás, hogy este félsz magadban
és milyen jól esik majd szeretni valakit?

Nem fogsz szeretni senkit, gondoltad, úgy-e, bátor,
csak lányok gyenge mellét, üdítő hűs szemét,
friss fénybe fürdő fürtét, mely nyílt hajnali sátor
s a testükből szürődött, lelkedbe szürt zenét?

De ezt is nem becsülted - bezzeg ma visszarínád
lehetne, visszahínád elejtett perceid,
lenézett zsenge mustod tapadós ajkkal innád:
de ecet lett belőle, hogy elvont szájjal idd.

Forratlan zsenge mustod, hogy forrjon, hagyni vesztéd
s emlék-levendulából lett almod ecetágy
borát is újra forrni erjesztéd és eresztéd
s ó jaj, mi jaj-izű lesz, ha kétszer forr a vágy!

Most temetőn dülöngesz eceted únt izével,
készen már, régi részeg, hogy a vizet papold,
s izetlen nyúgalomnak keverve hűs vizével
hűs szeretet borát idd, szesztelen enyhe bort.

De benned enyhe nedv is hamar forr égetővé,
szesztelen nem maradhat kádadban érzelem;
így válik könnyü könnyed maróvá, étetővé
és cseppjeit sziszegve nyeled szegény... nyelem...

Szegény most, gyenge versem, menj árva kis pityergő,
véremnek verse mégis és nékem drága vers,
ki vallod a világnak, hogy még erembe csergő
a régi furcsa taktus s helyettem sírni mersz.


Haza a telepre

 

Rég elmaradt a fény, a körut;
a villanyos a sötétbe fut.

Ó, Istenem, megint egyedül:
az ég, a föld megint megürül.

A villanyos az éjbe szalad:
kék villanások a sín alatt.

Ó, távoli villany, száz régi est! -
rideg hátad mögött, Budapest!

Örömvölgy-utca, örömtelen:
szeszgyár, kis korcsma, köz-szerelem.

Kültelki házak udvarai,
hol nappal a korcs kintorna rí,

s hol az éjben, kéjben, szenvedőn
nyögi párzó macska a háztetőn,

jaj, gyermekhangon, az Állati Lét
kitettje, iszonyu kényszerét.

Sivítva surran az éji sinpár
fölött a kocsink s fordulva himbál

a Ganz-gyár únott falainál
hirtelenebbül a nappalinál.

A gyár, a Ganz-gyár, ó Mária!
s a pesti lapos Kálvária!

A gyár tetején nagy éjjeli nap rak
tüzet vörös-izzón, nagy kerek ablak.

Leszállni, haza, az éjszakán -
ó, régi éjek! régi magány!

Ó, hol van a könyv, lekötni a lelkem?
Vagy hol van az álom, oldani engem?

Hol van a Múzsa, holt szeretőm?
Félek egyedül már, mint temetőn,

vagy mint aki egy halottal aludna -
Ó, kocsira! vissza! fénybe! körutra!


Merceria

 

Mindig gálában, mindig új divatban
forog a drága hölgy a kirakatban.

Nincsen egy gombostűnyi hiba rajta:
fehér a foga és piros az ajka.

Szabályos arca mindig mosolyog,
mindig vidáman, egyformán forog.

Mindenfelé forog, jónevelésű:
sohasem esik ki hajából a fésű.

Tartása egyenes, fejet nem ingat
merev szemével sohasem kacsingat.

Körülcukrozza fénnyel őt a villany
s ő mosolya cukrával visszavillan.

Örök pompában úszik és csodálják
a kirakatot érte körülállják.

De bármi szép kivágott melle, karja
nem ér fel hozzá az óhajok alja.

Mert hol az angyal végződnék a nőben
ottan végződik ez a nő: csipőben.

Oly tiszta, mint egy angyal s oly tudatlan
de mindig szép ruhában, új divatban

forog a drága hölgy a kirakatban.


Őszi harangozó

 

Az idén korán kilelt az ősz
széltől lúdbőrzik saraink puhája:
siess harangozó! az alkony megelőz.

Morc pityergős már az ég orcája
mint gyermeké, ki mécset tör feléd,
mert elveszett aranyos labdája.

A durva szél a fáknak levelét
söpri, söpri, melankolikussan
mint holmi durcás, duzzogó cseléd.

Én nem tudom, hogy útam merre fussam
s a nagy vágytól lábam csak ténfereg:
mennyi rossz szem néz már rám gyanussan!

Nem merek s únom, hogy nem merek
dacból előttük levetkőzni pőrén
s szemetektől megkopni, emberek!

Mint bakfislány éjjel letolja dőrén
paplanát, ingét, hogy Isten szeme
korcsolyázzon legalább síma bőrén:

perverz lelkem épúgy tolja le
takaróit az utolsó szálig
mikor maga van (Isten látja-e?) -

más előtt nyakára húzza állig
mint a szemérmes vénleány, a Föld,
fehér paplant von magára nyárig,

amint levedlik testéről a zöld. -
Máris messzebb járja a régi táncos
körül, a Nap körül a régi kört,

hogy az ne lássa, hogy a bőre ráncos
a sártól s szeme nemsokára holt
üveges lesz a fagytól, régi lángos

napbanéző tekintete zord
(nem a napé már, hanem a halálé)
s fürte olyan egykettőre ősz

mint siralomházban bukott királyné.
Siess, harangozó! A halál megelőz.


Októberi ájtatosság

 
Távozzál el Uram én tőlem. - Jób könyve.

A kórus padján, honnan a rácson át
látni a templom sok kicsi villanyát
      mert az imát villany kiséri
            s új tüze régi Urunk dicséri:

a kórus padján egymagam ülök én,
mint egy kárvallott, elkeserült legény,
      bárány-e, bárány-e vagy farkas?
            Szól a litánia: lelkem, hallgass!

Uram, ki úr vagy száz seregek fölött,
teremtesz és ki ellened, eltöröd,
      világokat vegyítesz, sujtasz,
            s lelket a lomha rögökben nyujtasz,

te, kit magasztal a zenit és nadir
a jármod édes és a csapásod ír:
      jármodba fogj be, csapj meg engem,
            mért nem örök diadalmad zengem?

Mért zengem a csúf, kór kicsinyek hadát,
a földi szégyent, béka-egércsatát,
      a halni születőknek éltét,
            únt bajok újszerű visszatértét?

Tán azt hiszem, hogy sok kicsi sokra megy?
Pedig a soknál mennyire több az egy,
      az Egy, aki Valaki, mégis,
            akire hallgat a föld is, ég is.

Egész világunk mind csupa látomás,
folytatott álom, lassu lidércnyomás,
      de legcsodásabb látomásunk
            te vagy, Urunk, te vagy, égi másunk.

Te a nagy Álom, te vagy a fő Lidérc:
a tested lélek, hanem a lelked érc,
      érclelkeddel lelkünkre fekszel,
            századok ülnek el és növekszel.

Kórus padjáról, halld, sürü rácson át
küldöm tehozzád, Isten, ez új imát:
      hatalmas vagy földön és égen:
            adj, magad ellen, erőt énnékem!


Reggeli ének

 

A reggelt éneklem, az enyhe szépet
Ó reggeleim!
jó reggeleim!
Testem mint egy eleven béke ébred
Tejjel és mézzel folynak ereim.

Lelkem kilép az álom fürdejéből
Megint üde már
oszlik köde már.
Kilép az álmok sötét erdejéből
s egy dombra száll, egy kedves dombra száll.

És így néz széllyel hajnala hegyérül
mély multja fölé,
mult mélye fölé
s a tegnap és a tavaly köde gyérül
lába alatt, amint néz lefelé.

Nézi, mint új ruhán foszolni fércet
a táj köd-egét
homályüvegét
s a kukoricaszál, a lenge, délceg
hogy hajlogatja tollas süvegét.

S a völgy fölött lassan mélyülve kékell
a szerte határ,
mit a menny kitár
s egy messze vers ébredő ütemével
kóvályg benne, mint hajnali madár.


Atlantisz

 
Egy világ, amely lemosdotta az életet.

Búvár leszek én, kaucsukból gyártva ruhám, süvegem
úgy nézek a két kaucsukba szegett karikás üvegen
bukdosva botor léptekkel a sűrü nehéz víz alatt
és nézem a hajladozó suhanó sima kúsza halat
a kicsit, a fürgét s a nagy halat, a kicsi néma vadászát
virágszerü állatok áloméletü nyíladozását
a piros koráll eleven hegyeit, virágszigetét
a rettenetes fejlábu polyp Medúza-tekintetét
száz szép halavány színt kéken a víz remegő üvegén át
és látok egy elsüllyedt várost, félig leomolva, némát,
egy holt mesevárost kéken a víz remegő üvegén át.
Hintázik a habban nagy fala - mind csupa márvány.
Csikosra, sikosra moházva bekente a vízi szivárvány.
Hab rongyaivá rezgése miatt szétpikkelyeződik a színe
kikorhadt rég minden kapuja. - Belépek egy helyen. Ime.
Egy nagy terem - babylóniai. Még szobrok, oszlopok állnak
és függönyöknek aranyrudai (holt kincs a gyenge buvárnak).
Márvány, meg arany, meg drágakövek (vagy élő vizi virágok?)
de bibort s ami volt más drága szövet, a víz sava rég kirágott.
Még aranyváza a trónnak áll, de már faülése kikorhadt.
Csönd van, csak az ablakokon suhan be néma komor had
mint nagy madarak, tányérhalak, az oszlopok erdejében
olajos lomhán keringenek, szobrot kikerülve szépen.
S a szobor mögött lámpám besütöm a sötétlő néma zugolyba:
porló halom emberi csont van ott, ahová a víz sodorta.
Halott világ! Csak a víz eleven és szerte rezgeti selymét
ruházva a halott köveket s a csontok kriptai termét.
Másutt a halál magára veszi a föld süket öltönyét
itt áttetsző üngben mulatoz, követve a víz ütemét.
Játszik selyem kék fodraival és táncol ős ütemére
szerpentin táncosnő gyanánt az óceáni zenére.

Azután lámpám a szoborra sütöm: hamit kinézhetek abból
egy Aphrodité Anadüomené, amint kikel éppen a habból.
Azóta hej megint lemerült s nem látja ember a pőrét
halak dörlőznek combjai közt és víz simogatja a bőrét
nedves haját fősülgeti még mint rég a régi mesében
s örökre fürdik meztelenül a zord Óceán vizében.

Csak én vagyok itt aki emberi még és lelke se, teste se márvány,
nehéz a víz és nincs levegő: bukdosva fulladok árván.
Csak nem szakadt el a gumicső? vagy a láncnak csigavonója?
Hé emberek! ne hagyjatok itt! fel! a levegőre! hajóra!


Vakok a hidon

 

A csöndnek
folyóján
pár deszka-
darab.
Mi zajból van e csönd? Zubog zúg a hab.

Támolygva
tolongnak
a hídon
vakok
kis görnyedt, japános, naiv alakok.

A lelkük
a testből
ki sem lát
soha.
A deszkát belepte iszamlós moha.

Se korlát
se hídrács
legörbülve
mind
Padlóig
derékban
letörpülve
mind
 

lenn útat magának kezével tapint
üres szemgolyójuk
szanaszét tekint
faruk meg feltolva
a zord égnek int.
 
Mind bukdos
botorkál
gyámoltalanul

És néha
fülükbe
jön egy
csobbanás:

És olykor
kezével
a semmibe nyul

És néha
szemükbe
csap egy
loccsanás:

És olykor
tört lécen
hintázni tanul.

a Csöndbe taszítja le társát a társ.

S mi zajból
van e Csönd?
Zubognak a
habok.
A Csöndnek kis hídján tolongnak a
vakok.

Egy bús fűz hullatja ágak záporát.
Széles hold kacagja, mint gúnyos barát
szegény kis támolygó vakoknak farát.


Isten kezében

 

Keresztény makám

      Mint a régi szentek száján írt szalag kilóg - úgy e versből e prológ.

      Egy középkormélyi theológ - gondolhatta, gondolom - (nem
skolasztikus talán, - ki üvegből fújja várát színtelenre - hanem
kinek üveget fest lelke szennye - kinek minden régi szó egy régi
kép, - testi misztikus talány, - mert az eszme hűs, átlátszó,
tiszta, színtelen üveg - s csak a test a misztikus, vak, s szennye
szín és bűne szép) - egy ily ős poéta-doktor: nagy palást, tanársüveg
- bájos régi doktorom - gondolhatta, gondolom - úgy mint én
diákkoromban - pécsi kis templomban, - volt török mecsetben, pillér
rejtekén, - zöldet látva, szédelegve illatsúlyos tömjénfüsttől, -
ideges gyerek, szegény, - nézve nagy bizonytalan, hogy az oltár
gyertyája füstöl, - láthatatlan száll a füst, hőn-olajzó gyertyapára:
- látni mégis, mert mögötte... reszket az... aranyangyal...
lábaszára... - elcsavart barokk lábaszára, sűrűn arannyal eresztett,
- mint hőforrás forró fürdejében gőzringatva reszket - meztelen. -

*

      »Elhiszem, mert esztelen.« -

      Kép a szó és test a kép és szó szerint a régi Irás, - hogy az Úr
saját alakját adta volt az ősagyagnak, - istenképet az embernek, bár
az Isten testtelen. - Testtelen és képtelen - testtelen, mert végtelen
- végtelen és kezdtelen - - elhiszem, mert esztelen - (gondolhatta,
gondolom) - esztelen, mert végtelen, mint maga mélye az anyagnak. -

      Igy: »Az Úr kezében élünk«... ez egy óriási Kéz - szószerint,
- testi kéz és végtelen tárt tenyerén mozgunk mi aprók - (képzeld
bájos doktorunkat kúszni tupri méltósággal - a hüvelyk alatti bütykön...
ilyet tán már álmodál... - vagy szép nőt kínál a nagy Kéz: ízes étket
drága tál) - szószerint - test szerint -: mind az Úr kezén mi aprók,
szende szentek, ravasz rablók, - én... te... mind... - (ez egy
óriási Kéz) - itt úgy mint Amerikában, mindenütt a tenyerén, mert
mindenütt van az egész - mindenütt van minden sejtje, minden sejtje
végtelen - (képzelem, mert képtelen) - mindenütt épen tenyérrel emel
e nagy égi Kéz. -

      Néztél már kacsót nagyítón? ujja vastag, ránca mély, pórusokkal
árkos. - Képzeld most, hogy pórusa tágul, ránca szétmegy, kék ere
mállik - szerte híznak ujjai; s nagy nagyítód távolítva már a kéz egy
sárga táj, - nyúlt, alig hullámos, mind a láthatárig - és e sárga
tájon minden-minden rajta - egy-egy tornyos város, mint egy cifra
torta - hegy... kazal... víz... nagy hajó - messze sínen éjhált
waggon... szaladó masina-táltos - itt úgy mint Amerikában... rajta
fellegkarcoló - rajta jár, ki merre megy - mindenütt van: ezer-egy
- minden alatt, mindenütt e sárga Kéz - térdem alatt pécsi kis
templomban - (gondolám diákkoromban) - kóruson, földszinten, rajta
térdel minden néki hódoló - szinte rémlik üvegárnya, füstbe, levegőbe,
- hogy a szószéket, papostul, tartja lebegőbe - s talpa alatt a
pillérnek rajza terped e tenyérnek - messze málló jósvonások nagy
memento »M«-je vásog - minden alatt e nagy »M« láttalan és
sejttelen - mérő szemeink elől a méretlenbe szétfolyó, - mert egy
teljes végtelenség minden isten-sejt-elem - végtelenbe vastagodva
Isten minden ujja szétáll, - olyan nagy, hogy meg se látod, mert
csupán a határt látod s ez határ nélkül való. - E tenyérnek bőre
színén mozog hát a féregember - nem mint egy kató-bogár, mely
ujjról-ujjra sétál: - még a szomszéd pórusig sem álmodhatik
sejteni...

      Ó, ha egyszer ez a nagy Kéz le találna ejteni!

      - Vagy leejt, ha meghalok? - (Szédültem diákkoromban - pécsi
kis templomban - szédültem és reszkettek az aranylábú angyalok.) -

      Ó, nem ejt, hová is ejtene le, - ahol őrt nem állna tárt tenyere?
- Hanem minket, akik itt, - kívül húsa végtelenjén, - végtelenje
színe fennjén - kivirágzunk egy kicsit, - egyenkint e roppant - kéz
a nagy sötét Maroknak tompa végtelenébe roppant - és szorít, szorít,
szorít - úgy mint rég a bájos Doktort, a középkorit: - előbb szemét
elborítá, - aztán lelkét kiszorítá, - aztán húsát szétporlítá -
aztán-aztán mindmaig - őrli-őrli csontjait...


Illusztrációk mindenféle könyvekhez

 

1. Világhistória.

Egy római, kilépve Liviusból,
nagy, méltóságos, szónokló alak,
vas ércből látszik és nem lanyha husból
előttem lassú léptekkel halad.

Parancsot oszt; s a vértanúk a guzsból
jajgatnak, mint a téli madarak.
Én térdelek; s szól a pribék: »Ne guzsgolj!«
S int kínom, pálmám és az égi lak.

De jaj! nem merek a kínpadra hágni
kész inkább Divus Augustust imádni
és eskümért már jön a botos augur.

Egy kört csinál: Procul este profani!
S míg morganak unalmas babonái
ó, holt Athén! neved szivembe jajdul.

2. Detektívregény

Egy mozipark, egy pompás mozipark
fenyvek, veranda és az éji fény,
mely elsikamlik a lépcsők kövén;
egy rács, amelyet markol durva mark:

a betörőé; hág a durva sark
nyomát a fehér kőre letevén;
egy rándulás - és feltünik a vén
fej: szántott homlok, vad szem, görcsös ajk...

Egy mozipark, egy pompás mozipark.
Benn a villában a kisasszony alszik
és szerteszéjjel szunnyad annyi rét.

Csodás nyugalmu éjjel. És a halk,
sík vászonégen végig szinte halszik
a tücsök, hogy bezengi a cserét.

3. Régi magyar irodalom.

Ihol ama híres gróf Listius László
írtam krónikámat, magyarokért gyászló,
ritmusban a gaz tar vérpatakot gázló,
fegyver, hadieszköz, címerek és zászló.

Haj mit ér az fegyver? haj mit ér az virtus?
Plutó országában elhallgat az ritmus.
Egy igaz dicsőség, melyet szerze Krisztus
ragyog örökkétig, égi amethystus.

Későn ugyan bántam, ugyan megsirattam,
hogy a Krisztus igaz utait elhagytam.
Hóhér fene marka fenyeget most engem.

Hóhér bárdja küldi Isten elé lelkem:
az leszen bírája, akinek adósa. -
Könyörögj érettem lybanoni rózsa!

4. Modern vázlat
B. M. verskötetéhez.

Egy furcsa vidéken bolygok
és lengetem árva sarlóm
hol minden epedve boldog
a nagy nők hevernek a tarlón.
Ezek a nők nem is élnek,
e madarak sohse szállnak,
e szél csak szele a szélnek,
ez árny csak árnya az árnynak.

Egy furcsa vidéken élek,
amelynek a hold a napja,
amelynek teste a lélek
és lege a semmi habja.
Folyóvize léghabáram,
puha földje álompárna,
amelynek élete álom,
s maga a halál az álma.

Ezen a furcsa vidéken
csöndnek hívják a szerelmet
felhők hevernek az égen
a mezőn nők, nők hevernek,
lelked puha csókkal hintik
testedbe halkan omolnak,
mély, mély ölük neve: mindig,
sötét ajkuk neve: holnap.

5. Nyugalmas téli kép.
Életem margójáról.

Olyan csöndes előkelő utcák,
annyi kedves, nemes villaház:
itt a hintót még paripák húzzák
itt a pénzes nyugalom tanyáz
itt az úri elvonult családok
bubusgatják gyermekeiket
ha a várost tengernek mondjátok
ez egy békés árnyas kis sziget.
Tél van most. A hófehér falombok
ciframintás stukkatur plafon
udvarokban hófehér galambok
ugrálnak a hófehér havon.

Vaskapukon zuzmarával mintáz
a finom fagy - efemér relíf
fenn az égen pelyhes dunnán hintáz
egy fehérbundájú friss, naiv
tizenkétesztendős gyermekangyal
dunna közül néha lekacsint
(szeme huncut, félig húnyt és kancsal)
s a csöppke kis leánynak leint
kit az utcán, kapu előtt, gondos
melegen felöltöztetve lát
zsinoron vezetni egy bozontos
hosszúszőrü nagy fehér kutyát.

6. Ligeti részlet

Csavargók csavarogva ketten
a fákat nézik a ligetben.

S búsan az egyik mondja: »Pajtás,
az én életem sárga hajtás.«

S a másik szól: »Hordtam a zsákot
és minden zsák nyakamra hágott.«

Csavargók csavarogva ketten
hintókat látnak a ligetben.

S búsan az egyik mondja: »Pajtás
az én életem lassu hajtás.«

S a másik szól: »Hordtam a zsákot
ki könnyü volt, előmbe vágott.«

Csavargók csavarogva ketten
lányokat lesnek a ligetben.

S búsan az egyik mondja: »Pajtás
az én életem rossz ohajtás.«

S a másik szól: »Hordtam a zsákot
mért is szeretem e világot?«

7. Utolsó kép.

Nézd! Áll valami óriási bál
egy táncos örvény szíveket cibál.

Illatos felhők nyúlnak szerteszét:
bugyborgó zene, csiklandó beszéd.

A nagy zajtól hunyorgnak fényszemek,
sugarak pántlikái rengenek.

S a nagy fénytől mint ázott angyalok,
vakulnak és fakulnak a dalok.

Tenger a fény itt és a zene szél
s a vidám világ vihar és veszély.


Kabala

 

Egy
mennyi mindent próbáltam én - de minden egyre megy.
Kettő
az egyből kettő sohse lesz: magányos lelke meddő.
Három
rossz útra visztek, életem, szerelmem és halálom!
Négy
négylevelű nyil útadon - vakon mellette mégy.
Öt
a sorsod öt kemény pecsét - ne hidd hogy föltöröd!
Hat
bár építnéd mézednek a szép hatszög mézfalat!
Hét
de te utazni kergeted a Göncöl szekerét.
Nyolc
a Nyolc a harapófogó, hogy égve fölsikolts.
Kilenc
kilenc hónap, miért tevéd, hogy engem fölteremts?
Tíz
az egyhez még egy nulla kell: a léthez Léthe-víz.
Tizenhárom
Hiszen várom:
majd jön valami semmin út, valami vizen álom.