ZSENGÉK, KÖTETBE NEM SOROLT
ÉS HÁTRAHAGYOTT VERSEK

   


Egy tél Budapesten

5.

Az utczán, hűvös éjben
Áll három pőre lány.
Tüzes szemük beesve,
Az arczuk halovány.

S szól egyik: "Szép legények!
Rám nézzetek csupán:
A testem oly igéző,
Ölelni jól tud ám!"

S szól másik: "Víg legények!
Felém jertek csupán,
Elmúlathattok vélem,
A lelkem oly vidám!"

S utolsó: "Bús legény!" - szól -
"Engem csókolj csupán.
Legalább kínzó csókom
Eléget úgy talán!"

Igy hív a szerelemre
A három pőre lány,
Az utczán, hűvös éjben,
Az arczuk halavány...

1901. szept. - dec.


[Sok a város háztetője...]

 

Sok a város háztetője,
Nem látni az eget tőle,
Hejh, az ég most borus lehet,
Hullat ezer pici pelyhet.

Sok a város háztetője,
Hóval van mind belepődve:
Hejh ha a hó cukor volna,
A világ de édes volna!

Óh édes is lehet annak,
Kinek otthon tüzet raknak -
Én csak járok künn, magamba,
Szakad a hó a nyakamba.

1901. dec.


Rómeó és Júlia

 

Pacsirta szólt már künn a lomb alatt
És Rómeó tovább már nem maradt,
Bár Júliája édes szóval sírta:
"A csalogány volt és nem a pacsirta."

Csak sírban várt még egy találkozó
Reájuk - s néma a pacsirtaszó,
De zeng fölöttük a Shakspere danája:
Örök szerelmi éjük csalogánya.

1902. jún. - okt.


Jégvirágok

 

3.

Kis hugocskám, ringatgatva
Tartom az ölembe'
S gyermekkorom ezer édes
Álma jut eszembe,

S mintha folyton még fülembe
Csengene a nóta:
Rózsa, rózsa, piros rózsa,
Ispilángi rózsa...

Öreg dadámtól tanúltam,
Vele sokszor fúttam!
Be ártatlan voltam akkor,
Semmiről se tudtam.
Hejh, azóta bűnös lettem,
Nem tehetek róla -
Rózsa, rózsa, piros rózsa,
Ispilángi rózsa...

Fehér rózsa, piros rózsa,
Szőke leány, barna:
Ez volt az én ifjuságom
Megrontó hatalma,
S oly szomorun cseng fülembe
Az az örök nóta:
Rózsa, rózsa, piros rózsa,
Ispilángi rózsa...

Kis hugocskám, álmodj szépet,
S simúlj az ölembe,
Gyermekkorom eltűnt álma
Hadd jusson eszembe.
Bár ne kéne emlékeznem
Másra, csupán róla -
Rózsa, rózsa, piros rózsa,
Ispilángi rózsa...

1902. nov. - dec.


Raymond Lullius

 

BALLADA

Majorca fényes udvarán
ragyog a nyári nap
Lovagol Raymond Lullius,
Egy szomorú lovag.

"Mi bánt ugy, Raymond Lullius,
hogy arcod halovány?
szolgád nagy gondja bánatod,
szavad parancs: kivánj!"

""Kivánok éjjel-nappal én
oly kivánság apaszt:
mit én kivánok, jó Rupert,
nem hozhatod meg azt.""

"""Kerülve társat és pohárt
magányos bánat öl:
no valld be, Raymond Lullius,
a szerelem gyötör."""

""Szerettem én, szeretek én
s sem éjem, sem napom,
pajtás, kiért epedek én,
soha meg nem kapom.""

""""Bolond vagy, Raymond Lullius,
és aki hall, sem ért:
hisz jól tudod, minden leány
dobog szerelmedért.""""

""Némán eped szerelmemért,
verseng is száz leány:
hideg leányt szeretek én,
ki nem tekint reám.""

""""Szólok neki: szavamra tán
megszánja búd hevét:
jer, súgd meg Raymond Lullius
a kedvesed nevét!""""

""Az ajka néma, hűs koráll,
De szeme csupa láng,
S a termete, mint a tiéd,
Oly karcsu és nyulánk.""

""""S ha engemet szeretsz szegény
a szívem szán nagyon:
jer éjjel udvarom alá,
ajtóm nyitva hagyom.""""

Setét a vár és udvara,
az éjjel néma vak;
ott oson Raymond Lullius,
egy ujjongó lovag.

""Ma éjjel ablakod alatt
dalol a csalogány
meglopom forró szívedet
te jéghideg leány!"" -

""""Gyere be Raymond Lullius,
szegény beteg bolond;
gyere be: amit látni fogsz
senkinek el ne mondd.""""

Ott fűzni kezdi a füzőt,
feszűl a könnyü váll,
Dús keble vánkos-hintaként
hangos ütemre száll.

Gombolná ott a gombokat,
de melle ugy dagad:
Bizony bizony letépi mind
a gyöngyös gombokat.

Fuss innen, Raymond Lullius,
mert férges a virág,
kehelyben, hűs szirom mögött
nem tudhatod, mi rág.

Fuss messze Raymond Lullius
Átkozott a virág
s a szűzen viruló huson
pusztit egy szörnyü rák. -

A durva hajnal a mezőn
álmossan pillogat:
messze fut Raymond Lullius
az átkozott lovag.

Csalmája porban elmaradt
Letép capát, kecsét:
ó jaj, mikor feledheti
e mell genyedt kecsét?!

""Köszönöm édes paripám,
eddig hogy elhozál:
előtted síma sík: eredj
szabadon vissza már.

""Eredj; s deli kancát ha látsz
fuss boldogan neki,
kinek sörényét púszta szél
vigan lebegteti.

""Eredj; nekem nem kell tovább
sem szolga, sem barát:
ne lássa többé Lullius
Majorca udvarát.""

1900-1905 között [?]


A zengő szobor dala

 

A hajnal fénye rezzenésén
a puszta szobra hangot ad:
a hajnalt elaludni, ember!
nem resteled rest álmodat?
Ha későn ébredsz, fönn a nap már
és erős fénye szúr, vakít
s te meghökkenve dörzsölöd majd
sötéthez szokott szemeid.

"A gyáva faj, a törpe lelkek..."
Aludni ugye jólesik?
Ha alszanak nem kell mozogni
s hogy élnek, észre sem veszik.
Kelniök kell! Szavammal őket
felrázni akarom s tudom!
A hajnal harci trombitása
a lelki ébresztőt fuvom.

Kelniök kell, ébredniök kell!
mert mi, mert mi ébren vagyunk.
Haljon meg, ki aludni kiván:
a sírban majd békét hagyunk.
Ki lelkes állat, ne legyen kő,
Ki él, az éljen igazán,
Kin embertest az uniformis
ember legyen ma új csatán.

A gyáva faj, a törpe lelkek...
Nem tudják amit mi tudunk.
Míg ők a tegnapot alusszák,
mi a holnap felé futunk.
Új hajnal ví a régi éjjel
s a ma küzdelmükből terem
és bármilyen sötét az éjjel,
a hajnalé a győzelem!

Tornyomból hirdetem a hajnalt,
mert én is müezzim vagyok.
Magas a torony, messze látok
és lenn sok piszkot láthatok.
Készüljetek a nagymosásra!
ébredjetek rá szaporán!
Mert sok a szennyes, hí a munka
s az igazság sohsincs korán.

Tornyomból hirdetem a hajnalt
s látom fölbukni a napot
és hangosabban trombitálok
s azt hiszem, gyujtok, ragadok!
Nem nézem, jönnek-e utánam,
mert hátra nem nézek soha:
előre nézek és előttem
falakat bont a harsona

1903 eleje


Egyházpolitika

 

Becsűlök én minden hitet,
De legjobban találna
Szívemhez mégis, úgy hiszem,
Saját vallásom álma.

Ott küldi a szelíd Atya
Fiát a földre, hol dús
Gazemberek közt szenved Ő,
A Tiszta, mint egy koldús.

Ott Krisztus áldón tárja ki
A bűnösökre karját,
Habár a fárizéusok
Kitiltani akarják.

Ott Mária, az égi nő
Érettünk könyörögve,
Ott a szeretetünkön áll
Lelkünknek égi üdve.

De meg nem bírok szokni én
Még eddig ott két dolgot:
A pápát a fejem fölött,
S lábam alatt a poklot. -

1903. jan. - márc.


Zola

 

Közös polgári végzet sírba dönté
Az igazságnak tollas bajnokát.
Szava lehelletével lángra többé
Nem szítja fojtott tűz zsarátnokát.
A rendületlen szív utolsót dobbant
S a fáradt munkás pihenésre dől:
Pihenhet már. A szikra lángra lobbant,
És lángja nemsokára éget, öl.

Ez volt a férfi! aki ilyen tűzet
Akart és mert és bírt éleszteni!
Egükből egy szavára leszédűltek
A régi kor kifáradt isteni.
De hát a földi istenek! Királyok,
Kéjhölgyek, pénzeszacskók és papok:
Ő kezdte a trónt gyujtogatni rájok,
S már minden deszka lángol, ing, ropog.

A kéjelgő nő testéről letépte
Merész keze a bűnfedő bibort,
S látók, a szépet mint mocskolja vétke,
Ki bájoló lábával ránktiport.

A kéj edénye mélyén rejlő mérget,
Mely megrontá a tegnapot s a mát,
A fényes trónon rágó undok férget,
Ő megmutatta minekünk: Nanát.

S föltárta rajtunk mind az izzó szennyet,
Mit eltitkoltunk önmagunk előtt,
Sebünket, mely oly rég idűlve gennyedt,
S a balgán bűnre tékozolt erőt.
Kimondta, hogy ma minden eszmény porban
S bár az igazság fejét törje be,
Ő volt az eggyik legromlottabb korban
Az emberiség lelkismérete.

Ha Páris a modern világ Rómája,
Ő e Rómának Tacitussa volt.
Az igazat mindég kimondta szája
S tölgyként, a szélnek sohasem hajolt
S midőn egy ország vétkeért egy embert
Itéltek nála bűnösebb birák:
Az igazságért ő fogott csak fegyvert,
Mit látni sem mert a hideg világ.

Egész világgal szállt ki egymagában,
S szaván a korhadt állam reszketett.
S a toll a kardot - megtámadta bátran
Az ősi átkot, a hadsereget.
Egész világgal egymagában szállt ki,
S egy országnak kiáltá: "Vádolom..." -
És győzött - bármily sok csapást, gunyt állt ki -
Ez volt a harcz! Ez a diadalom!

Óh drága volt ez igazság; és büszke,
Merész szerzője sokat szenvedett,
Kővel dobá a nép, amelyért küzde,
Börtönt izlelt, s száműzött életet.
De béle a martírjog erőt öntött:
Most irt uj evangéljomot nekünk.
Bálványt emelt, ki annyi bálványt döntött,
Mert bálvány nélkül meg nem élhetünk.

Termékenység és Munka és Igazság!
Titeket jelölt meg szövétnekül.
S bár a hatalmasok dühvel hallgassák,
Ez evangéljom mégis teljesűl.
Vagy Isten -, vagy magunkcsinálta sors van,
De mindenképen fölfelé törő:
Ki megmutatta, mílyen rossz a "mostan",
Mondá meg, mílyen légyen a jövő.

S egész világ megrendűlt ilyen jóstól,
Kinek szájában tett lőn az ige.
A költő most is vates: pap s apostol.
S ő volt a legnagyobbak egyike.
Álszent átkozza: ám ha Krisztus élne,
Ő volna most legfőbb apostola.
Hiába fedte el a halál éje:
Az élet napját gyujtá meg Zola.

1903. márc.


Viharjelek

 

Valami van a levegőben,
Már érzem mindenütt lebegni,
Valami van a levegőben.
Valami jő közel jövőben -
De hogy mi, még nem tudja senki.

Az ég piros a láthatáron.
Mi pirosítja? Hajnal? Alkony?
Tán vulkán tört ki messze tájon,
Vagy szélvihar jön a határon -
Ezt legvalószinűbbnek tartom.

Vihar lesz. Már a gyáva férgek
A föld mélyébe lehuzódtak.
A fecskék alant keringélnek.
Kigyók barlangjaikba térnek -
Vihar lesz nemsokára ... holnap.

A lég oly fülledt, forró, fojtott,
Hogy szinte a tüdőmet marja,
Az ember alig tud zihálni -
Csak törne már ki, törne már ki
Az új idők nagy zivatarja!

Óh de szeretnék villám lenni
Lesujtani a poshadt földre.
Óh de szeretnék szélvész lenni,
A légben szabadon kerengni,
Koronás fákat tépve, törve.

Ti lusta fák, haszontalan fák!
Évszázak óta tétlen álltok,
Sziván a földnek nedvét, vérét,
Fenntartván a munkás ekéjét,
S élősdieknek adva árnyot.

Ha vihar jő, madárszokásként
Én nem bujom meg lombotokban:
Eddig sem raktam rátok fészket.
És nem daloltam soha néktek:
A lég szabad madára voltam!

Csak törne már ki, törne már ki
Az új idők nagy zivatarja!
Szeretnék villám lenni, gyujtó,
Vagy szélvész, szabadon száguldó,
Mely törzsötöket kicsavarja!

1903. márc.


Idyll

 

Százszorszép, erika, orgona, gyöngyvirág
bimbóznak, illatoznak kertünkben gazdagon -
ez ám a tavaszi verőfényes világ!
kettőzik napsugára a szomszéd ablakon.

Azon az ablakon nemcsak a napsugár ég,
egy szép leány szeme süt reggelente ki; -
a sok virág közt ezt lesem-várom már rég
és míg meg nem jelen, csokrot kötök neki.

Százszorszép, erika, orgona, gyöngyvirág,
testvérül bokrétámban hát ölelkezzetek,
és zengjetek neki illatsymphóniát -
csak volna nefelejcs is - refrainül - köztetek!

1903. ápr.


Memento

 

A hajad olyan fekete
a ruhád oly fehér;
az ifjuság igérete
az élettel felér.

Ó csal az ember élete!
Ki tudja, mi nem ér?
Ruhád is lesz még fekete,
hajad is lesz fehér...

1903. ápr.


Privata

 

Balgán mi az idő lenézett kincsét
megunt játékkal éjjelig lopók
a társaságban feledkeztünk ismét,
bár azt magunkban annyit korholók.
A fesz kibomlott. Pajzán lett a játék,
habár a régi volt az únalom:
a szeretet s a megértés hiányzék,
mint mindenütt e sárgömboldalon.
(Virág a parkett szőnyeglepte útján,
kővel börtönzött földből nem fakad.)

Te voltál köztünk a legszomorúbb tán, -
te tetted legvidámabbnak magad.

Fürtöd kibomlott. - Ajkad félig nyitva. -
Gyöngyöző orcád égett, mint a tűz,
de kezed jég volt. S egész tested inga,
mint szélborzásra naptól tikkadt fűz.
S szeles, pogány játékodtól lihegve,
mint Aphrodíte pásztoréj után,
ugy álltál, részegségig ingeredve,
te éjszemű, sötét cigányleány.

S eszembe jutott régi merevséged,
a fagyos napok s forró éjjelek,
s mi úgy gyötört, először látva téged,
most újra érzem.
Hogy nem értelek!

1903. jún.


Napszálltakor

 

Alig volt dél - és íme este már,
az ablakot ködfátyol keni be,
áttetszik rajt' sok vonalatlan árny
sötét és mégis halavány szine.

Benn ágy alól, sarokból a sötétség
kimászik, mintha tolvaj volna csak,
ki nappal még a házban elrejtőzék,
s előbuj lopni, mikor alszanak.

Tévedsz, tolvaj sötétség, én nem alszom,
s te kincseimből semmit el nem lophatsz,
amelyek lelkem mélyében ragyognak.

Lelkem ragyog, mint gyémántkő ragyog,
S te félsz a fénytől. Én a fény vagyok.
És én nem alszom, mert én sohasem alszom!

1903. jún.


Tájkép

 

A vérvörös nap ködbe sűlyed messze
szél borzogatja az útpart gyepét
csodásan súg-búg a kalászok ezre
s hirtelen összébb veri telt fejét.

Szántó barnítja távolabb a zöldet,
pilledt jószága már alig kocog:
a fény elhagyja lassankint a földet
s az üres égbe visszapárolog.

Az égen vérrelöntött felhő nyúlik
és rajta ül a vihar angyala:
hangolja rozsdás kürtjét...

1903. jún.


Olvasás közben

 

Szobámban ülök. Könyv előttem. Apró
hangyák mászkálnak feketén a könyvben.
Jaj... nézd... lecsusznak a világos lapról!
s fejembe bizsegnek... hosszu sor... tömötten.

S mindegyik egy-egy darabkát elrabló
súlyos velőm'... vékony csáp... viszi könnyen...
s agyam e mindig szikra-éhes tapló,
elfogy!... hál'isten... s megindúl a könnyem...

A könny, a szelíd, meleg, enyhitő...
és attól oly érzékeny lesz a kedvem,
amilyen nem volt száz esztendő óta.

Megáll... elég vén: meghal az idő;
a fülem zúg; s lenn mélyen a szivemben
örök búgássá szélesűl egy nóta.

1903. jún.


Sok súlyos álom

 

Sok súlyos álom háborít gyakorta
amilyen álma senkinek se volt
és lelkem mint az óriás retorta
amelyben egykor Isten főztje forrt

midőn a világ tésztáját sodorta
remekké gyúrva a sötét gomolyt
hogy bár nem édes, ékes lett e torta
s diszíti fellül a nap és a hold.

Igy lelkem új világok vegyedénye
de zárt edény és szája, csőre nincs;
az én szobámnak nem nyílik redőnye

az én kincsem elásott, néma kincs
az én álmom felejtett, régi álom:
saját szivemnek kulcsát nem találom.

1903-1905 [?]


Újév

 

Szabad vagyok én! a legszabadabb!
Banyaként a kandallónál
többé sohasem ülök!
Ihaj! Tyuhaj! fehér a vidék:
fúj a szél, vágyaim szele:
a szél szárnyán röpülök!

Ropog a zúzmara lábam alatt.
Ihaj! Tyuhaj! fehér a vidék!
Lám most van az új esztendő.
- Szabad vagyok én, a legszabadabb!
Szerencsémnek büszke kovácsa,
parancsomra vár a jövendő.

Mily nagy vagyok én! Isten vagyok!
Imádnak a fák, a bokrok,
bár én rájuk fütyülök -
Fúj a szél, vágyaim szele,
hajlongnak a fák a bokrok,
de én tovább röpülök.

Ihaj! Tyuhaj! Fehér a vidék!
Lehullt az ég börtönfala:
belátok a végtelenbe!
Tovább, tovább! Szellőparipám!
Tovább! Túl a csillagokon!
A lét gyomrába kerengj be!

Ott, emberi szem nem látta helyen
ezen az újév-éjjelen
táncolnak a boszorkányok.
Az egyik épen szeretőm -
de különben mind szeret engem,
s szebbek, mint földi leányok!

S ma éjjel mind ölelni akar
és mind tüzes! És mind fiatal!
(bár mind van ezres is - évben: -
perc nekik az év és év a perc)
mikor Heraklit volt a nevem,
már akkor is értük égtem.

Ihaj! Tyuhaj! Fehér a vidék!
Fúj a szél! Szellőparipám,
lám most van az új esztendő!
Szeretőim felé sietek!
Mit nékem idő? Isten vagyok!
Parancsomra vár a Jövendő.

1904. jan.


Helios

 

[A CANZONÉKBÓL]

Únt szélcsendes idő. Ünnepi délután...
Míly fülledt tavasz ez! Lomb sem inog sehol.
   Kis felhőt a kifáradt nap
      Kémel a síma egen - hiába.
S pislog. Az örökös lusta sugárszórás
elvéníti szegényt. Ládd, arany árnyait
   már tunyán veti szét fakó
      fű koravén, hajhullós plüssén.
Zöldjét görbe akácágon elült levél
látni szinte, miként veszti, ezer tüdőn
   kapna friss levegő után
      jaj, de rezegni se bir szél híjján.
Óh mi lesz, ha a szél meg sem ered soha?
tán meghalt a világ! Nincs, ami mozgatná
   Ajolos, szelek úra jöjj,
      félek a lelkem is itt elalszík
Végre ködlepedő ráborul egy tenyér
elsárgult napatyánk gömbölyű testére:
   izzadtan takarózik ő:
      védi - (saját melegétől!) arcát.
Hasztalan menekülsz! Gyomrod a tűz helye!
Jaj, jaj annak aki adja a meleget
   és jaj, jaj a világnak,
      mely az unott sugaron melegszik!
Ó mílyen tavasz ez! Meg sem ered soha
lombon új levegő, légben uj ér, uj ár:
   Ajolos, szelek úra jőjj:
      fúdd el a mostanit, uj napot hozz!

1904. máj.


A Spinoza-szobor előtt

 

Jólesik látni, nagy zsidó, remek
képmásod, íróasztalom fölött:
jólesik nézni terhes fejedet,
amely nyakadnál szinte megtörött.

És látni, hogy a kínba' vajudó
gondolat szent gyötrelmét élvezed,
amit a művész benned, nagy zsidó,
századaidon át kiérezett.

Te boldog vagy: már csak kőmásod töpreng;
az én agyamban még küzd a velő,
én még itt bolygok lenn e földi ködben,

és fáradok csiholni fényt elő -
nagy rokonom! én is gondolkodom, ládd,
és szenvedek s méltó vagyok tehozzád.

1904. aug.-szept.


Jövő

 

Jövő, te szép jövő! Vasúton, az időn, 
hadd robogok feléd, jövő, te szép jövendő!
Feléd, eléd: beléd! Sohasem elegendő
paripám sint sodor, meg nem fékezhetőn.

Láthatatlan sinén, egyformán, ügetőn,
örök-mozgón, örök vágyammal száll versenyt ő
s vágyam szilaj kocsis! tajtékzik perc, esztendő
s el nem hajló sinén beléd ízzik, jövőm!

Jövőm, te szép jövőm! Vággyá vált sín és törvény...
csábító alagút! Szirénnel teljes örvény!
öledbe mind belébb örök kéjjel veszem:

mint szerelmes, mohón, lázult párjába olvad,
beléd, mélyen beléd furódni vágyam oly vad,
jövő, csodás jövőm, örökfriss kedvesem!

1904. szept.


[Egy teknő itt a völgy az ég alatt...]

 

Egy teknő itt a völgy az ég alatt
s az ég, visszáról ráborulva, másik.
Néhány napszámos, meghajolt alak,
mint barna bogár, hazafelé mászik.

Egyébként elállt a bogárnyöször,
csupán egy testes éji verdelész még
s zajjal keresi egy zajos pöször
lugaskaró odvába fúrott fészkét.

Sűrű sorokban a lugaskaró
áll őrt kétoldalt, s már sötét sorokban -
az éjbogár - (nappal ganajturó) -
esetlen férge! kalapomon koppan.

Fekete már a zöld szőlőlevél,
kövér fürt takarózik a levéllel,
s leszáll a tolvajoknak kedves éj,
leszáll a csősznek terhes éj, az éjjel!

Tömött Bartina gömbölyű farát
hetykén már lila égbe tolja távol:
Ballag előttünk a munkáscsalád -
utól a nagylány, vállán rengő kapával.

"Elfáradt az a kapa, lelkem, el?" -
kérdi egy legény, ki utánuk illan.
"El ám, mert, lássa, vinni kell" - felel
a lány és sötét szeme visszavillan.

1904. szept. 


Tavaszi harsona

 

Szép tavaszi reggelen megharsan a trombita,
katonák vonúlnak végig az utcán,
       s hogy pattog a villamos csengő!
Ma először nyitottak ki minden ablakot;
ma először szimatolom a napsugár szagát;
ma azt riadom: Diadal! diadal! -
       lelkem csupa villamos csengő.

Ne kötözd a sebeket! Hadd folyjon a vér!
Hadd haljon aki haldoklik! Az éljen csupán,
       ki föl se vesz holmi kis karcot!
Süt a nap! Süt a kard! Süt a trombita!
Lelkem csupa villamos csengő,
s mind azt csengi: Diadal! diadal! -
       mert harcot vívtam, győzelmes harcot.

Diadalmasan vonulnak föl lelkem vadabb érzetei
s a megszokott hunyaság, elfeledkezve félelmeiről,
       elszégyenülten bámul utánuk:
mint mikor szép tavaszi reggelen megharsan a trombita,
katonák vonulnak végig az utcán,
s a kis szolgáló, föltérdepelve az ablakdeszkára,
       majd kiesik, úgy bámul utánuk.

1905. ápr.