ZSENGÉK, KÖTETBE NEM SOROLT
ÉS HÁTRAHAGYOTT VERSEK

   


[A szíves ház elmaradt...]

A szíves ház elmaradt
Szoba melegsége
gazda szava elmaradt
gazda szívessége
Tejes a köd, gyér a fény
csillog a hó gyönyörén
morzsa dér a hó szinén
csupa gyémántbánya
Hó fölött és hold alatt
mivelünk vigan szaladt
Ady Bandi szánja.

Szerte tél a villasort
pántlikázta hóval
fenn az égen olvadt hold
csuszott a szánkóval
Nincsenek most kerekek
Jó ma itt kinn, gyerekek,
vesszenek a melegek
Emlékszel-e régen?
Emlegettünk multakat
régi szánkás utakat
falusi vidéken.

Hej ma ez a széles ut
Baranya meg Tolna
felejtjük a háborut
mintha nem is volna
(Pedig az van háboru
és a világ szomoru
és az Isten iszonyu
fenn a fagyos égben
- Ó jaj hány van akinek
jobb lenne - mit nem lehet -
szoba melegségben.)

Ó jaj hány van aki vész
iszonyún az éjben
De a holdfény mintha méz
olvadozna téjben
És az utca nyilt Szezám
Béke-simán száll a szán
Béke van itt igazán
E havas világban
Hó fölött és hó alatt
két poéta így szaladt
Ady szánkójában.

1916-1917 tele


Arany

 

Mélán ültük még az iskolát,
s ittuk már a lelked italát
tejnek, mint a jó bor elejét:
ó csak most érezzük erejét!
Lelked íze lelkünkön maradt
s lelkesebb a lelkünk általad.

Ó most hull a test és hull a vér,
addig élünk míg a lélek él!

1917. febr.25.


[Láttam egy kertet Tivoliban...]

 

Láttam egy kertet Tivoliban
az én szivem ma éppen olyan
gazda és vendég elkerüli
valami emlék keserüli

évek, rossz évek, rossz madarak
minden rossz magvat behordanak
vihar megtépi, fölveri gyom,
észre sem veszem, nőni hagyom

Ó jöjj hunyt szemü Szent Akarat!

Ó gyáva lélek elő elő
kegyetlen csákány, régi erő
Hess ki önzések akaratok
tudom hogy én vagyok s maradok

1917. jún. 11. után


[Ó milyen lélekitta selymet...]

 

Ó milyen lélekitta selymet
emléktől sűrü-balzsamost
kell lelkem ablakodra most
szavak szögével megszögelned

feszessen hogy világ viharja
fel ne kaphassa s oly sürűen
hogy ami benn van, védje hűen
s ami kívül van eltakarja.

Selymem, selymem, lehetne selymem
magamból szőve mint bogár
de hol a szó, - mert tépni kár
szögnek, tépetlen megszögelnem
s mégis szorítva, hol a szó
kemény mint régi stoikusnak
szavai s mint beteg bucsusnak
bízó imája, puha, jó?

1918 eleje


[Ó líra, líra...]

 

Ó líra, líra, úgy ömlesz elő megint lelkemből mint a vér
ömlik a sebből ha a sebesült egyedül marad
éjjel az árokban, nincs ki bekösse, s mind jobban alél
és gondolat nélkül csak nézi a szép piros vérsugarat.

Egy pók ül a lelkem mélyén és fonja, fonja,
fonja a dalt, mint egy hálót, nem törődik semmivel
kábító, vesztő fonadék - s a lelkem mind belevonja
hogy megmozdulni se tud már - én csak nézem, mit mivel.

S csak érzem szövődni e verseket, - nem én szövöm őket - hogy születnek,
ki szavaiból? nem tudom - mily dallamra? nem tudom.
Borzadva látom hogy fekete lelkemből tarka szók erednek,
és hálójukban zsibbadtan fekszik bánatom.

Bocsáss meg kedves bánatom, ha elfelejtelek mint sebét
a sebesült aki elalélt, s nem érez semmit, csak nézi a vért:
nem var, hanem friss vér, csörgedez, nem koporsója a sebnek ez
nem gyógyulás az ily feledés, azé, aki kínba alélt.

Csak folyj folyj édes vérem folyj, amíg te  folysz addig élek
míg csorognak ezek a versek, e vérfakó dalok.
Ha egyszer vérem és kinom megalszik mint az Acheron,
tudja meg akkor a világ hogy a lelkem halott.

1918. ápr.


[A holdvilág ma nyájas és kövér...]

 

A holdvilág ma nyájas és kövér
lefolyt, amelyben született, a vér
s mint egykor Hannibálnak s Scipiónak,
szelíd arcát mutatja millióknak,
a Holdvilág! kiről annyit daloltak!
Különös ám hogy ugyanazt a holdat
látja mindenki, az is, aki távol,
s aki ellenség, messze Áfrikából.

Én így megállva, sokszor eltünődöm:
Milyen utvesztő minden itt a földön,
pedig ha este a kis dombra felhágsz
minden irányt milyen egyszerre meglátsz.
Mintha eltévedsz - nagy erdőbe, vélnéd,
s aztán egyszerre eléred a szélét,
s látod, hogy nevetséges kis bozót volt:
ilyeneket mond nekem ez a jó hold.

Ó erdő széle! szabad út az égig!
honnan a végtelent belátni végig,
hol a hold nyílik, a nyílt messze rétet -
be jó mögöttünk tudni a sötétet!
Ó Élet! Kis bozót, te, tréfa-dzsungel!
Ó Szerelem! látod hogy így halunk el
lassan, és válni nem is oly nehéz
annak, aki a végtelenbe néz.

1918. szept. 14. és 30. között


[A napsugár fölgyujtja testedet...]

 

A napsugár fölgyujtja testedet
és ugy ragyogsz ma mint a szerelem
Nero-fáklyája; szegény kicsi asszony
égő rabságban. Vannak más kínok
éhség, gonoszság, veszteség, betegség,
a lövészárkok kínja, honfiak
keservei - de minde sebeket
ember üti: a te sebed nagyobb:
maga az Isten tette vállaidra
Keresztedet, mint egyszülött Fiának
s mint Krisztus égett legfőbb szerelemben
minden bűnösökért, úgy égsz te egyért.

1919 előtt


Ady

 

Te elindulsz a fényes hómezőkön -
én visszabújtam a klastromba, nézd!
Ó könyves klastrom, s bús bor az oltáron -
s a szerzetes köszönti a vitézt.

A szerzetesek tudnak ám temetni -
de tégedet magunkba temetünk
és könyveinkbe s oltárunk borába,
hogy légy erős és örök bor nekünk.

Neked jogod volt meghalni
s van: élni, ki meghaltál - ó de mi:
te élsz mibennünk, mi haltunk tebenned
s magunkat fognánk elfelejteni,

ha tégedet felednénk. Ó mit ér a 
szerzetes, ha nincs könyve s nincs bora?!
De lelked vére a kelyhünkbe csurrant,
mielőtt lelke lelkednek tova-

surrant volna a fényes hómezőkön,
mint holt vitéz fekete paripán -
oltár elől mi, fölemelt kehellyel,
válhatatlan nézünk a Tünt után!

Mint gyászoljalak, hogyan dicsérjelek,
ha kölcsön nem veszem a te szavadat?
Hogyan dicsérhetik a napot a rét, berek,
erdők, rőt ormok, puszták és tengerek,
ha nem avval a sugárral, amelyet
a Nap ad nekik, maga a Nap?

Úgy nyugodtál le fényesen, mint a Nap
s reád gondoltat minden holdvilág;
kialudnánk ha nem adnál sugarat
s ha eltűntél volna a hómezők alatt
s nem égnél titkon, mint éjjel a Nap
"ifjú szivekben, s mindig tovább":
(Ó szavak lelke! adj nekem szavakat)
"még sírni sem tudnánk", fakadni sem.

Sugarak lelke! te adtál sugarat
hogy megmosolyogtak a sötét ugarak

és fölfénylett a hab a mély tengeren.

1919. jan.-febr.


[Az Antikrisztust kelni láttuk őt...]

 

Az Antikrisztust kelni láttuk őt
és vizek fölött a parázna nőt,
a királyokkal szajhálkodni, mig
lent fulladoztak hajszolt népeik.

Szivünkben most egy vádló hang süvölt:
Mi fontuk a korbácsot mely gyötört,
mi öntöttük az ágyut mely megölt -
silány rabszolgák! mért tűrt meg a föld?

Két nép vagyunk ma, muszka és magyar,
ki több szégyenben élni nem akar
és inkább szenved, inkább belehal,
de ember lesz és újra fiatal!

Magyarok! a kor nagy dologra hi,
mi vagyunk az idők postásai,
mi küldjük szét a vörös levelet,
melynek pecsétjei vérző szivek.

S sokan remegnek, ha a pósta jön,
de még többeknek lesz ez szent öröm,
hogy nem volt annyi vér és annyi könny
hiába, mert már a nagy óra jön.

1919. márc.


[Az Eszme drága lobogóját...]

 

Az Eszme drága lobogóját
kezükbe kapták a gazok
Sárral és vérrel mártogatták
s rongy pénzzé tépték szét azok

Egy ország dőlt amerre mentek,
Istenből halt ki egy remény
Romjain romos életemmel
könybetikkadtan állok én.

Jaj engem is bekentek sárral
hogy fajtám undorodva lát
S viselem mint zsidók viselték
a sárgafoltos csúf ruhát.

Barátaim elhagytak engem
egy árva hívem nem maradt
Nincs senki nálam üldözöttebb
magyar a magyar ég alatt

1919. ősz


[Hazám ma mikor...]

 

Hazám ma mikor vér és szenny temet,
nevedet, melyről tudni sem akartam,
mert gyilkos szó lett: fölcsókolná ajkam,
mint tönkrement dús elhányt kincseket

a sárból; - ám köröttem bőgi karban
a csőcselék, s azé ma bús neved
ki gyilkos karddá köszörülte hajdan
s gazoknak könnyű prédául kitett:

és bitangoknak, kik besárzott eszmék
rongyává nevemet is beszennyezték -
ó jaj, hazám, sorsunk de összevág

szennyezve, sirva! - s hogy megjött a holnap,
amelyet vártunk: lábukkal tipornak
a gazok után most az ostobák!

1919. ősz


[Nem lobogok mégis égek...]

 

Nem lobogok mégis égek
nem cselekszem, mégis élek
nem vagyok tűz csak parázs
nem vagyok méh csak darázs
nem lobogok mégis égek.

Azért vagyok olyan bágyadt
nem birom ki a sok vágyat
azért vagyok halovány,
azért vagyok oly sovány
azért vagyok olyan bágyadt.

Hol vagy munkás nyugalom
Hogy üdülnék a dalon
Hogy üdülnék kedvre fognék
mint a holt fa fellobognék
Hol vagy munkás nyugalom?

Azért vagyok bágyatag:
vérem veri vágyamat
vágyam issza gyenge vérem
azért járok oly fehéren
azért vagyok bágyatag.

1919-1920 [?]


[Mint a napfény a vízeken...]

 

Mint a napfény a vízeken
a szemed fénye olyan volt
Ismerős, mégis idegen
remegő reményre hangolt

az ajkad dacos dagadás
dagadó és meleg élet:
ó igéretes tagadás
tagadást rejtő igéret!

Mit ért igéret és remény?
Jött-ment mint hajnali álom
mért jött a semmiből elém?
Csupán hogy tünjön és fájjon.

És - - -
- - - -
És milyen föld ihatta be
szemeidnek drága nedvét?

1919-1920


Pihenés

 

Odakinn halkan hull a hó ...
Pihenj, pihenj, szivem, bohó!
Mért kergeted
az életed?
Mohó!
Mohó!

Hohó!
Hohó!
Minden kell és semmise jó?
Száz cél után
setén-sután
hányódva céltalan hajó!

És vággyal fűtött rossz kohó
Hohó!
Hohó!
Hol van a gépész, a mohó?
Pihenj, szegény!
A vágy, a szén
kifogy már, lankad a kohó.

Odakinn halkan hull a hó
még szén a vágyam
parázs
parázs
s elfogja lágyan
a téli varázs
és sistereg mint havon a parázs.

1919-1920


[Jó volna most is kívűl állni...]

 

Jó volna most is kívűl állni
de ezt is meg kellett próbálni

Ha sohase szerettél volna
az ajkam egy panaszt se szólna

Ha sohse csókoltalak volna
a szívem most is nyugodt volna

Jó volna tőled elmaradni
jó volna innen elutazni

Jó volna rád nevetve nézni
a legjobb volna rád se nézni

Jó volna lenni illedelmes
Jó volna nem lenni szerelmes

Jó volna erről nem beszélni
a legjobb volna nem is élni

1919-1920


[Ha így kanyarodik a sorsunk...]

 

Ha így kanyarodik a sorsunk
egy pillanatra eltakarja
szemünkből a jövőt.
Csak addig látok, a bozótig
mely oly tarkán ingatja csokrát
botor utam előtt.
   Ez biztat, ez vár, ez a szépség
   Ez repked és ragyog előttem

1919-1920


[A veranda hüvös már...]

 

A veranda hüvös már
vadszöllőlomb vörös már.

Fanyar bor az asztalon
Lelkünkben az unalom.

Megtörött a bor szine
mint a haldoklók szeme.

Iszunk apró kortyokat
hallgatunk rá nagyokat.

Nézzük a vén telkeket
a vetkőző kerteket.

Aki maradt, bús levél,
fázik mind és fáj és fél.

Fázik mind és fél és fáj
valami rossz vándort vár.

Jön a vándor mogorván
köpönyegét vonszolván.

Köpönyege föllege
betakarja az eget.

Lehellete csunya szél
akit ér az meg nem él.

Jaj levelek, hol bujjunk?
Mit csináljunk, lehullunk.

1919-1920 [?]


[Nem akartál meghallgatni...]

 

Nem akartál meghallgatni
míg a fényes nap sütött
most már látod meghallgathatsz
mert leszállt a sűrű köd.

Nem akartál meghallgatni
míg az ablak ragyogott
most már látod meghallgathatsz
befedték az ablakot.

Nem akartál meghallgatni
pedig vággyal hítt a kéj
most már látod meghallgathatsz
itt a hüvös, itt az éj.

Nem akartál meghallgatni
Láttad hogy a vérem ég
most már látod meghallgathatsz
mert a szívem csupa jég.

1920 [?]


[Olyan tavasz ez hogy jobban szeretném...]

 

Olyan tavasz ez hogy jobban szeretném
   az őszi lomha kéjt
nyugalmas mélaságába temetném
   e félholt szenvedélyt
jó volna most egy őszi hidra állni
   nagy hullós fák alatt
s lassan a vizbe mindent kidobálni
   ami még megmaradt
mint a hajós kincsét a vízbe dobja
   s megkönyül a hajó
és elsuhan, mint felleg könyü fodra
   kékjén... az volna jó
egeken szállni lélekkel - de testtel
   nyugton maradni már
mélán mint aki megmozdulni restell
   mert őszi hídon áll
és nézni a folyón a leveleknek
   halottas menetét
s tudni hogy egy-egy vágyamat temetnek,
   egy kínom életét,
melyet okossan a folyóba dobtam
   s most viszi a folyó
a tengerig, hol vágynak a habokban
   elpihenni jó...

1920. tavasz


A másnapok kifutója

 

Olyan volt, mint egy drága kisfiú
és sohse lesz más, mint kisfiú, nékem. -
A nők rosszak, az élet iszonyú,
   és minden felnőtt ellenségem.

De szeretem a nemes gyermeket,
eleven kútfejét a meleg kacagásnak,
mert még nem les ki homloka megett
   a sáfár intrikus, a Másnap.

Csúf másnapok kifutója vagyok,
de ma a boltbul a mezőre szöktem:
 hajrá ma, kis betyár gondolatok!
   A Másnap elmarad mögöttem.

 Hallod a tengert? Ez hajószoba:
 a padlón ülünk, és a hajó ingat;
 tegnapok s holnapok örök sora
     himbálja pillanatainkat.

1920