Berzsenyi Dániel lírája az idők váltásával ért, mélyült, eszmetörténeti jellegű módosulások is megfigyelhetők benne (a nemesi konzervativizmustól a felvilágosodás befogadásáig, a hazafias optimizmustól egy romantikus, pesszimista történetfilozófiáig), ám az életmű mindezek ellenére rendkívül egységes, egy tömbből álló. Századunk húszas, harmincas éveitől máig egységes a kritika, az irodalomtörténet abban, hogy Berzsenyi legnagyobb, első vonalbeli költőink egyike, költészetének jellegéről azonban szinte semmilyen konszenzus nem alakult ki: klasszicizálónak, preromantikusnak, romantikusnak, latinizálónak, hagyományosan magyarosnak, ódai vagy elégiai alapjellegzetességűnek egyaránt sokan tartják lírai világát. Ki horatiusi világképét tartja kiemelkedőnek, ki a német preklasszikus vagy előromantikus minták felülmúlóját látja benne, ki Vörösmarty felé hajló kezdeményeit, ki Csokonai elé visszanyúló vonásait emeli ki.

Valószínűleg éppen hallatlan komplexitása, irányzati értelmű összetettsége az egyik legfontosabb eleme nagyságának, átütő erejű líraiságának, hiszen legnagyobb, legjobb verseiben (Osztályrészem; Horác; A tizennyolcadik század; A magyarokhoz; Levéltöredék barátnémhoz; A közelítő tél; Gróf Mailáth Jánoshoz stb.) a hangnemek összetettsége, a költői dikció sokrétűsége, a modalitás változásai, a metaforika, a hangulatok bonyolult fény-árny játéka, a mondandó, a vers-zene, a választott motívumok hagyományos és Berzsenyi által mindig újra és újra módosított jelentése külön-külön más és más irányba látszik mutatni, hogy azután - többek közt épp a félelmetesen szigorú szerkesztés következtében - mégis együvé kényszerüljenek, szinte robbanásig feszitve a rövidebb, látszólag harmonikusabb versalakzatokat is.

Forrás: Legeza Ilona könyvismertetői
https://legeza.oszk.hu