Csáth Géza

Író nemcsak születik, fel is támadhat, legtöbbször, ha a külső körülmények kedveznek neki. Csáth Géza művészete többször is újjáéledt, feltámasztására az első világháború után unokatestvére -Kosztolányi Dezső -, majd a második világháború előtt Bóka László, legutóbb, a hatvanas évek első felében Illés Endre vállalkozott.

Mindannyiszor baljós világpolitikai események előjelei látszottak időszerűvé tenni novelláinak nyomasztó, hátborzongató atmoszféráját. Csáth Géza novellái szűkszavúan és "tárgyszerűen" szerkesztett alkotások: az elmeorvos-író sebészre valló pontossággal hatol a kamaszlélek mélyére, feltárva a serdülő természetes bájával keveredő kegyetlen és féktelen indulatokat, a felnőtt világ "leképezésének" kiszámíthatatlan következményeit (Anyagyilkosság, A kis Emma halála.) Hibátlanul diagnosztizálja az elmebetegség észrevétlen lopakodását és elhatalmasodásának folyamatát (Dénes Imre), az ópiumszívás saját tapasztalatai árán megismert mennyei gyönyörét és pokoli utóhatásait (Ópium). Legkedvesebb írásainak tárgyait a gyermekkorból meríti: meseszerű elemekkel elegyített emlékképek (A varázsló kertje), gyerekszerelmek ábrázolásai formájában (A Vörös Eszti), ámbár a gyermekkor iránti nosztalgiája néha lidércesen kínzó álomvíziók képében ölt novellatestet (A béka). A pályája kezdetén néha leplezetlenül felbukkanó kemény társadalomkritika (Trepov a boncolóasztalon) későbbi műveiből (amelyek között akad önmagához méltatlan lektur is) el-eltünedezik, "az írás a felületre szorul" - írta hanyatló korszakáról Illés Endre.

Forrás: Legeza Ilona könyvismertetői
https://legeza.oszk.hu