A nyár

 

A nap kettőztetvén hév tüzét a Rákon,
     Magossan tűndöklik a hideg klímákon.
Hevűl a Neméa sárga oroszlányja,
     Mert súgárit a nap rá közelről hányja.
Vévén a Szírius tőle melegséget,
     Tüzes csillagával minden határt éget:
S mihelyt dögleletes fényű csillagzatja
     Magát a ráfordúlt égen kimutatja,
Azonnal a tavasz szépségi hervadnak,
     A kies ligetek, mezők elfonnyadnak.
A tőle megaszalt természetnek szomja
     A rétek haldokló virágit lenyomja.
Lekonyúl a beteg liliom s tulipánt,
     Melyeket belől egy száraz hektika bánt.
Illatos kebelek Flórához temjénez,
     Hogy könyörűljön már beteg seregén ez.
Neki alázatos szárok meghajlítják,
     Az újító essőt nyílt szájjal áhítják.
El is jön az esső néha nagy felhővel,
     De széllel, dörgéssel, villámmal s mennykővel.
A forgószél öszvetördeli a fákat,
     Elsodorja a szép vetést és plántákat.
A rohanó zápor a rétet elmossa,
     A virágok nemző részit lecsapdossa.
A tüzes mennydörgés minden szívet gyötör,
     A langozó mennykő mindenfelé ront, tör.
Kopog a jégesső, tördel mindeneket,
     Mind pocsékká tészi a szántófőldeket.
De mihelyt a setét felhők elrepűlnek,
     A haragos egek ismét kiderűlnek.
A mosdott nap egy fél felhőre könyököl,
     A megszűrt áerben vidáman tűndököl.
Szépen villogtatja a szagos rétekben
     Apró képecskéit a kristály cseppekben.
A megéledt barmok s vadak ugrándoznak,
     A víg madarakkal az erdők hangoznak. -
Egy ily hűs essőért mennyit sohajtozott,
     Akit az izzadság és por bésározott.
Aki lankadt karral vonta már kaszáját,
     Be édes örömmel kezdi most munkáját.
Be ártatlan élet, be édes nyúgalom,
     Melynek megsózója a munka s szorgalom.
Óh, be kedves álom, mely az elfáradott
     Inaknak szükséges megtágúlást adott! -
Be jól esik a szűk étel, ha eleve
     A munkás gyomrába minden vérré leve.
Ti, kiknek nem ízes sem álom, sem étel,
     Lássátok, milyen jó ez a dologtétel.
Ti puhák, a gyepre fekünni sem mertek,
     Sőt a lágy pihén is sziszegve hevertek.
Páva módon fénylő baglyok, kik módiból
     Éjtszakát csináltok a nap óráiból;
Ti elpuhúlt testtel ürögtök, forogtok,
     Vagy egész napestig ájúltan hortyogtok.
Mikor öszvefőttök a forró dunyhába,
     Érzésetek zsibbadt, agyvelőtök kába.
Finnyás henyék, kiknek a has istenetek,
     Herék, kik csak azért éltek, hogy egyetek.
Hány fogásba esett jóízűn egy falat,
     Hogy hasfájás nem jött reátok azalatt?
S a munkás kenyerét, sajtját előveszi:
     Délbe, estve, mindég jóízűen eszi;
Tiszta forrásvízzel enyhűl igaz szomja:
     Mikor fejeteket a sok bor elnyomja.
Így mikor sok kincsbe áll néktek a halál:
     Ő egy napi számból új életre talál.
S mikor nyavalyák közt henyél a negédes:
     Néki a munka közt éte, álma édes.
Te szegény arató, ki uradnak a nagy
     Szerencsét irígyled, hallgass: Boldogabb vagy!


Az ősz

 

Szeptember

Már a víg szüretnek örűl minden ember,
     Mellyel örvendeztet bennünket szeptember.
Októbert olyformán biztatja előre,
     Hogy nektár lesz a bor, és máslás a lőre.
Setétűl a setét góhér a vesszőkön,
     Barna színt ver vissza a többi szőlőkön,
Amelyeknek általvilágló kristályja
     A nézőt már édes nektárral kínálja.
Rajtok királyságot mutogatni akar
     A veres bársonyba kevélykedő bakar.
A sárgálló almák, a piros körtvélyek
     Legörbedt anyjoknak emlőjén kevélyek.
Fája alatt hever a főtt berekenye,
     A kövér noszpolya, a borzas gesztenye.
Megterhelte az ősz a fáknak ágait,
     Vastagon ráfűzte gazdag áldásait.
Csak az a baj, hogy már hűvösek a szelek,
     Néha egy kis hideg és dér is jár velek.
Mert már a Mértéket hogy Fébus elérte,
     A napot az éjjel egyenlőnek mérte.

De mégis, barátom, jer, ha kisétálunk,
     Az őszben is elég örömöt találunk.
Ha nincs is oly pompás, mint a víg kikelet,
     De mégis sok részben dicsekszik e' felett.
Van édes szőllője, van szagos gyümőlcse,
     Mellyel a sétáló kebelét megtőltse,
Ha a szép virág is olyan kedves maga;
     Hát a gyümőlcs, melynek íze is van s szaga?
Az ugyan ébreszti, de csak látásunkat,
     Ez ízlésünket is s véle szaglásunkat.
És így ha a tavasz a leggyönyörűbb rész,
     Az ősz meg legjobb is, leggyönyörűbb is lész.
Levegő ege is dél után enyhesebb,
     A szent Mihály nyara most legkellemesebb.
Van a hegyen egy kis szőlőm és szilvásom,
     Itt esik ilyenkor legszebb múlatásom.
De ha te nem sajnálsz vélem megjelenni,
     Ez a gyönyörűség kétszeres fog lenni.
Eszünk körtvélyt, almát s barna gohérokat,
     Nem irígylünk semmi rakott asztalokat.

Október

Már hát elérkezett a víg október is,
     Mely után sóhajtott Bakhus ezerszer is.
Itt van a víg szüret, s mustos kádja körűl
     A szüretelőknek víg tábora örűl.
Melybe hordogatja a megért szőllőket,
     Víg tánccal s lármával nyomja benne őket.
Kellemes zúgással omlanak cseppjeik,
     Jó kedvvel biztatnak zavaros leveik.
A sajtó örvendő lármával csikorog,
     Oldalán a piros nektár zúgva csorog.
A lucskos parasztok szurtos képpel járnak,
     Néki, nékimennek a tele sajtárnak.
Az ideit szűrik, isszák a tavalyit,
     Jövő esztendőre tartják majd a mait.
Az újnak örűlnek, s ótól kurjongatnak,
     Mert markokba teljes kulacsot forgatnak.
Tántorgó lábokkal és reszkető kézzel
     Mégis sok hordókat tőltnek meg mustmézzel.
S míg a zúgó léhón lefelé foly a must,
     Azalatt a hordó mellet isznak víg tust.
Haragszik a gyermek Bakhus a hordóba,
     Míg egy részét ki nem szedik a lopóba.
Mérgébe tajtékját túrja a szájára,
     Kiüti fenekét s elfut utóljára.
Rips, raps, a szőllők már puszta támasz megett
     Gyászolnak, hajdani díszek mind oda lett.
Sok mustos kólika, sok hasrágás, salva
     Venia, a tőkék mellé van plántálva.
Kapj az átalaghoz, ne szégyenld, barátom,
     Ne szégyenld; ládd, én is a számat nem tátom.
Gyönyörű munka ez, ha szinte lucskos is,
     Örömmel nyúl ehhez a paszamántos is.
Még must korába is a bor víggá tészen,
     S minden reátartást a szívből elvészen.
Hátha még férfikort érhet a hordóba,
     S mint királyi székbe, kiszáll a kancsóba?
Mely édesen pezseg! már előre látom,
     Mely vígakká tészen ő akkor, barátom! -
Idvez légy, Liéus, jóltévő istenség!
     Tetőled szívünkből fut a kedvetlenség,
Te a barátságot s örömöt érleled:
     Légy jó! ím, kezet fog az ember teveled.

November

Eljött már november didergő hónapja,
     Hideg szele a fák ágait megcsapja.
Meghalva elhullnak a sárga levelek,
     Játszadoznak vélek a kegyetlen szelek.
Az ajtónál álló télnek hideg zúzza
     A zőld ligeteket s mezőket megnyúzza.
Hideg esső csorog, csepeg egész éjjel,
     A fázékony Auster havat is hány széjjel.
A borongós égnek sűrű felhőzése
     Házba zárt szívünknek kedvetlenedése.
Jer, barátom, minden únalmat űzzünk el
     Az új boron vídám beszélgetésünkkel.
Van elég gesztenye, van elég noszpolya,
     Van dió; melyik kell? mind jó borkorcsolya.
Gazdagabbak leszünk akármely bárónál,
     Csendességben űlvén itt a kandallónál.
Az az óros kancsó megint jár közöttünk,
     Tudod, mint tegnap is, mikor haza jöttünk.
Még ugyan a borom nem forrt ki egészen,
     De semmi; potomra minek heverésszen?
Most még jobban is csúsz, mert édes valóba,
     S különben sem látszik színe a kancsóba.
És ha az elsőtől még kedved nem dúzzad,
     A másik kancsót is körömhegyig húzzad.
Magam is fogok te utánad tenni:
     Törik, szakad, mégis vígan kell ma lenni.
Vígan ma, barátom! és ha pitizálunk,
     Róziról is egy-két sort dallarizálunk.
S ki tudja? hátha még táncot is kell várni?
     S hatos minétet is fogunk ketten járni?
Neveted? de több is történhetik itt még:
     Bolond az, barátom, aki okos mindég!
Le kell a mord képet néha-néha tenni.
     S ha ennyi hívságra nem fogunk is menni:
Jer, legalább minden únalmat űzzünk el
     Az új boron vídám beszélgetésünkkel!


T. N. Mihályfalvi István úr utólsó tisztességére

 

Ember! hát oly csaló remény is hízlalhat,
     Hogy aki még ma él, holnap meg nem halhat?
Hát ha az egészség s az erő jár veled,
     Bízhatsz, és a halált még messze képzeled?
Íly édes álmokkal ne kecsegtesd magad,
     Mert biztos örömöd közt hamar elragad.
Gyakran a legnagyobb erők leroskadnak,
     S ledűlt oszlopai ezekre szakadnak;
S mikor így az erős a főldön fetrenge,
     Minden bajon kívűl nyúgova a gyenge.
Gyakorta sírhalmot a gyenge ifjaknak
     A vénség reszkető erőtleni raknak.
A halálnak jöttét egy ember se tudja,
     Az erő, a szép szín gyakran elhazudja.
Mindezek az Isten titkának házában
     Sorra vannak metszve adamás táblában.
Ezt az emberi ész soha fel nem járja,
     Bár minden titkoknak légyen nagy búvárja.
A' bizonyos, hogy meg kell halni mindennek,
     De szabott idejét ki tudhatja ennek?
Várhatja hát éltünk akármelyik pontja,
     Hogy gyógyíthatatlan mérgét reánk ontja.
Mivel, mint az árnyék a testet követi:
     Kísér s lábunk minden léptét számbaveti.
Elrejtett nyilait hordozzuk testünkkel,
     Csak halni készűlvén hosszú életünkkel.
Ennek legkedvesebb s vígabb pillantása,
     Amannak gyászos sírt édes álma ása.
Ez míg egészséges, kövér testű vala,
     A halálnak csak egy nagy prédát hízlala;
Amannak orcái azért virágzának,
     Hogy légyen mit rágni a párkák fogának.
Ezt győzödelmének kellő közepében
     Verte le a halál a sír fenekében;
Amarra legédesb reményei között
     Nyilat örömének napján lövöldözött.
Azért bár az esett tagok reszketése,
     Bár az erős vállak, lábak görbedése,
Bár a száraz hurút koporsós szózatja
     A küszöbön álló halált nem ugatja,
Bár hószín zászlóját az elaszott vénség
     Fejed pusztúlt várán nem lobogtatja még:
Ne kecsegtesd magad mégis, hogy a sírnak
     Lakosai közé még sokára írnak;
Hanem tartsd magadat minden pontban készen,
     Mintha készen volna már sírod egészen,
S annak szélin állnál tántorgó lábakkal,
     Célozván a halál sok ezer nyílakkal.

Mihályfalvi István, kit e sír béfedett,
     Ilyen szókkal oktat, halandó, tégedet:
Kinek pora felett állítsd meg lábodat,
     Esmérd meg e hozzád szóló barátodat.
Mihályfalvi István vala édesatyja,
     Kiben egy esküdtjét Debrecen siratja.
Nánási Erzsébet e világra hozta,
     Mindkettő a virtus útjain hordozta.
Hogy tanúlásának egy pontjára lépe,
     Béfogadta Pallás még akkor zőld népe.
Innen ment tanúlni Verbőczi törvényjét,
     Melynek addig bújta setét szövevényjét,
Hogy végtére célját eltalálta benne,
     Melyen bőlcs elméje végre megpihenne.
Szolgált, mint prókátor, szolgált, mint fiskális,
     Majd minden rendeknél s famíliáknál is,
Akiknél mely igaz, hű egyenességgel
     Bánt volt a vállára tett kötelességgel:
Abból én most elő egyet sem számlálok,
     Magok szóljanak, én rájok apellálok.
Kivált elég tanú Debrecen várossa
     S ennek minden rendű hazafi lakossa.
Te légy, nemes város, te légy tanú ebben:
     Vihetni-é dolgot őnála bőlcsebben?
Én ugyan, óh nemes város! azt felelem
     És tudom, hogy te is azt feleled velem:
Hogy míg ama kilenc esztendők folyának,
     Melyekben mint esküdt szolgált hazájának,
Fő hivatalira oly híven vigyáza,
     Hogy a nagyokban is soha nem hibáza.
Érdeminek nagyobb pálya nyílt, miólta
     A bőlcs sénátusnak híjját ő pótolta;
Mely fő karban méltó tekintettel fénylett,
     Tekintetes nevet igazán érdemlett.
De négy esztendei tűndöklési után
     Elhúnyt egünkről a több csillagok után.
Megholt! életének legjobb szakaszában,
     Fél századot élvén az élők sorában,
Most hát sírja szélin megáll s rokonjait
     És kedvesit ilyen bús szókkal hagyja itt:

Óh, angyali tábor! várakozzál velem,
     Míg szerelmesimet rendre megölelem!
Imé, testem felett sír Fodor Zsuzsánnám!
     Életem egyikért őérte kívánnám.
Jer, hűlt karjaimmal, jer, hadd öleljelek!
     Vagy ha szabad lesz, az égbe is vigyelek
Jer, szedd ajakimról végső lehelletem,
     Tiéd ez, óh, ezt is csak érted tehetem.
Fagyos nyelvem igaz hűséged hálálja,
     Rebeg, hogy síromnak szélin prédikálja.
Huszonnégy esztendőt, melyben együtt éltünk,
     Csak huszonnégy rövid órácskának véltünk.
Kivált a huszadik hogy soká haladott,
     Kis Jónathánunkkal minden áldást adott,
Kinek gyengeségét kötöm hív szívedre,
     Édesanya! vigyázz egyetlen egyedre.
Neveld fel és tegyél egy olyant belőle,
     Hogy majdan minden száj jól szóljon felőle.
Most karjaim közűl, kedvesim! menjetek,
     Adjatok végcsókot, rám emlékezzetek.
Óh, Isten! ki nézel özvegyre s árvára,
     Írd fel ezeket is szíved táblájára.
Az én hív Zsuzsánnám, kedves Jónathánom,
     Légyenek tiéid, már csak ezt kívánom.
Még karjai esküdt Nánási Mártonnak
     S vele Toronyai Zsuzsánnának vonnak.
Óh! mégyek, kedvesim, áldással hozzátok,
     Melyet a jó Isten árasszon reátok.
Itt áll még mellettem egypár atyámfia,
     Itt Nánási Sára, vele Kós Mária.
Az Úr tinéktek is adjon mindeneket,
     Vigyen az Ábrahám keblébe titeket.
Kenesei Mihály Nánási Sárával,
     Légyetek áldottak az Úr jóvoltával.
E' légyen vezértek, óltalom s bástyátok,
     Így semmi rossz nem mér rontani reátok.
Tar István és Farkas Erzsébet! néktek is
     Légyen javatokra még ellenségtek is.
A Mindenhatónak karja takargasson,
     Hogy békességteknek semmi ne árthasson.
Végre, kit a vérség s baráti szeretet
     Velem feddhetetlen egyességre vetett,
Mindnyájan megáldlak utólsó órámon,
     Nevetek halálos szókkal hangzik számon.
Ti pedig, társatok tisztbéli társai,
     Tekéntetes, nemes tanács bőlcs tagjai!
Kik ezen városban egy széket űltetek,
     Hogy az Úr nevében törvényt nézhessetek:
Köszönöm bennetek azt az indúlatot,
     Melyet mindnyájatok erántam mutatott.
Én megyek; köztetek az Úr lelke lakjon
     S mindennémű jókat fejetekre rakjon.
Nemes kommunitás! e város vénei,
     Légyetek az Isten kedves emberei.
Adjon mindnyájtoknak száz vigyázó szemet,
     Hordozzon míg Nébón maga el nem temet.
Isten hozzád, világ! búcsúzom tőled is,
     Mivel Jézusomért elhagylak téged is.
Ő por testem hagyja tétetni a porba,
     Lelkem a szentekkel űlteti egysorba.

1794. aug. 29.


Kész légy a halálra

 

Bár a száraz hurút koporsós szózatja
     A küszöbön álló halált nem ugatja,
Bár hószín zászlóját az elaszott vénség
     Fejed pusztúlt várán nem lobogtatja még:
Ne kecsegtesd magad mégis, hogy a sírnak
     Lakosai közé még sokára írnak;
Hanem tartsd magadat minden pontban készen,
     Mintha készen volna már sírod egészen,
S annak szélén állnál tántorgó lábakkal,
     Célozván a halál rád ezer nyilakkal.
Különben kár volna magad rettenteni,
     Gyönyörűségedet megkeseríteni,
Tréfaság egy ilyen kettős félelemmel
     Célozván, sok jókat nézni behúnyt szemmel.
Élj vígan, játszódván a vígság keblében,
     A gyönyörűségnek kies ligetében.
Legyen semmi gondod a templomra s papra,
     Halaszd azt halálod előtt való napra!


Serkentése a múzsának

 

Jer! magunknak fűzzünk szárnyakat,
     Hogy ama bérces kőszálakat
     Megtetézhessük azokkal;
     Láthassuk várát a Hónornak,
     Hol a Múzsák egy nagy tábornak
     Fejét fűzik laurusokkal.

A halhatatlanság felette
     Örök templomát építette,
     Amelybe meghólt a halál.
     Itt, ki szerette a múzsákat,
     Nevével kérkedő táblákat
     Merő gyémántokból talál.

A dicsőségnek trombitája
     Nevét harsogva prédikálja
     Mindenütt a nemzeteknek,
     Ezt a hír felvévén szárnyára,
     Viszi a világ négy sarkára,
     Hogy általadja ezeknek.

Székulumi az elmúlásnak
     Általadják őtet egymásnak,
     És megőrizik hűséggel;
     És mikor sírjára mutatnak,
     Örömnek könnyeit hullatnak,
     Koronázván dicsőséggel.

Népei a fagyos északnak
     S kik a forró nap alatt laknak,
     Hirdetik, ki volt Homérus!
     Örömmel tapsolnak őnéki
     A Gángesnek gazdag környéki,
     Visszaekhózik Ibérus.

Vajha énreám tekintene
     Nyájas szemekkel Melpómene,
     És éneklője lehetnék!
     Úgy mind halált, mind más veszélyt s kárt,
     Mely a legnagyobbaknak is árt,
     Bátor lélekkel nevetnék.


Marjai leányok tanítója

 

e vers készítésekor már gazda, Makó Mihály nevenapjára
írattatott versek Csokonai által

Egek! mi ez? menyegző-e? vagy tán tor?
Már akármi - legyen csontra minden kántor.
Ez nem komor estve, vígság van rá festve,
Mint mutatja a bor.

Holnap, kedves hajnalába Szent Mihálynak,
Száz torokba száz Bakhusnak száz sírt vájnak.
Sok pint, itce s kanta
Víg salvét kottyant a
Tüdőnek és májnak.

Míg hát a bor feláztatván a Gingivát,
Az ivásban százszor tennénk recidivát,
Énekünk a Fagyas!
Százszor visszaadja s
Azt kiáltja: vivát.

Vivát, éljen, köztünk minden ezt kívánja,
Mihályra ez áldást buzgó szívvel hányja,
Hogy égjen sokára,
Sok ezer pipára
Élete dohányja.


Egy vén fának árnyékában régen szenvedő rózsafa

 

Gyenge rózsabokor kesereg búvában
Egy podvas vén fának hideg árnyékában.
Könnycseppek húllanak kinyílt bíbor száján,
Melyek leperegnek egypár bimbócskáján.
Egek! még elején a kies tavasznak
Fakadó leveli szomorúan asznak:
A fa ráterítvén mohos vén gallyait,
Nem ereszti hozzá a nap súgárait.
Egek! íly szép rózsát ide ki űltetett,
Mely a kertekben is díszt érdemelhetett?
Ott a több mosolygó virágoknak során
Nem epedt volna el szegény ilyen korán:
De itten a bánat sűrű tövissei
Lettek szépségének fúrdaló ívei.
Súgár mogyorófák körűlte hevernek,
De azok feléje fordúlni sem mernek;
Reá lágy tavaszi szellő sem lengedez,
Mert a vén fa tőle minden rést elfedez.
Így fonnyad magános keserűségibe -
Ah! e rózsaszálat ki ne szánná, ki ne?
Magok az erdei fiatal istenek
Kínjait fájlalják; de mit segítenek!
Gyakran vígasztalják szegénykét a nimfák,
Szánakoznak sorsán az érzékeny hím fák.
Maga a szép rózsa, csüggesztvén ágait,
Így ereszti égre bokros panaszait:
"Mért nem emészt már el vagy hévség vagy hideg?
Ilyen vadon helyen mit sínlek, mint rideg?
Vajha forgószelet támasztna valaki,
Hogy tégedet, vén fa, tőből facsarna ki!"


Egy bécsi magyar gavallér

 

Be kedves napjaim repdestek mellettem!
Be vidám életem volt régenten!
Mikor még a márvány szívet is megvettem
Egy szócskán, egy kurta komplimenten: -
De most már kerűlnek, látom, az olyak is,
Kik hajdan tiszteltek, s imádtak is.
Úgy vagyon! kit tegnap bálványolt a dáma,
Szemeit gúnyolva hányja rá ma.

Míg csengett, míg pengett nálam a sok tallér,
Míg szemfényt veszthetett a szuferint;
Voltam a dámáknál kedves egy gavallér,
Tiszteltek, imádtak módjok szerint: -
De most rám mindenik félszemmel hunyorgat,
Megvető nézéssel hátat forgat.
Úgy vagyon! bár tegnap ölbe volt a legény,
Láb alatt sem fér el ma, ha szegény.

Már ma a szíveket kirakják vásárra.
Legjobbat vehet a legpénzessebb;
Komisz lesz s rosszféle, ha olcsó az ára,
A módi s kűlfőldi legbecsessebb: -
Így arany szerelmet aranyon vehetel,
Réz lesz, ha csak rézzel fizetgetel.
Úgy vagyon! most arany időben kell élnünk,
Amint peng, aszerént kell remélnünk.


Ván, vén

 

vagy az üstökös eloquentia

Vőfi.

És pedig az én uram Kajos István,
A Szentlélek felbuzdítván
     S szándékát a szent házasságra vetvén,
     Dombi Pandát megszeretvén,
Becsűletes szüleitől megkapván,
Véle a minap felcsapván,
     Ma, mint a vereshagyma, megesküdvén,
     Estére mellé feküdvén,
Szent lakodalmat evégre csinálván,
     Egy kis kollációra,
     Egy darab pecsenyére,
     Borra egy kancsóra,
     Táncra kufercesre
Kelmedet is invitálván,
     Hogy a több frekvencia elérkezvén,
     Jelenjen meg örvendezvén,
Engem kűldött szűz jóreggelt kívánván. -
Ejnye, be sok jeles vén, ván!


Örömversek Prof. Budai Ésaiás úrhoz,

 

midőn 1794-ben a kűlső országi akadémiákról,
mint meghívott professor, lejött

I. ének

Nem számlálják olyan vágyással
A két pólus alá szorúlt
Hosszas éjszakába borúlt
Halandók az órát egymással;
Hogy az a nyájasabb nap
Jőjjön valahára,
Melyben süssön a víg nap
Mosolygó súgára:

Sem a téli bőrbe őltözött,
Gyenge tejét szopott csira
Nem vágy zefir csókjaira
Úgy a hideg göröngyök között;
Hogy kertjében a szép Flóra
Ápolgató kézzel
Egyengesse mosolygóra
S tőltse tele mézzel:

Admet nyájától Apolljokat
Nem várták úgy tanítványi
S árván kesergő leányi,
Sírva vervén bágyadt lantjokat:
Mint amiként esdeklének
Eddig az óráig
Fiai e kis Tempének
Hozzád Göttingáig.

II. ének

Most már kedves személyednek
Enyhítő látására
Minden szívek megélednek,
Indúlnak víg nótára;
Ezt az öröm hármaztatja,
Tarka szárnyát csattogtatja,
Csepeg róla ambrózia s nepente,
Mellyel vídám ábrázatját kikente.

Peng e kis hely múzsáinak
Édesen rezgő lantja,
Minden húrja Budainak
Kedves nevét pattantja;
Zeng az öröm, zeng a vivát,
Míg az öröm, míg a vivát
A szíveknek érzésibe szakadnak
S egy édes sóhajtáson elszunnyadnak.

III. ének

Élj vígan, nagy lélek! érdemeddel,
Anyai kezén a csendes bóldogságnak.
Járjon a dicsőség nagy neveddel
Szegeletein mindenütt a világnak,
Szállj az egek csillagira a Hónorral,
Állj ide a nagy lelkek kapuiba sorral.
Majd a hír
A mély sír
Omlásai közt érdemed megtartja,
Könnyekkel
S énekkel
Hálálja Duna, Tisza partja!


Más versek

 

melyekkel megtiszteltetett t. t. Budai Ésaiás professzor úr,
mikor az akadémiákról lejött, az akkori poétáktól,
Csokonai Vitéz Mihály p. p. alatt

Sóhajtott Göttinga felé a Tempe és Helikon,
Bús ekhó űlt egyikén, visszaekhózott a másikon.
Pengett a szűz múzsák seregében Budai neve,
Kit eleve díszévé teve
Apolló, Pallással múlatván egymással
S emlegetvén édes, epedt vágyódással.
Hány forró sóhajtások lengettek berkünk tájában,
Melyre tanítónkkal így zúgtunk a hegy aljában;
Sok szív fohászkodása az ég kapuira jár,
Ah, kűldjétek már, akit régen vár.
Kűldjétek hazánkba, űlvén katedránkba,
A tudomány édes mézét rakja szánkba.


Szomorú versek

 

amelyek írattattak nemes, nemzetes,
vitézlő Fényes István úr halálának alkalmatosságával

Mikor a setét éj gyászos szövevényje
Ködéből kiderűl a szép hajnal fényje,
Annál szebben hányja súgárait széjjel,
Mennél komorabb volt s rettentőbb az éjjel.
Mely elevenséget és víg kedvet kapnak
Mindenek, fényével a jóltévő napnak:
Így, mikor a setét siralom vőlgyébe
Bújdosunk az élet ezer veszélyébe,
Legfényesebb fáklya az Úrnak félelme,
Ezután járhat az emberi vak elme:
Ha a halál szörnyű árnyékába esünk,
Fényével megújít a Jézus, jegyesünk.
Az igazság napja tűndöklik ragyogva,
Fényes mennyországba jutunk ennélfogva.
A többi mind homály, mind köd, mind setétség,
Melybe félelem van elrejtve és kétség.
Egyedűl a Jézus s a mennyország fényes,
Melytől fényesedik az ide zárt Fényes.
Esküdt Fényes Istvánt fedi e setét bolt,
Útazó, ezt illő tudni, ki volt s mi volt?
Nemzé Fényes István Szabó Erzsébettől,
De mind attól hamar megvála, mind ettől.
Nagykőrös városa volt kedves hazája,
Melynek sok ideig tartá oskolája.
Onnan ide jővén tudománnyal tele,
Itt két esztendeig zőld tógát visele.
Ezt hogy egy gondolat véle lerakatta,
Tanúló elméjét kalmárságra adta.
Mely hivatalban járt mely igaz lélekkel,
Bizonyíthatnám itt sok jó emberekkel.
Sőt derék eszének s igaz jóságának
E város nagyjai bőv példát adának,
Midőn nyolcvanhárom esztendő folytába
Űltették a hatvan személyek sorába,
Melybe sok hívatalt aszerént folytatott,
Hogy panaszt rá csak az írígy sem mondhatott.
Itt is talentomát vásárra úgy tette,
Hogy a nyereséget más is bőven szedte.
Mikor már egy hív párt keresni kívánna,
Itt is nyereség lett Hadas Juliánna,
Kivel míg tizenhat esztendők telének,
Egymásba hány boldog napokat nyerének!
De mi is van ennél gazdagabb nyereség?
Kereskedő ha jó, ha jó a feleség.
Mely bőv nyereségnek e' lett interesse,
Hogy egy József fiát szűlt kedves hitvesse.
De mi is nagyobb kincs, mint ha van jó fia?
Arany feleségnek bővséges lázsia.
Most már a nyavalyák fonnyasztó serege
Ráütvén, régólta volt ennek betege.
Kivált három héttől fogva Jehovának
Sújtoló kezei rásúlyosodának.
Végre lövésére halálos nyilának,
Lelkét híven visszaadta jó Urának.
De akár életet ért is, akár halált,
Nyereséget mindég a Krisztusba talált.
Ő hát nyereségről így ment nyereségre,
Mígnem a Krisztushoz feljutott az égre.
De míg elkőltözne a főldnek színéről,
Íly búcsúzó szókat bocsát hűlt nyelvéről:
"Szerelmes hitvesem, Hadas Juliánna!
Kőszív volna, mely egy özvegyet ne szánna.
Köszönti néma szám s e megmerevedett
Nyelv is prédikálja igaz hívségedet.
Törőld le könnyedet bánatos szemedről,
Jó az Úr, ő gondot visel életedről.
Bár most szép napodat felhők fedezték be,
Ki fog még derűlni eged, vidám kékbe.
József! jó atyádat bennem elvesztetted,
De a legjobb atya megmarad melletted.
Csak az ő félelme járjon mindég veled,
Így a boldog partot örömmel megleled.
Mindezekhez hív légy és jó, hogy mindenek
Erántad egyenes szívet viseljenek.
Isten! ki könyörűlsz az árván s özvegyen,
Mindenható karod ezekkel jól tegyen.
E két gyámoltalant, óh! írd be könyvedbe
S atyai szárnyaid árnyékával fedd be.
Már karjaim közűl, kedvesim! menjetek,
Légyen a jóltevő istenség veletek.
Véled, esküdt Hadas Sámuel özvegye,
Szathmári Mária, az ég e jót tegye:
Hogy míg élsz, életed folyjon békességbe,
Míg fő boldogságot fogsz érni az égbe.
Fényes János öcsém, ki most is Pozsonyba
Kalmárkodván, nem tudsz semmit halálomba,
Haldokló számmal is szerencsédet kérem,
Áldjon meg az Isten, szerelmes testvérem!
Nagykőrösön lakó Fényes Erzsébetem,
Madár Péterrel neved emlegetem.
Áldjon meg az Isten minden boldogsággal,
Végre dicsőítsen örök mennyországgal.
Nemes tanács s nemes kommunitás s ennek
Tagjai, légyetek áldotti Istennek.
Isten hozzád nemes kalmári társaság,
Legyen óltalmazód a legfőbb uraság!
Engedj meg, ellened ha mibe vétettem,
Isten hozzád, én már mindent megengedtem.
Minden jóbarátim! s vérségim! reátok
Bőv áldás terjedjen, már Isten hozzátok!
Te pedig, főldből lett testem, nyúgodj végre,
Míg lelkem felviszi Jézusom az égre."
Ámen.

Az epitáfiumra metszve e' volt.

Nemes Fényes István teste
Nyúgodalmát itt kereste,
Kit élni, óh mint kivánna
Párja, Hadas Juliánna
És Fényes István árvája.
De Fényes István atyjának
S Szabó Ezsébet anyjának,
Kiktől Kőrösön született,
Utánok menni sietett,
De véle a boldog sereg.

1794. december 1.


[Falataimat elegyes borhajtással...]

 

Falataimat elegyes borhajtással
     Kettőztetem, óh!
Jere velem az öreget kortyantással
     Kérni, bús ekhó.
Te, Ferencnek karafinája,
Te, véres krapula hazája,
     Ugass vissza reája.

1794