A nyár |
A nap kettőztetvén hév tüzét a Rákon,
Magossan tűndöklik a hideg
klímákon.
Hevűl a Neméa sárga oroszlányja,
Mert súgárit a nap rá közelről
hányja.
Vévén a Szírius tőle melegséget,
Tüzes csillagával minden határt
éget:
S mihelyt dögleletes fényű csillagzatja
Magát a ráfordúlt égen
kimutatja,
Azonnal a tavasz szépségi hervadnak,
A kies ligetek, mezők
elfonnyadnak.
A tőle megaszalt természetnek szomja
A rétek haldokló virágit
lenyomja.
Lekonyúl a beteg liliom s tulipánt,
Melyeket belől egy száraz hektika
bánt.
Illatos kebelek Flórához temjénez,
Hogy könyörűljön már beteg
seregén ez.
Neki alázatos szárok meghajlítják,
Az újító essőt nyílt szájjal
áhítják.
El is jön az esső néha nagy felhővel,
De széllel, dörgéssel,
villámmal s mennykővel.
A forgószél öszvetördeli a fákat,
Elsodorja a szép vetést és
plántákat.
A rohanó zápor a rétet elmossa,
A virágok nemző részit
lecsapdossa.
A tüzes mennydörgés minden szívet gyötör,
A langozó mennykő mindenfelé
ront, tör.
Kopog a jégesső, tördel mindeneket,
Mind pocsékká tészi a
szántófőldeket.
De mihelyt a setét felhők elrepűlnek,
A haragos egek ismét kiderűlnek.
A mosdott nap egy fél felhőre könyököl,
A megszűrt áerben vidáman
tűndököl.
Szépen villogtatja a szagos rétekben
Apró képecskéit a kristály
cseppekben.
A megéledt barmok s vadak ugrándoznak,
A víg madarakkal az erdők
hangoznak. -
Egy ily hűs essőért mennyit sohajtozott,
Akit az izzadság és por
bésározott.
Aki lankadt karral vonta már kaszáját,
Be édes örömmel kezdi most
munkáját.
Be ártatlan élet, be édes nyúgalom,
Melynek megsózója a munka s
szorgalom.
Óh, be kedves álom, mely az elfáradott
Inaknak szükséges megtágúlást
adott! -
Be jól esik a szűk étel, ha eleve
A munkás gyomrába minden vérré
leve.
Ti, kiknek nem ízes sem álom, sem étel,
Lássátok, milyen jó ez a
dologtétel.
Ti puhák, a gyepre fekünni sem mertek,
Sőt a lágy pihén is sziszegve
hevertek.
Páva módon fénylő baglyok, kik módiból
Éjtszakát csináltok a nap
óráiból;
Ti elpuhúlt testtel ürögtök, forogtok,
Vagy egész napestig ájúltan
hortyogtok.
Mikor öszvefőttök a forró dunyhába,
Érzésetek zsibbadt, agyvelőtök
kába.
Finnyás henyék, kiknek a has istenetek,
Herék, kik csak azért éltek,
hogy egyetek.
Hány fogásba esett jóízűn egy falat,
Hogy hasfájás nem jött reátok
azalatt?
S a munkás kenyerét, sajtját előveszi:
Délbe, estve, mindég jóízűen
eszi;
Tiszta forrásvízzel enyhűl igaz szomja:
Mikor fejeteket a sok bor elnyomja.
Így mikor sok kincsbe áll néktek a halál:
Ő egy napi számból új életre
talál.
S mikor nyavalyák közt henyél a negédes:
Néki a munka közt éte, álma
édes.
Te szegény arató, ki uradnak a nagy
Szerencsét irígyled, hallgass:
Boldogabb vagy!
Az ősz |
Szeptember
Már a víg szüretnek örűl minden ember,
Mellyel örvendeztet bennünket
szeptember.
Októbert olyformán biztatja előre,
Hogy nektár lesz a bor, és
máslás a lőre.
Setétűl a setét góhér a vesszőkön,
Barna színt ver vissza a többi
szőlőkön,
Amelyeknek általvilágló kristályja
A nézőt már édes nektárral
kínálja.
Rajtok királyságot mutogatni akar
A veres bársonyba kevélykedő
bakar.
A sárgálló almák, a piros körtvélyek
Legörbedt anyjoknak emlőjén
kevélyek.
Fája alatt hever a főtt berekenye,
A kövér noszpolya, a borzas
gesztenye.
Megterhelte az ősz a fáknak ágait,
Vastagon ráfűzte gazdag
áldásait.
Csak az a baj, hogy már hűvösek a szelek,
Néha egy kis hideg és dér is
jár velek.
Mert már a Mértéket hogy Fébus elérte,
A napot az éjjel egyenlőnek
mérte.
De mégis, barátom, jer, ha kisétálunk,
Az őszben is elég örömöt
találunk.
Ha nincs is oly pompás, mint a víg kikelet,
De mégis sok részben dicsekszik
e' felett.
Van édes szőllője, van szagos gyümőlcse,
Mellyel a sétáló kebelét
megtőltse,
Ha a szép virág is olyan kedves maga;
Hát a gyümőlcs, melynek íze is
van s szaga?
Az ugyan ébreszti, de csak látásunkat,
Ez ízlésünket is s véle
szaglásunkat.
És így ha a tavasz a leggyönyörűbb rész,
Az ősz meg legjobb is,
leggyönyörűbb is lész.
Levegő ege is dél után enyhesebb,
A szent Mihály nyara most
legkellemesebb.
Van a hegyen egy kis szőlőm és szilvásom,
Itt esik ilyenkor legszebb
múlatásom.
De ha te nem sajnálsz vélem megjelenni,
Ez a gyönyörűség kétszeres fog
lenni.
Eszünk körtvélyt, almát s barna gohérokat,
Nem irígylünk semmi rakott
asztalokat.
Október
Már hát elérkezett a víg október is,
Mely után sóhajtott Bakhus
ezerszer is.
Itt van a víg szüret, s mustos kádja körűl
A szüretelőknek víg tábora
örűl.
Melybe hordogatja a megért szőllőket,
Víg tánccal s lármával nyomja
benne őket.
Kellemes zúgással omlanak cseppjeik,
Jó kedvvel biztatnak zavaros
leveik.
A sajtó örvendő lármával csikorog,
Oldalán a piros nektár zúgva
csorog.
A lucskos parasztok szurtos képpel járnak,
Néki, nékimennek a tele
sajtárnak.
Az ideit szűrik, isszák a tavalyit,
Jövő esztendőre tartják majd a
mait.
Az újnak örűlnek, s ótól kurjongatnak,
Mert markokba teljes kulacsot
forgatnak.
Tántorgó lábokkal és reszkető kézzel
Mégis sok hordókat tőltnek meg
mustmézzel.
S míg a zúgó léhón lefelé foly a must,
Azalatt a hordó mellet isznak víg
tust.
Haragszik a gyermek Bakhus a hordóba,
Míg egy részét ki nem szedik a
lopóba.
Mérgébe tajtékját túrja a szájára,
Kiüti fenekét s elfut utóljára.
Rips, raps, a szőllők már puszta támasz megett
Gyászolnak, hajdani díszek mind
oda lett.
Sok mustos kólika, sok hasrágás, salva
Venia, a tőkék mellé van
plántálva.
Kapj az átalaghoz, ne szégyenld, barátom,
Ne szégyenld; ládd, én is a
számat nem tátom.
Gyönyörű munka ez, ha szinte lucskos is,
Örömmel nyúl ehhez a
paszamántos is.
Még must korába is a bor víggá tészen,
S minden reátartást a szívből
elvészen.
Hátha még férfikort érhet a hordóba,
S mint királyi székbe, kiszáll a
kancsóba?
Mely édesen pezseg! már előre látom,
Mely vígakká tészen ő akkor,
barátom! -
Idvez légy, Liéus, jóltévő istenség!
Tetőled szívünkből fut a
kedvetlenség,
Te a barátságot s örömöt érleled:
Légy jó! ím, kezet fog az ember
teveled.
November
Eljött már november didergő hónapja,
Hideg szele a fák ágait
megcsapja.
Meghalva elhullnak a sárga levelek,
Játszadoznak vélek a kegyetlen
szelek.
Az ajtónál álló télnek hideg zúzza
A zőld ligeteket s mezőket
megnyúzza.
Hideg esső csorog, csepeg egész éjjel,
A fázékony Auster havat is hány
széjjel.
A borongós égnek sűrű felhőzése
Házba zárt szívünknek
kedvetlenedése.
Jer, barátom, minden únalmat űzzünk el
Az új boron vídám
beszélgetésünkkel.
Van elég gesztenye, van elég noszpolya,
Van dió; melyik kell? mind jó
borkorcsolya.
Gazdagabbak leszünk akármely bárónál,
Csendességben űlvén itt a
kandallónál.
Az az óros kancsó megint jár közöttünk,
Tudod, mint tegnap is, mikor haza
jöttünk.
Még ugyan a borom nem forrt ki egészen,
De semmi; potomra minek
heverésszen?
Most még jobban is csúsz, mert édes valóba,
S különben sem látszik színe a
kancsóba.
És ha az elsőtől még kedved nem dúzzad,
A másik kancsót is körömhegyig
húzzad.
Magam is fogok te utánad tenni:
Törik, szakad, mégis vígan kell
ma lenni.
Vígan ma, barátom! és ha pitizálunk,
Róziról is egy-két sort
dallarizálunk.
S ki tudja? hátha még táncot is kell várni?
S hatos minétet is fogunk ketten
járni?
Neveted? de több is történhetik itt még:
Bolond az, barátom, aki okos
mindég!
Le kell a mord képet néha-néha tenni.
S ha ennyi hívságra nem fogunk is
menni:
Jer, legalább minden únalmat űzzünk el
Az új boron vídám
beszélgetésünkkel!
T. N. Mihályfalvi István úr utólsó tisztességére |
Ember! hát oly csaló remény is hízlalhat,
Hogy aki még ma él, holnap meg
nem halhat?
Hát ha az egészség s az erő jár veled,
Bízhatsz, és a halált még
messze képzeled?
Íly édes álmokkal ne kecsegtesd magad,
Mert biztos örömöd közt hamar
elragad.
Gyakran a legnagyobb erők leroskadnak,
S ledűlt oszlopai ezekre
szakadnak;
S mikor így az erős a főldön fetrenge,
Minden bajon kívűl nyúgova a
gyenge.
Gyakorta sírhalmot a gyenge ifjaknak
A vénség reszkető erőtleni
raknak.
A halálnak jöttét egy ember se tudja,
Az erő, a szép szín gyakran
elhazudja.
Mindezek az Isten titkának házában
Sorra vannak metszve adamás
táblában.
Ezt az emberi ész soha fel nem járja,
Bár minden titkoknak légyen nagy
búvárja.
A' bizonyos, hogy meg kell halni mindennek,
De szabott idejét ki tudhatja
ennek?
Várhatja hát éltünk akármelyik pontja,
Hogy gyógyíthatatlan mérgét
reánk ontja.
Mivel, mint az árnyék a testet követi:
Kísér s lábunk minden léptét
számbaveti.
Elrejtett nyilait hordozzuk testünkkel,
Csak halni készűlvén hosszú
életünkkel.
Ennek legkedvesebb s vígabb pillantása,
Amannak gyászos sírt édes álma
ása.
Ez míg egészséges, kövér testű vala,
A halálnak csak egy nagy prédát
hízlala;
Amannak orcái azért virágzának,
Hogy légyen mit rágni a párkák
fogának.
Ezt győzödelmének kellő közepében
Verte le a halál a sír
fenekében;
Amarra legédesb reményei között
Nyilat örömének napján
lövöldözött.
Azért bár az esett tagok reszketése,
Bár az erős vállak, lábak
görbedése,
Bár a száraz hurút koporsós szózatja
A küszöbön álló halált nem
ugatja,
Bár hószín zászlóját az elaszott vénség
Fejed pusztúlt várán nem
lobogtatja még:
Ne kecsegtesd magad mégis, hogy a sírnak
Lakosai közé még sokára írnak;
Hanem tartsd magadat minden pontban készen,
Mintha készen volna már sírod
egészen,
S annak szélin állnál tántorgó lábakkal,
Célozván a halál sok ezer
nyílakkal.
Mihályfalvi István, kit e sír béfedett,
Ilyen szókkal oktat, halandó,
tégedet:
Kinek pora felett állítsd meg lábodat,
Esmérd meg e hozzád szóló
barátodat.
Mihályfalvi István vala édesatyja,
Kiben egy esküdtjét Debrecen
siratja.
Nánási Erzsébet e világra hozta,
Mindkettő a virtus útjain
hordozta.
Hogy tanúlásának egy pontjára lépe,
Béfogadta Pallás még akkor zőld
népe.
Innen ment tanúlni Verbőczi törvényjét,
Melynek addig bújta setét
szövevényjét,
Hogy végtére célját eltalálta benne,
Melyen bőlcs elméje végre
megpihenne.
Szolgált, mint prókátor, szolgált, mint fiskális,
Majd minden rendeknél s
famíliáknál is,
Akiknél mely igaz, hű egyenességgel
Bánt volt a vállára tett
kötelességgel:
Abból én most elő egyet sem számlálok,
Magok szóljanak, én rájok
apellálok.
Kivált elég tanú Debrecen várossa
S ennek minden rendű hazafi
lakossa.
Te légy, nemes város, te légy tanú ebben:
Vihetni-é dolgot őnála
bőlcsebben?
Én ugyan, óh nemes város! azt felelem
És tudom, hogy te is azt feleled
velem:
Hogy míg ama kilenc esztendők folyának,
Melyekben mint esküdt szolgált
hazájának,
Fő hivatalira oly híven vigyáza,
Hogy a nagyokban is soha nem
hibáza.
Érdeminek nagyobb pálya nyílt, miólta
A bőlcs sénátusnak híjját ő
pótolta;
Mely fő karban méltó tekintettel fénylett,
Tekintetes nevet igazán
érdemlett.
De négy esztendei tűndöklési után
Elhúnyt egünkről a több
csillagok után.
Megholt! életének legjobb szakaszában,
Fél századot élvén az élők
sorában,
Most hát sírja szélin megáll s rokonjait
És kedvesit ilyen bús szókkal
hagyja itt:
Óh, angyali tábor! várakozzál velem,
Míg szerelmesimet rendre
megölelem!
Imé, testem felett sír Fodor Zsuzsánnám!
Életem egyikért őérte
kívánnám.
Jer, hűlt karjaimmal, jer, hadd öleljelek!
Vagy ha szabad lesz, az égbe is
vigyelek
Jer, szedd ajakimról végső lehelletem,
Tiéd ez, óh, ezt is csak érted
tehetem.
Fagyos nyelvem igaz hűséged hálálja,
Rebeg, hogy síromnak szélin
prédikálja.
Huszonnégy esztendőt, melyben együtt éltünk,
Csak huszonnégy rövid
órácskának véltünk.
Kivált a huszadik hogy soká haladott,
Kis Jónathánunkkal minden
áldást adott,
Kinek gyengeségét kötöm hív szívedre,
Édesanya! vigyázz egyetlen
egyedre.
Neveld fel és tegyél egy olyant belőle,
Hogy majdan minden száj jól
szóljon felőle.
Most karjaim közűl, kedvesim! menjetek,
Adjatok végcsókot, rám
emlékezzetek.
Óh, Isten! ki nézel özvegyre s árvára,
Írd fel ezeket is szíved
táblájára.
Az én hív Zsuzsánnám, kedves Jónathánom,
Légyenek tiéid, már csak ezt
kívánom.
Még karjai esküdt Nánási Mártonnak
S vele Toronyai Zsuzsánnának
vonnak.
Óh! mégyek, kedvesim, áldással hozzátok,
Melyet a jó Isten árasszon
reátok.
Itt áll még mellettem egypár atyámfia,
Itt Nánási Sára, vele Kós
Mária.
Az Úr tinéktek is adjon mindeneket,
Vigyen az Ábrahám keblébe
titeket.
Kenesei Mihály Nánási Sárával,
Légyetek áldottak az Úr
jóvoltával.
E' légyen vezértek, óltalom s bástyátok,
Így semmi rossz nem mér rontani
reátok.
Tar István és Farkas Erzsébet! néktek is
Légyen javatokra még ellenségtek
is.
A Mindenhatónak karja takargasson,
Hogy békességteknek semmi ne
árthasson.
Végre, kit a vérség s baráti szeretet
Velem feddhetetlen egyességre
vetett,
Mindnyájan megáldlak utólsó órámon,
Nevetek halálos szókkal hangzik
számon.
Ti pedig, társatok tisztbéli társai,
Tekéntetes, nemes tanács bőlcs
tagjai!
Kik ezen városban egy széket űltetek,
Hogy az Úr nevében törvényt
nézhessetek:
Köszönöm bennetek azt az indúlatot,
Melyet mindnyájatok erántam
mutatott.
Én megyek; köztetek az Úr lelke lakjon
S mindennémű jókat fejetekre
rakjon.
Nemes kommunitás! e város vénei,
Légyetek az Isten kedves emberei.
Adjon mindnyájtoknak száz vigyázó szemet,
Hordozzon míg Nébón maga el nem
temet.
Isten hozzád, világ! búcsúzom tőled is,
Mivel Jézusomért elhagylak téged
is.
Ő por testem hagyja tétetni a porba,
Lelkem a szentekkel űlteti
egysorba.
1794. aug. 29.
Kész légy a halálra |
Bár a száraz hurút koporsós szózatja
A küszöbön álló halált nem
ugatja,
Bár hószín zászlóját az elaszott vénség
Fejed pusztúlt várán nem
lobogtatja még:
Ne kecsegtesd magad mégis, hogy a sírnak
Lakosai közé még sokára írnak;
Hanem tartsd magadat minden pontban készen,
Mintha készen volna már sírod
egészen,
S annak szélén állnál tántorgó lábakkal,
Célozván a halál rád ezer
nyilakkal.
Különben kár volna magad rettenteni,
Gyönyörűségedet megkeseríteni,
Tréfaság egy ilyen kettős félelemmel
Célozván, sok jókat nézni
behúnyt szemmel.
Élj vígan, játszódván a vígság keblében,
A gyönyörűségnek kies
ligetében.
Legyen semmi gondod a templomra s papra,
Halaszd azt halálod előtt való
napra!
Serkentése a múzsának |
Jer! magunknak fűzzünk szárnyakat,
Hogy ama bérces kőszálakat
Megtetézhessük azokkal;
Láthassuk várát a Hónornak,
Hol a Múzsák egy nagy tábornak
Fejét fűzik laurusokkal.
A halhatatlanság felette
Örök templomát építette,
Amelybe meghólt a halál.
Itt, ki szerette a múzsákat,
Nevével kérkedő táblákat
Merő gyémántokból talál.
A dicsőségnek trombitája
Nevét harsogva prédikálja
Mindenütt a nemzeteknek,
Ezt a hír felvévén szárnyára,
Viszi a világ négy sarkára,
Hogy általadja ezeknek.
Székulumi az elmúlásnak
Általadják őtet egymásnak,
És megőrizik hűséggel;
És mikor sírjára mutatnak,
Örömnek könnyeit hullatnak,
Koronázván dicsőséggel.
Népei a fagyos északnak
S kik a forró nap alatt laknak,
Hirdetik, ki volt Homérus!
Örömmel tapsolnak őnéki
A Gángesnek gazdag környéki,
Visszaekhózik Ibérus.
Vajha énreám tekintene
Nyájas szemekkel Melpómene,
És éneklője lehetnék!
Úgy mind halált, mind más
veszélyt s kárt,
Mely a legnagyobbaknak is árt,
Bátor lélekkel nevetnék.
Marjai leányok tanítója |
e vers készítésekor már gazda, Makó Mihály nevenapjára
írattatott versek Csokonai által
Egek! mi ez? menyegző-e? vagy tán tor?
Már akármi - legyen csontra minden kántor.
Ez nem komor estve, vígság van rá festve,
Mint mutatja a bor.
Holnap, kedves hajnalába Szent Mihálynak,
Száz torokba száz Bakhusnak száz sírt vájnak.
Sok pint, itce s kanta
Víg salvét kottyant a
Tüdőnek és májnak.
Míg hát a bor feláztatván a Gingivát,
Az ivásban százszor tennénk recidivát,
Énekünk a Fagyas!
Százszor visszaadja s
Azt kiáltja: vivát.
Vivát, éljen, köztünk minden ezt kívánja,
Mihályra ez áldást buzgó szívvel hányja,
Hogy égjen sokára,
Sok ezer pipára
Élete dohányja.
Egy vén fának árnyékában régen szenvedő rózsafa |
Gyenge rózsabokor kesereg búvában
Egy podvas vén fának hideg árnyékában.
Könnycseppek húllanak kinyílt bíbor száján,
Melyek leperegnek egypár bimbócskáján.
Egek! még elején a kies tavasznak
Fakadó leveli szomorúan asznak:
A fa ráterítvén mohos vén gallyait,
Nem ereszti hozzá a nap súgárait.
Egek! íly szép rózsát ide ki űltetett,
Mely a kertekben is díszt érdemelhetett?
Ott a több mosolygó virágoknak során
Nem epedt volna el szegény ilyen korán:
De itten a bánat sűrű tövissei
Lettek szépségének fúrdaló ívei.
Súgár mogyorófák körűlte hevernek,
De azok feléje fordúlni sem mernek;
Reá lágy tavaszi szellő sem lengedez,
Mert a vén fa tőle minden rést elfedez.
Így fonnyad magános keserűségibe -
Ah! e rózsaszálat ki ne szánná, ki ne?
Magok az erdei fiatal istenek
Kínjait fájlalják; de mit segítenek!
Gyakran vígasztalják szegénykét a nimfák,
Szánakoznak sorsán az érzékeny hím fák.
Maga a szép rózsa, csüggesztvén ágait,
Így ereszti égre bokros panaszait:
"Mért nem emészt már el vagy hévség vagy hideg?
Ilyen vadon helyen mit sínlek, mint rideg?
Vajha forgószelet támasztna valaki,
Hogy tégedet, vén fa, tőből facsarna ki!"
Egy bécsi magyar gavallér |
Be kedves napjaim repdestek mellettem!
Be vidám életem volt régenten!
Mikor még a márvány szívet is megvettem
Egy szócskán, egy kurta komplimenten: -
De most már kerűlnek, látom, az olyak is,
Kik hajdan tiszteltek, s imádtak is.
Úgy vagyon! kit tegnap bálványolt a dáma,
Szemeit gúnyolva hányja rá ma.
Míg csengett, míg pengett nálam a sok tallér,
Míg szemfényt veszthetett a szuferint;
Voltam a dámáknál kedves egy gavallér,
Tiszteltek, imádtak módjok szerint: -
De most rám mindenik félszemmel hunyorgat,
Megvető nézéssel hátat forgat.
Úgy vagyon! bár tegnap ölbe volt a legény,
Láb alatt sem fér el ma, ha szegény.
Már ma a szíveket kirakják vásárra.
Legjobbat vehet a legpénzessebb;
Komisz lesz s rosszféle, ha olcsó az ára,
A módi s kűlfőldi legbecsessebb: -
Így arany szerelmet aranyon vehetel,
Réz lesz, ha csak rézzel fizetgetel.
Úgy vagyon! most arany időben kell élnünk,
Amint peng, aszerént kell remélnünk.
Ván, vén |
vagy az üstökös eloquentia
Vőfi.
És pedig az én uram Kajos István,
A Szentlélek felbuzdítván
S szándékát a szent házasságra
vetvén,
Dombi Pandát megszeretvén,
Becsűletes szüleitől megkapván,
Véle a minap felcsapván,
Ma, mint a vereshagyma,
megesküdvén,
Estére mellé feküdvén,
Szent lakodalmat evégre csinálván,
Egy kis kollációra,
Egy darab pecsenyére,
Borra egy kancsóra,
Táncra kufercesre
Kelmedet is invitálván,
Hogy a több frekvencia
elérkezvén,
Jelenjen meg örvendezvén,
Engem kűldött szűz jóreggelt kívánván. -
Ejnye, be sok jeles vén, ván!
Örömversek Prof. Budai Ésaiás úrhoz, |
midőn 1794-ben a kűlső országi akadémiákról,
mint meghívott professor, lejött
I. ének
Nem számlálják olyan vágyással
A két pólus alá szorúlt
Hosszas éjszakába borúlt
Halandók az órát egymással;
Hogy az a nyájasabb nap
Jőjjön valahára,
Melyben süssön a víg nap
Mosolygó súgára:
Sem a téli bőrbe őltözött,
Gyenge tejét szopott csira
Nem vágy zefir csókjaira
Úgy a hideg göröngyök között;
Hogy kertjében a szép Flóra
Ápolgató kézzel
Egyengesse mosolygóra
S tőltse tele mézzel:
Admet nyájától Apolljokat
Nem várták úgy tanítványi
S árván kesergő leányi,
Sírva vervén bágyadt lantjokat:
Mint amiként esdeklének
Eddig az óráig
Fiai e kis Tempének
Hozzád Göttingáig.
II. ének
Most már kedves személyednek
Enyhítő látására
Minden szívek megélednek,
Indúlnak víg nótára;
Ezt az öröm hármaztatja,
Tarka szárnyát csattogtatja,
Csepeg róla ambrózia s nepente,
Mellyel vídám ábrázatját kikente.
Peng e kis hely múzsáinak
Édesen rezgő lantja,
Minden húrja Budainak
Kedves nevét pattantja;
Zeng az öröm, zeng a vivát,
Míg az öröm, míg a vivát
A szíveknek érzésibe szakadnak
S egy édes sóhajtáson elszunnyadnak.
III. ének
Élj vígan, nagy lélek! érdemeddel,
Anyai kezén a csendes bóldogságnak.
Járjon a dicsőség nagy neveddel
Szegeletein mindenütt a világnak,
Szállj az egek csillagira a Hónorral,
Állj ide a nagy lelkek kapuiba sorral.
Majd a hír
A mély sír
Omlásai közt érdemed megtartja,
Könnyekkel
S énekkel
Hálálja Duna, Tisza partja!
Más versek |
melyekkel megtiszteltetett t. t. Budai Ésaiás professzor úr,
mikor az akadémiákról lejött, az akkori poétáktól,
Csokonai Vitéz Mihály p. p. alatt
Sóhajtott Göttinga felé a Tempe és Helikon,
Bús ekhó űlt egyikén, visszaekhózott a másikon.
Pengett a szűz múzsák seregében Budai neve,
Kit eleve díszévé teve
Apolló, Pallással múlatván egymással
S emlegetvén édes, epedt vágyódással.
Hány forró sóhajtások lengettek berkünk tájában,
Melyre tanítónkkal így zúgtunk a hegy aljában;
Sok szív fohászkodása az ég kapuira jár,
Ah, kűldjétek már, akit régen vár.
Kűldjétek hazánkba, űlvén katedránkba,
A tudomány édes mézét rakja szánkba.
Szomorú versek |
amelyek írattattak nemes, nemzetes,
vitézlő Fényes István úr halálának alkalmatosságával
Mikor a setét éj gyászos szövevényje
Ködéből kiderűl a szép hajnal fényje,
Annál szebben hányja súgárait széjjel,
Mennél komorabb volt s rettentőbb az éjjel.
Mely elevenséget és víg kedvet kapnak
Mindenek, fényével a jóltévő napnak:
Így, mikor a setét siralom vőlgyébe
Bújdosunk az élet ezer veszélyébe,
Legfényesebb fáklya az Úrnak félelme,
Ezután járhat az emberi vak elme:
Ha a halál szörnyű árnyékába esünk,
Fényével megújít a Jézus, jegyesünk.
Az igazság napja tűndöklik ragyogva,
Fényes mennyországba jutunk ennélfogva.
A többi mind homály, mind köd, mind setétség,
Melybe félelem van elrejtve és kétség.
Egyedűl a Jézus s a mennyország fényes,
Melytől fényesedik az ide zárt Fényes.
Esküdt Fényes Istvánt fedi e setét bolt,
Útazó, ezt illő tudni, ki volt s mi volt?
Nemzé Fényes István Szabó Erzsébettől,
De mind attól hamar megvála, mind ettől.
Nagykőrös városa volt kedves hazája,
Melynek sok ideig tartá oskolája.
Onnan ide jővén tudománnyal tele,
Itt két esztendeig zőld tógát visele.
Ezt hogy egy gondolat véle lerakatta,
Tanúló elméjét kalmárságra adta.
Mely hivatalban járt mely igaz lélekkel,
Bizonyíthatnám itt sok jó emberekkel.
Sőt derék eszének s igaz jóságának
E város nagyjai bőv példát adának,
Midőn nyolcvanhárom esztendő folytába
Űltették a hatvan személyek sorába,
Melybe sok hívatalt aszerént folytatott,
Hogy panaszt rá csak az írígy sem mondhatott.
Itt is talentomát vásárra úgy tette,
Hogy a nyereséget más is bőven szedte.
Mikor már egy hív párt keresni kívánna,
Itt is nyereség lett Hadas Juliánna,
Kivel míg tizenhat esztendők telének,
Egymásba hány boldog napokat nyerének!
De mi is van ennél gazdagabb nyereség?
Kereskedő ha jó, ha jó a feleség.
Mely bőv nyereségnek e' lett interesse,
Hogy egy József fiát szűlt kedves hitvesse.
De mi is nagyobb kincs, mint ha van jó fia?
Arany feleségnek bővséges lázsia.
Most már a nyavalyák fonnyasztó serege
Ráütvén, régólta volt ennek betege.
Kivált három héttől fogva Jehovának
Sújtoló kezei rásúlyosodának.
Végre lövésére halálos nyilának,
Lelkét híven visszaadta jó Urának.
De akár életet ért is, akár halált,
Nyereséget mindég a Krisztusba talált.
Ő hát nyereségről így ment nyereségre,
Mígnem a Krisztushoz feljutott az égre.
De míg elkőltözne a főldnek színéről,
Íly búcsúzó szókat bocsát hűlt nyelvéről:
"Szerelmes hitvesem, Hadas Juliánna!
Kőszív volna, mely egy özvegyet ne szánna.
Köszönti néma szám s e megmerevedett
Nyelv is prédikálja igaz hívségedet.
Törőld le könnyedet bánatos szemedről,
Jó az Úr, ő gondot visel életedről.
Bár most szép napodat felhők fedezték be,
Ki fog még derűlni eged, vidám kékbe.
József! jó atyádat bennem elvesztetted,
De a legjobb atya megmarad melletted.
Csak az ő félelme járjon mindég veled,
Így a boldog partot örömmel megleled.
Mindezekhez hív légy és jó, hogy mindenek
Erántad egyenes szívet viseljenek.
Isten! ki könyörűlsz az árván s özvegyen,
Mindenható karod ezekkel jól tegyen.
E két gyámoltalant, óh! írd be könyvedbe
S atyai szárnyaid árnyékával fedd be.
Már karjaim közűl, kedvesim! menjetek,
Légyen a jóltevő istenség veletek.
Véled, esküdt Hadas Sámuel özvegye,
Szathmári Mária, az ég e jót tegye:
Hogy míg élsz, életed folyjon békességbe,
Míg fő boldogságot fogsz érni az égbe.
Fényes János öcsém, ki most is Pozsonyba
Kalmárkodván, nem tudsz semmit halálomba,
Haldokló számmal is szerencsédet kérem,
Áldjon meg az Isten, szerelmes testvérem!
Nagykőrösön lakó Fényes Erzsébetem,
Madár Péterrel neved emlegetem.
Áldjon meg az Isten minden boldogsággal,
Végre dicsőítsen örök mennyországgal.
Nemes tanács s nemes kommunitás s ennek
Tagjai, légyetek áldotti Istennek.
Isten hozzád nemes kalmári társaság,
Legyen óltalmazód a legfőbb uraság!
Engedj meg, ellened ha mibe vétettem,
Isten hozzád, én már mindent megengedtem.
Minden jóbarátim! s vérségim! reátok
Bőv áldás terjedjen, már Isten hozzátok!
Te pedig, főldből lett testem, nyúgodj végre,
Míg lelkem felviszi Jézusom az égre."
Ámen.
Az epitáfiumra metszve e' volt.
Nemes Fényes István teste
Nyúgodalmát itt kereste,
Kit élni, óh mint kivánna
Párja, Hadas Juliánna
És Fényes István árvája.
De Fényes István atyjának
S Szabó Ezsébet anyjának,
Kiktől Kőrösön született,
Utánok menni sietett,
De véle a boldog sereg.
1794. december 1.
[Falataimat elegyes borhajtással...] |
Falataimat elegyes borhajtással
Kettőztetem, óh!
Jere velem az öreget kortyantással
Kérni, bús ekhó.
Te, Ferencnek karafinája,
Te, véres krapula hazája,
Ugass vissza reája.
1794