Rhédey Lajos úrhoz

 

Magyar fejedelmink nagyságos gyermeke,
     Lelkestől-testestől a virtus remeke
Ízlés terjesztője, tudomány barátja,
     Királynak, nemzetnek egyaránt sajátja,
Te, kit a szerencse jó és rossz időbe
     Nagynak látván, fél már venni üldözőbe,
Kinek Festeticshez úgy von természete,
     Mint azon centrumnak kisebb kerűlete
Rhédey! ha munkás elméd kinyúgodott,
     Halld meg, egy poéta rólad mit álmodott.

A sáfrányozott ég már gyengén pirúla
     S a homály és álom egyaránt hígúla,
Tisztább s igazándibb képecskék valának,
     Amelyek elméink körűl zsibongának,
Már kezdtük, de gyengén, a terhet érezni,
     Mely a feljött nappal szokott ránk érkezni:
Midőn úgy képzettem a nyugvás ölében,
     Mintha lettem volna Tempe mezejében,
S ott a téli estvék hosszas únalmában,
     Magánosságomnak nádas hajlékában
Olvasnám vak sorsát az emberi fajnak,
     Ropogó lángjánál holmi száraz gallynak.
Egyszer csak előmbe tűnik bámúltomban
     Hazám Géniussa háromszín bársonyban.
(Felséges látomás!) szép is, bús is vala,
     Mint a szürettáji napnak egy hajnala.
És "Mit késel, úgymond, közreadni saját
     Ifjúi elmédnek aprólék adaját?
Tedd fel bátor szívvel hazád óltárára
     Tavaszod zsengéjét, melyet régen vára:
S hogy majd emberkorod becsesebb gyümőlcse
     Háládatosságod szaruját megtőltse,
Siess elhullatni már a virágodat,
     Szárnyan jár az idő. Becsűld meg napodat.
Tudod, hogy magános fogadástételed
     A legfontosb adót fizetteti veled,
Hogy megmaradt részét világi pályádnak
     A hét magyaroknak szenteljed s Árpádnak?
Siess a vitézek oszlopát feltenni
     S nemzetünk nevében háládatos lenni!"
E szóra előttem terem, mint a villám,
     Kassa fogházában rég senyvedő "Lillám";
Víg Anákreonom mellette mosolyog,
     Mely a Duna partján régóta tébolyog;
Több szüleményim is körűlte látszanak,
     Melyek a váradi bőlcsőben ringanak;
Meglátom, magamba szállok s így felelek:
     "Nagy lélek! örömest sietnék én velek,
De lám tőlem messze és sokfelé vagynak,
     Bajos útja van most mind sárnak, mind fagynak,
Szekerest nem kapni, vagy pedig oly drága,
     Hogy borsos az ember literátorsága.
Van ugyan egy könnyű római lecticám,
     Abban a Hágón is majd úgy néznének rám,
Mint egy proconsulra, vagy no, csak póstára:
     De honnan köthessek egy derest rúdjára?"
Még alig mondtam ki: előttem hortyoga
     Egy karcsú paripa, csikó volt a foga.
Serényje loboga. "Nézd, mond a Genius,
     Két szárnya van, gyors ló: ez ama Pegazus.
E' már a Dunának zajlódó habjain,
     A tótok bércein s a Hágó csúcsain
Egy akaratodra könnyen általviszen,
     S a nép poétának, nem postának hiszen.
Rhédey, ki szárnyat fűz a jó szándéknak
     S paripát ád alá nyűgnek, haladéknak,
Rhédey kűldi ezt..." A bámúlás s öröm
     Felébreszt. Nincs semmi. Nézek, fejem töröm.
Hát sem ló, sem álom. A munkám Váradon,
     Bécsben, Pesten, Kassán... Magam meg a padon.
S ím, tűnődésemben íly szók érdekelnek:
     "A két szárnyán kívűl álmaid bételnek!"

1804. jan. 24


Tüdőgyúladásomról

 

     Fenn lengő hold! nézd, mint kínlódom,
Mondd meg nekem, hol fekszem én?
Ágy-é, amelyben hánykolódom,
Vagy a koporsó az szintén?
Nem? Csónak ez, mely, jaj, a kétes
Remény és biztos félelem
S az élet és halál setétes
Hullámjain lebeg velem.

     Fojtó szirokkóknak hevétől
Asznak tüdőhólyagjaim,
S a kriptáknak fagyos szelétől
Borsódznak minden tagjaim.
Szívem megett egy láthatatlan
Kéznek nyila bélőve áll,
S mellem csontboltján irgalmatlan
Sarkával rúgdos két halál.

     Hová ütődöm a habokba?
Haj! mely szörnyű hányattatás!
Most a cupressusos partokba,
Hol rémlet űl s jéghallgatás;
Majd a túlsó part lejtőjébe,
Honnan barátság szózatit
Hallok a plátánok berkébe,
S örömszerszámok hangzatit.

     Innen savanyú ázótjokkal
Pusztás barlangok fojtanak;
Amonnan kerti balzsamokkal
Hígabb szellők újítanak.
Fúlok, lehellek; fázom, gyúlok,
Vagy egy kivégez már, vagy más,
Ájúlok, érzek és ocsúlok:
Haj! mely szörnyű hányattatás!...

     Ki vagy te, ki hószín leplekbe
Felém mosolyogva közelítsz
S a partról e szagos berekbe
Áldott jobbodon felsegítsz?
Te, főldi biztossa az égnek,
Arany gyógyúlás! Te a nagy
És bőlcs teremtő tehetségnek
Halandó leánya! te vagy.

     Te illetéd rózsás újjoddal
Mellyemnek rokkant bóltjait,
S elindítád pillantásoddal
Az élet dobbanásait.
Már lelkem új phoenix módjára
A lángok közzűl éledez;
S gyengűl újjom pattanására
Kis lantom újra zengedez.

     De te repűlsz? mind tűnnek, mennek
Minő derűlés ez, nagy ég?
Sándorffym űl ágyamnál... s ennek
Köszönhetem, hogy élek még?
Zendűlj, ekhózz, esti csendesség!
A hálá engem dalra ránt.
Telj bé, kettős szent kötelesség,
Az orvos és barát eránt!


Főhadnagy Fazekas úrhoz

 

Kerek hajnal! súgároddal
Küllőzd meg a fél eget
S múlólagszín sáfrányoddal
Szegd bé a kék felleget.
Én, ki téged napszálltával
Legtöbbször áldottalak,
Most a kelet harmatjával
Mely nagyon óhajtalak.
Menj s fogj szürke paripádhoz
Félébredt zefireket,
Tégy kakast is hintócskádhoz
S kettőzd a lépéseket.
Süss druszámnak, barátomnak
Két szemére édesen
S babonázd le az álomnak
Mákját rólok csendesen.
Vagy ha már ő, mint kedvellőd,
Ébren szívja lelkedet,
Mondd meg néki, hogy egy szellőd
Mellyemből kerekedett;
Mellyemből, melynek tartatlan
Ereje csak akkor nagy,
Mikor érzése ártatlan
Tiszta s vídám, mint te vagy.
Mondd meg néki, hogy kertjébe
Régolta kívánkozom,
Hol a természet ölébe
S az övébe nyúgoszom.
Mondd meg néki, hogy pattantom
Húromat már őfelé.
Ah, mert ah! magános lantom
Drágább névvel zenghet-é?
Mondd meg, de már már jól látom,
Már itt van, már látom őt,
Haj! az én nemes barátom
Hogy használja az időt!
Ő, akinek Bellónától
Magasztalva van neve,
A gőgösség hagymázától
Írtózván, kertész leve.
Ő a tomboló vígságnak
Futja unszolásait
S egy félig fejlett virágnak
Lesi bíztatásait.

- - - - - - - - - - - - -
- - - - - - - - - - - - -
- - - - - - - - - - - - -
- - - - - - - - - - - - -

Ő a fösvények sorában
A dögkincsekkel felhágy
S húgának társaságában
Gyöngyvirág-gyöngyökre vágy.
Számlálgatja víg orcával
Az ezüst jácintokat
S az ibolyák aranyával
A szagos gyémántokat.
Most a bőlcseknek álmára
Hol ébred, hol szunnyadoz.
S majd a képzelt Heloára
Érez, újúl, bágyadoz.
Majd a rendtartó méheknél
Kedvetelve ácsorog
S érzi, hogy az embereknél
Az ország nem így forog.
Már meglátott: gereblyéjét
És kapáját elteszi
S félig harmatos Linnéjét
Pipája mellé veszi.
Jer, barátom! lépegessünk
Kis kertednek útain
S dohogás nélkűl nevessünk
Mások bolondságain.
Jer, s érezzük, hogy nagy telket
Többször fának ád az ég,
S kis jószágot és nagy lelket
Bírni boldogabb sors még.
Jer, e répánál térdeljünk,
Jer, kacsint e tulipánt,
Jer, e töknél süvegeljünk:
Mind használ ez, s egy se bánt.


Salétrom inspector Kiss Imre úrhoz

 

Debrecenben

     Múzsáknak barátja! hát Mársot segíted?
S gyilkoló bombáit langszárnyra repíted?
Írtózva lépek e halál műhelyébe:
De erősb ösztön hajt barátom ölébe.
Bár itt emberölő savakra találok,
Bár itt kádra vagynak szűrve a halálok;
Bár itt azt a cúkort öntitek kristályba,
Mely keserves ízt hágy a népbe s királyba,
Bár, barátom! az itt kipáralgott lének
Cseppjei számtalan könnyekké lennének:
Mégis e gyász kohát édesdeden látom,
Mihelyt eszembe jutsz, régi jó barátom!
Kivált most, amidőn az alkalmatosság
Int, hogy veszteg légyen a komoly okosság;
Sárba is kihozott hozzád Imre napja,
Talám máslással foly a salétrom csapja.
Jobb is lesz hát, ha bor zúg ma minden kádba
És viváttá válik a számba s a szádba.
Bezzeg ekkép csapunk derekas szüretet,
Kívánván Imrének szerencsés életet.
De így is élj vígan, nemes lelkű Imre!
S tarts számot baráti, hív érzéseimre.

1804. nov. 5.


Töredékek

 

1

- - - - - - - - - - - - - - - e
- - - - - - - - tisztel őt
- - - barmok miként

- mennek seregenként
- tőlt juhok bégetése,
- méhecskék dolgozása,
A békák kiáltozása.
Mind örömünknek nevelése.

     Egyszóval, a zőld erdőbe
Amit láttunk s a mezőbe,
Mint ugyanannyi grádicsokon.
A mindeneknek okához
S teremtő fő Urához
Vezettetett lelkünk azokon.

...hajdani Éden-kertet,
Nézvén a pompás mezőket,
A mi elménkkel képzelhettük.
A világosságot hozó,
Hegyeket megaranyozó
Nap súgárait szemlélhettük.

Láttuk a fűvek hogy nőttek,
Arany színbe őltöztettek
A megért búzák gazdag feje.
Múlattatták szíveinket,
Játszódtatták szemeinket
A természetnek sok színei.

Láttuk a gazdag réteket,
Azon termő élelmeket
Az igát vonszoló barmoknak,
Bétakartuk sok kincseit,
A mezőknek gyümőlcseit
Hogy hasznukat végyük azoknak.

Mely nagy légyen a bölcsesség
S más minden tökéletesség
A mi hatalmas teremtőnkbe:
Ezen sokféle formába
A természet egy summába
Mind itt terjesztette előnkbe.

És még a kis fűvecske is,
A legkisebb férgecske is
Annak hathatós jelensége,
Hogy a teremtő felséges,
Minden dolga dicsőséges,
Megmérhetetlen bőlcsessége.

Óh, milyen boldog az ember,
Kinek hasznot hajt főld, tenger.
A nap, hold, csillag ragyog érte,
De mégis sok, mint oktalan,
Azt véli, hogy haszontalan,
Ezekhez csak keveset ért el.

A lassú vizek zúgási,
A híves szellők mozgási
Hogy édesdeden ringathassák
Egymás között vételkednek
És csak abban mesterkednek,
Hogy az embert elaltathassák.

A gyümőlcsfák gyümőlcsei,
A mezőknek sok kincsei
Hogy nekie hasznot hajtsanak.
Már ha tudnák jó előre
- - - - - - - - - - - - - - -

2

Szerelmem pompásabb sírt nem talál.
Itt legyek én elfedve, elrejtve.
Ti mohos kőszálak, érzékenyedek,
Ha a szép szíve nem indúl.
Bévésem nevét a szirtbe.
Hadd fújjanak belé a szelek,
Hadd lássa meg az útazó.
Azt kell szeretnem, aki nincs,
És mégis kell szeretnem.
Így járt Narcissus.
De én őt mégis szeretem,
Mert hogy lehetne nem szeretni.
Ti folyóvizek, ti szép vidék,
Szívemet néked elküldeném.
De kell még a hazának,
Te azt kebledbe temetnéd,
S míg olvadoznál,
De mégis a te neved marad rajta.
S óh! háládatlan, akkor mit mondasz?
Közel vagy, mégsem láthatlak.
Mert meghalnék.
Megháborítnálak
Még kétszáz esztendő múlva is látja az útazó, és
A hazafi elsóhajt s a poéta;
Te addig nyugszol, míg én -
És nevetsz:
Hát nem lettem volna elég gazdag,
Hát lehet-é oly kőszíve...

3

Hajdan dorongok, vasak etc. és Erő.
Most pénz, por, papiros, Ész.
Botond egy bottal; most nézd,
Egyet kerekít s omlanak az ezer és ezer napi mívei.
Szép palota nemes lakossa, magyar test és szív.
Én ugyan békesség barátja: Rousseau.
Hát a fortia aget et canet? Azért dicsősége...
Kövessétek, hazafiak! kis ajándék az oltáron.


In com. Pállfy

 

Hangzik-é hát oly kedvesen a magyar szájába is,
Óh nagy magyar, a nagy Voltér dicső Henriássa is,
Úgyé, hogy a magyar...


Tervezet

 

Orpheus innepet tart.
Hozzá érkezik Aristeus.
Belészeret Eurydicébe.
Kergeti, ez meghal.
Eurydice temetése.
Orpheus keserve.
Leszállta a poklokra.
Feljötte.
Keserve.
Pyrén emberekkel áldozik.
A többit rabságra veti.
Pusztít, öl, éget.
Orpheus reducálja a népet.
Arion elérkezik.
A pásztorokat szántásra veszi.
Napfogyatkozás, réműlés.
Orpheus oktatása.
Háború.
Pyrént a maga népe megkötözi.
Orpheus megenged néki.
Orpheus oktatása.
Orpheus secedál Strymon mellé.
Várost épít.
Orpheus maga tusakodása unter Ruhm und Ruh.
Orpheus muzsikál.
Eurydice is oda megy.
Orpheus beleszeret.
Ámor rózsát producál Eurydice kertjébe.