21

Mikor Violáné magához tért s követőivel az ütközetnek színhelyére jött, minden nyugodt s hallgatag vala ismét. A léptek, melyekkel a győzedelmes sereg kötözött rabjával s sebesült pajtásaival Sz.-Vilmos felé sietett, rég nem hallatszottak; a kurjongatás, mellyel diadalát ünnepelé, a távolban elhangzott, s csak a varjúk nagy serege, mely álmából felijesztetett, szállonga még károgva az erdő felett. A kunyhó körül a nyitott helyen, mely mindenfelől bokroktól körülvéve a hajléknak mintegy udvarul szolgált, itt-ott szétszórva parázzsá égett fatöredékek hevertek, s egy félig megmaradt gerenda - mely még néha lángot vetve, mint gyászszövétnek lobogott a kiégett falak felett - gyenge bizonytalan világot terjesztett a romokon.

Violáné nyugodt vala. Az emberi szívben az öröm- s fájdalomnak csak egy bizonyos mennyisége fér meg; ha a kehely egyszer színig telve van, a tenger árjai átmehetnek rajta, s egy cseppel sem fogják nevelni tartalmát; ha a mérleg egyszer elveszti egyensúlyát s a serpenyők egyike bizonyos pontig lement, rakj rá mázsákat, s míg terhe alatt el nem törik, mélyebbre nem nyomhatod le. A szerencsétlen asszony rég elérte e pontot. Midőn a kunyhóhoz jött, kezével takarva szemeit egy ideig hallgatva állt. Peti s a gulyás, ki Violánét vezette, szinte nem szóltak; végre az asszony, erőt véve önmagán, sebesen a kunyhóhoz ment, s benézett.

- Peti - szólt visszafordulva, a füsttől elfojtott lélegzettel -, gyújts tüzet, elég fát s parázst találhatsz a földön, hadd keressem férjemet.

Peti, sóhajtva, parázst ment szedni. A gulyás - kinek e kétségbeesett nyugalom, melyet a szerencsétlen asszonyon észrevett, százszor borzasztóbb vala, mintha őt haját tépve látná, kezével törülé szemeit. - Zsuzsi lelkem - szólt végre -, menj oda hátrább a fák alá, majd mi keressük... azaz nem férjedet, az, meglátod, nem is volt itt, hanem csak a többieket, ha csakugyan valakinek baja történt volna. Légy nyugodt, Zsuzsim - tevé hozzá, megfogva kezét - férjed nem is volt itt, meg mernék esküdni reá. - A szegény ember tudta, hogy hazud, tudta, hogy mihelyt Peti tüze fellobog, Violát - talán félig elégve - a romok között fogják találni; vagy hogy legalább üldözőinek kezeibe került; de ő üdvösségét adta volna, ha e szerencsétlennek szívében csak egy percre ismét reményt önthet.

- Hagyja el kend, István - mondá Violáné nyugodtan -, tudok mindent, el vagyok készülve mindenhez. Meglátják, nem lesz bajok velem, ha félig elégve találom is; csak még egyszer láthassam. Neki jobb itt ez elégett falak, mint ott ellenségei között, legalább nem szenved többé.

- De mikor már mondom, hogy Viola nem volt itt - válaszolt István -, teremt-úgysegéljen, üdvösségemre mondom, nem volt itt! Hát mi az ördögnek keresgélnél a füst között? Ez, látod, nem asszonynak való, ha véletlenül valami undorítót találsz, ki tudja, nem árt-e meg. Menj vissza, s mi majd mindent megnézünk.

Violáné azonban nem vala azon gyenge érzékeny teremtéseknek egyike, minőket főképp műveltebb osztályaink asszonyai közt találunk. Azon lágyságot, azon akarat nélküli hozzánk simulást, mely az asszonyiasság nevezete alatt felsőbb osztályok hölgyeinél oly ellenállhatlannak tartatik, a falunak e test- s lélekben erős leányában ne keresse senki. E szívet keményebb anyagból alkotá a természet. Ha férjét veszély környezé, ahelyett, hogy remegne, ő vele osztá veszélyeit; ha szenvedőt látott, ő nem sírt, de segített; ő nem halványult, nem ájult el a seb előtt, hanem békötözé; nem sóhajtozott, hanem dolgozott gyermekeiért. - Ott az erdő szélén, midőn hallva az üldözők kiáltásait s a lövéseket, látva a vörös fényt, mely között talán férje leheli ki életét, s ő jelen sem lehetett szenvedéseinél, a lelki erő, melynek hasznát nem veheté, elhagyá a szerencsétlen asszonyt, s magánkívül dőlt követői karjai közé. De e gyengeség pillanatai elmúltak; érzé, hogy férjének s gyermekeinek talán szüksége van reá, s a tetterő, mellyel kedveseinek használhatott, ismét feltámadt szívében.

- Köszönöm, István, hogy így gondoskodik rólam - szólt meghatott hangon -, nem szükség, hogy aggódjék, ismét jól érzem magamat. Akármit lássak itt a kunyhóban, valami bizonyost fogok tudni, s lássa kend, az jobb. Ha férjem meghalt, elássuk itt a fák alatt, legalább a helyet fogjuk ismerni, hol pihen, s eljöhetek gyermekeimmel sírjához, s itt sírhatjuk ki könnyeinket.

- Mondom, Viola nincs itt - szólt a gulyás -, de látod, ha félig elégett embereket látsz... a dolog mégis nem asszonynak való. Még ha egészen egészséges volnál, isten neki, de így! Mikor tanyámon most két esztendeje tűz támadt, csak két tehén égett belé, s mégis mikor nagyságos asszonyom jött, s a szegény fekete dögöket látta, úgy elborzadt...

- Nem vagyok én nagyságos asszony - viszonzá Zsuzsi keserűen -, ők borzadhatnak, elájulhatnak; én zsivány felesége vagyok, nekem ilyenekre nincs időm. Hej, bátyám, ha tudná, mióta Viola zsivánnyá lett, mily gondolatok jártak át szegény fejemen, milyeket álmodtam: ha estétől reggelig házamban vagy kinn a mezőn férjemet vártam, s ő nem jöhetett, mily iszonyú lehetőségeket képzeltem magamnak - akkor nem félne, hogy valamitől még elborzadhatok e világon. Bármi vár reám, csak a szerencsétlenségnek egy neme lesz; én esztendőkig a pokolnak minden kínait egyszerre tűrtem képzetemben.

A tűz, melyet a cigány azalatt a kunyhó körül rakott, lobogó világot kezde terjeszteni. Violáné körültekintett. Az ajtó előtt a sz.-vilmosi parasztnak holtteste feküdt, ki a kommisszárius mellett az ajtón keresztül agyonlövetett; valamivel távolabb, a bokrok közelében még egypár holttest vala látható. Violáné megnézé a halottakat, s látva, hogy egy sem férje, égő darab fával bevilágítva a kunyhóba nézett.

Nem fogom leírni a látványt, mely előtt maga az öreg gulyás elhalványodott. Az asztal feldőlve még füstölt, a kunyhó belsejében puskák s pisztolyok feketévé égett agyakkal hevertek. A szerencsétlenek, kik itt végzék éltöket, az egyik hamuvá égett szalmaágya felett, a másik a szegletek egyikében feküdtek.

- Ő nincs itt - szólt végre Violáné, miután a holttesteket; ámbár vonásaik ismerhetlenekké váltak, sokáig figyelemmel nézte. - Nincs ezüstgyűrű ujjaikon, s férjem gyűrűjétől meg nem válik, Violát megfogták.

- Dehogy fogták - mondá a gulyás, ki még mindig reményeket akart ébreszteni a szerencsétlen asszonyban -, ő hihetőképp -

- És ez mi? - vágott közbe Zsuzsi, ki lehajolva egy kétcsövű puskát emelt fel - e fegyvert férjem mindig magával hordá. Fogja kend - tevé hozzá -, s tartsa meg emlékéül.

- Igen, mihelyt találkozom vele, visszaadom - mondá a gulyás.

- S most isten áldja meg jószándékáért - folytatá Violáné -, ha tovább jőne velem, kend is bajba keveredhetnék. Peti elkísér Sz.-Vilmosra, bizonyosan oda hurcolták férjemet.

S ezzel a barátok elváltak. A gulyás szomorú gondolatokba elmerülve lovaihoz, s miután azokat előbbi helyökön találá, tanyájához vevé útját. A zsivány felesége Petivel Sz.-Vilmos felé sietett.

Itt a zaj, melyet az üldözőknek kiindulása s még inkább győzelmes visszatérte okozott, lassanként elhallgatott. Nyúzó s Macskaházy a nemesek hadnagya házába aludni mentek. A falusi lakosok, kik az ostromban részt vettek, részint házaikban pihentek, részint a kocsmában felejték a veszélyeket, melyeken keresztülmentek. Maga Viola, ki a faluháza nyitott színében köttetett ki s két hajdú és épp annyi paraszt által strázsáltatott, fáradtan álomba szenderült. Midőn a szerencsétlen az erdőn keresztül Sz.-Vilmos felé hurcoltatván, elfogatása óta először magához jött, s körültekintve a szurokszövétnek bizonytalan világánál, mellyel a pandúrok egyike a sereget vezeté, reménytelen helyzetét látta, s a történtekre tisztán visszaemlékezett: azonnal Tengelyi írásai jutottak eszébe. Mikor az égő kunyhóból kilépett, annyira elkábult, annyira volt elvakítva, hogy nem is tudta, kinek kezeibe adá, vagy inkább, ki által ragadtattak el, s többször kérdezé azokat, ki őt felváltva hordák - mert a főbíró, midőn magához jött is, nem engedé, hogy saját lábain menjen -, nem tudnak-e semmit felőlök. A kérdezettek vagy éppen nem, vagy tagadólag feleltek, egyet kivéve, ki a többieknél beszédesebb, elmondá, hogy azon pillanatban, mikor a kunyhóból kilépett, az ajtóhoz közel csak a főbíró és Macskaházy álltak, s hogy egyik közülök valamit ki is rántott kezéből; mi volt azonban, azt nem mondhatná.

Viola, mióta ellenségeinek kezeiben látá magát, minden ellenállással felhagyott, s panasz nélkül tűre minden kínzást, melyet a hosszú küzdelem által felbőszültektől tűrni kényteleníttetett. Miután Sz.-Vilmosra értek, Viola többször kérdé Nyúzót - ki a színben állva, poroszlóinak megparancsolá, hogy kössék meg jó erősen, ha feltöri is kezeit, csak el ne szökjék -, nála vannak-e írásai? A válasz azonban csak káromkodásokban állt, s hogy ehhez semmi köze, vagy hogy azt sem tudja, mily írásokról szól, s más ehhez hasonlókban, mikből Viola láthatá, hogy Tengelyi irományainak átvétele Nyúzó által el fog tagadtatni, vagy hogy azok Macskaházy kezébe kerültek, ki annyi ideig törekedvén, hogy birtokukba jusson, ez irományokat tulajdonosuknak visszaadni bizonyosan nem fogja.

- Hát ezért adám meg magamat, ezért kerülök akasztófára? - szóla végre magában, midőn Nyúzó a többiekkel távozván, ő őreivel egyedül maradt; s míg azok nehéz léptekkel fel s alá jártak, fáradtan a földre veté magát. - Miért nem maradtam a kunyhóban? miért nem lőttem inkább főbe magamat, mint Rácz tevé? Ők most nyugszanak, rám ocsmány halál vár és hasztalan! Tengelyinek írásait mégsem menthettem meg. Engem isten elátkozott, mikor születtem!... Nem akartam-e a becsület ösvényére visszatérni százszor? s midőn ehhez minden út előttem zárva volt, nem akartam-e legalább azon egy jó tettet, melyet valaha embertől tapasztaltam, meghálálni? s mit használt?! Isten maga nem akarja, hogy életemben valami jót tehessek! Haljunk meg hát, nem bánom, az akasztófán, ha úgy kell. Az ember nem diadalmaskodhatik végzetén. - E gondolatok Viola lelkének visszaadák nyugalmát. Szomorú vala e nyugalom, minő azé, ki látva, hogy végzetének ellenállnia nem lehet, miután reményével felhagyott, akarat nélkül átengedi magát a szükségnek, mely ellen küzdenie többé nem lehet, de nyugalom mégis; s a rab, álomba mélyedve, egy időre elfelejté szörnyű helyzetét.

Így találá Violát Peti, ki társát a falun kívül hagyva, a faluházához csak maga jött. Az udvarba Peti nem mehetett be, a főbíró szigorú parancsa szerint a rabbal beszélni még őreinek sem vala szabad; azonban a kapu mellett őrt álló hajdútól, kinek azt beszélé, miszerint éppen most jött ki Porvárról, megtudá, hogy Viola reggel Kislakra fog vezettetni, hol a statárium összeül, s hogy az öreg Kislaky úrhoz - ki e járásban statáriális elnök - már lovas katona küldetett. E hírrel a cigány, miután még egy szomorú tekintetet vetett a szín felé, mely alatt Viola bundájába takarva a földön feküdt, Zsuzsihoz visszament.

- Láttad őt? - szólt az asszony, elébe sietve, midőn a cigányt közeledni látá.

- Láttam, a faluházánál van.

- Benn a faluházában? - kérdé az asszony élénken; mert mint olvasóim talán tudják, népünknek véleménye szerint, mihelyt valamely gonosztevő födél alá jön, azaz rendes tömlöcbe, a dolog statáriális eset lenni megszűnt.

- Benn - válaszolt Peti felakadva -, nem éppen benn a házban, de a szín alatt.

- Kikötve? - kiáltott Violáné kezeit összecsapva - istenem, az éj mily hideg - tevé hozzá, most először észrevéve, hogy fázik -, s ő kikötve, ott szabad ég alatt.

- Nem szabad ég alatt - mondá a cigány vigasztalólag -, a szín födve van.

- Van-e bundája? - kérdé a nő, félig levéve magáét - különben ezt vihetnéd neki.

- Hogyne volna! - válaszolt Peti - jó nagy bundával takarva láttam. Alszik.

- Alszik! - szóla Violáné, megfogva a cigány kezét - ugye, s az emberek látják, hogy alszik? nem hiszi senki, hogy csak tetteti magát?

- Már miért hinnék?

- És mit mondanak az emberek ehhez? nem látják-e, hogy férjem ártatlan? Ki hallotta valaha, hogy gonosztevő aludhatnék? No, mondd, beszéld el, Peti, mit mondanak az emberek ehhez?

Peti csak azt válaszolá, hogy nem szólt senkivel, hogy egyébiránt talán fel fogják menteni. - Mihelyt virradni kezd - tevé hozzá -, Violát elviszik Kislakra; ha vele szólni akarsz, ott alkalmad lesz; Sz.-Vilmoson nem eresztenek hozzá senkit.

- Tudom, tudom - szólt Violáné elfojtott hangon -, Kislakon statárium lesz, s fel fogják akasztani. Mit gondolnak ők vele, hogy ártatlan, s lelkiismérete oly nyugodt, hogy kemény földön jobban alszik, mint ők ágyaikban; nekik élete kell. De jerünk, jerünk - folytatá elindulva s Petit kezénél fogva, - jerünk Kislakra, hamar, látnom kell őt.

- Szegény asszony, hogy bírnál te Kislakig menni?

- Én - válaszolt Zsuzsi -, ne félj, én elmegyek; nem soká fogom lábaimnak hasznát venni úgyis, minek kíméljem!

Szerencsére Petinek Sz.-Vilmoson ismerőse vala, egy kovács pajtása, ki, mint ő, cigány létére a falun kívül lakott, s kétkerekű taligán, befogva a rossz gebét, mely viskóján s a kovácsszerszámon kívül egyedüli tulajdonát képezé, Violánét Kislak felé fuvarozá, míg Peti maga, hogy Tengelyinek hírt vigyen s Viola gyermekeit az asszony kívánata szerint magával hozza, Tiszarét felé vette útját.

 

22

Vannak a megkülönböztetésnek sokféle nemei. Az eledelek, mikkel az emberek testöket táplálják, alig különböznek annyira, mint azon tárgyak, mikben hiúságuk kielégítést keres; s ha azon dolgokat tekintjük, mik által egyesek magokat a közönség fölébe emelve gondolják, bámulhatnánk, ha nem jutna eszünkbe, miszerint rákok, csigák s más ehhez hasonló tárgyak, melyek mintegy természetes undort gerjesztenek, mégis a legfinomabb eledeleknek tartatnak, noha kétségen kívül csak a legnagyobb éhség bírhatá az első embert arra, hogy azokat megízlelje. Pedig ki tagadhatja, hogy ami hiúságunk kielégítését illeti, mívelt országokban mindig ily szükség uralkodik, a megtiszteltetés után vágyók tömege minden arányon kívül felülmúlván azon megtiszteltetések számát, melyekben részesülhetnek. - A dolgoknak ezen állásában a természet fő jótéteményei közé tartozik, hogy miként testi táplálékra nézve nem az eledelek egy nemére szorítá az embert, úgy hiúságát olyképp alkotta, hogy az kielégítését a legkülönbözőbb tárgyakban találhassa. Való, vannak emberek, kiket anyagi eledelekre nézve tisztán húsevő állatoknak mondhatnánk, s a hiúsági étvágyban ezekkel azokat hasonlíthatjuk össze, kiknek nem is megtiszteltetés, mi vagy egyszerre, vagy évenként ennyit s ennyit nem jövedelmez; mások ellenben ártatlan növényemésztők, s alig élnek egyébbel, mint zöldséggel; nyájas jámbor teremtések, érdemesek, hogy egy sorba állíttassanak azokkal, kiket egy ártatlan cím, jel, vagy taps egekig emel. De csak jöjjön a szükség ideje a hús- és növényemésztő, az, ki jövedelmező, vagy ki csak szépen hangzó megtiszteltetést kíván, nem lesznek válogatók, hanem egyenlő hévvel fognak nyúlni mindenhez, mihez férhetnek, s a természet a hiúságnak gyomraink felett még azon nagy elsőséget adá, hogy ez utóbbi, ha sokáig koplaltunk, vagy szerfelett jóllaktunk, emésztésre alkalmatlanná válik, mire a másiknál alig találunk példát.

Mi magyarok e tekintetben a mívelt nemzet nevét minden szomszédainknál talán inkább érdemeljük, s alig ismerek hazát, hol a megtiszteltetésnek annyi, s meg kell vallani, oly olcsó nemei léteznek, mint nálunk. Ha hallgatok is azon számos élvezetekről, melyeket csak maga a népszerűség nyújt, az egyszerű helyesléstől a szűnni nem akaró éljen kiáltásokon keresztül egészen a fáklyás zenéig (melyekre nézve rosszul világított városainkban csak a ritkaságot sajnálhatjuk, miért a rendes világítást velök nem pótolhatjuk még), hány fokozat, s mégis mennyi gyönyör mindenikben! Mily ellenállhatlan hatalom, mely tettre vagy legalább szólásra lelkesít (a magyar kocsisok némely vidékekben szólításnak nevezik, ha lovaikat tettlegesen megverik, miért ne nevezhetnők mi a megzavart súlyegyen helyreállítását tettnek, ha csak szólunk?), s mégis mily olcsóság ennyi haszon mellett! Soha a népszerűségnek nagy eszköze ily kiterjedésben s ennyi ügyességgel, mint hazánkban, nem használtatott fel. Mi más nemzeteknél a legnagyobb fényűzésnek tartatik, mire csak a természettől leggazdagabban megajándékozottak számolhatnak, az nálunk mindennapi kenyérré vált, s Pyrrhus követei, kik elbámultak, midőn a római senatust látva, mintegy királyok gyülekezetében gondolák magokat, mit mondanának, ha tapasztalnák, miként országunk határai között a népszerűeknek egy egész népét bírjuk, kik közül népszerűségben egyik a másikat fölülmúlja, anélkül, hogy közülök a legnagyobb rész valaha azon veszélybe jöhetne, hogy Aristidesként polgártársai által amiatt küldessék számkivetésbe, mert mindenkitől a legerényesebbnek tartatik. Tudja mindenki, nem vagyok túlzó magasztalója honi állapotainknak, sőt olyakat is mondtam már életemben, mik által az isten földi szavával - mi alatt, mint tudva van, a nép szava értetik - ellentétbe jöttem, noha ildomos férfinak ez isten szavát is csak magyarázni kellene; de Magyarországnak felsőbbségét e tekintetben nem tartom kevésbé tagadhatatlannak annál, mellyel Anglia a pamutszövetekben bír, s mely szinte nem a kelme minőségében, hanem az ár csekélységében fekszik.

Mutasson nekem valaki országot, hol a népszerűség kevesebbe kerülne. Máshol egész életedet kell hazádnak szentelned, sőt néha meg kell halnod. Testedet, véredet kívánják, hogy érettök nagy nevet cserélhess be. Nálunk, ha a marhahús tizenkét krajcárba kerül s indítványt téssz, hogy tíz krajcárra szállíttassék le, elérheted e célt. Ez az, mi által, mint Angliában a pennykiadások által a tudomány, nálunk a dicsőség mindenki által megszerezhetővé válik, s minek azt köszönhetjük, hogy a népszerűség, mely a világ minden részeiben, mint tudva van, könnyen arisztokráciához vezet, nálunk a legdemokratikusabb institúcióknak egyike. A közvélemény annyit karol fel, hogy közöttök senki magát emiatt a többiek lenézésére feljogosítva nem érezheti, s mégis mindenik azon üdvös korlátok között tartatik, melyeket a népszerűség máshol csak egyeseknek állít; pedig tudva van, mennyire üdvösek e korlátok s mily áthághatlanok. Valamint sok férfi, a szentírás azon parancsára nézve, hogy a nő urának szót fogadjon, eretnekségben él, csakhogy házi csendjét feltartsa, úgy azok, kik népszerűséggel bírnak, többnyire ez akaratos kedves irányában való papucskormány alatt élnek, csak hogy az ingatag, melytől megválniok nem lehet, más bálványt ne válasszon magának.

De ha a népszerűségről - bármennyire közönséges nálunk a megtiszteltetésnek ezen neme - hallgatok is, nem bír-e hazánk a táblabírói institúcióban számnélküli hiúságok kielégítésére oly eszközt, minővel Európa népei között egy sem büszkélkedhetik? E nem szűnő forrása megtiszteltetésünknek, ez eleven példája az evangélium öt cipója- s hét halának, melyből ezerek jóllaknak, s ahelyett, hogy az eleség fogyna, mindig többel kínáltatnak; az emberi észnek e bámulatos találmánya, mely által mindenikünk ötvenkétszer felhághat ugyanazon egy lépcsőn s mindig azon meggyőződéssel, hogy most ismét magasabban áll, s mindenikünk legalább valami címre tehet szert - Magyarországot megtiszteltetés tekintetében irigyelhető helyzetbe állítja, s ha ehhez még azon számos küldöttségeket adjuk, melyekhez annyi megyében többnél több tagok neveztetnek; annyi kaszinót s egyéb egyesületet, melynek mindenikénél ismét számos választmányi tag szükséges, kiknek mindenike kineveztetése által különösen megtisztelve érezheti magát: nem tagadhatni, hogy e világon alig találunk helyet, hol az egyes polgár annyi kitüntetésre, vagy - mi ugyanaz - annyi különböző hivatalra számolhatna, mint nálunk.

Olvasóim talán kérdeni fogják: miért írom mindezt? Mire nem mondhatok mást, mint hogy azért teszem, hogy tudtokra adjam; miszerint az öreg Kislaky, ki a megyét soká mint alispán szolgálta, ezen érdemeiért a tiszaréti járás rögtönítélő törvényszéke elnökének neveztetett ki, s mert olvasóim nem értenék, miért fogadta el a szelíd öreg kegyetlen hivatalát, ha őket azon általános szokásra nem figyelmeztetem, mely szerint minden ember, ki az alispánságon keresztülment, hivatalra vágyódik, s ha más nincs - még a statárium elnökségét is örömmel elfogadja, főképp, ha az, mint a kislaki járás vérbírósága eddig, azon kellemetes magyar hivatalok közé tartozik, melyeket viselve mindig mondhatjuk, hogy nekünk is valami s pedig fontos dolgunk van anélkül, hogy valaha fáradoznunk kellene.

Kislakon, hová Viola elfogatásának híre másnap virradóra eljutott - mert Nyúzó a tiszttartót hivatalos levélben kérte, hogy a rögtönítélő törvényszék elfogadására s a rab őrzése- s kivégzésére szükséges előkészületeket tegye meg -, rendkívüli mozgást találunk. A vastag tiszttartó, ki máskor annyira távol vala minden túlbuzgóságtól, hogy a szomszédok nemegyszer mondák, miként csak azért tartatik Kislakon, hogy a sőrék magoknak rajta példát vehessenek, ma jókor reggel felhúzta legszebb, ezüst gombokkal fölékesített köntösét, s fel s alá járva udvarán fiatal ispánjával s öreg béresével tanácskozott, ki, mint faragó, a szükséges akasztófa elkészítését magára vállalta.

- Aztán csak hogy minden kommoditás meglegyen - mondá az elsőhöz fordulva -, s főképp az akasztófára vigyázzon kend - szóla folytatólag a másikhoz -, szedje össze eszét, hogy jó magas s főképp erős legyen. Az urakról gondoskodva van - szólt ismét megfordulva az ispánhoz -, maga csak arra vigyázzon, hogy a pandúrok s cselédek is megkapják a magokét. Kend cöveket ver be itt a fészer alatt jó erősen, oda kötjük; és a béresek ma ne menjenek szántani, egy kis példa nekik sem árt; a vízipuskát készen kell tartani. - S így tovább, míg az érdemes tiszttartó elfáradva megállt, s homloka izzadságát törölve felsóhajtott: - Ej, be sok dolga van az embernek! - mire két társa helybenhagyólag intve fejével, szinte felsóhajtott.

De még nagyobb zavart okozott e hír magában Kislaky házában. - Az érdemes tiszttartó fáradott, azt nem lehet tagadni, sőt annyi szorgalmat tanúsíta, hogy ki őt ma látá, szinte sajnálta, hogy a faluban nem tartatik naponként egy-egy statárium, mi által ő a polgári társaság igen munkás tagjává válhatnék; azonban mind e fáradságot személyes fontosságának érzete bőven pótolá. Ránézve e nappal új epocha nyílt, mely szerint éveit ezután szintúgy számíthatá, mint eddig a nagy jégesőtől. Szegény Kislakyné mindezzel nem vigasztalhatá magát, s midőn tiszttartójától először hallá, hogy a törvényszék házában fog összeülni, s Viola tulajdon határán akasztatik fel, kétségbeesve csapta össze kezét, mintha házát nagy szerencsétlenség érte volna.

- De hát miért jőnek éppen hozzánk? - mondá a legnagyobb fölgerjedésben - nem elég nagy-e a vármegye, hogy éppen itt szemem előtt kell felakasztani zsiványaikat?

- Nagysád elfelejti - válaszolt a tiszttartó, ki a határnak ily módoni megtiszteltetését sokért nem adta volna -, hogy a teins úr, mint a vármegyének volt igen érdemes alispánja, a tiszaréti járásban a rögtönítélő törvényszék elnökének neveztetett ki. Már az igaz, hogy a törvényszék más helyen is összeülhetett volna, azonban az illendőség úgy kívánta, hogy a többiek inkább elnökük házához jöjjenek, mi reá nézve legkisebb alkalmatlansággal jár. Nagysád látja, csak megtiszteltetés, és...

- Köszönöm a gráciát - vága közbe földesasszonya -, ha itt akasztják fel, nem merek kimenni házamból.

- Nagysád tévedésben van - jegyzé meg a vastag tiszt -, sőt a közbátorság igen nevekedni fog ily példa által. Magam is tudok hasonló esetet, pár év előtt történt a szomszéd vármegyében. Két egész esztendeig egymást érték lopás s gyújtogatás; arra felakasztanak kettőt, pedig az egyik nem is tartozott a zsiványokhoz s egészen ártatlan volt, s attól a pillanattól fogva a gonosztettek megszűntek. Csak akasszanak fel ezúttal egyet, oly nyugodtan fogunk élni, mint a mennyországban.

- De hisz minket a zsiványok most sem bántottak - mondá Kislakyné.

- Igen - válaszolt a tiszttartó -, de csak látná nagysád a gulyás számadását, amit megettek, felér egy becsületes rablással.

- Inkább ették volna meg esztendei termésemet, mint hogy tulajdon határomon egész esztendőn át felakasztott embert kellessék látnom. - S ezzel a jámbor háziasszony kiment, hogy vendégeinek elfogadására mindent elkészítsen; míg a tiszttartó nem bámulhatva eléggé asszonyának rendkívüli szeszélyét, mely szerint akasztott zsiványtól inkább fél, mint ha az elevenen járna körül határán, minden elébbi parancsolatait még egyszer ismétlé, s fel s alá járva folyosóján, pipával várta a rabot vagy a teins törvényszéket - amelyik éppen elébb érkezik; míg a kapu előtt a falu lakóinak nagy része ácsorogva várá a történendő dolgokat.

Kislak csak egy magyar mérföldnyi távolságra van Sz.-Vilmoshoz, és Nyúzó rabjával s esküdtjével, ki hírt véve hivatalos társát fölkereste, az elsők, kik a szomorú dráma személyei közül Kislakon megjelennek. Valamivel később érkezett meg Macskaházy, ki elébb még Tiszaréten volt, s végre két kocsin a háziúr s a bírák, kik Porvárról jöttek.

Az első hintóban Kislaky báró Sóskutyval, a másikban Zátonyi táblabíró s Völgyesy alügyész ültek, ez utolsó, valamint hivatalában, úgy a helyre nézve, mely neki a kocsiban jutott, mindent elborító szomszéda mellett csak tiszteletbeli helyzetet látszék elfoglalni. A főügyész elébb maga akart eljőni, részint azonban, mert azon ritka főügyészek közé tartozott, kik mindennemű polgári eljárást, mint például tagosítás s úrbéri rendezéseket, hol az adózó nép védelmével bízatnak meg, magoknak tartván fel, alattvalóikat inkább a büntető tárgyakkal bízzák meg, részint, mert a törvényszéknek jegyzőre volt szüksége, s maga e hivatalt elvállalni nem akarta, az ifjú Völgyesyt küldé maga helyett, ki csak most neveztetvén ki, e tisztet örömmel fogadta el, s elég készültséggel bírt, hogy szükség esetében a többieket törvényes tanácsával segítse. - Azon számos okok között, melyek a többség kormánya mellett szólnak, egy ritkán említett, de azért nem kis fontosságú az, hogy hol valamely tárgyról egyenlő joggal többen határoznak, e többség majdnem mindig egynek vezérletét követi, míg hol a dolognak eldöntése csak egyre bízatik, ez sokszor több tanácsadóhoz folyamodik, s így épp ott, hol legtöbb egyezséget várhatnánk, közönségesen legkevesebbet találunk; s ki hazánk közdolgaiban járatos, főképp a törvényszékekre nézve meg fogja vallani, hogy többségeink e tulajdonnal kitűnőleg bírván, mindennek a lehetőségig célszerű elintézését nem is gátolja egyéb, mint hogy többségeink tanácsadók helyett néha kegyenceket választanak magoknak, s azokat, mi kegyencekkel mindenütt történik, sokszor változtatják.

Völgyesy külsejében nem vala semmi, mi a nézőre kellemes hatást tehetett volna. Alacsony, gyenge termete, kissé púpos háta s a halvány, beteges arc, melynek vonásait himlőhelyek ferdíték el, azon fiatal emberek sorába helyhezék őt, kik, ha vagyonuk nincs, még arra sem formálhatnak igényeket, hogy csak csinosaknak tartassanak; azonban míveltsége s főképp azon szerénység, mellyel tudományát inkább elrejté, mint mások előtt fitogtatá, azon ritka emberek közé helyhezé őt, kiket majdnem mindenki dicsér, mert bennök oly tulajdont, melyet irigyelhetne, nem lát. - Porváron csaknem általános vala a vélemény, hogy Völgyesy kedves ember mindamellett; - mi alatt mindenki púpos hátát érté - s az öreg Kislaky, ki megtudván, hogy Viola elfogatott s hogy elítélésénél neki kell elnökölni, talán nejénél is inkább megijedt, nem örült kevesebbé, mint a báró s a vastag táblabíró, midőn hallák, hogy jegyzőül a fiatal alügyészt vihetik magokkal. Az első, mert a jegyzőnek szép törvényes ismeretei vannak, a másik, mert órákig hallgatni, a harmadik, mert igen jól tarokkozni tud.

Midőn e társaság Kislaky házához ért, Nyúzó s Macskaházy már a tornácon vártak, s az utolsó nem kis megelégedéssel dörzsölé kezeit, midőn a törvényszék tagjait látva meggyőződött, hogy közöttük egy sincs, kinek túlzó filantropiájától félnie lehetne.

A háziasszony, ki a kocsikat hallva szinte a tornácra jött, vendégeit a lehető legnagyobb nyájassággal reggelire hívá meg, mi azonban Macskaházynak azon igen alapos észrevételére, hogy az idő már közel jár tizenegy órához, s hogy miután a napok rövidek, sietniök kell, ha valamit végezni akarnak - elmellőztetett.

- Hiszen ma már úgysem végezhetünk - jegyzé meg Kislaky szerényen.

- Ugyan kérem, domine spectabilis, miért nem? - kérdé a vastag táblabíró. - Méltóztassék meggondolni, míg a delinkvens exequálva nincs, a statáriális sedrianak együtt kell maradni, és nálam holnap vetnek s krumplit szednek, okvetlenül haza kell mennem.

- Persze, persze - mondá Sóskuty -, minek az a sok húzásvonás, rögtönítélő törvényszékre küldettünk ki, nekünk rögtön kell ítélnünk, ebben fekszik fő kötelességünk. A delinkvens megvan, mi is öten vagyunk itt; öcsémuram - tevé hozzá, Völgyesyhez fordulva -, szokott ügyessége szerint az ítéletet fél fertály óra alatt felteszi, s azzal punktum. Isten mentsen meg - folytatá úriasan meghajtva magát a háziasszony előtt -, hogy nagysádnak soká alkalmatlankodjunk.

- Semmi alkalmatlanság - mondá emez szokott szívességével -, de hisz talán ezt a szegény embert csak nem fogják felakasztani?

- Dehogynem, édes nagysám - mondá a táblabíró nevetve -, mintha már függne; tizenöt statáriumnál voltam életemben, s mindig felakasztottunk valakit. Az egész vármegyében nincs senkinek több praxisa, mint nekem.

Ezelőtt egy órával Violának neje s gyermekei voltak Kislakynénál, mert a rabbal, mielőtt a törvényszék előtt megjelent, a főbíró parancsa szerint senkinek szólni nem lehetett. A jószívű asszony a szerencsétleneknek külön szobát adatott, s megindulva a szegény nő könyörgésén, megígéré, hogy ha csak lehet, férjének életét meg fogja menteni. Az elhatározott mód, melyen Zátonyi szólt, egyszerre leveré reményeit, s csak azt jegyzé meg, hogy Viola talán nem oly vétkes, mint sokan gondolják.

- Kérem alássan, nagysám - válaszolt Sóskuty szokott udvariasságával -, oly vétkes, vagy nem oly vétkes, az nekünk tökéletesen mindegy; a kérdés csak az, aki előnkbe állíttatott, zsivány-e vagy nem? Száz embert ölt-e meg vagy egyet sem, egy milliót rablott vagy tíz krajcárt, ahhoz semmi közünk; csak azt kérdjük, zsivány-e és hogy fogták meg? ha fegyverrel s ellentállva - függ.

- De kérem méltsádat - mondá Kislakyné melegebben -, egypár garasért embert csak nem lehet felakasztani?

- Lehet bizony - vága közbe a táblabíró méltósággal -, egypár petákért, ha az eset másképp statárium alá való. Magam is jelen voltam párszor, mikor az, kit felakasztottunk, három heti rabságra sem ítéltetett volna talán, ha rendes törvényszék elébe kerül, s azért mégis lógott.

- Én csak gyenge, tudatlan asszony vagyok - mondá a háziasszony mindinkább lelkesedve -, de azért, ha én ott vagyok, az mégsem történt volna.

- Elhiszem - válaszolt Sóskuty, ki elv- s megszokásból, hol asszonynak valami szépet mondhatott, soha az alkalmat nem mulasztá el -, nagysád csupa kegyesség, csupa angyali grácia: de lám, mi férfiak vagyunk, s az egészen más, hozzánk ily engedékenység nem illik. A teins vármegye azért küldött ki, hogy példát állítsunk fel, nekünk e szép bizodalomnak meg kell felelnünk.

- Kérem alássan - szólt most Macskaházy, ki már régen türelmetlenségének jeleit adá -, fogjunk hozzá, az idő múlik.

- Igazság, - mondá Kislaky, ki addig majd feleségére, majd táblabíró társaira tekintve, a legnagyobb zavarban melegíté kezeit a kályhánál -, még tanúkat is kell kihallgatnunk, és...

- A tanúkkal nem sok bajunk lesz - szólt Nyúzó -, minden világos. Ha úgy tetszik, a tiszttartó házában minden készen van, ebédig kétszer is túleshetünk rajta.

- Hisz Viola tízszer megérdemlette, hogy felakasztassék - mondá Macskaházy már az ajtó felé indulva.

- Az majd a vallomásból fog kitűnni - szólt egy szép férfihang, melyre valamennyien Völgyesy felé fordultak -, meghallgatás nélkül előre ítéletet senkire kimondani nem szabad.

- Ez az ember nekem nem tetszik - suttogott Macskaházy, ki e szavakra szinte megfordult, Nyúzó fülébe.

Kislakyné, ki a kis fiatal embert eddig alig vevé észre, midőn szavát, melynek a természet azon szépséget adá, melyet testétől megtagadott, hallá, barátságos tekintetet vete reá. - Igazsága van - mondá nyájasan -, ne ítéljünk senki felett, kit meg nem hallgatánk. A teins úr bizonyosan irgalmas lesz e szerencsétlen ember iránt.

- Nem vagyok táblabíró - válaszolt az ifjú -, nincs szavam. - S ezzel Völgyesy meghajtva magát, a többiekkel elment, s Kislakyné férjével, ki egypár percre visszamaradt, maga maradt.

- Gondold meg, Bálint - szólt az asszony, férjét érzékenyen kezénél fogva -, ha mind nem egyeznek meg, halálos ítéletet kimondani, nem lehet. Ha emberhalál történik, minden egyesnek lelkiismeretén fekszik.

- Hisz, lelkem - válaszolt a férj sóhajtva -, ha tőlem függ, ha csak lehet, én bizony nem kívánom senkinek vesztét, de...

- Tudom, öregem - mondá az asszony -, teljesítsd kötelességedet; de gondold meg, egy ember élete nem oly valami, mit ismét visszaadhatsz; légy inkább kegyesebb.

- Ha csak lehet, lelkem, bizonyosan.

- Még egyet - mondá a jószívű nő a már távozóhoz -, ha anélkül, hogy kötelességedet sértenéd, a szegény ember feleségét s gyermekeit hozzá eresztheted, engedd meg, hogy legalább e pár órát még együtt tölthessék.

- Mihelyt a törvényszék megengedi - mondá az öreg, ki alig nyomhatá el könnyeit; s ezzel sóhajtozva s nemegyszer átkozva a pillanatot, melyben a törvényszéki elnökséget elfogadá, indult a többiek után a tiszttartói lak felé.

Itt a törvényszék elfogadására már minden el vala készítve. A kapu előtt vasvillás béresek s parasztok lökdösék vissza az oda tolongó népet, melynek nagyobb része, mint ily alkalomnál közönségesen, asszonyokból állt. A fészerben, melynek egyik oldalán ekék s boronák halomra hordattak, Viola cövekhez kikötve hajdúk s pandúrok között várá ítéletét. A folyosón Cifra s Üveges Jancsi, kik tanúknak berendeltettek, s a másik oldalon Liptákné és a tiszaréti kovács, kik önként jöttek, álltak, s midőn a törvényszék tagjai a mélyen hajlongó tiszttartó által a tanácskozásra készített szobába vezettettek s az ajtó utánok bezáratott, az ünnepélyes csend, mely e sokaság között egyszerre támadt, mutatá a pillanat fontosságát.

- Isten könyörüljön rajta - mondá Liptákné suttogva a kovácshoz -, nekem nincs reménységem.

- Bizony nekem sincs - szóla a másik -, csak azt sajnálom, hogy azt a kettőt ott nem akasztják fel inkább helyette. - S ki e pillanatban Cifrára s a zsidóra nézett, alig tehetett volna mást, mint osztakozni véleményében; legalább az előbbi - kinek e pillanatban talán eszébe jutott, mi közel állt többször ahhoz, hogy hasonló sorsra jusson -, nyugtalanul körültekintve, mélyen arcára vont kalapjával éppen nem látszott olyannak, minőnek a jólelkű tanút magunknak képzelni szoktuk.

- Szeretném tudni, ki fogja felakasztani - szólt egy vénasszony szomszédjához, ki minden erőlködése mellett a villás embereken keresztül nem törhetett -, csak ügyes ember lenne, hogy a szegény nyomorult ne szenvedjen sokáig. Azt mondják, ha a hóhér nem érti mesterségét, az ember felakasztva egy napig is elél.

- Igazán, komám - felelt emez, ki azalatt előbbre fészkelődve nyert jobb állását egy béresnek lökése által ismét elveszté -, hát én csak azt hiszem, hogy valami cigány fogja felakasztani. Talán a vicispán cigánya, látja kend, ott jár. Ni, hogy néz, bizonyosan az lesz, szinte félek tőle.

- Ne beszélj oly bolondokat, Verus - szóla közbe egy öregebb ember, ki az előbbiek mellett állt -, Peti Violának testi-lelki barátja, most is ő hozta gyerekeit Tiszarétről, s nem láttátok elébb, mily barátságosan szólt feleségével. Ha ő lenne a hóhér, Violáné csak nem szólna így vele; azt még te sem tetted volna, mikor boldogult férjed élt. Neked nem volt hóhérra szükség, ugyebár, te magad kínoztad agyon.

- Már hogy beszélhet kend ilyeneket - mondá az özvegy hangosan -, mikor utolsó betegségében doktort is hívattam neki.

- Igen - mondá a másik asszony -, de ki fogja felakasztani hát?

- Mit tudom én - válaszolt a férfi.

- Cigánynak kell lenni - jegyzé meg a kisbíró felesége, ki férjének minden pártolása mellett a házba mégsem juthatott be. - János pandúr, sógorasszonyom keresztkomájának testvéröccse, azt mondta, hogy akasztani mindég cigánynak kell, ha mást nem találnak, aki jószántából teszi, contribució fejébe kényszerítik rá.

- Talán nem is akasztják fel - mondá a férfi -, mert ha a határon akasztják, tudja komám, egész esztendeig szél lesz.

- Talán gráciát kap - jegyzé meg egy vastag fiatal asszony, ki az egész beszélgetést figyelemmel hallgatá s nagyokat sóhajtozott a szorongatások között.

- Gráciát - mondá a férfi -, igen, majd gráciát: ahol azok odabenn egyszer összeültek, várhatsz reá. Statárium van.

- Hát mi az a statárium? - kérdezé az asszony.

- Mi? hát a statárium csak az, hogy az urak összeülnek s azután egyet felakasztanak. Ennek úgy kell lenni.

- De hátha nem akasztja fel senki? - kérdezé ez kíváncsian tovább.

- Hej, be ostobán kérdez kend - felelt amaz -, arra, hogy valaki felakasztassa magát, az embert fogni kell; de mikor hallotta valaki, hogy olyan, aki mást felakasszon, nem találkozott?

- Igen, de ha mégis megtörténnék? - kérdezé a kis asszony tovább.

- Mit tudom én... akkor az urak magok akasztanák fel, vagy talán önmagokat aggatnák fel az ajtó küszöbéhez csupa szomorúságokban, hogy mást nem akasztathatnak.

A kapu előtt ehhez hasonló beszélgetések folytak, s az ácsorgó sokaság, mely faluhelyen, mint városban, soha helyzetével nem elégszik meg inkább, mint ha fal előtt állhat, mely megett valami történik, élénk figyelemmel követe minden mozdulatot. Minden, mi a házban s körülötte történt, midőn a tanúk a szobába hívattak, s a rab a törvényszék elébe vezettetett, mozgalmat s számtalan kérdést és észrevételt idézett elé: látták-e Violát? s milyen halavány? s hogy hosszú haja lenyíratott stb. A törvényszék azalatt megkezdette ülését.

A táblabírák szokás szerint megeskettettek, a rögtönítélő bíróság szabályai felolvastattak, s Nyúzó, ki szinte a táblabírák között fogott helyt, írásban beadá jelentését. Azonban, ha már a szabályok felolvasásánál Völgyesy magaviselete, ki az egész hosszú szabályokat lassan s amennyire csak lehetett, értelmesen olvasá fel, igen különös vala, s ha Nyúzó nem kissé neheztelt, midőn az unalmas felolvasás alatt szomszédjával beszélni akarva, a fiatal ügyész által intetett, miként a szabályok felolvasása azért kívántatik, hogy meghallgassák, s ha Zátonyi, már akkor sajnálkozva figyelmezteté Sóskutyt: hogy denique e fiatal embernek praxisa nincs, másképp tudná, hogy e felolvasás csak éppen formadolog, s hogy életrevaló jegyző azt négy perc alatt, minden pontnak csak kezdetét olvasva, elvégezheti; milyen volt az egész törvényszéknek csudálkozása s haragja, midőn a főbíró jelentését felolvasva, már a rabért akart küldeni, s egyszerre Völgyesy azon állítással lépett fel, hogy e jelentésből Viola esetét olyannak, mely rögtönítélő törvényszék elébe való, nem tarthatja.

- Mit, nem a törvényszék elébe való? - szólt Nyúzó elbámulva - és Völgyesy úr azt nekem mondja, a megye legidősebb főbírájának? Már ez mégis sok!

- A tekintetes úr igen hibázik - szólt az előbbi nyugodtan -, ha ebben részemről csak a legkisebb sértési szándékot keresi, de...

- Sértési szándékot - vágott közbe Nyúzó -, nem sértési szándékot, valóságos sértést keresek benne, s azzal vége. Nézze csak a teins törvényszék - folytatá a többiekhez fordulva, midőn a szabályokat, melyek az asztalon feküdtek, felkapá -, itt a hatodik szakasz nyolcadik pontjában mi áll: Az összegyűlt bíróságnak a történet tökéletes leírása előterjesztendő, melyben a rabnak vétke, kereszt- és vezetékneve, betűkkel, nem számokkal kiírandó életkora stb., stb. - és hát jelentésemben nem foglaltatik-e a történet tökéletes leírása, nincs-e itt a vétek, a kereszt- és vezetéknév, és a rabnak kora, pedig nem számokkal, hanem nézze, tekintetes elnök úr - betűkkel kiírva? És én hát nem tudnék tökéletes jelentést készíteni, én nem volnék képes valakinek életkorát betűkben kiírni? Kérem alássan, ez vexa, valóságos vexa, és inkább elmegyek, mint hogy így bánjanak velem.

Az elnök- s táblabíráknak közbeszólása az érdemes tisztviselő felindulását lecsillapíták ugyan egy kissé, ha azonban e szenvedélyesség arra vala számítva, hogy Völgyesyt, ki az egész megyében mindig a legszerényebb fiatalembernek tartatott, további szólástól elijessze, a számítás nem mutatkozott helyesnek.

A fiatal ügyész, mihelyt szóhoz jöhetett, nyugodtan csak azt jegyzé meg, hogy tekintetes Nyúzó úr stilisztikus készültségén éppen nem kétkedik, de hogy a jelen leírásból, mely kétségen kívül hiteles, nem tűnik ki, hogy a rab folytonos üldözésben fogattatott el, mi minden rögtönítéletnek egyik fő kelléke.

- Nem folytonos üldözés - mondá Nyúzó alig mérsékelhetve mérgét -, fejére díj van téve, egy évnél tovább kergetjük a megye egyik végéről a másikra, s még a folytonos üldözést is tagadja.

- Igazság, domine spectabilis - mondá Zátonyi mosolyogva-, ez ugyan rossz argumentum volt; denique a fiatalság... de most vezettessük be a rabot.

- És én még egyszer mondom - folytatá mindig nyugodtan Völgyesy -, a folytonos üldözés e jelentésből nem tűnik ki. Violának utolsó vétkes tette a tiszaréti jegyzőnél tett háztörés, s e tett óta az üldözés nem folytattatott szakadatlanul.

- Már ha nem statáriális eset - mondá Kislaky, örömmel megragadva mindent, mi által kellemetlen hivatalától szabadulhatott -, utasítsuk a rabot a rendes törvényszék elébe... úgyis...

- Az istenért, kérem a teins urat, ne hagyja magát konfundáltatni, hallatlan skandalum volna, ha Violát a rendes törvényszék elébe utasítjuk. Ha ez történik, fogadni merek, a megye mindjárt elvesztené statáriumát, minek is volna neki, ha még ily esetben sem tudja használni.

- A teins jegyző úr mintha megfeledkeznék arról - mondá Macskaházy szokott éles hangján -, hogy a rögtönítélő törvényszékek egyenesen haramják s zsiványok ellen rendeltetvék, s hogy mihelyt ezeknek valamelyike üldözése alatt fegyveresen ellentáll, e törvényszék illetőségéről szó sem lehet.

- Éppen nem feledkeztem meg erről - válaszolt Völgyesy -, de miként sül ki ezen jelentésből, hogy Viola csakugyan haramja?

- Miből sül ki?! - mondá Zátonyi összecsapva kezét - hát nem áll-e a jelentésben világosan, hogy Viola ismert zsivány s haramja?

- Kérem alássan - vágott közbe most Sóskuty, ki az egész vita alatt észrevételeit halkan csak Kislakyval közlé -, én a teins úrnak mindjárt meg fogom magyarázni, még fiatal s nem veheti rossz néven senki, hogy tapasztalása nincs, ilyeneket az ember nem tanulhat könyvekből. Itt az utasításban igen sok áll, kit kell zsiványnak nevezni, de ez mind nem praktikus dolog. Zsivány csak az széles Magyarországban, akit zsiványnak mondanak. Vox populi vox dei. Ha ilyent meg akarnak fogni s ellentáll, statárium elébe kerül s felakasztják.

- Csak azért, mert ellentállt? - mondá Völgyesy élesen.

- Csak azért - válaszolt Sóskuty méltósággal -, ellentállni a törvénynek nem szabad senkinek, kivévén - tevé hozzá - nemesembernek okkal-móddal.

- Nem jöttünk ide disputálni - szólt végre Zátonyi türelmetlenül -, Völgyesy úrnak voksa úgy sincs. Szavazzunk.

- Igen, de mégis - mondá Kislaky.

- Mondom: luce meridiana clarius, a napnál világosabb! - kiálta Zátonyi - a dolog világosan s törvény szerint csak elénkbe tartozhatik. Voksoljunk.

A táblabírák szavaztak. Az elnök sóhajtva kimondá, hogy a többség véleménye szerint, a tárgy a rögtönítélő törvényszék elébe tartozik, s a tanúk behívattak.

Miután olvasóim a viszonyt, melyben Cifra és a zsidó egymáshoz álltak, ismerik, ha mondom, hogy tanúbizonyságaik tökéletesen megegyeztek, nem fognak annyira bámulni, mint én, regényíró létemre, kinek fő feladata a közönséget meglepni, azt kívánhatnám.

- Duo testes omni exceptione majores, két becsületes tanú - mondá Zátonyi, midőn a tanúk visszavonultak, burnótszelencéjét körülnyújtva -, nincs kétség.

- Igazság - sóhajta Kislaky -, pedig megeskettettük, mikor a zsidó minden átkait elmondá maga felett, én magam elborzadtam, lehetetlenség, hogy hazudott volna.

Sóskuty, kinek mondásait a helyszűke miatt mindig csak kivonatban közölhetjük, igen szépen értekezve az eskü szentségéről s főképp Nathan és Abiran kellemetlen esetéről, melyről a zsidóesküvésben említés tétetik, megjegyzé, hogy mióta Istenben boldogult felesége meghalt, s azon három konzíliumban, mely felette tartatott, valamennyi orvos azon meggyőződést mondá ki, hogy a lehető legcélszerűbb módon gyógyíttatik, soha nagyobb megegyezést nem látott, mint e tanúságok között.

A főbíró egyet köpve örömében, azt meré állítani, hogy hosszú bírói gyakorlata alatt soha jobb tanúk nem fordultak meg előtte.

- Legyen szabad a teins úr ezen állításán kissé kételkednem - szóla Völgyesy, ki, midőn látá, hogy Kislakyt kivéve a törvényszék egyéb tagjai a rabra bensejökben kimondták a halálos ítéletet, még mielőtt őt meghallgatták, feltevé magában, hogy részéről megmentésére is mindent elkövetend. - Én éppen a bizonyságok szokatlan összhangzásában látok okot arra, hogy vigyázóbbak legyünk. Főképp, ha a tanúk jellemét tekintem, nekem akaratlanul összebeszélés jut eszembe.

- Ah, amice, ami sok, az sok - mondá Zátonyi fejét csóválva -, még a tanúk megegyezésében is házsártoskodásra keresni okot, ez hallatlan.

- Mikor a tanúk ily tökéletesen megegyeznek - sóhajtott Sóskuty -, de minden szóban, minden betűben megegyeznek, összebeszélésről szólni - szörnyűség. Denique prokátor.

- Mennyiben ez utolsó szavak sértésemre valának talán célozva - válaszolt az ifjú ügyész, szemeit Sóskutyra függesztve, oly hangon, melynek hallásán amaz, ki éppen szomszédjának valamit súgni akart, elhallgatott -, biztossá tehetem méltóságodat, hogy célja el nem éretett. A prókátori cím a legszebb s legocsmányabb lehet, amint az, ki viseli, megérti valódi hivatását, vagy nem. Azonban, mi a tanúkat illeti, hogy a tárgyhoz visszatérjek, még egyszer figyelmessé teszem a tekintetes törvényszéket, hogy azon rendkívüli összhangzás, mely e két, legalábbis gyanús személynek tanúsága között létezik, bennem azon meggyőződést gerjeszti, hogy összebeszéltek.

- Csakugyan azt hiszi Völgyesy úr - mondá Kislaky nyugtalanul -, úgy talán inkább...

- Dehogy hiszi - mondá Macskaházy mosolygásra kényszerítve magát -, nekünk prókátoroknak mennyivel rosszabb az ügy, melyet védelmezünk, annyival több gyönyörűségünk van, ha a bírákat megakaszthatjuk.

- Teins Macskaházy úr csalódik - felelt Völgyesy -, a tárgy, melyről szólunk, oly fontos, hogy azt, ki esze fitogtatására e pillanatban kedvet találna, csak sajnálni lehet. De mondja maga a teins úr... Cifra az egész megye által ismert gonosztevő, zsivány...

- Kérem alássan - vága közbe Nyúzó -, Szentvilmosi János - mert a tekintetes törvényszéknek valakit csúfnéven híni nem illik - jelenleg becsületes ember, hivatalosan jelenthetem, hogy mióta a megye fogságából megszabadult, tökéletesen megjavulva Viola cimboráitól elvált, s hogy az előttünk álló gonosztevő elfogásában is nem csekély érdemet szerzett.

- Jól van - folytatá Völgyesy mindig inkább lelkesedve védelme közben -, engedjük meg, de ezen Cifra vagy Szentvilmosi János, vagy bármiként hívják, ki jelenleg becsületes ember, de egész életén át zsivány volt, s napjainak nagyobb részét a megye tömlöcébe tölté, mit vall? Vallja először, hogy Viola vele rablási szándékát előre közölte. De ha mellőzzük is, mennyire csudálatos, hogy ez történhetett, ha a tanú csakugyan becsületes keresetmódhoz fogva, a rab cimborája lenni megszűnt. Vajon hát Szentvilmosi János, ki a rablásról előre tudósíttatott, ugyan miért nem akadályoztatta meg azt?

- Igazság; csalódol, Nyúzó barátom - mondá Kislaky -, ez nem lehet becsületes ember.

Nyúzó zavarodva vakarta fejét, Völgyesy tovább szólt. - A második, mit a tanú vall, az, hogy midőn a rablás éjszakáján Tiszarét falujához közelgett, egyszerre lövést hallott, s látta Violát, ki puskával mellette elszaladt. De miért jött a tanú Tiszarétre, holott, mint mondá, a többi sz.-vilmosi nemességgel tisztújításhoz készült? miként történt, hogy őt Tiszaréten senki nem látta? hogy, amint kérdésemre mondá, be se ment a faluba, melyhez oly közel volt, s hol kétségen kívül dolga lehetett, másképp éjjel Porvárról ennyire nem ment volna.

- Gyanús, igen gyanús - mondá Kislaky, míg Zátonyi egyet szippantva burnótszelencéjéből, megjegyzé, hogy a dolgok ezen állásában talán Cifrát sem ártana vasra veretni.

- De hol marad akkor a két jólelkű tanú? - szóla Völgyesy diadalmasan.

- Igazság - válaszolt a táblabíró minden zavarodás nélkül -, a Cifra elleni inkvizíciót el kell halasztani, most tanúságára szükségünk van.

- De ily tanúságra embert csak nem fogunk halálra ítélni? - mondá Völgyesy, alig titkolhatva el belső borzadását.

- A teins úrnak nincs voksa - válaszolt szárazon Zátonyi -, mi majd meglátjuk, mit teszünk. Most talán a rabért küldhetnénk - folytatá, Kislakyhoz fordulva.

- De kérem a teins törvényszéket - szóla ismét az előbbi, látva, hogy fáradozása sikertelen, de nem lankadva azért -, ha a tanúk minőségét nem vesszük is tekintetbe, ha e két embert, kiknek egyike a megye fogházából kikerült gyanús személy, másika egy ismeretlen zsidó, tökéletes hitelességű bizonyságoknak tartjuk is, méltóztassék figyelembe venni, hogy e két ember nem ugyanazon tényeket bizonyítja, s így nem tekinthetik két tanúnak.

- Két ember nem két tanú? - szóla Zátonyi - hallott-e ilyet a világ?

Sóskuty ujjain kezdé bebizonyítani, hogy kettő csakugyan kettő s nem kevesebb, s Kislaky maga nem vala egészen tisztában magával, noha Völgyesy elég szorgalommal igyekvék bebizonyítani, hogy miután a zsidó s Cifra egészen más dolgokról szólnak, amaz a rablásról magáról, ez azokról, mik előtte s utána történtek, minden egyes tényről csak egy tanú szól.

Sóskuty ujjain talán tízszer számolá elő, hogy kétszer kettő - négy, egyszer kettő pedig kettő s nem egy; ez okoskodás táblabíráink matematikus fejeire ellenállhatlan hatást gyakorolt; s a jelenlevők mind meg valának győződve, hogy a fiatal ügyvéd óriási szofizmát mondott, mely ha nem ily intelligenciájú társaság előtt mondatik el, a bírákat tévutakra vezetheté.

Macskaházy, mihelyt az irányt, melyet a tanácskozások vevének, észrevevé, nem győzé eléggé magasztalni fiatal kollégáját, ki az ördögöt magát fehérre tudná mosni prókátori fogásaival. Ez ügyes taktika által Kislaky, kire Völgyesy szavai eddig hatással voltak, lassanként elveszti bizodalmát, s csak ez vala az, mit Macskaházy kívánt, a többi bírákon nem volt oka kétkedni.

Völgyesy érezte e helyzetet, s felsóhajtva hallgatott, a törvényszék pedig a rabot akará maga elé hozatni, midőn a hajdú, ki a szoba ajtaja mellett állt, jelenté, hogy még két tanú van, ki meghallgattatni kíván, s az elnök engedelmével Liptákné vezettetett a szobába. Liptákné, elhallgatva, hogy Violát aznap Tiszaréten látá, csak aziránt adott bizonyságot, miként Viola Tengelyinek annyi köszönettel tartozott, hogy róla a rablást feltenni lehetetlen, annyival inkább, minthogy Viola, kivel régi ismeretségben élt s kinek hitvese atyafia is, neki, Liptáknénak, két héttel elébb maga mondta, hogy a nótárius írásait el akarják rabolni, s hogy tegye figyelmessé.

- S ugyan kiről beszélte, hogy az írásokat el akarják rabolni? - kérdé Nyúzó gúnyosan.

- Nem nevezte meg, csak azt mondta, hogy hatalmas emberek.

Itt Macskaházy mosolyra erőlteté magát. - Mese - szóla megvetőleg.

- Olyan igaz, mint hogy itt állok, teins uram - mondá az öregasszony, felemelve kezét -, megesküszöm reá, s nem hazudnám, ha a világ kincseit nyerhetném vele.

- És a nótáriusnak megmondta-e kend, amit Viola üzent? - kérdé ismét a főbíró.

Liptákné akadozott.

- Csak bátran, jó asszony - biztatá Kislaky nyájasan -, ne féljen semmit.

- Teins uram, megvallom - szólt Liptákné -, ha akarnék is, nem tudnék hazudni; csak azért nem mondtam meg az öreg Tengelyinek, mert házánál mondta, s féltem, ha a nótárius megtudja, hogy szegény Viola házánál megfordult, meg fog haragudni, s még szegény Zsuzsit is elküldi.

Macskaházy s Nyúzó mosolyogva integettek egymásra. - Más mondanivalója kendnek nincs? - kérdé az utóbbi. Mire az asszony kibocsáttatott.

Az utána jövő kovács csak azt bizonyítá, hogy midőn a lövést hallására a jegyző házához szaladt, s a gyilkost, ki a kapun puskájával éppen akkor ugrott keresztül, űzőbe vette, Cifrát ismerte meg benne, s hogy meg merne esküdni fejére, hogy az nem Viola, hanem Cifra volt.

Miután ez kibocsáttatott, s a két tanúbizonyság röviden leírva a még egyszer behívottak által aláíratott, a törvényszék a rabot hozatá fel fészeréből.

- E két tanúbizonyság - mondá a várás alatt Nyúzó -, mint a teins törvényszék látja, épp annyit ér, hogy vele pipát gyújthatunk. Az öreg banya Violával közel rokonságban van, s így mellette bizonyságot nem tehet; a tiszaréti kovács minden este részeg, s ily állapotában Violát könnyen Cifrának nézheté.

- Igaz - mondá Kislaky.

- Mindenesetre e tanúbizonyságok is érdemelnek tekintetet - jegyzé meg Völgyesy -, legalább mi Cifra - vagy mint főbíró úr őt nevezni szereti - Szentvilmosi úr hitelességének megítélését illeti. Száz eset van a világon, hol az, ki valamely gonosztettet követett, maga mint tanú áll elő más ellen.

- Ez is igaz - mondá az elnök.

- Tudják-e, mit - mondá Zátonyi, mint kinek fején egyszerre nagyszerű gondolat villant át -, akasztassuk fel mind a kettőt.

- Mit gondol, amice! - válaszolt Sóskuty, míg Kislaky s Völgyesy bámulva fordultak a szólóhoz - hisz a másik nem áll a statárium előtt.

- Ha oda állíttatik, ott áll - vágott közbe a másik, ki rögtönzött gondolatába, úgy látszék, belészeretett. - Magam tudok egy esetet. Egy gonosztevő már az akasztófa alatt ráismert valamely cimborájára, ki éppen arra ment, megmutatja a szolgabírónak, ez utána küld. A gazember szaladni kezd, végre utolérik, védelmezi magát, visszahozzák, s oda akasztják mindjárt a másik mellé, s mikor a szolgabíró a statáriális sedriához visszajött, azt referálta, hogy egy helyett kettőt akasztatott fel.

Zátonyi nevetett, Völgyesy ég felé emelé szemeit.

- No, de lehetett is akkor lárma - mondá Sóskuty -, nem szerettem volna a főbíró bőrében lenni.

- Lárma... igen - válaszolt a táblabíró még mindig mosolyogva -, egy kis lárma volt, nálunk minden akasztófáravaló talál protekciót; a szolgabírót kiszidták, azt hiszem, talán kasszálták is volna, ha nem rezignál, egyéb baj nem volt, s a gazember mégis függött.

- Valóságos gyilkolás - mondá Völgyesy -, szörnyűség!

- Amice - szólt Zátonyi, szánakozó tekintetet vetve az ifjú ügyészre -, denique nincs még praxisa; tudok én statáriumokról még szebb históriákat. Egyébiránt nem akarom a teins törvényszékre reá kényszeríteni véleményemet, csak azt mondom, bizony kár, ha nem akasztjuk fel mindkettőt. De itt jön a rab.

Most az ajtó megnyílt, s őreitől körülfogva Viola lépett a szobába.

A rabnak belépte az egész törvényszékre észrevehető hatást tett. Kislakynak szívét azon könyörületesség tölté el, melyet nagy szerencsétlenség látásán minden jobb ember érezni szokott még akkor is, ha teljesen meggyőződött, hogy az nem érdemetlent ért: Völgyesy, ki azok után, miket eddig látott s hallott, kedvező ítéletet alig mert reményleni, borzadott a gondolatnál, hogy ezen ember, kit most ép egészségben lát maga mellett, egypár óra múlva az élők sorából kilép, nem mert isten rendelé, de mert embertársai akarták - mert közöttök nem találkozott, ki az erény azon csíráinak, melyek e kebelben is kétségen kívül rejteznek, kifejlődésére időt akarna engedni. Macskaházy látszó nyugtalansággal tekinte maga körül, midőn a lánccsörgést hallá, s Sóskutynak arcán, ki a híres zsiványt nem látta még, épp annyi kíváncsiság vala kifejezve, mint Nyúzóén káröröm, midőn az elítélendő előttök megjelent; csak Zátonyi kínálá körül legnagyobb nyugalommal burnótszelencéjét, mintha az egész történetben nem lenne semmi, mi őt csak távolról érdekelné.

- Hát végre hurokra kerültél, te drága madár! - így szakítá félbe a csendet Nyúzó, a rab felé fordulva - no, most kit akasztunk fel?

Az elnök e váratlan kitörésre bámuló tekintetet vete a főbíróra; ez midőn feléje fordult, nevetve folytatá: - A teins úr nem is tudja, mily viszonyban állunk mi ketten egymáshoz. Viola és én régi ismerősek vagyunk. Ugyebár, Viola? - tevé hozzá, a rabot gúnyosan megszólítva - régen keressük egymást, s Viola eskü mellett megígérte, hogy ha kezébe kerülök, felakasztat. Ugyebár?

- Az nem igaz, teins uram - szólt a rab, s mély férfias hangja szinte jólesett a főbíró rikácsoló szavai után -, ha a teins úrnak bosszút esküdtem, tudja a világ, volt okom reá, mert csak a teins úrnak köszönhetem, hogy nem mint becsületes ember haltam meg; de hogy felakasztatom, azt nem ígértem meg soha.

- Tudjuk, tudjuk - gúnyolódék a főbíró -, most csupa alázatosság, de csak kerültem volna kezeid közé, te bizonyosan megtartottad volna ígéretedet. Látod, mikor hallottam, hogy nekem azt szántad, akkor én is megesküdtem reá, hogy ha meg te kerülsz az én kezembe, én akasztatlak fel. Csupa fogadás. No, és most kinek volt igaza?

- Hogy végem van, azt jól tudom - mondá Viola, sötét szemét a főbíróra szegezve -, rajtam nem segít senki, és halál fia vagyok, de a teins úr nem jól teszi, hogy szerencsétlen emberrel tréfát űz.

Völgyesy, ki az egész jelenet alatt alig tudott érzelmeinek parancsolni, megindulásában remegő hangon, nehogy a rabtól értessék, deákul figyelmezteté a törvényszéket, hogy a vádlott s a bírák egyike között halálos ellenségeskedés levén, más bíróról kelletik gondoskodni, mi azonban csak annyiban méltatott figyelemre, hogy Nyúzó az elnök által eléggé rossz deákságban megintetett, miként hasonló nem ide tartozó tréfákkal hagyjon fel. Mire azonnal a rabnak vallatása kezdetett meg.

Viola nyugodtan s egyszerűen felelt az egyes kérdésekre; végre, mintegy megunva ezen eljárás hosszúságát, az elnökhöz fordulva így szólt: - Minek e hosszú kérdezősködés? Kár, ha a teins törvényszék velem idejét veszti; a főbíró úr előre mondta, hogy fel fognak akasztani, minek fecsegjek életemért? Megvallok mindent, akármi, nekem mindegy. Higgyék el a teins urak, ha nem volna feleségem, gyermekeim, én nem vártam volna máig, s magam akasztottam volna magamat valamely fára az erdőben.

- Hogy vallhat meg kend valamit - szólt Völgyesy meghatva -, ha nem tudja, miről vádoltatik? Ím, igazságos bírái előtt áll, szóljon úgy, mint istenéhez szólna, nyíltan s igazán, a bírószék még nem törte el a pálcát feje fölött.

- Köszönöm teins uram jóindulatát - mondá a rab -, de rajtam nem segít senki. Zsivány vagyok, fegyveresen fogtak el, reám nem vár más, mint akasztófa, s inkább elébb, mint később. Kíméljenek meg a kérdésekkel.

- Ha makacsul vallani nem akar - mondá Macskaházy, ki a dolgok ezen fordulatát látva, ismét nyugodtabb lőn -, kényszeríteni nem lehet, az utasításban világosan kimondatik, hogy minden erőszakos vallatás ez esetben tilos. Felolvassuk a kérdéseket, s ha nem felel, úgy vesszük, mintha minden vádakat elismerne.

- Igen, de ezen embernek - szóla Völgyesy - elébb tudnia kell, hogy sorsa nem egyedül Nyúzó Pál főbíró úrnak akaratától függ; hogy a teins törvényszék védelmét szívesen ki fogja hallgatni, s hogy ítéletében nem haragot vagy gyűlölséget, hanem a tiszta igazságot fogja követni, s akkor a rab talán nem fog hallgatásánál makacsul megmaradni. Látja kend - folytatá Violához fordulva -, élete ezen urak kezében van, kik érte csak isten előtt fognak számolni. Gondolja meg, ha nem szól, számára mentség nincs a világon, gondoljon feleségére, gyermekeire, s mondja nyíltan, nincs semmi mit védelmére mondhatna?

Kislakynak szemei nedvesedni kezdének; Macskaházy mérges tekintetet vetett a szólóra; Zátonyi ásítozott.

- Én nem mondok semmit védelmemre - válaszolt a rab.

- Gondolja meg jól - sürgeté Völgyesy, szinte kérő hangon -, lám a teins törvényszék figyelembe fogja venni minden szavát; hisz ezek az urak elég nehéz kötelességet teljesítenek, s nem akarják senkinek halálát, s bizonyosan csak az igazság szerint fognak ítélni. Ha van mentsége, adja elő.

- Az instrukció hatodik részének tizedik szakasza szerint a rabot ígéretekkel vallomásra biztatni nem szabad - szóla közbe Zátonyi, legbölcsebb kifejezésre szedve össze arcát -, figyelmessé teszem tisztelt jegyző urunkat erre.

Völgyesy anélkül, hogy e szavakat figyelemre méltatná, még egyszer kéré a rabot mentsége előadására. Kislaky ismétlé e kérést.

- Tekintetes uraim! - szólt a rab, kit a részvét, melyet Völgyesinél észrevett, látszólag meghatott - isten áldja meg a kegyességért, hogy rajtam segíteni akarnának, de lássák, mind hasztalan. Nem mintha semmi sem volna, mit mentségemre mondhatok, sőt ha majdan istenem előtt meg fogok jelenni, ott, hol minden tudva van, én irgalmas ítéletet várok; itt a földön számomra nincs mentség. Lám, teins uram - tevé kis hallgatás után hozzá -, ha mondom, hogy egykor becsületes ember voltam, mire egész Tiszarét helységét hozhatom tanúbizonyságul, használ-e az valamit? ha mondom, hogy nem saját akaratomból, hanem kénytelenségből lettem zsivánnyá? hogy soha szegény embert nem károsítottam, s uraktól is én magam csak éppen annyit raboltam, hogy élhessek; hogy - kivevén, midőn magamat védelmeztem - senkit soha életemben nem bántottam: kevesebbé fogok-e büntettetni? Amit cimboráim tettek, az nekem számíttatik be; én zsivány vagyok, s azzal vége.

- Mindez a bíró ítéletére nagy befolyással lehet - mondá Völgyesy -; hogy volt az, amit kend mondott, hogy nem saját akaratából lett zsivánnyá?

- Kérdezze a teins úr a főbírót - mondá, tekintetet vetve Nyúzóra, mely elől ez szemeit elvoná -, ő meg fogja mondani, miért lettem zsivánnyá. - S ezzel a rab fölgerjedésében remegő hanggal elmondá első gonosztettének történetét.

- Mind szóról szóra igaz - sóhajta Kislaky -, Tiszarétre jöttem másnap, s az alispán úr maga beszélte.

- Nihil ad rem - jegyzé meg Zátonyi. - Völgyesy érzelmeit nem fogom leírni.

- De mit használ mindez? - folytatá a rab, kinek halvány arcai ez elbeszélés alatt lángolni kezdettek, s kinek keze akaratlanul ököllé szorult - mit ér, ha mindezen ocsmányságot, mely rajtam elkövettetett, s melynél vérem, ha rá gondolok, újra felforr, elmondom, kevesebbé zsivány vagyok-e azért? később fogok-e akasztófára jutni? El kelletett volna tűrni a pálcáztatást, megcsókolni a hóhérok kezét, vagy éppen ott kelletett volna hagyni feleségemet vajúdásai között, mikor a nagyságos asszony velem Porvárra akart kocsizni; haszontalan paraszt létemre hogy mertem szeretni feleségemet, hogy merészeltem ellentállani, mikor a szolgabíró parancsolta, hogy lehúzzanak? ugye, teins urak? Bolond létemre azt gondoltam magamban, hogy habár paraszt vagyok, miután kötelességemet leszolgáltam, ott szabad maradni beteg feleségemnél nekem is; én nem gondoltam, hogy szegény ember kutya, kit verhet s üldözhet, akinek tetszik; itt vagyok, teins urak, akasszanak fel.

- Meg is lesz - mondá haragosan Zátonyi, ki minden érzéketlensége mellett a rab végső szavainak értelmét tökéletesen felfogá, oly keserű volt a hang, mellyel azok kimondattak. - Vakmerő ellenszegülésedért, melyet, úgy látszik, még most sem bántál meg, két halált érdemelnél.

- Látja a teins úr - mondá Viola, Völgyesyhez fordulva, ismét nyugodtabban -, hisz mondtam, emberek előtt nincs semmi, mit mentségemre felhozhatok. De még egy kérésem van a teins törvényszékhez.

Macskaházy látszó nyugtalanságban dörzsölé kezeit. A rab folytatá:

- Midőn az égő kunyhóból kijöttem, hol Rácz agyonlőtte magát, s nekem sem volt többé maradásom, bizonyos irományokat hoztam ki magammal, melyek egy nappal előbb a tiszaréti nótáriustól raboltattak el.

- Tehát a rablást elismered? - vága közbe Zátonyi.

- Nem ismerem el. Isten látja lelkemet, hogy a rablásban ártatlan vagyok - válaszolt a zsivány, kezét éghez emelve -, de az nem tartozik ide; én csak azt mondom, hogy az írások nálam voltak, s hogy kihoztam magammal a kunyhóból; s ha ez a rablásra nézve bizonyságot tesz ellenem, ám legyen, én csak azt mondom, hogy kihoztam magammal.

- Mese - dörmögött Nyúzó.

- Nem mese, teins uram, hanem tiszta igazság! - válaszolt a rab, reá függesztve szemeit. - Mikor az égő házból kijöttem, el voltam vakulva, fegyver nélkül léptem ki, s csak az írásokat tartottam magam előtt. Tisztán éreztem, hogy valaki a csomót kezemből kiragadta, esküvést tehetnék rá. Mindjárt azután magamon kívül rogytam a földre, s mikor magamhoz jöttem, már kötözve a pandúrok s parasztok kezei között találtam magamat, kik Sz.-Vilmos felé hurcoltak. Mindjárt kérdezősködtem az írások felül, mert Tengelyi uraméi, s csak azért adtam meg magamat, hogy ezek ne égjenek el velem, mert a nótáriusnak nagy szüksége van rájok; de a többiek mind csak azt mondták, hogy mikor kijöttem, senki a főbírón s Macskaházy úron kívül közelembe nem volt, s a főbíró úr egészen eltagadja, hogy írásokat hoztam volna magammal. Minden alázatossággal kérem a tekintetes törvényszéket, méltóztassék a főbíró úrnak megparancsolni, hogy az írásokat adja által.

- Vigyen el engem mindjárt az ördög - szóla Nyúzó haraggal -, ha csak egy darab írást láttam.

- Teins uram - szóla Viola érzékenyen -, lám, kezében vagyok, szabadon töltheti rajtam kedvét, felakasztathat, mikor tetszik; de az írásokat ne tagadja el. Én Tengelyi uramnak nagy köszönettel tartozom, feleségemet s gyermekeimet fogadta fel legnagyobb ínségökben, s ezt azzal akartam meghálálni, hogy ezen írásokat, melyek reá nézve fontosak, visszaszerzem. Ocsmány halálnak tettem ki magamat...

- Semmirevaló, gazember! - kiáltott Nyúzó, felugorva székéről - hogy mersz ilyeneket rám fogni? Ez alávalóság, én szatiszfakciót kérek a teins törvényszéktől.

- A teins törvényszék kezeiben vagyok - mondá a rab felgerjedve -, verhetnek, kínozhatnak, nekem mindegy, csak az írásokat adják vissza.

- Bizonyosan kabala - súgott Macskaházy Zátonyinak. - Tengelyi azt beszéli, hogy nemességi irományai raboltattak el, ki tudja, mily összeköttetésben van ez emberrel.

- Persze - válaszolt a másik, fejét hajtogatva.

- Azt csak nem fogod mondani! - kiáltott Nyúzó még dühösebben -, hogy az irományokat én loptam el?

- Én csak azt mondom, hogy az írásokat kihoztam magammal - válaszolt Viola -, hogy azokat valaki kiragadta kezemből, s hogy ez iránt a teins törvényszék mindazokat, kik ott voltak, megkérdezheti. Senki más, mint a főbíró s teins Macskaházy úr hozzám közel nem állottak, s erre kész vagyok esküt letenni. Isten, kinek színe előtt még ma meg fogok jelenni, úgy legyen irgalmas irántam, mint ahogy igazat mondok.

- Különös, nagyon különös - mormogá Kislaky.

- Azt a teins törvényszék csak nem fogja tűrni - mondá Nyúzó ellökve székét -, hogy színe előtt közbíráinak egyike e zsivány által tolvajnak neveztessék?

- Ami sok, sok - szóla végre Zátonyi nemes haragjában, a rabra függesztve mérges tekintetét -, ha nem veszed vissza azonnal, amit mondtál s nem kérsz engedelmet a törvényszéktől, ötvenet vágatunk rád, majd akkor másképp szólsz.

Viola nyugodtan válaszolá, hogy hatalmukban áll, de hogy amit mondott, ismételni fogja végső leheletéig; s Zátonyi talán már kimondta volna ítéletét, mely bizonyosan pártolás nélkül nem maradott volna, ha Völgyesy deákul nem emlékezteti, hogy ugyanazon hatodik rész tizedik szakaszában, melyre elébb a táblabíró maga hivatkozott, fenyegetések s veretés éppen úgy tiltatnak, mint kegyelemígéretek.

Miután azonban erre Sóskuty megjegyzé: hogy az instrukciónak ily módoni magyarázata képtelenséghez vezet, mert ha az elfogadtatnék, a rab az egész törvényszéket összeszamarazhatná, sőt megverhetné anélkül, hogy a felakasztáson kívül más bántása lehetne; a rab talán mégsem kerülte volna el ez új sanyargatást, ha Völgyesi minden komolysággal nem nyilatkoztatja ki, hogy bármit határozzon a törvényszék, ha a rabon vallatása alatt legkisebb sértés követtetnék el, azt ő nemcsak a vármegyénél, hanem felsőbb helyeken is be fogja panaszlani. Mire Sóskuty csak a mostani ifjúság szemtelenségéről, Zátonyi alávaló denunciánsokról mormogott valamit, s a dolog abbahagyatott.

E rövid beszélgetés alatt, mely egy általa nem értett nyelven tartatott, Viola nyugodtan állt, csak arcának kifejezéséből vala látható az érdek, mellyel az egyes szólók mozdulatait követé. Macskaházy Nyúzóval suttogva beszélt.

- A tekintetes törvényszék meg fogja engedni - szólt végre Macskaházy azon nyájas mosolygással, melyet közönségesen használt, s mely miatt a megyében mindenki azt mondá, hogy a tiszaréti fiskális csupa becsület, noha más országokban, hol a "becsület" szó udvariasság kifejezésére nem használtatik, talán egészen más ítéletre találna -, hogy miután a rab engem is vádol, néhány kérdéseket intézzek hozzá. Kend azt mondja, hogy mikor a kunyhóból kilépett, én is ott álltam. Látott-e kend?

- Én nem - mondá Viola -, annyira el voltam vakulva a füsttől s a lángtól, mely benn a kunyhóban volt, hogy egy ideig nem láttam semmit. De a hajdúk meg a parasztok mind azt mondják, hogy a teins urak voltak ott, és én éreztem, hogy valaki az írásokat kiragadja kezemből.

- S hát a füst benn a kunyhóban igen nagy volt? - kérdé Macskaházy tovább.

- Szörnyű, teins uram, alig láttuk egymást, és mégis néha meg a láng oly fényt terjesztett egyszerre, hogy szinte megvakultunk.

- S hogy hozta kend ki írásait?

- Hát csak mellettem feküdtek bundámon, felkaptam s kivittem, kék kendőbe voltak takarva.

- Ez az ember igazat mond - szóla Macskaházy mosolyogva a törvényszékhez -, legalább saját meggyőződése szerint. Mikor a kunyhóból kirohant, valamit tartott kezében; első pillanatban nem tudva, nem fegyver-e, mellyel magát védelmezni akarja, kirántám kezéből, s csak akkor láttam, hogy csak ártatlan kendő, melyben valami takarva volt. De - tevé hozzá nevetve, s a rabhoz fordult - ha azt hiszed, hogy írásokat hoztál ki magaddal, úgy szegény nyomorult, igen csalódtál. Ugyan hozza el a tekintetes főbíró úr azt, mit Violától elfogásánál elvettünk.

Nyúzó kiment.

- A kendőben nem volt más, mint írásaim - mondá a rab, kinek arcain Macskaházy szavainál kezdetben a legnagyobb öröm, később a legnagyobb nyugtalanság vala észrevehető. A meglepetés, a düh, mely Viola egész valóját megragadá, midőn Nyúzó visszatérve, a kendőt az asztalra tevé s belőle Sóskuty s Zátonyi nevetve csak egypár fehérneműt vevének ki, leírhatlan. - Ez az ő kendője vala, ugyanaz, melybe Tengelyi írásait betakarta, hogy bántás rajtok ne történjék; miként fogja bebizonyítani, hogy az írások belőle kivétettek? Ha Nyúzó s Macskaházy szüntelen tagadják, hogy tőle valamit kezökhez vettek, annyi jelenlevők között még talán találkozhatott volna valaki, ki látva, hogy a kunyhóból valamit hozott magával, erről bizonyságot tehete - így mily eszköze maradt, mivel e két embernek alávalóságát bebizonyíthatá? Ő, a zsivány, két ember ellen, ki mint bíró felette ítélni fog!

- A tekintetes törvényszék látja - szólt Macskaházy a legnagyobb részvéttel, melyet a rab iránt most mutatott -, hogy ezen szegény ember egyáltalában nem valami hazugsággal akarta a bíróságot ámítani. Én meghiszem, sőt igen valószínű, hogy Tengelyi írásai nála voltak, az is hihető, hogy azokat ki akarta hozni magával; de amint elébb mondá, a füst s láng egészen elvakíták szemeit, s az írások helyett fehérruháit hozta ki. Igen természetes.

- Persze - szóla közbe Sóskuty -, ily környülállások alatt magam sem tudom, mit tennék; talán méltóztatik emlékezni, mikor a szomszéd megyében a perceptornál tűz támadt, a szegény úgy megijedt, hogy csak egy pár csizmáját mentette meg, a kassza mind porrá égett. Mikor a vizitáció jött, a vasládában a bankók helyett csak egy halom papírhamut találtak.

- Tekintetes törvényszék - szólt végre Viola.

- Ne méltóztassék felindulni - vága közbe Macskaházy mindig nyájasan - azon, mit ez ember talán mondani fog, esküdni mernék, hogy csak meggyőződése szerint beszél. Ő nem érdemel büntetést, abban szenved, mit mi, törvénytudók, "ignorantia invincibilis"-nek nevezünk.

- Igen, igen - jegyzé meg Sóskuty -, a remedium juridiciumoknak egyike.

- Tekintetes törvényszék - szóla ismét a rab legnagyobb felgerjedésében -, én szegény elítélt gonosztevő vagyok, s a teins főbíró és Macskaházy úr hatalmas urak, azt tudom; de én istenem előtt fogok megjelenni még ma, mi okom volna hazudni, s legyek örökre elátkozott, büntessen isten gyermekeimben tizedíziglen, ha ebben a kendőben nem voltak írásaim.

- Hisz mondtam a teins törvényszéknek - szóla Macskaházy mindig nyájasan -, ez az ember el van fogulva; ha kínpadra húzzák, nem fogna mondani mást. Igen természetes. Kend csalódott - tevé hozzá a rabhoz fordulva -, nyugtassa meg magát. Már gondolja meg maga, mi oka lehetne a teins főbíró úrnak vagy nekem, hogy Tengelyi írásait, ha csakugyan kihozta volna magával, a törvényszéknek ne mutassuk be szintúgy, mint e kendőt s a fehér ruháit?

- Igen - szóla Sóskuty -, mi oka lehetne erre a teins uraknak? lehet-e ezt csak feltenni is?

Viola egy ideig hallgatva, mintegy mély gondolatokba merülten néze maga elébe; végre felemelve fejét kéré, hogy a hajdúk küldessenek ki, s midőn Sóskuty s Zátonyi nyugtalanságát észrevevé:

- Kötözve vagyok - szóla -, s a tekintetes urak hatan, nincs mit félni.

A hajdúk kiküldettek.

Ekkor Viola, szemeit Macskaházyra szegezve, ekképp szólt: - Amit a tekintetes uraknak most fogok mondani, azon bizonyosan, Macskaházy úron kívül, mind bámulni fognak; nem is szóltam volna soha e dolgokról, valamint most is azért küldettem ki a hajdúkat, hogy vallomásomat a tekintetes törvényszéken kívül más ne hallja, mert feleségem s gyermekem Tiszaréten laknak, s halálom után a földesuraság talán gráciával lesz az árvák iránt. De, mert azt kérdezik, mi oka lehetne Macskaházy úrnak Tengelyi úr írásainak eltitkolására, csak azt mondom; hogy a tekintetes úr ezt maga hihetőképp legjobban fogja tudni; hogy egyébiránt nagy okának kelletett lenni, máskülönben azokat bizonyosan nem rabolta volna el, pedig az egész rablás az ő parancsolatára történt.

Macskaházy elhalványult.

- Meg kell vallani, ez szép gonoszság - szóla remegő hangon, de mindig mosolyogva -, kíváncsi vagyok, miként fogja a rab becsületes ember ellen ez állítását bebizonyítani?

- Ne is hallgassuk meg - ismétlé Sóskuty, ki többször órájára nézve, úgyis már félteni kezdé ebédjét.

Völgyesy szólásra inté, s Viola, többször félbeszakasztva Zátonyi s Sóskuty által, kik - főképp midőn a tisztelt alispánnét említeni hallák - érzelmeiket mérsékelni nem bírták, elmondá az irományok rablásának egész történetét, miként azt olvasóim tudják, azon pillanattól kezdve, midőn a kertben Macskaházy s az alispánné beszélgetését meghallgatá, addig, mikor Tengelyi házánál a zsidót földre teríté s tőle a rablott irományokat elvette. - Előadása egészen való vala, azon egy kivétellel, hogy senkit bajba keverni nem akarván, sem azt, hogy midőn Tiszaréten üldöztetett, a jegyző házánál volt s Liptáknéval szólt, sem hogy a zsidó s Cifra által szándéklott rablásról Peti által vett hírt, nem említé.

Macskaházy, ki a hosszú előadást nyugodtan, megvető mosolygással ajkain végighallgatá, most azon kérést intézé a többiekhez, hogy a rabhoz ő intézhessen némely kérdéseket. - Nem mintha magamnak s főképp nagyságos asszonyomnak védelemre szükségünk lenne, főképp ily vádlóval szemközt - mondá megvetéssel -, de csakhogy ez ember maga hazugságainak oktalanságáról meggyőződjék. Mikor kend - folytatá Violához fordulva, éles hangon - azon állított beszélgetést köztem s Rétyné őnagysága között hallotta, nem szólt senkivel iránta?

- Nem.

- Emlékezzék vissza jól - folytatá gúnyolódva az ügyész -, nem mondta senkinek, csak úgy általánosan véve is, hogy a jegyző irományait valaki el akarja rabolni? Jó, ha megismerjük cimboráit is. Például nem mondott ilyen valamit Peti cigánynak vagy Liptáknénak?

Viola, ki igen jól tudta, mily következtetéseket vonhat barátaira, ha megtudatik, hogy vele folyvást összeköttetésben maradtak, ezt állandóan tagadá.

- S mikor kend Tiszaréten üldöztetett, hol tartózkodott? - kérdezé Macskaházy tovább.

Viola mondá, hogy az üldözés alatt Tiszaréten nem volt.

Az ügyész behivatá Liptáknét, felolvastatá előbbi vallomását, mely szerint Viola Tengelyit a szándéklott rablásról általa tudósíttatni akará, s kérdé, megmarad-e mellette? mire az öregasszony esküvést ajánlva mondá, hogy igen.

- Viola azt vallotta - szóla Liptáknéhoz Macskaházy tovább -, hogy kenddel eziránt akkor szólt, mikor üldözése alatt Tiszaréten a jegyző házánál rejtve volt. Máskor miként is szólhatott volna kenddel?

Liptákné azon meggyőződésben, hogy Viola csakugyan e vallomást tette, mondá, hogy ez teljesen igaz, de hogy Tengelyi nem tudott semmit, hogy az üldözött házánál tartózkodik.

Macskaházy arcai ragyogtak, midőn Liptáknét kiküldve a törvényszéket kérdezé: - Láttak-e valaha szemtelenebb hazugságot? Az egyik azt mondja, hogy a rablási szándékról, melyről engem vádol, senkinek sem szólt, a másik, hogy arról előre tudósíttatott, s pedig azért, hogy Tengelyit vigyázatra intse, mit azonban - nem adva elő semmi okot - ő tenni elmulasztott. A rab azt állítja, hogy üldözése alatt Tiszaréten nem volt; tanúja; hogy az illető tárgyról éppen akkor s ott szólt vele. Hallod-e? - tevé hozzá, Violához fordulva, gúnyosan - ha még egyszer életedben hazugságra alkalmad volna, készülj jobban hozzá. De menjünk tovább. Kitől kaptad azt a hírt, hogy az üveges zsidó s Cifra a nótáriusnál rablást szándéklanak?

- Azt nem mondhatom - válaszolt Viola, ki inkább hatszor halt volna meg, mint hogy leghívebb barátját bajba keverje.

- Valóban kár - folytatá az ügyész -, igen szeretném ismerni a drágalátos virágot, ki neked ily híreket hoz, hacsak valami ördögöd nincs.

- Mondom, teins uram - válaszolt nyugtalanul Viola -, csak azt mondtam: tudtam, hogy a rablás történni fog.

- És miként? - kérdezé ez tovább.

- A zsidó s Cifra közel Porvárhoz egy vendégfogadóban beszéltek össze.

- S te magad hallottad összebeszélésöket?

- Nem, nekem más mondta.

- Azt neked ördögöd súgta meg, menkő ember vagy - szóla mosolyogva a kérdő -, de ha éppen oly bizonyosan tudtad, hogy a rablás történni fog, hát miért nem tettél tüstént jelentést?

- A teins úr tudja, hogy fejemre díj tétetett.

- Igen, a te fejedre, az igaz - válaszolt Macskaházy -, de az a másik, ki neked hírt adott, nem tehetett-e jelentést a megyénél? Vagy ha talán ő sem szeret találkozni tisztviselőkkel, miért nem mondta meg Tengelyinek magának? vagy Vándorynak, kit, mint mondják, a rablás szinte érdekel?

- Én nem tudom - mondá a kérdezett -, talán Tengelyi urat nem találta, és tudta, hogy én is meg fogom akadályozhatni, s csak nekem mondta meg.

- Rendkívüli - mondá Macskaházy mindig gúnyolódva -, hogy az, ki valamely rablást megakadályozni kíván, éppen zsiványhoz folyamodik. És ugyan, te a rablás megakadályoztatására csak magad mentél? társad, vagy az, kitől a hírt vetted, miért nem ment veled?

- Nem volt szükséges - mondá Viola.

- Mégis, miután tudtátok, hogy a rablásra ketten készülnek - mondá az ügyvéd -, különös, hogy nem mentetek el ketten. Lám, már most is mi jó volna pajtásod tanúbizonysága. Hiszen ha csak a gonosztett megakadályozására mentetek, a másikat bátran megnevezheted, a nemes megye részéről még jutalomra is számolhat.

- Magam voltam - mondá Viola, mindig inkább elvesztve reményét, főképp midőn Nyúzó arcain a kárörömet látá s a mondhatlan megelégedést, mellyel Zátonyi s a báró az ügyes kérdezőnek helybenhagyást integettek.

- Jól van, hát magad voltál - folytatá Macskaházy -, és a gonosztett színhelyén kit láttál?

- Csak a zsidót, ki kinn állt - felelt Viola -, mást senkit.

- Nem láttad-e ott Cifrát?

- Nem, a zsidó csak maga volt.

- De a zsidó azt mondja, hogy te követted el a rablást, s fejedre fog esküdni - folytatá Macskaházy.

- Nem bánom - válaszolt a rab -, én megmaradok állításomnál.

- Nincs más mondanivalód? - kérdezé Macskaházy.

- Nincs.

- Talán a rabot ki lehetne vezetni? - szóla az ügyész az elnökhöz fordulva; mire ez parancsolatot adván, a hajdúk behívattak, s Viola velök a szobát elhagyá.

Száz szóvita között, melyek e világon naponként kisebb vagy nagyobb közönség előtt több vagy kevesebb zajjal folynak, alig van egy, mely az igazságért vívatnék. Az emberek legnagyobb része csak azon fárad, hogy a többség neki adjon igazságot. Nem az ismeret fájának gyümölcse az, mi után az emberek napjainkban vágyódnak; a többség megelégszik, ha csak másokkal hitetheti el, hogy evett belőle, bár maga jól tudja is, hogy soha a fához sem közelített. Oly édes mondhatni: mégis nekem volt igazságom! a valónak feltalálása nem nyújthat nagyobb élvezetet. E természetes hajlamunk, melynél fogva a filozóf teóriájának legszörnyebb következéseit elfogadja inkább, mint hogy annak hibásságát elismerné, mely szerint a régiséggyűjtő Lisippus aranyának állítja azt, mit drága pénzen mint olyant megvett, habár ezerszer meggyőződött is, hogy az csak utánzás - sehol sem hat annyira és sehol sem károsabban, mint büntető eljárásunknál; s olvasóim - ha ilynemű tárgyakkal foglalkozó férfiakat ismernek - bizonyosan tapasztalták, a közönséges életben legjámborabb férfiak mily bosszúsak, ha valamely bűnvádi eljárásnál a tettest nem fedezhetik fel. Macskaházynak, mint olvasóim tudják, még más okai voltak, melyekért kíváná, hogy Viola a törvényszék által vétkesnek ismertessék; s így képzelhetik az örömet, mellyel a rab kikérdezése által a bírákra tett hatást észrevevé.

Az ellentét, melyben Viola s Liptáknénak mellette tett vallomása egymással állnak; az egész vádnak valószínűtlensége, mely a rab által Macskaházy s főképp az annyira tisztelt alispánné ellen emeltetett, meggyőzék a jelenlévőket, hogy - mint Nyúzó mondá - az egész alávaló koholmány, s maga Völgyesy minden jóakarata mellett, mellyel a rabon segíteni kívánt, alig gondolhatott egyebet.

Ha a zsidó és Cifra a jegyző kirablására csakugyan összebeszéltek, s ez alkalommal oly vigyázatlanul jártak el, hogy beszélgetésöket egy harmadik meghallá - mi legalább a sokat próbált Cifrára nézve a valószínűségek közé nem tartozik -, ki fogja hinni, hogy ezen harmadik, meg akarván akadályoztatni a gonosztettet, éppen Violához, Cifrának egykori cimborájához fordul? hogy a zsidó s Cifra, ha magokat vétkeseknek érzik, mint tanúk fognak fellépni, noha az utolsó nem is hívatott? s végre nem vallotta-e be Viola, hogy a rablás csak a zsidó által követtetett el, s hogy Cifrát a helyszínen nem találta? míg a kovács éppen arra esküszik, hogy Cifrát látta s őt vette űzőbe; miből világos, hogy e tanú vagy tudva hamisan vall, vagy legalább, hogy setét éjszaka lévén, az előtte futó embert csak tévedésből nézte Cifrának.

- A dolog napfénynél világosabb - mondá Zátonyi, miután mindezen körülmények a törvényszéki tagok által többször ismételve felhozattak -, a rab nem tagad semmit, hamar aláíratjuk a vallomásokat, tartunk egy kis szembesítést, s azután röviden ítélhetünk. Az óra kettőre jár, a rabnak három órát kell engednünk, hogy a halálra készüljön, s ötkor már sötét van; ha ma akarjuk végezni, sietnünk kell.

- Az alig lesz lehetséges - mondá Kislaky, ki annyival nyugtalanabbnak látszott, mennyivel közelebb jött az ítélet pillanata.

- Dehogynem - válaszolt Zátonyi -, csak siessünk, nekem még ma szükségképp haza kell mennem, krumpliszedésem után kell látnom, s azután szántani is akarok.

- Csak siessünk, siessünk - inté Sóskuty is, kit, úgy látszott, inkább az elkésett ebéd, mint a közelgő ítélet nyugtalanított -, angyali háziasszonyunkat csak nem várathatjuk tovább.

- E tárgy ma nem végeztethetik be - szóla közbe Völgyesy -, a rabnak vallomása hosszú, legalább két órára van szükségem, hogy azt jegyzeteimből annak rendje szerint elkészíthessem.

- Az nem lesz szükséges - mondá Nyúzó -, mihelyt Viola kezembe került, esküdtem jelenlétében kihallgattam őt. A rab, mint a tekintetes törvényszék tudja, semmit nem változtatott s vissza nem vett; ha nem is oly szép magyarsággal írott, mint azt a teins úr csinálná, elég jó, hogy - a rabbal aláíratván - a perhez mellékelhessük.

A táblabírák, azon készséggel, melyet gyűléseinkben, ha azok az ebéd órájánál tovább tartottak, s minden száj, beszéd helyett, még kellemesb mozgásra készül, közönségesen észrevehetünk, egyhangúlag elfogadák ez indítványt, s csak Völgyesy rázá tagadólag fejét azon megjegyzéssel, hogy miután a rab előbbi vallomását ugyan sem vissza nem vonta, sem meg nem változtatta, de sok olyakat vallott, miknek előbbi vallomásában nyoma nincs, kötelességének tartja mindezeket is pontosan feljegyezni.

- Feljegyezni, mit? - kérdé Sóskuty bámulva - azt, hogy a nótárius irományait teins Macskaházy úr s az alispánné őnagysága raboltatták el?

- Mindent, mit a rab a törvényszék előtt vallott - válaszolt Völgyesy nyugodtan.

- Ez hallatlan! - kiáltott Nyúzó.

- A teins úr ismeri kötelességét mint bíró - mondá az ügyész -, én ismerem a magamét; ön lelkiismérete szerint fogja kimondani ítéletét, én, kinek voksom nincs, fel fogok jegyezni mindent, mi felfogásom szerint a tárgyhoz tartozik.

- Sed rogo domine spectabilis - szólt Zátonyi, ki egyik kezében nyitott burnótszelencéjét tartva, a másikat összeszorított ujjaival éghez emelé, annyira megijedt -, hová gondol?

- Kötelességemre - válaszolt nyugodtan a megszólított -, s az parancsolja, hogy ez esetnek előadásában, mely reám mint jegyzőre bízatik, semmit, mi fontossággal bírhat, el ne hagyjak.

- De hisz vannak oly dolgok is, melyek a tárgyhoz éppen nem tartoznak - jegyzé meg Sóskuty -; ha a rab nekünk prédikációt tartana, vagy a tyúkszemek ellen valami orvosságot javasolt volna, azt is felírná kegyed?

- A dolgok, melyeket a rab itt mondott, felfogásom szerint fontosak - felelt a jegyző.

- De, tisztelt barátom - szólt a báró minden lehető udvariassággal -, méltóztassék meggondolni, Zátonyi úrnak még ma haza kell menni, hogy krumplit szedessen; és ha a gonosztevő fecsegését szóról szóra le akarja írni, ez lehetetlen. Azonkívül háziasszonyunk is elég régen vár; az udvariasság is azt kívánja, hogy siessünk.

- Hol egy ember élete forog kérdésben, Zátonyi úrnak krumplijai még egy napig várhatnak; s én legalább ily alkalomnál az udvariasság szabályaival nem sokat gondolok.

- Úgy látszik - mormogott Zátonyi.

- Szörnyű antetirozottság! - sóhajtott a báró.

- Hát talán mégis - mondá Kislaky félénken - az ítélet kimondását holnapra hagyhatjuk, addig a teins úr felteszi a vallomásokat, és Zátonyi úr...

- Tökéletesen lehetetlen - válaszolt emez -, senki buzgóbban a nemes vármegye iránti kötelességeit nem teljesíti, mint én; nincs büntető törvényszék, melyben részt nem vennék; de így, csupa vexa miatt, gazdaságomat elhanyagolni nem fogom.

- Isten mentsen meg - mondá az öreg Kislaky nyájasan -, de mikor a jegyző úr kinyilatkoztatja, hogy magát lelkiismerete szerint a rab egész vallomásának feljegyzésére kötelesnek érzi, s mikor látjuk, hogy azt félóra alatt nem végezheti el.

- Ej, bliktri! - szóla Zátonyi haragosan - tizenöt statáriumnál voltam, pedig higgye el a teins úr, oly esetek voltak közte, hogy ha a dolog rendes törvényszék elébe kerül, hónapokig eldisputáltak volna rajta, s mégis mindeniken keresztülestünk egy nap alatt, s éppen itt kellene felakadnom? Soha életemben ily praetensiókat, minőket a jegyző tesz, nem hallottam. Az utasításban egyszerűen az áll: hogy a rab vallomását aláírja, s hogy abban neve, életkora, gonosztette s elfogatásának módja bennfoglaltassék. Az, hogy minden szamárság, mit neki a törvényszék előtt locsogni tetszett, szinte feljegyeztessék, nem áll sehol az egész utasításban; s mondjon nekem Völgyesy úr csak egy józan okot, melynél fogva ezt kívánja, miután a rabnak Macskaházy úr által történt megkérdeztetése után azokat, miket az mondott, valóknak, reménylem, csak nem fogja tartani.

- Okom - válaszolt Völgyesy -, mert az irományok hitelessége azt úgy kívánja; s ha ez nem volna is, méltóztatik tudni, hogy a tiszaréti jegyző ellen nemességi per kezdetett, s hogy Violának vallomása, legalább mennyiben az némely irományoknak Tengelyi házánál elkövetett rablását elismeri, a legnagyobb fontosságú lehet.

- Miután úgy látszik - szóla Macskaházy élesen -, némelyeknek igen szívökön fekszik, hogy én s főképp Rétyné őnagysága a perirományokban becsületünkben gázoló módon említtessünk, én részemről, ha a teins törvényszék többsége úgy kívánja, azt éppen nem ellenzem, legalább a tisztelt asszonyság megismerheti barátjait, mert hogy e tárgyak említése nem szükséges, az, úgy hiszem, mindenki előtt világos.

- Isten mentsen meg - mondá a báró -, hogy ez irományokban valami olyan vétessék fel, mi őnagyságának csak távolról is kellemetlen lehetne, és...

- Minden embernek megvan saját nézete - vága közbe Macskaházy -, és a teins törvényszék meg fogja ítélhetni saját bölcsessége szerint: mennyire lehet kellemes a nagyságos bárónőnek s magamnak, ha Viola alávaló rágalmai a perben előadatván, minden dicasteriumokon keresztül járnak, főképp ha a zsivány érdemlett büntetését elnyeri, s nekünk a vádak alaptalanságának bebizonyítására mód nem engedtetik. Rágalmazz bátran, mond a közmondás, mindig marad valami! Mennyire illő s méltányos, hogy Völgyesy úr, ki a tisztújításnál Réty úr elleneihez tartozott, most ez alkalmat használja fel, hogy bosszút álljon, azt mindenki meg fogja ítélhetni.

Az olaszok, ha káromkodnak, bármint szidják is az istent s minden szenteit, mindig kiveszik városuk patrónusát; azonban Padua főpiacán jobb volna talán sz. Antal ellen becstelenítő szavakat emelni, mintha azt egy hatalmas, éppen most választott alispán ellen tulajdon megyéjében tennők; s csak természetes, ha miután Macskaházy megmagyarázá, mennyire sértve érezné magát a Réty család, ha Viola vallomásának azon része, mely a nagyságos asszonyt illeti, az irományokban felvétetik - az egész társaságot mintegy szent borzalom ragadta meg.

- Ez valóságos alávalóság! - kiáltott Nyúzó.

- Míg én itt ülök - harsoga, az asztalra ütve Zátonyi -, a zsivány alávaló hazudságaiból egy szó sem említtetik az irományokban.

Sóskuty, fejét csóválva, a megyében uralkodó pártoskodás felett sopánkodott, mely szerint egyesek még bíró eljárásukat is arra használják, hogy politikai elleneiken bosszút állhassanak.

Maga az öreg Kislaky, fia kedveért kerülni akarván az alispánnal minden összeütközést, megijedt a gondolattól, hogy elnöksége alatt oly valami történjék, mi által Réty s főképp nagyságos felesége magát sértve érezhetné, s kedves Kálmánja azon kis reménytől is megfosztassék, mely neki, miután a tisztújítás alatt Tengelyi védelmére fellépett, Etelka kezének elnyerésére még maradt. - Völgyesy úr - szóla engesztelő hangon - bizonyosan nem értette így indítványát.

- Tisztelt alispánunknak sértése bizonyosan távol vala szándékaitól, csakhogy nem gondolta meg, hogy a rab egész vallomásának részletes leírása szükségképp kellemetlenül fog hatni e nemes családra. Ha az irományok itt nálunk, a megye archívumában maradnának - tevé hozzá Völgyesyhez fordulva -, ez más volna, de így, mint a dolgok állnak, tisztelt jegyzőnk maga sem kívánhatja, hogy e megye legelőkelőbb családainak egyike megbecsteleníttessék, főképp, miután ha a rab büntetését elnyeri, mint Macskaházy úr megjegyzé, az ily ocsmányan rágalmazottak elvesztik a főeszközt, mely által magokat igazolhatnák.

- Ki akadályozhatja Macskaházy urat, hogy ezen védelmére szükséges eszközt fenntartsa? - szóla Völgyesy, kinek egyébkor halvány arcait szokatlan pirosság futá el.

A többiek bámulva néztek egymásra, Völgyesy folytatá:

- Utasításunk szerint csak egy kedvező szavazat szükséges, hogy a rab a haláltól felmentessék. Ha Macskaházy úr magát vagy Rétyné őnagyságát az előttünk tett vallomás által rágalmazva gondolja, ha - mint magam is hiszem - e rágalom alaptalanságának bizonyítására nem szükséges egyéb, mint hogy Viola életben maradjon, s az ellene tett vizsgálat folytattatván, bebizonyuljon, hogy hazudott, és hogy - min szinte nem kétkedem - később önmaga vonja vissza állításait: miért nem adná Macskaházy úr, vagy akárki azok közül, kik itt szavazattal bírnak, e felmentő szavazatot?

- Az igaz - mondá Kislaky, ki így két legfőbb kívánatát, azaz mind a rabnak felmentését, mind a Réty család lekötelezését egyesíthetni gondolván, egészen felderült -, én magam, csak már hogy a teins alispán iránti tiszteletemet bebizonyíthassam, kész volnék...

- Per amorem! domine spectabilis - mondá Zátonyi, ki ijedtségében burnótszelencéjét ismét nyitva hagyá -, hát ezt a gazembert nem akasztatnók fel?

- Ez szörnyűség! - szólt Sóskuty, szemeit az éghez emelve - a legnagyobb zsivány kezünkbe kerül, teins Nyúzó úr, mi nevét örökké dicsőítendi, megfogja élete veszedelmével, elénkbe állítja, mi statárium vagyunk, s szabadon bocsátjuk! hová fog vezetni ez? és ha még valami...

- Én részemről - vága közbe Nyúzó - ugyan nem leszek bolondja többé senkinek, az ördög veszélyeztesse életét, ha ily gazember azután még felmentetik.

- Nem akasztani fel az ily embert! - kiálta Zátonyi - tizenöt statáriumnál voltam, ily prostitúció még nem történt rajtam. Hisz ez a gonosztevőknek valóságos pártolása.

- Persze - lármázott Sóskuty -, valóságos proemium a rablásra; irtóztató példa!

- Így az ördög sem fogja feltartani a közbátorságot - harsogott a főbíró, s az asztal körül zaj támadt, melyből csak egyes szavak - mint: scandalum publicium, hallatlan, fautores criminum, gyalázat - valának kihallhatók, míg Völgyesy nem kis nehézséggel kevés csendet eszközölhetett ki magának, s a bíráknak értésére adhatá, hogy nem a rabnak tökéletes felmentését, hanem annak a rendes bíróság elébe történendő állítását hozta indítványba.

- Persze, persze - válaszolt Zátonyi haragosan -, mintha nem tudnók, a rendes törvényszékek miként szoktak ítélni. Három esetre emlékezem - magam nem voltam jelen, másképp, fogadom, a skandalum nem történt volna -, hol a rab a statárium által a rendes bírósághoz utasíttatott, s mi volt következése? Az egyik három hónapra, a másik egy esztendőre ítéltetett, a harmadik éppen felmentő szentenciát kapott; pedig tíz forintba mernék fogadni, hogy zsivány volt. Ne féljen, mi nem eszünk oly bolondok. A statárium nem azért adatott a nemes megyének, hogy vele ne éljen.

- A rögtönítélő törvényszéknek hatalma - mondá Völgyesy, megvető tekintetet vetve a szólóra -, úgy tartom, nem azon feltétel alatt adatott a nemes vármegyének, hogy magát évenkint egy bizonyos számú akasztás által erre érdemesnek mutassa.

- Az instrukciókban nyilván benn áll - szólt Sóskuty, ki azalatt az utasítást forgatá -, hogy a büntetés nem, lehet más, mint akasztófa; tehát csak nem fogja tagadni senki, hogy tőlünk az kívántatik, hogy a gonosztevőket felakasztassuk, hogy ez hivatásunknál fogva kötelességünk...

- Engedelmet - vága szavába Macskaházy -, miután a rabnak felmentése, vagy a rendes törvényszékhez való utasítása, legalább mélyen tisztelt elnökünk által, Rétyné őnagyságának s bizonyos tekintetben az én kedvemért hozatott szóba: én, ki őnagyságának ügyeit vezetni szerencsés vagyok s magas jellemét ismerem, nevében kinyilatkoztatom, hogy ez emelkedett érzelmű asszonyságnak csak fájni fogna, ha hallaná, hogy személyes tekintetek, melyekkel a teins törvényszék iránta viseltetett, az igazság kiszolgáltatását akadályozták.

- Ez nemes deklaráció - mondá Sóskuty, ragyogó képpel körültekintve.

- Mi engem illet - tevé hozzá a szóló, meghajtva magát őszinte ájtatos képpel -, bár igen jól tudom, mily éles fegyverek fognak talán e zsivány vallomásából ellenem készíttetni, bár személyes érdekeimnél fogva semmit sem kívánhatnék inkább, mint hogy a rab életben maradva, még világosabban bebizonyíthassam minden állításainak hamisságát, mint azt a teins törvényszék előtt már tettem: mégis sokkal inkább ismerem kötelességemet, semhogy személyes érdekemnek a közjót feláldozzam; és ki nem látja át a következéseket, ha példát adnánk, miként még ily zsivány is, minő Viola, ha valaki ellen bármi alávaló s hihetetlen rágalmakat mond, magát a rögtönítélő törvénykezés szigorúsága alól kivonhatja?

Sóskuty felkelt, s az ügyészt e nemes nyilatkozat után megölelé.

Zátonyi, ki egész életén át mindig függetlennek mutatkozott, valahányszor arra becsületes alkalmat - azaz olyant, hol függetlensége senkit sem sértett - talált, kinyilatkoztatá, hogy ő részéről, ha e nemes nyilatkozat nem tétetik is, nem kevésbé szigorú ítéletet mondott volna; mert a bírónak első kötelessége, tökéletes függetlenség; - s Kislaky e pillanatban nem tudta, mit tegyen, ha Macskaházy által nem emlékeztetik, hogy csak még azon kérdés maradhat fel: vajon a rabnak a főbíró előtt tett vallomása írassék-e alá általa, vagy pedig egy egészen új készíttessék, mi által az ítélet másnapra halasztatnék?

- Az előbbi vallomást kell hitelesíteni - szólának egy hangon a többiek; csak Kislaky mondá, hogy alázatos véleménye szerint talán mégis jobb volna, Völgyesy úrnak nézete szerint, másképp tenni fel a rab vallomását. Mire azonban Zátonyi úrtól megjegyeztetett, hogy a legfelsőbb utasítás szerint a szavazatok összhangzása csak a halálos ítélet kimondásánál kívántatik, s hogy itt már a többség határozott.

- Azon esetben - mondá Völgyesy - a teins törvényszék engem jegyzői hivatalomtól kegyesen fel fog menteni; mert én részemről kinyilatkoztatom, hogy a jegyzőkönyvet másképp, mint mondám, szerkesztetni nem fogom.

Kislaky e nyilatkozat által látszólag kellemetlenül vala érintve, s a zavar mellyel elnöki székén ült, még inkább nevekedett; maga Zátonyi meghökkent, s a báró, felugorva székéről, Völgyesyhez futott, megrázta kezét, s kéré igen tisztelt barátját, hogy ne vegye rossznéven, ha véleménye a többség által el nem fogadtatott. - Csak végre emberek vagyunk mind, a legügyesebb köztünk hibázhat - mondá nyájasan -, ím, mi valamennyien méltányoljuk nemes szándékát s jeles tehetségeit, de a többség ellen nem lehet kifogása senkinek; méltóztassék meggondolni, a többségnek mindenikünk alája tartozik magát vetni. Ön által fogja látni később stb. - A báró, ki talán mert útközben náthát kapott, vagy talán mert ebédje későbbre haladt, eddig rendkívül kevés beszédű vala, de ez alkalomnál kitünteté egész szónoki tehetségét, minden siker nélkül azonban, mert Völgyesy, végighallgatva minden okait, csak azt válaszolá, hogy senki a többség határozatainak nem hódol szívesebben, mint ő, de hogy vannak dolgok, melyekre nézve becsületes ember csak önmeggyőződésével számolhat, s hogy a jelen eset azok közé tartozik. Mire a törvényszék még nagyobb zavarba hozatván, szilárd jegyzőjének kívánatához talán hajlott volna, ha Macskaházy nem segíti ki azon ajánlatával: hogy miután senkit meggyőződése ellen valamire kényszeríteni nem kell, s az instrukcióban arról, hogy az öt ítélő táblabírón kívül még külön jegyző szükséges, említés nem tétetik; ha úgy kívántatnék, a jegyzőséget, mely úgyis csak még a vallomások aláírásában s a rövid ítélet feltételében áll, szívesen magára vállalja.

- Elfogadtatik, a legnagyobb köszönettel elfogadtatik! - kiálta Zátonyi - teins Völgyesy úr, ki csak most lépett a megye szolgálatába, majd meg fogja látni, mily gyümölcsöket hoz, ha valaki a reábízott kötelességet nem szorosan úgy akarja teljesíteni, mint azt a többség kívánja. Majd meglátja, mennyire halad úgynevezett meggyőződésével.

- Teins Völgyesy úr - szóla Macskaházy, minden tőle kitehető nyájassággal, mely egyébiránt rikácsoló hangja által majdnem gúnyként hangzott -, kétségen kívül csak azért vitte a dolgokat ennyire, hogy a gonosztevőt érdemlett büntetésétől megmentse. A cél, megengedem, szép és nemes lehet, legalább filantropikus századunkban, főképp ily fiatal úri emberben, igen megfogható; azonban megbocsáthatlan hiba volna tőlünk idősebbektől, ha az igazság kiszolgáltatásában magunkat ezáltal gátoltatnók. Én, mint mondám, magamra vállalom a jegyzőséget, de teins Völgyesy úr most, midőn látja, hogy célját a lemondás által el nem érheti, talán maga kész lesz hivatalát ismét felvállalni, s én ily kitűnő ügyességű pennától...

Völgyesy azon emberek közé tartozott, kiket közönségesen hidegeknek tartunk. Már mint gyermek testi gyengesége miatt nem oszthatva kortársainak zajos örömeit, s magános élethez szokva, az ifjú, ki mennyivel tovább élt, annyival inkább érzé, mi óriási szerencsétlenség érte azt, kinek hibás testalkotást adott a természet, mindinkább visszavonult az emberektől. "Púpos hátú vagyok - így szóla sokszor magában -, mit keresek én az emberek között, hol csak megvetés vagy könyörület tárgya lehetek? Őrizkedjél azoktól, kiket a természet megjelelt, így szól a közmondás; őrizkedjetek inkább ti, kiket a természet valami testi hibával megátkozott, az emberektől; bajotoknak rokonszenvet, érzelmeiteknek viszonzást nem fogtok találni köztük. Érzelmeimnek viszonzást! - gondolá tovább, s ajkai néha keserű mosolyra vonultak - igen, ha az emberek közé mennék, s végre - mert hisz szívem nem zsugorodott össze, mint gyáva testem - egy lényt találnék, kihez magamat ellenállhatlanul vonzódva érzeném, kinek egy szaváért éltemet, mosolygásaért üdvömet adnám, ugyan volna-e nevetségesebb, mint ez? Én a törpe, a púpos hátú, egy szép hölgynek lábaihoz borulva s szerelmet kérve! soha furcsább dolgot ember nem hallott még. Minek nagyszerű gondolatok, minek fönséges érzelmek nekem? Ha az igazság mellett lelkesedve felszólalnék, az ügynek csak árthat, a legszentebbet csak nevetségessé teheti, ha mellette púpos nyomorék szavát emelte, nincs oly fönséges, oly férfias tett, szó, melynél könyörületes mosolyra nem vonulnának az emberek ajkai, midőn hallják, hogy tőlem jő; nekem nincs mit keresni az emberek között!" - E gondolatok Völgyesyt természetesen magábazárkózottá tevék. Kinek sebe van, bizonyos lehet, hogy a fájdalmas érintések nem maradnak el, s így az ifjú ügyész, valahányszor társaságba lépett, néha egy véletlenül kimondott szó s néha éppen amiatt, hogy az, mi őt testi hibájára emlékeztetheté, figyelmesen kerültetett, mindig kellemetlenül érzé magát. Egész magaviseletében bizonyos kényszerítés, bizonyos féltékenység vala észrevehető, mely egyéb kitűnő, főképp elmebeli tehetségeit háttérbe szorítá, s közelebbi ismeretség, melyhez jelleménél fogva kevesen férhettek, vala szükséges, hogy valaki érdemeiről helyesen ítélhessen. "Szegény Völgyesy, nincs szerényebb ember a világon" - ez vala a mód, melyen Taksony megyében felőle mindenki szólt, s miután itt, mint majdnem mindenütt a világon, a pénz s az emberek csak külső nyomatjuk, nem belső értékök szerint fogadtatnak el: alig volt valaki, ki az ifjú ügyészben szerénységén kívül még valamit keresne.

Mennyivel általánosabb volt Völgyesy jelleméről Taksony megyében ezen ítélet, annyival nagyobb bámulat fogta el az egész törvényszéket, midőn a szilárd módot látá, mellyel az ifjú magát ez alkalomnál viselé, s Sóskuty, Zátonyi, az öreg Kislaky maga nemegyszer csodálkozva néztek egymásra. - Völgyesy, kinek ez első hivatalos foglalatossága vala, s ki először életében alkalmat látott maga előtt, hol valakinek használhat s egyszersmind meggyőződése mellett küzdhet, kötelességének érzetében megfeledkezett mindenről. - Ő ellene vala a halálos büntetésnek általában véve is, de kettősen az, hol a vissza nem vehető ítélet oly formákhoz köttetik, melyek a bírót csalódások ellen nem biztosítják. Neki nem fért fejébe, miként lehet egyrészről kimondani, hogy a rögtönítélő törvényszék halálos ítéletnél egyebet nem mondhat ki, s a másikról elmellőzni mindazon formákat, melyek ott, hol sokkal kisebb büntetésekről van szó, mellőzhetleneknek tartatnak, s csak azért fogadta el örömmel kiküldetését, mert meg vala győződve, hogy mint a törvényszék jegyzője, a halálos ítélet elhárítására alkalmat találand. Először gondolhatá hasznosnak, szükségesnek magát, s keblében feltámadt egész önérzete. - Hogy egy tiszteletbeli alügyész fáradozásai ennyi táblabírói meggyőződés ellenében sikerhez nem vezethettek, azt olvasóim közül legalább azok, kik közdolgokban megfordultak, által fogják látni. Oly országban, hol az, vajon szólhatunk-e? születésünktől függ, csak következetes, ha a szólók között is nem az, mit mondanak, hanem csak a polgári állás, melyet elfoglalnak, vétetik tekintetbe, s csak Völgyesy tapasztalatlanságát bizonyítja, hogy őt ezen neheztelni látjuk. De hogy miután eddig nem tudta még, miként mívelt századunkban, valamint nem jó púpos háttal, úgy nem veszély nélküli egyenes lélekkel születni, mert azok, kiknél a nevelés a lelket az életre szükséges görbeségekkel el nem látta, örök kisebbségre ítélvék, e tapasztalás az ifjúnak fájt; az szinte természetes, s nem is bámulhatjuk, ha a gúnyt, melyet Macskaházy nyájas mosolygása rosszul takart, észrevéve, indulatját nem mérsékelheté, és midőn székéről felkelt, azon szavakkal adta át Macskaházynak az irományokat: miszerint a világnak minden kincsei őt nem fogják arra bírni, hogy ez egész eljárásban, melyet bírói gyilkolásnál egyébnek nem tarthat, legkisebb részt vegyen.

Kár, hogy epikus költő nem vagyok, soha szebb mezőm hivatásom bebizonyítására nem vala, mint midőn Völgyesy ezen szavainak következését leírnám. Homer Achilles haragjának festésével kezdi Iliászát, de mi egy Achilles öt táblabíróhoz mérve? s hol találni szavakat azon indulat leírására, mely mint tudva van, nem haszontalan kardok kivonásában, hanem fenntarthatlan szóárban mutatkozik?

- Ez gazság - kiáltott Nyúzó.

- Infámia - mondá Zátonyi.

- Kövesse meg magát - rikácsolt Macskaházy.

Sóskuty oly sebesen hadart, hogy még első szavait sem érthettük, s maga Kislaky, mennyire rögtön pirosuló arcain észrevehetni, haraggal monda valamit a zaj között.

- Tekintetes táblabíró urak! - mondá végre Völgyesy, miután nem kis erőködés után szóhoz jöhetett -, én nem akartam senkit személyesen sérteni; engedjék, hogy szavaimat megmagyarázzam.

- Megmagyarázni, megmagyarázni, mit? - kiáltott Zátonyi mindig mérgesebben - azt, hogy a tekintetes törvényszék gyilkosokból áll? De tudja-e, hogy az úrnak többé szava nincs? Az, ki bírákat dehonesztál, infámis; az úr infámis.

- Igen - szólt közbe a báró -, infámisnak deklaráljuk.

- Statáriális úton? - vága közbe Völgyesy keserű mosolygással.

- Statáriális úton vagy másképp, az nekem mindegy - folytatá az előbbi -, aki bíró vagy törvényszék ellen így beszél, az infámis, benn áll a corpus jurisban, nincs kétség, éspedig egészen helyesen van. Törvénykezési rendszerünket dehonesztálni, szörnyűség!

- Est ad horripilationem! - kiáltott közbe Zátonyi. S ez általános borzadás, melyet minden jelenlévők, volt jegyzőjök merényén, majd deákul, majd magyarul hangosan kifejeztek, nem engedé, hogy a szólót tovább lehessen hallani. Magyar törvénykezési rendszerünk, tudósaink véleménye szerint, az Anjou-ház uralkodása alatt hozatott be hazánkba Franciaországból; igen valószínű, hogy a kocsonya is ugyanezen fejedelmek alatt terjedt el honunkban, legalább a francia név cochonade erre látszik mutatni; s talán e két nemzeti jótéteménynek köszönheti ez idegen ház, hogy közüle egy a nagynak nevével tiszteltetett meg, melyre Hunyadi Mátyásunkat nem tartottuk méltónak. - Völgyesy, ki e két - honunkban legkedvesebb indigenák egyike ellen felszólalt, csak magának tulajdoníthatá az ingerültséget, mellyel mindenki ellene fellépett. Az infámiávali fenyegetések azonban, úgy látszott, nem tevék meg hatásukat, s a jegyző nyugodtan jártatá szemeit az egész társaság felett, míg végre ismét szóhoz juthatott.

- Mondjanak ki reám törvényes infámiát statáriális úton, ha úgy tetszik - szóla megindulás nélkül -, de engedjék meg hogy nem azoknak kedveért, kik úgy látszik, a rab kivégeztetésénél egyebet nem kívánnak: hanem azon mély tiszteletnél fogva, mellyel elnökünk iránt viseltetem...

- Captatio benevolentiae! - kiáltott közbe Zátonyi - tisztelt elnökünk nem szorult ilyenre ily emberektől...

- A teins törvényszéket figyelmetessé tegyem - folytatá amaz.

- A teins törvényszéknek nincs figyelmeztetésre szüksége - lármázott közbe a báró.

- Azon nehéz felelet terhére, mely minden itt jelen volt tagra háramolni fog, ha e jelen eljárás szomorú végéig folytattatnék.

- Mi a manó! bírót feleletre vonni? hallatlan! - mondá Sóskuty.

Zátonyi, burnótszelencéjébe nyúlva, megjegyzé, hogy csak ijesztgetni akar.

- Halljuk, halljuk! - szólt Kislaky a legnagyobb figyelemmel.

Völgyesy, az utasítással kezében, figyelmessé tevé a törvényszéket, hogy a rögtönítélő törvényszék, csak amennyiben magát szigorúan szabályaihoz tartja, járhat el törvényesen; márpedig ezek szerint a jelen eset nem tartozik hatásköréhez.

- Ez szép ignorancia - mondá Zátonyi megvetőleg -, azonban mai időben fiatal embereknél megszoktuk; soha Violánál inkább statárium alá való rab nem volt.

- Igen, de a többi környülállások? - szólt közbe az ifjú ügyész.

- Szörnyű tudatlanság! - mondá a táblabíró mindig fentebb hangon - talán nem ellentállva fogatott el? vagy Tengelyi írásait azért rabolta el, hogy magát velök táplálja? mi szinte mentségül szolgálhatna; vagy nem húszéves még? vagy zavart elméjű? vagy azon haramja-csoport vezérei és cimborái, melyhez tartozott, rendes törvényszék elébe állíttattak? - Zátonyi ez elsorolás alatt önmegelégedéssel körültekintve, szelencéjével, melyet minden egyes kérdésnél markához csapott, mintegy magának tapsolt.

Völgyesy csak azt jegyzé meg, hogy az eset olyan, melyet a törvényszék három nap alatt tisztába nem hozhat.

- Három nap alatt? - válaszolt Zátonyi nevetve - majd meglátjuk, három nap alatt húsz ily gazemberen túladunk; most is rég bevégeztük volna teendőinket, ha az úr impertinens kapcáskodásaival nem zavar.

- S hát elfeledni méltóztatott a rabnak vallomását, melyben bizonyos vádak...

- Ez nem tartozik a dologhoz - szakítá félbe a szólót Sóskuty -, az irományokban nem áll semmi, s én el fogom feledni.

- Méltóságos uram! - szóla Völgyesy bámulva.

- Őméltóságának teljesen igaza van - szólt Zátonyi -, mindazon badar beszéd, mit a rabtól hallottunk, nem a species facti-hoz való; minderről a jegyzőkönyvben szólni fölösleges. Sok dolga volna az embernek, ha minden haszontalanságot, mit a rab magát mentegetve elmond, fel kellene jegyezni.

- De az irományok kiegészítése? - vága közbe Völgyesy mindig hevesebben.

- Haszontalan formaság - válaszolt a táblabíró -, s itt az utasítás hatodik részének ötödik szakában világosan azon meghagyás áll: hogy e törvényszék minden, a törvénykezés rendes útján különben szokásban levő formaságok mellőztével ítél.

- Igen, mi minden törvényes formák ellen ítélhetünk, mint nekünk tetszik - ismételte a báró méltósággal.

- Hogy a tekintetes urak a rabot felakasztathatják! - kiálta végre Völgyesy minden mérsékletét vesztve - az nem szenved kétséget; de hogy eljárásukat soha bírói eljárásnak tartani nem fogom, hogy benne soha mást erőszaknál nem látandok, az szinte igaz.

- Micsoda? - kiáltott három hang egyszerre.

- A törvényszék nem áll oly férfiakból, minők az utasítás szerint a bírói helyek betöltésére kívántatnak.

- Ez sok, ez már mégis sok! - kiáltott Zátonyi felugorva székéről - nem vagyunk-e táblabírák? nem eskettettünk-e meg ülés kezdetén, hogy ítéletünket egészen a legfelsőbb helyen meghatározott szabályok szerint fogjuk kimondani?

- S nem vagyunk-e törvénytudó, érett és nyílt ítéletű férfiak? - folytatá a báró.

- Ki vele! ki vele! - harsogott Nyúzó.

- Akciót! - kiáltott Sóskuty.

Sok idő kellett, míg Völgyesy a zaj között érthetővé teheté magát arra nézve, hogy meggyőződése szerint a bíróban részrehajlatlanság is szükséges.

- Bliktri! - harsogott Zátonyi - erről nem áll semmi az instrukcióban.

- Igen, és ha volna - folytatá körülhadarázva kezeivel Sóskuty -, ki vádolhat minket részrehajlással? Mondatott-e csak egy szó a rabnak védelmére, kivevén uraságod által, kinek, hála az égnek, voksa nincs?

- Valóban, kíváncsi volnék - mondá éles hangon, szemét az ifjú ügyészre függesztve, Macskaházy -, a teins úr mily módon fogja bebizonyítani részrehajlásunkat.

- E kíváncsiságot kielégíthetem - válaszolt, haragja mellett is legalább külsőleg nyugodtabban a megszólított. - Mi önt illeti, miután azon egy módot, mellyel magát a rab által emelt vádtól tökéletesen igazolhatná s mely nem más, mint ha a rab életben marad, magának fenntartani nem akarja: valószínűleg látszik, hogy a vádnak a vádlóval egyszerrei megsemmisítése érdekében fekszik. A főbíró úrra nézve, mi a részrehajlást illeti, kétség nem lehet: Nyúzó úr, bírói székén, mint hóhér fogadta azt, kiről ítélnie kellene.

- Alávalóság! gazság! impertinencia! ki vele! akció! - kiáltatott mindenfelől.

- Hol az ítéletre minden szavazatoknak egyenlősége kívántatik - szólt Völgyesy magasabbra emelve szavát -, s öt közül az egyikre nézve valószínű, hogy a rabnak elítélése személyes érdekében fekszik; a másik nyilván a törvényszék előtt kinyilatkoztatja, hogy vele személyes ellenségeskedésben él: törvényes ítélet nem mondathatik ki.

A lárma elnyomta az ügyész szavát. - Én mindent el fogok követni, hogy ez égbe kiáltó vétket mindenki által tudassam! - kiáltott a félbeszakasztott, majdnem magánkívüli haragjában - legfelsőbb helyig megyek panaszommal, hogy ez alávaló bánásmódnak érdemlett büntetést eszközöljek ki.

- Alávaló denunciáns! Nem ismeri az 1805-i törvényeket! gyalázatos! - s más ehhez hasonló kiáltások, melyek között leginkább a főbíró hangja vala kihallható, Völgyesyt meggyőzék, hogy minden további szólás haszontalan; s már menni akart, midőn Nyúzó, felugorva, gallérjához nyúlt: - Ki veled, púpos hátú! - kiáltott dühösen.

- Ezért számolni fogunk - mondá Völgyesy, kalapját feltéve, s égő arcokkal hagyá el a szobát.

A zaj, mely e vitatkozás alatt a szobában, hol a törvényszék tartatott, támadt, az ajtó előtt állóknak figyelmét nem kis mértékben vonta magára. A halk beszélgetések, melyeket a hajdúk s pandúrok részint magok között, részint a tanúkkal, vagy a házhoz tartozó cselédekkel folytattak, elhallgattak, s minden fül az ajtó felé fordult, honnan mindig nevekedő lárma hallatszott, s azokra nézve legalább, kik e hallgatók közül, mint sokan, talán azt hivék, hogy gorombaság s igazság többnyire együtt jár, azon megnyugtatás terjedhetett el, hogy soha igazságosabb bírák törvényszéken együtt nem ültek. Liptákné, úgy látszott, más nézetben volt: ő az ajtóhoz közel ülvén, minden egyes szót meghalla, s nemegyszer mondá sóhajtva a mellette álló kovácshoz: - Ej, az urak nagyon haragszanak egymásra; szegény Viola, hogy éppen ilyenkor kellett kezeik közé kerülnie! - A többiek vegyületlen gyönyörűséggel hallgaták a zajt, mely által az ítélőszék sajátszerűleg nyilvánossá vált. Tudva van, hogy a nyilvánosságnál polgári szabadságunknak jobb biztosítéka nincs; valamint a legerősebb méreg - a kéksavany - elveszti erejét, ha a nap sugarainak kitétetik: úgy alig van valami annyira veszélyes, mi, ha teljes világosságban áll, ártatlanná nem válnék; azonban nem hiszem, hogy a magyar demosnak azon tagjai, kiket a tiszttartói lak folyosóján összegyűlve találunk, erre e pillanatban gondoltak volna, s a gyönyörűség, mely minden arcon e nyerseségek hallásánál elterjedett, alkalmasint csak azon kellemes érzésben veheté eredetét, mely mindenikünket eltölti, ha azt, mit régen szívén hord, másvalaki által kimondva hallhatja.

Csak Viola nem osztá, mint látszott, ez általános érdeket. A folyosó kartámaszához dőlve állt őrei között, elmerülve egy tárgynak látásában, melyen szemei mozdulatlanul függtek. A kapu mellett neje, egyik gyermekével karján, s mellette kisfia állt, és a zsivány előtt eltűnt minden egyéb.

A szegény asszony, mihelyt a törvényszék kezdetét vevé, ide a kapuhoz jött s bemenetelt kért; s miután az őrök e kérését megtagadták, megfeledkezve a dolog lehetetlenségéről, erőszakkal akará kivinni szándékát.

Mind hasztalan, a főbíró parancsa szerint a pandúrok lökdösve taszíták vissza a tolakodót. Midőn a szegény Zsuzsi minden erőlködésnek hasztalanságát látá, s noha kéréseiben, könyörületből, a nézők egy része által pártoltatott, az udvarba nem jöhetett: a vasvillákkal felállított parasztok egyike mellett foglalt helyet. - Viola látta mindezt, látta a kegyetlen módot, mellyel neje s gyermeke visszataszíttatott, látta a fájdalmat, mely e kedves teremtés arcain elterült, az erőlködést, mellyel könnyeit elnyomá. Életét adta volna, ha oda mehet s kebléhez szorítva kedvesét, a szívnek dobogását érezheti, melynek szeretetét ez egész világ el nem rabolhatja tőle, s itt kelle állnia pár lépésre s mégis elválasztva tőle.

Valami oly mondhatlanul keserves vala e két ember helyzetében, mi még a nem felette érzékeny őrökre is fájdalmasan hatott, s közülök egynél több könyörületre fakadt, midőn e két egymástól távol s mégis egymásban oly egészen elmerült szerencsétlen teremtésre nézett.

Midőn a törvényszék szobájának ajtaja megnyílt, s Völgyesy a folyosóra lépett, Viola megfordult, gondolá, hogy ítéletének meghallgatására hívatik, s vágyódott a pillanatra, mely után, mint az őröktől hallá, nejével együtt lehet. - Vége van? - kérdezé a kijövőt.

- Még nincs - mondá emez halkabban.

- S a teins úr elmegy?

- Nincs szavazatom - felelt az ügyész sóhajtva -, nem lehetek semmi hasznára.

- Tudtam - mondá Viola, s arcain keserű mosolygás lejte át -, isten áldja meg azért, hogy szegény ember létemre annyit fáradott értem; de ha könyörülni akar rajtam, kérem, csak azt vigye ki, hogy szegény feleségemet ide eresszék. Ott áll a kapu mellett a nyomorult, gyermekeivel, körüllökdösik s nem eresztik hozzám. Ezeknek az embereknek nincsen szívök. Csak itt mellettem lehessen, mást nem kívánok; hisz kötözve s pandúroktól körülfogva vagyok, egypár óra múlva halál fia, mit árthat a teins vármegyének, ha egy szegény asszonynak szíve valamivel kevesebbet fáj?

- Meglesz kívánata - válaszolt Völgyesy mélyen meghatva, s miután a kapunál Viola nejét s gyermekeit maga ereszté az udvarba, gondolatokba merülve elment.

A jelenetet, melynek a folyosón állók most tanúi voltak, midőn a szerencsétlen nő gyermekeivel leláncolt férjéhez jött, nem fogom leírni. A szerencsétlenek nem szóltak, de midőn a zsiványnak kisfia, sírva, apjának a kötelektől feltört egyik kezét csókolá, s a nő reszketve megszorítá a másikat, s a rab halvány arcain nehéz könnyek peregtek le: a nézők között alig maradt egy szem szárazan.

Benn a szobában a táblabírák nemes indignációja azalatt lecsillapult. Macskaházy az írásokat átvéve, ezeknek rendezésével foglalkozott. Nyúzó fogai között dörmögve szidá Völgyesy szemtelenségét, a többiek közönyös tárgyakról suttogtak egymás között, elég jókedvűen, Kislakyt kivéve, kinek nyugtalansága, mióta az alügyész távozott, mindig szembetűnőbbé lőn.

Csak még a rab vallomásának aláírása kívántatott. Viola behívatván, midőn vallomása előtte felolvastatott, megjegyzé, hogy benne mindazokról, melyeket ma Tengelyi írásairól a törvényszék elébe terjesztett, semmi sem foglaltatik; miután azonban Macskaházy mondá, hogy csak az a kérdés, vajon e vallomásban foglaltakat valóknak állítja-e? s hogy minden egyebet, amit mondott, s ami nem e tárgyhoz tartozik, a törvényszék külön fogja feljegyezni: nehézség nélkül írta oda nevét.

A per készen vala ítéletre, s Zátonyi nagyot ásítva ajánlá körül szelencéjét azon megjegyzéssel, hogy soha több baja statáriumnál nem volt még; a báró talán huszadszor nézve óráját, a törvényszéket figyelmessé tevé, hogy három óra múlt, a hosszú koplalástól már feje is megfájult, s hogy sietniök kell.

Macskaházy, röviden elősorolva még egyszer a perből kivilágosodott tényeket, azzal végzé előadását, hogy ez esetben a halálos ítéletről kétség nem lehet. Ugyanezt mondá más szavakkal Nyúzó. Zátonyi nevetve megjegyzé, hogy e perben érzelgő asszony sem mondhatna mást. A báró udvariasan meghajtva magát, egész kiterjedésében osztja tisztelt bírótársainak annyi okokkal támogatott ítéletét. Csak Kislaky vala hátra még, s ki a jámbor öreget látá, amint székén körülfészkelődve a bírák egyikétől másikához fordult, s hallva az egyes szavazatokat, felsóhajtott s kezeit éghez emelé, míg végre a sor reá került, s piros arcai talán évek óta először elhalványultak, s a papír, melyet ujjaival sodorgatott, reszketni kezde: az nem nézhetett sajnálkozás nélkül becsületes képére.

Gondoljuk magunkat helyzetébe. Kislaky nyájas, jószívű ember vala, egyike azon boldogoknak, kik végzetök által nyugodt kedéllyel megajándékozva s szerencsés helyzetbe állítva, soha sorsukkal vagy az emberekkel küzdeni nem kényteleníttetnek, s kiknek, hogy akaratuk küzdelmek által megszilárduljon, vagy érzelmeik elkeseríttessenek, alkalmuk nem vala. Szeretve nejétől, ki reá, minthogy neki magának akarata nem volt, határtalan befolyást gyakorolt; szeretve fiától, az ismerősöktől, cselédei- s jobbágyaitól, viszontszeretve mindenkit, csak jót s kedvest téve mindenkinek, Kislaky elvénült anélkül, hogy ez élet setét oldalaival megismerkedett volna; anélkül, hogy egyszer oly valamihez kellene magát határoznia, mi szíve érzelmével ellentétben állt; s most egyszerre az kívántatik tőle, hogy ő, ki ez életnek egész becsét ismeri, ő, ki még egy kutyát sem tudna bántani; rögtön halálos ítéletet mondjon ember felett!! A többiek kimondták ítéletöket, de ha a szavazóknak csak egyike ellenkezőleg nyilatkozik, a rabnak élete mentve van, nemcsak a jelen pillanatra nézve, hanem hihetőképp egészen; mert nem valószínű, hogy Viola, ha később halálra ítéltetnék is, királyi kegyelemre nem számolhatna, miután a halálos félelem minden kínain már egyszer keresztülment. Egy emberélet kezében van. Egy szó, s felmentheti; egy szó, s ki e szerencsétlent a hóhérnak általadja, ő lesz. - S másrészről bírói kötelessége, a közbátorság fenntartásának érdeke, melyet ő, mint hazánkban sok becsületes ember, csak a legszigorúbb eszközök által gondolt megoltalmazhatónak. Az elnök hallgatva ült székén, s nem tudá magát semmire határozni.

- De kérem alássan - mondá Sóskuty, ismét kihúzva óráját -, tisztelt háziasszonyunkat tovább csak nem várathatjuk már.

- Igazság - szólt Kislaky, felébresztve mély gondolataiból -, már késő van, hagyjuk az ítéletet holnapra; ma a szerencsétlen exekúció úgysem történhetik meg.

- És miért nem? - kérdezé Zátonyi bámulva - nekem okvetlenül haza kell mennem még ma, másképp holnap nem szánthatok.

- De a rabnak legalább is három órát kell adnunk - jegyzé meg az elnök -, s ötkor tökéletesen setét lesz, setétben pedig nem hajtathatjuk végre az ítéletet.

- Tisztelt elnökünknek igazsága van - vága közbe Sóskuty -, ma este tarokkozunk, úgyis még egy elfogott pagátultimóval a teins úrnak adósa vagyok. De nem látom által az ítéletet miért nem mondhatnók ki ma, hogy holnap reggel kevesebb dolgunk legyen.

- Mert, mert - mondá Kislaky nyugtalanul - a halálos ítéletnek kimondása csak tőlem függ; én megvallom, nem vagyok tisztába magammal.

- Domine spectabilis - szólt Zátonyi összecsapva kezeit -, korában, s miután annyi ideig megyei hivatalokat viselt, nincs tisztában magával! Tizenöt statáriumnál voltam, s mindig első pillanatban tisztában voltam magammal. Jó, hogy barátai közt van, mert bizony megítélnék.

A többiek bámulva néztek egymásra, s Nyúzó alig tarthatá vissza magát, hogy a megvetést, melyet e gyengeség benne gerjesztett, nyilván ki ne mondja; de Kislaky állandó maradt bizonytalanságában, s sem felmentő, sem kárhoztató ítéletet nem mondva, mindig csak azt kéré, hogy az egész holnapig halasztassék.

Macskaházy, ki célját, midőn Völgyesy távozott, elérve gondolá, újra nyugtalanná lett. Ő ismeré emberét, s tudta, hogy ha Kislaky az ítélet kimondása előtt hazamegy, neje s Kálmán kéréseinek s Völgyesy okoskodásainak ellentállni nem fog, s azért mindent el akart követni, hogy Viola halálos ítélete, melynek végrehajtása nálánál senkinek inkább szívén nem feküdt, mindjárt mondassék ki.

- Reánk nézve - szólt a lehetőségig nyugodtan az ügyész - mindegy; ha a teins úr úgy kívánja, hogy csak holnap ítélünk, a dolog közönyös, s én részemről csak a rab sorsának könnyítéseért kívánnám az egész tárgyat bevégezni. Ha az ítélet kimondatott, szabadon társalkodhatik nejével s gyermekeivel, nyugodtabban készülhet a halálra, megteheti rendeléseit, ha netalán még teendői vannak. Azonban, ha teins úrnak legkisebb alkalmatlanságra volna, ez természet szerint csak mellékes tekintet.

Zátonyi, midőn a hatást, melyet e szavak Kislakyra tevének, észrevevé, azt adá hozzá: hogy Viola ugyan nagy gonosztevő s kétségkívül megérdemlené, hogy tíz napig siralomházban tartassék; hogy azonban ember ember marad, s ő a Macskaházy úr által mondottakat a teins törvényszék tapasztalt emberszeretetébe ajánlja, miután úgyis az ítélet minőségére nézve józan emberek között kétség nem lehet, s Violának életét megmenteni valóságos polgári bűn volna.

Macskaházy elmondá, hogy ez bizonyosan soha az annyira tisztelt elnöknek szándékában nem volt, hogy ily gyengeség soha eszébe nem juthatott, hogy senki nálánál jobban nem tudja, miként a bírónak ítéleteiben személyes hajlamait vagy szenvedelmeit tekinteni nem szabad, hogy Kislaky úr, bár vérző kebellel s önmegtagadással, soha a megyének benne helyzett bizalmát megcsalni nem fogja. Sóskuty a humanitásról szólt hosszasan, s bebizonyítá, mennyire kívánja az emberszeretet, hogy Violát mindjárt halálra ítéljék. A példának szüksége említtetett, s az: hogy ki a gonosznak megbocsát, a jókat bünteti; mit tudom én, hány az ezerszer elmondott okok közül, melyek a halálos büntetés mellett felhozatnak, s senkit még meg nem győztek, kinek az ég elég szívet adott, hogy azon, mit naponként maga körül lát, kételkedni merjen. Nyúzó szörnyűnél szörnyűbb gonosztetteket beszélt el, melyek Viola és cimborái által állítólag elkövettettek s el fognak követtetni a megyében, ha a statáriális bíróságtóli félelem megszűnik; míg a jámbor öreg megtámadva mindenfelől, nem látva maga mellett senkit, ki titkos aggodalmait osztaná, nem tudva, mit feleljen oly okokra, melyeket egész életében cáfolhatlanoknak tartott, s melyeknek most is csak szíve mondott ellent: nehezen felsóhajtva kimondá a várt ítéletet.

- Isten látja lelkemet - szóla, szemeit éghez emelve -, nem tudom, mit adnék, ha ez embernek életét megmenthetném; de nem szeghetem meg kötelességemet.

Macskaházy mindjárt hozzáfogott az ítélet írásához; a többiek minden módon fel akarák deríteni elnöküket, kinek keblére, mióta az ítéletet kimondá, felelősségének egész érzete nehezedett.

E pillanatban az ajtó megnyílt, s fiát kezénél tartva, két hajdútól, kik őt hasztalan iparkodtak visszatartani, követve, Violáné rohant a szobába.

A szegény asszony, miután a folyosóra jutott, kisebb gyermekét Liptáknénak adva, egy ideig nyugodtan álla férje mellett, hol neki az őrök könyörületből helyet engedének. A csend, mely a szobában, hol a bírák együtt ültek, mióta Völgyesy elment, s a rab vallomását aláírta, támadott s a mellette álló hajdúnak halk észrevétele, hogy bizonyosan most készítik az ítéletet: lelkét véghetlen aggodalommal tölték. - Csak bemehetnék - szóla egyszer-másszor szomszédaihoz -, ha megkérem, lehetetlen, hogy elítéljék -, s szemei szüntelen az ajtón függtek, mely megett élte felett határoznak. Végre nem tűrhetve ez állapotot tovább, Liptáknéhoz ment, ki éppen az ajtó mellett ült, s midőn senki reá nem figyelt, fiával berohant az ajtón, mielőtt őt valaki visszatarthatá.

- Irgalmat - kiáltott a szerencsétlen, Kislaky lábaihoz borulva -, irgalmat, teins uram! ne öljék meg férjemet!

Kislaky, meghatva e jelenettől, fel akará emelni a térdelőt.

- Nem, nem - zokogá emez -, hadd térdepeljek itt, én és gyermekem. Csókold meg a teins úr kezét, lám, tőle függ apád élete - mondá, a kis Pistát maga mellé húzva -, oly jó úr, neki fogunk köszönni mindent.

- Kérem, ne öljék meg apámat - sírt a kis Pista.

- Micsoda szemtelenség ez? - kiáltott Nyúzó - a teins törvényszék nem öl senkit.

- Nem, isten mentse meg - szólt az asszony szelíden -, ne hallgassanak ez ostoba fiúra, ha azt mondta, hogy ne öljék meg apját. Nem tudja, mit beszél, szegény parasztgyerek, nincs nevelése: magam sem tudom, mit beszélek.

- Szegény asszony - mondá Kislaky -, a bírónak nehéz, de szoros kötelességei vannak, és...

- Nem is azt kérem, teins törvényszék - mondá Zsuzsi mindig térdelve -, hogy a büntetéstől felmentsék. Büntessék meg keményen, akárhogy, csak ne öljék meg... istenem, megint a szerencsétlen szót mondtam! Ne haragudjanak reám. Büntessék Violát, hosszú, nem bánom, örök fogsággal, ha kell, csakhogy életben maradjon. Talán maga mondta, hogy nem bánja a halált, oh, Viola sokszor beszél ilyeket. Ne higgyenek neki, lám, akkor nem látta gyermekeit; most, mióta a kis Pistát ismét megcsókolta, nem szólna így. És kisebb gyermekem is oly szépen mosolygott reá. Oh, ha látnák, ha csak hallhatnák szép kis szavát, ha apját híja, nem hinnék, hogy Viola meg akar halni!

- Mire való ez a haszontalan asszonyi vinnyogás? - kiálta Nyúzó - szeretném tudni, ki eresztette be ezt hozzánk. Takarodj, férjed meg fog halni, ha nem szereti, annyival jobb.

- Hát azt mondtam, hogy ő nem szereti? - sóhajta Violáné, ki e szavaknál más gondolatra jött - istenem, mit beszélek! Sőt, Viola csak éppen halálát kívánja; lássák, nem is büntetés neki, ha őt büntetni akarják, be kell zárni, százszor mondta életében; inkább meghalok, mint hogy tömlöcbe zárjanak.

Kislaky szorult kebellel nézé a szerencsétlent, s szemeiben könny ragyogott, Sóskuty a legnagyobb türelmetlenséggel nézé óráját.

- Ugye, teins uram, be kell zárni? - folytatá az esdeklő, észrevéve Kislaky felgerjedését - mit neki a halál, egy perc s vége van; de nekünk! két gyermekem van, ez itt s egy künn Liptáknénál; mit csináljunk, ha e gyermekeknek apját felakasztják?

Zátonyi megjegyzé: hogy a gyermekekre nézve mindegy, akár felakasztják, akár húsz évig tömlöcben marad.

- Nem, nem - mondá Zsuzsi -, a teins uraknak az mindegy, nekünk nem. Férjem jól fogja viselni magát, én felmegyek gyalog Bécsbe, térdeimen fogok csúszni a király előtt, míg férjemnek gráciát ad, s ha nem is, legalább néha elmehetek tömlöcébe, megmutathatom gyermekeit, hogy nőttek; ételt hordhatok neki, ruhát... Oh, csak zárják tömlöcbe, az egy egész mennyország nekem. A halál, az szörnyű!

- Két fertály négyre, az szörnyűség! - sóhajtott Sóskuty.

- Hagyjon békét kend - mondá Zátonyi, szelencéjéből szippantva -, késő, ítéletünket kimondtuk.

- Az ítéletet! a halálos ítéletet! - kiáltott Zsuzsi, midőn elborzadva felugrott.

- Itt van - szólt Nyúzó gúnyoló hangon, egy ív papírra mutatva, melyet Macskaházy éppen beporzott.

- De ha rossz, ha hibás ítélet - szóla feszült hangon a nő -, ha én mondom, hogy nem ér semmit, mert Violának a halál nem büntetés, csak minket tenne szerencsétlenné.

- Ami megvan, az megvan - szólt Zátonyi -, ne háborgasson haszontalan rimánkodásával.

- Isten engem, mindjárt háromnegyed lesz - tevé hozzá a báró -, így holnapig maradhatunk itt.

- De kérem - mondá Zsuzsi, mindig inkább eliszonyodva -, mi ez az ív papiros, hisz mást vehetnek, s arra mást írhatnak, s férjem élni fog.

- Majd bizony, nem eleget fáradtunk - enyelge Nyúzó -, Macskaházy úr kend kedvéért mindjárt újat ír.

- Nem kedvemért, egy ember életeért.

- Szegény asszony - szóla most Kislaky, szemeit törülve -, az ítéletet nem szabad megváltoztatnunk.

- Nem szabad? - kiálta Zsuzsi, szemeit éghez emelve.

- Lehetetlen - válaszolt Zátonyi nyugodtan, s a szegény asszony egy sikoltással földre dőlt...

- Hála istennek - szólt Sóskuty Zátonyihoz halkan, miután az asszony kivitetvén, az ítélet Violának, ki azt tökéletes nyugalommal hallá, felolvastatott, s a törvényszék tagjai a kastély felé indultak -, ezen túlestünk volna.

- Elég üggyel-bajjal; soha ilyen statáriális sedriát nem láttam - mondá a másik.

- Denique, ha a praeses gyenge - jegyzé meg Sóskuty.

- Persze, mikor egy statáriális praeses ily asszonyi rimánkodásokon elpityeredik - szóla közbe Nyúzó, ki azalatt hozzájok jött -, gyávaság. Ha nem erőltetjük, ki tudja, elvégezzük-e ma?

- Négy óra múlt, fogadok, az egész ebéd oda van - sóhajtott Sóskuty -, pedig jobb pecsenyét az ember nem eszik sehol.

Míg a táblabírák így mulattak, Kislaky távol a többiektől mély gondolatokba merülve haladt háza felé. Lelkét egy új, soha nem gyanított érzés, lelkiismeretének furdalása tölté el. - Istenem! - mondá magában - ez ember élete lelkemen fekszik, soha nyugodt nem leszek többé! Miért mondtam ki a halálos ítéletet?

Oh, miért vannak törvények, melyeknek szükségéről az ész meg nem győződhetik, s melyeknek teljesítésénél a jobb ember szívét borzadás tölti el!

 

23

Midőn Völgyesy a törvényszéket elhagyva a kastélyhoz visszatért, az udvaron Kálmánt s Ákosnak huszárját, az öreg Jánost találá, kik fel s alá járva egymással beszélgettek. Kálmán, kezében nyitott levelet tartva, a másiknál valamivel előbb járt. A nyugtalanság, mellyel majd megállt, majd sebesebb lépésekkel tovább ment, majd követőjéhez fordulva, valamit kérdezni látszott - mutatták felgerjedését, míg az öreg huszár komoly kifejezéséből, mellyel időről időre bajszát pödré, látszott, hogy a hír, melyet hozott, nem lehete örvendetes. Az udvar másik oldalán egy lovász két paripát vezetett körül, s a nemes állatok párolgásából gyanítani lehetett, hogy kik rajtok jöttek, inkább az idő, mint lovaik becsét vették tekintetbe.

Völgyesy inkább fel vala gerjedve e pillanatban, semhogy valakinek társaságát keresné, s midőn látá, hogy Kálmán által észre nem vétetik, már a házhoz közelített, midőn az előbbi, figyelmessé téve követője által, utánarohant, s őt karjánál feltartá. - Vége van? - kérdé a legnagyobb felgerjedésben Völgyesyt, ki megijedve az indulatosságon, mellyel e kérdés tétetett, megállt.

- Amennyiben oly dolgot, melynek kimenetelét tudjuk, bevégezettnek mondhatunk - válaszolt Völgyesy -, vége van, sőt az ítélet ki volt mondva, még mielőtt összeültünk; egyébiránt még együtt ülnek.

- S akkor hogy jősz te ide? - kérdé Kálmán tovább, bámulással - azt hivém, a törvényszék tagja voltál.

- Igen, szavazat nélküli tagja - válaszolt a másik keserűen -, s elmentem, mert... e hely - tevé hozzá félbeszakasztva magát - nem arra való, hogy ezekről szóljunk. Ha a történteket tudni akarod, menjünk szobádba, ott szólhatunk. Magamnak is kérésem lesz hozzád.

- Menjen addig legényemhez, János - mondá Kálmán ehhez fordulva -, s adasson magának egy pohár bort. Lováról majd az én legényem gondoskodik.

- Az nem járja, teins uram - felelt az öreg, fejét rázva -, elébb a ló, aztán az ember, elébb abrak, aztán bor, ez régi huszárrégula, s azután nem látja a teins úr, hogy Ákos úrfi Fecskéjén jöttem ide? Azt ily fickóra nem bízom.

- Amint akarja, János - mondá Kálmán mosolyogva -, csak ha lovával készen van, jőjön fel mindjárt, beszédünk lesz együtt. - S ezzel Kálmán s Völgyesy az előbbinek szobájába mentek, míg János, még egy ideig körülvezetve lovát, vele együtt az istállóba ment, s míg lenyergelé s megtisztogatta a lovász, a kocsisnak nem egy érdekes szabályt közlött a paripatartás legjobb módjáról, melynek bizonyításául a felejthetetlen sárgának példáját hozá fel, mely a lipcsei csatában alatta agyonlövetett.

- Az istenért, mi történt? - mondá, mihelyt a szobába jöttek, Kálmán - miért hagytad oda a törvényszéket?

- Mert nem akartam részt venni a gyilkolásban - szólt a másik, fel s alá járva szenvedéllyel -, mert nem akartam eszköz lenni, még akaratlan eszköz sem, oly tettnek végrehajtásánál, melynél személyes bosszú s alávaló érdekek a bírói hivatal szent palástja alatt követik ocsmány céljaikat.

- Fel vagy gerjedve - mondá Kálmán, bámulva a szenvedélyes módon, mellyel a máskor oly nyugodt Völgyesy e szavakat mondá -, az nem lehet, hogy hol apám jelen van, ily dolgok történjenek.

- Magam is azt hittem - viszonzá Völgyesy -, nem lehet senki, ki apádat nálamnál inkább tisztelné. Apád jó, áldott ember, ha soha nem ismertem volna őt, azok után, miket ma láttam s hallottam, szinte nem mondanék egyebet. De apád - engedd meg őszinteségemet - gyenge, s ez az, mi szívének nemes indulatait hasztalanokká teszi. Hidd el barátom! mi e világon rossz s alávaló történt, annak feleletterhe nemcsak azokon, kik azt gonoszságukban tervezék, hanem nagyobbrészt azon becsületes embereken fekszik, kik gyengeségökből tűrték az alávalóságot. A gonoszok hatalma nem bennök, hanem a jók gyengeségében fekszik. Tátott torokkal hirdetik hazugságaikat, mi nem merünk felszólalni a való mellett; emelt fővel járnak céljaik után, mi alázatosan visszavonulunk előttök; gonosz szenvedelmeik elérésére nincs fegyver, melyhez nem nyúlnának, mi gyáván félünk a harctól, legfeljebb szavunkat emelve, néha azt is úgy, hogy az istenért, senkit meg ne sértsünk, mint Pilátus, megelégedve mosván kezeinket, ha az ocsmányság, melyet megakadályoztathatánk, megtörtént, csak mi magunk ne járultunk légyen hozzá szavunkkal. Kinek merészsége nincs, hogy meggyőződése mellett felszólaljon: annak jósága ingó nád, mely ha a vész megragadta, hajlongva sóhajtozik, de bús szavával az ellenkező elemet nem fogja feltartani futásában.

- Nagyon is igaz - mondá Kálmán sóhajtva -, s félek, néha apámra is illő. De kérlek, mondd el hát, mi történt?

Völgyesy, mennyire lehet, röviden elbeszélé a történteket, személyes megsértéseit is, melyekért mihelyt a törvényszéknek vége lesz, Nyúzótól, mint mondá, elégtételt fog kívánni. Kálmán a lehető legnagyobb nyugtalanságban hallá az egészt. - Az nem lehet - szóla végre, felugorva székéről, melyre az elbeszélés alatt leült, midőn Völgyesy elhallgatott -, halálra ítélni embert, ily viszonyok alatt. Ne hidd, atyám nem fog megegyezni soha.

- Meg fog egyezni - mondá Völgyesy keserűen, de nyugodtan -, szíve fájni fog, talán egész életén át szemrehányásokat fog tenni magának gyengeségéért, de meg fog egyezni, vagy hihetőképp mostanig már megegyezett, arról biztos lehetsz. Mihelyt azon kérdés, hogy Viola vallomásának azon része, mely Tengelyi irományait illeti, a perben nem fog említtetni, eldöntetett: az ítélet kétséges nem lehetett többé. Viola esete minden egyéb tekintetben statáriális bíróság elébe való; az egy, mit a halálos ítélet ellen felhozni lehetett, azon körülmény vala, hogy több tárgyak felvilágosítva nincsenek. Mihelyt ezekre nézve felvilágosítás nem kívántatik, a rab halála bizonyos, főképp ha - mint mindebből meglátszik - a bíráknak egy része azt személyes érdekből kívánja.

- Szörnyűség! - szóla Kálmán, fel s alá járva a szobában - s e levél, melyet Tiszarétről kapok. Meg kell őt mentenem, ha még százszor halálra ítélték.

- Levelet kaptál? az alispántól? - kérdezé a másik.

- Nem - válaszolt Kálmán -, tudod, Ákosnak jobb karja sértetett meg, s helyette Etelka írt. Olvasd magad - tevé hozzá, a levelet általadva, míg arcai Etelka nevénél elpirultak. - A levél így szólt:

Az irományok, melyek Tengelyitől elraboltattak, a legnagyobb fontosságúak. Okunk van hinni, hogy Ákos, talán egész családunk szerencséje, ez irományok feltalálásától függ, melyek most egy alávalónak kezei közt vannak. A rablást nem Viola követte el. Minden, mit hihetőképp e tárgyban, vallott, való. Viola az egész ügyben nemesebben viselte magát, mint hasonló viszonyok között akárki a világon; szörnyű volna gondolni, hogy ártatlanul halált szenvedett. - Némelyek mindent el fognak követni, hogy elítéltessék, mert ha Viola nem él, Tengelyi irományai iránt senki tanúbizonyságot nem tehet. Mentse meg őt! Az első kérés, melyet életemben önhöz teszek, s a nemes mód, mellyel magát a tisztújítás alatt Tengelyi irányában viselte, azon reményre jogosít, hogy nem hiába tettem, s valamint Ákos, úgy én örök hálára leendünk lekötelezve e nemes tetteért.

Etelka

- Látod, meg kell őt mentenem, ha éltembe, ha üdvösségembe kerül, meg kell mentenem - szólt szenvedéllyel Kálmán, fel s alá járva.

- Itt nagyszerű gazság történik - mondá Völgyesy, gondolkozva -, e levél megerősít mindenben, mit a törvényszék alatt gyanítottam.

- De mit tegyünk? - szólt, mindig növekedő nyugtalansággal, a másik. - Lemegyek egyenesen a törvényszékhez, s megmondom Macskaházynak: hogy gazember, hogy a tolvaj ő, hogy...

- Nyugodtan, barátom - mondá Völgyesy, megfogva Kálmán kezét, ki már az ajtó felé indult -, mindent, ami zajt üthetne, kerülnünk kell. Azok után, miket eddig e dologban hallottam, Macskaházy maga is csak eszköz, s félek, oly emberek vannak érdekelve, kiket te s még kevesebbé Etelka és Ákos, büntető perbe keverni nem akarhattok.

- De talán mégis, ha lemennék - mondá Kálmán, ki e megjegyzésnek helyességét érzé -, hisz csak egy felmentő szó szükséges.

E pillanatban lépett be János a hírrel, hogy a teins urak már jőnek, s Viola halálra ítéltetett.

Kálmán kétségbeesve csapott homlokához. - Átkozott! kiálta - hogy éppen ma kelle távol lennem. Ákos kérésére, mert tudtam, hogy gulyásunk Violának jó embere; s talán az irományokat megszerezheti, tegnap este hazajöttem. Miután gulyásunk azt mondá, hogy Violát nem látta, virradatkor kilovagoltam pusztánkra, hogy csikósunkkal is szóljak. Mikor elmentem, Viola elfogásáról s hogy ide hozzák, még szó sem volt. A puszta jó három órányira van, s csak miután ott lovamat jól kipihentettem s már visszafelé jöttem, jutott e levél kezembe.

- Persze, mert nem tudtam, hogy a teins úr a pusztán van - mondá János -, egész reggel lovagoltam ide s tova, míg egy pásztorembertől hallottam, hogy arra nyargalt.

- Kend, János, nem tehet róla - mondá Kálmán -, átkozott végzetünk! Ha honn vagyok, Violának baja nem lett volna, arra esküszöm; de most, miután halálra ítéltetett...

- És hát aztán? - kérdé János, bajszát pödörve.

- Kend tudja, mi áll e levélben - szólt Kálmán -, miként mentsem meg most, miután el van ítélve?

- Ha a teins úr Etelka kisasszony, akarám mondani, Ákos úrfi kedveért - javítá ki magát János, midőn a pirosságot, mely Kálmán arcain elfutott, észrevevé - Violát meg akarja menteni...

- Akarom-e? életemet adnám, ha tehetem.

- No, akkor ez a kis ítélet nem nagy baj. Hej, teins uram! tevé hozzá János - ha mindaz, ki Magyarországban akasztófára ítéltetett, függene, nem győzné az ember kötéllel.

- Kend elfelejti - szólt közbe Völgyesy -, hogy statáriumról van szó, ez más dolog, de...

- Persze, persze - mondá János fennszóval -, teins uram - tevé hozzá halkan, Kálmánhoz -, ne beszéljünk ily dologról idegenek előtt.

- Völgyesy úr előtt bátran szólhatsz - mondá Kálmán fennszóval -, ő mindent tud. S ha módot találhat kend, mely által e szegény embernek életét megmenthetjük, mindent el fog követni, hogy becsületes szándékunkat elősegítse.

- Már ez más - mondá János mosolyogva -, a teins urak különben nem szeretik, ha valakit akasztófára szántak s más beléelegyedik. Megharagszanak néha, ha gráciát kap, hát ily emberre, hogyne haragudnának, mint én!

- De hát mily módon akarja kend Violát megszabadítani? - kérdé Völgyesy érdekkel.

- Azt még nem tudom - válaszolt ez -, előbb ki kell menni recognoscierungra; de majd találunk módot. Ma nem akasztják fel Violát, s mégis fura dolog volna, ha egy egész hosszú éjszakán át nem tudnám őt megszabadítani. Hisz a teins úr itthon van, pincéje tele borral, pénz is mennyi kell, kulcs, lajtorja, kötél, ló, hej! - tevé nevetve hozzá - nem hallották-e soha Trenk történetét?

- Öreg János, ha ezt véghez vihetnéd! - kiáltott Kálmán, örömében nyakába borulva. - Parancsolj mindennel, mire szükséged van, ne kímélj semmit, rám is foghatod az egészt.

- Jól van, jól - mondá János, bajszát simítva -, az öreg János sem oly bolond, mint sokan gondolják. Mikor az ember annyi esztendeig a császárt szolgálta, csak tanul valamit. De csengetnek, menjenek a teins urak enni, másképp észreveszik, hogy meuterungat csinálunk, én lenn körülnézek, s majd ebéd után szólunk.

- Számolhatsz hálámra, míg élek - szólt Kálmán Völgyesyvel kimenve.

- Jól van, jól - mormogott az öreg huszár -, mikor az ember a császárt szolgálta annyi esztendeig, és az asperni ütközetet megnyerte és azután Párist is elfoglalta; az embernek nincs szüksége háladatosságra, főképp ha oly ura van, mint az enyim, s öreg napjaira nem kell kenyeréről gondoskodnia. No ugye, de Kálmán úrfinak jólesnék, ha kisasszonyunk őiránta volna háladatos - gondolá magában tovább, midőn a szobából kiment -, azt se bánom; derék fiú, úgy megüli lovát, majdnem mint az én uram, pedig az tőlem tanulta. Kálmán s Etelka szép pár, a fiú jól illik házunkhoz. - S ezzel a tiszttartólak felé indult, hol Peti jöve elébe.

Az ebéd, mint olvasóim a történtek után gondolhatják, nem vala a vígabbaknak egyike. Völgyesy s Kálmán elmerülve gondolataikba ültek székeiken. A vendégszerető háziasszony nem kínálá ételeit senkinek, s nem kért engedelmet a rossz főzésért, ámbár a sült, mely jó három órával tovább forgattatott, mint közönségesen, hogy sokat ne mondjak, a legbarnábbak közé tartozott; s az öreg Kislaky, ki a nején történt változást észrevevé s megérté a szemrehányó tekintetet, mellyel e jámbor asszony őt életében először fogadta, szótlanul ült tányérja előtt. Nyúzó s Kenyházy, kik most ismét hivatalos szokásuk szerint egymás mellett ültek, elkövettek ugyan mindent, hogy a jó kedvet, mely kívülről jőni nem akart, belülről azzal pótolják, mi a szentírás szerint az emberi szívet felderíti, de anélkül, hogy a hatalmas poharak, melyeket kiürítének, a két érdemes úriemberre más hatást gyakorolnának, mint hogy az első mindig mérgesebb ráncokba szedte arcát, a másik nagyokat ásított.

Mindenki örült, midőn a hosszú ebédnek vége lett, s főképp Kálmán, ki az utolsó ételeknél alig titkolhatá el türelmetlenségét, mihelyt a többiek felkeltek. Völgyesyvel odahagyá a termet.

- No, hogy vagyunk, öreg János? - mondá Kálmán, mihelyst az öreg huszárt meglátá, ki a folyosón pipázva állt.

- Jól, teins uram! - válaszolt a megszólított - jerünk szobájába, ott elmondok mindent.

- Hát azt gondolod, hogy a szerencsétlent megmenthetjük? - szólt az előbbi, midőn a szobába jöttek.

- Semmi kétség - válaszolt János -, akit a kommandáns valami várba be akar ereszteni, vagy mit is mondok, akit a profusz, mert hisz most teins uraimék a profuszok, ki akar ereszteni, annak kutya baja.

- De hogy? miként? szólj!

- Hát csak úgy - mondá a huszár halkabb, majdnem suttogó hangon. - Tiszaréti tiszteletesünk itt van, s mihelyt látta, hogy Viola e hideg novemberi éjszakára szabad ég alatt van kikötve, alatta csak kis szalma, hogy lefeküdhessék, mellette szegény felesége s a gyermekek, úgy dideregve szegények - pedig isten úgyse szép gyerek mind a kettő, a kisebbik mindig mosolyog s kapkod bajszom után, az ember nem győzi nézni. - Hát amint mondtam, mihelyt a tiszteletes úr ezt látta, mindjárt mondta, hogy ez nem szabad, hogy valóságos kínzás, és a királyi parancsolatban az áll: hogy ha hideg van, a rabot szabad ég alatt tartani nem szabad. Gondolom magamban én: ej, be okos ez a parancsolat! mert már töprenkedni kezdtem magamban, ha itt a fészer alatt marad, hogy szabadíthatjuk meg? mikor a szamarak négy lámpást állítottak melléje, hogy minden mozdulatát láthassák. De erről persze nem szóltam semmit, hanem csak azt mondtam a tiszttartónak, ki maga is ott volt, hogy jobb is lesz, mert bizony csak biztosabb, ha a rabot zár alatt tartják.

- De mit használ ez? - mondá Kálmán türelmetlenül. - Ha Violát bezárják, mivel vagyunk közelebb célunkhoz.

- Ej, sokkal, teins uram, igen sokkal - válaszolt János mosolyogva. - Mikor az ember maga van s csinálhat, amit akar, s nem látja senki: akkor az ember sokat vihet véghez. Egynek sokszor több esze van, mint száznak, és az ember egymaga erejével is csudákat tehet, csak meg lehessen próbálnia erejét. De mikor az embert mindenfelől nézik és látják, a legerősebbnek elvész bizodalma. Mihelyt mozdul, tíz rohan rá, s egész bátorsága csak arra való, hogy kinevessék. Csak tegyék egyszer Violát a polyvakamarába, mert a tiszttartó mondta, hogy más helye nincs - holnapig - kereshetik.

- De hogy? - kérdé most Völgyesy, szinte türelmét vesztve a huszár hosszadalmasságán.

- Hát úgy, teins uram - szólt a huszár, még halkabban suttogva, mint azelőtt -, a polyváskamara a tiszttartó házának túlsó végén van. A magtárból, mely a ház másik oldalán áll, ajtó nyílik egyenesen a tiszttartó pallására, nemde?

- Úgy van, úgy! - válaszolt Kálmán érdekkel - tovább!

- Nohát a magtárból a tiszttartó pallására, mint mondtam, ajtó nyílik. Ha magtár az enyim, nem csináltattam volna, de a tiszttartó úrnak kommoditására van, s most nekünk is.

- Tovább, tovább! - mondá Kálmán, mindig türelmetlenebbül.

- A magtárkulcs - folytatá az előbbi nyugodtan - édesanyjánál van, azt a teins úr megszerzi, ugye?

- Meg.

- Más nem is kell. Éjszaka, ha valamennyien a házban alszanak, elmegyünk a magtárba, onnan az ajtón keresztül a tiszttartó pallására, onnan a kamara fölébe. A kamara csak úgy ragasztatott a házhoz, s padlása csak deszkázva van. Peti cigány mindezt ismeri. Lassan felszedünk két deszkát, létrát eresztünk a szobába, melyen Viola feljön, s velünk vissza ki a magtár ajtaján. Ha egyszer künn van, s teins úr gulyása, kihez Peti már elment, lovát készen tartja, és az egésznek vége.

Kálmán örömében összecsapta kezét, Völgyesy megvallá, hogy a terv kétségen kívül a legjobb, mit e körülmények között kigondolni lehetett, hogy azonban kivitele még annyi dologtól függ, hogy már örvendeni idő előtti volna.

- Ha Viola a kamarában és a magtár kulcsa kezemben van - mondá János -, a többiekért jót merek állni. A kamarának nincs ablaka, melyen beláthatnának, s ha Viola mindenkit elküldött s aludni ment, csinálhatunk, amit akarunk.

- Igen, de az őrök? - jegyzé meg Völgyesy. - A tiszttartó, ki a palláson minden zajt meghallhat s lármát üthet?

- Az őröket magamra veszem - válaszolt megvetéssel a huszár. - A kommisszárius betegen fekszik, s ha a teins úr a főbírót s esküdtet leitatja, úgyhogy inspekcióra nem jön, ami nem nehéz dolog, s mint jó háziúr a strázsáknak bort adat, hogy a hideg éjszaka meg ne fázzanak: a tiszttartó lármát üthet, amennyit akar. De ettől nem kell félni: a tiszttartó, ha egyszer fekszik, nem könnyen kel fel ágyából. Csak a kulcsot kapjuk meg, s azután hogy Violát oda zárják, másképp baj.

- Ha más nem kell - mondá vígan Kálmán -, nincs baj - s ezzel Völgyesyt magával híva, ismét a terembe visszasietett. - Mégis jó fiú az a Kálmán - gondolá az öreg huszár magában, míg lassú léptekkel a tiszttartólak felé indult -, vétek volna másnak adni kisasszonyunkat. Igen, de ha nem szereti? lehetetlen! - vigasztalá magát belsőképpen - nem ül paripáján senki szebben, mint ő. Ily úrfit nem mindennap találunk kisasszonyunknak.

A teremben az elsőbbieken kívül az ifjak Vándoryt találák, ki miután kérését a törvényszék tagjai elébe terjeszté, élénken cáfolá az ellenvetéseket, melyeket főképp Zátonyi s a báró kérése ellen tettek; az első, mert mint mondá, a nép fogalma szerint statáriális gonosztevőt szabad ég alatt kell tartani; a második, mert ez úri háznak még több nyugtalanságot okozni nem volna illő. De a tiszteletes kívánata Kálmán szülei s főképp anyja által oly hévvel pártoltatott, hogy az ifjak közbeszólása e cél elérésére szükséges sem vala.

- Nem tartom ugyan szükségesnek - mondá Macskaházy nyájasan -, hogy a rab szobába zárássék. Az utasítás világosan téli időről szól, s Viola, úgy hiszem, a hideg szelet, mely künn fú, megszokta.

- Ha nyaka megfázik - gúnyolódék közben Nyúzó -, holnap nyakravalót kap.

- No enyelegj - folytatá Macskaházy sóhajjal, midőn a rossz hatást, melyet a főbíró szavai, esküdtjét kivéve, mindenkire tettek, észrevevé -, a dolog nagyon is komoly. Amint mondám, nem tartom ugyan szükségesnek, főképp a felsőbb utasítás értelmében nem tartom annak, hogy a rab más helyre tétessék által. Ha azonban tisztelt háziasszonyunknak ezzel legkisebb kedvet szerezhetünk, éppen nem ellenzem Vándory úr kívánatát - feltéve, hogy a biztosságról gondoskodva legyen. Az ablakok rostélyozva, az ajtó bezárható állapotban, s hogy a szükséges strázsák felállítása el ne mulasztassék.

- Ha a teins urak parancsolják - szólt most közbe a tiszttartó, ki Vándory után szinte feljött -, én a rabot oly helyre tudom tenni, hol semmi ablak nincs.

- Igen, pincébe - jegyzé meg Zátonyi -, mindjárt gondoltam, ez lesz a legjobb.

Vándory felsóhajtott.

- Nem, nem - mondá a tiszttartó -, pincénkben bor van, oda nem ereszthetek senkit, a teins uraságnak jószágára, mi rám bízatott, vigyáznom kell; de a pelyváskamarába. Az lakattal zárható, körös-körül nincs ablak, s ha az ajtó elébe csak egy strázsát állítanak, Viola oly biztos, mint ha Munkács várában volna.

Vándory s főképp Kislakyné felszólaltak e terv ellen is, de miután megjegyzésök: hogy a kamarát nem fűthetni, még Kálmán által sem tartatott fontosnak, határozattá lőn, hogy a rab a kamarába zárassék, s maga Nyúzót esküdtjével s Macskaházyval, ki a rab biztosságáról tulajdon szemeivel akart meggyőződni, elkísérék Vándoryt a tiszttartó házához, hogy az áttételnél jelen legyenek.

- Vigyázz magadra - mondá Völgyesy Kálmánhoz, midőn hátrább maradva a többieket követék -, mikor a hideg kamara mellett nyilatkozál, Macskaházy gyanakodó tekintetet vete reád.

- Igazságod van - szólt a másik, homlokára csapva -, mihelyt politikára volna szükségem, mihelyt csak egy kis ész kell: kész az ostobaság. De majd helyre hozom; ha meglátjuk a kamarát, annyit mondok ellene, hogy...

- Ez is hiba volna - szakítá félbe Völgyesy, mosolyogva -, hadd őket magukra, s ha pelyváskamarátok a legrosszabb hely házatokban, bizonyos lehetsz, hogy Viola oda záratik.

Völgyesynek e jóslatát a történet igazolá: s miután Macskaházy túlvitt óvatosságból kérdezé: jó matériából épültek-e a falak? s a tiszttartó méltósággal megjegyezte: hogy teins Kislaky úr kuriális épületeit sárból rakni nem szokta; egy asztal, pad s kevés szalma vitetett a kamarába, az ajtó elébe két strázsát állíttatott, s Viola, minden jelenlevők teljes megelégedésével, a jéghideg kamarában maradt Vándoryval, ki miután rabjának több testi kényelmeket szerezni nem tudott, legalább vigasztaló szavával akará deríteni életének végpillanatait.

Az öreg Kislaky azalatt nejétől követve, fejfájás ürügye alatt szobájába vonult, s míg Zátonyi s a báró fel s alá járva egy másik szobában, háziurok nevetséges gyengeségéről, Vándory bolond filantrópiájáról s Völgyesy szemtelenségéről szóltak, nem egy vágyó tekintetet vetve az asztal felé, hol a tarokk-kártyák feküdtek, s csak Macskaházy és Nyúzó váratott, hogy játszáshoz fogjanak; addig a háziúr fejét kezére támasztva ült kandallója mellett, mély gondolatai között felejtve még azt is, hogy pipája régen elaludott.

- Trézsi lelkem - szólt végre az öreg nejéhez fordulva, ki szokása ellen munkátlanul ült mellette, s majd férjét, majd a kandalló ropogó tüzét nézve, szinte szomorú gondolatokba mélyedett -, én szerencsétlen ember vagyok.

Kislakyné felsóhajtott, de nem szólt. A jó asszonynak magának is úgy látszott, hogy derült életökre sötét felhő borult, mióta házukban egy ember fordult meg, bármily gonosztevő lett légyen is, kinek Kislaky életét megmenthette volna.

- Ugye, Trézsi - folytatá az öreg szomorúan -, te sem fogsz szeretni úgy, mint eddig, még Kálmán sem? Mindig az fog eszetekbe jutni, ha láttok: lám, ez az öregember megmenthette volna életét, s nem tette.

Kislakyné nehány vigasztaló szót monda közbe, férje szomorúan csóválta fejét. - Nem, nem, Trézsikém, én jól tudom, én megmenthettem volna ez embert, s ő mégis meghal. Vére lelkemen fekszik.

A jó asszonynak szíve megesett szomorúságán, s ahelyett, hogy mint akará, szemrehányásokat tegyen, azzal vigasztalá: hogy a feleletteher, ha csakugyan az ítéletért valakit feleletterhe nyom, egyiránt fekszik mindegyik bíró vállain, hogy egyébiránt már többször életében vett büntető törvényszékekben részt, s bizonyosan mindig a törvények s meggyőződése szerint ítélt!

- Az más, egészen más! - válaszolt Kislaky szomorúan. - Más törvényszéknél az ember kimondja voksát tiszta meggyőződése szerint, s amit a többség határoz, az történik. Oly eset, hol a rabnak élete csak egy ember szavától függne, nem fordul elő. Az ítélet feljebb megy a királyi táblához, a felséghez, s ha végre a gonosztevő a legkeményebb büntetést kapja is, senki szemrehányást nem tehet magának, hogy a rab halálának ő maga volt oka. De itt, ha meggondolom, hogy csak felmentő szavazatom, sőt nem is az, hanem csak annak kimondása kívántatott, hogy a rab rendes bíráinak adassék által, s hogy én halálára szavaztam, hogy én tulajdon kezeimmel adom át hóhérjának e szerencsétlent: ez borzasztó! Teheti-e ezt oly ember, kinek szíve van, érdemli-e az, aki tette, hogy valaki szeretve közelítsen hozzá?!

- De ha így veszed a dolgot - mondá Kislakyné, kinek szemei könnyekkel teltek -, miért szavaztál, az istenért, halálra?

- Miért? - szólt a háziúr, felkelve székéről s fel s alá járva szobájában - mert gyáva, haszontalan ember vagyok, mert midőn körülöttem mindenki azt mondá, hogy magamat nevetségessé teszem, ha a zsiványt el nem ítélem, nem tudtam ellentállni; mert Macskaházy s a többiek azt kiabálák, hogy ha Viola vallomása a perhez csatoltatik, Rétyék még inkább megbosszankodnak reám, s eszembe jutott, hogy azon esetben Kálmánunk Etelkát nem kapja meg. Völgyesy is elment s magamra hagyott, mintha minden összeesküdött volna ellenem.

- Én Rétyékről ily gazságot nem tehetek fel - mondá gondolkozva a nő.

- Én sem - válaszolt Kislaky -, Macskaházynak alávalósága az egész... s én becsületes nevemet, lelkem nyugalmát vesztem általa!

- Nyugtasd meg magadat - szólt felesége, megszorítva kezét -, becsületes nevedet nem fogja senki megtámadni.

- Dehogynem. Völgyesynek talán igazsága van; most, midőn a dolgot nyugodtan átgondolom, magamnak is úgy látszik, hogy a jegyzőkönyv nem rendesen szerkesztetett. Kinek fogják ezt hibául tulajdonítani? mint az elnöknek, nekem. De hagyján; mondják, hogy szamár vagyok, mondjanak akármit, én nem bánom, de ha kimegyek házamból s e szerencsétlen embert látom, kit künn határomon felakasztottak, s kinek életét megmenthettem volna, ha eszembe jut felesége s gyermekei, kik lábamhoz borulva könyörögtek életeért: éltem nyugalma elveszett.

- Nem fog elveszni - szólt közbe Kálmán, ki azalatt halkan a szobába lépve, apjának végszavait hallá. - Ha atyámuram nem ellenzi, Viola szabad még ma, s vére ez egyszer senkinek lelkét terhelni nem fogja.

A szülék bámulva megfordultak. - Ne tréfálj, fiam - monda az öreg Kislaky -, amit mondasz, lehetetlen.

- Meglehet, törvényesen az - válaszolt az ifjú jókedvűen. - Valamint törvényesen lehetetlennek tartatik, hogy két tanú szintúgy hazudjon, mint egy, vagy hogy bíró részrehajló lehet s csalódhatik; azonban hála az égnek, vannak még más lehetőségek is.

- A statáriumnál nincs felebbvitel - sóhajtott az apa.

- Dehogy nincs - mondá a fiú -, azon felebbvitel, mely minden földi dolgoknál megvan. A felebbvitel a jövőhöz.

- Nem értelek - szólt az öreg bámulva.

- Én értem - vága közbe anyja, kinek szemei az egész idő alatt kedves fia mosolygó arcain függtek -, el akarod szöktetni, nemde, fiam!

- Úgy van, kedves anyám. Fellebbezzük a pert. Ha Viola kiszabadul, vagy más bíró, vagy végre élete végén isten elébe kerül, s ott a mai törvényszéknek ítélete új bíró által fog megvizsgáltatni. A dolog törvényesen lehetetlen; de valamint sokan censurára úgy megtanulják hazai törvényeinket, hogy azokat, melyeket kebleikben a világra hoztak, elfeledik: úgy én e nem tanult törvényeket tartom eszemben, s nem bánom egy cseppet sem, ha az egész világ azt mondja is: Viola megmentése törvényes tekintetekben nem helyesen történt... csak belsőm mondja, hogy jól cselekedtem.

Kislakyné imádta fiát, s olvasóim képzelhetik az érzést, melyet ezen mosolygó arccal, de mély érzelemnek hangjaival kimondott szavak benne gerjesztének. - Igazságod van - mondá örömragyogó szemekkel -, embertelen törvény, mely azt rendeli, hogy egy szegény szerencsétlen embert itt tulajdon határunkon akasztassunk fel. Isten is megáld érte, ha megmentheted.

- Igen, de - szóla közbe az öreg Kislaky, kinek arcain a rövid örömsugár után, mely rajtok átfutott, midőn Viola megmenthetésének lehetőségéről hallott, most ismét azon bizonytalanság vala észrevehető, mely e becsületes embert, valahányszor tőle valaminek elhatározása kívántatott, elfogá - én nem látom át, miként...

- Azt bízd rá - szakítá félbe a szólót neje -, mihelyt Kálmán első szavait hallám, meg valék győződve, hogy termékeny fiatal eszével valami módot gondolt ki...

- Ez egyszer édesanyám csalódott - szóla nevetve Kálmán -, a termékeny fiatal ész, mely Viola elszöktetésére módot talált, az öreg János s a vén Peti cigány esze volt; azonban a mód azért jó marad. - S itt Kálmán elmondá János tervét, melynek végrehajtása Violának a kamarába záratása által már megkezdetett.

- Hát azért ellenezted úgy, hogy Viola jobb szobába ne tétessék? - mondá Kislakyné - nem foghattam meg.

- És mi másért? - válaszolt Kálmán. - De amint látja, nekünk tervünk kivitelére két fontos dolog szükséges: a pince- és a magtárkulcs. Magyarországban, főképp törvényes dologban, e kettő nélkül nem mehetünk semmire. E kettőt, édesanyám, ez egyszer rám kell bízni.

- Teljes szívemből - mondá az asszony, ki most egész derültségét visszanyerte, s asztalfiókjából sok közül két nagy kulcsot vett ki, melyet Kálmánnak általadott. - Ne kímélj semmit, igyák ki egész pincénket, adass tokajit a hajdúknak, ha szükséges, csak mentsd meg e szerencsétlent.

Az öreg Kislaky azalatt nagy léptekkel, látszólag a legnagyobb felgerjedésben járt fel s alá szobájában. - Mi bajod, öregem? - mondá neje nyájas hangon, midőn utána ment s kezét vállára tevé.

- Arról gondolkozom - szóla az öreg megállva -, mi szörnyű helyzetbe hozott gyengeségem. Hatalmamban állt, hogy a szerencsétlent megmentsem, egészen a maga rendén, törvényesen tehettem azt, s most, hogy hibámat jóvá tegye fiam, valóságos kriminalitásba keveredik, talán elrontja élete szerencséjét, s én nem is mondhatom, hogy ne tegye.

- Ne gyötörje magát agyrémekkel - mondá Kálmán -, már miként ronthatnám él éltem szerencséjét azáltal, hogy e szerencsétlenen segítek?

- Ha Rétyék megtudják, hogy Violát te mentetted meg - válaszolt apja -, ismered az asszonynak szenvedélyességét. Már azt is, mit a tisztújításnál Tengelyiért tevél, ki tudja, fogja-e valaha megbocsátani!

- Ami azt illeti - szólt Kálmán nyugodtan -, nincs mit aggódnunk. Én sem Rétyről, sem nagyságos nejétől kegyelmeket nem kívánok, s ami Etelkát illeti, e sorokból látni fogja, hogy e dologról másképp gondolkozik. - S evvel a János által vett levelet apjának átadá.

- Angyali teremtés! - szólt anyja, ki férjével együtt olvasá Etelka sorait. - Igazságod van, fiam, Violát meg kell mentened.

- Az első sorok, miket Etelkától életemben kaptam - mondá Kálmán lelkesülve -, ha gonosztettet kívánna tőlem, én megtenném, s hát még ezt!

- Isten mentsen meg, hogy visszatartóztassalak - szólt az öreg, visszaadva a levelet -, célod szent s nemes. De mindamellett törvényeink szerint mégis bűntett. Ha nem sikerülne! Ha megtudnák! Remegek.

- Ha nem sikerülne? - válaszolt Kálmán jókedvűen - de hát mi szükséges sikeréhez más, mint hogy a hajdúk lerészegedjenek, s hideg éjjel Nyúzót s esküdtjét a szobában tartsuk? Az ajtó, mely a magtárból a tiszttartó pallására vezet, a mi oldalunkról van bezárva: nincs nehézség, nálam van a pince- s magtárkulcs!

- De ha mégis megtudják? - mondá az apa még mindig nyugtalanul - ha kriminális pert kapsz?

- Kriminális pert? Nem tudja, édesapám - mondá Kálmán nevetve -, hogy a büntető kereset közgyűlésen határoztatik el? S mit féljünk? nálam van a pince- s magtárkulcs! - S ezzel Kálmán a kulcsokat, melyeket elébb diadalmasan felemelt, zsebébe dugva, elment.

- Boldog fiú! - mondá anyja, szeretetteli tekintetet vetve utána -, hogyisne lenne szerelmes Etelka belé!

- Boldog! - sóhajta Kislaky, a kandalló mellé ülve - csak ne tudja meg senki e tettét, szép tett, igaz, de kriminalitás.

- Ne kínozd magadat ily gondolatokkal.

- És ha eszembe jut, hogy mindezt elkerülhettük volna, ha felmentő ítéletet mondok.

- Minek törődni ezen? Viola megszabadul, s nyugodt lehetsz.

- Mégis szörnyű törvény - sóhajtott az öreg háziúr -, mely becsületes embert annak teszi ki, hogy ha teljesíti, egész életében nyugodtan ne aludhassék.

És a jámbor házaspár hallgatva ült egymás mellett, míg az asszony, a vacsorára teendő készületekre emlékezve, kiment, s Kislaky pipára gyújtva, tarokkozó vendégeit keresé fel, kik számos contrájok között a háziúrról, a főfájásáról, mely állítólag távollétét okozá, rég megfelejtkeztek.

 

24

Mondják, nincs nehezebb dolog, mint embereket észre hozni, s meglehet, igaz! Hisz mióta e föld tengelye körül forog s rajta emberek körüljárnak, hány kísérté meg e nehéz feladatot! s hány tapasztalta, hogy hasztalan fárad! Nehéz dolog embereket észre hozni; de vannak alkalmak, midőn az is nehézséggel jár, hogy őket eszöktől megszabadítsuk - s Kálmán az este százszor átkozá végzetét, mely úgy látszott, nem engedé, hogy Nyúzót lerészegíthesse. Macskaházyról nem is szólok. Az ügyvéd azon szerencsétlen teremtessék közé tartozott, kik mindig józanok. - Ennél Kálmán még kísérleteket sem tett. A többiek, a bárót sem véve ki, nagy erőltetés nélkül, mintegy önként teljesíték fiatal gazdájok kívánatát. De a főbíró, mint szikla, melyen a zápor nyom nélkül patakzik le, mint sziget, melyet a tenger árjai hasztalan mosnak, a legjobb vörös s fehér bor hatalmának ellentállt. - Nyúzó közönségesen kerti borral élt, s Kálmán pincekulcsát arra használta, hogy azon jó, de közönséges vörös s fehér bort, melyet Kislaky vendégei máskor kaptak, a legerősebb egri- s hegyaljaival cserélje fel. A főbíró nem is tartozott azok közé, kiken - mint mondani szoktuk - soha a gyengeség erőt nem vesz, s magok olvasóim Garacson oly állapotban látták őt, minőbe őt most Kálmán helyheztetni kívánná; de a gyűlölt Völgyesynek jelenléte, Macskaházynak intései, leginkább pedig a nemes dicsvágy, hogy eddig szerzett hírét, mint Taksony megyének legerősebb ivója, ne kockáztassa, oly tökéletesen ellensúlyozták a bornak hatását, hogy ivási remekletei után is a részegségnek még semmi nyomai nem mutatkoztak.

- Le akarsz részegíteni, ugye? - mondá Nyúzó, miután ismét egy pohár vörös bort ürített ki, oly képpel fordulva Kálmánhoz, mintha keserű orvosságot ivott volna. - Hagyj fel ily bolondságokkal. Nincs ember, ki engem részegen látott.

- Láttalak, bruderkám - szólt az esküdt, barátságosan mosolyogva -, s pedig emberségesen részeg voltál.

- Kicsoda? - kiáltott Nyúzó.

Zátonyi, ki két könyökére támaszkodva, mély gondolatokba merülten nézé Macskaházyt, ki épp a kártyákat keveré, a lármára felnézett s megjegyzé, hogy csakugyan szép statáriális eset, melyet ma láttak. - A tizenhatodik, melynél életemben jelen vagyok, s mindeniknél végeztünk valamit.

- Az nem tartozik a dologhoz - mondá haragosan Nyúzó -, én kérdeni akarom ezt az én esküdtemet...

- Nem tartozik a dologhoz - szakítá félbe Zátonyi, mindazon elevenséggel, melyet nehézzé vált nyelve engedett. - Nem vagyunk-e most is statáriális eljárásban? A törvényszék együtt marad, míg az ítélet végrehajtva nincs.

- Bolondság! ez sem tartozik a dologhoz - válaszolt a másik, fejét haraggal rázva -, mikor én Kenyházyt akarom kérdezni...

- Bolondság! - szakítá félbe a táblabíró, a kiosztott kártyákat, melyeket éppen kezébe vett, méltósággal az asztalra csapván - mikor én mondom... mit is akartam mondani... igaz, ez nem bolondság, domine spectabilis, kövesse meg magát, gondolja meg, kivel beszél s hol szól. A hely szentségét vegye figyelembe, mi itt statáriális sedria vagyunk.

Nyúzó mindig türelmetlenebbé vált. Kálmán, ki egy becsületes veszekedéstől céljának elérésére többet remélt, mint még hegyaljai borától is, helybenhagyást integete Zátonyinak, míg ez nagy önmegelégedéssel folytatá: - Igen, igen, semmi tréfa! semmi nevetség! míg a gonosztevő kivégezve nincs, mi mint statáriális bíróság ülünk együtt. Benn áll az instrukcióban; mint statárium eszünk, mint statárium tarokkozunk, mint statárium...

- Ne kiabáljon a teins úr úgy - harsoga a főbíró, betartva füleit.

- És én akarok kiabálni, és én fogok kiabálni - folytatá Zátonyi mindig hevesebben -, s szeretném látni, ki fog megakadályoztatni benne. Én Taksony megyének oly táblabírája vagyok, mint bárki más; most harmadikszor kandidáltak alispánnak.

A báró, ki a vitatkozás alatt kártyáit megnézve hatalmas játékra készült, a lehető legnagyobb türelmetlenséggel játszásra inté társait, de hasztalan. Minden tárgyak között, melyek felett emberek vitatkoznak, nincs egy, melynél több lárma s keserűség támadna, mint ha az forog kérdésben: ki józan köztök? s sok ember, ki soha életében egy pohár bort nem emelt ajkaihoz, hajba kapott legjobb barátjaival, csakhogy józanságát senki kétségbe ne vegye. Ki várja, hogy akár Nyúzó, akár Kenyházy ez alkalommal oly könnyen megnyugodjanak, főképp miután Kálmán mindent elkövetett, hogy vitájok keserűségét nevelje, s a főbíró Völgyesy ajkai körül gúnymosolyt vélt észrevehetni, melyet nem tulajdoníthatott egyébnek, mint hogy e gyűlölt ellenség azon merész ajánlkozásának kivihetőségén kételkedik, miként ő, Nyúzó Pál, minden pohárra, melyet Kenyházy iszik, hármat ürítend ki, anélkül, hogy megrészegednék.

- Már barátom, ami sok, sok - mondá Kálmán -, ezt soha életemben nem hiszem.

- Nem hiszed? - kiálta Nyúzó.

- Nem én - válaszolt Kálmán -, fogadok akármibe.

- Jól van; két fejős tehén, agaram ellen.

- Nem bánom, noha az agár nem sokat ér, úgyis elveszted.

- Áll a fogadás, ide a poharakkal.

Kálmán alig titkolhatta el belső örömét. Macskaházy mindent elkövetett, hogy a fogadás visszavonassék; Kenyházy azonban nevetve kiüríté első poharát. Nyúzó, ígérete szerint, felhajtott utána hármat, s a játék valamivel lármásabban tovább folyt.

Míg Kálmán ily módon az urakkal foglalatoskodott, addig János nem kisebb sikerrel működött a hajdúk s őrök között, úgyhogy egy kislaki parasztot s egy vén hajdút kivéve, ki maga is katonaviselt ember vala, nyolc óra után alig találkozott valaki az udvarban, kit a legnagyobb hízelgő józannak mondhatott volna.

A rabnak kamarájában, melynek ajtaja elébe éppen e két józanabb őr állíttatott, mély csend uralkodott. Miután Vándory, ki őt a vallás vigasztalásaival a halálhoz elkészítette, távozott, neje ment hozzá, s azóta az őrök, ha néha fülöket az ajtóhoz tevék, csak a halk suttogást vevék észre, melyben a két szerencsétlen egymástól végbúcsút vett, a főbírónak szigorú parancsolata szerint csak kilenc óráig levén megengedve akárkinek, hogy a rabbal szólhasson.

E külső csend leírhatatlan nyugtalansággal tölté Viola s nejének szívét. Sokszor gondolt életében azon halálra, melynek most elébe megy. A pillanattól, hol a sz.-vilmosi erdőben megfogatott, sorsa el vala határozva, s ő nem kért, nem mentegeté magát bírái előtt, nem annyira büszkeségből, mint mivel tudta hogy minden ebbeli fáradsága sikertelen. A halál végre mi más, mint éltünk elvesztése, s vajon az élet e szerencsétlennek mit nyújtott olyast, minek veszte felett keseregnie lehetett volna? Maga neje s gyermekei, kiknek szeretete azon egyedüli kincs, mely neki e világon megmaradt, nem lesznek-e boldogabbak vagy legalább nyugodtabbak, ha a szerencsétlenség, melynek szüntelen fenyegető veszélye egész éltöket egy hosszú kínná teszi, végre megtörtént? Hisz mit tehet ő nejeért, ki általa házi boldogságának örömeitől megfosztatott s földönfutó koldussá tétetett? Mit tehet gyermekeiért, kiknek atyjok neve szégyenbélyeget süt életökre, kiknek nem kívánhat, kiktől nem kérhet mást, mint hogy soha példáját ne kövessék? "Ha majdan nem leszek - így gondolkozott magában -, senki e vidéken Violáról szólni nem fog. Ki tudja? talán nőm is végre el fogja felejteni az elátkozott teremtést, ki egész életére csak kínt s szégyent hozott. Gyermekeim megváltozott névvel máshol fogják keresni szerencséjöket, s minden jó lesz ismét. Jobb ma, mint holnap meghalni..." s Viola oly nyugodtan várta sorsát, mint kit egy hosszú ideig előre látott csapás ér, melynek gondolatával rég megbarátkozott. Ez élet iránti közönyösség nem oly ritka népünk között, mint azt olvasóim talán gondolják. - Valamint a rosszabb római imperátorok korában bámulattal látjuk a könnyűséget, mellyel annyian életöktől majd önként, majd a zsarnok parancsolatára megváltak, s valamint e tüneménynek okait nem annyira a stoa tanainak befolyásában, mint azon praktikus meggyőződésben kereshetjük, hogy az életen nem sok veszíteni való van: úgy népünk könnyen válik meg életétől, hol napibére vajmi sokszor nem éri fel a fáradságot, mellyel érte szolgált. - Maga Violának neje, mikor a halálos ítéletnek meghallása után ismét eszmélethez tért, nyugodtabb vala, mint, előbbi kétségbeesését látva, valaki gondolhatá. A fenyegető vész, mely fejök felett annyi ideig lebegett, lecsapott - e világon nem vala többé semmi, mitől félniök kellene; - s a végső reménnyel eltűnik nyugtalanságunk is.

Az öreg János jó hírei felzavarák e nyugalmat. A vén katona eleinte feltette magában, hogy az egész megmentési tervet az utolsó percig Violával nem közli. - Isten mentsen meg! - így szólt Kálmánhoz, midőn ez azon szándékát nyilatkoztatá ki, hogy a szegény embereket tovább reménytelen állapotukban hagyni nem akarja - a teins úr mindent elrontana. Ha az asszony megtudja, hogy férjét megszabadítjuk, nem fog uralkodhatni magán, észreveszik, és akkor vége mindennek. Legjobb, ha utolsó percig nincs reményök, akkor legalább senki változást rajtok észrevenni nem fog.

Jánosnak okoskodása oly helyesnek látszott, hogy Kálmán által ellenmondás nélkül elfogadtatott, s az öreg huszár később önmagán tapasztalá, mennyire veszélyes valakire titkokat bízni, midőn vén bolond létére - mint később többször életében mondá - alig találkozott Violánéval magányosan, alig látá ez asszony szótalan kétségbeesését, midőn az egészt maga kilocsogá, s a leírhatlan boldogság kifejezését látva, mely a szerencsétlennek arcain egyszerre átsugárzott, örömében észre sem vette, hogy ha e pillanatban valaki a szobába lép, Zsuzsi szerencsés mosolygásából, mellyel Jánosra tekintett, igen sokat gyaníthatott volna. Ki tehet róla! az élet, bármennyit beszélünk tervekről s előre tett számításainkról, nem sakkjáték. A legildomosabb játszó, tudva, hogy nyerése nem kizárólag ügyességétől, hanem nagy részint a sorstól vagy véletlentől függ, nem óvhatja meg magát azon szenvedélyektől, melyeket minden sorsjátéknál működni látunk; az alakok, melyekkel terveinket kivisszük, nem érzéketlen fabábak, hanem érző s hozzánk hasonló lények, kik szenvednek s örülnek, mint mi, kikhez százféle érzemény s indulat köt... ki bírja ily viszonyok között mindig megtartani tervét? Midőn az öreg huszár a szobába lépve, hol Violáné gyermekeivel ült, a halvány asszonyt látá, ki alvó gyermekét ringatá karjai között s szomorú gondolataiba merülve nem is vevé észre beléptét; midőn a kis Pista vörösre sírt szemekkel elébe lépett s őt a gyermek ellentállhatlan nyájasságával kezénél fogva anyjához vezeté, s kéré, hogy vigasztalja őt, s midőn a gyermek Zsuzsi karjai között a neszre felébredett, s mosolygva nyitá fel szemeit anyjára, kinek szemei e mosolygásnál könnyekbe lábadtak; akkor Jánosnak feltételei mind füstbe mentek, s midőn Violáné kisdedét ajkaihoz szorítva felsóhajta: - A szegény nyomorult nem tudja, mi hamar árva lesz... az öreg kemény kezével szemeit törülve, nem válaszolhatott mást, mint - Nem lesz bíz' az, lelkem Zsuzsi, éppoly keveset, mint belőled özvegy nem lesz... - s csak a bámuló tekintetből, melye az asszony reá vetett, vevé észre, mit mondott.

A titkot e szavak után már nem lehetett többé megtartani; a kis Pista kiküldetett tehát, s János suttogva elmondá minden készületeit. - Látod - tevé jókedvűen hozzá -, hogy mindenről gondoskodtunk. Sebaj, pár óra múlva, mikor az urak s a strázsák hortyognak, pedig derekasan feltöltöttek a garatra, férjed szabad lesz, jó lóra kap, s azután kereshetik. Nem kell mindjárt lemondani a világról, nem kell kétségbeesni. Azaz, mit is mondtam? - igazítá ki magát - kell bizony, szomorkodjál csak, essél kétségbe, jajgass, rimánkodjál, másképp az urak észreveszik. Vén szamár létemre nem is kellett volna megmondanom az egészt, nem fogod magadat tettethetni, s akkor mindennek vége volna.

Violáné, mindig suttogva, férje elszöktetése iránt mindenféle kérdéseket tett Jánosnak.

- Add ide egy kissé gyermekedet - mondá, miután ezekre felelt -, hadd nézzem meg, hadd táncoltassam meg térdemen. Ej, be szép gyerek ez! - mondá, s egész arca mosolygott, midőn a kisdedet vigyázva kezeibe vevé. - Soha szebbet nem láttam... s hogy nevet a csintalan, mintha százszor körülhordoztam volna: dehogy engedjük, hogy apjának baja történjék! Ej, Zsuzsi, ha nekem ily gyermekem volna!

- Az enyimek szeretni fogják kendet, mint második apjokat - szólt az asszony, tekintetet vetve Jánosra, melyben az anyának boldogsága, midőn gyermekét dicsérni hallja, egész háladatosságával vegyült.

- Igen, mint második apjokat - válaszolt az öreg, sóhajtva -, de ha az embert úgy szeretik, mint első apjokat, az mégis egészen más lehet. Látod-e, Zsuzsi, én sokszor gondolkozom arról, miért nem adott isten nekem is gyermekeket? Azt mondják, mert nem volt feleségem. Igen, de miért nem volt feleségem? Ha háborúba nem kellett volna mennem, most már unokám lehetne, s hidd el, itt ez ezüst emlékpénzt és keresztemet odaadnám ma, mindegyiket egy ily gyermekért, mint a tied... mind a kettőt od'adnám biz én egyetlenegyért. De isten neki! talán azért nincs gyermekem, mert valamennyit egyformán szeretném akkor is. A gyermek mikor kicsi, mind egyformán szép, nincs is különbség köztük, fürgék, elevenek, mint a kis halak, s később a feléből is béka válik.

János ekkor közelgeni látá a kis Pistát, ki Vándoryval együtt visszatért, hogy anyját apjához hívja, s csak még hamarjában azon intést adva, hogy a világért el ne árulja magát, távozott nem kis aggodalmak között, midőn a szobát elhagyá s meggondolá mindazon veszélyeket, melyek titkának közlése által támadhatnak, ha Violáné reményeit elárulná.

Az öreg Jánosnak aggodalma azonban e tekintetben egészen felesleges volt. A jó hír, melyet Violánénak hozott, s melyet ez, mihelyt magát férjével magányosan látta, vele közlött, mondhatatlan nyugtalansággal tölté szíveiket. Ez természetünk... a lombatlan fa nyugodtan áll, s a legerősebb szél alig ingatja száraz ágait; a zöld sudarak remegve hajlonganak a leggyengébb szellő érintése alatt... s ki Violát most látá, midőn szabadulása oly valószínűnek látszott s felgerjedésének okát nem ismeré, nem gondolhata egyebet, mint hogy a szilárd férfiún végre a haláltóli félelem erőt vett. És bámulhatjuk-e ezt? Nem lüktetett-e minden erében azon életerő, mely bármennyi kínok között folyjanak napjaink, mindenikünket ösztönszerűleg létéhez köti? Nem látá-e nejét maga mellett? Nem jutott-e szükségképp eszébe, hogy gyermekeinek reá még szükségök van? - Viola régen gondolkozott élete módjának megváltoztatásáról. Most biztos kilátás nyílt előtte. A kislaki gulyásnak öccse, miután előbbi urától bizonyítványát s elbocsátó levelét s a megyétől útlevelét megkapta, meghalt, éppen azon pillanatban, midőn nejével s három gyermekével a harmadik vármegyébe készült, hol neki bátyja ajánlatára, ki előbb maga ott lakott, gulyási szolgálat ígértetett. Az irományok az öreg Istvánnál valának, ki Violát, öccse helyett, maga oda akará vezetni. Ott - húsz mérföldre előbbi élete színhelyétől, magányos tanyán, senki által nem ismerve, nem nyílik-e új élet, új szerencse az ennyit üldözöttnek? s mind e boldogság, melyet oly közel, melyet maga előtt látott, nem függ-e egy hajszálon?... Ha valakinek a házban eszébe jut, hogy a tiszttartó padlását a magtártól csak egy ajtó választja el, s a magtár elébe őrök állíttatnak? ha a dörömbölésre, melyet a padlás deszkáinak felfeszítése okozni fog, a strázsák felébrednek? - száz lehetőség, s mindeniknél a boldogság helyett, melyet maga előtt lát, ocsmány halál s neje- s gyermekeinek nyomorúsága!

Ily állapotban találá rabját Nyúzó, ki miután esküdtjét holt részegen szobájába viteté, Macskaházy s a tiszttartó kíséretében, nem ugyan biztos lépésekkel, de annyival több méltósággal arcain, tíz óra felé lépett a kamarába. - A változás, mely Violán történt, sokkal szembetűnőbb volt, semhogy főképp Macskaházy s a tiszttartónak figyelmét elkerülhette volna... s miután Nyúzó a kamarában körüljárva, a falakat a legnagyobb figyelemmel tapogatta s a szalmát botjával felturkálta, a tiszttartó neki fülébe súgá, hogy a zsivány egész bátorságát elvesztette.

- Elvesztette!? - mondá Nyúzó felkacagva. - Ugyebár, hát hol most a bátorság, Viola?... Miért vagy most oly alázatos, hisz máskor legénykedtél?

- Teins uram - válaszolt a megszólított, ajkait harapva -, a lépés, melyre készülnöm kell, nem gyerekség, s az embernek szíve is van. Feleséget s gyermeket hagyok magam után, s ki tudja, szegényekből mi lesz.

- Feleséged persze, Zsuzsi?... no - tevé mosolyogva hozzá - arról majd gondoskodom.

Violának felforrt vére, de erőt vett magán, s hallgatott.

- És gyermekeid? hát, ha majd felnőnek - folytatá a főbíró jókedvűen -, oda kerülnek, hova te. De minek ennyi locsogás? - szakítá félbe magát egész főbírói méltósággal. - Te, Zsuzsi, lódulj, elég időtök volt pityeregni, és te készülj holnap reggelre.

A rab, kiben e pillanatban helyzete bizonytalanságának kínos érzete éppúgy feltámadt, mint nejében, remegve megölelte őt, s a szerencsétlen asszony nem bírt megválni férjétől, kit görcsösen átfogva karjaival, fájdalmának egész szenvedélyével szorított kebléhez.

- Mondom, elég időtök volt pityergésre! - kiáltott Nyúzó, botjával türelmetlenül egy székre csapva - ki innen, s azzal vége. - Zsuzsi, kit a főbíró, midőn szava nem fogadtatott, kendőjénél fogott, ellentállás nélkül elvált férjétől, s az ajtón kiigazíttatott, hova őt Macskaházy és a tiszttartó követték. Nyúzó még egy percig megállt, s szemeit a rabra függesztve, megelégedett mosolygással nézé sápadt arcvonásait s a remegést, melyet ajkai körül észrevett s félelemnek tulajdonított. - No, Viola - mondá végre nevetve -, ki akasztatja fel holnap a másikat? Megígértük egymásnak, ugye?... lám, én szavamat tartom. - S ezzel a főbíró kiment, s az ajtót bezárta maga után.

A tömlöc ajtaja mellé, mint mondám, a két legjózanabb őr állíttatott fel; miután azonban a regényíró is a valószínűség keskeny korlátai közé szoríttatik, meg kell vallanom, hogy annyi bor után, mennyit János biztatására e két ember ivott, e józanság nem vala olyan, hogy vele Macskaházy megelégedett volna, s éppen sóhajtva panaszlá a tiszttartónak, miként ura túlvitt vendégszeretete következtében az egész ház részeg, midőn Nyúzó a rabtól kijött.

- Ki részeg? mi részeg? - mondá mérgesen a szólóhoz fordulva, kinek csak utolsó szavát hallá - kikérem magamnak, itt senki nem részeg, senki sem lehet részeg, azt mondom én, és punktum.

- Ne prostituáld magadat - súgott Macskaházy fülébe -, ki szólt rólad? de itt ezek az emberek, nézd csak, leitták magokat, mint a csap.

- Igazság! - kiáltott most Nyúzó - mind részegek vagytok, semmirekellők, felakasztatlak. Ha a zsivány elszökik, egyik lóg közületek, úgy vigyázzatok magatokra. Csúfság lerészegedni az embernek, elinni eszét, mint a vadállat.

Az őrök természetesen esküdtek, hogy egy csepp bort sem láttak s hogy rabjok, ha ördög volna is, bizonyosan nem szökhetik meg. Macskaházy azonban biztosabbnak gondolá, ha mindemellett az ajtót lakattal bezárván, a kulcsot magával viszi, mit azonban Nyúzó, mint egyenesen hivatalába vágó beavatkozást, annyival kevesebbé tűrt, mennyivel inkább észrevevé, hogy a kulcs Macskaházy által azért kívántatik, mert józanságához bizodalma nincs. A főbíró tehát önzsebébe dugta a kulcsot, s nem kevés káromkodással, mely között a részegség ocsmány bűne ellen kikelt, aludni ment.

Kislakon minden ismét csendes lőn. A bírák nehéz fáradalmaik után ágyaikba vonultak. A kapunál s ház körül felállított őrök, mihelyt a főbíró távozott, lefeküdtek, s a kislaki bor dicséretét hortyogák. A tiszttartó fejére húzta hálósüvegét, s fontosságának s e napon mutatott ügyességének érzetében dunnája alá bújt... s habár Violáné a bizonytalanság minden kínaival keblében dobogó szívvel ült az ágy mellett, melyen gyermekei aludtak, s most először életében nem érzé megnyugtatva szívét, midőn az angyali békét látá, melyet az álom gyermekarcaikon elterít... habár Kálmán sebes léptekkel méré fel s alá szobáját, alig várhatva a pillanatot, melyben terve kiviteléhez hozzáfoghat, s maga az öreg Kislaky most először évek óta nem talált álmot, s sóhajtozva hánykolódott ágyában: az úri udvar körül minden hallgatott, s csak a kutyák, melyek a faluban időről időre felszólaló társaiknak feleltek, szakíták félbe ugatásaikkal az ünnepélyes csendet.

A rab kamarájában szinte minden hallgatott, s az ajtó elébe állított őrök, mihelyt a félelem, melybe a főbíró által hozattak, hatni megszűnt, nagyokat ásítva várák a pillanatot, melyben mások által felváltatnak.

Az éj sötét s hideg vala. A felhők, melyek az eget egész napon át takarták, leereszkedve nedves ködfátyolt borítának a tér felett, s noha mindketten János segedelmével derekasan felmelegíték gyomraikat, a nedvesség, mely ruhájokon keresztül kívülről jött, győzni kezde a nemesebb nedvek felett, melyeket belsejök magában rejtett, s noha a katonaviselt hajdú nyugodtan tűré sorsát, társa sóhajtozva panaszkodott a hideg ellen, melyben ha fel nem váltják, ő bizonyosan megfagy.

János egyiránt megelégedve az éjszakával, mely oly setét vala, hogy három lépésnyire sem lehetett látni, s a külső őrökkel, kik mind mélyen aludtak, azalatt Petivel találkozott, ki Viola lovával a kert kerítése megett várt. Az öreg cigány vasrudat, fogókat, szóval minden a padlás felfeszítéséhez szükséges készületeket hozott magával, s azon hírrel jött, hogy István gulyás éjfél előtt lovaival s szekerével a szérűskertnél lesz, hogy Zsuzsit s gyermekeit elvigye. Peti tanácsa szerint Viola nejét s gyermekeit a főbíró hatalmában hagyni nem lehetett. István gulyás legjobbnak találta, ha ezeket egyenesen új rendeltetésök helyére viszi, Viola maga lóháton utánok jöhet.

Az öreg János e hírekre nem kis megelégedéssel pödré bajszát - s miután Viola jó lovát megsimogatva a kerítéshez kötötte s Petinek meghagyta, hogy a magtár közelében rejtezzék el: maga ismét a kamara előtt álló őrökhöz tért vissza, kiket bosszúságára még ébren talált.

- Hát nincs-e még tíz óra? - szólt, midőn Jánost megismeré az egyik, ki elfáradva, leült, s hogy bundáját jobban összefoghassa, puskáját maga mellé a földre fektette.

- Persze - szólt sóhajtva az előbbi -, inkább hatszor robotra mennék; még katonának is sok. Ím, pajtásom háborúba is volt, mégis azt mondja, soha ily sokáig vártát nem állt.

- Ki tehet róla - mondá a másik -, mikor parancsolat?

- Persze, parancsolat - sóhajtott ismét az előbbi -, az uraknak könnyű parancsolni. Menj ide, menj oda, állj itt, fázzál, koplalj!... ők jóllakva lefekszenek. Még ha legalább enni adnának, vagy egy kis pálinkát... csak hogy meg nem fagyunk.

- No, várjanak kendtek - mondá János -, Kálmán úrfi, mikor ma jöttem, égett bort adatott, fenn áll a szobában, még majdnem az egész palack teli van, majd abból hozok.

S ezzel János elment, s Kálmántól, kit a dolgok állásáról tudósított, egy majdnem teli palack sligovicával s egy darab kenyérrel tért vissza.

- Látják kendtek - szólt az öreg huszár, miután palackjából egy kortyot nyelt s azt előbb a hajdúnak, azután a másik őrnek odanyújtá -, ez mind csak onnan van, mert a házban nincs senki, aki becsületesen kommandírozni tudna. Ha akár a főbíró, akár másvalaki ezek közül az urak közül valaha katona lett volna, nem kellene itt állniok, gondoskodott volna ablőzungról, s most pihenhetnének, hanem így...

- Hisz végre csak felváltanak! - szólt az őr elijedve a kilátástól, hogy az egész éjt itt töltendi.

- Boldogok, akik bíznak az úrban - mondá János nevetve -, szeretném tudni, kivel váltsanak fel, mikor a többiek mind alszanak.

- Add ide még egyszer azt a palackot, még mindig fázom - mondá az őr türelmetlenül rázva fejét, míg társa nagyokat sóhajtva, fegyverére támaszkodott.

János, mielőtt a kívánt palackot odanyújtá, úgy tetteté magát, mintha ő is innék, s e cselekvés által a hajdút példája követésére bírá. Az egész ideig az öreg huszár azzal mulatá őreit, mennyire bizonyos, hogy senki felváltásukra jőni nem fog.

Azalatt a palack mindig kézről kézre ment, míg az egyik őr végre szörnyet ásítva esküdött: hogy mi őt illeti, ő nem tarthatja ki tovább s mindjárt lefekszik; a hajdú is, bár a szigorú parancsolatról szólt, megvallá, hogy maga sem tudja, hogy marad ébren reggelig.

- Tudják-e kendtek, mit? - mondá János barátságos hangon. - Katonaember vagyok, eleget strázsáltam életemben, s egy cseppet sem vagyok álmos, menjenek a fészer alá, s feküdjenek a száraz szalmára, ha érzem, hogy álmos leszek, felköltöm. Addig kialusszák magukat, s holnap, ha a szolgabíró jön, ébren lehetnek.

Ez ajánlat a paraszt-strázsától azonnal, a hajdú által, kiben régi katonai engedelmességének még némely nyomai megmaradtak, kételyek után elfogadtatott, s János rövid idő múlva a fészerből hortyogást halla, melyből valószínűvé vált, hogy terve kivitelének többé semmi útjában nem áll.

Az öreg huszár letevé fegyverét, melyet a hajdútól általvett, s halkan a fészerhez lopódzott. Meggyőződvén, hogy csakugyan mindkét őr már alszik, azonnal a magtárhoz sietett, hol Peti s Kálmán a legnagyobb türelmetlenséggel várának reá.

János lehúzta csizmáit - a cigánynak erre nem volt szüksége -, s miután a lépcsőzeten lámpást gyújtottak, csendes lépésekkel felsiettek a magtár padlására, míg Kálmán utánok nézve az ajtó előtt megállt, s köpönyegébe burkolva dobogó szívvel hallgatódzott: nem történik-e valami, mi által terve utolsó pillanatban megakadályoztatnék.

Nem soká álla így, midőn egyszerre lépéseket halla. A közelgő a házból jött, hol a törvényszéki tagok aludtak, s Kálmán, a magtár másik oldalára vonulva, már káromkodni kezde magában, hogy Nyúzót nem bírta eléggé lerészegíteni, midőn az alakban, mely nagy bottal s lámpással kezében lassú lépésekkel közelgett, Macskaházyra ismert. Kálmán első pillanatban bizonytalan vala, mit tegyen, s volt egy perc, melyben az ildomos ügyész a leütésnek legnagyobb veszélyében forgott, ha az ifjúnak eszébe nem jut, hogy az zaj nélkül nem történhetik, s hogy minden perc, mellyel az előbb történik, Viola megmenthetésének valószínűségét kisebbíti.

Macskaházy lámpásával mindig tovább haladt a kamara felé, s alig képzelhetni a meglepetést s haragot, mely keblét eltölté, mikor a kamarához érve lámpájával körülvilágított s látá, hogy a rab őr nélkül hagyatott. - Mindjárt gondoltam - szóla magában -, itt valami gazság céloztatik. Kálmán úrfi Nyúzót s minden őröket és cselédeket lerészegített. Meg akarják szabadítani, világos! A törvényszéknél nem sikerült, most erőszakot céloznak. Vissza kell mennem, felköltök egypár embert, s akár magam strázsálok itt reggelig... Violának meg kell halni! ha ügye rendes törvényszék elébe kerül, vallomásaival engem kever belé, s ki tudja, számos elleneim mellett, mi lehetne következése?!

Az ügyvéd már visszafelé fordult, midőn a rab kamarájában hallatszó zaj figyelmét magára vonta. Úgy látszott, mintha recsegést hallana. Az ajtóhoz illeszté fülét, s világosan hallá, miként emeltetik ki egy padlásdeszka, s miként eresztetik le valami a kamarába. - A padláson törnek be! - kiáltott fel - átkozott! nincs itt senki? Várjatok, semmirevalók, itt vagyok! - S Macskaházy minden ildomossága mellett annyira megfeledkezett magáról, hogy a rabhoz bement volna, ha Nyúzó a kamarát elzárva, a kulcsot nem viszi magával. E lármára, melyet a kamarában dolgozókon kívül, kik éppen a padláson talált lábtót a tört résen leereszték, Kálmán is hallott, a fészerben alvó őrök felébredtek, de nem annyira, hogy teljes eszmélethez jussanak; annyival nagyobb rémülés tölté el a szegény tiszttartó szívét, ki egy idő óta a halálos félelem minden fokozatain szintúgy keresztülment, mintha ő lett volna az, kit a törvényszék elítélt.

A tiszttartó, mint mondám, soha életében büszkébb érzelmekkel nem tette fel hálósüvegét, mint ez este. A leereszkedő mód, mellyel a törvényszék minden tagjai s főképpen a báró - ki mégiscsak szinte mágnás, vele az egész napon át szóltak, a fontos megyei, sőt mondhatni országos feladat, melyet ez nap teljesített, a bámulatraméltó találékonyság, melyet minden dolgoknak célszerű elrendezésében tanúsított, s melynek híre kétségen kívül messze száll, önszemei előtt - noha az érdemes férfi magát soha lenézni nem szokta - mintegy kettőzteték becsét. A tiszttartó tökéletesen meg volt elégedve magával. - "Hej! - így álmélkodott - ilyenekre születtem én! mit ér az ostoba gazdálkodás! Szemetet hordatni, szántatni, vettetni, nyomtattatni, ez nem nekem való. Nekem juristának kellett volna lennem, az isten arra teremtett." Átgondolá, mi lehetne, ha jogot hallgatott volna... Alispán, ki tudja, talán a hétszemélyes táblánál bíró, főispán, kamarapraeses, vagy ország zászlósa. Törvénytudóból mi nem lehet Magyarországban? Képzete, segítve az erősebb bor által, melyet a vacsoránál a többiekkel ő is ivott, nem ijedt vissza semmitől, és a vastag ember nyugtalanul hánykolódott körül ágyán, mintha mind e hivatalok már-már vállait terhelnék.

De tudjuk, az álomnak nincs erősebb ellenszere ily ábrándozásnál. A hasonszenvi gyógyítás elveit látszik bebizonyítani, hogy éber álmaink, melyeket szerelem vagy nagyravágyás előttünk átvezet, elűzik azon kedvesebbeket, melyek önként jőnek, s melyek között lelkünk éppúgy kipihen, mint amazoknál elfárad, s a tiszttartó bármiként hunyta be szemeit, bármennyiszer kényszeríté magát ásításhoz, teljességgel nem bírt elaludni, mi más embernek is kellemetlen, hát még tiszttartónak, ki ahhoz szokva nincs. A szerencsétlen, ki máskor, estefelé, beszélgetéseivel egész társaságokat el tudott altatni, s kinek mestersége most önmagán kudarcot vallott, elkövetett mindent, hogy tűrhetetlen helyzetéből szabaduljon, s hogy magát álomba szenderítse. Számlálni kezde. Hasztalan, a számlálás közt hivatalos számadásai jutottak eszébe, s mennyivel inkább úgy látszott, hogy semmi össze nem üt. A tiszttartó felnyitá szemeit, s körültekintett. A leégett gyertya világítása mellett a szobában minden rémületes alakot vett magára. A múlt évek rovásai, melyeket régi magyar gazdák szokása szerint a szoba gerendáin tartott, nagy árnyékot vetettek, mindannyi óriási bot, mely feléje nyúlt, s a lobogó világban ingadozva fenyegetődzni látszott. Borzadva eloltá gyertyáját, de mit ért? A számadások helyét most mindenféle rablások emléke váltotta fel. A megye legnagyobb zsiványa halálra ítélve a házban tartatik, ki tudja, mily számos bandája van. S ha ez, hogy vezérét megmentse, a házra törne, mi lesz belőle, szegény tiszttartóból, ki a haramját legnagyobb szorgalommal őrizteti, maga rendelte meg az ácsnál akasztófáját, s nemegyszer mondá az udvaron száz ember előtt, hogy Violának függni kell, mit a zsiványok eddig bizonyosan megtudtak? S nem hált-e ő két esztendő óta, mióta őt a guta keringeté, mindig nyitott ajtókkal? Nem jöhetnek-e, miután a máskor a pitvarában háló hajdú ma strázsálni ment, a zsiványok minden akadály nélkül szobájába? A tiszttartó félelmében izzadni kezdett. E pillanatban feje felett a padláson mintha lépéseket hallana. - Elrémülve felült ágyában. Fülei csengeni kezdtek, de mégis tisztán hallá a lépéseket s mindjárt utána a neszt s recsegést, melyet a deszkák felfeszítése okozott. Nem lehetett kétség... "Irgalmas isten!" - szóla halkan, s kezei akaratlanul imádságra szorultak össze. Mit tegyen? Be kell-e zárnia ajtaját? - de fülei csengnek, mintha egy nagy madár szárnyütései lebegnének körülötte, szíve oly csudálatosan dobog, keble feszül, hogy alig vehet lélegzetet, hozzá a hideg veríték homlokán, s e remegés minden tagjaiban, mind a gutaütésnek világos előjelei. - "Ha bezárom az ajtót s senki segítségemre nem jöhet, veszve vagyok" - így gondolá magában, s dunnája alá bújt. Másrészről e recsegés, mely mindig erősebb lett, s az éj csendjében úgy hallatszott, mintha a mellékszoba padlása feszíttetnék fel, ki tudja, hány zsivány van, s miket kell szenvednie kegyetlenségöktől, ha az ajtót nem zárja be, hogy legalább, míg az feltöretik, segítségkiáltásra időt nyerjen? Halála így még biztosabb. Végre nem valószínű-e, ha a hideg szobában így izzadva felkel, a guta azon pillanatban ütheti meg, melyben ágyából kiszáll? A szerencsétlen sóhajtozott, imádkozott kínjában; tíz esküvést tett, hogy soha magányosan egy szobában hálni nem fog, hogy még holnap elveszi gazdasszonyát, hogy soha vacsorára bort nem iszik; de e feltételek mind csak a jövőn segíthetének, s a jelenben mégis e két szörnyű veszély állt előtte, mely lelkét rémüléssel tölté, amely között nem tuda választani. Végre, midőn Macskaházy kiáltó szavát hallá, melyet félelmében meg nem ismert, a látszólag közelebb álló veszély legyőze minden más tekintetet, s a tiszttartó magára véve dunnáját, felkelt s az ajtó felé ment. De ki képzeli borzadását, midőn egyszerre a pitvar ajtaját megnyílni s valakit sebes léptekkel szobája felé sietni hall? Sietett ő is, s leejtve dunnáját, már a kulcs felé nyúlt, midőn ajtaja felrántatik, s egyszerre bundás ember áll előtte. Van egy pillanat, melyen túl a félelem kétségbeeséssé válik s a gyávát hősé változtatja, s ez tiszttartónknál bekövetkezett. Félig magánkívül, dühösen, mint ki életeért küzd, kíméletlenül, mint ki kíméletet nem vár, ragadá meg a belépőt, s a jövő percben Macskaházy segedelemért ordítva a földön hevert.

- Zsivány! - kiáltott a tiszttartó, ellenét torkánál szorítva, míg a másik kezével fejét s vállait döngeté.

- Megbolondult! - sikoltott a másik, ki megtámadójának fülébe kapaszkodva, magát szinte veréssel s karmolással védelmezé, míg az iszonyú zajra emberek lámpákkal jöttek, s a két küszködő, derekasan összeverve, véres orral s szájjal elválasztatott s bámulással egymásra ismert.

- Hát a teins úr akart kirabolni? - mondá a tiszttartó bámulva.

- A tiszttartó megbolondult! - kiáltott Macskaházy - az világos, zárjuk be itt szobájába; de jerünk hamar, mert a rab szökik. - S ezzel valamennyien e tanácsot követve, a lihegő háziurat, rácsukva ajtaját, magára hagyák, s Macskaházy után a kamarához siettek, míg amaz elbámulva az ügyész szemtelenségén, remegve a félelem, harag s megerőltetés következtében, állt ott fehér hálósüvegében. Végre a szoba hűvössége ismét gutaütésére emlékezteté, s ágyába bújva vánkosai között álmélkodott tovább a világ álnokságán.

Hogy Macskaházy a rabot kamarájában, mely feltöretett, nem találta többé, az, ha az időt meggondoljuk, melyet a tiszttartó karjai vagy inkább körmei között töltött, csak természetes. Macskaházy még a kamra ajtajánál kiáltozott, mikor Viola már a padlásra ért, honnan egy percben Kálmánnál termett, s rövid köszönetet mondva, szabadban látá magát. Kálmán, a magtárt bezárva, Violánéhoz sietett, hogy neki hírt vigyen, s őt a hátulsó kert ajtajánál gyermekeivel kibocsássa; s még alig értek a kertbe, midőn a sietve távozó lókopogást hallva, meggyőződtek: hogy a rab biztonságban van. - Az asszony, Kálmánnak erőszakkal kezet csókolva, szinte elsietett; ő maga, boldogan, mint ki egy jó tett öntudatával bír, a tiszttartói lak felé ment, honnan mindinkább növekedő zaj hallatszott.

A zajt s rendetlenséget, melyet Kálmán itt talált, nem fogom leírni, olvasóim ismerik a személyeket s az állapotot, melybe a kislaki pince segedelmével jutottak. Elég legyen mondani, hogy az egész ház, urak, szolgák, pandúrok s a faluból a lármára becsődült parasztok gyertyákkal s lámpásokkal vad zavarban futkostak egymás között, s miután mindenik a kamarába nézett, s mindenik megmagyarázá, hogy a rab bizonyosan a padláson szökött ki - min senki nem kételkedett -, mindenki tanácsolt s parancsokat osztogatott, s senki a rabot üldözőbe venni a maga részéről szükségesnek nem tartá, úgyhogy Macskaházy éberségének csak véres orra s betörött fogai maradtak jutalmul.

Már szürkülni kezdett, midőn valamennyien bámulással hallván, hogy senki a rab után nem küldetett - nagy valószínűség arra, hogy az magától visszajő, nem levén -, érezni kezdék, hogy éjjelöket álmatlanul töltötték, s ennyi fáradság után rövid nyugalmat keresni ismét éji hajlékaikba vonultak, Kenyházyt kivéve, kit sem a lárma, sem hajdújának ismételt rázásai, sem Nyúzó káromkodásai, nec ardor civium, nec frons instantis tyranni felébreszteni képesek nem voltak.

Midőn Kislaky fiával szobájába jött, a jó öreg Kálmánnak nyakába borult. - Akármi legyen következése - szólt meghatva -, isten áldjon meg, hogy lelkemet az örök szemrehányástól megmentetted. Én statáriális bíró nem leszek soha többé életemben.

Kálmán, meghatva, megszorítá kezét, s szinte szobájába vonult, s az úri ház s tiszttartólak körül ismét csend lőn.

 

25

Nincs kínosabb helyzet a világon, mint midőn munkás ember betegség vagy más körülmények által nyugalomra kényszeríttetik. Főképp fiatalabb napjainkban érezzük e kínokat, hol személyes befolyásunkat sokkal fontosabbnak tartjuk, mint később; s úgy látszik, mintha a világ, vagy legalább azon kör, melyben forgunk, nem mozoghatna, ha mi nem nyúlunk kerekei közé. Ez vala Ákosnak helyzete azon egész idő alatt, melynek történeteit az előbbi fejezetekben leírtam - s alig hiszem, hogy az orvos s Vándory komoly intései őt szobájában tarthatták volna, ha Etelka apjával Tiszarétre nem jön s bátyjának nem mondja, miként Vilma, kit azonnal meglátogatott, tőle mint szerelmének jelét kívánja, hogy orvosának tanácsát kövesse.

Az alispán, mint mondám, kevés órával neje után érkezett meg Tiszarétre. Réty sokkal ildomosabb férfiú vala, semhogy, mihelyt a tisztújítást bevégezve látta, hogy akaratát az utolsó esküdtig keresztülvitte, véghetetlen aggodalommal nem szólt volna Ákosról, habár tudta, hogy sebje legkevésbé sem veszélyes - Az apa apa marad - mondá vigasztalóihoz, kik között okainak számára s bőségére nézve leginkább báró Sóskuty tünteté ki magát. - Ákos egyetlen figyermekem. Nem mintha leányom iránt nem viseltetném hasonló szeretettel... az egész világ tudja, mennyire imádom Etelkát is... de Ákos egyetlen figyermekem, s ki tudja, nem csal-e a hír, mely sebét könnyűnek mondja?... Kézen ejtett sebek, mint igen tisztelt főorvosunktól - az említett éppen jelen volt - többször hallám, néha tetanust s halált okozhatnak... s ha szegény Ákosomat elveszteném!... Az alispán valahányszor előadásában ezen ponthoz ért, mélyen sóhajtva szemeit törlé. Szívreható vala őt fájdalmában látni. Az első hírnök után egypár órával Tiszarétről egy második érkezett, ki által a kulcsár, Ákosnak parancsolata ellen, de mert gondolá, hogy a hír más módon úgyis már Porvárra érhetett, az alispánnak az úrfi sebéről azt írá, hogy az egész, Serer s Vándory véleménye szerint, kicsiség. De ámbár Réty e hírre kinyilatkoztatá, hogy eszerint másnap reggelig Porváron fog maradni, a főispán ebédjéhez ült, az apának aggodalma azóta csak nevekedni látszott, olyannyira, hogy a főispán, ki nyugtalanságát észrevevé, maga felszólítá őt, hogy az ebédet odahagyva siessen haza s győződjék meg fia állapotáról tulajdon szemeivel. Réty, örök hálájának kinyilatkoztatása mellett, elfogadta ezt, s leányával s a főorvossal, ki buzgóságát ez alkalommal azáltal bizonyítá be, hogy az ebédtől a fagylalt előtt kelt fel, hazafelé sietett; míg a vendégek az egész ebéd alatt határtalan apai szeretetét magasztalák. Hogy Réty hazaérve, fiát minden veszedelmen kívül találta - min egyébiránt, köztünk legyen mondva, belsőképp egy percig sem kétkedett -, olvasóim tudják, az pedig, hogy a főorvos a betegnek állapotát megtudva, Serernek mandulateje helyett azonnal limonádét rendelt, azok előtt, kik valaha életökben egy beteghez két orvost hívattak, annyira magától értetik, hogy elhallgatnám, ha egypár egészséges olvasóra nem számítnék. Ezen orvosi tanácskozmány s jó vacsora után az egész tiszaréti háznép jókor alunni ment, mire főképp a háziúrnak, reggeli fáradalmai után nagy szüksége volt.

Ákos baja senkire az egész család közül nem hatott annyira, mint Etelkára, nemcsak mert senki a házban a beteget inkább nem szerette, de mert egyszersmind a legtisztább barátsággal ragaszkodott Vilmához is, s érzé a következéseket, melyek e történetből reá háramlandanak, s melyek miatt önmagának szemrehányásokat tett, ő lévén az, ki Vilmát s anyját arra bírta, hogy Ákos látogatásába beléegyezzenek. Miután Etelka, bátyjának jó éjszakát kívánva, alunni ment, s szobaleányát, ki a mellékszobában hált, elküldve maga maradt, nyugtalanul jára fel s alá szobájában... s mennyivel többet gondolkozott az egész történet felett, annyival több aggodalommal tekinte a jövőbe. - Sokkal jobban ismeré mostoháját, mint hogy annak Ákos s Vilma házasságára való megegyezését valaha reménylhetné; ily viszonyok közt pedig apjának megegyezése sem várható, sőt bizonyos, hogy ő is el fog követni mindent, hogy fiát szándékában akadályozhassa... s Ákos mit tegyen, hol engedni, sőt hol ígéretének teljesítését csak elhalasztani is becstelenség volna? A történtek után a család belső csendének felbomlása bizonyos... s Etelka jobb s nemesebb teremtés vala, hogysem a gondolat, miként apa s fiú, talán pár nap múlva mint ellenségek fognak megválni egymástól, fájdalommal nem töltené lelkét.

Egy volt e szerencsétlen nap emlékei között, mi lelkének jólesett, azon mód, mellyel magát Kálmán Tengelyi irányában viselte. Etelka ismeré szeretetét. Majdnem együtt nevelve, legalább első gyermekségtől óta, mint testvérek társalkodva egymással - mire Kislak szomszédsága száz alkalmat nyújtott -; Etelka sem maradhatott közönyös Ákos barátja iránt. Ha hallgatok külső tökélyeiről, melyek, bármint szabadkozzanak ez állítás ellen sokan, az asszonyi szívre megteszik hatásukat - Kálmánnak jelleme is olyan vala, mely éppen a jobb asszonyokat leginkább érdekli. A nyíltság, melyet arca kifejezett, határtalan bátorsága s azon férfias becsületérzés, mely minden szavából kitűnt, őt érdekessé tevék, főképp oly lány előtt, ki magát bábbá nem alázva, a férfiban nem felpiperézett bábot, hanem férfit keres... s Etelka nemegyszer mondá Ákosnak, hogy kívüle Kálmánnál senkit inkább nem szeret. De Etelka egyike vala azon hölgyeknek, kiknek érzelmei inkább mélyek, mint szenvedélyesek levén, magokat egykönnyen elragadtatni nem engedik... s valamint tisztelőjének jó tulajdonait senki inkább el nem ismeré, úgy senki nem látá tisztábban a hibákat, melyek azokat elhomályosíták. Kálmán szenvedélyessége, a gyengeség, mellyel magát a pillanat benyomásaitól elragadtatá, hiúsága végre, e hiba, melytől senki közülünk nem egészen ment, s mely iránt mégis talán éppen azért valamennyien oly szerfelett szigorúaknak mutatkozunk, nem kerülték el figyelmét... s valahányszor Ákos barátja mellett szót emelt, nővére mondá: hogy jövőjét oly férfira, ki ezen hibákat oly mértékben bírja, mint Kálmán, bízni nem fogja, míg javulásának jeleit nem tapasztalandja.

...Hiú kacérkodókat kivéve, nincs leány, mely midőn magát valóban szeretve látja - közönyös maradhatna. Mint a szerelem istene bekötött szemmel irányozza nyilait: úgy, ha szenvedély szemeinket elvakítá, s nem tudjuk, mit teszünk, leginkább hatunk többnyire kedveseink szívére. De ki Etelkát bírni akarta, annak nemcsak szívét, de meggyőződését kelle megnyernie, s ez az, mi eddig Kálmánnak nem sikerült. A mód, mellyel magát Tengelyi irányában a tisztújításnál viselé, azonban sokkal magasabbra állítá őt kedvese szemeiben. Kálmán fellépése nemes vala már magában is... Helyzetében, ki a Tengelyi s Rétyek között létező ellenségeskedést ismeré, s midőn a jegyzőnek védelmére felszólalt, érzé, hogy maga s Etelka között egy új válaszfalt emel minden szavával; ily cselekvéshez valóságos önmegtagadás, valóságos erény kellett, mi végre nem más, mint önzésünket alárendelni meggyőződéseinknek. Etelka, ki Kálmán egész szeretetét ismeré, teljes mértékben érzette ezt, s ki e pillanatban szívébe nézhetett volna, hihetőképp azt látná, hogy Kálmán itt épp annyival közelebb jutott céljához, mint magát bátorsága által attól eltávolítva gondolá... legalább Etelka reá emlékezve, soha nem számolá fel kevesebbé hibáit, mint éppen ez éjjel.

E gondolatok Etelkát, midőn végre ágyba feküdt, sokáig nem hagyák alunni, s alig szunnyadott el, midőn kocsizörgés ismét felébreszté álmaiból, melyekben a tisztújítás, zsiványok, testvérének véres alakja s Kálmán arcvonásai csudálatos vegyületben tűntek fel. - Etelka felült ágyában. Sebes lépések hallatszottak, melyekkel valaki a lépcsőn feljött, a folyosón végigment, s a mellékszobának ajtaját felnyitva belépett. Macskaházy vala ez, ki Viola elfogatása után az irományokkal Tiszarétre visszatért, s kinek szobája - mint olvasóim, e történet előbbi részeire visszaemlékezve, tudni fogják - éppen Etelka szobájának szomszédságában vala, s tőle csak vékony téglafal által választatott el;... s valamint a szobalány, midőn az utolsó tisztújítási konferencia alkalmával e szobában a sz.-vilmosi jegyzővel mulatott, s később látá, hogy Macskaházy az egész idő alatt szobájában volt, félt, hogy az ügyvéd e beszélgetés minden szavát meghallá: úgy Etelka most ez éji csendben minden mozdulatot észrevett, mely a mellékszobában történt. "Honnan jöhet ez ily későn? gondolá magában, s nem tulajdonítva több fontosságot az egésznek, már ismét alunni készült, midőn Macskaházy szavai figyelmét felgerjeszték. Az ügyész azalatt hihetőképp gyertyát gyújtott, s most, a nesz után ítélve, irományokat néze át.

- Itt vannak - szóla félhalkan, összefüggetlen szótagokban -, itt vannak mind Tengelyinek nemeslevelei... no, most keresheted nemességedet, büszke jegyző!... S itt az irományok, melyeket a nagyságos asszony annyi ideig keresett; úgy, be velök asztalfiókomba, s legyen ember, ki ezeket tőlem olcsón kicsikarja. - S ezzel Macskaházy valamit szekrényébe zára, s kezeit dörzsölve jára fel s alá szobájában. Kevés idő múlva a folyosón ismét lépések hallatszottak. - A mellékszobának ajtaja megnyílt, s Macskaházy szokott rikácsoló hangján felszólalt: - Rendben vagyunk, nagysám, Violát megfogtuk, kétségbeesve védelmezé magát, de meggyújtottuk tanyáját s kifüstöltük mint a méheket. Az írások is mind kezembe kerültek.

- Hol vannak? - mondá a másik hang, melyben Etelka azonnal mostohája szavát ismeré meg - halkabban.

- Tűzbe dobtam, mihelyt kezembe kerültek - szólt a másik -, így legalább nem csinálnak több galibát; mind együtt voltak Tengelyi irományai s Vándory levelei, mik után nagysád annyira vágyódott.

- Szóljon halkabban az istenért! - szakítá félbe a szólót az alispánné. - Etelka apjával tegnap este visszajött, s ha nem alszik, mindent meghall. - Mire Macskaházy, ki az alispán s leánya visszatéréséről eddig semmit nem tudott, suttogásra mérséklé hangját, úgyhogy Etelka többé mit sem hallhatott; s midőn mostohája ismét elment, nyugtalanul veté magát körül ágyán reggelig, míg bátyjához sietve a dolgokat, melyeknek véletlenül tudásához jutott, vele közölheté. Mihelyt Ákos a történteket hallá, Kálmánnak levél íratott, s az öreg János Kislakra nyargalt.

Ezek után, miket pótlólag előadni az egésznek megértésére szükségesnek látszott, olvasóim megfoghatják a nyugtalanságot, mellyel Ákos s Etelka aznap reggelén, melyen János Kislakról visszatért, egymás mellett ültek. Viola meg vala mentve... de mit tegyenek most? Azok után, miket tudtak, nem lehete kétség, hogy Vándory irományainak elrablása szüléik, vagy legalább mostohájok parancsolatára történt. - Igaz volna-e, hogy - mint Kálmántól minap hallá - ez irományok apjának szerencsétlen testvérét, ki apai házát fiatal korában elhagyá, illetik, s hogy Vándory e családi titokban beavatott? S ha ez úgy van, miért e titkolódzás, miért nem szólt eddig, miért nem szól most? Lehet-e Vándoryról feltenni, hogy ha a családnak e szerencsétlen tagja még élne, s valaki által annak jogaitól való megfosztása céloztatnék, Vándory ily aljassághoz segédkezet nyújtana?... De ha az egész nem erre vonatkozik, mily irományai lehetnek a jámbor lelkésznek, melyeknek megsemmisítése mostohájoknak annyira szívén fekszik, hogy miatta valóságos gonosztettre vetemedjék?... Az egész egy nagy rejtély, s mindenütt egyenlő bizonytalanság, mit tegyenek ők magok?

Az irományok, melyek között Tengelyi nemességi bizonyítványai valának, nem semmisíttettek meg. Etelka hallá, midőn Macskaházy azokat fiókjába zárta... s éppen mert Rétynének azt hazudta, hogy az irományok elégtek, nem lehetett kétség, hogy azokat megtartani s még más célra használni kívánja. Ákos hogy jusson ez irományokhoz, melyeknek egy része őt oly közelről érdeklé? Nyilván számot kérjen-e Macskaházytól?... De nem fog-e mindent tagadni? Nem fog-e éppen ily megszólítás okul szolgálni, hogy az irományok megsemmisíttessenek? S mily módon kényszerítse őt prédája visszaadására, ha nyilván nem lép fel, s miként teheti azt, oly esetben, midőn a gonosztevő csak saját szüleinek eszköze?! És ha ismét hallgat, nem fog-e Macskaházy a birtokában levő irományokkal száz gazságot követni, melyeknek feleletterhét részben az veszi magára, ki azokat megakadályoztathatná? Vannak pillanatok, hol eszünket, mely által helyzetünk minden veszélyeit belátjuk, átkozzuk s irigységgel nézünk az állatra, mely ösztönét követve nyugodtan halad a természet által elébe jelelt úton; pillanatok, melyekben érezzük, miként akaratunk úgynevezett szabadsága nem más azon szerencsétlen, egyedül az embernek adott kiváltságnál, hogy kétkedhetik.

- Mit tegyünk? - szóla végre Ákos, miután mind e lehetőségeket egymás után elszámolá, felugorva pamlagáról, s felkötött kezével türelmetlenül fel s alá járva szobájában. - Engedjük-e, hogy Tengelyi itt szemünk láttára egy gazember által jogaitól megfosztassék, míg mi összetett kezekkel nyugodt tanúi vagyunk ez alávalóságnak, melyet talán megakadályozhatnánk? vagy nyilván lépjünk-e fel, mi, Rétynek gyermekei, tulajdon szüléink ellen?... szörnyűség!...

- Ne tegyünk semmit, mi oly esetben, midőn arról, mit tenni kell, tisztában nem vagyunk magunkkal, mindig a legokosabb - mondá Etelka. - Macskaházy egypár napig sem az irományokat megsemmisíteni, sem azokat, anélkül, hogy észrevennők, valami alávalóságra használni nem fogja. Addig vigyázzunk mindenre, mi körülöttünk történik. Nem szokásom, sőt elveim ellen van, de asszony létemre nem fogom annyira elnyomni kíváncsiságomat, hogy szomszédom falán ne hallgatóddzam. Ha valamit észreveszünk, vagy valami jó eszünkbe jut, később elhatározhatjuk magunkat.

- Az egyenes út a legjobb - válaszolt fejét rázva testvére -, hallgatódzni, kémkedni nem nekünk való. Ezek az emberek tízszer megcsalnak, s biztos lehetsz, ha évekig állsz Macskaházy falánál, nem hallasz többé egy szót. Legtermészetesebb, ha apámmal szólok.

- Ha azt akarod, hogy az irományok még ma megsemmisíttessenek - mondá Etelka, - nem szükséges egyebet tenned. Akár, mitől isten mentsen meg, mostohánk s Macskaházy lépései ismeretesek előtte, akár nem: annyi bizonyos, hogy mihelyt valaki gyanítja, hogy a titoknak egy részét bírjuk, az irományok azonnal örökre eltűnnek.

- Igazságod van - szólt bátyja, székre vetve magát -, tűrnünk, színlelnünk kell, legalább, mennyire tőlünk kitelik.

- Vigyázz magadra - mondá most Etelka, midőn a pamlagról felkelt s távozni készült -, apám lépteit hallom a folyosón... hihetőképp Vilmáról szóland veled... Végy erőt magadon, s tartsd meg nyugalmadat.

S ezzel a hölgy, kezet nyújtva, s apjának, kivel az ajtónál találkozott, kezet csókolva, kiment.

A viszony, melyben apa s fiú egymáshoz álltak, sohasem bírt azon melegséggel, azon teljes, határtalan bizalommal, mi által a családi élet boldogítóvá válik. Bármi közel álltunk egymáshoz, ha szíveinknek közös vágyai nincsenek, összeforrni nem fogunk soha; s a vérrokonság nem pótolhatja azon kötelékeket, melyekkel közös meggyőződések két lény egész valóját összefűzik. Azonban ne gondolja senki, hogy az alispán s fia között örök viszongást, sőt ellenségeskedést találhat - mi apa s fiú között nemesházainkban, fájdalom! gyakori eset -, sőt, mind az öreg Réty látó szeretettel viseltetett fiához, mind ez soha a tiszteletről, mellyel apjának tartozott, nem feledkezett meg, és talán egyik sem gyanítá, hogy a békesség, melyben élnek, nem egyetértés, hanem csak annak eredménye, mivel nincs tárgy, melyben találkozván, összeütközésök lehetséges volna. A távolság, szellemi, mint anyagi világban, oly fogalom, melyhez csak tapasztalás által juthatunk, s mint a gyermek míg a tért, mely őt egyes tárgyaktól elválasztja, meg nem mérte, mindent egyenlő közelnek gondol: úgy apa s fiú az egyik emelkedési terveit, a másik ifjú lelkének sugallatát követve, hihetőképp nem is gyaníták még a távolságot, melyben egymástói álltak, noha a zavarból, mellyel az alispán, most midőn azért jött, hogy fiával Vilma iránt szóljon, ennek kezét szorítá, látni lehetett, hogy ő legalább e pillanatban talán sejdíti a viszonyt, melyben fiához áll.

A szokott egészségrőli kérdezősködések után, melyeket azonban Ákos kinézése szükségtelenné tett, mindketten egy ideig hallgatva ültek egymás mellett, míg végre az alispán, erőt véve magán, a beszélgetést megkezdé.

- Fiam - szólt, ajkait mosolyra kényszerítve, mit közönségesen tenni szokott, ha azon kifejezésről, mely a jelen pillanatban legcélszerűbb, magával tisztába nem jöhetett -, még szemrehányásokat kellene tennem utolsó kalandodért. Gondold meg, mik egy apának érzelmei ily pillanatban.

- Kedves atyám, jó, hogy e tárgyról szólunk - mondá Ákos, s hangjának remegésében belső meghatása vala észrevehető -, tisztába kell hozni e dolgot, s pedig mentül elébb, jobb most, mint csak egy órával később.

- Csak ne hirtelenkedjünk el semmit - vága közbe az alispán, kinek a mód, mellyel fia a beszélgetést felfogá, nem tetszett. - Fel vagy gerjedve, szóljunk inkább másról, még talán gyengének is érzed magadat.

- Nem, atyám! - válaszolt élénken Ákos - fia becsülete forog kérdésben itt, hirtelenkedésről szó nem lehet. Tudja, hogy Vilmát szeretem - az alispán ajkai mosolygásra vonultak, mit Ákos észrevéve, elpirult. - Ne féljen, nem fogom leírni ez érzeményt, úgy látszik, úgysem fognék megértetni; de atyám ismeri a vigyáztalanságot, mire Tengelyi, ki nem akará, hogy házához menjek, makacssága által kényszerített.

- Tengelyi bizonyos tekintetekben mindig józan ember volt - vágott közbe Réty.

- Legyen! erről sem fogok vitatkozni - folytatá Ákos mindig melegebben -, mennyire józan, vagy nem, embertől oly dolgokat kívánni, melyeknek teljesítése lehetetlen, mennyire célszerű oly érzemények ellen küzdeni, melyeknek elnyomása helyett csak eltitkolásukat érhetjük el, mindez nem ide való. Apám tudja, mi történt, tudja, hogy Vilmának minden ártatlansága mellett jó híre szenvedett, hogy elégtétellel tartozom, és...

- Kedves fiam - szólt közbe, fejét csóválva az alispán - ne engedd magadat túlzásokra ragadtatni! Vilma becsülete! én nem tudom, miként szenvedhetett volna az? Az egész, meg kell vallani, Tengelyi házának sem szolgált díszére, főképp Vilma anyjának nem; de mi a leányt illeti, istenem, tizenhét esztendős!

E szavak, s főképp a mód, mellyel azok mondattak, Ákost legbensőbb érzelmeiben sérték, s a változott hang, melyben szólt, apjának hamar eszébe juttatá a hibát, melyet elkövetett. - Hagyjunk fel a gúnnyal, apám - szólt komolyan -, s beszéljünk nyugodtan a tárgyról. Azok által, mik történtek, Vilma hírének szenvednie kellett. Ha egy percig kételkedtem volna, a mód, mellyel anyám e szobában felőle szólt, elég volt felvilágosításomra. A dolgok ezen állásában csak egy mód van hibámat jóvátenni, s valamint régen tisztába jöttem magammal, hogy Vilmát nőmül választom: úgy most el vagyok határozva, hogy azt továbbra halasztani nem fogom, s azért kérem megegyezését.

Rétynek különös ellenszenve vala minden kérdésnek oly módoni felállítása ellen, hogy arra csak egyszerű igen- vagy nemmel felelhetett, s főképp e fontos tárgyra nézve alig képzelhetni a zavart, melybe az érdemes férfit fiának szavai hozák. - Csak a hirtelenkedés veszélyeiről rebegett valamit, s hogy a tárgy fontosabb, semhogy abban rögtön valamit határozni lehetne.

- Ami engem illet, kire nézve e tárgy kérdésen kívül legfontosabb - válaszolt Ákos -, biztossá tehetem apámat, hogy egy évnél több, mióta elhatároztam magamat; azonkívül gondolja meg, hogy Vilma azok után, mik történtek, csak mint jegyesem léphet megszégyenülés nélkül a világ elébe, s én nem akarom egy nappal is hosszabbítani e kínos állást, melybe e családot hoztam.

- Kedves fiam - mondá Réty oly érzékenyen, minővé hangja csak válhatott -, én teljes mértékben méltánylom gyöngeségedet, s bizonyos lehetsz, hogy mindenben, mit ifjú vigyázatlanságod jóvátételére célszerűnek látandunk, teljes segélyemre számolhatsz...

- Hát helybenhagyását bírom? - vága közbe apja kezét szenvedéllyel megragadva Ákos.

- Mindenre - folytatá az alispán -, mi arra szükséges, hogy Tengelyiék könnyelműséged által kárt ne szenvedjenek. Isten megáldott vagyonnal, ha szükségesnek látod, inskripciót adunk neki, Vilmát fényesen kiházasítjuk, és...

Ákos eleresztve apja kezét, felugrott pamlagáról.

- Apám - szólt s arcai lángoltak -, hát elfelejti, hogy Vilmát szeretem, hogy senkit nem szeretek úgy a világon, hogy ez érzemény általa viszonoztatik, s hogy készebb vagyok lemondani mindenről, mint hogy őt más karjain lássam?! - Az alispán zavarodtan simítá hajait. - Igen - folytatá Ákos -, ne gondolja, hogy házitartásomra valami segedelmet kérek. Anyámnak birtoka, mely már kezemben van, elég, hogy belőle nőmmel eléljek. Rendelkezzék saját birtokáról, rendelkezzék mindenről kedve szerint, apám, én megegyezésénél nem kérek egyebet... ne tagadja meg azt fiától!

Az alispán nem vala érzéketlen, s fiának e szavai mélyen hatottak szívére; de ő életének azon korához ért, melyben elveink, miket közönségesen érdekeink szerint választunk, érzelmeink irányában éppoly erősökké válnak, mint fiatalabb napjainkban gyengék; s a befolyás, melyet Rétyné férje felett gyakorolt, nagyobb vala, hogysem ez engedett volna; s minden, mit Ákos apjától válaszul nyerhetett, csak azon általános szójárásokban állt, melyekkel azok, kik mély érzeményt felfogni soha képesek nem voltak, szenvedélyeink ellen okoskodni szoktak, s melyek közönségesen vagy érzelmeink tagadásában vagy azon régi állításnak száz változataiban állnak, hogy az emberi szív ingatag, s idővel minden sebéből kigyógyul, mi a szívnél oly igaz, mint más betegségeinknél, csakhogy itt is a gyógyulás sokszor halál által történik, s hogy valóban nincs mit örvendeni rajta, ha a szív sebével egyszersmind érzékenységét veszté el.

Ákos tántoríthatatlan vala, s még elhalasztásról sem akart hallani semmit, noha apja végre ünnepélyesen kinyilatkoztatá, hogy ha most útra megy, s feltétele egy év múlva nem változott, ő a házasságot ellenezni nem fogja.

- De kérlek, fiam - szólt végre az alispán, míg a legnagyobb felgerjedésben a szobában fel s alá járt -, gondold meg, mit teszesz; gondold meg, hogy szenvedélyednek egész jövődet áldozod fel. Senki nem tudja jobban, mint tenmagad, miként szeretlek; soha egy szót nem hallál tőlem, mellyel kívánataidnak ellenszegültem. Politikai elveid ellenkeznek azokkal, melyekben én élek, hagyján! én tisztelem meggyőződésedet, s az időre bízom, hogy mint másokat, úgy téged az igaz útra térítsen; lelkem legforróbb kívánata vala, hogy hozzád illendő nővel lássalak... s ámbár én részemről többet ismerek, kik minden vágyaimnak megfelelnének... Nem bíztam-e önsorsod meghatározását egészen magadra? Nem élvezted-e szabadságodat oly mértékben, mint talán soha fiú, kinek szülei élnek?... Csak most engedj kéréseimnek! gondold meg, a lépés, melyet tenni akarsz, olyan, melytől nincs visszalépés.

- Én meggondoltam mindent, s el vagyok határozva - válaszolt Ákos nyugodtan. - Vilma birtokán kívül nincs a világon semmi, mi szívemet kielégíthetné.

- S ismered-e a világot?... S tudod-e csak azt, szívednek mily szükségei fognak támadni, ha majdan ifjúságod elmúlt? - folytatá az alispán élénken. - Korodban szerények vagyunk kívánatainkban, egy szalmafödél s kedvesünk szerelme, ez minden, mit igénylünk; ami még hibáznék, azt ifjú képzetünk pótolja... s ha, mint vad népekről beszélik, kik aranyukat kis tükrök- vagy üveggyöngyökért odaadják, ifjú korunkban egész birtokunkat egypár töredékeny örömért odavetjük, oka egyedül az, mert e múló élvezetekben kimeríthetetlen kincseket látunk. De hidd el fiam, a szívnek vannak szükségei, melyeket huszonnégy éves korunkban nem ismerünk, melyek csak később támadnak, de melyeknek kielégítése szerencsénkre szintoly szükséges. A férfi kitüntetés után vágyódik, mint az ifjú szerelem után sóvárgott; miután egész boldogságunkat egy szív szeretetébe helyhezve, magunkat kielégítve nem találtuk, sokaknak tisztelete- vagy legalább hódolatában keressük pótlékunkat.

Ákos mosolyogva rázá fejét.

- Ne rázd fejedet - szóla Réty tovább -, az idő jőni fog nálad is, mint mindenikünknél. Nemes jellemű ifjú vagy, távol minden önzéstől s haszonvágytól, jól tudom, de végre, ember, s nem tagadhatja meg senki közös természetünket. Valamint testi úgy lelki tulajdonaikra nézve, azon számtalan különbségek mellett, melyeket emberek vonásain észreveszünk, s melyekért az egyik szeretetreméltónak látszik, míg mástól undorodva elfordulunk, vannak bizonyos fődolgok, melyek különböző formákban, de mindenütt feltalálhatók, s valamint orra, szája, füle egyenlőn megvan a legszebb s legrútabb arcnak: úgy azon főhajlamokat, melyek lelkünk természetét képezik, más vegyítékben, de fel fogjuk találni mindenütt. Higgy, fiam, apádnak, az idő el fog jőni, hol a kitüntetés utáni vágy fel fog támadni lelkedben is; napok, hol lelkedet a gondolat, miként nagy tehetségeid parlagon hevernek, keservvel fogja tölteni, hol kortársaidat látva, kik nálad minden tekintetben alantabb állván annyira föléd emelkedtek - átkozni fogod balgatagságodat, mellyel magadat e pályáról kizártad.

- De ha úgy volna is - szólt Ákos, kit apja szavai nem győztek meg, de kire azok mélyen hatottak, mert látá a megindulást, mellyel azok mondattak -, ha a nagyravágyásnak ördöge feltámadna végre bennem is, ki áll jót, hogy azt, bár mindenben tanácsait követném, ki fogom elégíthetni? S e Tantalus almák, melyek felé annyian nyújtják kezeiket, kinek elégíték ki szomját? Ki vágyódott valaha kitüntetés után anélkül, hogy élete végén azt, mit elért, haszontalannak tapasztalva kielégítetlenül nem szállt volna sírjába?

- Ez való lehet egyesekre, olyanokra nézve, kik elérhetetlen célt tűztek ki magoknak - válaszolt az alispán.

- De ha én azok közé tartoznám? - szóla közbe Ákos. - Eddig nagyravágyás nem bántott soha; de azt érzem magamban, ha valaha e szenvedély bennem felébred, a cél, melyet magamnak kitűzök, olyan leend, melyet milliók közül elérni alig adatott egynek. Egy megyének nagy férfia lenni, nagyságoltatni, méltóságoltatni azon pár ezer ember által, kiktől ismertetem, büszkén emelni fejemet, mint a nádszál, mely posványból ered, magam körül a rohadt elemmel, melynek növésemet köszönöm, inogva s hajlongva, hogy ellentállásomban gyengeségemet ne áruljam el... ez nem azon cél, mi után valaha vágyódni tudnék... s tűzhetnék-e ki mást?

- Miért ne? - válaszolt az alispán élénken, ki ámbár érzé, hogy fia keserű szavaival önhelyzetére céloz, örült a fordulatnak, melyet a beszélgetés vett - ily fiatal emberből, mint te, minden lehet e világon. Való, az út, melyen hazánkban magasabb polcra törekszünk, nem kellemetes. Helyzetedben a megyei szolgálatot nem kerülheted el; de nem vagy-e fiatal? nem áll-e nyitva előtted az út, hogy ott kezdhesd, hol mások végzik? Három év múlva lelépek, s helyemet neked adom által. Ismered helyzetemet, s tudod, hogy oly valamit ígérek, mit teljesíteni hatalmamban áll. Nem szükség, hogy elveidet megtagadd, sőt mennyivel inkább lépsz fel ellenem, annyival bizonyosabb választásod, s légy csak egyszer alispán, abból mindenné válhatsz, országbíróvá, ha iparkodol.

- De, kedves apám - szóla Ákos, nem nyomhatva el egészen a mosolygást, mely midőn e fényes terveket hallá, ajkain átvonult -, ha az életpálya, melyet előmbe tűzött, csakugyan olyan volna, milyenen járni óhajtok, ha csakugyan kedvet érzenék magamban, miután pár évig bizonyos úton haladtam, mihelyt látom, hogy rajta tovább, azaz új hivatalhoz nem juthatok, általtérni más-, éppen ellenkezőre, ha én is azokhoz akarnék tartozni, kik Mahometként egy ideig a hegynek parancsolják, hogy hozzájok jöjjön, s miután az nem mozdul, felkelnek, s magok mennek a hegyhez: ugyan, miként akadályozhat Vilma célom elérésében?

- Fiam - szóla az alispán, midőn bámulva Ákosra tekintett -, hát elfelejted, hol élsz? Nem tudod, hogy e megyében családi befolyás nélkül semmire sem mehetsz? A személyes érdem... zérus, mely értékedet tízszerezi, ha állásodat, mint számot, elébe teheted; anélkül... semmi. Azt hiszed, valaha alispánná lettem volna, ha boldogult anyád, vagy második nőm helyett nemtelen leányt veszek feleségül?

- Minek szükséges, hogy nőm nemes legyen, ha én az vagyok?

- Igen - válaszolt Réty, ki a vitatkozás hevében legbensőbb gondolatait kitárta, - ha az, kit választál, nem éppen Vilma, nem egy falusi jegyző leánya volna. Ha úgy tetszik, végy nemtelen leányt feleségül, gazdag kereskedőét, tőzsérét, megkeresztelt zsidóét, ha kedved tartja, nem bánom, én nem ragaszkodom családi előítéletekhez, s jól tudom, hogy a vért, mely ereinkben foly, senki sem látta még; de végy gazdagot, s állásod nem hogy romlanék, de javulni fog. Korunkban a nemzetségfák csak még annyiban becsültetnek, amennyiben osztálykövetelésnél bizonyságul használtathatnak, s a két ivadék óta nemesedett pór megvetéssel néz le a százados nemesre, ha ez gyalog megy el fényes hintója mellett; de neked vagyon kell, fiam, ha emelkedni akarsz. Jószágaim, bármennyit adnék, ha megváltoztathatnám, mindkét ágat illetik. Ha nőd semmit sem hoz házadhoz, csak annak felét fogod bírni, mit most én bírok, és...

- Kedves apám - szakítá félbe Ákos a szólót -, ne folytassuk e beszélgetést, mely mindkettőnknek csak kellemetlen lehet, s mely szándékomat nem fogja megváltoztatni. El vagyok határozva. Ha csak szívemről volna a szó, talán erőt érzenék magamban feláldozni egész boldogságomat, csakhogy apámnak fájdalmat ne okozzak; most, hol becsületem, hol Vilmának jövője forog kérdésben, feltételem változhatatlan. Ne állítson beleegyezésének megtagadása által azon szomorú kénytelenségbe, hogy éltem legfontosabb lépését akaratja ellen tegyem.

- Gondold meg, fiam - szólt Réty, kérő hangon -, mennyit fáradtunk boldogult nagyapád s én, hogy családunkat e polcra emeljük, s te egyszerre egy félszázadnak fáradságait fel akarod áldozni szenvedélyednek? Gondold meg szegény apádnak házi békéjét, melyet örökre feldúlsz, mert nőm s Vilma soha e világon barátságosan találkozni nem fognak, s anyád készebb elhagyni házamat, hogysem valaha e szerencsétlen házasságba beléegyezzen. Gondolj nővéredre, kinek szinte egész jövőjét elrontod, mert ki volna az, ki egy falu jegyzőjével sógorságra akarna lépni? - S az érdemes alispán hihetőképp még sok dolgot hozott volna fel, melyeknek meggondolását fiának ajánlaná, ha e pillanatban az ajtó fel nem nyílt, s a nagyságos asszony nem lépett volna a szobába, mi által az egész beszélgetés más irányt vett.

Réty okoskodásai kétségen kívül éppoly kevéssé győzheték meg fiát, mint ez apjának azt magyarázhatta volna meg, hogy ember tökéletes józanság állapotában egy szegény falusi jegyző leányát a taksonyi alispánságnál többre becsülheti; de Ákos apját inkább szereté, s a hang, mellyel ez szólt, melegebb vala, semhogy intései szívét egészen érintetlenül hagyhaták. Midőn mostohája a szobába lépett s a szónoki szerepet mint közönségesen magára vállalá, Ákos vére a parancsoló hangok előtt felforrt, s minden szavában csak azon megvetés vala látható, melyet ez asszony iránt, főképp mióta benne gonosztevőknek cimboráját látá, érezett.

- Hát szóltál Ákossal? - mondá férjéhez fordulva, éles hangon az alispánné - s mit mond?

- Szóltam - válaszolt a megszólított zavarodtan -, s Ákos azt mondja, hogy... azaz a jelen pillanatban... hogy...

- Hogy Vilmáról lemondani nem fog - vága szavába Ákos nyugodtan -, sem a jelen pillanatban, sem ezentúl.

- Majd meglátjuk - mondá Rétyné, bosszús tekintetet vetve a szólóra, - ha az úrfi azt hiszi, hogy e házasságban valaha megegyezünk...

- Ami nagysádat illeti - szólt Ákos oly hangon, melyből belső megindulását mindenki észreveheté -, sohasem számoltunk e megegyezésre; egyébiránt...

- Apád sem fog megegyezni - szakítá félbe indulattal az asszony -, férjem soha nem mondott mást, esküdni mernék reá.

- Nagysádnak igazsága van - folytatá Ákos mindig inkább megindulva -, de atyám szeretetét bírtam mindeddig; nem hiszem, hogy e szándéka megmásolhatatlan volna.

- Apádnak e szándéka megmásolhatatlan - szólt Rétyné mindig hevesebben -, nemde, férjem? - s midőn az alispán többször fejét hajtogatá - soha! soha! sem ő, sem én ez őrültséghez meggyőződésünket adni nem fogjuk.

- Ezen esetben - válaszolt az ifjú hideg megvetés tekintetét vetve a szólóra - apám megegyezése nélkül leszek kénytelen azt tenni, mire magamat, mint becsületes ember, kötelezve érzem, s elhagyni a házat, melyet mások, úgy látszik, oly tökéletesen elfoglaltak, hogy számomra hely sem marad többé.

- És az úrfi ugyan hová megy - szólt a mostoha gúnyosan -, ha többé szerencsénk nem lesz? Talán mátkája uradalmaira vonul vissza? - S az asszony kacagásra kényszeríté magát.

- Nem lesz szükséges - válaszolt a másik, kinek arcait felindulásában halotti sápadtság lepte el, s ki alig bírá leküzdeni az érzelmeket, melyek keblét tölték -, a jószág, mely anyámról reám maradt, elég, hogy belőle becsülettel eléljek. Ha ő élne, nem szorultam volna arra, hogy apám házát ekképp hagyjam el.

- Alávaló! háládatlan! kígyó! - kiáltott Rétyné, nem tartózthatva magát - szememre hányod, hogy mostohád vagyok. Én született báró Andorházy kisasszony vagyok, nem szorultam reá, hogy haszontalan nemesemberhez menjek; nekem nem volt grácia, inkább én tiszteltem meg családotokat. Anyád jószágaira ne számolj, rossz fiú! nem vagy még huszonnégy esztendős, apád nem fog kiadni semmit.

- Ne méltóztassék megfeledkezni - válaszolt Ákos nyugodtan -, hogy két hónap múlva az leszek.

- És én mondom: nem! nem, és százszor nem! E házasságból nem lesz semmi! - kiáltott az alispánné magánkívül. - Én nem tűröm, hogy rajtunk e gyalázat történjék. Ha másképp nem, apád ki fog tagadni, el fog átkozni, rossz fiú. Én nem fogom tűrni, hogy a név, melyet viselek, megmocskoltassék.

Ákosnak arcai lángba borultak, szólni akart, az indulat elfojtá szavát.

- Én nem fogom tűrni, hogy menyem egy falusi jegyző, hogy névtelen, vagyontalan, nemtelen leány legyen, kit én megvetek.

- Nagysád! - kiálta Ákos.

- Igen, erkölcstelen személy, olyan, ki házasságod előtt ringyód volt!

Ez utolsó szavaknál, melyeket az alispánné legnagyobb indulatában mondott, Ákos, szenvedélye nem ismert többé határokat... félig magánkívül rohant mostohája ellen, s apja alig bírá visszatartani felemelt karját. - Hogy merted e szót kimondani, alávaló! - kiáltott félig magánkívül - zsiványok cimborája, tolvaj, ki e házra szégyent hozol, ki ha szólni akarnék, e megye tömlöcében haramják közt találnád helyedet?!

Ki e pillanatban az alispánnét látja, midőn halotti sápadtsággal arcain, reszketve, szemeit a földre süté, megsajnálta volna ez asszonyt; s nem tudom, az alispán - ki a történteket nem ismerve, fiának magaviseletében a legóriásibb háládatlanságot látá, melyet fiú valaha apja ellen elkövetett - mit tesz, ha Vándory éppen akkor a szobába nem lép s a kínos jelenetnek véget nem vet.

Midőn a lelkész bejött, Rétyné férjét, kezénél fogva, magával hívá. Ákos, kit betegsége elgyengített, pamlagára veté magát, és sírva fakadt.

Nem múlt egy fertály óra, mely alatt Vándorynak a történteket röviden elmondá, midőn az inas Ákosnak apjától levelet hozott, melyben ez vele tudatá, hogy e házat - mihelyt egészsége engedi, el kell hagynia -, s ámbár az öreg lelkész ígéré, hogy az egészet kiegyenlítendi, Ákos nem akart egy órával tovább itt maradni. Röviden búcsút vett Etelkától, ki a történteket megtudva, bátyjához sietett... s Vándoryval még azon órában a lelkész lakához ment.

 

26

A sebekről, melyeket keblünkben szerelem okozott, sokat beszélünk; de nem igazságtalanság-e, hogy a szerelem gyógyító hatalmáról nem emlékezünk meg panaszaink között; hogy elfelejtjük, miként az érzelem, mely annyi kínok kútforrása lehet, szívünket egyszersmind a világ más csapásai ellen megedzi, midőn reánk új, előbb nem ismert fájdalmakat áraszt, azoktól őriz meg, melyeket egyébként tűrnénk?... Nem tapasztalá a szerelem e gyógyerejét senki inkább, mint Ákos, ki elűzve apai házától, megfosztva fényes kilátásaitól, melyekről csak fájdalommal mondhatunk le... mégis szerelme által a föld legboldogabb emberének érzé magát.

Vándory, mihelyt vendégét lakába vezette, elment Tengelyihez. A jegyző egy távolabb lakó barátjától, kivel helyzetét tanácsot kérve közlé, csak az előbbi nap késő este érkezett haza s éppen Kislakra készült, hogy Violával szóljon, midőn a rab megszökéséről hírt vett. Olvasóim képzelhetik a fájdalmat mellyel magát a reménytől, hogy irományairól valami bizonyost halljon, újra megfosztva látá, főképp, miután az, mit Kislakon hallott, gyanúját a Rétyek ellen még inkább megerősíté. Vándory szelíd biztatásai azonban félig-meddig megnyugtaták kedélyét, s egy majdnem félórai beszélgetésnek, mely alatt a lelkész barátjának elmondá azt is, hogy Ákos apai házától kitiltatott, eredménye az volt, hogy Tengelyi megígéré, miként részéről leánya választásának többé akadályokat tenni nem fog. Mire Vándory örömragyogó szemekkel megölelve barátját, Ákoshoz sietett, s őt magával hozá.

Mennyire hatott a jegyző határozatának megváltoztatására barátjának szónoklata vagy azon meggyőződés, hogy a történtek után Vilmának jövőjét csak úgy biztosíthatja, ha az Ákos nejévé válik; vagy végre Vilma maga, kinek minden tekintete egy ellenállhatatlan könyörgésként emelkedett apjához?... nem fogom elhatározni; bizonyos csak az, hogy midőn Ákos Vándoryval a házhoz jött, a jegyző melegen szorítá az ifjú kezét... s midőn ez védelmére csak véghetlen szerelmét hozva fel, a múltért engedelmet kért, sokkal hamarébb teljesíté e kérést, mint azt közönséges szigorúságától reményleni lehetett.

- Végre - mondá, miután Ákost leányához vezetve szobájába visszatért (az érzelmeket, melyekkel a hölgy az ifjút fogadta, leírni szép olvasónéimra bízom, kik azokon éltökben vagy már átmentek, vagy bizonyára egyszer átmenendenek) -, végre - mondá - mit tegyünk? Szeretik egymást, s úgy látszik, maga a sors így akarta.

- Régen mondom - válaszolt Vándory mosolyogva -, csak nem akartad hinni... e két ember együvé való.

- Bár igazod legyen! én más véleményben voltam - szólt Tengelyi komolyan. - Ha a szabadságról lemondunk, legalább egyenlőséget kell érte becserélni, hogy magunkat boldogoknak érezhessük... s a szerelem könnyen elfárad, ha szüntelen felemelkednie vagy leereszkednie kell a tárgyhoz, melyet körülfogott. Én lányomnak más, hozzá külső helyzetben is hasonló férjet kívántam, kívántam olyant, kinek karjai között soha eszébe ne jusson, miként kínos még kedvesünktől is szerfelett sokat elfogadni, mit hasonló adományokkal nem viszonozhatunk; de a sors másképp akarta... s valamint meghiúsítá kívánataimat, úgy a jövő által, reménylem, meg fogja hazudtolni okoskodásimat. Ákos becsületes ember, olyan, ki szegény s most nemtelenné vált fiamnak talán pártját foghatja... Vilmának híre, csak ha Réty nejévé válik, állíttathatik helyre... s képzelhetni, miket fog az alispánné elkövetni, hogy jó nevében gázoljon... képtelenség volna e házasságot tovább akadályoztatni, bármennyire ellenkezik is az elveimmel.

- Engedd meg, barátom - szóla fejét csóválva Vándory -, elveid egészen hibásak. Valakit vagyonaért tisztelni balgaság; de vajon az, ki valaki iránt csak birtokaért igazságtalan, kevesebbet hibázik-e?... Az emberek becse önmagában fekszik.

- Kétségen kívül - vága közbe Tengelyi -, de vajon a tölgy, ha szűk üvegházban ültetéd el, fel fogja-e annyira emelni sudarát, mint az, mely az erdő közepette hajtja ágait?... S a gyümölcsfa nem válik-e terméketlenné, ha örök árnyékba állítod, hol a nap meleg érintése nem hathatja át törzsét?... S nincs-e ez így emberekkel is, kikben a természettől nyert hasonló csírák aszerint fejlődnek ki vagy vesznek el, mint azt a helyzet, melybe állíttattak, magával hozza?... Hidd el, barátom, én tapasztalásból szólok. Ritkábban csalódunk, ha az embernek becsét megítélve, értékét személyes tulajdonaitól levonjuk, mintha azt azokhoz hozzáadjuk. Egyébiránt vannak kivételek, s reménylem, Ákos ezek közé tartozik. - Mit, hogy a jegyző nemcsak mondott, hanem hitt, arcának derült kifejezése mutatja, mellyel leányát, kire a boldog szerelem minden bájait önté, Ákos mellett látá.

A szerelem, mely a jegyző csendes házának nyugalmát nemrégen feldúlta, most elárasztá minden örömeit lakói felett... s Erzsébet, férje meleg kézszorításából észrevevén, hogy hibája megbocsáttatott, örömkönnyező szemekkel néze majd a boldog párra, majd férjére, kinek megelégedése neki e föld minden kincseinél többét ért.

Annyival több aggodalmat találunk a tiszaréti kastélyban.

Az alispán, ki mindjárt a jelenet után, melynek tanúi valánk, nejétől minden eddig történteknek titkába beleavattatott, s Macskaházytól a törvényszéken előfordult vitatkozásokat meghallá, mély gondolatokba merülve járt fel s alá szobájában. Rétyné azalatt hálószobájának pamlagán indulatos keservének engedé át magát.

- Hát ezért tettem mindent, ezért kockáztattam lelki nyugalmamat, becsületemet, egész létemet, hogy e háládatlan tulajdon házamban ekképp bánjék velem? - így szólt magában. - Miért fáradtam, miért adám magamat ez alávaló Macskaházy kezébe, kit utálok? Nem-e azért, hogy a család tekintetét neveljem, hogy neki, éppen neki, a semmirekellőnek dús birtokot szerezzek, hogy előtte nagyobb kilátást nyissak?... És most!... - Az indulatos asszony sírt haragjában. - Oh, én szerencsétlen! Mi volt éltem egy hosszú küzdésnél egyéb, hol érzelmeimet mindig oly céloknak áldoztam fel, melyeket nem érhettem el. Szerettem, de az, ki szerelmemet bírta, nem bírt egyebet, s én érzém, hogy szívem azon nyugodt szerencsénél többre vágyódik, melyet kedvesem karjai közt találhattam volna, s Rétyvel léptem az oltárhoz, mert úgy látszott, birtoka s tulajdonai által oly helyre emelkedhettem, hol magamat jól fogom érezni... s ím, tekintetes alispánné vagyok, s mint az fogok meghalni. Férjemben nincs annyi lélek, hogy többet reménylhetnék. Lemondtam fellengző álmaimról, s más alapra kezdém építeni terveimet. Talán Réty gyermekei emelkedhetnek a helyre, melyet apjok elfoglalni gyenge. Mi közöm nekem e gyermekekhez? nem véremből származnak, nem az enyimek; de végre azon nevet viselik, melyet én... s bármint utálják mostohájokat, az állást, melyre emelkedhetnek, én megosztom. Velek emelkedek én is. Éltem új irányt vett. Minden fáradozásom ide célzott.... s most minden megsemmisül, minden terv, hosszú évek számolása, minden! s csak mert Ákos Vilmát szereti... Ő, ki előtt a világ nyitva áll, s ki mindent odavet egy jegyzőleányért... s én még bosszút sem állhatok érte!

Rétyné újra s újra átgondolá helyzetét, módot keresve, mely által Ákost feltett szándékában akadályoztathassa; hasztalan! Lelkét tehetetlenségének érzete sújtá le s azon meggyőződés, hogy az utált jegyző, kit gyűlölt, mert meg nem vetheté, rajta diadalmaskodni fog.

Az asszony elmerülve e kínos gondolatokban ült pamlagán, midőn az ajtó megnyílt, s Macskaházy lépe be. Az alispánné, feléje fordulva, férjéről kérdezősködött.

- Az alispán úr igen fel van gerjedve - mondá az ügyvéd, kényelmesen asszonya mellé a pamlagra ereszkedve, min Rétyné a dolog szokatlansága miatt nem kissé hökkent meg, miután Macskaházy máskor őnagysága előtt csak sok ajánlásra s akkor is tisztelő távolságban foglala helyet. - Nem képzelheti, nagysád, a jó úr mennyire aggódik; nekem is szemrehányásokat tett. Nem is csuda, a dolog főbejáró... s persze az ő állásában...

Már esteledni kezde, s a szobában homály terjede el; de Macskaházy hangjában, egész magaviseletében valami olyan vala, mi Rétynének feltűnt. - Ön ma különös kedvben van - szakítá félbe a szólót, - különös jókedvben, mint látszik, s én nem látok semmi okot reá.

- Én látok, édes nagysám - mondá a másik vígan -, ha az ember hosszú ideig valami után fáradt s végre céljánál látja magát, én azt hiszem, joggal lehet jókedvben.

- Igen, de mi elértük-e célunkat? - válaszolt az alispánné sóhajtva. - Viola ismét szabadságban van, s ránk nagy gyanú nehezedik.

- Nevetség! - mondá Macskaházy mindinkább jókedvűen -, mintha Viola szabadsága nekünk árthatna. Nem ítéltetett-e halálra? nem tudja-e, hogy ha ma jelenik meg, hogy ellenünk vádat emeljen, holnap felakasztják? s azt hiszi nagysád, a zsivány, csak hogy Rétyné őnagysága s szegény magam ellen oly dolgokat beszélhessen, melyeket senki nem hisz, meg fog jelenni a törvényszék előtt? Az ellenünk emelt gyanú agyrém, mellyel kár magunkat kínozni, mennyivel súlyosabb a vád, melyet Viola emelt, annyival kevesebb hitelt fog találni.

- Oh, ha ma Ákost hallotta volna, nem szólna így! - viszonzá az alispánné - neki biztos hírei lehetnek.

- Tréfa! - szólt a másik - tréfa, mondom... Ákosnak biztos hírei? kérdem, honnan? Kétségen kívül hallotta, mik a törvényszéken történtek, s haragjában elmondta, éppúgy, mint nagysád valamely vénasszonyt, ha rosszul súrolt, boszorkánynak nevez, anélkül, hogy egy percig azt hinné, hogy seprőn a Szent Gellért hegyére táncolni száll. A jó hír olyan, mint a tőke, ki egyszer megszerezte magának, később kamatjaiból él, sőt, ha egy kis ügyességgel bír, háromszor annyit kap hitelre, mint tőkéje valaha ért, csak mivel az egész világ gazdagnak hiszi.

- Ön ma rendkívül jó kedvben van, s mindent rózsaszínekben lát - mondá az alispánné, csudálkozva ügyvédje szeszélyén, ki egyébkor minden nehézséget nagyítani szokott.

- Miként is ne? - szólt, mennyire tőle kitelt, bizodalmas hangon az előbbi - mikor az ember egész életét egy család szolgálatának szentelé, s oly veszélynek tette ki magát, mint én utolsó időben, s végre a jutalom pillanatját elérte. Szegény ember hogyne örülne!

- Nem értem önt - mondá Rétyné, midőn szemeit a szólóra mereszté.

- Dehogynem érti, édes nagysám! - válaszolt az ügyvéd, nyájas enyelgő hangon, midőn az alispánnét kezénél fogá - már hogy tréfálhat szegény szolgájával így! nincs-e nekem, ha Vándory írásait kezembe keríthetem, hív szolgálatomért, propter fidelia servitia, inskripció ígérve?... Egypár nappal, mielőtt e házban az utolsó tisztújítási konferencia tartatott, szóltunk e tárgyról. Nagysád bizonyosan emlékezik; a kertben voltunk...

- Tudom, tudom - szakítá félbe a szólót Rétyné.

- És akkor - folytatá emez - mik voltak nagysád szavai?... Édes Macskaházym, aznap, melyen az átkozott írásokat kezébe keríti, együtt elmegyünk a káptalanhoz... Oh, nagysám, én jól emlékezem erre, e szavak, melyek által örök hálára kötelezett, arany betűkkel állnak feljegyezve keblemben, és...

- Minek hozza fel ön ez ígéretet? - vága szavába türelmetlenül az alispánné - vagy talán kételkedik szavamban?

- Isten ments meg! - szólt, bizalmasan ismét kezét szorítva Macskaházy - éppen ellenkezőleg; meg vagyok győződve, hogy ígéretét teljesíteni akarja... s éppen csak azért jöttem kérdezni, mily módon tegyük fel az inskripcionális levelet? Nagysád átláthatja, hogy miután az oklevélben érdemeimnek említése szükséges, szerénységem...

- Nem engedi, hogy az érdemek, melyekkel az inskripciót szerezte, különösen elsoroltassanak. - S Rétyné keserűen nevetett. - Ne féljen, gondom lesz reá, a kívánt oklevél kezébe fog adatni; de nem annyira sürgetős, reménylem, hogy még ma vagy holnap kell történnie.

- Ki tudja! - válaszolt az ügyvéd sóhajtva - az ember halandó, és...

- Talán csak nem vagyok haldoklóhoz hasonló, reménylem?... - mondá Rétyné, ki Macskaházy szemtelen tolakodásai miatt mindinkább veszteni kezdé türelmét.

- Isten mentsen meg - szóla közbe ismét sóhajtva az ügyvéd -, hogy leghívebb szolgáját ily csapás érje!... de végre, ki biztos holnapjáról? és én, ki magamnak nagysád házánál ez ígért kegyes ajándékán kívül semmit nem szereztem, miként kockáztassam mindenemet?

Az alispánné elfojtá az indulatot, mely Macskaházy szemtelenségénél benne támadt, s a lehetőségig nyugodtan figyelmezteté őt, mennyire fogná nevelni a gyanút, ha az inskripció, mely titokban nem maradhat, éppen e pillanatban adatik ki.

- Várjunk még egy ideig - tevé az alispánné a lehetőségig nyájasan hozzá - csak egy ideig várjunk még, míg a most támadt zaj egy kissé elhallgatott... s becsületszavamra ígérem még egyszer, a jutalomra számolhat.

- Már kérdem én - szólt Macskaházy, elragadtatással csókolva az alispánné kezeit -, van-e ily asszony széles e hazában, mint az én főnököm, ennyire meggondolt, ügyes, ildomos?! ritkállom az ügyvédet, ki ennyi előrelátással vinné dolgait. Nagysádnak igazsága van, inskripció a jelen pillanatban a legnagyobb bajba keverhetne... s magam is azért jöttem tulajdonképpen ide, hogy nagysádat erre figyelmeztetve, más valamit hozzak javallatba, mi által nemes szíve szintoly nagylelkűen jutalmazhatja szolgálataimat, s minden a legbiztosabb titokban marad. Az egész dolog igen egyszerű - tevé rövid szünet után hozzá. - Nagysád nekem a teins úr által maga rendjében elfogadott öt darab váltót ad kezembe, mindeniket csak tízezer pengő forintról, s természet szerint, hogy nagysádnak legkisebb alkalmatlanságot ne okozzon, oly fizetési időszakokkal, hogy félévenként csak egy-egy ily váltó váltassék be, azután...

- Ön tréfál! - szólt az alispánné, bámulattal Macskaházyra tekintve - ötvenezer forint pengő!

- Soha nem szóltam komolyabban - válaszolt a másik szelíden -, által méltóztatik látni, hogy...

- De hisz ez az ígért inskripciónál háromszor több! - szakítá félbe Rétyné, indulattal felugorva pamlagáról.

- Körülbelül, ha a földnek mostani becsét felvesszük - viszonzá a másik kis gondolkozás után, midőn szinte felkelt -, úgy fog kiütni; de amint mondám, által méltóztatik látni, az irományok megszerzése mennyivel több bajba került, mint azt előre láthattuk; mennyi veszélyeknek tettem ki magamat... s nevem is mennyire kompromittáltatott Viola vallomása által. Azonfelül a zsidónak is sokat kelle fizetnem; ki tudja, mily drágán leszek még ezután kénytelen hallgatását megvásárlani, pedig az nagysádnak is szintúgy érdekében fekszik, minthogy a zsidó, úgy hiszem, az egésznek összefüggését igen jól ismeri... csak igazságos tehát, hogy...

- S ön azt hiszi, hogy ezen szemtelen kívánatát teljesíteni fogom? - mondá Rétyné a legnagyobb haraggal - hogy oly bolondok leszünk, akár én, akár férjem, s vagyonunk adóságokkal fogjuk terhelni?

- Meg vagyok győződve - válaszolt a megszólított nyugodtan -, ha nagysád minden körülményeket szokott bölcsessége szerint megfontolva, érdemeimet számba veszi, vele született nagylelkűségénél fogva...

- Soha! soha! - szakítá félbe Rétyné - erre ne számoljon. Ugye, Macskaházy uram? hát most ismerkedünk meg egymással, most tűnik ki azon buzgóság, melynél fogva szívén csak családom java fekszik!

- Úgy tartom, nincs köztünk új ismerkedésre szükség - mondá szokott éles hangján az előbbi -, s valóban kár, ha nagysád felindulása által becses egészségének árt, holott előre tudom, miként, amint mondám, minden körülményeket meggondolva, örömmel fogja elfogadni ajánlatomat.

- Ajánlatát? alávaló szemtelen! - kiáltott Rétyné mérgesen - szeretném látni, ki kényszeríthetne?... Nem függ-e tisztán kegyelmemtől, fogom-e csak ígéretemet is teljesíteni? Hol vannak tanúi, hol a bíró, ki engem reá szoríthatna? Minden szabad akaratomtól, nagylelkűségemtől függ; főképp, miután a feltétel, mely alatt az inskripciót megígértem, ön által nem is teljesíttetett, s az irományok, melyeket kezembe szolgáltatni magára vállalt, soha szemeim elébe nem jutottak, s most is még Vándory vagy mit tudom én kinek kezében lehetnek, míg ön hallatlan szemtelenségével, hogy tőlem pénzt csikarjon, mindent, mit elégetésükről beszélt, csak hazudta.

- Ha csak ez az, mi nagysádat aggasztja - mondá az ügyvéd gúnyoló hangon -, s igen természetesnek tartom, hogy úgy van... köztünk, amint látszik, mindenki jól teszi, ha magát a lehetőségig biztosítani igyekszik; ez aggodalmat el fogom oszlatni, miután az irományok kezeimben vannak, s nagysád által jelenlétemben akármikor áttekinthetők.

Az alispánné, mintha előtte villám csapott volna le, meredten, bámulat- s ijedségében állt Macskaházy előtt s remegő hangon kérdé: - Nem emlékezik-e, miként azt mondta, hogy az irományokat tűzbe dobta?

- Emlékezem - válaszolt az ügyvéd ismét gúnyosan -, sőt mi több, nemcsak mondám, hogy az irományokat elégettem, de első pillanatban, midőn kezembe kerültek, tenni is akartam; hála az égnek, hogy nem tettem! legalább meggyőzhetem nagysádat érdemeim valóságáról.

- De miért nem adta kezembe? - mondá az alispánné remegő hangon, melyből meglátszott, hogy Macskaházy indokait sejdíteni kezdi.

- Miért nem adtam kezébe? - mondá az ügyvéd kacagva -, s nagysád azt most kérdi tőlem? Hát csak, mert nem akartam, miután egész éltemet e család szolgálatának szenteltem, haszontalan cselédként elküldetni; mert fáradságom érdemlett jutalmát bennszületett nagylelkűségére bízni tanácsosnak nem gondoltam; mert mindenesetre célirányosabb, ha magamat bolondnak tartani nem hagyom senki által!

- Szóljunk nyugodtan egymással, s ha előbb indulatom elragadott, ily régi barátok, mint mi, miért ne volnának engedékenyek egymás iránt? - mondá az alispánné, mosolygásra kényszerítve magát. - Az írások ön kezében vannak, s mindenki tulajdonának maga szabja árát. De Macskaházy úrnak nem lehet komoly szándékában ötvenezer forintot kérni.

- Egy garassal sem fogadok el kevesebbet! - válaszolt a másik nyugodtan. - Oly irományok, melyekért ily jellemű asszony, mint nagysád, oly gonosztettekre vetemedik, minőket együtt véghez vittünk, kétségen kívül felszámolhatatlan becsűek.

- Hóhér! - mormogá Rétyné fogai között, midőn szobájában nyugtalanul fel s alá járt. - Barátom - szólt végre, midőn, magába fojtva mérgét, Macskaházy előtt megállt -, gondolja meg helyzetemet, nekem magamnak ennyi pénzről rendelkeznem nem lehet. A váltók érvényességére szükséges, hogy azok férjem által fogadtassanak el; már hogy reménylheti ön, hogy férjemet ennyi pénz kiadására bírhassam?

- Én ismerem a hatalmat, melyet nagysád e házban az egész család felett gyakorol - válaszolt Macskaházy ismét gúnyosan -, s csak nagysádtól függ, hogy szokott szelíd módjával az alispánt a váltók elfogadására bírja. Nagysád ellenállhatlan, azt tudja mindenki.

Az alispánné nem felelt e gúnyoló szavakra, s a szoba sötétebb vala, semhogy Macskaházy a könnyeket láthatná, melyeket a harag szemeiből facsart; de ki csak a sebes lépteket hallá, melyekkel fel s alá járt, képzelheté felindulását. Az ügyvéd kinézve az ablakon, nyugodtan egy nótát dobolt ujjaival. Hosszabb szünet után az alispánné egyszerre megállt az ügyvéd előtt, s erős, elhatározott hangon kérdé: - Az, mit mondott, utolsó szava-e?

- Utolsó szavam - válaszolt a másik szinte határozottan.

- Ön nem adja vissza ötvenezer forinton alól írásait?

- Bizonyosan nem - válaszolt amaz, meghökkenve a hangon, melyen az alispánné a kérdéseket hozzá intézé.

- Hát tartsa meg! - kacagott fel Rétyné - s csináljon velök, amit akar; mit bánom én! Akár Ákosnak több, akár kevesebb vagyona lesz, miután velem így bánt, s Tengelyi leányát veszi nőül; nekem ehhez igen kevés közöm, s másra ez irományok úgysem használhatók.

- Csináljak az irományokkal, amit akarok? - szóla bámulva a fordulaton, melyet a dolgok vettek, Macskaházy - akármit?

- Akármit - folytatá Rétyné mindig kacagva -, alig foghatom meg, miként nem jutott eszembe azonnal, hogy mióta Ákos határozatát tudom, ez írások teljesen közönyösek előttem, s mai bánásmódja után ön várhat, míg az egykor ígért, de most visszautasított inskripcióhoz jut.

- Majd meglássuk! - mondá legélesebb hangján a másik -, az irományok, miután nagysád Ákos határozatát ismeri, szemei előtt minden becsöket elvesztették - meglehet; asszonyi szív mindig változékony; előttem a közönyösöknek tartott papírszeletek megtarták értéköket. A mód, melyen szereztük, nagyságos asszonyom - tevé hozzá, az alispánnét kezénél fogva -, szabja meg ez irományok árát.

- Hogy érti ezt? - kérdé Rétyné ijedten.

- Igen egyszerűen, nagyságos asszonyom - válaszolt a másik, előbbi gúnyoló hangján. - Viola az előbbi törvényszék előtt az alispánné őnagyságát lopás- s rablási bujtogatással vádolta. Egy tanú s hozzá zsivány, ki ily magas jellemű személy ellen emel vádakat, alávaló rágalmat mond, melyet senki sem hisz. De ha ezen egy tanú után még egy másik lépne fel, én példának okáért, ki a zsivány minden szavát szép körülményes előadásommal megerősítném, s szavaim bebizonyítására az irományokat mutatnám elő, melyeket együtt loptunk, s melyeknek tartalmából mindenki látja, hogy azoknak elrablása nagysád úri családján kívül senkinek érdekében nem feküdt, nem volna-e roppant lárma a vármegyében?

- Ijesztgessen ezzel másokat - mondá az alispánné indulattal -, míg tudom, hogy meg nem ronthat, anélkül, hogy magát is megrontaná, nyugodt vagyok.

- Ne méltóztassék oly felette nyugodt lenni - mondá a másik keserűen -, talán ez egyszer a számolás csalhatna. Nem egészen egyenlően állunk a dolognál. Nekem az elrabolt irományok tökéletesen közönyösek. Nagysádnak legnagyobb érdekében volt, hogy azokat magának megszerezze. Ha most én szegény prókátor létemre megjelenek a teins törvényszék előtt, s elmondom, miként egész éltemet e házban töltve magamat háladatosságom által esküdt kötelességemen túl engedém ragadtatni, s nagysádnak ez irományok megszerzésére segédkezet nyújtottam; de hogy végre látva azon szerencsétlenséget, mely tettemből következett, s ellent nem állhatva lelkiismeretem furdalásainak, inkább magamat adom fel, s az irományokat a törvényszék kezei közé teszem le: nem lesz-e az egész jelenet érdekes és szívreható? Nem számolhatok-e kegyes ítéletre azon bíráktól, kiknek mindegyike hasonló ügyvédet kívánna magának?

- Ördög! - kiáltott Rétyné, magát a pamlagra vetve, s égő arcát kezeivel takarva.

- Sőt reám nézve az egész dolog, a dicsőségen kívül, anyagi haszon tekintetében sem oly rossz, mint első tekintetre látszik - folytatá az ügyvéd, mintha csak fennszóval gondolkoznék. - Nincs semmi, mit Ákos, ha Tengelyi irományait visszaszerezhetem, nem adna. Ha előre bizonyos kikötéseket teszek, talán szép hasznot szerezhetek magamnak. Maga Vándory, ki semminek inkább, mint megtért bűnösöknek nem örvend, szólni fog mellette. Ellenben nagysád...

- Ne kínozz, hóhér! - kiálta Rétyné, kezeit görcsösen összekulcsolva.

- Alispánné a megye tömlöcében! - folytatá a másik előbbi hangján. - Megengedem, nemsokára a pártfogás a büntetést talán fél vagy fertály esztendőre fogja leszállítani. De mégis tömlöcben! éspedig lopásért, melyet zsidó cimboraságában elkövetett! és azután a szembeállítások, a tanúvallatások...

- Macskaházy! - kiáltott felugorva pamlagáról az alispánné - ön nem képes ezt tenni!

- Annyira vagyok - viszonzá a másik nyugodtan -, hogy ha a váltók egy hét alatt kezemben nincsenek, az egész dolog a törvényszéknek be fog jelentetni.

Rétyné legnagyobb felgerjedésben párszor fel s alá jára szobájában. - A váltók kezében lesznek - szólt végre remegő hangon, megállva előtte.

- Öt darab váltó, mindenik tíz-tízezer forintról, s az alispán elfogadásával - folytatá az előbbi.

- Tudom.

- A lejárás minden egyes váltónál...

- Tudom, tudom! Csak hagyjon el - mondá az alispánné csaknem rimánkodó hangon.

- Mihelyt a váltók kezemben vannak, az irományok általadatnak - tevé hozzá, kalapját véve, a másik. - Alázatos szolgája. - S ezzel Macskaházy a szobát elhagyá, melybe az inas éppen gyertyákat hozva, nem bámulhatá eléggé, mi lelte egyszerre a nagyságos asszonyt, ki halványan, minden tagjában reszketve állt asztala mellett.

Midőn Macskaházy léptei a folyosón elhangzottak, a legközelebbi kályhalyuk ajtaja megnyílt, s Peti dugta ki borzas fejét. A fűtő cigány, ki gyanítva, hogy Tengelyi irományai még Macskaházy kezében lesznek, mióta Tiszarétre visszajött, hallgatódzásra adta magát. Midőn az ügyvédet estefelé az alispánnéhoz látta menni, halkan utánasietett, s szokott foglalatossága helyéről fülét a kályhához tartva, mely szerencséjére fűtve nem volt, az egész beszélgetést végighallgatá.

- Ejnye, Peti, mi lelt? - szólítá meg a távozót János, ki gyertyával kezében vele a folyosón találkozott - csupa korom s hamu képed.

- Nem csuda - mondá a megszólított, képét ingujjával törölgetve -, mikor kályhából kályhába bujkálok.

- Csak bujkálj - szólt a másik -, fűts nekik itt a házban jó melegen, hadd szokjanak a pokolhoz. Én uramhoz megyek, holmiját összeraktam, nincs több dolgom a kastélyban.

- Hát kend is elmegy? - kérdezé a másik sóhajtva.

- El biz én - válaszolt János -, nem hittem volna soha, e háztól, hol annyi kenyeret ettem, így fogok megválni, anélkül, hogy csak isten áldjont mondjak; de hisz úrfimnak is úgy kellett elmenni. Jó éjszakát!

S ezzel János, gyertyáját a konyhában letéve, a lelkészlak felé indult, míg Peti felvevé bundáját, s a kertbe lopódzott, hol sebes léptekkel tovább haladva, a homályban eltűnt.

 

27

Az utolsó fejezetben leírt estét követő napon, Réty házában külsőleg minden ismét szokott rendében folyt. Az alispán arcain talán mélyebb gondoknak kifejezése vala észrevehető, mint máskor, s Etelkát elhagyta szokott vidámsága; de mindenki munkája után járt, s Ákos neve csak a cselédházban említtetett, hol, mióta az úrfi s öreg huszárja elmentek, senki sem fáradott ki dicséretökben. Hisz a szeretet megszerzésére, mint tudjuk, nincs biztosabb mód, mint ha távozásunk vagy éppen halálunk által biztosítjuk kedves barátainkat s szomszédainkat, hogy velünk a végső ítélet előtt találkozni nem fognak. Szinte kár, hogy mindennapi életünk között néha nem jut eszünkbe, miként nagy útra készülünk valamennyien, s a nap talán közel van, melyen örökre el fogunk válni, meglehet ezáltal engedékenyebbekké válnánk egymás iránt. Az alispánné halványabb vala, mint egyébkor, de ő is, úgy látszott, megnyugvék helyzetében, s habár a nyájas mosolygás, mellyel Macskaházynak kézcsókolását fogadá, egy kissé feszültebb volt, mint közönségesen, ezt az ügyvéden kívül, ki emberek előtt szokott alázatosságát vette fel, senki nem vette észre. Rétyné azok közé tartozott, kik bármiként hevüljenek fel, soha helyzetökről s céljaikról megfelejtkezni nem szoktak. Voltak pillanatok, melyekben szenvedélye kitört, de ez hasonló volt az éjhez, melyben az eget villám hasítja át, s mi rémülve látjuk, mily vészfellegek tornyosulnak a sötétben; s alig tekintheténk e kebelnek titkaiba egy percig, s arca ismét hidegen mosolygva áll előttünk, mint máskor. Macskaházy sokkal inkább ismeré Rétynét, semhogy színlelt nyugalmában bízna, főképp miután múlt este indulatának kitörését látta, s szobaleányától hallá, hogy az alispánné egész éjjel le sem feküdt, hanem fel s alá járva szobájában, reggelfelé az ablakokat oly erősen csapta fel, hogy kettő eltört, mi benső nyugodtsága jelének alig vala tekinthető. Az ügyvéd a legnagyobb vigyázattal kémlelé tehát minden mozdulatát, de mint mondám, semmi sem vala észrevehető, s csak a szobaleánynak tűnt fel, hogy az alispánné, ahelyett, hogy a törött ablakokat a zsidóhoz vítetné, őt magát rendelte mindjárt reggel magához, s mi még csudálatosabb, az egész idő alatt, melyet a zsidó munkájánál töltött, nemcsak maga a szobában maradt, de nem is emelte szavát szidásra csak egyszer sem, mely rendkívüli történet azonban gyengélkedésének tulajdoníttatott, Rétyné ez nap többször panaszkodván, hogy rosszul érzi magát.

Harmadnap Rétyné férjével és leányával egy szomszéd jószágára indult, s Macskaházy maga maradt a házban.

Az ügyvéd rendkívül nyugtalannak érzé magát. "Ez asszony - szólt magában, midőn a kocsi a kapun kigördült, mély gondolatokba merülve szobájába visszatért - bosszút forral ellenem. Bizonyosan valami kész terve van, mely iránt magával tisztába jött, nem lenne másképp oly nyugodt. Ha szidna s lármáznék, nem bánnám; e keserű nyájasságra nem voltam elkészülve. De ugyan min törheti fejét?" Macskaházy átgondolt minden lehetőséget, s neki úgy látszott, hogy az alispánné semmit ellene nem tehet anélkül, hogy önmagát meg ne rontsa. "De végre, nem történhetik-e mindamellett, hogy bosszúvágyának önbiztosságát feláldozza? - így gondolt magában - sőt ha ezt teszi, nem valószínű-e, hogy az egésznek végre is csak én leszek áldozatja? Nem voltam-e én az, ki a rablásban egyenes részt vett? s miként bizonyítsam be Rétyné cimboraságát? Viola, ki tudja, mikor kerül elé... a zsidó mindent tagadni fog, s egy bűnvád alatt álló ügyvédnek szava fog-e tekintetbe vétetni a hatalmas alispánné ellen? Pártfogóról kell gondoskodnom - szólt magában, nagy léptekkel fel s alá járva szobájában -, az egész világ gyűlöl, s egy ember, legyen a legokosabb, annyiak ellen nem tarthatja fel magát. De miként?"

Átgondolva helyzetét, Macskaházy előtt két út nyílt. Az első, ha az alispánné kegyeit újra megnyeri, mire a legbiztosabb módnak az látszott, ha Ákos házasságát megakadályoztatja. A második, ha Ákosnak kedvét keresi... s miért ne volna ez lehetséges s pedig anélkül, hogy magának legkisebbet ártson?... Ha a váltók kezeibe adatnak - így folytatá gondolatait -, ő Vándory írásaiból néhány darabot visszatarthat; az alispánné nem ismeri a levelek számát, s azért nem veheti észre. Ezeket Tengelyi irományaival együtt - ő, Macskaházy - később átadja Ákosnak, s elbeszéli a módot, melyen hozzájuk jutott, s a részt, melyet mostohája az egészben vett. Ákos már nevének becsületéért sem fog szólni senkinek; Macskaházy vallomása ily módon teljes hitelességgel bír, s Rétyné őrizkedni fog oly lépésektől, melyek inkább magának, mint neki ártanának.

Macskaházy teljesen megnyugtatva érzé magát e kilátás által, s mert azon emberek közé tartozott, kiknek azért sikerülnek terveik, mivel semmit ok nélkül elhalasztani nem szoktak, csak alkalmas pillanatot vára, hogy magát Tengelyiékkel érintkezésbe tegye. Mihelyt délután bizonyosságot szerzett magának, hogy a jegyző Vándoryval s Ákossal sétálni ment, s hogy csak az asszonyokat fogja honn találni, Tengelyi házához vevé útját... s odamenve még egyszer átgondolta szerepét, s azzal bátorítá magát, hogy bármi kellemetlen módon fogna a háznál fogadtatni, végre is csak asszonnyal leend dolga. Ily gondolatok között jött a házhoz. Halkan kocogott, s a szobába lépett. Erzsébet és Vilma, kik egymás mellett ülve, asszonyi munkával foglalkoztak, bámulva néztek a belépőre... s az előbbinek hangja, mellyel kérdé: minek köszönhetik e látogatást? nem vala a legbarátságosabbak egyike. Azonban Macskaházy annyi lelki nyugalommal mondá, miként csak tiszteletét kívánta tenni... hogy végre a háziasszony nem tehetett mást, mint széket ajánlani váratlan vendégének.

Macskaházy előre látta ezt, s azért választa oly pillanatot első látogatására, melyben az asszonnyal maga lehessen, mert sejdíté, hogy ha Tengelyit honn találja, mindazon szép dolgok elmondására, melyektől e családdal való kibékülését várá, alig leend alkalma... igen valószínű lévén, hogy a jegyző a beszélgetést Macskaházy kidobásával kezdi meg. A beszélgetés eleinte az időjárás, a termés s más ehhez hasonló tárgyak körül forgott, s Erzsébet már hinni kezdé, hogy az ügyvéd minden különös ok nélkül, mint mondá, csak látogatni jött, midőn Vilma kiment, s az egész más fordulatot vett.

- Jó, hogy e kedves gyermek kiment - szólt, székét valamivel közelebb tolva Macskaházy -, nekem a nemzetes asszonnyal dolgom van, mely egész családját, ez angyali Vilmácskánkat is közelről érdekli, de melyet csak ily eszes s tapasztalt asszonynak mondhatok el, mint az, ki itt előttem ül.

E magasztalások úgy, mint az édeskés hang, melyen azok mondattak, nem tevék Erzsébetre azon hatást, melyre célozva voltak; azonban a jegyzőné, ki az ügyvéd által mégis oly valaminek tudásához reménylt juthatni, mi családját érdekelheté, erőt vőn magán, s kéré, hogy szóljon tartózkodás nélkül.

- Édes Erzsébet asszonyom - folytatá az előbbi, mennyire lehetett érzékeny hangon -, engedje, hogy ismét e névvel éljek, mely egykor szívemnek oly kedves vala, s melynél ifjúságom emlékei támadnak fel előttem.

- Jobb lesz, teins fiskális uram, ha ilyenekkel felhagyunk - mondá Tengelyiné türelmetlenül -, tudja, hogy azon időben is, melyről szól...

- Tudom, tudom! - sóhajtott Macskaházy - hogy akkor is, midőn húsz és nehány év előtt szívemet s kezemet a nemzetes asszonynak ajánlottam, kérésem megvetéssel utasíttatott vissza, s a nyomor, melynek Tengelyi urammal elébe ment, elfogadhatóbbnak látszott, mint a nyugodt boldogság, melyet karjaim között találhatott volna... s pedig mennyi szenvedést nem kerülhettünk volna ki mindketten, ha az én kedves Erzsébetem akkor Tengelyi uramnak látszólag fényes tulajdonait, melyek végre is semmit a konyhára nem hoznak, kevésbé tiszteli!

- Ha fiskális úrnak beszéde van, főképp olyan, mely gyermekeimet illeti, ám szóljon! - válaszolt Erzsébet, ki felindulását, midőn férjéről így halla beszélni, el nem nyomhatá - férjemről az én jelenlétemben hallgasson, vagy beszéljen úgy, mint ő érdemli.

- Ments meg isten - szólt az ügyvéd alázatosan -, hogy Tengelyi uramról valami sértőt mondani vagy csak gondolni akarnék. Én Tengelyi uramat tisztelem, s habár méltó okom volna neheztelésre, mert hisz ő az, ki által éltem főboldogságától, mely a nemzetes asszony birtokában állt, megfosztattam, és...

- Kérem a teins urat - szakítá félbe a szólót, kire egy megvető tekintetet vetett Erzsébet -, hagyjunk fel e haszontalanságokkal. Ismerjük egymást. A tisztelet- s szeretetnek, mellyel irántunk viseltetik, annyi tanúságaival bírunk, hogy valóban kár ez iránt csak egy szót is vesztenünk.

- Látom - szólt az ügyvéd felsóhajtva -, hogy a nemzetes asszony szint azon tévedésben van, mint maga Tengelyi úr, mintha az utolsó kellemetlen történeteknek, melyek őt Porváron érték, én lennék oka, vagy előmozdítója. Nem veszem senkinek rossz néven, ki felőlem ekként szól... a jövő meg fogja mutatni e vádak egész alaptalanságát.

- Adja az ég, hogy úgy legyen! - mondá Erzsébet sóhajtva - és bármennyi okunk legyen is panaszra az eddig történtekért, a teins fiskális úr legalább az én részemről legnagyobb háladatosságra számolhat, ha szegény gyermekeim javára valamit tehet.

- Semmi háladatosság, édes Erzsébet asszonyom - szóla nekimelegülve az ügyész -, semmi háladatosság. Nincs forróbb kívánatom, mint hogy megmutassam, miként azon szeretet, melyet egykor éreztem, nem múlt el anélkül, hogy barátsággá ne váljék. Én tökéletesen megjutalmazva érzem magamat, ha ezt tettel bebizonyíthatom, s úgy hiszem, most alkalmam van reá.

Erzsébet nem győzé bámulni a szívességet, mellyel Macskaházy egyszerre szólt... s ámbár az egészben valami gazságot gyanított, minden tőle kitelhető nyájassággal mondá: hogy kétségen kívül a fiskális úrnak helyzetében s nagy befolyása mellett igen sok alkalmatossága lehet, melyben egy szegény falusi jegyző háznépén segíthet.

- Ne higgye a nemzetes asszony - mondá az ügyvéd szerényen -, hogy befolyásom oly nagy, mint azt az emberek hirdetik. Sokan úgy beszélnek, mintha a Rétyék házában csak az történnék, mit én akarok. Mindent, mit az alispán vagy a kevély báróné tesz, rám fogják, s nem hiszi senki, mennyi ellenségeket csinál ez nekem... pedig isten látja lelkemet, ha a házban az történnék, mit én akarok, a dolgok másképp mennének. De hagyjuk ezt - tevé egy kis szünet után hozzá -, tagadni nem lehet, hogy a Rétyék házában mindamellett bizonyos befolyással bírok, s éppen ezáltal lehetek önöknek talán hasznára. Tengelyi úr ellen, amint hallom, nemességi per kezdetett?

A nyugodt mód, melyen e kérdés éppen az által tétetett, kit Erzsébet minden férje ellen mozgásba hozott cselszövények főtervezőjének tartott, annyira meglepé őt, hogy nem felelt.

- És az irományok, melyekkel Tengelyi úr nemességét bebizonyíthatná - folytatá a másik kérdéseit -, úgy hallám, mind elraboltattak?

- Úgy tartom - válaszolt Erzsébet, ki elvégre mégis megsokallá az ügyvéd szemtelenségét -, Macskaházy úr ezt oly jól tudja, mint bárki más a világon.

- Értem a célzást - szólt Macskaházy nyugodtan mosolyogva -, noha megvallom, rendkívülinek tartom, hogy e részben reám vettetik a gyanú, kire nézve - ha ily tett nem ellenkeznék is annyira jellememmel, hogy azt rólam józanul feltenni nem is lehet - tökéletesen mindegy, bárkinek kezében vannak azon irományok, melyek e házból elraboltattak. Vagy mondja a nemzetes asszony maga, mily gondolható érdekem lehetne Tengelyi úr nemesleveleihez, holott semminemű atyafiságban vagy osztályi viszonyban nem állunk?

- Én mindezt nem értem - mondá az asszony vállat vonítva -, csak azt tudom, mit férjem mond, s amit Viola vallomásairól hallottam, s azok után...

- De kérem, édes nemzetes asszonyom - vága szavába az előbbi -, ha úgy volna, azt hiszi, ide jőnék én magam, ide tulajdon házukhoz? Hisz a világ legszemtelenebb emberének kellene lennem, sőt a legbolondabbnak - tevé hozzá, midőn észrevevé, hogy az első lehetőség, melyet felállított, Erzsébet által nem tartatik annyira hihetetlennek, mint gondolá -, igen, a legbolondabbnak, édes Erzsébet asszonyom, ha miután annyi bajnak teszem ki magamat, csak azért, hogy Tengelyi uramat kellemetlenségekbe keverjem, most ismét mindent elkövetnék, hogy e dolog kiegyenlíttessék, s belőle házukra semmi baj ne következzék.

- A fiskális úr ennek eddig nem sok bizonyítványait adá - monda Tengelyiné szárazon.

- Az ég látja - szólt Macskaházy szemeit felfelé emelve -, mi igazságtalan a nemzetes asszony irántam! Ha tudná, mennyit fáradtam, hogy azt... de nem tartozik a dologhoz, kit... e lépéstől visszatartóztassam, nem beszélne így. De amint mondom, én tettekkel akarom bebizonyítani barátságomat, s úgy hiszem, ezek után maga Tengelyi úr vissza fogja venni kemény ítéletét.

- Isten adja, hogy úgy legyen! - mondá Erzsébet - részünkről mindig a legnagyobb háladatosságra számolhat, és - tevé hozzá kissé büszkébben - talán ezentúl háladatosságunk bebizonyítása inkább fog hatalmunkban állni, mint eddig.

- Semmi háladatosság - vágott szavába az ügyvéd, ki Erzsébet célzását megérté -, ne szóljon háladatosságról, bizony megsért, én tisztán barátságát kívánom. Az irományok tehát - tevé halkabban hozzá, kis szünet után, mely alatt körültekintve, magát arról győzé meg, hogy senki a szobában nincs, s székét Erzsébethez közelebb tolá -, mondom, az irományok, melyek Tengelyi uramtól elraboltattak, amint a nemzetes asszony hiszi, olyanok, melyek által férje nemességét tökéletesen bebizonyíthatja?

- Minden kérdésen kívül - válaszolt a kérdezett mindinkább bámulva Macskaházy különös magaviseletét.

- Hm, hm! - folytatá a másik mintegy magában - fontos irományok! A keresztelés nem szükségesebb az üdvösségre, mint Magyarországban a nemesség, hogy az ember becsülettel elélhessen; s én igen felfoghatom a fájdalmat, melyet e veszteségen érzenek, főképp ha kis fioknak jövője jut eszökbe...

- Az istenért, ne kínozzon! - szakítá félbe elmélkedéseit Tengelyiné - ha valamit tud ez irományokról...

- De ugyan kérem a nemzetes asszonyt - kérdé az előbbi, nem is figyelve a másik kérésére -, minden irományok raboltattak-e hát el, melyek által nemességöket bebizonyíthaták? nem maradt kezökben semmi oklevél?

- Semmi! - sóhajtott Erzsébet - férjem, rendes ember létére, mind egy csomóba tartotta, s azt elvitték. Ha valamit tud felőlök - tevé hozzá kérő hangon -, ne tegye szerencsétlenné gyermekeimet. Ha valaha életemben megsértettem, az istenre kérem, ne bosszulja meg ez ártatlanokon!

Erzsébet gyűlölte s megveté Macskaházyt; de mihelyt azon meggyőződés támada benne, hogy ez ember gyermekeinek hasznára lehet, minden más tekintet háttérbe szorult, s az anya összekulcsolt kezekkel könyörgött az előtt, kitől máskor undorral elfordult.

Macskaházy alig titkolhatá el örömét, midőn a hatást látá, melyet szavaival tett. - Hej - szólal végre sóhajtva -, ha tőlem függne!... Higgye el, kedves Erzsébet asszonyom, csak tudnám, hol vannak az irományok, nem volna boldogabb ember, mint én! Ha szükség, gyalog elmennék utánok az ország végeig, nem lenne nyugtom, míg fel nem találtam.

- Hát nem tudja, hol vannak? - kérdé Tengelyiné bámulva.

- És miként tudnám én azt? - válaszolt a másik nyájasan - csak gondolja meg, édes Erzsébet asszonyom maga. Minden, mit Viola vallásánál a rablásról beszélt, koholmány. Bármi fontosak legyenek Tengelyi úr irományai tulajdon családjára nézve, az alispánnéra vagy magamra nézve azok tökéletesen közönyösek, s nem lehet feltenni, hogy valaki a legfontosabb ok nélkül oly veszélynek tenné ki magát, minővel a rangunkféle emberekre nézve az járna, ha rablókkal cimboraságra lépnének. A vád, mely ellenünk e tekintetben emeltetett, csak nevetséges lehet; s ugyan mi módon szerezhettem volna az említett irományokról tudomást magamnak?

- De ugyan mi által használhat a teins úr gyermekeimnek? - kérdezé ismét szárazabban Erzsébet - ha nemességünk visszanyerésére semmit nem tehet?

- De ki mondta azt, hogy nemességök visszanyerésére semmit nem tehetek, sőt nem fogok tenni igen sokat? - válaszolt az ügyvéd mosolyogva. - Mi szükség ehhez az irományokra?

Tengelyiné, ki első pillanatban gúnynak vevé e szavakat, reá mereszté szemeit; Macskaházy mindig mosolyogva tovább szólt. - Édes Erzsébet asszonyom, Magyarországban él, de úgy látszik, nemigen tudja, mi történik körülötte. Ugyan ki hallotta valaha, hogy nemességet csak éppen irományok által lehet megszerezni vagy megtartani?... Igaz, ez is egy mód; néha adomány- vagy nemeslevél által a felség is nemesít egyet-mást; de ez csak egy mód, s isten mentsen meg, hogy ez lenne a legközönségesebb. Ha mindenkitől, ki kiváltsággal él, leveleit kérnék, inkább meggyérülne számunk, mint a mohácsi veszedelem után. Lássa, édes nemzetes asszonyom, van a nemesedésnek egy más, sokkal jobb s célszerűbb módja... az úzus. Újabb időben, hol mindennek magyar nevet csinálnak, törvényes szokásnak szokták nevezni; de ez a dolgot nem fejezi ki, miután ott, hol törvény van, az úzusra szükség nincs, sőt az úzusnak az főtulajdona, hogy oly valami szokást jelent, mely a törvényen nem alapszik, vagy éppen szokásban nem is volt. Például tegyük fel: a nemzetes asszonynak valami jószága van, nekem mellette egy kis darab földem. Minden esztendőben tovább megyek ekéimmel, s egy darabot hozzászántok, míg birtokom háromszor olyanná válik, mint egykor volt. A nemzetes asszony végre pert kezd... Én megmutatom, hogy úzusom volt, hogy mindig ennyire szoktam szántani és vetni. A nemzetes asszony mondja, hogy ez rossz szokás, mert a föld az övé... Mindegy, nekem úzusom van... s csak törvénypert kezdhet ellenem, az pedig száz esztendeig tart. Vagy teszem, közbirtokosok vagyunk, a jószágnak fele az enyim, a másik a nemzetes asszonyé. Én emberek emlékezetére mindig juhokat tartottam... a nemzetes asszony nem; végre maga is juhokat akarna tartani... én nem engedem... ha nyája közös határunkra jő, elhajtom, s miért? mert úzusom van.

- De mit használ mindez nekünk? - kérdé Tengelyiné türelmetlenül.

- Hát csak azt - válaszolt a másik mosolyogva -, hogy mint minden egyéb, úgy a nemességi kiváltság nálunk Magyarországban leginkább úzus által szereztetik meg, s ehhez nincs szükség irományokra.

- Nem értem - mondá Erzsébet.

- Pedig igen természetes - folytatá az ügyvéd oktatólag. Teszem A- vagy B-nek nincs egy darab irománya, mellyel nemességét bebizonyíthatná. Tegyük fel, talán ő maga is tudja, hogy nemtelen családból származott; de a megyében barátjai vannak, s ennek köszönheti, hogy reá adó soha kivetve nem volt, s az egész megye nemzetes vagy éppen tekintetes úrnak nevezé. Mármost, ha nemessége iránt valamely rosszakarója által kérdés támasztatik, nem volna-e szörnyű baj reá nézve, ha azt kellene bebizonyítania, hogy teszem, elődei a hazáért véröket ontva szereztek nemességet?... Ő ehelyett azt mutatja meg, hogy soha a közterhekben részt nem vett... s nemessége mentve van! főképp ha még azt bizonyíthatja be, hogy valamely tisztújításnál megverték, vagy ő vert meg valakit... nincs is, ki valóságos úzusán kételkedni merne. Tudok esetet, hol valaki nemességi perbe keveredve csak azt mutatta meg, miként apja lólopásért több ízben fogva volt, és soha pálca-büntetésre nem ítéltetett... és az úzus be volt bizonyítva. Higgye el, nemzetes asszonyom, igen csalódik, ki azt hiszi, hogy a nemesség bebizonyítására irományok kívántatnak. Sok megyében minden tisztújításnál százakat csinálnak, s oly jó nemeseket, mint bárki más a világon; csak barátok kellenek és...

- Igen, de vannak-e nekünk barátaink? - sóhajtott Tengelyiné.

- Vannak bizony - szólt az előbbi tovább, fejével barátságosan integetve -, s pedig oly barátok, kik érdekökben mindent elkövetni készek, s ha éppen kívántatnék, még arra is tudnának akármennyi esküdt tanúkat találni, hogy Tengelyi uram egyenesen grófoktól származik. Maga az alispán...

- Az alispán mindent el fog követni ellenünk.

- A nemzetes asszony csalódik - vága szavába az ügyvéd -, ha az alispán látni fogja a részt, melyet Tengelyi úr dolgaiban veszek, ő maga azon lesz, hogy a főügyész által kezdett per feledékenységbe menjen, vagy legalább kívánatunk szerint dőljön el. Réty úr őnagysága magában véve igen jó, szíves úri ember, s ha azon egy ok, mely a két ház között viszongásokra alkalmat adott, elmozdíttatnék, meg vagyok győződve, szintúgy szeretné Tengelyi urat most, mint egykor, mikor együtt a német egyetemet járták.

- Nem értem önt!

- Az egész viszongásnak oka - folytatá Macskaházy bizodalmas hangon - azon szerelem, melyet az alispán fiánál a mi angyali kis Vilmácskánk iránt észrevett. Higgye el, édes nemzetes asszonyom, semmi más, mint ez. Ha ez valami módon elmozdíttatik, minden rendében van. Ki tehet róla? a házasság, mint mondják, földi mennyország! nem csuda, hogy mindenik midőn belelépni készül, azt hiszi, hogy feljebb kell emelkednie... és az alispán... végre emberek vagyunk valamennyien...

- De nem tudja-e a fiskális úr - kérdé Tengelyiné, ki most az ügyvéd szándékát gyanítani kezdé, élesebb hangon -, hogy ha az alispán úr neheztelésének csakugyan ez az oka: ez elmozdíthatatlan? Ákos maga rendjében megkérte leányomat... s valamint Vilmám szeretetét, úgy tegnap óta megegyezésünket is bírja... Érti-e ön? Férjem megegyezését is! Ha az alispán úr barátságának megszerzésére más módot nem tud, mint hogy leányom boldogságát feláldozzam: akár ne is szóljunk tovább.

- De hát ki szól Vilma boldogsága feláldozásáról? - mondá Macskaházy szinte neheztelő hangon. - Hisz ez angyali teremtés szerencséje kinek fekszik inkább szívén, mint nekem? De vajon, hát e kedves leány csak úgy lehet-e szerencsés, ha alispán fiához megy? - Erzsébet szólni akart, az ügyvéd folytatá. - Szép név s birtok kétségen kívül jó dolgok; higgye el, nemzetes asszonyom, senki nem tudja ezt jobban, mint én. Az embernek jólesik, ha leányát kastélyban, ha szép négylovas hintóban láthatja... de ez maga nem tesz még boldoggá senkit!... Hisz voltak idők, hol maga is, nem mondom éppen ily gazdag, de legalább oly férjet találhatott volna, ki mellett minden házi gondoktól ment lehetett... és mégis Tengelyinek nyújtá kezét, és így...

- Ha fiskális úr azt hiszi - szakítá félbe Tengelyiné a szólót -, hogy e házasságot azért kívánjuk, mivel Ákos gazdag: erősen csalódik; sőt adná az ég, hogy ő hozzánk hasonló sorsú lenne! legalább senki nem keserítené el leányom örömét; isten úgyis egymásnak teremtette e két embert!...

- Ne higgye, édes nemzetes asszonyom - válaszolt a másik fejét csóválva. - Az isten csak egyszer elegyedett házassági dolgokba; s miután az oly rosszul ütött ki, s Ádám neki teremtett feleségével együtt a paradicsomból elűzetett, azóta nem elegyedik e dolgokba. Mindenik magának keresi párját, s rosszul cselekszik, ki nem magához hasonlót választ. Én részemről, ha leányom volna, soha magasabban álló vagy gazdag embernek nem adnám. Igaz, sok élvezetben részesíthetik nőiket, melyre azok szegényesebb háznál nem számolhatnak... mindenféle kényelem, fényűzés, öröm, mit tudom én?!... de azt a való szerelmet, lássa, édes Erzsébet asszonyom - szólt az ügyész, hangját érzékennyé változtatva -, azt az igazi szerelmet, mint mi azt értjük, azt gazdag házban mégsem lehet találni.

- Ákos kivételt képez - mondá Erzsébet, ki beszéd között, mint asszonyok, sokszor elfeledé, hogy beszélni nem akart -, ő Vilmát imádja...

- Kérdésen kívül - vága szavába Macskaházy nyájasan -, kit nem imád ő? Nincs érzékenyebb szív a világon!... de lássa, az imádás, édes nemzetes asszonyom, igen különös dolog: az ember térdre borul, ég felé emeli kezét, félig magánkívül van, végre, ha imádságát elmondta: felkel és tovább megy.

Az embernek természete különös; nem hisz semmit oly erősen, hogy azon soha nem kételkednék... s ismét nem tart semmit annyira lehetetlennek, hogy azt néha nem hinné; főképp ha valamit igen kívánunk, vagy valamitől igen félünk, hajlandók vagyunk csudákat hinni valamennyien... s noha Erzsébet Macskaházy egész aljasságát ismeré, a kétely, melyet Ákos szeretetéről kimondott, látszólag hatott reá, ámbár csak azt válaszolta, hogy ő Vilmának jegyesét ismeri, s ha nem becsülné őt, bizonyosan nem adta volna neki leányát.

- A nemzetes asszony jól teszi, ha Ákost tiszteli - szólt helybenhagyólag integetve fejével az ügyvéd -, a világon nincs jobb s becsületesebb ember, mint ő! Hisz első gyermeksége óta ismerem... hányszor táncoltattam térdeimen!... tulajdon fiamat nem szerethetném inkább. Hogy érzékeny, hogy szeretetében nem oly állandó, mint mi, meglettebb korú emberek a fiatalságtól kívánjuk: ki veheti azt rossz néven?... Lássa a nemzetes asszony, ily rangú fiatalembernél, minő Ákos, az csaknem lehetetlen.

- De én kívánom ezt! - szólt hévvel Tengelyiné. - Ha leányomat neki adom, én megkívánom, hogy mást ne szeressen.

- Az nem megy - mondá Macskaházy mosolyogva -, ha Ákos hozzánk hasonló ember volna, a kívánat csak méltányos lenne... felsőbb körökben nevetséges... mit mondana a világ hozzá, ha ily ember, mint ő, feleségén kívül ne udvarolna senkinek?... megszólnák!...

- De Ákosról csak nem tud semmi rosszat? - kérdé Erzsébet mindig élénkebben.

- Rosszat? isten ments meg! - válaszolt a másik nyugodtan. - Semmit, mi legkisebbé ellene szólna. Ákosnak vannak szeretői, de...

- Szeretői! - kiálta a másik ijedten.

- Hát mi rossz volna ebben?

- Mi rossz?! - válaszolt Erzsébet, ki hevében egészen elfelejté, kivel szól. - Ha most, midőn leányomnak százszor mondá, hogy senki mást e világon nem szeret, szeretői lennének... hisz ez a legnagyobb alávalóság!

- De mikor már mondom - szólt megnyugtató hangon az előbbi -, hogy ezt ily fiatal uraknál rossz néven venni nem lehet.

- De én rossz néven fogom venni - vága közbe az előbbi -, inkább, mint hogy ily valami történnék, készebb lennék...

- Édes nemzetes asszonyom - szólt most Macskaházy ismét körültekintve s székét még valamivel közelebb vonva -, ismerem nézeteit, s azért becsületes ember létemre, ki sorsában a legnagyobb részt veszi, kénytelen vagyok azon meggyőződésemet kifejezni, hogy Ákos a nemzetes asszony kívánatainak soha megfelelni nem fog. Jó, becsületes, elmés fiatalember... de mint mondám, hívséget, állandó szeretetet követelni tőle, képtelenség... Ha vejében ezt keresi - tevé hozzá halkabban -, én ismernék egyet.

Erzsébet bámulva néze reá.

- Igen, kedves Erzsébet asszonyom - folytatá Macskaházy mindig melegebben -, én ismerek egyet, kinek hívsége minden próbát megáll, kinek állandósága tántoríthatlan. Embert, ki talán külső fényből leányának kevesebbet nyújthat Ákosnál, de kinek karjai között Vilma mindazon csendes boldogságot fel fogja találhatni, melynek egész becsét a nemzetes asszony annyira tudja méltányolni. Én magam, kedves Erzsébet asszonyom - tevé hozzá, kérdő tekintetet vetve a mellette ülőre, ki bámulatában szót nem talált -, kész vagyok Ákos helyét elfoglalni.

- A fiskális úr?! - szólt kezét összecsapva végre Tengelyiné.

- És miért nem? - folytatá a másik, mindig nyájasabban. Való, nem vagyok oly ifjú, mint akkor voltam, midőn kezemet a nemzetes asszonynak ajánlám; de nem vagyok vén... mondhatom, legjobb koromban... azonkívül helyzetem megjavult, s becsületes ellátás helyett, mit akkor ígérhettem, most szép vagyont hozok nőmnek... Százötvenezer forintnál többre megy szerzeményem. Ha Vilma feleségem: Tengelyi nemességéről kérdés sem tétetik többé... sőt talán Rétyék részéről még valami inskripciót is reménylhetnék. Sokkal józanabb vagyok, semhogy azokat, mik Ákossal történtek, rossz néven venném és...

Macskaházy, ki a közte s Vilma között kötendő házasság hasznait felszámolva, a hatást, melyet szavai Tengelyinére tettek, nem is vette észre, a legnagyobb meglepetéssel hallgatott el, midőn Erzsébet, egyszerre felugorva székéről, az ajtó felé mutatva, szenvedélyesen kiálta, hogy hagyja el házát tüstént.

Az ügyvéd szólni akart. Az érzemény, mellyel ez ildomos férfiú Vilma iránt viseltetett, mint olvasóim tudják, a nyugodtabbak közé tartozott. A gondolat, hogy a megye egyik legszebb leányát feleségül veszi, nem vala kellemetlen előtte, főképp ha azáltal egyszersmind egyéb terveit elősegítheti; ha ez azonban nem sikerülne, Macskaházy más utat fog választani, s nem valószínű, hogy ezért sok szívfájdalmakat érzene. A szerelem - hogy e tárgyról, mely éppen azért hasonlíttatik oly különböző dolgokhoz, mert csaknem annyiféle, mint azok, kik róla szólnak, én is hasonlattal éljek - nem mindenkinek Pegasus, mely által magát elragadtatni engedi. Vannak emberek, kik azt jól betanított paripa- vagy éppen kocsilóként használják, melyen magokat s holmijokat oda vontatják, hová tetszik, s Macskaházy ezek közé tartozott.

Ha Tengelyiné szólni hagyja, ő kétségen kívül visszavonja vagy legalább teljes megelégedésre magyarázza ki szavait; de a jegyzőné nem volt oly kedélyi állapotban, hogy neki erre időt engedjen. A gondolat, hogy ezen ember rágalmait, noha alávalóságát ismeré, egy pillanatig elhivé... hogy Ákosban, de csak egy percig kételkedett, annyira felindítá a másképp nyugodt asszonyt, hogy az ügyvéd minden iparkodása mellett szóhoz nem jöhetett, s már menni akart, más alkalomra hagyva az egésznek kiegyenlítését, mikor az ajtó megnyílt, s nem kis rémülésére Tengelyi maga lépett a szobába.

- Mit akar az úr itt? - szólt a jegyző, homlokát komoly ráncokba szedve.

Macskaházy felelni akart, de Tengelyiné felmenté e fáradságtól, midőn előadását oly kifejezésekkel fűszerezve, melyekre az ügyvédet érdemesnek tartá, a történteket férjének elmondá. Szavainak valósága ellen nem lehete kifogása senkinek, azon egy kivétellel, hogy mindent az alispánné meghagyásának tulajdoníta, noha ez egyszer, mint tudjuk, Macskaházy egészen önfeje szerint indult.

- Takarodjék mindjárt... s hogy szemtelen pofáját e házban ne lássam többé! - Ezek voltak az egyedüli szavak, miket a jegyző Macskaházynak mondott, s ámbár mindent elkövetett, hogy magát mérsékelje, ki a hangot, melyen e szavak mondattak, hallá, sejdítheté belső felgerjedését. Éppen e mérséklet azonban tévedésbe hozá Macskaházyt, s midőn ahelyett, hogy távoznék, tettét magyarázgatni kezdé, s barátságáról, mellyel az egész család iránt viseltetik, szólt: Tengelyinek haragja nem ismert többé határokat... s maga Erzsébet megijedt, midőn férjének állapotját látá.

- El házamból tüstént! el, semmirekellő! - kiáltott Tengelyi - ha nem akarod, hogy kidobjalak.

- De kérem, édes nemzetes uram - szólt a másik nyugtatólag -, méltóztassék engem kihallgatni; úgy tartom, az ajánlat, melyet tettem, nem olyan, mely által e bánásmódot megérdemeltem; ha Vilma...

- Ne nevezd - szakítá félbe a jegyző -, ne merészelj felőle szólni, alávaló!... te, leányom férje? te rabló, zsivány, söpredéke az emberi nemnek!

A lármára Vilmán s Liptáknén kívül, kik a szobába jöttek, több általmenő az ablakoknál állt meg, s kíváncsian benézett. Macskaházy, ki e tanúk által biztosítva gondolá magát, hogy megveretni nem fog, s egyszersmind érzé, hogyha e bánásmódot nyugodtan eltűri, egész tekintélye elvész: most egyszerre magasabb hangon kezde beszélni.

- Ami sok, sok! - mondá rikácsoló hangján. - Nótárius úr meg fogja bánni szavait!

- Megbánni! megbánni! - kiáltott Tengelyi mindig nagyobb indulatban.

- Igen, igen, édes nótárius uram - folytatá a másik gúnyolva -, meg látszik feledkezni, hogy nem nemesember többé, ha! ha! ha!

- Gazságodra emlékeztetsz? - kiálta az előbbi botját emelve, míg karját neje s leánya alig bírták visszatartani.

- S habár magamat megalázva, leányát nőül kértem, nem kellene soha megfeledkezni a különbségről, mely köztünk létezik.

- Igen, különbség, azon különbség, mely becsületes ember s gonosztevő között létezik. Hagyjatok! - kiálta nejéhez fordulva, ki kezét még mindig visszatartá. - Macskaházy jól kiszámítá a pillanatot, melyen túl maradása veszélyessé válhatnék, s még egypár fenyegetést mondva, éppen akkor érte el az ajtót, mikor a háziúr megszabadulva, botjával utána rohant.

- Ez az ember még kezeim által hal meg! - szólt Tengelyi, midőn az udvarról, hová az elsiető ügyvédet követte, Vándory által, ki éppen a házhoz jött, szobájába kísértetett, s a jegyző fáradtan, felindulása után egy székre veté magát, s alig nyerheté vissza nyugalmát, noha a többiek s később Ákos, ki Vándory után eljött, nemegyszer mondák: miként ez alávaló nem is érdemli, hogy becsületes ember miatta csak egy percig felinduljon.

 

28

Míg Tengelyi, családja körében megnyugodva, végre hevességét maga bánni kezdé, s míg azok, kik a jegyző házánál történt lármának az ablakoknál vagy az udvar kapuja mellett tanúi voltak, elszéledve, majd azt beszélték el szomszédaiknak, hogy Macskaházy megveretett s kidobatott, majd azt, hogy Tengelyi az ügyvédet meg akarta ölni, s ez csak futás által menekülhetett; addig e beszélgetéseknek tárgya, kinek megszidása az egész faluban kárörömmel fogadtatott, a legnagyobb felgerjedésben jára fel s alá szobájában.

Olvasóim tudják az okot, melyért Tengelyiéket felkereste. - "Miként is lehettem oly bolond - szóla magában -, hogy Vilmát megkérjem? Csak ostoba hívségem, mellyel a Rétyek iránt viseltetem, bírhatott reá. Ha Vilmát elveszem is, mit nyerhetek?... Az ötvenezer forintnál, melyet magamnak kikötöttem, tőlük többet semmi esetre nem csikarhatok ki... s ha most Ákos házasságát akadályozhatom is, e háladatlan asszony soha nem fogja megbocsátani, hogy ennyi pénzébe kerültem. Ostobaságot követtem el, az világos!... De ki is hitte volna, hogy ez asszony annyira fel fog indulni, s hogy szóhoz sem enged jutni?... S mikor Tengelyi hazatért, miket nem kelle eltűrnöm a cselédek s parasztok előtt? s még bosszút sem állhatok!... Ákost nem szabad megsértenem... utoljára is nem marad más hátra, mint hogy Tengelyi nemeslevelét s egyet-kettőt Vándory irományai közül, ha egyszer a váltók kezemben vannak, Ákosnak átadjam, s neki az egészet felfedezzem, így legalább kriminális pertől mentem meg magamat."

Macskaházy még ezen határozat által sem érzé egészen megnyugtatva magát, miután a lehetőségek közé tartozott, hogy Ákos, ki őt régóta gyűlölte, még azon esetben is, ha a rablást önmaga fedezi fel, s az irományoknak egy részét általadja, őt a bíróságnak bevádolhatja. De, gondolta magában, előre kikérem becsületszavát; ily emberek, mint Ákos, ily előítéletekre sokat tartanak, s azonkívül nem hozhat bajba anélkül, hogy mostoháját belé ne keverné, s ettől őrizkedni fog, bármiként utálja ez asszonyt; miután nevét viseli, nem fogja azt megmocskolni. Ekképp vigasztalva magát, gyertyát gyújtott, s Vándory irományait kezdé átnézni.

Már tizenegy órához közelgett, mikor az ügyész e munkát bevégzé, s a levelek közül, melyekből az irományok nagy részint álltak, egypárt kiszedve s külön szekrénybe zárva, a többieket előbbi helyökre visszatette, s alunni készült.

Macskaházy most az egész dologra nézve nem aggódott többé... A leveleket átolvasva meggyőződött, hogy a Rétyek minden nyilvánosságot kerülni fognak, s hogy bírói eljárástól mit sincs félnie. Jókedvűen jára párszor fel s alá szobájában. "Így - szóla magában -, még egypár nap, s az ötvenezer forint kezemben van. Ha Ákosnak mindent felfödözök, s az irományokat, melyeket félretettem, kezébe adom, biztosítva vagyok ez asszony bosszúja ellen is. Végre nem hasztalan fáradtam annyi éven át!" S ezzel Macskaházy az ajtó felé ment, hogy azt bezárja.

Ráfordítá a kulcsot s megpróbálta; az ajtó nyitva maradt. Újra megkísérté; a kulcs forgott, de az ajtó nem záródott be. Macskaházy bámulva csóválta fejét... Soha ez ajtóval baja nem volt, és most egyszerre mi történhetett rajta? Rá akará tolni, zárját, de bármint iparkodott, a tolózár sem vala megmozdítható... s az ajtó nyitva maradt. - "Az ördög tudja, mi lelte ez ajtót" - szólt bosszankodva, többször becsapva ajtaját, s újra megkísértve, nem zárhatja-e be mégis. Eszébe jutott, hogy mióta Ákos kiköltözködött s Etelka szüleivel elment, a ház ezen oldalán egészen maga lakik. Az utolsó időben annyit hallott zsiványokról beszélni, hogy a gondolat, miként az éjt magányosan s nyitott ajtókkal kell töltenie, őt első percben aggasztá, sőt felgerjedésében neki úgy látszott, mintha kályhájában valami mozgást venne észre, de miután odament s hallgatózva mindent ismét csendesen talált, megnyugodott. - "Megbódultam-e? - szólt, még egyszer ajtajához menve s újra megkísértve bezárását. - Abban, hogy ajtómat be nem zárhatom, mi ok van rémülésre?... A hajdú, midőn takarítás után szobámat becsukta, megfeszítette lakatomat; hogy pedig a tolózárt nem mozdíthatom, természetes... hisz soha nem éltem vele, s berozsdásodott."

És ezzel Macskaházy levetkezett, s ágyába feküdve azon kellemes gondolatoknak engedé magát által, melyekhez csak oly ember juthat, ki egyszerre tetemes pénzösszegnek birtokába jövén, arról alkot terveket, hová fordítsa vagyonát.

E kellemes ábrándokból az ügyészt azonban nemsokára nesz zavará fel. A lépcsőn léptek hallatszottak halkan, de tisztán. Macskaházy meg vala győződve, hogy nem csalódott. Tisztán hallá az egyes lépteket, melyekkel valaki lépcsőről lépcsőre feljebb jön, s végre a folyosón szobája felé közelget... s éppen ki akart ugrani ágyából, midőn ajtaja halkan megnyílt, s előtte bundájában Viola állt.

- Viola! - szólt remegő hangon Macskaházy, mert kiáltásra nem vala ereje, annyira elborzadott, midőn magát a zsivánnyal magányosan látá.

- Jó, hogy ismersz - mondá a másik, az ajtót maga után bezárva s egyenesen az ágyhoz menve. - Ha segítségért kiáltasz, halál fia vagy! Úgyis hasztalan lármáznál, a ház ezen oldalán nincs senki, aki hallhatna.

- Dehogy kiáltok, dehogy lármázok én - szólt a másik, s arcain halotti halványság terült el -, hisz kend csak nem fog engem bántani. Ha pénz kell, szegényebb ember vagyok, mint gondolja, de amim van, azt elviheti. Miért bántana kend engem, szegény beteges létemre? hisz amim csak van, mindent odaadok.

- Miért bántanálak? - szólt Viola a szerencsétlen ügyvédre oly tekintetet vetve, melynél vére elfagyott - talán lehetne okom. Ne hidd, hogy a múltról egészen megfeledkeztem. Minden, mit rajtad elkövethetek, ha minden csepp véredet egyenként ontom is ki, nem fizeti meg, mit te rajtam elkövettél.

- Kend nagy tévedésben van - szólt az ügyvéd kétségbeesett tekintetet vetve maga körül -, én...

- Ki volt oka - szólt a másik komoran -, hogy zsivánnyá lettem? Kinek köszönhetem, hogy üldözve, mint a vadállat, erdők- s pusztákon kóboroltam, míg feleségem gyermekeimmel a könyörületesség keserű kenyerére szorult?... Mondd, hogy nem te voltál... hogy nem te követtél el mindent, hogy halálra ítéltessem... hogy nem te vágyódtál életem után... hogy nem vagy halálos ellenségem?

- De mikor én mindent, mindent odaadok, amim csak van - válaszolt a másik könyörgő hangon -, uramtól is lesz egypár száz forint nálam, azt is elviheti, habár később vissza kell térítenem, és...

- Kell is nekem pénzed - szakítá félbe megvető hangon a zsivány a szólót -, add ide az írásokat, melyeket alávaló zsidóddal együtt a nótáriusnál elraboltál.

- Az írásokat? - mond az ügyvéd, bámuló tekintetet vetve Violára - mily írásokat?

- Ugyanazon írásokat - szólt a másik homlokát ráncokba szedve -, melyeket, mikor elfogtak, kezemből kiragadtál... melyek helyett a törvényszéknél fehérruhát mutattál elé... melyeket ha nem adsz ki mindjárt, ez ágyból nem fogsz felkelni.

- Tudom, tudom - mondá Macskaházy, ki a hangból, melyen Viola szólt, látta, hogy türelmét próbára tenni nem lenne tanácsos -, az irományok nálam voltak... igaz, hogy én ragadtam ki kezedből... de látod, mihelyt birtokomba jutottak, tűzbe dobtam. Minek titkolóddzam előtted, úgyis mindent tudsz; ezen irományok megsemmisítése Rétynének nagyon szívén feküdt, s én, amint tudod, hív embere voltam mindig... mindig... mihelyt hozzájok juthattam, az égő kunyhóba vetettem, hogy több baj ne legyen velök.

- Mondd ezt másnak - szólt a zsivány nyugodtan -, én tudom, hogy az írások itt nálad vannak... hogy Rétyéktől kiadásukért ötvenezer forintot kívánsz.

- Ki mondta ezt kendnek? - szakítá félbe elbámulva Macskaházy, kiben egyszerre azon gondolat támadt, hogy Viola az alispánné zsoldjában áll.

- Akárki - válaszolt amaz szárazon -, de ha életedet tenmagad nem becsülöd ötvenezer forintra, s az írásokat nem adod ki mindjárt, látni fogod, hogy leheleted, melyet csak rosszra használtál, előttem még kevesebb becsű.

- De kérlek - szólt az ügyész rimánkodva -, csak az mondd, kitől tudod, hogy az írások nálam vannak? ki küldött hozzám?

- Ne fecsegj - mondá Viola, bundáját visszavetve -, hanem kelj fel, s add ide írásaidat, mert...

A zsiványnak egész magaviselete mutatá, hogy mindenre elhatározott... s Macskaházy érezve, hogy ellentállnia nem lehet, szó nélkül kelt fel, s ment asztalához, míg Viola, minden mozdulatára figyelve, a szoba közepében megállt.

Az ügyvéd kezei remegtek, midőn a fiókból az irományokat kivéve, az asztalra tevé. Két csomó volt ott, melyeknek egyikében Vándory levelei, másikában Tengelyi fontosabb irományai voltak összekötve; ezenkívül még néhány egyes levél Tengelyitől, mely ezen irományokkal egy papírba takarva, a zsidó által többivel egyszerre vitetett el, s így kézről kézre Macskaházyhoz került. - Itt vannak - szólt elfojtott hangon -, de kend nem tudja, ez irományok mily becsűek reám nézve, kend nem veheti hasznát, kérjen akármit, és...

- Tartsd meg pénzedet, mondom - szólt a zsivány megvetéssel, midőn az asztalhoz közelített. E pillanatban az ügyvédnek eszébe jutott, hogy fiókjában töltött pisztolya van, melyet, hogy egészen fegyvertelen ne legyen, egyszer oda tett. Ha meggondoljuk, hogy az irományok, melyektől meg kelle válnia, reá nézve ötvenezer forint érték, senki nem bámulhatja, hogy minden természetes gyávasága mellett mintegy akaratlanul a fegyverhez nyúlt s azt Violára szegezé; de a pisztoly nem volt felhúzva... s a jövő perc az ügyvédet földre terítve... a fegyvert a zsivány kezében találá.

Ez volt Macskaházynak veszte. Viola nem volt kegyetlen. A gondolat, hogy egy embernek vérét ontotta, sokszor borzadással tölté el lelkét... s ámbár azzal menthette volna magát önszemei előtt, hogy e tettet önvédelem között s a legnagyobb kétségbeesés pillanatában követte el... de a nép embere közönségesen a szándékos és más emberölés között nem nagy különbséget tesz s mindkettőt gyilkosságnak nevezi: s így ő is tette felett elfelejté annak indokait, s nemegyszer mondá, hogy mindent, mit azóta szenvedett, csak vétke büntetésének tekinti. Macskaházynak, ha az irományokat általadja, nem volt oka félnie. A küzdés között, mellyel a zsivány most a pisztolyt ellensége kezéből kiragadta, feltámadt indulata. A gyűlölség, mely keblét ez ember iránt tölté, kitől annyit szenvedett, s ki most éltét fenyegeté, háttérbe szorított minden egyebet, s félig magánkívül rohant a szerencsétlenre, ki segítségért kiáltva, a földről felkelni iparkodott. - Irgalmat! - kiáltott Macskaházy elfojtott hangon, midőn a zsivány torkát megragadta.

- Volt-e neked, mikor Zsuzsi koldult? mikor engem akasztófára ítéltél? - mondá emez.

Macskaházy arca kékült, szemei kiduzzadtak; de a kétségbeesés erőt ada gyenge kezeinek, midőn a fényes kést, melyet a zsivány az asztalról felkapott, maga fölött látá. E küzdés azonban nem tarthatott soká... Viola a házban lármát hallott... a cselédek, felébredve Macskaházy sikoltásaira, közeledtek... összeszedte egész erejét, s kése háromszor merült a szerencsétlennek mellébe.

Viola a felszökő vértől nedves kezekkel felugrott, felkapá az asztalról az irományokat, s nem is véve észre, hogy nehány levelet elhullat, kirohant a szobából, éppen elég jókor, hogy az udvarra érjen, még mielőtt futásában valaki által feltartatnék. Megláttatva itt a kocsis s még egy ember által, ki az istállóból lámpással jött... s űzőbe vétetve, a mezőnek vevé futását, s a végre a Tisza partján álló bokrok alatt eltűnt.

A cselédek, kik mindjárt ezután Macskaházy szobájába rohantak, az ügyvédet vérében a halállal küzdve találák. A rablásnak nyomai nem látszottak, még az óra s tárca is ott feküdt az ágy mellett.

- Rablás! gyilkolás! - kiáltott a vastag szakács, ki hálósüvegében s gyertyával az első jött a szobába. - Utána!

- Doktort! - kiáltott egy másik.

- Papot! - sikoltott a szakácsné.

Mindenki vad rendetlenségben futott ide s tova, míg a mindig nagyobb számmal összegyűltek közül kettő a haldoklót ágyára fekteté.

- Utána! utána! - hörgött Macskaházy - irományaim...

- Mily irományok? - kérdé a szakács, a beteget egy kissé felemelve.

- Tengelyi - mondá Macskaházy végerejét összeszedve; a többi, mit hihetőképp mondani akart, nem vala érthető, ajkai mozogtak, de szavak helyett csak hörgés vala hallható, mitől a jelenlevők borzadtak.

E pillanatban egyszerre a folyosón a hajdú kiáltása hallatszott, ki, mint mondá, a gyilkost megfogta... s mindjárt azután az üveges zsidót torkánál fogva a szobába húzta. - Itt van mondá nem kis megelégedéssel -, a kályhában találtam.

- Ah, alávaló! - kiáltott a szakács, a remegő zsidót az ágyhoz vonva. - Ugye, teins uram - szólt Macskaházyhoz -, ez volt?

Az ügyvéd fejét rázá, ajkai mozogtak, de nem vala érthető semmi.

- De, teins uram, hisz nem is lehetne más! - mondá a szakács ismét - csak intsen fejével... ugye, ő volt?

Macskaházy ismét fejét rázá, megragadta a szakácsnak kezét, s ismét szólni akart... hasztalan! Még egyszer felnyitá ajkait, - mintha lélegzetet keresne, s vad kétségbeeséssel tekintve maga körül, visszadőlt vánkosára... és meghalt.

- Csak tudnám, mit akart mondani - szólt a szakács, miután a halott betakartatott, s az üveges zsidó, minden esküvéseinek dacára, melyekkel ártatlanságát bizonyítá, erősen megkötözve a pincébe záratott. - Mikor a zsidót mutattam neki s kérdeztem: nem ez ölte-e meg? szörnyen rázta fejét... s mégis éltemet teszem rá, ezt nem követte el senki más, mint e semmirevaló üveges.

- Mikor még szólni tudott - mondá a szakácsné, szemeit törülve, nem mintha Macskaházy halálát bánná, de mert felfogása szerint, fejérszemélynek ily alkalomnál úgy illik -, a fiskális úr Tengelyit nevezte.

- Ne szóljon az ifjasszony ily bolondokat - válaszolt a szakács -, Tengelyi uramról ilyent csak gondolni!

- Már én nem tudom - vágott szavába amaz, ki szóvitára alkalmat találva tökéletesen megvigasztalva érzé magát -, de a fiskális úr, mikor kérdeztük, ki a gyilkos? csak mégis Tengelyit nevezte, ugyebár? - mondá a többiekhez fordulva, kik mind szavainak valóságát bizonyíták. - És mikor azután már szólni nem tudott, én jól vigyáztam ajkaira, azok éppen úgy mozogtak, mintha Tengelyit, mindig csak Tengelyit akarna mondani. Mikor boldogult férjem... isten nyugtassa meg!... vízibetegségben halálos ágyán feküdt, három napig nem tudott szólni; de én csak ajkaira néztem, s mindent megértettem. Menj el, jöjj ide, adj vizet, amit csak akart, én mindent megtettem... - és az asszony ismét törülni kezdé szemeit.

- Csak a nótáriusra az ifjasszony nem fogja e gyilkosságot fogni akarni? - mondá a szakács felindulva.

- Isten mentsen ily alávalóságtól! Én nem mondok mást - válaszolt emez mindig hevesebben -, mint hogy mikor a fiskálist kérdeztük: ki ölte meg? Tengelyit nevezte, és azt oly tisztán s érthetően, hogy valamennyien hallottuk... s erre, ha kell, megesküszöm.

- Jól van, jól - mondá a szakács rosszkedvűen -, ki tudja, mit akart mondani?

- Én nem tudom - folytatá az előbbi még mindig neheztelve -, csak azt mondom, hogy a fiskális mindig Tengelyit nevezte... s ezt fogom mondani a végső ítéletig.

- Majd a szolgabíró ki fogja sütni, azért jótállok - mondá a szakács -, s végre is látni fogja mindenki, hogy nekem volt igazságom, s hogy a gyilkosságot a zsidónál nem követte el senki más. De most zárjuk be a szobát, s küldjünk a szolgabíróért s esküdt emberekért... Régi időből tudom, hogy ott, hol valami rablás vagy gyilkosság követtetett el, semmihez nyúlni nem szabad.

S ezzel valamennyien a szobából kimentek, hol a véres halott a sötétben magányosan hagyatott.

 

29

Azoknak megértésére, mik Macskaházy meggyilkoltatása után történtek, még egyszer azon este eseményeihez kell visszatérnünk, melyen a szerencsétlen ügyészt Tengelyi házában utolszor láttuk. A jegyző családja, melyhez most Ákos is tartozott, Vándoryval, ki évek óta majdnem minden estét e házban töltött, barátságos beszélgetés közt ült együtt Erzsébet szobájában, míg Tengelyi maga a másikban leveleket írt.

Írás között a jegyző figyelmét gyenge kocogás vonta magára, mely ablakán hallatszott. Felnézett, s miután senkit nem látott, tovább folytatá munkáját; miután azonban e nesz még kétszer ismételtetett, felkelt, s felnyitá ablakát... Ismét nem látva senkit, türelmetlenül kérdezé, ki által háborgattatik? s már be akará zárni ablakát, midőn egy kis levélke dobatott a szobába s léptek hallatszottak, melyekkel valaki a fal mellett, anélkül, hogy láttatnék, vagy szólna, a sötétben távozott.

- Mi lehet ez? - szólt a jegyző, midőn ablakát betéve, a levélkét a földről felvevé, s vele asztalához ment - talán csak nem fenyegetés? Mióta itt lakom, nem volt eset... s sem én, sem a község bosszúra okot nem adtunk...

A levélke, melynek a jegyző mindenekelőtt külsejét vizsgálá meg, goromba papírra volt írva, mint összedörzsölt állapotjából gyanítani lehetett, olyanra, mely már több szolgálatot látott... pecsétnyomó helyett krajcár használtatott... a felírás nemzetes Tengelyi nótárius uramhoz szólt... s a jegyző, midőn a pecsétet feltöré, nem kis meglepetésére, ezeket olvasá:

Én a nemzetes úrnak örök háladatossággal tartozom. Az emberek azt mondják, hogy az írásokat én raboltam el házából, de alávaló gazság ilyeneket mondani... A rabló az üveges zsidó volt, kit a viceispán fiskálisa bírt rá... én csak a zsidótól vettem el; de mindezt hosszú elbeszélni. Jőjön a nemzetes úr ma éjjel a nagy nyárfához, mely mindjárt a rév mellett áll, nem elébb, mint tizenegy órakor... éjfélig az írásokat mind a kezébe visszahozom, ha életembe kerülne is... hisz a nemzetes úr tulajdon házában tartotta feleségemet s gyermekeimet. Az istenért, jőjön bizonyosan... Ne féljen tőlem, habár zsivány vagyok is, életemet adnám nótárius úr egész háznépeért... és ha ma nem jő, nem tudom, kinek adjam az írásokat... még éjjel át kell mennem a Tiszán, a faluba jőni nem merek. Azután még azt is instálom minden alázatossággal, ne szóljon senkinek az egész dologról, és csak maga jőjön. Fejemre vérpénzt tett a vármegye... ha tudják, hogy itt járok, halál fia vagyok. Egészen a nemzetes úr kezébe adom magamat

Viola

E sorok, melyeknek átolvasása a gyakorlatlan kéz s itt-ott rendkívüli ortográfia miatt Tengelyinek némi fáradságába került, a becsületes jegyzőt nem kis nyugtalanságba hozák. Mit tegyen? ha a zsivány meghívását nem követi, az irományok hihetőképp örökre elvesznek. Viola, ha egyszer a megyét elhagyta, őrizkedni fog attól, hogy visszatérjen, s inkább eldobja e reá nézve haszontalan papírokat, csak hogy bűnjelekül ne használtathassanak ellene; és ha elmegy - ha ő, egyike azoknak, kiket a törvény fenntartása leginkább illet, zsivánnyal titkon összejő, anélkül, hogy arról jelentést tenne... mily világot vethet ez reá, miután már az is, hogy Viola feleségét s gyermekeit házába felvevé, ellenségei által azon vádra használtatott, hogy gonosztevőkkel cimboraságban áll. Másnak talán az jutott volna eszébe, hogy hivatalos kötelességeit saját érdekével úgy egyesítheti, ha ahelyett, hogy maga menne, a találkozás helyére több embert visz magával, s a zsiványt elfogatván, egyszersmind a nála talált irományokat magához veszi. E gondolat azonban nem fért jelleméhez, s ha a világ boldogsága ígértetett volna díjul... ő erre képtelen vala. Előtte csak a két fentebbi lehetőség állt, s kötelességének érzete s az apai szeretet között habozva a legnagyobb felgerjedésben járt fel s alá szobájában, majd arra, hogy a zsivány meghívását követni fogja, majd az ellenkezőre határozva magát; s midőn Erzsébet a szobába jött, hogy őt a vacsorához hívja, mind ő, mind a többiek nem csudálkozhattak eléggé nyugtalanságán, mely még a cselédeknek s Liptáknénak is feltűnt. A levélkéről, melyet, hogy más kézbe ne jőjön, elégetett, senki mit sem tudott. Ha Erzsébet, vagy más valaki, a mellékszobában hallotta volna is, hogy Tengelyinél kocogtak, s hogy ablakát felnyitá: a kisbírák néha tízszer eljöttek napjában, s anélkül, hogy a házba lépnének, ablakánál kérdeztek egyet-mást, s így a dolog közönségesebb vala, semhogy valakinek feltűnhetett, s Tengelyinek rossz kedve egészen a Macskaházy által okozott bosszúságnak tulajdoníttatott.

Vacsora végével Vándory Ákossal elment, Tengelyi pedig nejének s gyermekeinek jó éjszakát kívánva, azon ürügy alatt, hogy még írnia kell, szobájába zárkózott, s miután helyzetét még egyszer átgondolá, arra határozta magát, hogy a zsiványt fel fogja keresni. "Viola ittlétéről jelentést nem tehetek semmi esetre - így gondolá magában -, ily alávalóságot nem kívánhat senki tőlem!... s ugyan miben sérteném meg hivatalos kötelességemet, ha gyermekeim kedvéért jogaim visszaszerzésére mindent elkövetek?! Ha irományaim csakugyan nála vannak, annyival jobb; ha nem, legalább azon szemrehányástól mentem meg magamat, hogy valamit elmulasztottam, mi által sajátomhoz juthattam volna. Hogy e lépésem valaki által megtudassék, arra nincs valószínűség... s végre mitől féljek, ha lelkiismeretem semmivel nem vádol?"

Már tizenegyhez közelgett, midőn a jegyző ily gondolatok között házát halkan elhagyá, s kertjén keresztül a Tisza partjához ért. - Esős novemberi éj vala, az égen nem látszott egy csillag sem, a tájon setétség terült el, s Tengelyinek egész táj ismeretére vala szüksége, hogy a keskeny úton, mely kertek között a mezőre vezetett, tovább ballagva, árokba ne essék. A faluban mindenki régen aludt, s Tengelyi anélkül, hogy valakivel találkoznék, ért a helyre, mely neki Viola által kijelöltetett.

Nyárban e hely a tiszaréti határ egyik legkellemesebbike vala. Az óriási nyárfa messze elterjedő árnyéka alatt egy kis pázsitos hely terült el, melynek füve, a nap sugaraitól megőrizve, mindig szépen zöldellt, ha a júliusi forróság az egész határt már kopárrá égette is. E helyet három oldalról sűrű bokrok s néhány alacsonyabb fa, a negyedikről a Tisza nyugodt tükre környezé, melyre a nagy fának egyes ágai kinyúltak. Tengelyi sok órát töltött e fa alatt barátjával, ki ily alkalommal nemegyszer mondá, hogy szebb helyet a Tisza hosszú mentében csakugyan nem találhatni, s hogy ha a törökdomb nem lenne is, e fa maga Tiszarétet már a kellemes lakhelyek sorába állítná.

Most e hely szomorú- s elhagyottnak látszott, a fa alatti tért száraz levelek takarták. Fenn a lombtalan ágak között süvöltve zúgott át az éjszaki szél, míg a Tisza habokat vetve csapdosá a sötét partot.

A jegyző, bundájába burkolva, nyugtalanul járt fel s alá, időről időre, ha a bokrokban valami nesz hallatszott, megállva, s midőn magát meggyőzé, hogy senki sem jő, ismét tovább folytatva kedvtelen sétálását, vagy a révészházhoz fordítva szemét, mely tőle csak mintegy kétszáz lépésnyire lehetett, s melynek ajtaján a konyhában még égő tűz kis fénykört terjeszte el.

Majdnem egy félóra múlt így, s Tengelyi már hinni kezdé, hogy Viola megbánta, vagy nem teljesítheti feltételét, midőn azoknak kiáltásai, kik a zsiványt Macskaházy meggyilkolása után űzőbe vevék, hozzá jutottak.

Tengelyi embereket hallva, kik gyilkost, rablót kiáltva hozzá közelítének, s meggyőződve, hogy Viola valahogy megismertetett s űzőbe vétetett, nehogy e gyanús helyen találtassék, sebes léptekkel visszavonult a falu felé.

Kevés perccel, miután Tengelyi e helyet elhagyá, egy csomó írást kezébe tartva Viola tört keresztül a bokrokon. A zsivány egy pillanatig megállt, s körültekintett; miután látá, hogy a jegyző nincs többé itt, s hátul a bokrokhoz közel üldözőinek kiáltásait hallá, egy, a parton álló kis sajkába veté magát, s erős lökéssel eltávozva a parttól, evezni kezdett.

- Itt van! itt kell lennie! - kiáltott a kocsis, ki, noha lámpása elaludt, a zsiványt idáig soha szeme elől el nem veszté. Társai, kik szinte így valának meggyőződve, iszonyú lármával keresték a gonosztevőt a bokrok között, úgyhogy a mindig tovább távozó evező ütései nem vétettek általok észre, s a zajra a révész két fiával kunyhójából a fához sietett.

- Mi a baj, Ferkó? - kiáltott a révész, midőn az égő darab fa világításánál, melyet szövétnekként magával hozott, az uraság kocsisára ismert -, talán ellopták lovadat?

- Nem, nem! - mondá emez, lámpását meggyújtva - megölték fiskálisunkat; mi idáig kergettük a gyilkost, s itt a bokrok alatt tűnt el. Csak éppen most láttam... itt kell lennie; segítsen kend keresni.

- Mi a manó! - válaszolt a révész elbámulva - a fiskálist megölték?... No, nem nagy kár érte, de ha kendtek a gyilkost keresik s azt csakugyan idáig kergették, az nincs többé itt... éppen most, mielőtt kendtek jöttek, hallottam valakit innen sebesen a falu felé menni; ugye, Andris, te is hallottad?

- Az lesz, bizonyosan az, csak utána! - kiáltott a kocsis, nem is várva a fiúnak feleletét, s követve a többiektől, a falu felé sietett ugyanazon úton, melyen Tengelyi csak imént ment hazafelé.

- Szemlátomást meglátszik, hogy erre ment - szólt a révész, csak hogy sietésöket mérsékelje, figyelmöket az útra irányozá. - Ni, még a nyomokat is meglátni... ez mind friss nyom... még a víz is meglátszik, amint minden lépésnél körülfeccsent.

- És ez mi itt? - mondá a kocsis lehajolva s valamit a földről felvéve. - Bot, éspedig úrias bot, rézcsákánnyal... ezt talán most lopta s itt vesztette... Csak utána! e nyomon tovább; bizonyosan a kertek között bújt el. - S az egész csapat a kocsis után, ki lámpájával mindig a nyomot követé, a jegyzőkert kerítéséhez ért.

- Mi az ördög! - szólt a kocsis, ki a kerítés ajtajánál pár lépéssel tovább menve, egyszerre lámpásával megállt - itt nem látni több nyomot!

A többiek, kezéből kivéve a lámpást, szinte megnézték az utat, A friss nyom, melyet eddig követtek, eltűnt. - Szemlátomást nem látni semmi nyomot! - mondá a révész - csak talán a föld nem nyelte el? ott hátul a kerítés ajtajánál még láttam.

- Talán a kerítés megé bújt - szólt a kocsis egy kissé gondolkozva -; maradjanak kendtek itt; én átmászok s megnézem... hátha itt találjuk...

- Hagyja el kend, még főbe ütik - mondá a révész, Ferkót visszatartóztatva, ki már félig átmászott, s kit egy a többiek közül követni akart -, mi közünk van ahhoz, hogy a fiskálist megölték?... Bár taval vitte volna el az ördög, nem kellene most százötven forintot fizetnem esztendőnként. - De a kocsis, kit bizonyosan nem Macskaházynak szeretete bírt arra, hogy gyilkosát üldözze, anélkül, hogy ez ildomos tanácsra hallgatna, a legnagyobb figyelemmel végigment a kerítésen, s azon meggyőződéssel tért vissza, hogy a gonosztevőnek nyoma elveszett. Már ismét vissza akara menni, midőn a révész egyik fia, aki addig az ajtó mellett állt, észrevevé, hogy a kertnek a házhoz vezető útján szinte nyomok látszanak. A kocsis lámpásával odafutott, a többiek, kik azalatt az ajtót megpróbálva, azt nyitva találák, szinte bementek, s mindenki világosan látá a nyomot, melyet eddig követtek, s mely egyenesen a házhoz vezetett.

- A nótárius házában van... ott van talán a fészer alatt - mondá a kocsis, ki, mint minden ember, ha valami után erősen fáradott, bár az reá nézve tökéletesen közönyös legyen, most mindent inkább tűrt volna, mint hogy egész fáradságát meghiúsulva lássa -, jerünk be, ott megtaláljuk.

- Már hová gondol kend! - szólt a révész a már indulót visszatartva - nótárius uram házánál a zsiványt csak nem fogja keresni?

- És miért nem? - válaszolt a másik - nem tudja-e, hogy e háznál már több zsivány is megfordult? úrfinkat is itt lőtték meg.

- De kend szemlátomást elfelejti, hogy Tengelyi uram háza nemes kúria - mondá a másik.

- Bánom is én! - szólt az előbbi tovább menve - mikor Violát kerestük, akkor is feldúltuk a házat, pedig maga a szolgabíró vezetett.

- Igen, de azok urak voltak - mondá a révész -, minket ebrúdon dobnak ki.

- Majd meglátjuk!... én a nagyságos asszony libériás kocsisa vagyok, s szeretném látni, mily nótárius dobna engem ki házából. - S ezzel Ferkó, anélkül, hogy magát többé feltartatná, két társával, ki vele a kastélyból jött, egyenesen az udvarba ment, míg a révész fiaival, valamit mormogva fogai között, miként nem ártana, ha e büszke cselédeket egyszer jól megvernék, hátrább maradt.

De bármi nagy volt is a kocsis bátorsága, midőn Tengelyi, ki csak imént jött haza, s még le sem vetkezett, a zajra, melyet hallott, egyszerre szobájából az udvarra lépett, s erős hanggal kérdezé: mit akarnak itt? Ferkó meghökkenve, első pillanatban szótalanul állt, s csak később mondhatá el, hogy Macskaházyt megölték, s hogy gyilkosának nyomait követve jöttek idáig.

Nem fogom leírni az érzeményt, mely a jegyző keblét e pillanatban eltölté... Viola levelére emlékezve nem lehete kétségben, hogy az ügyész e szerencsétlen által gyilkoltatott meg, valószínűleg azért, hogy az irományokat tőle elvegye... s Tengelyi borzadott e gondolatnál, hogy a gyilkosságnak, habár tudatlanul, ő vala indoka. A kocsis s társai, minden míveletlenségök mellett, észrevevék a hatást, melyet e hír Tengelyire tett, s bámulva néztek egymásra, míg a jegyző, kinek kezében a gyertya reszketett, miután magán erőt vett, egyes kérdéseket tett a gyilkosság elkövetésének módjáról s idejéről.

- Utána jöttünk - mondá a kocsis, majd Tengelyinek bokáig sáros csizmáit nézve, majd társaihoz fordulva, a legnagyobb zavarban -, a Tisza partjáig előttem szaladt, világosan láttam... onnan nyomán jövünk.

- Azaz, követem alássan - mondá a révész -, hogy szemlátomást nyomon jöttünk, az olyan igaz, mint hogy itt vagyok; de hogy éppen a zsivány nyoma volt-e? azt biz én nem tudom... és én a többieknek itt mondtam is, hogy ne jőjenek be, mert tudom, hogy a ház kúria, de...

- Kend bolond! - mondá Tengelyi a legnagyobb felgerjedésben - ha azt hiszik, hogy a gyilkos házamban van, kutassanak fel mindent, hogy egy hely ne maradjon vizsgálat nélkül.

A lármára lassanként a ház többi lakói is felkeltek. Erzsébet Vilmával sietve felöltöztek, s Tengelyi lámpással elöl, szobáról szobára, a padra s istállóba ment el követőivel, míg valamennyien meggyőződtek, hogy semmi idegen a háznál nincs... Tengelyihez azalatt a bíró jött, hogy őt a kastélyba hívja, s a jegyző a többiekkel elment.

- Látta kend - szólt a kocsis, ki a révésszel hátrább maradt, s a többieket követé -, miként reszketett a nótárius, mikor hallotta, hogy a fiskálist megölték?

- Hát hogyne láttam volna! - mondá emez - hisz csak van szemem!

- És azután csizmája bokáig sáros volt - folytatá az előbbi.

- Nagy csuda, ily időben! - válaszolt a révész, bámulva Ferkó furcsa beszédeit.

- Bizonyisten, ha nem ismerném a nótáriust tíz esztendő óta, én...

- Talán csak nem hiszi, hogy a fiskálist ez ölte meg? - vágott szavába az előbbi, megállva.

- Én bizony, mert a házban mást nem találtunk, azt hinném, bátyám - mondá a kocsis halkan társához.

- Megbolondult-e kend? - kérdé a révész, s ezzel mindketten, gondolataikba mélyedve, szó nélkül mentek egymás mellett.




Hátra Kezdőlap Előre