TIMÉA




A FOGADOTT APA

Este hat óra tájon hagyták el a Szent Borbála hajósai az elsüllyedt járművet, s már fél nyolcra Timár Komáromban volt Timéával. Az almási gyorsparaszt jól ismerte a Brazovics-házat, s kegyetlen ostorpattogással vágtatott végig a Rác utcán csengős négy lovával a piacig, nagy borravaló levén neki ígérve a sietségért.

Mihály leemelte a leányt a parasztszekérből, s mondá neki, hogy itthon vannak.

Azzal a pénzes szekrénykét köpenye alá véve, felvezeté a leányt a lépcsőkön.

Brazovics Athanáznak emeletes háza volt; ami nagy ritkaság Komáromban, hol a múlt századbeli pusztító földrengés emléke miatt csak földszinti házakat építenek.

A földszintet egy nagy kávéház foglalta el; ott volt a gyűldéje a helybeli kereskedőknek, az emeletet egészen a kereskedő családja lakta; két külön bejárat volt a lépcsőről, s egy harmadik a konyha felől.

Brazovics Athanáz ez órában nem szokott otthon lenni, amit Timár jól tudott; azért Timéát egyenesen a jobb oldali ajtón vezette be, melyből az úrhölgyek termeibe lehetett jutni.

Ezekben a szobákban mindenütt divatos pompa uralgott, s az előszobában inas ácsorgott. Azt felkérte Timár, hogy híja fel a nagyurat a kávéházból.

Tudni való, hogy ez a szó: "nagyúr" címezésre használtatik Komáromban, valamint hogy Sztambulban is, csakhogy amíg az utóbbi helyen kizárólag a szultánt részeltetik abban, addig nálunk és a mi időnkben ez a kereskedők s mindazon honoratiorok címzete szokott lenni, akiket a "tekintetes" cím meg nem illet.

Timár addig bevezette a leányt a hölgyekhez.

Ő maga ugyan nem volt valami nagyon szalonképes öltözetben, ha elgondoljuk, hogy milyen vízen-sáron gázolt keresztül, hanem ő a házhoz tartozó személy volt, akit minden időben és alakban el szoktak fogadni, s nem tekintik másnak, mint fizetett emberüknek. Ennél nem járják az etikett-szabályok.

A bejelentést pótolja az a jó szokása a háziasszonyságnak, hogy amint a külső ajtót nyílni hallja, a belső szoba ajtaján rögtön kidugja a fejét, megnézni, hogy ki jött.

Zófia asszony ehhez hozzászokott szobaleány korában. (Bocsánat! ez bizony kiszaladt a tollunkból!) No igenis. Őt alacsony sorsból emelte föl magához Athanáz úr: hajlamházasság volt. Nem kell azért senkit megszólni.

Nem is emberszólásképpen, csak jellemzés végett hozzuk fel, hogy Zófia asszony még úrnő korában sem bírt korábbi modorairól leszokni. A ruhája mindig úgy állt rajta, mintha az asszonyától ajándékba kapottat viselne, a hajából elöl is, hátul is lógott ki egy elszabadult tincs, a legdíszesebb ruha mellett is kellett rajta valami gyűrődöttnek lenni; s ha egyébbel nem, legalább egy pár rossz papuccsal kellett neki hajlamait kielégítve látni. Kíváncsiság és pletykálkodás volt társalgásának alapja, keverve olyan rosszul alkalmazott idegen szavakkal, hogy mikor azokat nagy társaságban közrebocsátá, a vendégek majd lefordultak székeikről (már akik ti. ültek) a nevetésvágytól. S amellett az a jó szokása volt, hogy nem tudott halkan beszélni; amit mondott, az nem is kiabálás, de folytonos sikoltás volt, mintha késekkel hasogatnák, s segítségért kiáltana.

- Jaj, maga az, Mihály? - sikolta az úrnő, pedig még csak a feje volt kinn az ajtón. - Hát azt a szép kisasszonyt hol vette? Hát az a hóna alatt micsoda szekrény? No, jöjjön be a szobába. Nézd, csak nézd, te Athalie, miket hozott a Timár!

Mihály előrebocsátá Timéát, és ő is belépett utána, illedelmesen jó estét kívánva a bennlevőknek.

Timéa az első találkozás félénk remegésével tekinte körül.

A háziasszonyon kívül volt a szobában még egy leány és egy férfi.

A leány kifejlett idomú, büszke szépség, kinek karcsúságát még előbbre segíti a vállfűző; magas cipősark és hajdísz emelik termetét, kezein félkesztyűket visel, s körmei hosszúra és hegyesre vannak eresztve. Arca a rendbe szedett báj, piros, felvetett élveteg ajkak, rózsás arcszín, szívesen mutogatott fehér fogsorok, mosolygó gödröcskék az állon és orcákon, hajlott, finom orr, fekete szemöldök és villogó szemek, amiknek ragyogását még emeli az, hogy erősen kiülnek, mintegy támadólag. A szép alak oly büszkén tudja magát tartani hátravetett fejével s dacoló keblével.

Ez Athalie kisasszony.

A férfi pedig egy fiatal katonatiszt, a harmincas évek elején, vidám, nyílt arccal, tüzes fekete szemekkel; akkori katonai szabályzat szerint egész arca simára borotválva, egy kis félhold alakú pofaszakáll kivételével. A hadfi violaszín frakkot visel, rózsaszín bársonygallérral és karhajtókával. Ez a geniecorps egyenruhája.

Ezt is ismeri Timár. Kacsuka úr, főhadnagy a fortificatiónál és élelmezési közeg is egyúttal. Kissé szokatlan hybridum, de úgy van.

A főhadnagy azzal a kellemes mulatsággal foglalkozik, hogy az előtte ülő szép kisasszonyt arcképezi pasztellrajzban. Már egy arcképét elkészítette reggeli világításban, most lámpafénynél kísérli meg újra.

Timéa belépte megzavarja a művészi foglalkozást.

A karcsú, nyúlánk gyermek arca és alakja valami lélekjelenésszerű e pillanatban. Mintha valami szellem, valami jóslat, valami álomlátás lépett volna elő a sötétből.

Amint Kacsuka úr hátratekinte rá a rajztáblája mellől, a sárkányvér-pasztellal olyat húzott az arckép homlokán keresztül, hogy lesz dolga a lágy kenyérnek, míg azt onnan ki tudja venni. S aztán ő is önkénytelenül felállt Timéa előtt.

Mindenki felállt a leány láttára, még Athalie is.

De hát ki ez?

Timár görögül súgott Timéa fülébe, mire a leány Zófia asszonynak készséggel csókolt kezet, s amiért azután Zófia asszony összevissza csókolá az arcát.

Azután ismét mondott neki valamit Timár, mire a leány félénk engedelmeskedéssel közelített Athalie felé, és figyelmesen tekinte fel annak arcára. Vajon megcsókolja-e azt? Vajon nyakába boruljon-e ennek az új testvérnek? Athalie még magasabbra látszott emelni fejét; Timéa aztán lehajolt kezéhez, és megcsókolá azt. Az ellenszenves szarvasbőrt a kezén. Athalie engedé azt, szemei egyet villámlottak Timéa arcára, másikat a katonatisztre, s ajkait még jobban kipittyeszté. Kacsuka úr egészen el volt veszve Timéa bámulatában.

Hanem Timéa arca sem a bámulattól, sem a villámoktól nem lett melegebb. Fehér maradt az, mintha lélek volna.

Timár volt pedig legjobban megakadva. Hogyan mutassa most be ezen leányt, s hogy mondja el, miként jutott hozzá, ez előtt a katonatiszt előtt?

Segített rajta Brazovics úr.

Nagy robajjal törte magát be a szobába.

Mert éppen akkor olvasta odalenn a kávéházban, fennhangon, valamennyi törzsvendég bámulatára az "Allgemeine Zeitung"-ból azt a hírt, miszerint a megszökött Ali Csorbadzsi basa és khazniár, leányával együtt a Szent Borbála című gabonahajóra menekülve kijátszotta a török üldözők figyelmét, s bemenekült Magyarországba.

A Szent Borbála az ő hajója! Ali Csorbadzsi az ő régi jó ismerőse; sőt női ágon rokona. Ez nevezetes esemény a világban!

El lehet gondolni, hogy rúgta ki maga alul a széket Athanáz úr, mikor az inas azzal a jelentéssel jött le hozzá, hogy éppen most érkezett meg Timár úr egy szép kisasszonnyal meg egy rézládával.

- Csakugyan igaz! - rikkantott fel Athanáz úr, s azzal rohant haza, egypár útban eső kártyázót feldöntve székestül.

Brazovics úr kövér, túlhízott ember volt, potroha mindig előtte járt fél lépéssel; arca, mikor halavány volt, akkor rézvörös volt, és mikor piros volt, akkor kék volt; borotvált szakálla estefelé már borostát vert rajta, bozontos bajusza pedig nyirkos volt dohánytól, burnóttól és változatos spirituosumoktól, szemöldei kiálló sövényt képeztek mindig véres kiülő szemei fölött. (Borzasztó gondolat, hogy szép Athalie-nak a szemei is éppen ilyenek lesznek, ha megvénül!)

Ha aztán Brazovics urat beszélni hallotta az ember, akkor tökéletesen megértette, hogy miért sikoltoz oly hangosan Zófia asszony. Ez sem tudott másként beszélni, mint kiabálva. Csakhogy az ő hangja mély volt, mint a víziló szava. Természetes, hogy Zófia asszonynak, ha e hang mellett a saját magáét érvényesíteni akarta, a sikoltozásig fel kellett azt fokoznia. Úgy volt ez a két ember egymással, mintha fogadást tettek volna, hogy melyik bírja elébb a másikat gégecsősorvadásba belekiabálni vagy a gutával megüttetni? A harc kimenetele kétes. Hanem Brazovics úr fülei szüntelen be vannak dugva gyapottal. Zófia asszony nyaka pedig mindig körül van csavarva vászonkendővel.

Brazovics úr sietségtől lihegve tört be az asszonyok szobájába, s dörgő ordítását messziről küldé előre.

- Itt van Mihály a kisasszonnyal? Hol van a kisasszony? Hol van Mihály?

Mihály eléje sietett, hogy feltartóztassa az ajtóban. Talán magát Brazovics urat el is foghatta volna; de azt a hast, mely előtte megy, azt lehetetlen feltartóztatni, ha az egyszer megindult valahová.

Mihály aztán a szemével intett neki, hogy itt mások is vannak.

- Ah, nem tesz semmit! - mondta Brazovics úr. - Az előtt beszélhetsz. Mind egy família vagyunk. A főhadnagy úr is a családunkhoz tartozik. Haha! No ne haragudj, Athalie. Hisz tudja már az egész világ. Beszélhetsz, Mihály! Benne van már az újságban.

- Mi van benne? - kiálta ingerülten Athalie.

- No, nem te vagy benne; hanem az, hogy Ali Csorbadzsi basa barátom, testi-lelki atyámfia, a khazniár az én hajómon, a Szent Borbálán menekült Magyarországra leányával, kincseivel! Ugye, ez a leánya? Ez a gyönyörű teremtés!

Azzal Brazovics úr hirtelen átnyalábolta Timéát, két csókot nyomott fehér orcáira: hangos, bűzös és nyirkos csókot, amin a leány nagyon elcsodálkozott.

- Derék gyerek vagy, Mihály, hogy el tudtad hozni baj nélkül! Adtatok-e már neki egy pohár bort? Zófia, szaladj egy pohár borért!

Zófia asszony nem hallotta ezt a parancsot, Brazovics úr pedig leveté magát egy karszékbe, s odavonta térdei közé Timéát, mindig zsíros tenyereivel nyájasan simogatva ennek haját.

- Hát az én kedves barátom, a derék khazniár basa, hol van?

- Az meghalt útközben - felelt halkan Timár.

- Mi? Ez már baj! - szólt Brazovics úr, s igyekezett gömbölyű arcát ötszegletűre húzni, s hirtelen levette a kezét a gyermek fejéről. - De csak nem történt valami egyéb baja is?

Furcsa kérdés!

Hanem Timár elértette azt.

- Vagyonát rám bízta, hogy adjam át önnek leányával együtt; legyen fogadott apja leányának, s gondnoka vagyonának.

E szóra ismét elérzékenyült Brazovics úr, mindkét kezével megfogta Timéa fejét, és kebléhez szorítá.

- Mintha saját gyermekem lenne! Tulajdon édes leányomnak fogom tekinteni.

S azzal cupp, cupp! megint agyba-főbe csókolta az ártatlan áldozatot.

- S mi van abban a szekrényben?

- A rám bízott készpénz, amit át kell adnom.

- Ah! Mihály, ez nagyon jól van. Mennyi van benne?

- Ezer arany.

- Micsoda? - kiálta Brazovics úr, s eltolta térdei közül Timéát - csak ezer arany? Mihály, te elloptad a többit!

Timár arcán valami vonaglott végig.

- Itt van a meghalt saját kezűleg írt végintézkedése. Maga megírja, hogy ezer arany készpénzt ad át, a többi vagyona a hajóteherben volt, s ez tízezer mérő tiszta búza.

- Ah! Az már más! Tízezer mérő tiszta búza tizenkét forint harminc krajcárjával: százhuszonötezer forint. Gyere ide, kisleányom, ülj a térdemre szépen, elfáradtál, ugye? Parancsolt nekem valamit az én kedves, felejthetetlen jó barátom?

- Azt bízta rám, hogy mondjam meg önnek, hogy a zsákok kiürítésénél személyesen legyen jelen, hogy el ne cseréljék a gabonát, mert ő tiszta búzát hozott.

- Óh, ott leszek, személyesen; magam! Hogyne lennék! S hol van a hajó a búzával?

- Almás alatt, a Duna fenekén.

- Micsoda? Mit beszélsz te? Mihály! Te?

- A hajó tőkére ment, és elsüllyedt.

Most már eltaszítá Timéát magától Brazovics úr, s dühösen ugrott fel a székről.

- Az én szép hajóm elsüllyedt a tízezer mérő tiszta búzával! Óh! ti akasztófáravalók, óh! ti gazemberek! Részegek voltatok bizonyosan mind! Elcsaplak benneteket mind! A kormányost vasra veretem! Benn fogom a bérit valamennyinek. Teneked pedig elkobzom a tízezer forint biztosítékodat; nem kapod meg, ha nem perelsz!

Timár nyugodtan felelt neki:

- Önnek a hajója ugyan csak hatezer forintot ért, s teljes értékeig biztosítva volt a trieszti biztosító társulatnál. Ön nem károsult.

- Az nem a kutyák gondja! Azért én mégis kárpótlást követelek rajtad a lucrum cessans miatt! Tudod, mi az a lucrum cessans? No ha tudod, hát majd megérted, hogy a tízezer forint biztosítékod egy krajcárig felmegy rá.

- No, ez hát az én bajom! - szólt Timár nyugodtan. - Erről majd máskor beszéljünk. Ráérünk vele. De az meg sietős dolog, hogy mi történjék az elsüllyedt hajóteherrel, mert az mentül tovább a víz alatt marad, annál inkább semmivé lesz.

- Hát bánom is én, akármi lesz belőle!

- Tehát nem akarja ön átvenni? Nem akar ön személyesen jelen lenni a kiürítésénél?

- Akar az ördög! Kell a frányának! Mit csináljak én tízezer mérő nedves búzával? Csak nem állhatok be keményítőt csinálni tízezer mérő búzából, vagy csíramálét köleszteni belőle! Add az ördögnek, akinek kell.

- Annak bajosan kell; hanem a búzát mindenesetre el kell árverezni; a közeli molnárok, gyárosok, hizlalók s a parasztok vetőmagnak valami áron csak megveszik, a hajót úgyis ki kell üríttetni. S legalább valami pénz hajlik belőle vissza.

- Pénz! (Ez a szó mégiscsak áthatott a gyapotdugaszon a kalmár fülébe.) Jól van. Én adok neked meghatalmazást holnap reggel, hogy árvereztesd el az egészet egy csomóban.

- Még ma kell; holnapig is romlik az áru.

- Én este az apád lelkének sem írok.

- Itt van nálam a kész meghatalmazás; gondoskodtam előre; csak alá kell írni. Van nálam tinta is, toll is.

Ennél a szónál már Zófia asszony is közbesikoltott:

- Itt az én szobámat be nem tintázzátok! Itt szőnyeg van a padlón! Eredj a magad szobájába, ha írni akarsz! Az én szobámban ne veszekedjél a cselédeiddel. Én itt cselédveszekedést nem tűrök. Ez az én szobám.

- De ez az én házam! - ordíta rá a nagyúr. - "De az én szobám!" - "Itt én vagyok az úr!" - "De én vagyok az asszony!"

Az ordításnak és sikoltozásnak az a haszna lett Timárra nézve, hogy Brazovics úr, most dühében, csak azért, hogy megmutassa, mennyire ő az úr a háznál, fogta a kalamust, s aláírta az árverezési meghatalmazást.

Hanem akkor aztán, mikor ezt megkapta Timár, mind a ketten nekiestek, s egyik mély, másik magas hangon annyi szitkot-mocskot vertek árva fejéhez, hogy akár újra visszamehetett a Dunába megmosdani.

Zófia asszony ugyan csak közvetve szidta Timárt, mintha a férjére perelne, hogyan tud meghatalmazást adni egy ilyen piszkos, rongyos embernek? egy ilyen részegesnek, korhelynek, koldusnak? Miért nem küldi a másik vagy harmadik biztosát? Hisz ez elszökik majd a behajtott pénzzel, beissza, elkártyázza, hogy tudja rábízni?

Timár pedig éppen olyan nyugodt arccal állt ott e zivatar közepett, mint mikor a Vaskapunál dacolt a sikoltozó széllel s a bömbölő hullámmal.

Egyszer aztán megszólalt ő is:

- Akarja-e az úr átvenni a készpénzt, ami az árva leányt illeti, avagy átadjam a városi gyámhivatalnak? (Ettől megijedt Brazovics úr.) No ha akarja, hát jöjjön velem a hivatalszobájába, végezzünk ott; - mert én sem szeretem a cselédveszekedést.

E százhatvan fontos gorombaságra egyszerre elnémult az úr is, meg az asszonyság is. Az ilyen nagyon lármázó embereknél rendesen teljes sikerrel működő gyógyhatású szer az, ha valami nagyon nagy gorombaságot adnak be nekik. Egyszerre elcsendesült mind a kettő. Brazovics fogott egy gyertyatartót, s azt mondá Timárnak: "No jól van, hozd utánam azt a pénzt." Zófia asszony pedig úgy akart tenni, mint akit nagyon jó kedvében találtak, s azt mondá Timárnak: "No hát, Mihály, nem iszik elébb egy pohár bort?"

Timéa ámolyogva nézte ezen jelenetet, melynek társalgási nyelvét nem értette; a hozzá való taglejtéseket és arckifejezéseket aztán meg éppen nem volt képes magának megmagyarázni.

Hogy öleli, csókolja egy percben fogadott apja őt, az árvát? s hogy taszítja el a másik percben? hogy vonja megint az ölébe? hogy löki félre ismét? Hogy ordítanak ketten együtt arra az emberre, kit ő vészben, viharban éppen ily nyugodtan látott állni, s aki aztán csak egyet szól: azt is harag nélkül, csendesen, s a két dühös ember egyszerre megszelídül és elhallgat, nem bántja őt, mint nem bántották az örvények, a sziklák s a fegyveres katona urak.

És ő mindabból, amit beszélnek, nem ért semmit. És mármost az az ember, aki hónapok óta oly hű kísérője volt, aki "háromszor" megjárta érte a víz mélyét, akivel egyedül tudott saját nyelvén beszélni, végképp el fog távozni, és ő bizonyosan a szavát sem hallja többé.

De még egyszer meghallotta.

Timár, mielőtt az ajtó küszöbét átlépte volna, visszafordult Timéához, s megszólítá görögül:

- Timéa kisasszony. Ez még az ön hozománya.

S azzal köpenye zsebéből elővonta a dulcsászás dobozkát.

Timéa odafutott hozzá, s átvevé a dobozt; s aztán odasietett Athalie-hoz, kedves mosolygással nyújtva neki az ajándékot, mit számára messze földről hozott.

Athalie felnyitá a dobozt, s azt mondá rá:

- Fi donc! hisz ennek rózsavízszaga van; éppen olyan szagú, mint mikor a szolgálók vasárnap templomba menetelkor a zsebkendőiket megrózsavizezik.

A szavakat nem értette Timéa; hanem az ajkpittyesztést, az orrfintorítást, azt megértette - s aztán nagyon elszomorodott. Zófia asszonyt próbálta megkínálni a török csemegével. Az meg azt mondá neki, hogy rosszak a fogai, nem eheti az édességet. Ekkor aztán egészen elszomorodva fordult a főhadnagyhoz a csemegével. Ah! az pompásnak találta ezt, s három kockát három falatra lenyelt belőle; amiért aztán Timéa olyan háladatosan mosolygott a szemébe.

Timár pedig ott állt az ajtóban, s nézte, hogy Timéa hogy mosolyog.

Egyszer aztán Timéának eszébe jutott, hogy Timárt is meg kellene kínálnia török édeskéjével. De már akkor Timár nem állt többé az ajtóban.

Azután nemsokára a főhadnagy is búcsút vett, és eltávozott.

Ügyes, udvarias ember lévén, Timéa előtt is maghajtá magát, ami annak nagyon jólesett.

Nemsokára visszajött Brazovics úr, s négyen voltak a szobában.

Brazovics úr Zófia asszonnyal valami görögforma nyelven kezdett el feleselni. Értett abból Timéa néha egy-egy szót; de az egész még idegenebb volt rá nézve, mint azok a nyelvek, amiknek egy szavához sem hajazott.

Arról beszéltek egymás közt, hogy mármost mit csináljanak ezzel a nyakukra hozott leánnyal. Az egész öröksége tesz tizenkétezer forintot aranyban, meg ha valamit még a nedves hajóáruért be lehet kapni. Ez nem elég arra, hogy valakit olyan kisasszonynak neveljenek, mint Athalie. Zófia asszony azt véleményezte, hogy egészen cseléd módjára kell szoktatni; szokjék a konyhához, a söpréshez, a mosáshoz, vasaláshoz: annak veszi hasznát. Úgysem veheti el más olyan kevés pénz mellett, mint valami "schreiber", egy hajóbiztos; arra nézve pedig sokkal jobb, ha a felesége szolgálónak volt szoktatva, mint kisasszonynak. De Brazovics úr ebbe nem egyezett, mert mit mondana a világ? Utoljára megegyeztek abban a középútban, hogy Timéa nem fog ugyan a közönséges cselédek sorába számíttatni, hanem megáll a fogadott leány ranglépcsőjén. Az asztalnál a családdal fog együtt enni, de a felszolgálásnál segíteni fog. Nem állítják oda a mosóteknő mellé, de a saját ruháit meg Athalie finom fehér hímzéseit ő fogja gondozni. Varrni fog, ami a háznál szükséges, hanem az úri  szobákban, nem a szobaleányéban. Athalie-nak segít a toalettjénél; hisz azt még mulatságból is megteheti. És nem fog a cselédszobában hálni, hanem Athalieval egy szobában. Úgyis szüksége van Athalie-nak valakire, akivel bizalmasabban rendelkezhessék. Ezért aztán azokat az öltönyöket, amiket nem akar már Athalie viselni, Timéa fogja megkapni.

Tizenkétezer forintos leány bizony adjon hálákat az egeknek, ha ilyen jó sorba juthatott.

S Timéa meg volt elégedve sorsával.

Mint magára hagyott gyermek, azon nagy, előtte érthetetlen katasztrófa után, mely őt ez idegen földre vetette, úgy ragaszkodott mindenkihez, akinek közelébe jutott. Gyanútlan volt és szolgálatkész. A török leányok sorsa ez.

Nagyon meg volt elégedve azzal, hogy vacsoránál Athalie mellé lehetett ülnie, s nem volt szükség őt szólítani: magától is felkelt, hogy tányért váltson, evőeszközt tisztogasson; s tette azt jó kedvvel, nyájas figyelemmel. Tartózkodott tőle fogadott családját valahogy megbántani azzal, hogy szomorú arcot mutasson, pedig oka lehetett volna rá elég. S különösen igyekezett Athalie-nak kedvében járni. Minden pillantásával elárulta azt az őszinte bámulatot, amivel egy gyermekleány egy kifejlett női szépség iránt viseltetni szokott. Hogy ott feledte tekintetét Athalie rózsás arcán, ragyogó szemein!

Ezek a gyermekleányok azt képzelik, hogy aki olyan nagyon szép, az aztán nagyon jó is.

Szavait még nem értheté, mert Athalie nem beszélt semmiféle görögöt; hanem igyekezett intéséből, szemjárásából ellesni, hogy mire van szüksége.

A vacsora után, melynél Timéa alig evett egyebet, mint kenyeret és gyümölcsöt, a zsíros ételekhez nem volt szokva, átmentek a szalonba, ott Athalie leült zongorázni. Timéa odakuporodott mellé a lábzsámolyra, s oly áhítattal bámult fel annak sebesen mozgó ujjaira.

Azután megmutatá neki Athalie az arcképet, melyet a főhadnagy festett. Timéa összecsapta kezeit, úgy bámult rajta.

- Te még sohasem láttál ilyet?

Brazovics úr felelt rá:

- Már hogy látott volna? Törököknek vallásuk tiltja valakinek az arcát lefesteni. Hisz éppen amiatt lázadtak fel most, mert a szultán lefestette magát, s arcképét felakasztatta a dívánban. Szegény Ali Csorbadzsi is azért keveredett a lázadásba; azért kellett neki megszökni. Hej, de nagy bolond voltál, szegény Ali Csorbadzsi!

Timéa apja nevét hallva, háladatosan csókolá meg Brazovics úr kezét. Azt hitte, valami jámbor búcsúszót mondott a megholt után.

Athalie aztán aludni ment, Timéa vitte előtte a gyertyát.

Athalie leült pipereasztala elé, s tükrébe nézve egy nagyot sóhajtott, és arca elkomorult, fáradtan, hanyagul dűlt végig karszékében. Timéa úgy szerette volna tudni, hogy miért lehet ez a szép arc szomorú.

Kivette Athalie fésűjét a hajából, s hajfonadékait ügyes kezekkel szétbontá, s aztán a szétbontott sűrű gesztenyeszín hajat egész gyönyörűséggel fonta újra éjszakára hármas fonadékba. Kikapcsolá füleiből a függőket, s közben saját arca oly közel jutott Athalie arcához, hogy annak meg kellett látnia a tükörből ezt a két ellentétes képet. Az egyik oly ragyogó, oly rózsás, oly hódító; a másik oly halavány, oly szelíd. És mégis Athalie bosszúsan ugrott fel székéből, s lábával félretaszítá tükrét. "Menjünk feküdni!" - Ez a fehér arc árnyékot vetett az övére. Timéa szépen felszedte Athalie leszórt öltönydarabjait, és ösztönszerű csínnal rendbe rakta.

Azután letérdelt eléje, hogy lehúzza a harisnyáit.

Athalie engedte azt tenni.

És mikor Timéa a finom selyemharisnyát lefordította, s a szobrász remekének illő hófehér lábat ölében tartá, odahajolt hozzá az arcával, és megcsókolta ezt a szép lábat.

...És Athalie engedte azt tenni.




A JÓ TANÁCS

Kacsuka főhadnagy a kávéházon ment keresztül, s ott találta Timárt, amint egy csésze feketekávét szürcsölt.

- Át vagyok ázva, fázva, s még ma nagy utat kell tennem! - monda Timár, kezet szorítva a tiszttel, ki szívélyesen sietett oda hozzá.

- Hát jer el hozzám egy pohár puncsra.

- Köszönöm, nem érek rá, mert rögtön sietnem kell a biztosító társasághoz, hogy küldjenek segítséget a hajóterhet kihordatnom; mert annál nagyobb az ő káruk, mentől tovább van víz alatt a hajó. Onnan el kell szaladnom a főbíróhoz, hogy korán reggel küldjön ki valakit Almásra az árverés megtételére, azután szaladhatok a disznókereskedőkhöz meg a szekeresgazdákhoz, hogy jöjjenek el árverezni, s még az éjjel gyorsparaszttal vágtatok Tatára a keményítőgyároshoz; az legtöbb hasznát veheti az ázott búzának; hogy legalább ennek a szegény leánynak a vagyonából valami töredéket megmenthessek. Neked pedig egy levelet kell átadnom, amit Orsován adtak a kezembe.

Kacsuka úr átolvasta a levelet, s aztán azt mondá Timárnak:

- Jól van, pajtás! Hát csak járd el a városban, ami dolgod van; hanem azért eljöhetsz hozzám egy félórára, ha itt elvégeztél mindent; itt lakom az "Anglia" mellett; egy nagy kétfejű sas van kifestve a kapumra. Amíg a gyorsparaszt etet, addig iszunk egy pohár puncsot, s beszélünk valami okos dologról; de okvetlen eljöjj!

Timár megígérte, hogy elmegy hozzá, s aztán sietett dolgára.

Tizenegy óra felé lehetett az idő, mikor a városi sétakert mellett, amit Komáromban Angliának neveznek, a kétfejű sasos kapun benyitott.

Kacsuka úr várt reá, a privatdiener vezette egyenesen a szobájába.

- Hát én már azt hittem, hogy te régen el is vetted Athalie kisasszonyt, amíg én odajártam! - kezdé Timár.

- Tudja kő, pajtás, nem megy össze a dolog. Hol az egyikünk, hol a másikunk halasztja. Úgy tetszik, mintha valakinek közülünk nem volna egész kedve hozzá.

- Óh! Athalie kisasszonynak van, arról bizonyos lehetsz.

- Semmi sem bizonyos a világon, legkevésbé az asszonyszív. Én csak azt mondom, hogy nem jó az embernek sokáig jegyben járni, mert nemhogy közelednék, hanem jobban eltávozik egymástól. Az ember kiismeri egymásnak az apró hibáit, amiket ha a házasság után ismer meg, azt mondja rá, hogy isten neki; már benne vagyunk! Azt tanácsolom, pajtás, hogy ha valaha házasodni akarsz, s belebotlasz valakibe, ne studírozd sokáig a dolgot, mert ha kalkulálni kezdesz, csupa törtszámokon végzed.

- De itt, úgy hiszem, hogy a kalkulálás sem háládatlan dolog, ahol olyan gazdag leányról van szó.

- Gazdagság, barátom, az egészen relatív dolog. Hidd el, hogy minden asszony el tudja költeni annak a kamatját, amit a férjéhez hozott. Aztán Brazovics úr gazdagságával nincsen az ember tisztában. Ő folytonosan olyan vállalatokat tart, amikhez nem ért, s amiknek utána nem néz. Iszonyú sok pénz jön a kezébe, hanem hogy ő év végén rendes kereskedői mérlegben ki tudná mutatni, hogy nyert-e vagy vesztett az összes vállalatain, arra nem képes.

- Én azt hiszem, hogy ő nagyon jól áll. S Athalie igen szép és művelt hölgy.

- Jó, jó; de mi szükség itt most teneked Athalie-t úgy rám dicsérned, mint az eladó lovat? Beszéljünk inkább a te dolgodról.

Hiszen csak láthatott volna Kacsuka úr Timár szívébe; majd megtudta volna, hogy ez is az ő dolga. Azért beszélt ő Athalie-ról, mert - Timéa arcáról irigylette azt a mosolyt a tiszt úrtól. Ne mosolyogjon terád Timéa! Vedd el Athalie-t, az a tied!

- Hanem hát beszéljünk okosabb dologról! Nekem az írja a pajtásom Orsováról, hogy vegyelek pártfogásom alá. Jól van. Megkísérlem. Te most meglehetősen kellemetlen helyzetben vagy. A rád bízott hajó elsüllyedt; nem a te hibád, de a te szerencsétlenséged, mert most mindenki félni fog más hajót rád bízni. A főnököd lefoglalja a biztosítékodat, s ki tudja, hogy pörölöd ki a kezéből? Ezen a szegény árva leányon is szeretnél segíteni. Látom a szemedből, hogy azért fáj legjobban a szíved, hogy ez annyi vagyonát elveszté. No hát hogy lehetne ezen a sok bajon egyszerre segíteni?

- Azt én sem tudom.

- De tudom én. Hát ide hallgass. A jövő héten kezdődik a szokott évi hadsereg-összpontosítás itt Komárom alatt. Valami húszezer ember tart hadműveleteket három hétig. A kenyérszállításra árlejtő csőd van kihirdetve. Nagy összegek fizettetnek, s okos ember szépen takaríthat meg rajtuk valamit. Minden írásbeli ajánlat az én kezemen megy keresztül, s előre meg tudom mondani, hogy ki kapja meg a vállalatot; mert az, nem attól függ, ami írva van, hanem attól, ami nincs írva. Eddigelé Brazovicsnak az ajánlata a legkevesebb. Ő ígérkezik a kenyérszállítást elvállalni száznegyvenezer forintért, s az "illető" személyzetnek ígér húszezer forintot.

- Patvar! Az illető személyzetnek?

- No hát természetes. Ilyen nagy vállalatnál, aki azt megkapja, illő, hogy valamit adjon annak, aki neki megszerzi. Ez, amióta a világ áll, mindig így volt. Hát miből élnénk? Tudod te azt jól.

- Tudom. De magam javára nem próbáltam.

- Hát hisz ez a bolondság. Te másnak a kedvéért feketíted be a körmeidet, holott egyúttal magad számára kaparhatnád ki a gesztenyét, ha már az útját tudod. Adj be te most egy offertet, amelyben vállald el a kenyérszállítást százharmincezer forintért, s ígérj az "illetőknek" harmincezer forint nyereményosztalékot.

- Azt én több oknál fogva nem tehetem. Először nincs bánatpénzem, amit ajánlatomhoz mellékeljek, sem tőkém, amin annyi gabonát, lisztet vásároljak, sem kedvem a vesztegetéshez, sem eléggé rossz számító nem vagyok, hogy százharmincezer forintból a felvállalt szállítást és a harmincezer forintnyi barátságos osztalékot is fedezni hihessem.

Kacsuka úr nevette azt a dolgot.

- Jaj, Miska, milyen rossz kereskedő lesz belőled! Nem megy az minálunk másképpen. Nyomorúság itt úgy akarni kereskedni, hogy az ember a maga forintján az egy garasát megnyerje. Ez csak szatócskodás. Protekció a fődolog, s ez neked lesz. Arról jótállok én. Jó pajtások voltunk iskolás diák korunktól fogva. Bízd rám magadat. Hogyne volna bánatpénzed? Mellékeld a nyugtádat a Brazovicsnál letett tízezer forintodról. Az biztosítékul elfogadtatik. Azután megmondom, hogy mit csinálj. Nyargalj vissza Almásra, s árverezz magad az elsüllyedt hajó gabonájára. Az a százezer forint értékű búza bizonyosan rajtad marad tízezer forintban. Akkor van tízezer mérő búzád. Brazovicsot kifizeted azzal a saját letartóztatott tízezer forintoddal, s ezzel perpatvar nélkül quitteltél vele. Akkor dupla vámot ígérsz az almási, neszmélyi, füzitői, izsai molnároknak, hogy a búzádat siessenek megőrölni rögtön. Azalatt kemencéket állíttatsz fel, amikben a lisztet azonnal prófuntnak sütik. Három hét alatt elfogyott az egész, ha itt-ott egy-egy csomó selejtesebb lesz a többi között, azt elsimítani a jó barátok dolga. S három hét múlva hetvenezer forint tiszta nyereséged marad legalább a vállalaton. Hidd el, hogy ha ezt a főnöködnek mondanám el, hát két kézzel kapna rajta. Csodálom, hogy magától odáig nem terjed az esze.

Timár elgondolkozott a dolgon.

Ez bizony kecsegtető egy ajánlat.

Három hét alatt hatvan-hetvenezer forintot nyerni, nagy fáradság nélkül, egész biztonsággal. Az első héten egy kicsit édesebb volna a prófunt íze, mint a szokotté, a másodikon egy kicsit keserűbb, a harmadikon egy kicsit dohosabb; de hát ki veszi azt olyan szigorúan a katonáknál? Hozzá vannak azok már ahhoz szokva.

Mégiscsak összerázkódott ettől a keserű pohártól.

- Óh, Imre - szólt, kezét hajdani iskolatársa kezére téve. - Hol tanultad te ezt a tudományt?

- Hm! - szólt az elkomolyodva - ott, ahol tanítják. Csudálkozol rajtam, ugye? Én már mindent természetesnek találok. Mikor a katonai pályára léptem, tele voltam ábrándos illúziókkal. Azoknak most hamva sincs már. Azt hittem, hogy a hőstettek, a lovagiasság pályája az, ami lelkemet fölhevíté; s aztán láttam, hogy csupa spekulációból áll a világ, s minden országos dolgot valami magányérdek mozgat. A mérnökkarnál végeztem tanulmányaimat, fényes, kitűnő sikerrel. Mikor Komáromba áttettek, a keblem dagadt a büszkeségtől, minő tere fog itt nyílni hadépítészeti tudományomnak. Az ám: a spekulációnak. A legelső tervemet, melyet az erődítésre nézve felterjesztettem, a szakértők remekműnek mondták, hanem azért nem az lett elfogadva, hanem tudtomra adatott, hogy készítsek olyat, mely a város egyes utcáinak kisajátítását igényli. Hát én azt is elkészítettem. Emlékezhetel arra a városrészre, amelyiknek a helyén nagy puszta tér van. Az egy félmillióba került. Főnöködnek is voltak ott rozzant házai, miket úgy adott el, mintha paloták lettek volna. S ezt nevezik fortificatiónak! Ezért tanultam én a hadmérnökséget! Az ember lassan kiábrándul, s hozzászokik a helyzetéhez. Talán hallottad már azt az adomát, közszájon forog, hogy mikor a múlt évben őfensége Ferdinánd trónörökös meglátogatott bennünket, azt mondá a várkormányzónak: "Én azt hittem, hogy ez a vár fekete!" - "Miért kellene ennek a várnak feketének lennie, fenség?" - "Azért, mert a fortificatio költségvetésében évenkint tízezer forint van föltéve - tintára. Én azt hittem, hogy tintával meszelik a várfalakat!" - Nevetett mindenki. Ez a vége a dolognak. Ha ki nem sül, hallgatnak róla; ha kisül, nevetnek rajta. - Hát miért ne nevetnék én is? - Nevess te is! - Vagy jobb szereted szidni a világot a szatócsbolt ajtajából s taplót árulni két krajcár nyereségért naponkint? Én már megjöttem az ábrándok világából. Eredj, pajtás, Almásra, s vedd meg az elsüllyedt búzát. Holnap este tíz óráig ráérsz beadni a vállalat iránti ajánlatodat. No, a gyorsparaszt pattog, készülj, eredj. S aztán siess vissza.

- Majd meggondolom - szólt Timár elgondolkozva.

- Te! Lásd, azzal a szegény leánnyal is jót fogsz tenni, ha a kárba veszett vagyonáért tízezer forintot fordítasz neki vissza. Máskülönben annyi száz forintja sem marad belőle, ha a kihordás költségeit levonják.

Ez a gondolat megmaradt Timár fülében.

Valami kéz tolta előre. Fata nolentem trahunt. (A nem akarót húzza a végzet.)

Nemsokára ismét köpenyébe burkoltan ült a parasztszekeren, melyet sebes vágtatva vitt négy nyergesújfalusi paripa a döcögős utcán végig. Minden jó lélek aludt már a városban. Csak az éji őr kiáltása hangzott a városház előtt: "Nincsen írva homlokodra, mire virradsz fel holnapra!" S a bástyákon kiáltoztak sorban az őszi esőben előőrsön álló katonák: "Ki vagy? Őrjárat! Haladj!"

Vajon milyen kenyeret kaphattak ma?




A VÖRÖS FÉLHOLD

Másnap Timár csakugyan együtt árverezett az elsüllyedt gabonára a többi kupecekkel és molnárokkal.

Azok potom árakat ígértek: nehány garast mérőnként. Timár megunta a garasozást, belekiáltott, hogy tízezer forintot megád az egész hajóteherért; arra a szóra aztán úgy szétfutottak a többi kótyavetyélők, hogy vissza sem lehetett volna híni őket többet. Az árverező bíró elütötte Timárra a vételt, s átadta neki az egész hajóterhet mint tulajdonát.

Minden ember azt mondta Timárra, hogy bolond; mit fog ő kezdeni annyi nagy tömeg ázott gabonával.

Ő pedig aztán két dereglyét egymáshoz köttetve s azokat az elsüllyedt hajó tetőzetéhez kapcsokkal megerősítve, hozzákezdett a hajóteher kihordatásához.

A hajó helyzetében tegnap óta az a változás történt, hogy a hátulja lejjebb süllyedt, s ezáltal az eleje kiemelkedett a vízből; a két kabin közül az egyik egészen szárazon áll most.

Timár beleköltözött abba a kabinba, és aztán hozzálátott a nehéz munkához.

A hajó födelét felszakíták, s az emelődaru segélyével egyenkint húzgálták fel a zsákokat, miket elébb a kabin mellé leraktak, hogy a víz kicsorogjon belőlük, s azután onnan egy harmadik dereglyébe rakták azokat, kiszállították a partra, ott gyékényeket terítettek széjjel, azokra a búzát kiöntötték, széthárították. Timár azalatt alkudozott a molnárokkal a rögtöni őrlés iránt.

Az idő kedvezett, szél fújt, a búza hamar száradt. Csak elég gyorsan menne a munka.

És azután számolgatott magában. Ami kevés készpénze volt, azt most mind abba öli bele, hogy a munkásokat fizesse, és azután ha nem sikerül a vállalat, akkor igazán koldussá van téve.

Fabula János meg is mondta előre, hogy nem vár a biztosra egyéb, mint ilyen bolond vásár után az utolsó zsákot a fejére rántani s aztán beleugrani a Dunába.

Timárnak mindenféle gondolatok jártak keresztül-kasul az agyában. Ezerféle nyugtalan gondolat, melynek se kezdete, se vége.

Elnézte napestig, hogy egyik zsákot a másik után hogy támogatják a kabin falához. Minden zsáknak egyforma bélyege van. Egy kerék, öt küllővel, fekete festékkel a zsákra nyomva.

Mégis okosabb lett volna annak a menekvőnek ennyi búzaértéket a táskájába rejteni aranyképpen. De hát valóban ennyiért üldözték volna őt oly szívósan? Érdemes volt ezért szökni, mérget venni?

Késő délutánig folyt így a munka, s még nem volt több szárazra mentve háromezer zsáknál.

Timár kettős bért ígérgetett a munkásoknak, ha megtoldják a napot. Ami búza még éjszaka a víz alatt hál, abból már alig lesz kenyér. Azok megfeszített buzgalommal láttak a munkához.

A szél elsöpörte a felhőket, s a félhold megint ott állt az alkonyégen. Vörös volt az ég is, a hold is.

Mit kísértesz te engem? - mondá magában Timár, s hátat fordított a holdnak, hogy ne lássa.

S amint a holdnak háttal fordulva, a víz alul kihúzott zsákokat számlálja, ismét megjelenik előtte a vörös hold.

Ezúttal a vörös félhold, egy zsák oldalára festve.

Ahol a többinél az a kerék volt az öt küllővel, ott volt ezen a kereskedelmi billog: a félhold, cinóberral festve.

Timárnak egész teste összeborzadt. Lelke, teste, szíve fázott.

Ez volt az!

Ezt értette a haldokló utolsó szavával.

De nem volt vagy bizalma, vagy ideje végig elmondani, amit akart.

Mi van hát ez alatt a félhold alatt?

Timár, mikor a teherhordók odább mentek, megfogta azt a zsákot, s bevitte azt a kabinba.

Senki sem vette észre.

És azután bezárta a kabin ajtaját.

A munkások még két óra hosszat dolgoztak, de már akkor ki voltak fáradva, átázva, fázva víztől, széltől; nem győzték tovább a munkát. A többi marad holnapra.

A fáradt emberek siettek a közel fekvő csárdába, ahol meleget és ételt-italt kapni. Timár egyedül maradt a hajón. Azt mondá, összeszámolja a partra mentett zsákokat; a kis ladikon majd kievez egyedül.

A hold ismét elérte már a víz színét alsó szarvával, s besütött a kabin ablakán.

Timárnak a keze reszketett a láztól.

Midőn kését kinyitotta, saját kezét metszette meg vele legelőször is, s akkor aztán saját vérével még vörös csillagokat is festett a vörös félhold mellé a zsákra.

Felvágta a zsák kötőjét a nyílásnál; - mélyen belemarkolt; szép tiszta búza volt benne.

Aztán kifejté az alsó szegleteit. Szép tiszta búza ömlött ki belőle. Akkor végighasítá az egész zsákot; s a szétomló búza közül egy hosszúkás bőrzacskó esett lábai elé.

A zacskón lakat volt. Azt letörte.

És aztán kiönté annak tartalmát az ágyra. Ugyanazon ágyra, melyen amaz élő alabástromszobor feküdt előtte egyszer.

Minő látvány volt az a hold világossága mellett!

Egész füzérek szíjra húzott gyűrűkből, miknek kövei brilliantok, zafirok, smaragdok; - karperecek opállal, türkizzel rakva; gyöngyfüzérek mogyoró nagyságú szemekből, egy nyaklánc csupa gyémánt-solitairekből, és azután egy achátszelence, melyet midőn felnyitott, egy egész halmaz gyémánt és rubin villogott eléje; boglárok, lánckötő csatok egész halommal s azokba foglaltan az ékszerészet ritkaságai, amiket a műszeretők egymásra árvereznek, a macskaszemfényű syderitek, kameának faragott plasmák, tűzopálok, keleti aquamarinok sötétkék fénnyel, vörös topázok, a ritka rózsaszín pyrop, a napkőnek nevezett gyöngyházfényű adulár, a színváltoztató labrador, a karmazsinpiros spinel, antik remek vésművek, korall, borostyánkő, s pietra d'Egittóból. Fejedelmi gyűjtemény! Egy kristálydobozban voltak példányai azoknak a ritkán mutogatott platinatalléroknak, miket az orosz cár az Unkiars Skellesz-i békekötéskor küldött Sztambulba. Végül négy tekercs gördült ki a zsák fenekéről; egyet felnyitott Timár; ötszáz louis d'or volt egyben.

Egy kincs volt ott. Egymilliónyi érték!

Ezért már érdemes volt ágyúnaszádokat, szagláló kémeket utána futtatni a menekvőnek! Ezért már érdemes volt annak a Duna fenekére menekülni, hogy üldözői kezére ne jusson az!

Ezért lehetett vihar közepett átvándorolni a Vaskapun.

Egymilliót vitt magával a Szent Borbála.

Ez nem káprázat, nem álom; ez való. Ali Csorbadzsi kincsei ott hevernek a nedves szőnyegen, mellyel egykor Timéa takaródzott. Aki ismeri gyöngynek, drágakőnek értékét, az hozzávethet, hogy Ali Csorbadzsi nem volt hiába Kandia kormányzója s a khazné őre!

Timár elkábultan ült le az ágy szélére, reszkető kezében tartva az achátszelencét, melynek gyémánthalmaza a holdsugárban villogott.

Mereven bámult ki az ablakon besütő holdra.

Annak ismét mintha szeme, szája volna, ahogy a naptárban festik, s mintha beszélgetésbe elegyednék a halandó emberrel.

"Kié most ez a sok kincs?"

"Hát kié volna, mint a tied? Megvetted az elsüllyedt hajóterhet úgy, ahogy áll, zsákostól, búzástól. Kockáztattad, hogy nyakadon vesz, s lesz belőle rothadt szemét, bűzhödt trágya. Lett belőle arany és drágakő."

"Amit megvettél, az a tied. Te jóhiszeműleg árvereztél. Te nem tudhattad, hogy mit rejt még magában az a hajó."

"Beszélt neked ugyan valamit a haldokló a vörös félholdról, s te találgattad, mi az; magad is töprengtél rajta, hogy mint lehet csak ennyi vagyona az üldözöttnek, amennyi látható. Most már érted is az összefüggést sejtelmeid között; de hisz akkor, mikor a hajóterhet megvetted, még nem értetted azt. Egészen más célból vetted meg azt a sok ázott búzát. Szegény katonáknak akartál belőle édes és keserű kenyeret süttetni. A sors másra fordította a dolgot. Látod, hogy ez a sors intése? A sors nem akarta engedni, hogy húszezer szegény katona rovására nyomorúságos nyereségen kapkodj; mást hozott eléd. Tehát amidőn a rosszat a sors megakadályozta, akkor okvetlenül jó az, amit előidézett."

"Kié is lehetnének ezek a kincsek?"

"A szultán bizonyosan sanyargató hadjáratokban rabolta azokat össze."

"A kincstárnok hihetőleg elrabolta azokat a szultántól."

"A Duna elrabolta mind a kettőtől."

"Most a «senkié» azok."

"A tieid."

"Csak olyan jogon a te kincseid, mint a szultáné, a khazniáré, meg a Dunáé."

"Hát Timéáé?"

Ennél a kérdésnél egy fekete hosszú vékony felhő állt a hold előtt keresztül, mintha kétfelé vágta volna azt.

Timár sokáig elgondolkozott.

A hold kibújt a felhővonal alul.

"Annál jobb rád nézve!"

"Ugye, hogy a szegény ember milyen komisz ember?"

"Azt leszidják, ha kötelességét végezte, azt gazembernek nevezik, ha szerencsétlenség éri; annak engedik, hogy magát a fára kösse, ha élni nem tud; azt nem gyógyítják meg a szép leányok, ha fáj a szíve. A szegény ember komisz ember."

"S milyen dicső a gazdag ember. Hogy áldják! hogy keresik a barátságát! hogy kérnek tanácsot az eszétől! hogy bízzák rá az ország sorsát, hogy bolondulnak utána a nők!"

"Ugye, hogy egy «köszönöm szépen»-t sem hallottál az ajkairól soha?"

"Mi lenne abból, ha most te ezt a kincset, ahogy megtaláltad, odavinnéd, letennéd a lábaihoz, s azt mondanád neki: íme ez a tied, most hoztam a víz fenekéről neked!"

"Legelőször is nem értené meg, hogy mi ez. Mit tud ő arról, hogy egy doboz gyémánt ér-e többet, vagy egy doboz cukros sütemény? Hiszen gyermek."

"Azután nem is jutna az ő kezébe, mert azt rögtön lefoglalná a gyámapja, az majd elharácsolná, elsikkasztaná kilenctized részét, hiszen senki sem ellenőrizheti, titokban értékesíthető kincs ez."

"S végre ha mind Timéa kapná is meg, mi lenne a vége? Ő gazdag úrhölgy lenne, aki téged a maga fényes polcáról még csak meg sem fog látni soha; te pedig maradsz szegény, kopott hajós-schreiber, akinek még csak álmodnod is őrültség lenne őfelőle."

"Most pedig megfordítva lesz a dolog. Te fogsz gazdag ember lenni, és ő lesz a szegény."

"Nem így kívántad-e magad is a sorstul?"

"No hát így történt."

"Te hoztad a hajó útjába a veszedelmes tőkét, amitől az elsüllyedt?"

"Nem."

"Rosszat akarsz-e te Timéával?"

"Nem!"

"Hiszen nem akarod te megtartani a kincseket magadnak, amikre rátaláltál. Értékesíteni akarod azokat, szaporítani, még többre növelni, s majd mikor ezeknek alapján a második, a harmadik milliót is megszerezted, akkor odaléphetsz a szegény leányhoz, s azt mondod neki: legyen ez mind a tied - és én is vele!"

"Hát rosszat akarsz-e te ezzel?"

"Csak azért akarsz gazdaggá lenni, hogy őt boldoggá tehesd."

"Alhatol nyugodt lelkiismerettel ezen a jó szándékodon."

A hold félig alásüllyedt már a Dunába, csak az egyik ága állt ki a vízből, mint egy tűztorony; sugár képe a habokban egész a hajó orráig elnyúlt, s minden sugár, minden hullám Timárhoz beszélt.

És mind azt beszélte neki, hogy "itt a szerencse a kezedben, ragadd meg; tedd el. Senki nem tud erről semmit. Az egyetlen ember, aki tudta, fekszik a Duna fenekén."

Timár hallgatá a hold szavait, a habok beszédét s azt a titkos szózatot, ami odabenn dobog - és homlokán a hideg veríték csurgott alá.

A hold utolsó tűzcsúcsát is lehúzta a víztükör alá, s végsugarával ezt mondá Timárnak:

"Gazdag vagy! Úr vagy!"

Hanem amint egészen sötét lett, egy hang a hallgató sötétség közepett, egy hang onnan belül e szót súgá fülébe:

"Tolvaj vagy!"

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Egy óra múlva a négylovas gyorsszekér vágtatott lóhalálában végig a szőnyi országúton, s mikor a Szent András tornya a tizenegyet verte, a gyorsszekér ott állt meg az "Anglia" mellett a kétfejű sasos kapu előtt. Timár sebesen ugrott le róla, s sietett be a házba.

Várták.




AZ ARANYBÁNYA

...Egyszer voltam a Csetátye Máréban.

Ha rágondolok e látványra, a keblem elszorul annál az eszménél, hogy leírjam, amit láttam. A fantázia összeroskad, mikor mindazt fel akarja emelni, amit az élő látás hozott eléje, s felakad a kifejezés, mikor érthetővé készül tenni azt, ami valóság.

Csak egy hasonlatot találok reá a fogalmak terén.

Képzeljük magunkat egyikébe azoknak az óriási hegyüregeknek, amiket a hold felszíne mutat elénk, miknek nagy távcsöveken keresztül mély, éles árnyakkal körülgyűrűzött aknáiba letekinthetünk. Ezekbe a kietlen, lakhatlan éjszakai puszta várakba. Képzeljük, hogy a Plutarch fenekén vagyunk, melyről azt hiszik, hogy valaha tűzhányó volt.

A Csetátye Máre egy ilyen óriási üres hegy. Egy rettenetes dóm, melynek csak kupolája hiányzik. A sziklák, mik körfalait képezik, titáni tömegekben egymásnak támogatva, mintha tornyok volnának keresztül-kasul döntve egymásra. Az iszonytató kráter egész fel a száz- meg százölnyi párkányáig, s le az ezeröles kerületű fenekéig egyetlen fűnek vagy bokornak nem ad helyet; nincs ott egyéb, mint kő. Kolosszok és obeliszkok, gúlák és kockák. Egy-egy kőszál egyenesen függ alá a meredélyről, mintha minden percben leszakadni készülne; századok óta függ ott már. Egy-egy tátongó szakadék végighasítja a falat, s alant mélységes üregben vész el. S az egyik oldalán e szörnyű szikladómnak van egy félredűlt kapunyílás; méltó bejárat a gigászok palotatermébe. Ezen a kapun kitekintve látunk az alant mélyedő völgyből kiemelkedni egy csúcsos hegyet, melyen szinte nincs semmi zöld, csupa kő. De ez a kő mind olyan apróra megtörött darabokból áll, hogy legnagyobb közöttük a felcsillámló ametiszt.

Ez a Csetátye Máre.

S ez a tűz nélküli vulkán, ez a hold körhegyeit utánzó sziklaüreg nem a természet munkája: ez egy emberi alkotás. A rómaiak műve ez. Ez a hegy aranyat tartalmazott; a római hódítók nekihajták a leigázott dák jobbágyokat, s ilyen üreggé vágatták ki a hegyet. A bejáratnál még most is látszanak a véső és kalapács művei, s látszanak a falakon a tűz nyomai. Még akkor lőpor nem volt, a sziklákat megtüzesíték, s aztán ecettel locsolták meg, így repeszték széjjel.

Az a csúcsos hegy, ami ott a völgyből kiemelkedik, mind a széttört kövekből támadt, mikből az aranyat kiszedték. Egy porrá tört hegy.

Egyszer aztán beszakadt a Csetátye Máre csúcsa, s eltemette a bányát. Azt mondják, hogy alant még egyszer olyan mélyre terjed az, mint amennyit a napvilág bejár belőle.

Az eltemetett sziklafolyosókban most is találnak római emlékeket. Az aranyásó rabszolga szabadon bocsátásáról szóló tabula ceramicát, melynek két viaszlapja közé odaszorítva volt még a rabszolga kedvesének hat ágra font emlékhajfürtje.

A körül lakó nép most is aranyat ás, aranyat tör a kőből.

Rettenetes munka az!

Az arany: király! nagyon megszolgáltatja magát. A szikla maga "süket kő", s csak egyes rétegét híják "érnek"; abban az arany úgy van beszórva, mint a porszem, mint a csillám. Néha évekig kell a süket kőben vágni, míg az ér fel hagyja magát találni, s néha elvész az, nincsen folytatása, s újra kell kezdeni a munkát. Az arany bújósdit játszik: a kereső törhet utána - a sziklán keresztül.

Az ér kövét aztán különválogatják, osztályozzák, a dúsabb a száraz kallóba kerül, a soványabb a nedves kallóba; azt lisztté törik, rostálják, szitálják; egész Verespatak hosszában ott kótognak a víz hajtotta gépek, mik az aranyat a kőtől elválasztják; hosszú teknők, válúk fenekén marad lenn a drága érc, a tört iszapot vermekbe csalogatják; "csapda", "tűzhely", "színpad" a neveik, amiken keresztül kell mennie; még ekkor sem hisznek neki, higany közé bocsátják, nagy hordókban aranyőrlő malmok azt a higannyal összekeverik, míg a higany az utolsó aranyporszemet is felveszi magába. Akkor a higanyt nagy szarvasbőr zacskóba töltik, kipréselik, a higany keresztülhatol a bőr pórusain, s az arany ott marad a zacskó fenekén, mint fénytelen sárga por. Azt viszi minden szombaton beváltani Gyula-Fehérvárra a Csetátye Máre körül aranyásó munkás.

Ezt nevezik tehát aranybányának.

De ne higgyetek a szónak! Nem aranybánya; az éhség tornya ez. Akik itt törik az aranyért a követ, rongydarócban járnak, málékenyeret esznek, fakunyhókban laknak, korán elhalnak; a világ legszegényebb emberei azok.

Másutt van az aranybánya!

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

A komáromi hadsereg-összpontosítás után Timár egyszerre tehetős ember lett, házat is vett a komáromi kereskedők cityjében, a Rác utcán.

Senki sem találta ezt különösnek.

Dicsőült I. Ferenc császárunk arany szavai, úgy hiszem, minden liferáns emlékkönyvébe fel lesznek jegyezve, miket őfelsége egy szegényen maradt élelmezési biztosnak mondott: "az ökör a jászolhoz volt kötve, miért nem evett?"

Hogy mennyit nyert Timár az élelmezésen? azt nem tudhatni, hanem hogy egyszerre nagy úrrá lett, azt látni rajta. Mindenhez hozzáfog, s van pénze elég.

Kereskedőnél, vállalkozónál ez nem tűnik fel. Itt csak az első alapkő letétele nehéz. Az első százezer forintot nehéz megszerezni, ha az megvan, a többi önkényt kínálkozik. Van hitele.

Hanem Brazovics úr egy dologban mégis hitetlen volt.

Azt jól sejté, hogy Timár busásabb osztalékot adott a nyereményből az "illetőknek", mint amennyit ő szokott, azért nyerte el a szállítmányi kövér vállalatot, amin rendesen ő szokott gazdagodni. De olyan nagyon sokat mégis hogy nyerhetett?

Brazovics úr azóta, hogy Timár felkapott, s önálló úr lett, kereste hajdani hajóbiztosa barátságát, elhívta magához estélyekre, miken Timár igen szívesen szokott megjelenni. Olyankor láthatta Timéát is, ki már nehány szót értett a társalgási nyelvből.

Most már Zófia asszony is szívesen látta Timárt, sőt egyszer félig súgva, félig sikoltva azt mondá Athalie-nak, hogy bizony nem ártana, ha ő is nyájasabb képeket fintorgatna Timárra; mert ez most már gazdag úr, nem megvetendő parti; többet ér három katonatisztnél, akinek semmije egyebe, mint a cifra uniformisa meg az adóssága. Amire aztán Athalie kisasszony azt felelte, hogy "...még nem következik, hogy az apám szolgájához menjek férjhez". Érthette belőle Zófia asszony a mondat elejét: "abból, hogy az apám a szolgálóját vette el!", ami jól megérdemlett szemrehányás volt Zófia asszonyra nézve: hogyan mert ilyen előkelő kisasszony édesanyjává feltolakodni?

Brazovics úr aztán vacsora végén, mikor egyedül maradtak az asztalnál, elkezdett Timárral poharazgatni. Brazovics úr virtuóz volt az ivásban, ez a szegény fickó pedig sohasem látott még eleget a borból.

Mikor aztán jól benne voltak a barátkozásban, akkor előhozta neki a dolgot nagy mulatságosan.

- Ugyan te, Miska, csak mondd meg igaz lelkedre, hogy tudtál annyit nyerni ezen a prófuntszállításon? Hiszen én is csak próbáltam, és tudom, hogy mit lehet belőle kifacsarni. Én is közé kevertettem a lisztnek a dercét, korpát, malomport; magam is tudom, hogyan kell az ocsút tiszta búza helyett megőröltetni; azt is értem, hogy mi különbség van a rozsliszt meg a búzaliszt között, hanem ennyit, mint te, mégsem tudtam nyerni soha. Micsoda ördögséged volt? Valld meg! Hiszen már megvan.

Timár mélyeket pislantott, mint mikor már az ittas embernek hat lóerő kell, hogy a szeme pilláit fel tudja emelni, s tréfásan, akadozó nyelvvel válaszolt:

- Hát tudja az úr...

- Tegezz már, ha mondom, híjj a keresztnevemen.

- Hát, tudod, Tanaszi, a bizony nem volt ördögség. Emlékezel rá, hogy megvettem a Szent Borbála ázott búzaterhét, potom áron, egy forintért mérőjét. Azt biz én akkor nem osztottam szét garasos nyereséggel molnároknak, hizlalóknak, parasztoknak, ahogy a világ hitte, hanem megőröltettem hirtelen, kisüttettem hirtelen, nem került fele pénzembe, mintha a legolcsóbb, legkomiszabb gabonát használtam volna fel hozzá.

- Ejnye, de derék! Mit nem tanulok vénségemre tőled! Te Miska! De hát aztán nem volt rossz az a prófunt a katonáknak?

Mihály nevetett, majd szétprüsszentette a szájába vett bort.

- Hát persze hogy rossz volt, mint a vesztés! A bizony átkozott rossz volt.

- Hát aztán nem tettek panaszt a Verpflegscommissiónál?

- Mi haszna tettek? Az egész Verpflegscommissio mind a zsebemben volt.

- Hát a várkommendánsnál, a Feldzeugmeisternél?

- Az is mind a zsebemben volt - szólt Mihály, kevélyen ütve zsebeire, amikben annyi nagy úr elfér.

Brazovics úr szemei különös módon szikráztak. Mintha most még veresebbek volnának, mint máskor.

- S az ázott búzából készült kenyeret megetetted a katonákkal?

- Az ám. S a lenyelt kenyér nem beszél!

- Jól van, Miska, jól van; hanem mármost te se beszélj ám; mert még énnekem csak elmondhattad ezt a dolgot, én jóakaród vagyok, hanem ha valami ellenséged meg találja tudni, ugyan megütheted a talpadat érette. Utánamegy ám annak a Rác utcai házad is. Hát erről senki másnak ne beszélj!

Erre Timár, mint a hirtelen felijedt részeg ember, elkezdett rimánkodni Brazovics úrnak, még a kezét is megcsókolta, hogy el ne árulja a titkát, ne tegye szerencsétlenné. Brazovics megnyugtatta szépen, ő nem fog szólni senkinek, felőle nyugodt lehet, csak másnak is el ne mondja a titkát.

Azután előhívta az inasát, rábízta, hogy Timár urat vezesse haza lámpással; ügyeljen rá, hogy valami baja ne történjék az úton, fogja meg a karját, ha szédülni talál.

Az inas azzal jött vissza, hogy Timár urat alig tudta hazavinni, nem ismert rá a maga ajtajára, egy kicsit danolni is kezdett az úton. Otthon aztán lefektették szépen az ágyába, s rögtön elaludt a jó úr.

Timár pedig, amint Brazovics inasa elhagyta, felkelt az ágyból, s egész reggelig leveleket írt. Nem volt ő ittas.

Olyan bizonyos volt afelől Timár, mint a kalendáriomban következő napról, hogy Brazovics nyomban fel fogja adni ezt az egész történetet, s azt is előre tudta, hogy kinek.

Abban az időben, talán most már nem, az volt az államgazdászati főelv, hogy "stehlen und stehlen lassen". Lopni és lopni hagyni.

Nyugodalmas, békeszerető irányelv.

Hanem ennek a jó szisztémának is volt egy ellensége, egy francia irányelv. Hiába, az a francia csak mindenben ellensége a németnek.

Ez pedig az, hogy "ôte toi, que je m'y mette".

Szabadon fordítva: "Eredj onnan, hadd lopok már én is!"

Az egyes kormányzati udvari rangok versenytársai voltak egymásnak, s aszerint, amint egyik-másik a fejőstehenet maga felé fordítá, iparkodtak annak a szarvaival a fejőt megökleltetni s visszavitatni a bona vaccát a maguk reszortjának.

Ott volt a három udvari kancellária - azután az allgemeine Hofkammer für Finanz- und Handelsangelegenheiten, azután az oberste Justizstelle, azután a Hofkriegsrath, azután a Censur- und Polizeihofstelle, azután a geheime Haus-, Hof- und Staatskanzlei, végül a Generalrechnungsdirectorium.

Mármost azután csak az volt a bölcsek köve, kitudni, hogy az egymásba bonyolult maschineriának melyik kerekét kell megmozdítani, hogy az a láda felnyíljék, amelyikbe bele szabad markolni a becsületes állampolgárnak. Mi van kapni való? és hol? és kinél? és mi segítséggel, és mi oknál fogva, és mi módon és mikor? És hogy ki barátja és ki ellensége ott a másiknak? és hogy kinek mi szenvedélye van? és hogy ki az, akin egyben meg másban minden megfordul.

Ez a fő-fő tudomány.

Az sem volt tehát Timárra nézve meglepetés, midőn nehány nap múlva a Brazovicsnál töltött estélyezés után felhívatták a várba, s ott egy úr, aki magát Oberstfinanzgeheimrathnak címezte, azt adá tudtára, hogy itt fog maradni egyelőre szigorú vizsgálati fogságban, a kulcsait pedig adja át, hogy iratai és könyvei lefoglaltassanak.

Nagy esemény lett ebből.

Timár titka az allgemeine Hofkammer für Finanzennek lett beárulva. Ez mindig versengésben volt a Hofkriegsrath vezetőivel. Most csatányos alkalom kínálkozott felderíteni a titkos borzalmakat, amik e testület keblében elkövettetnek, s elragadni tőle az egész katonaélelmezési reszortot. Pártolta a támadást a három udvari kancellária is, a Hofkriegsrathot csak a Polizeihofstelle védelmezte, végre eldönté ellene az ügyet a Staatskanzlei, s rögtön ki lett küldve egy commissio, melynek utasításul adatott, senkit nem kímélni, az egész Verpflegscommisiót felfüggeszteni, kommendánst, tábornagyot maga elé idézni, liferánst elfogatni, kriminál-inquirálni és mindent kideríteni. Hiszen a följelentésben olyan világosan adatolva volt minden körülmény.

Ha csak egy harapás dohos kenyér kisül Timárra, jaj neki örökre.

De nem sült ám ki semmi.

Nyolc napig dolgozott a commissio éjjel-nappal. Tanúkat hallgattak ki, esküdtettek, vallattak, segítségül hívták a vármegyét; senki sem vallott Timár ellen.

Minden vizsgálatból az derült ki, hogy Timár az egész ázott hajóterhet szétosztotta a molnároknak, a földészeknek, gyárosoknak, hizlalóknak; hogy egy kanálnyi abból a katonák számára készült kenyérbe nem keveredett. Elővették magukat a katonákat, azok is mind azt vallották, hogy soha jobb kenyeret nem kaptak, mint amivel Timár tartotta őket két hétig. Egyetlenegy vádoló, egy terhelő tanú nem állt elő ellene, annál kevésbé lehetett azután a katonai hatóságokat megvesztegetéssel gyanúsítani. Hisz ők annak adták a vállalatot, ki legolcsóbb áron legjobbat adott. Utóbb még ezeknek állt följebb. Sértve érezték magukat e vizsgálat által, fenyegetőztek, kardjaikkal csörömpöltek, utoljára a kelepcébe jutott commissio ijedtében revocált, rehabilitált, és szökve szökött Komáromból; Timárt pedig nagy bocsánatkéréssel ereszték szabadon, s kimondták rá, hogy hiszen ez arany ember!

Mikor szabadon bocsáták, Kacsuka úr volt a legelső, aki sietett őt üdvözölni, s mindenki előtt nagy tüntetéssel szoríta vele kezet.

- Barátom! Most ezt a dolgot nem szabad abbahagynod! Ezért neked fényes elégtételt kell nyerned. Képzeld, még engem is gyanúsítottak, hogy meg voltam vesztegetve. Eredj fel Bécsbe, s követelj elégtételt. A feladót példásan meg kell büntetni. - S ezentúl (ezt már súgva mondá) biztos lehetsz felőle, hogy minálunk ugyan senki többet ki nem fog ütni a nyeregből. Most üsd a vasat!

Timár azt mondta, hogy fogja tenni.

És mikor Brazovics úrral összejött, annak is azt mondta.

Brazovics úr szörnyen sopánkodott azon a méltatlanságon, ami Miska barátját érte. Ugyan ki lehetett az a gonosz ember, aki őt így bevádolta?

- Már hiszen akárki volt - fenyegetőzék Timár -, az meg fogja ütni a talpát! S fogadom, hogy ha háza van Komáromban, az utána megy ennek a tréfának. Holnapután megyek fel magam Bécsbe, s elégtételt követelek az udvari kancelláriánál.

- Eredj, eredj! - monda neki Brazovics, s utána gondolá: - én is ott leszek!

S egy nappal hamarább felment Bécsbe, mint Timár.

S ott aztán régi összeköttetéseinél fogva úgy elkészítette számára az utat (igaz, hogy pogány pénzébe került!), hogy Timárnak csak bele kellett lépni a labirintusba, és soha ki nem találni belőle többet. Az udvari kancelláriától fogják utasítani a Hofkammerbe, onnan átteszik a dolgát az oberste Justizstellehez, az belekeveri a Polizeihofstellet, az belekergeti a geheime Staatskanzleibe; a vigyázatlan ember lassankint dühbe jön, meggondolatlan szavakat ejteget el; még majd talán ki is nyomatja az esetet, akkor nyakon csípi a Hof-Censurstelle; elvégre ő fog könyörögni, hogy eresszék el, és soha többet egyik Hofstellenek is az ajtókilincséhez ez életben hozzá nem nyúl.

Hát csak hadd menjen a maga igazságát keresni, ha bolond.

De Timár nem volt már bolond.

Rég túljárt ő már tanácsadóinak az eszén. Mind a kettőén.

Az első lépéssel fel volt szabadítva a kedélyében rejlő furfang.

Ravasz lett, amióta azt az első lépést magára hagyta erőltetni, s tudta már, hogy sohasem azt kell mondania, amit tenni akar.

Olyan az, mint a női szemérem. Az első bukásig tiszta, tudatlan, ártatlan az egész kedélye mind fenékig; hanem amint azon általesett, akkor egyszerre megelevenül benne a kristály átlátszó kedély, s nem kell neki többé tanító; tud már mindent; sőt újakat is tud kitalálni.

Timár akkor is engedé már sejtetni, hogy milyen talentum lakik kedélyében, midőn a hivatalos üldözést kijátszotta Pancsovánál; csakhogy ez még akkor egy más ember érdekében történt, neki semmi haszna nem kínálkozott abból. Tette, ami rá volt bízva. Rászedte az üldözőket.

Most már saját érdekében tett.

A talált kincsek birtokában, kellett magának jogcímeket szereznie, amik mellett a világ előtt mint gazdag ember megjelenhessen. Azt kellett színlelnie, hogy ő szerencsés vállalkozó.

Az első vállalatánál már roppant pénzösszeget nyert.

Ha a világ azt hiszi, hogy csempészet volt a nyeresége: az a kisebbik baj. Bebizonyítani nem lehet, mert nem igaz. Ő annyit költött az élelmezési vállalatra, hogy alig maradt rajta haszna. De házakat, hajókat vehetett, s arannyal fizethetett: és mindenki azt hitte, a vállalatán nyeré azokat.

Neki ürügy, cím, látszat kellett arra, hogy Ali Csorbadzsi kincseivel lassankint a világ elé jöhessen.

Mit tett tehát, mikor Bécsbe felment?

Timárnak elégtételt kelle követelni a Hofkammeren; s e tekintetben számíthatott a Hofkriegsrath gyámolítására. Komáromi pártfogóitól voltak ajánlólevelei a legbefolyásosabb urakhoz.

Ő tehát azt tette, hogy a ládája fenekén hagyta az ajánlóleveleket mind, s elment egyenesen a Hofkammer főnökéhez, attól kért kihallgatást.

A miniszternek tetszett az, hogy ez az ember nem kerül az ablakra, hanem mindjárt az ajtón jön be. Bebocsáttatá.

A miniszter úr simára borotvált arcú, magas férfi volt, tiszteletgerjesztő kettős állal, szigorú szemöldökkel és kopasz tarkóval; mellén nagyszámú érdemjelek voltak; két kezét hátratette a frakkja szárnyai alá, mikor azt a halandó embert azzal a hosszú bajusszal maga elé bocsátá. Timár egyszerű fekete magyar ruhát viselt.

Az első kérdése őexcellenciájának Timárhoz ez volt:

- Miért nem köt az úr kardot, mikor audienciára jön?

- Nem vagyok nemesember, kegyelmes uram.

- Úgy? - Ön azért jött hozzám ugyebár, hogy az ön ellen elrendelt befogatás és vizsgálat miatt elégtételt kérjen?

- Távol van tőlem, kegyelmes uram - felelt Timár. - A kormány kötelességét teljesítette, amidőn egy alaposnak látszó feladás miatt egész szigorával lépett fel nemcsak énellenem, hanem nálamnál nagyobb urak ellen is. Minthogy nemesember nem vagyok, még a primae nonus megsértése miatt sincs okom gravaminálni. Ellenben nagy köszönettel tartozom mind a feladónak, mind a vizsgáló bíróságnak azért, hogy e szigorú vizsgálat által kiderítette azt, hogy tiszta kézzel bántam a rám bízott vállalattal.

- Ah! tehát ön nem szándékozik elégtételt keresni feladója ellenében?

- Sőt károsnak tartanám azt, mert ezáltal elriasztatnék más igaz ember is, ki valódi visszaéléseket jelent föl. Az én becsületem helyre van állítva; a bosszúállás nem természetem. Azonfelül is se időm, se kedvem hozzá. Ami megtörtént, az legyen elfeledve.

Már erre a szóra az egyik kezét elővette az excellenciás úr a frakkszárny alul, hogy Timár vállát megveregesse vele.

- No, hallja ön, ez öntől igen praktikus nézet. Ön azt tartja, hogy nincs ideje megtorlási processzusokban ide-oda szaladgálni. Egészen okos felfogás. Tehát mi célból jött ön hozzám?

- Egy ajánlattal.

- Ah, egy ajánlattal?

- Melyhez kegyelmes uram pártfogása szükséges rám nézve.

A kegyelmes úr ismét eldugta a kezét a frakkszárny alá.

- Van a koronának egy uradalma az illír határőrvidéken, Levetincen.

- Ah; hum! - hápogott a magas úr, s nagyon összeráncolta a homlokát. - Mit akar ön ezzel?

- Azon a tájon szoktam járni mint gabonabevásárló biztos, s így jutottam a helyzet ismeretéhez. Az uradalom áll harmincezer holdból, melyet holdankint negyven krajcár haszonbérért Silbermann bécsi bankár bérelt ki a kormánytól. A szerződés kötése a Hofkammer jogaihoz tartozik, a befolyó haszonbérrel pedig a Hofkriegsrath rendelkezik. Ez húszezer forint. Silbermann az uradalmat három részre osztva albérlőknek adta ki, akik holdankint egy forintot fizettek neki.

- No igen. Hiszen őneki is kellett nyerni valamit.

- Természetes. Az albérlők viszont a környékbeli lakosoknak osztották ki apróbb részletekben a földeket természetben fizetett osztalékért. Most azonban két egymás után következett rossz évben, különösen az ideiben a nagy aszály miatt a bánáti föld nem adta meg a vetőmagot. A földészeknek nem termett semmi; azok az albérlőknek nem adhattak semmit, az albérlők a főbérlőnek nem fizettek semmit, s a főbérlő, hogy szerződésétől meneküljön, kridát mondott, s az idei bérlettel adós maradt.

Már erre a szóra mind a két keze előjött a kegyelmes úrnak a frakkszárny alul, elkezdett magyarázni a tíz ujján.

- Igen, mert olyan fényt űzött, mint egy fejedelem, a semmirekellő! Kérem, nyolcezer forintos lovakat tartott, azokon kucsírozott. Most licitálják őket. Én excellenciás úr vagyok, de nem vagyok képes nyolcezer forintos lovakat tartani.

Timár úgy tett, mintha nem jegyzett volna meg semmit. Folytatá:

- A Hofkammer most nem kapja meg a haszonbért, mert nincs miből egzekválni; bérlőnek, albérlőknek feleségeik vannak, s minden vagyonuk az asszonyuk hozománya. A hiányzó húszezer forint pedig a Hofkriegsrath pénztárából hiányzik. S úgy tudom, hogy a Hofkriegsrath most azt a Hofkammerrel akarja megfizettetni.

Őexcellenciája most a burnótszelencéjét nyitá fel, s amíg két ujja hegyével belenyúlt, fél szemmel a beszélőn igyekezett keresztülnézni.

- Az én legalázatosabb ajánlatom tehát ez - folytatá Timár, elővonva zsebéből egy összehajtott iratot. - Én kibérelem tíz évre a levetinci uradalmat azért az árért, amit az albérlők fizettek a főbérlőnek, tehát egy forintért holdanként.

- Hm! Ez szép.

- Az új bérlet, mivelhogy most november végén vagyunk, már egy évet elvesztett; a földek mind ugaron maradtak. Én azonban ajánlkozom nemcsak azt a kárba veszett évet felvenni a bérletidőbe, hanem kötelezem magamat az elmúlt év behajthatlan bérletösszegét is megtéríteni.

A kegyelmes úr kettőt peccentett két ujjával arany burnótszelencéje födelére, s ajkait erősen összeszorítá.

"Hm! - gondolá magában - ez arany ember! Ez többet tud, mint amennyit az ostoba képe elárul. Ez sejti azt, hogy a Hofkammer ki akarja venni a Hofkriegsrath kezéből a katonaélelmezés reszortját, s a komáromi vizsgálat erre volt célozva. Hogy az csúful megbukott, a Hofkriegsrath s annak a kardcsörtető úri pártfogói kerültek felül, s most meg azok akarják a Hofkammer kezéből kiásni a katonai határőrvidéki haszonbérletek kezelését. Az is bona vacca! S erre ismét igen jó ürügy a levetinci uradalom bukott haszonbérlője által okozott hiány. És most ez az ember, aki a Hofkammer által üldöztetett, aztán megmenekült, nem a Hofkammer ellenségéhez szegődik, hanem éppen ahhoz fordul, hogy kisegítse azt a zavarból, s megerősítse a helyzetét. Arany ember! Ezt meg kell becsülni!"

- Jól van! - monda a kegyelmes úr. - Ön derék ember, azt látom; ön meg volt általunk sértve, sérelmét feláldozta; tapasztalni fogja, hogy ez a helyes út, melyet egy okos állampolgárnak követnie kell. Csupán azért, hogy megmutassam, miszerint az állam az ilyen józan eszű állampolgárait meg tudja jutalmazni, biztosítom önt, hogy ajánlata el lesz fogadva. Jöjjön ön vissza még ma estefelé a hivatalomba. Biztosítom önt az eredmény felől.

Timár átadta a kegyelmes úrnak az írott ajánlatot, s mély főhajtással ajánlá magát, és eltávozott.

A kegyelmes úrnak megtetszett ez ember.

Legelőször is egy nagy méltatlanságot, ami nagy kellemetlenkedést vonhatott volna maga után, ha tovább űzik-fűzik, odaajándékoz és megbocsát a kormánynak. Másodszor az államnak előnyös szerződést ajánl, mely ötven százalékkal jobb az eddiginél. Harmadszor nagylelkű áldozattal segítségére jön a zavarba hozott Hofkammernek, s képessé teszi azt a Hofkriegsrath támadását diadalmasan visszautasítani. Háromszor arany ember!

De még negyedszer is az! Ezt nem tudhatá a kegyelmes úr. Ezt csak akkor tudta meg, mikor palotájába hazatért ebédelni, s a lovásza tudósítá, hogy az a bizonyos magyar ember, akire őkegyelmessége rábízta, hogy Silbermann nyolcezer forintos lovaira árverezzen őhelyette, a lovakat elhozta, s az ár iránt majd személyesen fog előterjesztést tenni.

Négyszeresen arany ember!

Mikor estefelé Timár a kegyelmes urat hivatalszobájában felkereste, már minden szemközt jövő arcán észreveheté a nyájas mosolygást. Az arany visszfénye az!

S őkegyelmessége az ajtóig eléje jött, és ott fogadta.

Íróasztalához vezeté. Ott volt kiterítve a szerződés, készen, minden aláírással, hivatalbélyeggel, nagy pecséttel ellátva.

- Olvassa el ön, hogy tetszeni fog-e önnek?

Az első, ami meglepé Timárt, az volt, hogy nem tíz évre, de húszra volt téve a szerződés ideje.

- Tetszik önnek ez az időtartam?

Hogyne tetszett volna?

A másik, ami meglepte Timárt, a saját neve volt, mely ekként hangzott: "Nemes Levetinczy Timár Mihály".

- Tetszik önnek ez a predikátum?

"Nemes Levetinczy Timár Mihály." Ez bizony elég szépen hangzik.

- Az armális majd utána fog önnek küldetni! - szólt kegyragyogású arccal a magas úr.

Timár a predikátummal együtt jegyzé alá a nevét a szerződésnek.

- Ne siessen ön még - szólt az excellenciás úr, midőn az is megvolt -, még egyet akarok önnek mondani. A kormánynak kötelessége az oly derék polgárokat, kik magukat a haza iránti kötelességek teljesítésében érdemesekké tették, kitüntetni. Fő figyelem fordíttatik e tekintetben azokra, kik nemzetgazdászati és kereskedelmi téren a közbecsülést kivívták. Nem tudna-e ön nekem valakit megnevezni, akit például a vaskoronarend általi feldíszíttetésre legmagasabb helyen felterjeszthetnék?

Őexcellenciája semmit sem tartott bizonyosabbnak, mint azt a feleletet, hogy: "Itt a saját gomblyukam, kegyelmes uram, nem találsz annál jobb helyet az érdemrended számára. Ha csak derék ember kell, az vagyok én".

Hát hiszen így is volt értve a felszólítás.

Annál nagyobb volt tehát a magas úr bámulata, midőn Levetinczy Timár Mihály rövid gondolkozás után ezt felelé kérdésére:

- Igenis, kegyelmes uram, bátor leszek egy ilyen derék emberre ujjal mutatni, ki régóta köztiszteletben részesül, ki titokban jóltevője a környékbeli népnek - ez pedig a pleszkováci esperes, Sándorovics Cyrill, aki fölöttébb megérdemelné e kitüntetést.

A miniszter hátrahőkölt. Még ilyen ember nem került a szeme elé, aki arra a kérdésre, hogy "kinek adjuk ezt az érdemrendet?", ne a tükörnek forduljon, s rámutasson saját magára: "ennek a derék embernek ni!" - hanem ahelyett lemenjen a mappa szélére, s ott a legszélső faluban fedezzen fel egy papot, ki neki se sógora, se komája, még csak nem is hitbeli papja, s azt mondja, hogy "ezt tartom én még magamnál is derekabb embernek".

No ez már nagyon is arany ember! E közé legalábbis három karát ezüstöt kell vegyíteni az ötvösnek, hogy feldolgozható legyen.

Hanem a felszólítás már meg volt téve, s azt komolyan kellett venni.

- Jó, jó - monda a magas úr -; csakhogy az érdemrenddel való feldíszíttetésnek némi szertartásos előzményei vannak. A korona nem teheti ki magát a visszautasítás esélyének; annálfogva annak, aki ily kitüntetésben részesíttetik, előleges formalitásból saját kezűleg kell azért folyamodnia.

- A főtisztelendő úr fölöttébb szerény ember, ő azt csak akkor fogná tenni, ha magasabb helyről buzdítást kap rá.

- Úgy? értem. Tehát nehány sor saját kezűleg tőlem kielégítő lenne. Jól van. Minthogy ön ajánlotta, megteszem. Az államnak fel kell ismerni a titokban rejtező érdemet.

S a főúr saját kezűleg megírta a nehány buzdító sort Sándorovics Cyrill esperes úrnak, biztosítva arról, hogy eddigi kitűnő érdemeiért, ha kívánni fogja, a vaskoronarenddel fog feldíszíttetni.

Timár mélyen megköszönte a kegyet a magas úrnak, ki viszont biztosítá őt mindenkorra kiterjedő magas pártfogása felől.

És végig valamennyi hivatalszobán, ahol még tízféle expeditionalis tortúra várakozik a halandó emberre, mindenki sietett Timárnak azonnal szolgálatára lenni, s amit más hetekig nem bírna keresztülkergetni a hivatallabyrinthon: ő átrepült vele egy óra alatt.

Az orsovai tisztító vizeskorsó ott volt láthatatlan alakban.

Este volt, mire a rendbe hozott szerződési okiratokat mind a bőrtáskájába csomagolta.

És ekkor sietett.

De nem vacsorálni, se nem aludni; hanem vágtatott az "Arany Bárány"-hoz, ahol a nyergesújfalusi gyorsszekerészek szoktak állomásozni. A korcsmában vett egy zsemlyét meg egy knakkwurstot, s azt a zsebébe dugta; majd előveszi az úton.

S azzal előkiáltá a fuvarost.

- Rögtön indulunk. Nem kímélsz se ostort, se lovat. Egy forint borravaló minden mérföldre. Dupla fuvarbér a sietésért.

A fuvaros értette a többit.

Két perc múlva nagy ostorcsattogással vágtatott végig a szekér Bécs utcáin. Kiabálhatott utána a policei, hogy nem szabad Bécsben az ostorral pattogatni!

A gyors közlekedést akkoriban a gyorsparasztok rendszere tartá fenn, mely láncolatot képezett Bécstől Zimonyig. A fuvarosgazdák lovai éjjel-nappal készen álltak a befogásra, s mikor a falu végén hangzott az ostorkongás, már hozta ki a pihent négy lovat a felváltó gazda, s két perc alatt a megérkező szekér elé új fogat lett csatolva, s robogott a vonat tovább, esőben-sárban egyformán vágtatva, hegynek fel, hegynek alá, sohasem lassítva; ha két gyorsszekér összetalálkozott az út felén, mind a kettő kifogott, lovaikat átcserélték, s így csak fele utat tett mindegyik. A gyorsaság minőségét a fizetés mennyisége határozta meg.

Timár két nap, két éjjel ült a szekéren, soha enni sem szállt le, s aludni lehetett a kocsiban is, akárhogy verte a fejét a saraglyához, lőcshöz, szekér oldalához. Megszokta ő azt már.

A másodnap estéjén már, Zimonyban volt Timár, onnan éjszaka áthajtatott a levetinci uradalom legelső falujába.

Szép, enyhe idők jártak. És aznap már december elseje volt.

Timár a helység házához hajtatott, s odahívatta a bírót. Elmondta neki, hogy ő az uradalom új bérlője, megbízta, hogy hirdesse ki a gazdák között, hogy a földeket jövő évre is megkapják felébe. Két éven át nem volt termés: annyi, mintha ugarolt volna a földre; jövő évre dús aratásnak kell következni. Az idő kedvez, az ősz hosszúra nyúlik, még el lehet szántani-vetni, ha szorgalmasan hozzálátnak. - Ez mind jó volna, mondák neki, a szántással csak elkészülnének, de a fődolog az, hogy nincsen vetőmag. Drága pénzért sincsen. A gazdanép a saját földeit is tíl-túl vetette el őszivel. A köznép málén fog az idén kitelelni. - Lesz vetőmag is, biztatá a földészeket Timár, ő fog gondoskodni arról. - S így járta végig a többi falvakat is, amikben a felesgazdák laktak, s biztatására rögtön nekiakasztották az ekét az ugarnak, s elkezdték széltében-hosszában szántani a roppant területet, mely már arra volt szánva, hogy egy egész évig parlagon maradjon, s ne teremjen mást, mint bogácskórót.

De hát a vetőmag honnan kerül elő? Oláhországból hajóval fölhozni már késő; itt a közelben nem kapható.

De Timár tudta azt, hogy kapható az valahol.

December másodikán este érkezett meg Pleszkovácra, ahol kora ősszel még agyon akarták verni. Ott felkereste főtisztelendő Sándorovics Cyrill urat, aki ugyanakkor kikergette a házából.

- No, fiam, hát megint itt vagy? - e szókkal fogadá őt a főtisztelendő úr, ki oly nagy barátja és jóltevője a népnek, hogy rég megérdemlette volna a vaskoronarendet, ha olyan szerény nem volna. - Mit akarsz megint? Búzát akarsz tőlem venni? Mondtam már ezelőtt két hónappal, hogy nincs; nem adok; mit akarsz mondani? Ne hazudj, mert nem hiszek semmit. Görög neved van, hosszú bajuszod van; nem hiszek a pofádnak.

Timár mosolygott.

- No, ezúttal igazmondással jövök.

- Nem lehet az! ti felsővidéki kereskedők mindig megcsaltok bennünket, elhitetitek, hogy bő termés volt odafenn, hogy a búza árát leverjétek. Mikor zabot akartok venni tőlünk, elhíresztelitek, hogy a kormány minden lovát eladja. Hamis a lelketek.

- Most pedig igazat mondok. Én a kormány megbízásából jöttem, s annak a nevében instálom meg főtisztelendőségedet, hogy nyissa meg számunkra magtárát. A kormány megtudva, hogy a vidékbeli népnek nincsen vetőmagja, kölcsönképp akar azt nekik kiosztani. Szent cél és nagy jótékonyság a népre nézve, s jó szolgálat a kormány előtt, aki abban segítségére lesz. A búzát nem én veszem által, hanem maguk a parasztgazdák, akik azt vetőmagnak kapják.

- Hja, fiam, ez mind igaz, én magam is sajnálom szegény népet, de hát nekem sincs. Honnan vettem volna? Magamnak sem termett. Itt a nagy bolond kontignációs magazin, de üres mind a három emelete.

- Nem üres az, főtisztelendő atyám, tudom én, hogy még a harmadévi termés is benne van, kapok én ott még legalább tízezer mérő búzát.

- Kapsz kutyát! Biz oda nem mégy. Öt forintért sem adom. Tavaszra hét forint lesz az ára, akkor majd odadom. Hazudsz, nem a kormány keresteti. Te akarod magad elcsípni. Egy szemet sem adok. Tud is a kormány arról valamit, hogy te vagy a világon, meg hogy én vagyok a világon. Békák vagyunk mi annak mind a ketten.

A bástya állta keményen a kis ágyútüzet. Timár a zsebébe nyúlt, s előhúzta a huszonnégy fontost, a miniszter levelét.

A főtisztelendő úr, mikor azt a levelet elolvasá, nem tudta egyhirtelen, hogy szemeinek ne higgyen-e, vagy Timárnak.

Azonban a nagy kétfejű sasos pecsét kívül, belül pedig a Hofkammer hivatalos stampigliája tökéletesen meggyőzték afelől, hogy ez nem csalás, ez élő valóság.

Ez volt pedig az ő álmainak netovábbja. Egy olyan fényes keresztet viselhetni a mellén. Ismerte ezt az ő gyengéjét Timár jól; mert sokszor hallotta tőle, mikor megkötött alku után együtt maradtak poharazgatni, azokat a keserves panaszokat, hogy milyen helytelenül cselekszik a kormány, midőn a karlócai pátriárka mellére annyi érdemrendet felaggat; minek egy embernek olyan sok, másnak meg semmi?

Ez volt a főtisztelendő úr legmagasabb vágya. Feltűzhetni azt az érdemrendet, hadd bámuljon el rajta a paraszt, s hadd irigykedjék a csajkás őrnagy, akinek még olyan nincsen. A pátriárka is mindjárt egy fokkal nyájasabb leend iránta.

De egészen át is változott egyszerre minden indulata Timár iránt.

- Ülj le, kedves öcsém! (Eddig még székkel sem kínálta.) Hát mondd meg, hogy jutottál te ilyen excellenciás úrnak az ismeretségéhez? Hogy bízták rád ezt a levelet?

Timár aztán mondott neki egy mesét, mintha nyomtatásban olvasta volna. Hogy ő elhagyta Brazovicsot, s kormányszolgálatba állott, a miniszter úrnál nagy befolyása van; e kitüntetésre is ő ajánlotta régi derék ismerősét, a főtisztelendő urat.

- Mindjárt tudtam én, hogy nem vagy te olyan bolond ember, mint amilyennek látszol! Ezért szerettelek mindig olyan nagyon. No, fiam, minthogy olyan görögforma neved van, meg hogy olyan jó, becsületes képed van, hát adok búzát. Mennyi kell? Tízezer, tizenkétezer mérő? Amennyi van, mind odadom. Nem a miniszternek a kedvéért, azt ne hidd, hanem a te jó képedért; meg hogy a szegény néppel jót tegyek. Mit mondtam? Öt forintért adom? No teneked odadom négy forintért és tizenkilenc garasért. De kifizeted mindjárt? Vagy fölmenjek érte Bécsbe? Egyúttal azt is elvégezhetem. Mert magam is felmegyek, személyesen megköszönöm ezt a gráciát őexcellenciájának. Te is eljössz velem, ugye? elviszesz odáig? No te kívül maradsz a pitvarban. Mondsza csak, milyen ember a miniszter úr? Magas? Alacsony? Nyájas? Haragos? Mindjárt ideadja azt a keresztet? Szereti-e a jó karlócai ürmös bort? No azt te is megkóstolod mindjárt.

Hasztalan volt Timárnak minden szabadkozása, hogy ő még az éjjel vissza akar menni Levetincre, utasítani a sáfárokat, hogy küldjék a felesbérlőket a vetőmagért rögtön; nem eresztette a szíves házigazda, inkább maga állított elé lovas legényeket, kik által Timár mindenfelé elküldözte az üzeneteket, s Miskának ott kellett nála maradni éjszakára.

A főtisztelendő úrnak voltak olyan gömbölyű, talpatlan poharai, amiket nem lehet a kézből letenni, hacsak ki nem itta belőlük az ember a bort, mert feldűlnek. Azokból egyet odaadott Timár kezébe, másikat fogta a magáéba, s reggelig elbeszélgettek ilyenformán. Timáron meg sem látszott, hogy bort ivott. Tudott ő már ahhoz. Sokat járt ő a Bácskában.

Másnap már jöttek a parasztgazdák szekereikkel az esperes udvarára.

Mikor meglátták, hogy csakugyan ki vannak nyitva a háromemeletes gabonatár kapui, akkor azt mondták Timárnak, hogy de már ezentúl ő lesz a csodatevő szent. Volt abban a magtárban annyi harmadévi gabona, amennyit csak őszi alá el bírtak vetni.

Timár addig el nem mozdult a bérlett uradalomból, míg a kemény fagyok be nem következtek, amik az őszi búzavetésnek aztán határt szabtak. De elég volt ez az idénre. A többi marad tavaszi alá, vagy ugarnak, kaszálónak. A harmincezer holdas birtokban alig volt nehány száz hold legelő, a többi mind első osztályú búzatermő televény sík föld. Ha itt a jövő év áldást hoz, irtóztató lesz a termés. A vetés pedig éppen jókor történt. Az egész ősz október végéig száraz volt és szeles; akik azalatt vetettek, azoknak megint rossz termésük lesz jövő évre is, mert a százezernyi vándor hörcsök kiette a ki nem kelt gabonát. Akik novemberben vetettek, sárba, azoknak viszont ártott a korán leesett hó, mert a kikelt vetés kipállott a hó alatt a lágy földben; hanem amint ez a hó hirtelen elolvadt, hosszú enyhe idő jött, ami eltartott egész karácsonyig, akik azalatt vetettek, igen jól jártak: a hörcsök elpusztult már, a fagy elébb jött, mint a hó, s ez a szép fehér takaró aztán elfödte a kincseiket minden pusztító ellenség elől a tavaszig.

Nagy hazárdjáték a földmívelés! Vagy hatot, vagy vakot!

Timárnak hatot vetett.

Olyan áldott év következett, hogy aki szerencsésen vethetett el, annak a Bánátban húsz magot fizetett az aratás.

A levetinci földészek áldották az új bérlőt, aki nem engedte elveszni ezt az évet. A saját földeik rossz, gazos, üszögös terményt adtak, a feles földek pedig ontották a tiszta búzát.

És abban az évben Timár harminc hajóval vontatta fel Komáromba, Győrbe a legszebb gabonaneműeket, s a harminc hajó terhe annyi pénzében volt neki, mint másnak három.

Tőle függött meghatározni, hogy félmilliót nyerjen-e abban az egy évben, vagy megtoldja azt még százezerrel? vagy leengedjen egy százezeret abból a félmillióból? talán azért, hogy a szegény népnek olcsóbbá tegye a kenyeret? vagy talán azért, hogy a szegény versenytársaknak a torkukra tegye a kést?

Hiszen úgy játszhatott velük, mint a macska az egérrel. Úgy lenyomhatta a gabona árát, ahogy neki tetszett.

A Brazovics-kávéházban minden este dühös jelenetek folytak az egybegyűlt gabonakereskedők között. Ez az egy év óta felcseperedett Timár minden kereskedőt letipor. Nincs mód mellette megállhatni a piacon. Annyi a pénze, mint a polyva, s úgy vesztegeti az áruját, mintha lopta volna. Bizony torkon ragadnák, ha odamenne közéjük.

De sohasem megy.

Nem látja azt soha senki, hogy valakivel ismeretségkötés végett szóba állna. Senkivel sem közli, amihez kezdeni akar. És akármihez kezd, az mind arannyá válik a kezében. Új meg új vállalatok indulnak meg általa, amiket más ember is kitalálhatott volna; amik ott feküdtek a tenyerén minden embernek, csak a markát kellett volna összeszorítania; de csak akkor vették észre, mikor már ez az ember felmarkolta előlük. És sohasem nyugszik; mindig kocsin ül, utazik, jön-megy; az a csoda, hogy minek lakik még ebben a városban? Miért nem megy Bécsbe? Minek ilyen gazdag embernek Komáromban tartani főüzletét? (Bárha akkor fontos kereskedelmi piac volt az.)

Timár tudta, hogy mi köti őt oda. Ő tudta, hogy miért lakik abban a városban, ahol minden kereskedőtársa halálos ellensége, ahol a Brazovics-kávéház ajtaja előtt, mikor végighajtat, mindig az az áldás hangzik utána: "törjön ki a nyakad!" Ennek a háznak is az ő markába kell még kerülni minden benne levővel együtt!

Ez tartotta őt Komáromhoz kötve, mikor már másfél milliomos volt; mégis ott maradt, ahol őt még mindig Timárnak hítták, s nehezen akartak hozzászokni az új nemesi névhez: "Levetinczy".

Pedig a nemesi névhez nemesi tetteket is tudott csatolni. A város szegényei számára kórházat alapított, a protestáns tanodában ösztöndíjakat tűzött ki, még az áldozó kehely is arannyá vált a kezében; a régi ezüst helyett aranyat csináltatott az egyháznak. Kapuja mindig nyitva volt a szegénynek, s péntek napon utca hosszat állt házáig a koldusnép, aki a maga pénzeért jött, a legnagyobb rézpénzért a világon, amit vargatallérnak neveznek. S nagy híre járt, hogy amely hajóslegénye a vízbe fulladt, annak az árváit ő nevelteti fel, s özvegyének évdíjt fizet. Arany ember! arany ember!

Csak egy hang odabenn mondta mindig: "Ez nem igaz! Ez mind nem igaz!"




LEÁNYTRÉFA

Brazovics úr ebéd után a feketekávéját a felesége szobájában szokta meginni, irgalmatlan latakia-dohányfüstöt árasztva maga körül.

Kacsuka úr Athalie-val sugdosott egy kis asztal mellett ülve, melynek egyik szögleténél Zófia asszony tett úgy, mintha varrna valamit. (Már egy év óta folyvást nagy tüntetéssel volt annál a kis asztalnál varrás, hímzés kiterítve, hogy lássa minden látogató, hogy a stafírungot készítik.)

Kacsuka úr most már csaknem ott lakott a háznál; délelőtt jött, ebédre ott marasztották, s a késő est vetette haza.

Úgy látszik, hogy nagyon meg lehetett már erősítve Komárom vára, hogy a mérnöktisztnek egész nap Athalie kisasszonnyal lehetett foglalkozni.

Hanem annál inkább roskadoztak Kacsuka úr saját várának erődítményei. Itt volt az idő, hogy megházasodjék. Pedig úgy védte magát, mint egy Zrínyi. Ha elősáncaiból kiszorították, bevonult a fellegvárba. Mindig volt valami elfogadható ürügye, amivel a házasságot elnapolja. De már az utolsó aknákat is felrobbantották ellene; már a kauciót is betábláztatták a Brazovics-házra, s a Hofkriegsrath elfogadta azt készpénz helyett: már szállást is találtak az új pár számára, s jött az utolsó csapás: Kacsuka úr megkapta a kapitányi előléptetést. Ez volt a véghatár. Az utolsó mentség tölténye is ki volt lőve, nem volt hátra más, mint kapitulálni s elvenni a szép, gazdag leányt.

Brazovics úr pedig napról napra mérgesebb lett, mikor a feketekávéját itta a nők szobájában, és aki ezt a mérget itatta vele, az mindig Timár volt.

Ez volt az ő mindennapi Karthágója!

- Már micsoda istentelenséget gondol ki megint ez az ember? Más becsületes gabonakereskedő, ha beáll a tél, örül, hogy megpihenhet: ez meg nekifog olyan dolognak, aminek soha más ember nem hallotta a hírét. Kibérli a Balatont, s télen a jég alatt halásztat benne! A múltkor egyetlenegy fogásra háromszáz mázsa halat húztak ki neki a kenesei foknál. Hisz ez valóságos rablás! Tavaszra úgy kipusztítja a Balatont, hogy nem marad abban egy bökle, egy babaj, egy sügér, egy garda, egy őn, egy kűsz sem, nemhogy fogas. S aztán mind viszi fel Bécsbe. Hát azért terem a Balaton fogast, hogy azt a német egye meg? Átkozott veszekedett ember! Ezt igazán közköltségen kellene elpusztíttatni. Én előbb-utóbb is megölöm ezt az embert, az bizonyos. Mikor a hídon átjön, megfogatom két hajóslegénnyel, s beledobatom a Dunába. Adok egy silbaknak száz forintot, hogy mikor éjjel elmegy a várta előtt, véletlenségből lője agyon. Bedobok az udvarára egy veszett kutyát, hogy mikor reggel kijön, harapja meg. Hiszen megérdemli az, hogy fölakasszák! Jobban megérdemli, mint Angyal Bandi meg Zöld Marci. Mert Zöld Marci csak azt a pénzt veszi el tőlem, amit nálam talál, de ez a tolvaj még a házamat is ellopja a fejem fölül. Rágyújtatom egyszer a házát, hogy beleégjen! S még nemesemberré teszik! S még a vármegyegyűlésen kinevezik assessornak, s ott ül a gézengúz velem egy sorban. Velem, akinek tősgyökeres magyar nemes volt az öregapám is, egy ilyen jöttment! De iszen jöjjön csak még egyszer a restauráció, s merje odahozni a pofáját, felbiztatok egy csoport gibernyúzi nemest, kidobatom velük az ablakon, hogy a nyaka kitörik! Csak egyszer valami ebéden összejönnék vele, tudom, hogy megpaprikáznám a levesét úgy gebulával, hogy hanyatt fordulna tőle, mint a döglött hal. S még azt hallom, hogy úri kisasszonyokhoz is eljár látogatóba a semmiházi. Ez a Timár! Ez a hajós-schreiber! Akinek csak "iszaptaposó" a címe. Ej, de szeretném, ha egyszer valami olyan házhoz vetődnék, ahova valami derék vitéz katonatiszt jár, s az kihíná duellumra, s aztán felspékelné, mint a békát, így ni!

Brazovics úr világos célzással tekintett Kacsuka úrra, az azonban úgy tett, mintha nem is hallgatott volna rá.

Hallgatott biz az; de amit Brazovics úr beszédéből megértett, az volt, hogy ez a felcseperedett milliomos itt a városban Brazovics úr gazdagságán aligha nagy csorbát nem ejtett, s ez a düh ellene nemcsak Brazovics urat, hanem emeletes házát is rázkódtatja, s ennek a meggondolása nemigen szaporítá Kacsuka örömét a közeledő menyegzői nap vártában.

- Dejszen nem várom én azt, hogy valaki más ölje meg ezt a fickót! - szólt végre Brazovics úr, fölkelve kávéja mellől, s letéve a csibukját, s előkeresve cukornád botját a szegletből. - Van nekem egy stilétes botom. Azóta vettem, hogy ez az ember itten grasszál; egyenesen őérte vettem. (S hogy valóban elhiggyék, ki is húzta a cukornádból a hegyes pálcatőrt.) Itt van ni! Amint egyszer összetalálkozom vele, csak egyszer magunk legyünk ketten! Ezt a gyilkot idáig verem a testébe, ni! Odaszegezem vele a falhoz, mint a bőregeret, azt fogadom!

S fogadását véres szemei forgatásával igyekezett nyomatékossá tenni.

Azután kiitta a kávémaradékot, s felöltve télikabátját, azt mondá, hogy mármost megy a gschäftbe. Igen: ferblizni. Majd megjön jókor. Azaz, hogy jókor reggel.

Hagyta menni mindenki.

Amint aztán Brazovics úr házának szűk csigalépcsőjén alálépegetne: nagy óvatossággal, mert nehéz termetének nem volt rendeltetése a lépcsőn alászaladva sietni, ki jön rá alulról szemközt? Timár...

No most itt van a keze között! Egy késdöfésnyire egymás közelében. Egy szűk, sötét helyen, ahol senki sem látja őket. A legtöbb orgyilkosságot lépcsőkön hajtották véghez. Timárnál semmi fegyver, még csak egy pálca sincs, Athanáz úrnál pedig két láb hosszú pálcakard.

Athanáz úr, amint Timárt megpillantja, a jobbjában levő tőrbotot csapja a hóna alá, s nagy lármás hangon kiált eléje, kalapját levéve: "Alászolgája, jó napot kívánok, tekintetes Levetinczy úr!"

Mire Timár azzal viszonz, hogy: "szervusz, Tanaszi! hát már mégy a gschäftbe?"

- Hehehe! - nevet kedélyesen Athanáz úr, mint a tréfás csínyen kapott gyermek. - Hát te, Miska, nem jössz egyszer oda közénk?

- Nem biz én. Ha parancsoljátok, hogy egypár száz forintot elveszítsek, azt inkább előre kifizetem: de hogy én egész éjjel ott lessem a "sántát", s izzadjak mellette, az nem nekem való mulatság.

- Hehehe! No hát csak eredj fel az asszonyokhoz, odafenn vannak. Jó mulatást! Én már nem látlak ma.

Azzal szívélyes kézszorítással elváltak egymástól.

Mert nem kell ám Athanáz úr fenyegetéseit komolyan venni. Csak a hangja rettenetes annak, meg a termete. Nem is igen fél tőle senki. Még a felesége sem. Az meg éppen nem.

Tudja azt Athanáz úr nagyon jól, hogy Mihály sokat jár az ő házához; és úgy csinálja ki a dolgot, hogy olyankor ő már ne legyen otthon. Azt is sejteti vele Zófia asszony, hogy alighanem Athalie szép szemeiért jár oda. Ez Kacsuka úr dolga. Ha Kacsuka úr nem spékeli fel Timárt, mint a békát, ez az ő hibája. Az avisót megkapta rá. És úgy látszik, hogy mégsem spékeli fel; pedig Timárral elégszer találkozik Athalie-nál.

Dehogy hítta ki párbajra Timárt a kapitány! Olyan jó barátok voltak, mint valaha.

Soha olyan egymást szerető társaságot a világ nem látott, mint ennek a háznak a lakói és látogatói.

Brazovics úr sejtette azt, sőt összeköttetéseinél fogva bizonyos lehetett felőle, hogy aki Timárnak a legelső ajtót kinyitotta a mostani nagy uraságához, az senki sem más, mint Kacsuka kapitány. Azt is kiészlelhette, hogy ezt miért tevé. Mert menekülni szeretne Athalie-val kötött viszonyától. Milyen jó volna neki, ha Brazovics úr beleveszne, s kitiltaná a házából. Mármost hát csak azért is szereti a kapitányt, mint édes fiát, egész atyai szívével; most már el kell annak venni Athalie-t; nincs menekülése.

Kacsuka kapitány régi vőlegénye Athalie kisasszonynak, s ahogy mindennap látja, annak egy veszélyes vetélytárs udvarol. Egy gazdag ember, akit neki már azért is gyűlölnie kellene, mert jól tudja, hogy a Hofkriegsrath vitájában a Hofkammerrel hogyan hagyta cserben előbbi pártolóit, és azért mégis úgy szereti a kapitány régi jó pajtását, hogy képes volna neki megbocsátani, ha az menyasszonyát elhódítaná a kezéről.

Athalie lenézi Timárt, apjának hajdani írnokát, hanem azért nyájasan bánik vele; a kapitányt szenvedélyesen szereti, hanem azért az ő jelenlétében Timárt tünteti ki, hogy kedvesét féltékennyé tegye.

Zófia asszony gyűlöli Timárt, s azért oly édeskés arccal fogadja, mintha azt kívánná, hogy bárcsak napaasszonya lehetne neki egyszer, s aztán laknának csak egy födél alatt!

Timár pedig vesztére esküdt mind valamennyinek. Nagyurat, vénasszonyt, szép leányt, vőlegényt, mind ki akarja tenni ebből a házból; mégis ellátogat oda, kezet csókol a hölgyeknek, kezet szorít a férfiakkal, és igyekezik kellemes társalgó lenni.

Azok is mind igen szívesen fogadják; Athalie kisasszony zongorához ül a kedvéért, Zófia asszony pedig ozsonnára marasztja; kávé és befőtt gyümölcs járja. És Timár megissza a kávét azzal a gondolattal, hogy ebben patkányméreg is lehet.

Mikor az ozsonnaasztalt terítik, olyankor Timéa is megjelenik, és segít a rendezésnél. Olyankor aztán Timár nem hallja, hogy Athalie kisasszony miről beszél, mi nótát ver; csak őt látja.

De van is rajta mit megnézni.

A leány már a tizenötödik évében jár, s egész kifejlett hajadon. Hanem tekintete, naiv ügyetlensége még a gyermekről tanúskodnak.

Beszél már magyarul, hanem idegenszerű kiejtéssel, s néha elferdíti vagy rosszul alkalmazza a szót, amiért nálunk rettenetesen kinevetik az embert. (Még az országgyűlésen is, a legkomolyabb viták alkalmával.)

Athalie jól járt Timéával nagyon. Van neki, akiből bolondot űzzön.

Szegény gyermek egész tréfa tárgya rá nézve.

Athalie odaadja neki viselni saját ruháit, amik négy év előtt voltak divatban. S a divatnak minálunk, művelt nemzeteknél őrült változandósága van; milyen kacaj támadna ma az utcán, ha valaki egy terjedelmes krinolinban jelenne meg fényes nappal; pedig az nemrég uralkodó divat volt.

Egy időben pedig a krinolint nem a csípőre, hanem a vállra kötötték. A szoknyaujjak voltak olyan bőre szabva, hogy azokat széles abroncsok tartották széjjel, mint a kast, s hogy az öltöny ráncot ne vessen, kitöltötték azt fosztott tollal, mint a vánkost; a ruha pedig bokán felül ért, fodrokkal szegélyezve; s kiegészíté e divatot egy magasra felnyúló s onnan megint aláhajló fésű, melyre a hajat felfeszítették, s a kontyra óriási széles szalagcsokrot tűztek.

Az ilyen viselet nagyon szép volt, amikor divat volt, hanem négy év múlva, amikor már senki sem viselte, tiszta maskara volt, aki még felvette.

Hát Athalie-nak tetszett az, hogy ő ilyen maskarát csináljon Timéából.

Ez a szegény leány, ki soha európai divatot nem látott, úgy volt a piperével, mint minden vad nép nőneme: a felötlő tetszett neki. Úgy megörült, mikor Athalie felöltözteté divatból kiment rikító selyemruháiba; hát még, mikor azt a nagy fésűt a hajába dugta, s a tarka szalagcsokrot a kontyába tűzte. Azt hitte, hogy ő most attól nagyon szép lett. S mikor minden ember mosolygott rá, aki meglátta, azt annak vette, hogy őt most minden ember nagyon csodálja; aztán úgy futott az utcán, hogy ne csodálják. Nem is hítták másnak, mint "a bolond török leány"-nak.

Aztán minden bolondot lehetett vele csinálni, nem neheztelt érte. Nagyon gyermeteg volt még arra, hogy észrevegye, amiért neheztelni kell. A legérthetőbb gúnyt is komolyan vette.

És Athalie különösen szerette gúny tárgyává tenni a gyermeket, kivált férfiak előtt. Ha fiatal látogatók voltak a háznál, azokat biztatta, hogy udvaroljanak Timéának. Nagyon mulattatta őt az, hogy Timéa az udvarlást milyen komolyan veszi, hogy tetszik neki az, ha őt kisasszonynak nézik; ha táncestélyek alkalmával őt is előkeresik valahonnan, s a táncba beviszik; ha bohó udvarlók óriási virágcsokrokat nyújtanak neki összeválogatott, de nem viselni való kerti virágokból, s ha aztán valami furcsát mondatnak vele, amin az egész társaság kacajra fakad. Ah! hogy hangzik ki a kacagás közül magasan Athalie gyönyörű csengő hangja.

Zófia asszony pedig komolyabb szempontból indul ki Timéa irányában. Ő mindig szidja.

Akármit tesz-vesz a leány, azért megkorholja. Az pedig, növendék leánykák szokása szerint, már magától is ügyetlen, s mentül jobban szidják, annál több ügyetlenséget követ el.

- Így kell ezt a csészét feladni, felfordítva? Te bárgyú! Még most sem ismered meg Athalie kanalát? Hát ebből a cukorsüteményből ki torkoskodott? Nem te? Csak próbálj nyalánkodni! Mivel piszkoltad már megint össze a ruhádat? Azt gondolod, mindennap újat kapsz? Így kellett ezt a kést megtörülgetni, he? Ki törte le ennek az ibriknek a fülét? Te, ugye? Csak azért mondod magadra, hogy le ne húzzam a cselédnek a béréből; a tiedből meg nem húzhatom le, mert neked nincs béred.

Athalie kisasszony aztán védelmére kél Timéának.

- De ugyan, mama, ne veszekedj mindig azzal a leánnyal! Te úgy bánsz vele, mintha cseléd volna; tudod pedig, hogy Timéa nem cseléd; azt én nem szeretem, hogy így lármázol reá.

Timéa aztán kezet csókol Zófia asszonynak, hogy ne haragudjék rá, s Athalie-nak, amiért védelmébe vette, azután ismét mind a kettőnek, hogy őmiatta össze ne vesszenek.

Olyan alázatos, olyan háladatos kedély.

Zófia asszony pedig csak azt várja, hogy Timéa egy percre kimenjen a szobából, s ő elmondhassa, ami a nyelvén van, leányának; de hogy a vendégek is hallják: Timár és Kacsuka kapitány.

- De bizony jó lesz őtet úgy szoktatni, mintha cseléd volna. Tudod, hogy milyen szerencsétlenség érte. Ami pénzt Timár... akarom mondani Levetinczy úr megmentett a számára, kivette kamatra egy földesuraság, az pedig megbukott, minden pénze odaveszett; most egyebe sincs, mint a rajtavalója.

(Ah! tehát már egészen szegénnyé tették! - gondolá utána Timár, s olyan könnyebbülést érzett, mintha egyesztendei tanfolyamot elengedtek volna a tanpályájából.)

- Engem csak az bosszant - mondá Athalie -, hogy mindenre olyan érzéketlen marad. Ha szidják, ha kinevetik, az arca el nem pirulna soha.

- Ez a görög fajnak a sajátsága! - jegyzé meg Timár.

- Ah! bizony nem az! - szólt fitymálva Athalie. - Az betegség jele. Ilyen erőtetett fehér arcszínt, mikor a nevelőben voltunk, akárhány leány tudott produkálni, aki krétát evett és nyers pörkölt kávét.

Athalie Timárhoz beszélt, de szemeivel Kacsuka úrra nézett.

Kacsuka úr pedig egy nagy falitükörbe nézett, ahonnan meg lehetett látni, mikor Timéa ismét bejön az ajtón. Athalie észrevette azt.

És Timár is azt vette észre.

Timéa újra bejött, egy tálcát hozva tele csörömpölő poharakkal, s egész figyelme arra volt fordítva, hogy valahogy azokból egyet el ne ejtsen. Minélfogva aztán, amint Zófia asszony rásikoltott: "vigyázz, el ne ejts valamit!", csakugyan kiejtette kezéből az egész tálcát; szerencsére puha szőnyegre estek a poharak, egy sem törött el, de mind szétgurult.

Zófia asszony sárkánykígyóvá akart lenni rögtön; de Athalie bevágta az útját: "Most ennek te vagy az oka! minek kiáltottál rá? Timéa idebenn marad nálam; hordja fel az ozsonnát a cseléd!"

Ezért aztán Zófia asszony elkeseredett, kiment maga a konyhába, s ő maga hordott fel azután mindent.

Kacsuka úr pedig abban a pillanatban, amidőn Timéa elejté a poharakat, katonai ügyességgel szökött oda, s egy perc alatt összeszedte a poharakat, s felrakta a tálcára, mit Timéa reszkető kezeiben tartott.

A leány nagy, sötét szemeinek hálás tekintete nem kerülé ki sem Athalie, sem Timár figyelmét.

- Ugyan, kapitány úr - súgá Athalie vőlegényének -, csináljon egy kis tréfát; bolondítsa el egy kicsit ezt a gyereket. Kezdjen el neki udvarolni. Az sok mulatságra fog alkalmat adni nekünk. Timéa, te velünk ozsonnázol; ide ülsz a kapitány úr mellé.

Ez lehetett keserű tréfa, lehetett gúnyos kötődés, lehetett hiú féltékenység, lehetett gonoszság. Meglátjuk, mi lesz belőle?

Lázas félénkséggel s rosszul rejtett örömmel ült le az asztalhoz a gyermek, szemközt a hódító szép Athalie-val, ki, midőn azt mondá vőlegényének, hogy vessen oda egy bókot Timéának is, úgy tett, mint mikor egy királynő egy koldusgyermeknek egy aranyat ád. Ez boldog lesz vele - egy napra, ő pedig meg sem érzi.

A kapitány cukorral kínálta Timéát; az ezüstcsíptető nem akart szót fogadni Timéa kezében.

- Vegyen szép kis fehér kezével! - biztatá őt a kapitány.

Mire aztán Timéa olyan zavarba jött, hogy a kivett cukrot a kávésfindzsa helyett a vizespoharába tette.

Azt még sohasem mondta neki senki, hogy szép fehér keze van.

Pedig meglehet, hogy nem is udvarlási szándékból mondta neki azt a kapitány, csak hogy éppen felszabadítsa rá, hogy vegyen az ujjaival a cukorból, hiszen nem anaesthetikus dolog az, ha ilyen tiszta gyermekkéz nyúl hozzá.

Hanem a gyermek fejében megmaradt ez a szó, s gyakran nézegetett lopva a kezeire; ha csakugyan olyan szépek és fehérek-e azok?

Athalie alig tudta visszafojtani nevetését. Élvezetet talált benne, a kötődést folytatni a gyermekkel.

- Timéa, kínáld meg a kapitány urat azzal a cukorsüteménnyel.

A leány leemelte az ezüstállványról a kristálytálcát, s odanyújtá azt Kacsuka úrnak.

- No, válassz ki a számára valamit.

Timéa történetesen valami szív alakú cukorsüteményt választott. Ez a gyermek bizony még azt sem tudta, hogy azt szívnek hívják, sem azt, hogy hát mi az a szív valósággal?

- Ah! ez nekem nagyon sok lesz! - tréfálkozék a kapitány. - Hanem ha ön, szép Timéa kisasszony, meg akarja azt velem osztani?

S azzal kétfelé törte a cukorszívet, s felét visszanyújtá Timéának.

A gyermek otthagyta azt a tányérján, s a világért meg nem ette volna. Ott őrzé féltékenyen a szemeivel, s nem várt, míg Zófia asszony vagy a szobaleány bejön tányért váltani; ő maga sietett összeszedni a csemegés tányérkákat, s eltűnni velük a szobából. Azt a fél szívet bizonyosan meg fogják nála találni. Milyen nagy nevetés lesz abból!

Hiszen semmi sem könnyebb, mint egy tizenöt éves leányt elbolondítani.

Az még mindent elhisz, és hisz a legelső embernek, aki azt mondja neki: de szép fehér kezei vannak!

Kacsuka úr pedig éppen az az ember volt, aki nem bocsáthatná meg magának, ha egy szép leány közelébe jut, annak valami bókot ne mondana. Még az öreg asszonyságoknak is szokott udvarolni. No hisz azoknak már udvarolhat. De nem engedi el magának, hogy még a lépcsőn levilágító szobaleánynak is ne mondjon valami lekötelezőt. Ambícióját találja benne, hogy az ő kék egyenruhájának láttára minden leányszív sebesebben dobogjon. Azért Athalie bizonyos lehet felőle, hogy ő az uralkodó planéta. Hanem Timéával foglalkozni sem kárba veszett fáradság. Most még gyermek ugyan, de előreláthatólag igen szép alak lesz belőle. Aztán árva gyermek, aztán török leány, még meg sincs keresztelve, aztán egy kicsit hóbortos is; ami mind ok arra, hogy az ember lelkiismeret-mardosás nélkül mondjon neki szépeket.

Kacsuka úr nem mulasztott el semmi alkalmat. S menyasszonyának nagy gyönyörűséget okozott vele.

Egyszer azt mondá Athalie Timéának, mikor aludni akart menni:

- Te Timéa, tégedet a kapitány megkért nőül. Hozzámégy-e?

A gyermek ijedten tekinte Athalie-ra, s azzal az ágyához futott, és takaróját a fejére rántá; úgy elbújt, hogy ne lássa senki.

Athalie aztán sokáig gyönyörködött benne, hogy a gyermek nem tud elaludni attól a szótól, amit neki mondott, hogy forog nyugtalanul fekhelyén, és sóhajtoz álmatlanul fél éjen át.

Ez a leánytréfa sikerült.

Másnap Timéa szokatlanul komoly volt, a gyermeteg szeleskedést elhagyta modorából; valami gondolkodó mélaság látszott meg arcán, s egyszerre nagyon kevés szavú lett.

Az arcanum jól hatott.

Athalie az egész háznépet beavatta a tréfába. Timéával úgy bánjanak ezentúl, mint leendő menyasszonnyal, Kacsuka úr jegyesével. A cselédek, a nagyasszony mind kezére játszottak.

De ne mondja senki, hogy ez pogány tréfa volt. Ellenkezőleg. Ez keresztyén tréfa volt.

Athalie azt mondá Timéának:

- No lássad, a jegygyűrűt is elküldé számodra a kapitány. De ezt nem húzhatod az ujjadra, amíg pogány vagy. Elébb keresztyénné kell lenned. Akarod-e, hogy megkereszteljenek?

Timéa keblére tette kezeit, és lehajtá fejét.

- Tehát meg fognak elébb keresztelni. Hanem ahhoz megint szükséges, hogy elébb meg kell tanulnod a vallás hitágazatait, s katekizmust és a bibliai történeteket, meg a zsoltárokat és az imádságokat; el kell járnod a paphoz meg a kántorhoz, aki tanítani fog. Akarod-e?

Timéa csak a fejével inte.

És azután eljárt mindennap a paphoz meg a kántorhoz, és hordta a hóna alatt az énekes- és imádságoskönyveket, mint a kis iskolás leányok, s este későn, mikor már mindenki lefeküdt, kivette magát az üres előszobába, ott tanulta fél éjszakákon át az egyiptomi tíz csapást, a Sámson és Delila, a József és Putifárné. Istent dicsérő és szívnemesítő történeteit fennhangon. Nehezen tanult, mert sohasem volt hozzászoktatva. Rettenetes munka volt neki az absztrakt, érthetetlen katecheticus tételeket betanulnia. De hát mit meg nem tett volna azért, hogy meg lehessen keresztelve.

- No lássák! - mondta Athalie, olyankor, mikor Timár is ott volt. - E nélkül a biztatás nélkül soha rá nem lehetett volna venni, hogy megtérjen, s tanuljon valamit, s hogy megkeresztelhessék. Így pedig hogy iparkodik mentül hamarább készen lenni.

Tehát még egészen kegyes munka volt a gyermek fejét így elkábítani azzal, hogy ő már menyasszony.

És Timár látta azt, hogy milyen kegyetlen játékot űznek a szegény gyermekből, és nem szólhatott neki. Mit is mondhatott volna? Nem értette volna az azt meg.

Még rontott a dolgán az, hogy ő a házhoz járt, mert Timéa előtt kiegészíté a mesét. A gyermek mindenkitől azt hallá, még a komoly öreg Athanáz úr is elejtett néha egy olyan példálózást, hogy ez a gazdag Levetinczy úr Athalie miatt jár a házhoz. És azt igen természetesnek is találta. A gazdag úr gazdag leányt keres. Hozzá is illik mindkettő egymáshoz. Hát akkor a szegény magyar katonatiszthez ki illenék más jobban, mint egy éppen olyan szegény leánya egy török katonának? Ezt így tartotta ő legtermészetesebbnek.

Tehát tanult éjjel-nappal.

Káté, zsoltár, biblia végit járta már; ekkor egy új tréfát találtak ki számára. Elmondták neki, hogy ki van tűzve már a menyegző napja; hanem addig a napig el kell készülni sok-sok köntösnek. A sok fehérnemű, a sok pipere, cicoma hátráltatja a napokat. Hát még a menyasszonyi köntös, amiben esküvőre fog menni! Azt magának a menyasszonynak kell saját kezűleg kihímezni. Ezt már értette Timéa: ez törökül is így van. És gyönyörűen tudott hímezni selyemmel, ezüsttel és arannyal. Arra tanították meg otthon a háremben legjobban.

Hát aztán odaadták neki Athalie menyasszonyruháját, hogy varrjon rá oly pompás hímet, aminőre otthon tanították. Azt mondták, hogy ez az ő saját menyasszonyi köntöse lesz. Timéa telides-tele rajzolta annak uszályát, széleit gyönyörű arabeszkekkel, s aztán hozzáfogott azoknak kihímezéséhez. Remekmű készült ujjai alatt. Korán reggeltől késő estig dolgozott rajta; mikor a látogatók jöttek is, nem tette le kezéből a munkát; dolgozva beszélgetett velük, s jó volt, hogy szemeit örökösen a hímzésre lesütve tarthatá; nem kellett senkinek a szemébe néznie.

És azért is jó volt, hogy nem láthatta, hogy kigúnyolják a háta mögött. A némberek integetnek egymásnak s a látogatóba jött férfiaknak, hogy ez most azért siet oly szorgalmasan a hímzéssel, mert azt hiszi, hogy a saját köntösét varrja. A kis bolond! Timár látta ezt mind.

Óh! hányszor távozott el e háztól oly keserűséggel szívében, hogy mikor a lépcső alján azt a két márványoszlopot két kezével megfogta, Sámson jutott eszébe, aki magára dönti a filiszteusok házát.

Mikor dönti hát már?

Az a nap pedig, amelynek közeledtét oly titokteljes remegéssel várta Timéa, csakugyan Kacsuka úr esküvőjének napja volt, de Athalie kisasszonnyal.

Hanem annak a napnak sajátságos akadályai voltak még a világon. Nem az égi aspektusokban, nem is a szeretők szíveiben (mert hiszen szeretik azok egymást, amennyire éppen szükséges), hanem - Brazovics úr pénzviszonyaiban.

Kacsuka úr, mikor Brazovics úr leánya kezét megkérte, igen őszintén feltárta előtte a sorsát. Ő szegény legény, ami jövedelme van, az éppen arra elég, hogy mint magános ember, katonai rangjához illően megjelenhessen a világ előtt; de egy nőt abból eltartani nem lehet, s különösen egy nőt, aki minden kényelemhez és fényűzéshez van szokva; azért tisztán és világosan megmondta az apának, hogy ő csak azon esetben nősülhet, ha feleségének hozománya azt képessé teszi a háztartás fedezésére. No, ez ellen Brazovics úrnak sem volt semmi kifogása. Ő nem fukarkodik ily kérdésben. Ő leányával a menyegző napján százezer forintot ád készpénzben nászhozományul, s azzal tehetnek, amit akarnak.

És akkor, amikor ezt megígérte Brazovics úr, képes is volt azt teljesíteni. Hanem azóta közbejött ez a Timár. Ez mindenféle hallatlan utakon és módokon annyi zavart csinált Brazovics úr spekulációiban, úgy megrontotta legbiztosabb számításait, úgy megtörte a gabonapiacon, úgy kitúrta a versenyzéseknél, úgy betette előtte az ajtót a hajdani befolyásos köröknél, hogy Brazovics úr ez idő szerint lehetetlenségnek találta akárhonnan is százezer forintot előteremteni.

Az is igaz volt, amit Kacsuka úr Timárnak mondott, hogy Brazovics úr maga sohasem tudja, hogyan áll az üzlete; vajon víz fölött úszik-e vagy víz alatt? Úgy össze vannak abban bonyolítva új vállalatok a régiekkel, hasznosak a károsakkal, úgy másznak egymás hátára abban a képzelt nyereségek, behajthatlan követelések az önmagától eltitkolt tartozásokkal, a lerázhatatlan szerződésekkel, per alatt levő kétséges ügyekkel, hogy Brazovics úrról senki sem tudhatja, ő maga legkevésbé, hogy mikor Krőzus, mikor Irus. Azért akinek igénybe vehető százezer forintja van nála, az okos ember lesz, ha ezt inkább ma akarja látni, mint holnap.

És Kacsuka úr volt ennyire okos ember.

Athanáz úr egypárszor elővette, hogy megközelítse a hadmérnök sáncait; tett neki kedvezőbb ajánlatokat: minek az ő kezébe az a százezer forint, az asszony majd eltékozolja azt; annak a kamatja csak hatezer forint. Nem jobb lenne-e, ha Athanáz úr évenkénti nyolcezer forint segéllyel váltaná fel azt, s a tőke maradna nála? Nem jobb lenne-e, ha egy fekvő birtokát engedné át az új párnak, mely hétezer forintot jövedelmez? De a hadmérnök nem engedte az utolsó redoute-ját bevétetni. Rögtön betömte a víárkokat, s azzal fenyegetőzött, hogy a levegőbe röpíti az egész házassági citadellát, ha őneki a százezer forintot esküvő előtt le nem fizetik.

Brazovics úr tehát nagyon meg volt akadva, s ha volt valaki, aki még nagyobb elkeseredéssel nézte a Timéa ujjai alatt készülő nászruhát, mint Timár, úgy az bizonyosan Brazovics úr volt.

De ad vocem Timár! Egy mentő gondolat támadt Brazovics úr fejében.

Ezt a Timárt ő gyűlöli nagyon. Elvesztené egy kanál vízben. Vajon nem jó volna, ha a leányát hozzá adná feleségül?

Hiszen nincsen ő Kacsuka úrhoz hozzávarrva. Ha nem akar a kapitány házasodni, hát menjen sáncot ásatni; itt az a kérdés, hogy Athalie férjhez menjen.

És a csere nem volna rossz. Ez a Timár ugyan egy megvetésre méltó gézengúz, egy felakasztani való rabló, de mindjárt nem lenne az, mihelyt Athalie-t nőül venné. Lám, még az is egyszerre becsületes emberré lenne általa. Megszűnnék az ellenségeskedés, a versenyzés; társ lenne az üzletben; minden újra rendben lenne.

És a dolog egészen valószínű. Timár sokat jár a házhoz. Csak nem a szolgálók kedvéért jár? Csak az a hiba nála, hogy olyan szemérmetes. Nem mer nyilatkozni, hogy hajdani főnöke kisasszonyáig merte légyen emelni a szemeit. Meg ettől a katonatiszttől is tart; fél, hogy levágja a nyakát. No, ezen a félénk emberen segíteni kell.

Egy délután Athanáz úr dupla porció ánizsszeszt töltött a feketekávéja közé (ami a bátorságot növeli), azt saját szobájába vitette, meghagyva az asszonyoknak, hogy ha Timár jön, küldjék át hozzá egy szóra.

Azzal rágyújtott szobájában a török dohányra, s olyan ötödik elementumot csinált maga körül füstből, hogy amint abban alá s fel járkált, el-eltűnt benne, s megint úgy merült ki belőle kiülő nagy vörös szemeivel, mint az óriás tintahal, aki lesi a tengerbe eső prédát, hogy kiszíja a vérét.

Nemsokára jött a préda.

Timár, amint megérté Zófia asszonytól, hogy Athanáz úr akar vele beszélni, sietett át hozzá.

A nagy tintahal odaúszott eléje a füsttengeren keresztül, rámeresztve polypusi két ijesztő szemét, s a tengerbeli szörnyeteg módjára rögtön megrohanta ragadmányát, s egyenesen a szájába kiáltott:

- Hallja az úr! Miért jár az úr ehhez a házhoz? Mi célja van az úrnak az én leányommal?

Ez a legjobb mód az ilyen gyáva legényt nyilatkozatra bírni. Az ilyen szótul az ember megijed: forogni kezd vele a világ; mire észreveszi, elesett, s hova esett? bele a szent házasságba!

Borzasztó dolog az ilyen kérdésre megfelelni.

Timár legelőször is azt tudta meg Athanáz úr szavából, hogy az most nagyon sok anisette-et ivott. Attól ilyen vitéz.

- Uram - monda neki nyugodt hangon -, énnekem az ön kisasszonyával semmi célom sincsen. S annál kevésbé is lehetne, minthogy a kisasszonynak már vőlegénye van, s az nekem jó barátom. Hogy miért járok én önnek a házához, azt megmondom. Ha nem kérdezte volna ön, nem szóltam volna; de mert kérdezte, hát tudja meg. Én azért járok ide, mert megfogadtam az ön szerencsétlenül elhalt barátjának és rokonának, hogy árva gyermekére ügyelni fogok. Én jártam ide azért, hogy meglássam, mint bánnak önök a kezükre bízott szegény gyermekkel. Cudarul bánnak önök vele, Brazovics uram, cudarul! Ezt én önnek szemébe mondom, és a saját házánál. Ön elsinkófálta az árvának minden vagyonát! Igenis! elsinkófálta: ez rá az igazi szó. S önnek az egész családja átkozott gúnyt űz a szegény gyermekből. Megmérgezik a lelkét egész életére. Megveri önöket az Isten! És most utoljára találkoztunk ketten együtt ennél a háznál, Brazovics uram, s ne kívánja ön megérni azt az órát, amikor még egyszer ide visszajövök!

Timár megfordult a sarkán, s becsapta az ajtót. A tintahal pedig visszasüllyedt dohányfüst iszapja homályos mélyébe, s kihörpentve a harmadik pohár anisette-et, gondolá magában, hogy erre ugyan kellett volna valamit mondani, de mit?

Timár pedig visszament a látogatási terembe. Nemcsak a kalapjáért, amit otthagyott, hanem egyébért is.

A teremben nem volt más, mint Timéa. Athalie és vőlegénye a mellékszobában voltak.

Timár kigyulladt arcán Timéa észrevette a nagy változást. A mindig szelíd, alázatos arc most büszke volt és indulattól átszellemült, ami azt egyszerre széppé tette. Sok arc megszépül, ha a szenvedély átlobog rajta.

Egyenesen odament Timéához, ki a nászruhára aranyrózsákat hímzett ezüstlevelekkel.

- Timéa kisasszony! - szólt forró, mély hangon. - Én most kegyedtől búcsút veszek. Legyen ön boldog: legyen ön még sokáig gyermek. De ha egyszer eljön egy olyan óra, amelyben ön boldogtalannak fogja magát érezni, gondoljon rá, hogy van egy jó ember, aki önért...

Nem tudta tovább kimondani. Hangja elakadt, szíve elszorult.

Timéa kiegészíté az elakadt szót.

- Háromszor...

Timár megszorítá kezét, s súgva rebegé:

- Örökké.

Azzal meghajtá magát, s eltávozott, anélkül, hogy a mellékszobában levőknek alkalmatlankodott volna.

Nem jött ki a száján a szó, hogy "Isten önökkel!". Óh! hisz e percben arra gondolt: hogy Isten elvegye a kezét erről a házról.

Timéa kiejté kezéből a hímzést, s mereven nézett maga elé, még egyszer sóhajtva: "háromszor". Az aranyfonál kicsúszott a tű fokából.

Mikor Timár lement a lépcsőn, megint elhaladt ama két márványoszlop mellett, amik a lépcsőpadmalyt tartották.

Minő dühvel ütött rá az oszlopra öklével!

Vajon megérezték-e azok odafenn azt az ütést? Nem mondta meg nekik a megrázkódó épület, hogy siessenek imádkozni, mert a fejükre szakad a tető? Azok nevetnek a megtréfált gyermek fölött, ki oly sietve hímzi menyasszonyi köntösét.




EZ IS EGY TRÉFA

Az új nemes Levetinczynek nagy híre volt már nemcsak Magyarországon, de Bécsben is.

Azt mondták róla, hogy "arany ember"! Amihez hozzányúl, az arannyá válik! amit ő megkezd, az aranybánya. Itt van az aranybánya, nem a Csetátye Máréban, nem Selmec alatt, nem Vöröspatakon.

Fő tudomány az, hogy "előbb" megtudja az aranybányász, mint üzlettársai, hogy a magas kormány minő nagy vállalathoz szándékozik hozzákezdeni. Ebben a tudományban volt Timár tökéletes.

Ha Timár valami vállalkozáshoz kezdett, mint a raj, tódult utána az üzérek serege, azt tudta mindenki, hogy ott arany van, csak fel kell venni.

De nemcsak ezért hítták Timárt arany embernek, hanem még másért is.

Azért, hogy sohasem csalt, nem csempészett.

Nagy vállalatoknál elég nagy a tisztességes nyereség is; aki lop, csal még azon felül, az bolond ember, mert bevágja az aranytermő bánya útját, s elveszti a kirabolt eret. Aki egy garas nyereséggel beéri egy forint után, az derék, becsületes ember; de egymilliónál az ötvenezer forint, s hozza maga után a másik milliót. Csak nem kell vele csúnyául bánni. A szerencse istennője úgyis elég decolletirozva jön elénk, nem kell még azt az utolsó kis tunique-t is lehúzni róla, mert akkor megapprehendál.

S ebben volt Timárnak a helyes tapintata. Nagy pénzeket nyert, mert nagyokra vállalkozott; de nem csalt, nem lopott soha, mert nem is kockáztatott soha. Nyereségéből azoknak is bő részt juttatott, akiktől függött, hogy egy vállalatot megkapjon, és jutányos föltételeket kapjon, s ezáltal nyitva tartá maga előtt folytonosan az aranybányát.

Sőt néha valóságos nyereséget is hozott az államnak olyan cselszövények által, mikben az állam pénztára ellen összeesküvő versenytársai lettek kijátszva. Ebben aztán a versenytársak romlása is egyik haszon volt. No azok nem is mondták arany embernek; de a kormánykörökben az volt a neve, s a szegény köznépnél szintén.

Egyszer elkezdett szőlőket vásárolni a Monostoron.

A Monostor egy magas domb Új-Szőny fölött, melyet az újabb kori német hadászok "Sandhügel"-nek neveznek: homokdomb. Innen is sejtheti mindenki, hogy nem valami pompás bor teremhet rajta. Valami közönséges bort termő szőlő pedig úrfélének nem való, mert nem fizeti ki a munkáltatást. És Timár mégis összevásárolt belőle valami tíz holdat.

Az üzletvilágban ez szemet szúrt. Mit akar ez ott? Ott valami aranybánya lesz?

Brazovics úr azt hitte, hogy helyes nyomra akadt; megrohanta Kacsuka urat saját odújában.

- No, fiamuram, most mutassa meg, hogy igazán hű emberem, hogy igazán apjának tekint. Vallja meg, hogy a kormány a Monostoron várat akar építeni. No, ne ellenkezzék. Én tudom, hogy ön a hivatalát kockáztatja, ha ilyen titkokat elárul. Én tudom, hogy ez becsületbeli dolog. De én becsületem szentségére esküszöm, hogy el nem árulok senkinek semmit. Csak nekem mondja meg igazán. Tüzes harapófogóval sem hagyom kicsikartatni magamból a titkot. Látja, ez a gazember Timár most ott vásárol telkeket nyakra-főre, ennek már elárulta valaki. Ne engedjük neki oda egészen a kövér falatot. No, ugye, hogy várat fognak építeni a Monostorra?

Kacsuka úr aztán csak ki hagyta magából szorongattatni, hogy hát igen. El van határozva a Hofkriegsrathban, hogy Komárom erődítéseit odáig kiterjesztik.

Óh! be kedves tudomány volt ez Athanáz úrnak. De sok szép százezer forintot besöpört ő hasonló alkalommal, mikor előre összevásárolta a kisajátítandó vityillókat, s eladta őket a kormánynak mint palotákat.

Csak még az erődítési tervet szerette volna látni; azért könyörgött nagyon szépen leendő veje urának, csak azt mutassa meg, csak egy pillanatra.

No hát meg hagyta neki nézni azt is Kacsuka úr.

Athanáz úr mindent megtudott aztán abból. Milyen darabot fog kisajátítani a kormány? mely telkek esnek az erődítési vonalba? Ez a gézengúz Timár csakugyan kikereste magának azt a helyet, ahová a fellegvár jön.

"És minő kulcs van megállapítva a kisajátítási árra nézve?"

Ez ám a fő kérdés.

De már ennek az elárulása Kacsuka úrtól csakugyan kriminalitás volt. Azt is elmondta Athanáz úrnak.

Az van megállapítva kulcs gyanánt, hogy a legutolsó vételárnak kétszeres összegét fizeti a kormány.

- Elég! - kiálta Athanáz úr, megcsókolva leendő veje urát. - Elég! A többi az én dolgom! A százezer forint itt lesz az asztalon esküvő napján. Elég!

Azzal rohant a munkának.

Pedig nem volt "elég", amit megtudott, még valamit jó lett volna megtudakolnia Kacsuka úrtól; s azt a valamit Kacsuka úr el is mondta volna neki, ha már ennyit elmondott; de hát Athanáz úr nem kérdezte tőle, s így tudatlan maradt felőle, s aztán úgy járt, mint a vak légy, amelyik az ablaknak repül. A Kacsuka úr pedig nem kívánta már a százezer forintot sem, és ami vele jár sem. Ha meglesz, nem bánja, de ha nem lesz, sem bánja.

Brazovics úr azonnal vágtatott Új-Szőnybe, s járta sorba a szőlősgazdákat, hogy ki adja el a szőlőjét? Vette tőlük, ahogy adták, aki nem akarta adni, annak háromszoros árakat ígért. Hiszen annál jobb rá nézve, mentül drágábban veszi; a kisajátítási kulcs szerint ugyanannyi a saját nyeresége.

Hanem ez azután a többi spekulánsok figyelmét is megragadta. Jöttek a versenytársak is a szőlőkért árverezni; a szegény monostori sárfehér és juhfarkú soha el nem tudta gondolni, hogy lett őbelőle olyan híres bor, hogy még szüret előtt lefoglalózzák? A szőlőárfolyam végre ott állt meg, hogy amely telkekért a terv elárulása előtt legfeljebb százezer forintot fizetett volna a kormány, az új bevásárlók kezéből azokat most már ötszázezerért  kaphatta meg. Maga Brazovics úr százezer forintig vásárolt belőle, pedig ugyan nagy kínnal szerezte a pénzt: potom árért adta a gabonáját; hajóin túladott, nagy kamatot fizetett, rábízott idegen pénzekhez hozzányúlt. Hanem hiszen ezúttal bizonyosra játszott. Timár is benne van a dologban! Az ugyan legrosszabbul járt, mert még ő nagyon olcsón vásárolt; keveset fog nyerni. De, mivel ő is benne van, a dolog bizonyos, s a spekulánsok még ez évben megkapják az egész nyereséget. Hisz az állam fizeti, annak pedig mi adjuk a pénzt; tehát tulajdonképpen csak a magunk pénzét vesszük vissza.

Timár pedig ezúttal is ravaszkodott. Ez egy kimért csapás volt tőle Brazovics Athanáz fejére.

Timár azt is tudta, amit Athanáz úr elmulasztott Kacsuka úrtól megkérdezni.

Mert az mind igaz volt, hogy a kormány a komáromi várerődítést nagy mérvben szándékozik kiterjeszteni, s ahhoz még ez évben hozzáfognak. Csak az volt a nagy kérdés, hogy hol kezdik el.

Mert az harmincévi munka!

Timár nagyon gonoszul tréfálta fel a versenytársait. Azok ugyan meg fogják átkozni.

Hanem mint jó kereskedőnek mindig gondja volt rá, hogy mikor valami olyan dolgot mível, amiért sokan elátkozzák, ugyanakkor egy másik olyant kövessen el, amiért még többen áldani fogják, úgy, hogy az átok és áldás mérlegének egyenlősítése után még mindig maradjon a részére egy kis "Saldo-Vortrag" az "áldás"-táblázatra.

Timár odahívatta magához Fabula Jánost.

- János! - monda neki - kend öreg legény már, meg van törve a sok fáradságtól; nem jó volna-e már valami pihenésre gondolni?

Fabula János egészen rekedt volt már, úgy beszélt, mintha a súgólyukból valami darabot súgna a színészeknek.

- Bizony, nagyuram, magam is azon gondolkozom már, hogy odahagyom a vizet, s valami földi foglalatossághoz látok. Nem jók már a szemeim. Legjobb szeretném, ha betenne nagyuram az uradalmába valami sáfárnak vagy kulcsárnak.

- Én jobbat tudok annál kend részére, János! Nem él kend meg már abban a rác világban odalenn. Itt meg hozzá van szokva a komáromi fehér cipóhoz. Legyen kend szekeresgazda.

- Az volna nekem jó; hanem hát kettő hiányzik belőle: a szekér meg a gazdaság.

- Majd megjön mind a kettő. Valami jutott eszembe. A város most árverezteti a Vág-Duna melletti régi marhalegelőt. Menjen oda kend, és vegye meg az egészet.

- Hohó! nagyuram! - szólt rekedt nevetéssel Fabula János. - Hiszen ha én azt megvenném, soha akkora kétszarvú állat azon a legelőn nem járt, mint amekkora én lennék. Hiszen puszta föld az, nem terem azon más, mint széki fű, herbaté; én pedig azt a patikában nem árulom; aztán meg iszonyú darab föld az; sok ezer forint kell ahhoz.

- No csak ne okoskodjék kend, hanem tegye azt, amit én mondok. Menjen oda. Itt van kétezer forint bánatpénz; ezt tegye le az árverésnél; aztán ígérjen rá, míg rajta marad; de senkinek másnak azt a darab földet át ne engedje; amennyiért rajta hagyják, annyiért tartsa meg; senkivel meg ne ossza, akárki ajánlkozik hozzá társnak. Amit majd fizetni kell érte, azt én kölcsönadom kendnek; megadhatja nekem, majd ha lesz, nem kérek tőle kamatot, sem a kölcsönről nem kérek írást; becsületre megy az egész alku. No hát csapjon a tenyerembe.

Fabula János nagyon csóválta a fejét.

- Semmi kamat; semmi írás; tenger sok pénz, rossz parlag föld! Mégiscsak az lesz ennek a vége, hogy engem elébb-utóbb becsuknak, s lehúzzák a lábamról a csizmát.

- Ne féljen kend semmit, János. Egy esztendeig kendé lesz az a föld, ami haszon lesz rajta azalatt, az minden bizonnyal a kendé marad.

- De hát mivel szántsam fel, s mit vessek bele?

- Sehogy sem szántja fel, s nem vet bele semmit; hanem most menjen, és végezze, amit mondtam. Azért lesz azon aratás. De ezt ne mondja senkinek.

Fabula János hozzá volt szokva, hogy Timárnak minden tettét és mondását a legnagyobb ostobaságnak tartsa a priori; de amellett mindent végrehajtson föltétlen engedelmeskedéssel, mivelhogy a posteriori arról kell meggyőződnie, hogy ezek a hallatlan ostobaságok mind válogatott bölcsesség következményeit szülik magukból. Azért ugyan ostobaságok maradnak; hanem hát ennek az embernek valami spiritusa van.

Annálfogva cselekedett úgy, ahogy Timár tanácsolta.

S mármost nyissunk tért e sajátságos eljárás magyarázatának.

Az egész erődítési terv a komáromi vár körül igaz és való volt.

Az udvari haditanács elhatározá e várnak nagyszerű táborhellyé átalakítását. S e célból kimerítő tervek készültek, amik magukban foglalák a monostori fellegvár építését, s azt a hosszú erődvonalat, mely a Vág-Dunát a győri Duna-ággal összekötendő volt, amit most Nádor-vonalnak hínak, s melynek homlokzata a monostori körönd ágyúival összeműködve, az egész várat és várost egy erődített gyűrűbe foglalná bele.

A munka bevégzése harminc-negyven évi időre lett kiszámítva. A költség ugyanannyi millióra.

A terv létesítése minden bizonnyal el lett már határozva az összes kormánytanácsban. Erre föltétlenül lehetett már számítani.

Csak egy esély forgott fenn, amit a Hofkammernek adott a szájába valami besúgó.

Az, hogy ha nem egyszerre fognak hozzá az erődítés minden szakaszához, akkor fölösleges lesz egyszerre kisajátítani a tervbe eső valamennyi telket. Elég lesz egyelőre a két Duna-ág közötti Nádor-vonal számára szükséges helyek kisajátítása, a monostori kisajátítás maradhat még húsz esztendeig is.

Csakhogy az üzérek, akik ez új erődítéseknek neszét vették, éppen a monostori homokdombra vetették minden iparkodásukat, a két Duna közötti térre nem gondolt senki; ott egy roppant területet, melyet a város árvereztetett, Fabula János uram vehetett meg húszezer forintért.

Mármost ha a monostori kisajátítás elmarad, akkor majd csak húsz év múlva kerül rá a sor, s ez idő alatt a semmi hasznot nem hajtó szőlőkbe vert pénzük a spekulálóknak másfélszer föleszi magát kárba veszett kamatokban.

Ezt a tréfát szerezte meg Timár versenytársainak s azok között a legdühösebbnek, Brazovics Athanáznak; mert amint ő a monostori telkeket megvette, azonnal elkezdett minden eszközt megmozgatni, hogy a bécsi kormányban érvényre ne jusson a Hofkriegsrathnak az a szándoka, hogy az erődítési tervet egyszerre minden ponton megkezdjék.

Így állt ez az ügy három nappal Athalie menyegzőjének határnapja előtt.

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Két nappal a menyegzői nap előtt Fabula János uram röpült be Timár úr folyosójára.

Igenis, röpült. Köpönyeg volt rajta, ami röptében beillett neki szárnynak.

"Tízezer! Húszezer! Negyvenezer! Commissio! Fizetés! A császár, a király! Puszta legelő! Aratás!"

Ez így dűlt belőle; összefüggés nélküli szavak, miket végre Timár ekként szedett neki rendbe:

- Jól van, János. Tudom, mit akar mondani. Ma volt kinn a bizottság megszabni a földek értékét, amik az új erődítési vonalba esnek. A kend birtokát, amit vett húszezer forinton, kisajátították negyvenezer forintért. Most a fölösleg a kend haszna. Ez volt az aratás. Ugye, így mondtam?

- Így mondtad, uram, eszem azt az "Aranyszájú Szent János-i" beszélődet. Hiszen így van ez, mármost látom. Húszezer forintot kapok most ingyen, azt is látom; soha életemben annyi pénzt nem kerestem a két tenyeremmel. Húszezer forint! Meg vagyok bolondulva! Az eszem tótágast áll bennem. Engedje meg nagyuram, hogy egy cigánykereket vessek.

Timár megengedte.

Fabula János vetett aztán nem egy cigánykereket, hanem hármat, végig a folyosón. Aztán vissza megint három cigánykereket, mely után ismét talpra állt egyenesen Timár előtt.

- Így ni! Mármost értem a dolgot. Tehát az a sok pénz most az enyim! Megyek. Megveszem a zsidó templomot.

(S nehogy valaki azt higgye, hogy ez utóbbi mondat valami rossz élc volt Fabula Jánostól, meg kell mondanunk, hogy az akkori viszonyok között az Izrael vallását követő lakosok egy új imaházat kényszerülvén építeni a gróf Zichy-féle nemesi telken, a régibb héber imaház csakugyan árverés alá volt bocsátva, s az Fabula Jánosnak különösen megtetszett.)

De minekelőtte azt megvette volna, még aznap hatszor ellátogatott Timár úrhoz; egyszer a feleségét hozta el, másodszor az eladó leányát, harmadszor a menyecske leányát, negyedszer az iskolából kikerült fiát, ötödször az iskolába járó fiát; a felesége hozott Timár úrnak pompás domború barnapiros hátú komáromi fehér cipót, mosolygó aranyszín gyürkével az oldalán, a menyecske leánya hozott neki egy tál felséges mézédes csíramálét; az eladó leánya egy mézeskalácsból, piros tojásból, aranyfüstös diókból s különféle cifra papirosokból mesterségesen összeállított "mátkatálat"; a nagy suhanc híres madarász volt, az hozott neki egy kalickát, tele stigliccel meg vörösbeggyel, az iskolás gyerek pedig hozott neki egy verses köszöntőt. Egész nap ott hálálkodtak neki, s este későn mind a hatan odajöttek az ablaka alá elénekelni: "óh! mely boldog az oly ember éltében!"

...De hát még majd a versenytársak - és azok közt Brazovics úr - mit fognak neki hozni és énekelni, ha megtudják, hogy mibe mártotta őket bele a monostori vásárlással!



Hátra Kezdőlap Előre