Az ördögűző

Mahók úr unszolására rászánta magát a grófnő, hogy felhatalmazást adjon lelkiorvosának olyan intézkedéseket tenni, aminőket akar. A lelkész még aznap meghívta Sámuel apátot, ki éppen akkor Pesten tartózkodott.

Sámuel apát nagyhírű férfi volt, azon papok közül való, akiket szabadgondolkozásúaknak hívnak. Barátságos viszonyban élt a szabadelvű kitűnőségekkel, s az ellenzéki irányzatú vezércikkek elé jegyzett nagy (S.) betűről tudták a beavatottak, hogy ezek az ő tollából kerülnek. Társaságban kedélyes volt és szellemdús, a vidám hangulatot nem rontotta meg. A tudományos körökben is fényeskedett, felolvasásait az elit látogatta, mik felületesek voltak ugyan, de mindig sok szellemmel alkotva. S mindezek felett az ultramontán lapok is fáradhatatlanul szidták. Sőt egyszer a rendőrség is házmotozást tartott nála, maga sem tudja, mi után? Mindezek igen kedvező hírben tarták fenn Sámuel apát úr nevét, kinek, midőn arcképe is megjelent valamely képes újságban, teljesen meg volt számára nyerve a közvélemény, oly deli alak tűnt fel benne; magas, szabad homlokkal, férfias, kifejezésteljes vonásokkal, erős szemöldökkel és merész szemekkel; csupán az az egy vonás árulta el arcán hivatását, mely minden papot jellemez: a szájszegletek sajátszerű behúzása, mely bizonyos kegyteljességet kölcsönöz az arcnak s egyúttal az arcizmokra állandó grácia kifejezését erőlteti, úgy, hogy e malasztteljes szájszéthúzással úgy tűnnek fel, mint érett korú amourettek. A többire nézve nem látszott rajta semmi papos. Kifejlett termetének idomai éppen egy gladiátornak illettek volna oda.

Általában hírhedett volt országszerte, mint szabadelvű pap, ki a hatalommal szemben is meg meri mondani az igazat.

Ezért nagy respektussal viseltetett iránta tisztelendő Mahók úr. Ő, mint afféle szegény falusi plébános, nem sokat tehetett a hazáért, legfeljebb hogy egyszer, "akkor!" egy honvéd zászlóaljjal együtt járt valami húsz csatában, s prédikált nekik abban az időben hazaszeretetről, amiért el is ítéltetett egy kicsit halálra, azután megkegyelmeztetett tíz esztendőre nehéz vasban, leült belőle ötöt, a vastól most is sebes a lába; hanem mindezek olyan csekélységek, hogy Mahók úr szégyell velük dicsekedni egy olyan nagy férfiú érdemeivel összemérve, minő Sámuel apát, ki nevének kezdőbetűjét merészen kitéve, bátorkodik szabadelvű cikkeket írni a hírlapba! Most! Haynauval, a muszkával bajoskodni, ágyú torkába nézni, akasztófa alatt állani, az mind tréfa; de most! most! a rettenetes policiával kikötni, az a valami!

Mahók úr tehát végtelen sokat tartott Sámuel apát magas tehetségei felől, míg jómaga bizony nagyon ellágyultnak érzé már hajdani erélyét. Hja bizony, tizenöt év szép idő! Kivált mikor öt belőle kettős kapitulációba megy.

Néhány nap múlva megérkezett a meghívott vendég Mahók úr parókiájára. A plébános tudatá vele a grófnő körülményeiről mindazt, amit a gyónási titok megsértése nélkül el lehetett mondania. A kísértetekkel való esetet is elmesélte neki. Abba már saját élménye is vegyült.

Sámuel úr szuverén nevetéssel fogadta ez elbeszélést.

- Hiszen engem tessék kinevetni; hanem a grófnőt, kérem, ne gúnyolja ki nagyságod, mert az nagyon sokat tart a kísérteteire - mondá szerény meghunyászkodással a plébános.

Az apát úr leíratta magának körülményesen a kastély fekvését, a szobák és lépcsők egymásba nyílását, s különösen kikérdezett a plébánostól minden körülményt apróra abból a jelenetből, ahol a sekrestyéssel a föld alatti rácsajtón kimenekültek.

A grófnő hintaja a szokott órában lejött érettük a kastélyból, mely kissé távol esett a falutól, s felszállítá a becses vendégeket.

A grófnőnél igen természetes dolog volt, hogy Sámuel apát meglátása percében zokogó görcsöt kapjon, mely görcs makacsul nem múlt el addig, amíg az apát kezével nem érintette a grófnő homlokát. Bevett szokás szerint Emerencia kisasszonyt szintén utolérte a zokogó görcs, melyet a szimmetria kedvéért Mahók úrnak kellett volna elmulasztani, de biz az nem törődött vele nagyon, hanem hagyta a görcsöt görcsnek lenni, míg magától el nem múlt.

Csak e roham után ocsúdott azon nyilatkozattételre a grófnő, hogy az ég küldte e napon ide az apát urat!

Az apát úr az ebéd alatt, mely lucullusi gazdagságú volt, egészen prózai körülmények felől tudakozódott, a cselédség számáról, a leányok hozzávetőleges életkoráról, a pincekezelésről, a borok szüretelési idejéről, s többet foglalkozott Emerencia kisasszonnyal, mint a grófnővel. Kérdezte a kisasszonytól, hogy szabad-e a poharába bort tölteni, s csodálkozva hallá annak tiltakozását, hogy sohasem iszik bort, még tenyerével is letakarta a poharát. Azt is meg akarta tudni, hogy nem jegygyűrű‑e az az ujján, mire a kisasszony szemérmesen elpirulva szabadkozott, hogy még csak gondolatában sem foglalt férfi helyet soha.

Ebéd végeztével Mahók úr künnmaradt az étteremben Emerencia kisasszonyt mulattatni, ami abból állt, hogy leült a kandalló mellé egy karszékbe, s két kezét domború termetén imára kulcsolva, szemeit lehunyá és édesdeden szundikálván, remekül tudta magát álmában tettetni, mintha arra hallgatna, amit Emerencia kisasszony beszél.

Az apát úr pedig a grófnővel annak belső szobájába vonult.

A grófnő remegve várta, mi ítéletet hoz a főtekintély a kísértet-pörben.

- Elmondta önnek gyóntatóatyám a kastély rémtitkát?

- Megtudtam tőle, amennyit ő tudott.

- S mi véleménye van e celebris ügyről szent Ágostonnak, s az egyházi tekintélyeknek?

- Az én egyéni véleményem az, hogy itt közönséges emberi csíny működik.

- Emberi csíny? - kérdé a grófnő elszörnyedve. - Az én vízióim?

- Pszichiátriai összefüggésben vannak e csínnyel. A grófnő egy részét hallja, más részét álmodja a történetnek. Az eleje az érzékek felfogása, a kifejlődés pedig hallucináció, idioszinkrazia. Látható szellemek nincsenek, mert aki nem anyag, annak alakja nincs. Aki egyszer meghalt, az többé mozgásra nem képes, mert organizmusa szétbomlott.

A grófnő kedvetlenül rázta fejét. Egy magas állású egyházi úrtól nem ilyen magyarázatot várt. Ha csak ennyit akart volna megtudni, ahhoz nem hivatott volna apát urat.

Sámuel apát olvasta szavai hatását a grófnő arcán, és sietett a gyökeres orvoslással.

- Grófnő. Én ismerem önnek kételyeit és erős hitét abban, amit látni és hallani vél. Ön azt hiszi, hogy számtalanszor leszállt már az elbűvölt sírboltba, hol ősei összegyülekeznek.

- A múlt éjjel nagyon zajosak voltak, s megígérték, hogy ma ismét összejönnek és magukhoz várnak.

- S ön megígérte, hogy ismét közéjük fog menni?

- Nappal borzadok tőle, de éjjel oly különös erővel vonz valami, hogy odamenjek; leküzdöm félelmemet és nem tudok maradni.

- Jó. Tehát ma éjjel én együtt fogok önnel menni a kriptába.

A grófnő arcán e szóra ismét megjelentek azok a tűzrózsák. Az élő arckép! Vele együtt leszállni! Hová? Talán a pokolba? De néhány perc múlva visszanyerte önuralmát, s kétkedve kérdezé:

- Hogyan lehetne az? Az egész cselédséget beavassam a legmélyebb titkaimba?

Az apát úr átértette a kérdést minden consectariumaival.

- Nem szükséges, sőt azoknak éppen nem szabad efelől semmit tudniok. Az egész háznál egy lélek se gyanítsa szándékomat kettőnkön kívül.

A grófnő zavarodottan tekinte rá. Ez esetben múlhatatlanul szükséges volna, hogy az apát úr egész éjjel a grófnő szobáiban maradjon, vele egyedül.

Az apát úr ezt a gondolatot olvasta Theudelinda arcán.

- És most eltávozom a plébánossal - folytatá -, s nem jövök vissza, csak éppen a kitűzött órára, éjfélkor, s akkor jelentkezni fogok a grófnő ajtaján.

A grófnő hitetlenül rázta fejét.

- Hogyan lehetne az? Gondolja meg, hogy télen este hét órán túl kastélyomnak minden ajtaja zárva van, s önnek belső szobámig nem kevesebb, mint hét bezárt ajtón kellene észrevétlenül áthatolni. Először is jön a várkapu. Azt a kapusnő, egy ritkán alvó éltes asszony őrzi, azonkívül két óriási szelindek, valóságos véreb jár ki két oldalfülkéből éjszakára, hosszúra eresztett láncon. Akkor jön a korridorajtó, mely két kulcsra záródik, egyik van a kulcsárnőnél, másik a hetesnőnél, azt nem lehet kinyittatni anélkül, hogy mind a kettőt fel ne költsék. A harmadik a lépcsőajtó; annak a szakácsnénál van a kulcsa, aki oly mélyen alszik, hogy mire azt feldörömböli álmából valaki, már az egész házat felköltötte. A negyedik a zárt folyosó rácsa, azt a szobaleány nyitná fel, de aki annyira félénk, hogy éjjel a szomszéd szobába sem mer átmenni egyedül. Az ötödik ajtó a komornám szobájáé. Az egy szemérmes hajadon, ki férfi szavára, habár egy szent, egy próféta legyen is az, éjjel ajtót nem nyit. A hatodik ajtó Emerencia kisasszony, a társalgónőm szobájáé, ki görcsöket kap és elájul, ha éjszaka valaki a kilincset meg találja zörrenteni. A hetedik ajtó végre saját ruhásszobámé, mely csak egy általam kezelt gépezet által nyílik fel. Tehát hogyan jöhetne ide főtisztelendőséged éjfélben, észrevétlenül?

- Engedjen nekem egy kérdést tenni a grófnő. Miután a grófnő innen a legbelső szobájából annyiszor járt le éjente a sírboltba, hogyan tehette azt saját maga annyi zárt ajtón keresztül?

A grófnő arcán diadalmosoly ragyogott; a babonahívő a bölcs csapását győztesen bírta visszaadni.

- Óh, oda én nem azon az úton járok. Hálószobámból egy rejtett lépcső vezet alá előbb a könyvtárba, onnan ismét le a sírbolt kápolnájába. Én a családi lépcsőn szoktam odajárni.

Erre igen természetes ötlet talált volna lenni az apát úr részéről, ha felajánlja, hogy tehát majd ő elrejtőzik a könyvtárban, s ha a grófnő rábízza a rejteklépcső kulcsát, közvetlen közelében találandja magát. Csakhogy a grófnő jellemét ismerve, az ilyen expediens felemlítése által oly érzékenyen meg lett volna sértve uralgó prüdériája, hogy képes leendett az ajánlattevővel rögtön félbeszakítani minden további értekezést. Közönséges emberi (s tehát asszonyi) felfogás útján nem lehetett őt megközelíteni.

Az apát úr tudta azt jól.

- Grófnő, én maradok amellett, amit mondtam. Ma éjjel, a csillagászati nap középórájában, itt fogok kocogtatni ezen az ajtón.

A grófnő ideges borzadással rázta meg vállait.

- Vagy azt hiszi ön - folytatá az apát -, hogy vannak föld feletti lények, amik a természet szabályait megcáfoló hatalommal bírnak, s zárt ajtókon keresztül járnak; egyik emberre nézve láthatók, másikra nézve láthatatlanok; e törvény szerint én is bírhatok ugyanazon emberentúli hatalommal. Vagy pedig nem hiszi ön, hogy én, mint földből alkotott ember, mást tehessek, mint amit a természet örök szabályai megengednek, azon esetben minden rendkívüliségnek meg fogja ön találni természetszerű magyarázatát. A bűvészet mai világban nem boszorkányság, Boscót és Galuchet-t nem égetjük meg a máglyán többé. Tehát vagy tartson ön Boscónak, vagy higgyen Paracelsusnak, én ismétlem fogadásomat. Amely órában a kastély rémei orgiáikhoz kezdenek, én itt fogok zörgetni a grófnő ajtaján e szóval: "In nomine Domini, aperiantur portae fidelium!" Az Úr nevében nyíljanak meg a hívek ajtajai. De senki ne tudjon erről kettőnkön kívül. Addig is Isten malasztja legyen önnel grófnő.

Theudelinda el volt ámulva, meg volt bűvölve e rendkívüli ember biztos fellépésétől. Olyan magasból beszélt le hozzá, hogy szinte szentségsértésnek tartotta szavaiban kételkedni. És mégis lehetetlenségeket mondott! Hogyan történhetnék meg az? Csakugyan föld feletti hatalmú lény volna?

A grófnő látta ablakából, midőn a hintó a két pappal elhagyta a várlakot. Az apát úr benn ült, s még kezével üdvözlést intett az ablak felé, melyben meglátta a grófnőt. Azután ottmaradt a grófnő az ablaknál, míg visszatért a hintó üresen.

A kocsisnő dicsekedve mutogatta az oldalzsebéből kivett borravalót. Egy új ezüst forintos volt az. Az összefutott leánycselédség kézről kézre adva bámulta azt sorba. Csoda volt az! Magyarország tizenötmillió lakosából tizennégymillió-ötszázezer nem látott soha ezüst forintost.

Ez aztán a pap! Nem az a másik, aki papirosba takart négykrajcárosokat szokott osztogatni, vasárnaponként, borravalóképpen.

A grófnőnek hosszúak voltak a percek az est közelegtéig. Nyugtalanul járt minden szobáján végig. Törte rajta a lelkét, minő úton, minő résen repülhetne be ide valaki, aki nem lélek? És azután, amint a hét órát ütötte, maga felügyelt rá, hogy lakosztályának minden ajtaja rendesen be legyen zárva, csak azután tért magánszobáiba vissza.

Ott elővette a florenci művész terveit, amikben e várlak építészeti rajzai voltak. Nem először vizsgálta ő azokat. Midőn e várkastélyt atyjától megkapta, hosszasan keresztültanulmányozta a kastély tervrajzát. Az háromszor oly nagy volt, mint amekkorát ő elfoglalni szándékozott belőle lakásul, tehát ki kellett választania, hogy melyik lakosztályba költözzék. A középosztályban roppant termek voltak, gyűlések, nagy lakomák termei, fegyvertárak, képek, régiségek múzeumai. Az nem volt lakályos.

Abból is vezetett ki egy föld alatti folyosóhoz egy rejtett csigalépcső; tán arra a célra szánva, hogy ha egyszer a török megszállja a várat, az őrség észrevétlenül kimenekülhessen; hanem annak a lépcsőit felszedette még nagyatyja, mint egészen szükségteleneket, s a kijáratot betömette; ott nem jöhet fel senki. A szemközti bal szárny az élvezetek után hajhászó ősök kedvenc tanyája volt, annak már voltak rejtekei, titkos fülkéi, sejthetlen átjáratok egy vastag fal üregén végig egyik szobából és emeletből a másikba; leskelődő szegletek, képek mögé dugott ajtók, kandallók hallgatózó üregei. Mindezeket részletesen felfedezte az építész terve. Theudelinda szűzi borzalommal sejté, hogy e titokkal teljes lakosztály nem felel meg az ő magas eszmejárásának. Azért választá azt a szárnyát a várkastélynak, mely a legegyszerűbb építészeti alakítás volt; fenn egyszerű, egymásba nyíló lakszobák, földszint a könyvtár, és alant a kripta. Ennek a szárnynak a hű terv nyomán semmi egyéb rejteke nem volt az imént említett titkos lépcsőzetnél, mely kegyes célokból csupán a könyvtárba s a sírbolti kápolnába vezetett.

E kastélyban gondoskodva volt a várurak egész biotikai metamorfózisáról. Míg fiatal, bonviván; ha megérett, államférfi; ha megvénült, pietista.

Theudelinda grófnő azonban minden átjáratot befalaztatott, mely e harmadik lakosztályból a középosztályba vezet, s így onnan semmi közlekedés az ő folyosóival nem lehet. Kijárat csak az udvar felől van.

Tehát az ő lakosztályában sem rejtett folyosók, sem elforduló szobrok, sem gépsüllyesztők, sem álcázott kandallók, sem felnyíló padmalyok, sem kétfelé váló üres oszlopok, sem kiemelkedő márványkockák nincsenek, ellenben minden ablakon és kürtőn erős vasrács van. Ide emberi fortéllyal bejutni nem lehet.

Csak egyetlen egy eset volt feltehető, az is csak a természettan, de nem a lélektan szabályai szerint.

Ez az eset, ha az apát úr az összes várbeli cselédséggel egyetértene. Ennek a lehetőségéhez ugyan nem enged közelférni az apát úr magas jelleme; de az idő is rövid hozzá, hogy azalatt, míg egy kastély szobáin végigmegy, minden vele szemközt jövő teremtést megvesztegessen, kivált olyan tanú jelenlétében, aminő Mahók plébános úr. Vagy annak is egyet kellene vele érteni.

Ez pedig lehetetlen.

És elvégre, mi szüksége volna az apát úrnak e rejtélyes alakoskodásra, ha alakoskodás akarna lenni.

Theudelinda korán feküdni küldé cselédeit; Emerencia kisasszony előtt féloldali főfájásról panaszkodott, mire Emerencia kisasszonynak rögtön a másik féloldalon fájdult meg a feje, s midőn a grófnő aludni ment, a társalkodónő egész fejét bebugyolálta melegített bodzavirágos vánkoskákkal, és nyögött halálosan.

A grófnő bezárkózott hálószobájába, s azután számlálta a lefolyó perceket. Pasziánsz játékhoz fogott, de az egyszer sem jött ki; bizonyosan nem volt figyelme hozzá. Elővette Doré pompás metszvényekkel kiadott bibliáját (az Approbata szerint), s a metszvényeket nézegette benne; megszámlálta, hány nő-, hány férfialak van e kétszázharminc nagy műlapon. Azután azt, hogy hány ló, hány teve van benne. Hány emberölés fordul elő? Azután a szövegével töltötte az időt. Megszámlálta, hogy minő magánhangzó van legtöbb egy lapon. Legtöbb volt az "a", azután az "e", azután az "o", azután az "u", legkevesebb az "i". Ez a francia szöveg volt. Összehasonlítva azt a magyar szöveggel, úgy találta, hogy abban legtöbb az "e", azután az "a", azután az "o", azután az "i", végül az "u", utóbb az "ö" és "ü".

Ebbe is belefáradt. Zongorájához ült, és sokszor ismételt ábrándművekkel igyekezett lelkét megnyugtatni. Az sem ment. Kezei reszkettek és lankadtan siklottak le a zongoráról. Mikor már a rémóra közeledett, nem tudott másra gondolni, csak a vonzó, kényszerítő látványalakokra. Azoknak rabja, megigézettje volt, s az idő lassú folyása kínozta, míg a rémzaj bekövetkezett.

Ilyenkor rendesen meglepte a láz ez ismeretlen kísértetvihaj alatt; sietett levetkőzni, ágya dunnái közé bújt, füleit betakarta, míg a nehéz verejtékes álom elnyomta. Késő reggel aztán, mikor felébredt, azt hitte, hogy ott járt, ahova álmodta magát.

Ma este elővette talizmánját, amiben erőt keresett; az apát úr arcképét. Odahelyezé maga elé olvasóasztalkája támlányára, s elmerengett rajta. Valóban emberfölötti lény volna-e ő, akinek szavára a zárak lehullanak, a kísértetek eloszlanak, a poklok bezárulnak? És mégis lehetetlen arra gondolni, hogy ez teljesüljön.

Mentül tovább haladt az éj, annál nyugtalanabbul dobogott a szíve. Nem a minden éjjeli rémektől dobogott az most, hanem ez új rémtől.

Ha mégis lehetséges volna, hogy ez ember ez órában megzörgesse belső szobája ajtaját. Mi volna akkor ez az ember? Egy bűvész vagy egy szent?

A lassan forduló idő elhozta az éjfélt. A toronyóra kondulásai végigrezgettek a hallgató éjben.

Pontosan, amint szoká, az éjfél utolsó órakondulása után rákezdé a föld alatti dana a kísértetes misét.

A grófnő nem arra hallgatott most.

Hanem azt neszelé, nem hallatszik-e a mellékszobákban ajtónyitás, kilincszördülés, kulcsok elfordulása a zárakban, közeledő léptek?

Semmi.

Ajtajához lapult, úgy hallgatott. A szobákban semmi nesz.

Már egy óranegyed is elmúlt éjfél után.

S a föld alatti boszorkányorgia azalatt már áttorzult az áhítatos virginálásból a förtelmes dombérozásba. Úgy üvöltöttek, hörögettek, viháncoltak, nyihorásztak odaalant, mintha a pokol minden ördöge szavát adta volna egymásnak, hogy ma különösen kitesz magáért.

- Nem fog ő eljönni - mondá magában a grófnő, s már minden tagját rázta a hideg. Képtelenség volt azt várnia, hogy ember olyasmit tegyen, amire csak kísértő lélek képes. Alkovenjéhez indult, hogy lefeküdjék.

Abban a percben hangzott a kocogás az ajtaján.

És az ismeretes hang, halk, de szilárd szóval mondá az egyezményes jelszót:

"In nomine Domini aperiantur portae fidelium!"

A grófnő felsikoltott.

Minden lélekerejét összeszedte, hogy eszmélete el ne hagyja.

Ez való! Ez nem álom! Nem hallucináció.

Ő itt van az ajtó előtt.

Előre!

A grófnő az ajtóhoz futott, s felnyitotta azt.

A pillanat hevélye felmagasztalt erőt kölcsönzött lelkének.

Ha rabló, ha varázsló, ha szent az, aki idáig tudott jönni, álljon vele szembe! Az a padló, amelyen az most áll, egy mélység sóhajhídja, egy nyomás a titkos rugó gombjára, s az lehull a sötét mélységbe. A grófnő e rugóra tette a lábát, midőn ajtaját felszakítá.

Ott állt előtte az apát úr. Semmi papi ornátus nem volt rajta, egyszerű térdig érő fekete kabátot viselt és kezeiben semmi szent tárgy, monstrantia, szenteltvízhintő, hanem egy jó rinocéroszbőr-pálca a jobbjában, bal kezében egy zárt lámpa.

- Maradjon ön ott állva, ahol most van! - kiálta rá a grófnő parancsoló hangon. - Mielőtt átlépné e küszöböt, mondja meg ön, hogyan jutott idáig, Istennek, embernek vagy ördögnek segítségével?

- Grófnő! - szólt az apát -, nézzen ön végig szobáin. Minden ajtó tárva van. Tárva talált ajtókon jöttem a kastélyba fel. Hogy miként jutottam be az udvarra, azt majd elmondom, ha végeztünk.

- És cselédeim? - kérdé a grófnő elbámulva -, kik e szobákban alusznak?

- Minden ágy mennyezetének le van bocsátva a függönye; én oda nem néztem. Ha alusznak, az igazak álmát alusszák, amely mély.

- Megfoghatatlan!

A grófnőt elhagyta erélye.

- Kérem, lépjen ön be!

Azzal egy karszékbe roskadt.

A kriptai zaj tetőpontját érte.

- Hallja ön e zsivajt?

- Hallom és értem! Azért jöttem, hogy szembeszálljak vele.

- A hit adott önnek ahhoz fegyvereket?

- Csak egy botot! - szólt az apát szívós pálcáját marokra fogva.

- Nem hallja ön keresztül László ősbátyám ordítását e zsivajon? - kérdé a grófnő, megragadva mindkét kezével az apát úr karját. - Nem hallja ön ősnénéim rémséges kacagását?

- Hogy kitől jönnek e hangok, azt mindjárt meg fogjuk tudni - szólt a pap szilárdul és nyugodtan.

- Hogyan? Mit akar ön?

- Odamenni közéjük.

- Oda? Miért?

- Ítéletet tartani fölöttük. Ön azt ígérte, hogy együtt fog velem jönni.

- Én ígértem? - szólt a grófnő, két tenyerét keblére nyomva ijedten.

- Ön kívánta.

- Igaz, igaz! De úgy meg vagyok most zavarodva, hogy eszem nincs helyén. Önnek jelenléte e helyen! S e borzasztó rémzaj odalenn! Én félek!

- Hogyan? Ön, ki máskor egyedül ment le e rémek közé, most velem együtt félne ugyanazt tenni. Nyújtsa kezét.

A grófnő remegve tette lankatag kezét az apát kezébe, s midőn annak férfias szorítását érzé, szokatlan melegség, önbizalom, erély terjengett át erein, megszűnt reszketni, szemei nem kápráztak, szíve nem lüktetett sebesen. A férfi kezétől fölelevenült.

- Jöjjön velem - szólt a pap, korbácsát hóna alá véve, s jobbjával a grófnőt vonva maga után.

- Hol vannak ama lépcsőnek s a többi termeknek a kulcsai, amiken át kell mennünk?

A grófnő érezte, hogy a férfi kezét nem bocsáthatja el. Sem testi, sem lelki ereje nincs hozzá. Rábízta magát. Szárnyai alá bújt. Most már kénytelen követni a legborzasztóbb helyekre is; az alvilágba is.

Némán mutatott az antik rostélyzatú kulcstartóra, hol csomóba kötött kulcsok álltak.

A pap egyenesen kiválasztotta az igazi csomagot. Az sem volt csodatétel. A kulcs tollán rajta volt az ismertető kereszt. Ez a kápolna kulcsa.

A szőnyegajtó felnyílt, s az első lépésnél már tanúskodott valami az apát úr előtt afelől, amit úgy is tudott: egy pókháló szövevénye akadt keresztül az arcán. Nem járt e lépcsőn a grófnő soha.

Hanem a grófnő még nem ocsúdott fel káprázatából. Vannak ideges álomlátók, kik oly elevenen megálmodják a soha nem látott helyeket, hogy mikor egyszer ugyanazokat ébren végigjárják, azt hiszik, hogy már egyszer voltak ottan.

Mikor a grófnő vezetőjével végighaladt a lépcsőkön, azt súgá neki:

- Egy ablak ki van törve odafenn, s azon keresztül úgy süvölt be a szél.

S valóban, amint a csigalépcső kanyarult, ráakadtak egy kis fülke ablakára, mely nappal a lépcső megvilágítására szolgál, s az ki volt törve.

Pedig sohasem látta ő azt. A könyvtárajtóhoz értek.

- Az a legborzasztóbb rám nézve mindig, amíg a könyvtáron végigmegyek - mondá a grófnő. - Mikor a hold a tetőzet üvegnégyszögein keresztülvilágít, s fehér udvarokat rajzol a márványpadozatra, annak a mozaikja mintha titkosírás volna. Egy szögletben, két szekrény között ott áll egy csontváz, üvegfülkében. A bal oldali üvegalmáriumban szent Loyola Ignác halottálarca van viaszból.

Meglehet, hogy kicsiny gyermekkorában valamelyik dajkától hallotta ezt a grófnő.

Úgy volt, ahogy ő mondta. A hold felülről világított le az üvegpadmalyon keresztül; a csontváz ott állt az üvegszekrényben, s a viasz halottálcák sorban feküdtek egy üveglap alatt.

Hanem a grófnő nem járt itten soha. A szoba padlata fedve volt azzal a finom porral, amit "nap-por"-nak neveznek, aminek atomjait látjuk táncolni az ablakunkon besütő napsugárban, s mely évtizedek alatt réteget képez padlón, bútorokon. Lábnyom nem volt abban észrevehető.

Abban a percben, amelyben a grófnő és az apát a könyvtárba beléptek, nem volt a szomszéd kripta kápolnájában zűrzavaros zaj hallható. A rémek elhallgattak. Hanem a rémnesznek nem volt azért vége. A kápolnaajtón keresztül hallatszott valami orgonaszóféle, minő a preludium szokott lenni a mise előtt. Csakhogy az is oly csúfondáros hang volt, mintha még az orgonának is volnának elkárhozott szellemei, amik gúnyt dudorásznak.

A grófnő fulladozó kebellel támaszkodott a kápolnaajtó küszöbéhez, s kezének görcsös rándulásával tartóztatá vissza az apát urat, hogy ne nyissa még fel az ajtót. Reszketett minden tagja.

Minő rémhangok ezek?

És azután megzendült odabenn a "vesperae".

Egy hang, mely a misemondó énekkanyarulatait utánozta, rákezdé: "Bacche, ad haustum intende!" {E mondat s az alább következő latin szöveg magyarul (Jókai fordításában) a regény végén olvasható.}

Más hang hasonló tónusból ráfelelt:

"Et ad potandum festina!"

S következett, mintha szent könyv textusát olvasnák gyorsan:

"Gloria Baccho, et filiae ejus Cerevisiae et Spiritui Vini, sicut erat in Baccho natus, et nunc et semper et per omnia pocula poculorum, Stramen!"

A grófnő jéggé fagyni érezé tagjait; a félelemhez jött a borzadály!

A grófnő értett latinul.

Most az orgonakíséret mellett megszólalt az antifóna:

"Date nobis de Cerevisia vestra; quia sitiunt guttura nostra!"

S rá a Psalmus:

"Dixit frater fratri suo:
Potes ne bibere pocula duo?
Haec duo, tria, et adhuc quinque,
Nec sufficiant meae sitienti lingvae.
Beati sint Bacchus, cum Cerere in uva,
Ut non cruciet nos sitis saeva.
A solis ortu usque ad noctem potabo,
Et nullos nummos curabo.
Nisi quis biberit, ut ruat ter quater,
Non poterit dici noster sincerus frater.
Nos enim subinde tempore matutino,
Solemus bibere more palatino.
A meridie etiam bene facimus,
Ut Baccho grati simus,
Dicimur fratres esse bibaces,
Diu noctuque bibere capaces,
Et ideo, qui vult ad nos venire,
Debet sicut nos generose haurire.
Gloria Baccho."

A grófnő az elkárhozottaknak azt a kínját érzé, amit kell azoknak érezni, mikor legelőször megtudják, hogy miről beszélnek az ördögök egymás között.

Következett a "Capitulum".

"Fratres attendite, et sollicitemini, ut ex popina redeuntes omnes amphoras visitetis, et quid in illis invenietis, illico epotetis, ne in vanum veniat vinum, et hoc facite per omnia pocula poculorum. Stramen! Baccho Gratias."

S most egy egész pokolbeli kórus, egész sereg férfi és női ördög zendíté rá a csúfolódó himnuszt:

"Bacche, genitor Cereris,
Deus haustuum diceris,
De tua clementia
Potum in abundantia,
Et bibemus alacriter
Tuam laudem jugiter
In haustu propagabimus,
Quandocunque potabimus,
Sit tibi Bacche Gloria!"

Most a csengettyűszó hangzott.

És aztán a papi hang áhítatos áldása:

"Bacchus vobiscum!"

Rázendült a kórus:

"Et cum cantharo tuo!"

Folytatá az "oratio":

"Voremus! Vomipotens Bacche! Qui sodalitatem nostram in tuum honorem erigere constituisti, da, quaesumus, ut eadem sodalitas, ab omni persecutione libera, strenuis potatoribus augeatur. Per omnia pocula poculorum..."

A kórus rázengé: "Stramen!"

A grófnő nem bírt tovább lábain állani, térdre roskadt, s önkívületben tekinte fel a papnak arcára, kinek alakját megvilágítá a felülről besütő holdfény, mintegy glóriát alkotva büszkén fölemelt feje körül.

Az apát úr a kápolna zárába taszítá a kulcsot.

A grófnő eléje tartá kezeit, irtózattal, borzalommal:

"Ne nyissa ki! Ne tárja fel! Az ott a pokol."

Az apát úr bátran, büszkén, haraggal mondta:

- "Nec portae inferi!..."

S azzal elfordítá a kulcsot, s feltárta a nehéz vasajtót.

A felnyílt ajtón keresztül egyszerre végig lehetett tekinteni az egész látványt, amit a kápolna és a sírbolt kivilágított ürege nyújtott.

A könyvtárból négy lépcső vezetett le a kápolnába, a kápolna szentélyétől aztán ismét nyolc lépcső le a sírboltba.

A kápolna oltárán mind meg voltak gyújtva a gyertyák, ez világította meg a sírbolti jelenetet.

De minő jelenetet!

A sírbolt hosszában elnyúló asztal mellett ültek és lakmároztak, de nem a grófnő ősapái és ősnénjei, hanem valamennyi cselédje.

A házába bezárt némbercsoport mulatott a házából kizárt férfihaddal.

Abban a percben, amint az apát felnyitá az ajtót, a torzmise éppen végződött, s az egész cőtus egyszerre rákezdé a tivornyadalt utána.

Most már látta a grófnő, hogy micsoda kísérteteket tart kastélyában.

Minden nőcselédjének volt egy férfi udvarlója: a szomszéd major írnokai, majorosai, vadászai.

A félénk szobaleány, ki éjszaka ki nem merne menni a folyosóra, az urasági írnok poharát töltögette, az erényes komorna az ispán hajdújával ölelkezett; a kapusnő, az öreg matróna, ki mindig józan, az asztal tetején táncolt, s egy boroskancsót tartott két kézre fogva, annak dalolt, valamennyi rikácsolt, kurjongott, vihogott és verte az asztalt, mint az öreg dobot. A juhász, a grófnő ősatyja, a kancellár sírkövének tetején ült, lábait átvetve a kereszten, és fújta a dudát. (Ez volt az, ami az orgonát paródiázta a gúnyvesperae alatt.) S a főpap sírlapjára volt felállítva a csapra ütött hordó.

Valamennyi némber a grófnő selyemruháiba volt öltözve, kivéve a kocsisnőt, ki férfiruhát viselvén, szimmetria kedvéért a szeretőjét, a majorkocsist öltöztette fel némbernek; a nagy, bajuszos fickó fején megismerte a grófnő hálófőkötőjét és termetén a csipkés frizírozó köpönyeget, amit naponként használni szokott.

És ami legborzasztóbb volt! Ott látta az asztalfőn elnökölni Emerencia kisasszonyt, egy fiatal diáknak kétségbevonhatatlanul bizalmas közelségében. A kisasszony a grófnő lángszín selyem szalüpjét viselte (a grófnő sovány volt, a kisasszony kövér). És piros volt a bortól és - hallatlan! - kegyetlenül pipázott egy öblös tajtékpipából - Emerencia kisasszony!

A férfinép részegen üvöltött, a némberhad féktelenül sivalkodott, a duda nyekegte a nótáját, a vert asztal puffogott; s a kápolna oltára előtt kiterjesztett karokkal éneklé az álpap az istengúnyoló végáldást: "Bacchus vobiscum!" melyhez teljes erejéből kolompolt egy csengettyűvel a ministráns.

Hát ezek kik voltak?

Az álpap, senki sem volt más, mint maga a sekrestyés, felöltözve plébánosának az ő gondja alá bízott díszöltözetébe, fején egy improvizált infulával. A ministránsa volt maga a harangozó.

A grófnőt hármas borzalom némítá meg e látványra. Ez a keserű hálátlanság elfacsarta szívét! Ő ezeket a leányokat úgy tartotta, mint saját gyermekeit, ártatlan angyaloknak hitte őket. Vasárnaponként maga orgonázott előttük a vártemplomban, s énekelt velük együtt. Abból az ételből ettek, amiből ő, soha egy pirongató szót nem hallottak tőle. És ők meggyalázzák érte ősei sírboltját, rémítik ideges asszonyukat kísértetzajukkal éjről éjre, míg félőrült álomkórost csinálnak belőle, s ami legnagyobb vétkük, viselik az orgiákon asszonyuk ruháit, hogy az a férfi érintéstől megszentségtelenített, borral leöntözött, dohányfüsttől átjárt öltönyöket viselje ismét sorban hajadon termetén!

De nagyobb volt e keserűségnél a szentségtörés feletti borzalom. Minő ördögi gondolat: a vallás kegyes szertartásaiból förtelmes bacchanált torzítani: papi ruhát, oltárt, infulát, szentséget megfertőztetni, breviáriumot, litániát, zsoltárt korcsmadalból szerkeszteni. Mekkora "JAJ" ez a botránkozónak! Ez a "jaj!", mint az írás említi, minden emberi fájdalom között a legnagyobb, mert írja nincsen.

És végre a rémület.

Egy csoport ittas férfi, és ugyanannyi bőszült megéra! A legszörnyűbb vétek forró tettén kapva! Ha ezek észreveszik, hogy őket valaki megleste: azt ízekre fogják tépni. Húsz őrült, démoniákus vétkezővel szemben egyetlen férfi és egyetlen asszony!

A grófnő látta az apát úr szemében villámlani az apostoli haragot, s megijedt tőle. Megragadta mindkét kezével a pap kezét, hogy visszatartsa őt.

Az apát azonban kirántá kezét, s egy szökéssel a négy lépcsőn leugorva, odaszökött az álpaphoz, s amint az éppen paródiázó mozdulattal kiterjeszté karjait a tivornya gyülekezet fölé, e gúnyszóval: "Stramen!", az apát úr olyat húzott neki kettőt a hátán végig a rinocérosz korbáccsal, hogy szétrepedt a cifra stóla, a ministráló harangozót pedig egy rúgással úgy lelökte a kriptába, hogy az a hosszú asztal alá gurult, valamennyi lépcsőn végig.

S amit azután most látott a grófnő, az valóban álomszerű vízió volt.

Mint rohan egyetlenegy férfi, egy korbáccsal kezében egy egész pokoltábor közepébe; megkapta félkézzel a hosszú asztalt, s egy lökéssel felfordítja azt kancsóstul, lakomástul együtt, s azzal nekivág ostorával az egész csoportnak.

Azok, mintha az ítélet napja következett volna be, s az apokalipszis csodái zuhannának alá a felhőkből, rémülten, őrülten ugráltak fel helyeikből s ordítva, sikoltva tódultak a kriptaajtó felé. Ez egyetlen bátor alak úgy dúlt közöttük, mint egy szent György a sárkányok között. A korbács puffogott a hátakon, a jajszó, az üvöltés szaporodott; férfi, leány egymást legázolva törte magát a lépcsőkön fel, mik a kriptafolyosóhoz vezettek, aki hátul maradt, ordított, azt hitte, őt viszik a pokolba; a dudás négykézláb menekült, veszedelmére a rajta keresztül bukdosóknak. A pap nem ismert irgalmat, emléktelenül el nem bocsátott senkit. A rémült csőcselék között senki sem mert védelemre gondolni. A tetten kapott bűn gyáva: a meglepetés rögtöni volt és váratlan; aztán a papnak irtóztató öklei voltak; egyetlen vadásznak jutott eszébe, szegletbe szorultan, az a kétségbeesett gondolat, hogy megkapja a pap kezében a korbácsot, hanem kapott azután annak a bal kezétől egy olyan pofont, hogy jobbnak találta a hátával fedezni a visszavonulást.

"Vágjad! Vágjad!" - suttogá a grófnő, amint látta kényeztetett cselédeit egymás hegyén-hátán bukdácsolva egy gomolyba rekedni az ajtónál. Emerencia csak a fejét dugta, hogy az arca ne kapjon a korbácsból. Leghátul maradt a sekrestyés, ki hosszú stólájától nem tudott szaladni, annak a hátát addig paskolta a pap, míg rongyokban hullott le róla a papi palást.

Mikor az utolsó convivát is kilökte a küszöbön az apát úr, becsapta utánuk a sírboltajtót. És azután visszatért a grófnőhöz.

A pap arcán sugárzott valami, ami a dicsfényhez hasonlít. A férfierő volt az.

Amint a grófnő elé ért, a hölgy leborult előtte a földre és megcsókolta a pap lábait. Szólni nem tudott, csak zokogott.

A pap felemelte őt a földről.

- Térjen magához, grófnő. Küzdje le gyöngeségét. A helyzet, amelyben ön most van, mindent testi, lelki erőt összeszedni parancsol. Gondolja meg, hogy e percben rajtunk kettőnkön kívül egy élő lélek sincs e várkastélyban, mert az ajtót, mely az udvarra visszavezet, én bezártam. Legyen ön józan. Legyen eszénél. A bolondságnak vége. Azt láthatja ön, hogy rossz szellem csak emberi testben kísért, s azok ki vannak űzve.

- Mit tegyek? - kérdé a grófnő, s erőltette magát, hogy ne reszkessen.

- Vegye a lámpásomat, addig, míg én kimegyek a kripta rácsajtaját bezárni, hogy a kastély ez oldalról nyitva ne maradjon; s azon az úton, amelyen idejöttünk, térjen vissza hálószobájába, keresse elő teakatlanát és főzzön magának teát, mert fázik.

- Egyedül?

- Mondja ön szívében: "Ha Isten velem, ki ellenem?" - s nem lesz egyedül. A rémlátás nagy betegség. A gyógyszer heroikus volt. Akarom tudni, hogy használt-e.

A grófnő összeborzadt.

- Mitől retteg ön? A csontváztól a szögletben? Jöjjön oda velem.

S azzal megfogva a grófnő kezét s felvéve a lámpást a székről, odavezeté Theudelindát a csontvázhoz. Ott felnyitá a hosszú üvegszekrény szárnyát.

- Nézzen ön ide. Nem rémületnek, de az Isten bölcsességét hirdetésnek alakja ez. Az egész csontépület minden egyes ízecskéje egy titkot magyaráz meg, hogyan tette az Úr a halandó ember uralkodóvá a föld felett. Tekintse ön e koponyát. E boltozatos homlokra van írva az emberi nem joga a világhoz. S e derékszöget képező arcél a fehér faj előjoga a többi fajok fölött. E koponya tanít bennünket arra, hogy mennyivel tartozunk Isten végtelen kegyelmességének, ki minket ily csontalkatúvá teremtett, s minden teremtései fölé s minden emberi fajok fölé emelt. Egy koponyának látása ne borzadályt, de ihletet költsön szíveinkben; mert a Mindenható legnagyobb szerelmének jele az, kiválasztott, kitüntetett gyermekeihez.

A pap rátette a grófnő kezét a csontváz koponyájára.

A grófnő megszűnt reszketni. Úgy érzé, hogy ez ember szavai új vért öntenek ereibe.

- Most térjen ön szobájába vissza, sietve jövök én is. De az oltáron is el kell oltanom a gyertyákat, hogy tűzveszély ne legyen, ha leégnek.

- Jó. Megyek egyedül - szólt a grófnő. - Magamért nem félek többé, de az ön életét féltem. Ha ön most kimegy a sötét folyosóra, meglehet, hogy a gonoszok bosszút forralnak; azóta magukhoz tértek, s önre rálesnek és megtámadják.

- Arról is gondoskodtam - szólt az apát úr egy revolvert vonva ki oldalzsebéből. - Készen voltam rá, hogy gyilkosokkal is találkozhatom. Tehát Isten nevével menjen előre a grófnő!

Theudelinda kezébe vette a lámpást, s végighaladt a hosszú könyvtáron.

A pap utánanézett, míg az ajtón kilépni látta. A grófnő nem esett vissza betegségébe.

Sámuel apát sietve tért vissza a kriptába; onnan a kripta lépcsőin felhaladt a folyosóra. A folyosóban egy cintálban lobogott még a kísérteties láng.

"Alkohol szalmiákporral vegyítve!" - dörmögé magában az apát. - "Ez volt az, amitől Mahók úr megrettent." Mellette hevert a hosszú lepedő, a nagy kísértetfejjel. Az apát bevonta a lángoló edényt a szögletbe. Tudta, hogy sötétben találkozásnál nem előny az egyik félre nézve, ha meg van világítva, s azzal óvatosan haladt a sötét folyosón előre. Nem találkozott senkivel! Dejszen elfutottak azok, még tán most is futnak. A rácsajtó tárva maradt. Azt bezárta, s levonta róla a kulcsot. Azzal ismét visszatért a kriptába; annak is bezárta az ajtaját belülről. És azután eloltogatta az oltáron égő gyertyákat. Az utolsót kivette tartójából, s azzal világított magának, míg a grófnő szobájához visszatért.

A grófnőt ott találta asztala előtt ülve, a párolgó teakatlan előtt.

Szót fogadott.

Mikor Sámuel apát belépett hozzá, a grófnő áhítattal tette össze kezeit és rebegé:

- Én szentem! Én apostolom!

- Nem illetnek ily magas címek, grófnő! - szólt az apát. - Megelégszem ha e nevet megérdemeltem: "ember!" Azt látja ön, hogy csodákat nem tettem, mert csupán halandó emberekkel volt dolgom; amit előre tudtam, s hogy a csodálatosnak, a rendkívülinek minden aureoleját lefújjam ez eseményről, azt is elmondom, hogyan jöttem idáig annyi zárt ajtón keresztül. Hanem kérem elébb, töltsön magának teát a grófnő, s ha részeltet vendégszeretetében, nekem is; kissé fel vagyok indulva a lefolyt jelenetek által, s azután beszélgessünk a tárgyról, mintha a legegyszerűbb történetről fecsegnénk unalmas téli estén.

A grófnő töltött teát magának és vendégének, s azután elhelyezé magát karszékében, selyemburnuszát összevonva magán. Még mindig fázott.

- Tehát arról, hogy itt közönséges emberi csínnyel van dolgom, az első értesülés után meg voltam győződve - kezdett hozzá az apát. - Amit egyszerű barátom, a plébános elmondott, abból észlelhettem a következőket. Akik az éjjeli lármát csinálják idelenn, azok nem lehetnek mások, mint a házi cselédek maguk. Hogy mire való e zaj, azt megmagyarázta előttem az a helyzet, amit a grófnő itt maga körül teremtett; csupa leánycselédekkel véve körül magát, akikhez férfinak nyíltan közelíteni nem szabad. Ők találtak más, bűnös találkozási módot, s hogy a grófnő azt soha fel ne fedezhesse, a kísértetek rémvilágításával vették azt körül. Ha csendben, suttogva űzték volna vétkes kicsapongásaikat, a grófnő rég megtudta volna azt. Abból, hogy Mahók plébános a sekrestyésével a rácsajtón keresztül menekült ki, megtudtam azt, hogy az a rácsajtó az, amelyen a férfiakat be szokták ereszteni a kastélyba; és azonfelül azt is, hogy a sekrestyésnek be kell avatva lenni e szövevénybe. Azután így számítottam: hogy a fehércselédség a várból a kriptába juthasson, szükségképp a pincegádoron át kell leszállniok. Akkor, midőn a szobákat így elhagyják, okvetlenül minden ajtót tárva hagynak maguk után, nehogy a későbbi ajtónyitogatással, midőn visszatérnek, a grófnő figyelmét felköltsék. A grófnő társalkodónőjének arcán, szemein, bőre színén olvasható, hogy az a némber élvsóvár, ínyenc és sörissza. És az első ebédnél láttam, hogy hipokrita is. Tiltakozik a szeszes italok ellen. Tisztában voltam vele. Semmi kétségem sem volt az iránt, hogy mindent tárva fogok magam előtt találni. Hogy neszt ne költsek, gyalog jöttem el a kertajtóig. Friss havon számos férfilábnyom vezetett odáig; tudhattam, hogy a társaság ismét együtt van. A nyílt kertajtótól egyenesen vezettek a lábnyomok a kriptafolyosó rácsajtajáig. Az csak be volt támasztva. A folyosó jobb szárnya vezet a kriptához, a bal a pincegádorhoz. Ennek a lépcsőin felhaladtam, annak az ajtaja is nyitva volt. Bizton számítottam rá, hogy azon túl is minden ajtót tárva fogok lelni. Úgy is volt. Most csak egy nagy kérdés van még hátra. A grófnő legközelebbi szobája a ruhatár. Annak az ajtóját nem kulcs zárja be, hanem egy ütköző, melynek rugóját a grófnő innen saját szobájából szokta kezelni. Pedig annak az ajtónak is nyitva kell lennie. Ezt a dohányfüst-átjárta öltöny tudatta velem. Ezek a némberek éji orgiáikhoz kilopogatják a grófnő selyemruháit. A luxuries szereti a luxust. De hogyan lehet ez ajtó nyitva? Annak is igen egyszerű magyarázata van. Mikor a grófnő hálószobájába távozik, hirtelen odadugnak egy kést a ruhatár ajtajának ütközője elé. S amint aztán a grófnő a gép rugóját megnyomja, az ütköző nyelve a kés lapjára csapódik, onnan rögtön visszaugrik, s az ajtó záratlan marad. A kés most is ott volt az ajtó közé dugva. És így a grófnő éjről éjre egész hálószobája ajtajáig tárva-nyitva hagyott ajtók mellett aludt, kitéve rablók megtámadásának; egyedül hagyva és agyonrémítve kísérteties zajgás által, hogy szobája ajtaján kilépni ne merjen, hogy cselédeit szólítani ne is próbálkozzék. Grófnő, ez szörnyű büntetés volt önre!

- Büntetés! - rebegé a grófnő elképedve.

- Igen, büntetés! Mert ön e szenvedést megérdemelte.

Theudelinda megrettenve tekinte az apátra.

- Grófnő! - szólt az apát úr szigorral. - Önnek nagy része van azoknak a kárhozatában, kik az ön környezetéből a bűn meredélyén lesikamlottak. Ön vitte őket oda. Az ön makacs szeszélye, az ön bizarr ötletei kényszeríték e némberekre a hazugságokkal teljes életmódot. S a természet megbünteti az ellene lázadókat. S a lázadást ön követte el, ki hosszú évsoron át kizárta magát a világból, s azt hitte, hogy másokat is kizárhat onnan magával együtt. Ez nagy tévedés volt s nem maradt bosszulatlanul. Most két bíró előtt áll ön. Egyik az ég, másik a világ. Az ég haragra, a világ nevetésre kész. S a mennydörgés s a gúnykacaj egyaránt kínzó lesz önre nézve. Mi védelme van ellenük?

A grófnő megbénultan rogyott karszéke támlányára. A rohammal végigzajlott ijedelmek, botránkozások és undorodások után most még a pap vádja által önlelkiismerete kínzó rémétől is kiszenvedni! Ez a nagy szorongás még a kiállott izgalmakat is túlhaladta.

Mély hallgatás állt be.

S e hosszú csend alatt folyton hangzott az idéző harangszó a grófnő lelkében: "Mi védelme van önnek az ég haragja s a világ gúnykacaja ellen?"

Végre azt hívé, hogy megtalálta a védelmet, s egy eszmétől felvillanyozva, felemelkedék s ezt rebegé az apát úrnak:

- Kolostorba fogok menekülni, hová a világ gúnykacaja el nem hangzik. Ott fogom a hideg kövön térdepelve az ég haragját éjjel-nappal imádkozva megengesztelni. Ön, főtisztelendő atyám, kegyes lesz mellettem közvetítő szót szólni egy zárdafőnöknőnél, ki legszigorúbb rendet tart. Ott élve eltemetem magamat, és senki nem fogja nevemet emlegetni többé. Összes vagyonomat, melyet sok éven át fukarkodva szereztem, és egész ősi birtokomnak éltem fogytáig való haszonvételét hagyományozom azon szerzetnek, amelynek ön főnöke; egyedül azt kérve, hogy megszentségtelenített családi sírboltom kápolnájában minden éjfélben egy ájtatos vesperaet tartsanak, míg e kastélynak birtokában lesznek.

A grófnő az életről lemondás szomorú hangján rebegé e szavakat; hangja sokszor suttogássá vált s el-elcsuklott, midőn erőt akart neki adni.

Az apát úr is felkelt helyéről s amint a grófnő eléje nyújtá reszkető viaszfehér kezét, megszorítá azt, s aztán büszkén felemelve arcát, mondá:

- Üljön le, grófnő és már most hallgassa, amit én beszélek. Hogy legelőször is az iránt tisztában legyünk, amit ön szavai végén említett: sem nekem, sem az én rendemnek az ön kastélya, birtoka, pénze nem kell. Az nem a mi feladatunk: gyöngeszívű emberektől a lelki összeroskadás perceiben világi vagyonaikat eláhítatoskodni. A középkori örökségért csúszás által mi magunkat gyűlöletesekké nem tesszük. Nem is az a dolgunk, hogy az ön családi kriptájában minden éjfélkor mezítláb vecsernyézzünk, a nap többi részét meg az ön jövedelmeinek konyhai és pincei művészet útján való elfogyasztásával töltsük el. Erről az eszméről tehát egyszer s mindenkorra tegyen le a grófnő.

A grófnőt meglepték e szavak. Minden érzelmein a vonzalomnak keresztül ment már ez ember irányában, most még csak az volt hátra, hogy önzetlenségéért, a világi vagyon magas visszautasításáért becsülni is kényszerüljön, hogy teljesen alá legyen vetve ez ember uralmának.

- És már most arról a gondolatról is tegyen le a grófnő - folytatá az apát -, hogy magát valami klastromba eltemesse. Ott nem fogná a grófnő megtalálni azt, ami keres: a nyugodalmat. Csak gondolkozzék rajta kissé. Az ön felfokozott képzelgése mellett, mit a kolostori idegrontó magány még kínzóbbá szokott tenni, lehetne-e önnek egy misét végighallgatni? A psalmus, az oráció elzengése alatt nem örökösen a gúnyszöveg kísértene-e az ön lelkében; a legájtatosabb énekhangok alatt nem ott állna-e az ön fülei mellett az a démon, ki a kórusba belerivallja a korcsmadalt? És valahányszor egy apácatestvért látna ön ájtatos arccal az oltár előtt térdepelni, nem mindig az jutna-e eszébe: az én kegyenceim is ilyen ájtatos arcokat hazudtak imádkozva, és imádkoztak akkor nem az Istenhez, hanem az ördöghöz! Nem! Grófnő, ön rossz helyre menekülne a kolostorba, az oltár elé. Más emberre nézve lehet az menedék; önre nézve kárhozat helyei azok és botránykozás kövei, amikben minden nap felháborodnék önmagában és úgy járna, mint a költőtől megénekelt remete, ki elfelejtette az imát és ahelyett átkozta az Istent!

A grófnő szemei lángoltak e rémlátvány alatt: "Igaz, igaz!" rebegé és oly elevenen látta mindazt, amit az apát elmondott.

- Önt a botrány kínzó emléke száműzte e templomból és megfosztotta az imádságtól!... - folytatá a pap kegyetlenül.

- Igaz! igaz! - hörgé a grófnő, mellét verve ökleivel. - Én nem láthatok többé templomot és nem vehetek többé ajkamra imádságot! - s azzal kétségbeesetten veté magát oda a pap lábaihoz és megragadá annak kezét egy kárhozatra menő görcsös erőszakoskodásával, és magánkívül kiálta: - De hova meneküljek hát, ha a templomba nem? S mivel védjem magamat, ha imádsággal nem lehet?

A pap kenetteljesen válaszolt:

- Meneküljön a grófnő saját szívébe: ott a menedék. És védje magát jó tettekkel. A jó tettek majd imádkoznak ön helyett.

Theudelinda forró homlokához szorítá a pap kezét. Azután töredelmesen felemelkedék s karjait széttárva, mondá:

- Rendelkezzen ön velem. Parancsoljon, mit tegyek?

- Térjen vissza a nagyvilágba, s foglalja el helyét, mely önt ott megilleti.

A grófnő megdöbbenten hátrált vissza, s merev szemekkel tekinte a papra.

- Én térjek vissza a hiú nagyvilágba, melyet huszonöt év előtt elhagytam? S amely világnak örömeit magamtól elutasítottam, most annak a gúnyját hívjam fel magam ellen?

- Grófnő, ön életének azt a felét, mely örömöket oszt, eltékozolta hibásan, helytelenül. Most még hátra van életének az a fele, melyben a világ tiszteletét lehet megszerezni. Még jó idő van a megtérésre.

- Atyám, gondolja meg ön, hogy azon körökben, amikben megjelenésre ön engem kényszerít, számomra csak gúny, megaláztatás terem. Engem az új nemzedék nem ismer, rokonaim kicsúfolnak.

- De van egy bűvkör, amelyen belül mindenkit rögtön megismernek és senkit ki nem gúnyolnak. Akarja ön e bűvkört maga körül vonni?

- Helyezzen ön bele. Minő bűvkör az?

- Elmondom grófnő. Az ön nemzete egy nagy küzdelmen megy most keresztül: a szellem küzdelme az. Mindenki törekszik az előrehaladt nagy nemzeteket utolérni: a tudós, a költő, az állambölcs, a nemzetgazdász, az iparos, a népnevelő; a férfi, a nő, az ifjú, az agg, a főúr, a közpolgár. Ha úgy tudnák mindannyian, mennyire egy cél után törekesznek, csodákat mívelhetnének; de el vannak egymástól szakítva s külön magára fárad és kifárad sikertelenül mindenik.

A grófnő feszülten figyelt; még nem érté a pap célzatait.

- Mije hiányzik ez óriási törekvésnek? Egy központ. Az országnak nincsen központja. Debrecen egészen magyar, de vallásfelekezeti kizárólagossága megfosztja az univerzálitástól; Szeged jó helyen van, de a kezdetlegesség stádiumában és egészen demokrata város; Kolozsvár magyar is, elég jól is vannak benne vegyítve az arisztokrata elem és a hazai kultúra alkatrészei; de túlesik a Királyhágón s a Bethlenek, Bocskayak korszakának vége. Pest volna hát az egyedüli központ. Sajátságos egy tanya! Beutaztam mind az öt világrészt, de sehol a világon ehhez hasonló alakulást nem láttam. Ott minden úgy áll elő, mintha senkinek a másik emberre nem volna gondja, s minden ember azt hinné, hogy a világ megáll ott, ahol ő elhagyta. A Dunán érkezőt meglepi a nagyszerű partsor, tágas előterével, s most e gyönyörű hosszú tért elkezdik beépíteni hatemeletes bérházakkal; természetesen ahány ház, annyiféle stíl. Látjuk egymás mellett a római, a mór-spanyol, a reneszánszkori palotákat, miket hatalmasan inzultál egy szemközt emelkedő félig hollandi, félig gótidomú középület. E látványt kiegészíti néhány falusi torony. A Lánchíd monumentális alakjával szemben emelkedik egy kőskatulya, négy toronnyal: erről azt mondják, hogy "bazilika", most úgy néz ki, mint egy nagy vesztőhely; hanem annál több óriási gyárkémény mered elő mindenünnen, a város közepéből, örök füstöt terjengetve el fölötte. Gyár, lerakóhely, akadémia-palota, bálház, bér-kártyaház, műmalom, egymás hegyén-hátán, az akadémia szöglete elszorítja a rakparti közlekedést, s a rakpart lármája elnyomja a tudósok értekezletét; a műmalom füstje elfojtja mind a kettőt, s a városházának igazi ősmuzulmán mintára alkotott minaretje hirdeti az idegennek, hogy: gyere csak beljebb, itt van Konstantinápoly.

A grófnő már mosolyogni is tudott a pap előadásán.

- Úgy is találja. A belváros egy tömkeleg, amelynek az utcáit még akkor alapították, mikor a városháztéren a rác kereskedők sertéspocsolyái voltak, szűkek, rendetlenek; hanem a kirakatokban európai fény és pompa; a szél szemétkupacokat hány szemeink közé; hanem az utcán járó közönség toalettje vetekedik Párizzsal. Sehol annyi gyönyörű nőarcot, s annyi rongyos koldust nem találni, mint ott, minden lépten. A szűk utcákon egymást éri az úri fogat, s a nyúzott bőröket szállító szekér. A külvárosok mesés mohósággal épülnek, kis ház, nagy ház, ki-ki a maga gusztusa szerint, s az építés miatt örök a por a szél minden lendületére. Egy-egy kis zöld oáz, akkora, mint egy nemesi kúria kertje, a többi sivatag kőhalmaz. A város körül egy Szahara, melyet szorgalmasan szántanak, hogy a sirokkónak legyen mivel bajlódni. Ez a város külső képe. Nem tudni, gyárvárosnak indul-e, kereskedelmi emporium akar-e lenni, tudományok, művészetek városává emelkedik-e, ország-város lesz-e, vagy pedig csak amerikai telep, ahova a világ minden részéből mindenféle osztályú ember siet pénzt keresni, de ha egyszer meggazdagodott, ott meg nem marad, hanem menekül falura vagy külföldre.

A grófnőt érdekelte a leírás.

- A társadalmi viszonyok aztán éppen olyanok, mint a külső alak. Külön kínai fallal körülzárva minden osztály. A kereskedelem, a börze-üzelem német és zsidó. Ez nem olyan baj, mint az, hogy szédeleg, és a bécsi pénzpiac minden szeszélyétől halomra omlik. Magyar elem a táblabíróosztály és az iparos. Ehhez járul valami húszezer Fölvidékről jött tót, ki az alsóbbrendű kézimunkával foglalkozik. Van ott a nemzetnek művészete is, de nem divat azt pártfogolni; van tudománya is, de nem tartozik a bontonhoz vele foglalkozni; van irodalma is, de kevesen tudnak róla; vannak előkelő körei is, van magas arisztokráciája, de azoknak a termei zárva vannak mindenki előtt, aki nem hozzájuk tartozik, vagy nem oda hivatalos. Szétziláltan magára hagyva küzd, sóhajt, panaszkodik, emeli a terhet külön-külön minden ember, s a legjobb eszme is elvész, a meg nem értés miatt. Hiányzik a találkozási tér. A közélet meg van bénítva; kivételes törvények eltiltanak minden összejövetelt az országban. Megyeház, országgyűlés bezárva. Egyedül a társadalom parkettjei azok, ahol még annyi nemes törekvésnek találkozni lehetne. De ki nyissa meg termeit e célra? Főrangúink egy része közönyös, más része élvezetet hajhász, melynek semmi egyéb célja, mint éppen az, hogy magát mulattassa; vannak elegen, kik értik feladatukat, teljesítenék is örömest, de akiket az utóbbi évtized veszteségei úgy megrontottak vagyonukban, hogy nem képesek a nyílt terem költségeit megbírni; s aki végre tudná is, tehetné is, hogy a nagyvilág sorompóit megnyissa saját úri lakában, azt meg oly tragikus gyászemlék száműzi a fővárosból, mely örökre eltiltja a jókedv zaját a lefátyolozott képek termeiből. És így nincs az egész vízözönben, mely bennünket eltakar, egyetlen száraz pont, ahol a jók, a bölcsek és igazak minden osztályból találkozhatnának. Olyan pont nincs!

- Lesz! - szólt a grófnő, felmagasztosult arccal kelve föl helyéből. Egész lelke áthevült már az új gondolattól, melyet a pap még jobban ki tudott színezni.

- Ön megértett engem! Ez a menedék egyúttal önnek is mentsvára. Ha ön felköltözik Pestre, ha ott rangjához és jövedelméhez méltó házat tart, termeit megnyitja a nemzet "krémje" előtt, melyhez nemcsak az előkelő rang tartozik, de melyhez hozzászámítjuk az egész művelt világban a tudomány, a művészet, a politika, az egyház kitűnőségeit, ha lesz egy tér, amelyen a tudós a főpappal, a költő a mágnással egyenlőnek van bemutatva; ha a vagyon és szellem arisztokráciája egyesül, hogy életerős eszméket eredménydús tettekké érleljen, ha lesz egy szalon, melynek közepéből indulnak meg a közművelődés, a népboldogítás, a segélyezés apostoli missziói, nem áldáson és köztiszteleten fog-e nyugodni e szalon úrnőjének feje, a honpolgári dicsőítés glóriájától körülvéve?

A grófnő mindkét kezével megragadá az apát úr kezét s csókjaival halmozá el e kezet, és zokogta hozzá: "köszönöm, köszönöm, köszönöm!"

- Most tehát elhiszi nekem a grófnő, hogy más útja is van a mennyországnak, mint amelyhez a zárda ajtaja vezet?

- Ön próféta.

- Azonban engedje meg a grófnő, hogy most egy prózai kéréssel zavarjam meg kedélyét. E feladathoz, melyet ön oly lelkesüléssel karolt fel, bizonyos anyagi médiumra is van szükség. Ahhoz bőséges jövedelem kell. Szabad e kényes tárgyban önnek bizalmát kérnem?

- Én gazdag vagyok - szólt a grófnő. - Van saját szerzeményemből Pesten úri házam, most bérlak, s jó helyeken fekvő tőkepénzeim.

- A házat a grófnő a maga számára fogja átalakítani, mert ott bérlak többé nem lehet, a tőkepénzeket pedig jó lesz a mostani zavaros pénzviszonyok közt fel nem mondani. Mennyi rendes jövedelme van a grófnőnek a bondavári uradalomból?

- Mintegy húszezer forint.

- Mekkora terjedelmű ez uradalom?

- Kilenc-tízezer hold.

- Akkor ez a jövedelem kevés. A hibás házi kezelés az oka. Kevés a birtok nagyságához s kevés ahhoz a háztartáshoz, amire a grófnő vállalkozni akar. Húszezer forint jövedelemmel Pesten nyílt szalont vinni nem lehet.

A grófnő elbámult.

- Én pedig azt hittem, hogy az nagyon sok pénz.

- Sok, falun. De Pest olyan drága város, mint Párizs. Önnek legalább negyvenezer forint évi jövedelemre van szüksége, ha Pesten termeit nyitva akarja tartani a rang és szellem igényei számára.

A grófnő zavarodottan tekinte rá.

- Hogyan?

Az apát úr közönyös ajkbiggyesztéssel felelt:

- Az nem nehéz. A gazdálkodási rendszeren kell változtatni; a házi kezelés helyett a bérletgazdászatot hozni be. Én finánciákhoz nem értek, de vannak a pénzarisztokrata körökben megbízható ismerőseim, kik közül valamelyikkel majd értekezhetik a grófnő, ha Pesten leszünk. Annyiról mindenesetre biztosíthatom, hogy a "farm"-rendszer mellett ezért az uradalomért évenként negyvenezer forintot kell a grófnőnek kapni. Ennyi ismeretem már van a nemzetgazdászat terén.

A grófnő el volt bájolva e szavak által. Ez a pap napról napra szeretetreméltóbbá lesz! Már meg a jövedelmét is megduplázza a grófnőnek. Hisz ez valami kedves ember!

- Rendelkezzék ön teljhatalommal minden ügyemben - szólt a grófnő elragadtatással.

- Ha rám bízza a grófnő, akár a kész bevégzett szerződést hozhatom el, előre biztosítva mostani jövedelmének megkétszerezését. Legalább a grófnő nem költ alkuszra.

Theudelinda gyermekké érzé magát lenni örömében. Úgy tekintett a papra, mint valódi atyjára. Mint arra az emberre, kit nemes jóvolta minden tekintetben kijelölt azon egyedüli alakként, akit szeretnie lehet, szabad, szükség.

Meglehet, hogy meg is érdemelte azt ez a pap.

...Hanem annyi bizonyos, hogy ezzel a bondavári uradalom már az egyik birtokos lába alól ki volt húzva!...





A kellemetlen ember

Theudelinda grófnőt egész önfeledtté tette az öröm. Annyira önfeledtté, hogy gépcsengettyűjéhez rohant, s elkezdte annak rugóját működtetni.

- Mit csinál a grófnő? - kérdé az apát bámulva.

- Rögtön hívatom tiszttartómat.

- De ki által?

A grófnőnek csak akkor jutott eszébe, hogy hiszen egyetlenegy élő lélek sincsen a háznál. Erre nagyon elkomorodott megint.

- Ez, valóban, egyike lesz a nehezebb problémáknak - mondta a pap -, hogy mint jut ki legközelebb a grófnő ebből a kastélyból.

- Hogyan? - A grófnő oly gyöngeelméjű volt, hogy a legközelebbi helyzetet sem bírta magától felfogni.

- Úgy, hogy mindössze ketten vagyunk a kastélyban. Ha én elmegyek most a grófnő számára valahonnan szolgálattevő lelkeket előteremteni, akik lovait befogják, úti szükségleteit összemálházzák, s akikre elhagyott kastélyát rábízhassa, akkor a grófnő arra az időre egyedül marad itt.

- Ó, én itt egyedül nem maradok egy világért.

- Akkor a másik választás, hogy velem együtt kell gyalog jönnie a legközelebbi uradalmi lakig.

Éppen a havas ónos eső kezdte verni az ablakokat.

- De hisz itt vannak a lovaim.

- Csakhogy én sem lovat befogni, sem hajtani nem tudok.

- Óh, azt nem is engedném.

Most azután itt volt a dilemma: vagy egyedül maradni a kastélyban, míg a pap segélyért jár, vagy együtt menni vele erdőn, mezőn, havas esőben gyalog.

- Valaki dörömböz a kapun - mondá az apát.

- Az bizonyosan a tiszttartó lesz - szólt a grófnő -, megtudta cselédeitől, hogy mi történt itten, s most sietve jő.

- De nem fogja neki senki kinyitni a kaput, mert valószínűleg maga a kapusnő is azok között van, akik kinn rekedtek.

- Az ám. Az volt az a vén boszorkány, aki az asztal tetején táncolt.

- Nincs a grófnőnél a várkapunak másik kulcsa?

- A legvaskosabb kulcs az az antik fogason. Mit akar ön vele?

- Lemegyek és kinyitom magam a kaput.

- Az ebek nem ismerik önt, és szét fogják tépni. Erős juhászszelindekek.

- Majd nevükön szólítom. Hogy hívják?

- Nem tudom én.

Törődött a grófnő olyan plebejus dolgokkal, mint a parasztkutyák nevei!

- Akkor nem tehetek mást, mint hogy lelövöm őket.

- Csak ne nagyon.

A grófnő nem azt értette ezalatt, hogy a kutyák ne halljanak meg nagyon, hanem hogy a lövés ne szóljon nagyot.

Az apát úr tehát vette a revolverét, s lement az udvarra. Lámpásra nem volt szüksége, mert hajnalodni kezdett.

A két komondor olyanformán volt a kapu alá beszállásolva, hogy midőn éjszakára láncaikat megeresztették, éppen csak annyi menzúra maradt közöttük, hogy egymással össze ne marakodhassanak, ellenben a közöttük elhaladni akarónak vagy a Scylla vagy a Charybdis torkába kellett esnie.

Az apátnak nem volt más választása, mint az egyik ebet agyonlőni, hogy a másiktól a kapuig mehessen. Társa szomorú példáján okulva aztán a másik is bebújt odújába, s ereszté a papot a kaput kinyitni.

Sámuel apát, amint a kaput kinyitá, egy férfit látott maga előtt, annak is revolver volt a kezében.

Egyszerre mind a ketten egymásra szegezték a revolvereiket, s aztán úgy kezdtek el egymással értekezni.

- Ki ön? Mit akar itt? - kérdé a pap.

- De ön ki, és mit keres itt? - szólt a másik.

- Én Sámuel apát vagyok, a grófnő gyóntatója.

- Én pedig Berend Iván, a grófnő szomszédja.

Az apát úr leereszté fegyverét, s szelídebb hangon mondá:

- Szokatlan idő, ugyebár?

- Honni soit, qui mal y pense - viszonzá Iván, s zsebébe dugta a pisztolyt. - Szokatlan időben jövetelem magyarázata az, hogy levelet kaptam most éjjel, melyben tudatják velem, hogy a kastélyban nagy zavar van, jöjjek a grófnőnek segélyére.

- A zavar abból áll...

- Tudom, hogy miből áll, az is meg van a levélben írva; hanem azért a rendelkezésére állok a grófnőnek. Ámbár tudom, hogy a grófnő nem szokott elfogadni férfiakat, különösen ily korai órákban.

- Önt bizonyosan elfogadja. Engedje meg, hadd zárjam be a kaput, mert kapus sincs már a háznál, s vigyázzon, a bal oldali fal mellett ne menjen, mert onnan még egy eleven kutya jár ki.

- A másikat agyonlőtte ön?

- Igen. Azt a lövést hallotta ön kívülről. Arra vette elő ön is revolverét.

- Természetesen. Nem tudhattam, mit lövöldöznek itt az udvaron.

A két férfi felhaladt a grófnő termeibe. Sámuel apát bement a grófnőhöz.

- Véletlen segélyünk érkezett - szólt neki -, a grófnő egyik szomszédja, Berend Iván.

- Ah - szólt a grófnő ajkcsettentve - kellemetlen ember! Egy ateista.

- Már legyen ő bár thug, mormon vagy manicheus, de e percben igen nagy szükségünk van rá. Valaki levélben figyelmeztette a grófnő helyzetére, s afelől akar a grófnővel beszélni.

- Én nem akarok vele beszélni. Kérem önt, értekezzék vele helyettem.

- Grófnő, lehet, hogy ez az ember csakugyan annyira eretnek, hogy nekem azt találja mondani, hogy én csak a grófnőnek vagyok gyóntató atyja; de nem neki is.

- Jól van hát. Kimegyek hozzá a terembe. De kérem, legyen ön is jelen.

- Ha kívántatni fog.

A grófnő sáljába burkolta magát, s kiment az elfogadóterembe, melyet már akkor a felkelő nap kezdett megvilágítani. Sámuel apát mégis jónak látta egy kétágú gyertyatartót utána hozni.

A grófnő fagyosan kínálta Ivánt üléssel, s maga jó távol iparkodott tőle letelepedni.

- Uram?

- Grófnő, ma éjjel az ablakomon zörgettek, még ébren voltam és dolgoztam, s amint az ablakom kinyitottam, egy levelet adtak be rajta. A levelet önnek a tiszttartója írta.

- A tiszttartóm? - szólt a grófnő elbámulva.

- A levél stílusánál fogva nem alkalmas arra, hogy a grófnő elolvassa; a tartalmából csak annyi érdekli: A tiszttartó jelenti, hogy az éjjel a grófnőnek összes mindenrendű és nemű cselédsége megszökött, és hogy ő is szökik utánuk.

- A tiszttartó is? De miért?

- Annak is megírja az okát a levélben; de én azt hiszem, hogy az csak mendemonda, amivel nagyobb vétséget takargatnak. Én azt hiszem, hogy a grófnőt meglopták.

- Engem?

- Ne rettenjen meg! Nem rabló módra lopták meg, hanem ahogy gyanútlan úri birtokosokat szoktak meglopni hűtlen sáfáraik, csempészetek, sikkasztások útján. S most aztán a csalók igyekeznek futamodásuknak humorisztikus színezetet adni, hogy a világ nevessen a bűneiken, s nevessen a károsult rovására. Én úgy vélekedem erről.

A grófnő kénytelen volt elismerni, hogy az az ő szomszédja először is okos ember, másodszor pedig gyöngéd ember.

- A tiszttartó levelében az van, hogy ő nem mer a történtek után a grófnő szeme elé kerülni, miután a grófnő sohasem fogná azt elhinni, hogy az ő egyetértése nélkül történhettek bizonyos cselédbotrányok a kastélyban. Én ezt csak ürügynek tartom. Azt hiszem, hogy a grófnő egy felindulás percében minden alárendeltjét rögtön elkergette, mert rájött, hogy mindannyian visszaéltek elnézésével; és ennélfogva ama levél vétele után első gondom volt egy emberemet azonnal lóra ültetni, s a legközelebbi távirodaállomásra egy táviratot küldeni a grófnő pesti bankárjaihoz, kik az eladásoknál a tiszttartót teljhatalmú megbízottnak ismerték, azzal a tudósítással, hogy a tiszttartó hirtelen eltávozván, neki semmi összeget ki ne adjanak.

- Ez igen praktikus elővigyázat volt öntől - szólt a grófnő helyett az apát úr -, ezért a grófnő önnek nagy hálával fog tartozni.

Theudelinda kegyteljesen inte fejével.

- Ez volt az egyik oka idejövetelemnek, hogy a grófnő helyeslését ez intézkedésemre kinyerjem - folytatá Iván. - Másik oka az, hogy miután a grófnő itt minden szolgálat nélkül van, s itt valószínűleg maradni nem óhajt, innen tovább költözni segítsem, s addig, míg rendelkezni fog, kastélyát saját embereimmel őriztessem, akikért magamra vállalom a felelősséget.

- Ez valóban a leggyöngédebb szomszédi figyelem ön részéről - szólt ismét a pap -, s a grófnő nagyon lekötelezve érzendi magát ön iránt e gondoskodásért.

- Csak kötelesség - mondá Iván. - És most még egy harmadik indok. A grófnő többé falun nem fog lakni, azt tudom. Arról sincs semmi kétségem, hogy a grófnő amilyen gazdag, olyan takarékos. Hanem arról csaknem bizonyos vagyok, hogy a grófnőnek tisztviselői, sáfárai rögtöni megszökése miatt e percben minden pénztára üres. Annálfogva nem véltem megbántani a grófnőt, ha a jelen esetben saját pénztáramat rendelkezésére adom. Rövid időre, amíg a grófnő rendezetlen pénzügyeit rendes kerékvágásba hozza, kölcsönözhetek tízezer forintot.

Sámuel apát odament a grófnőhöz, s olyasmit súgott a fülébe, nehogy az ajánlattevőnek valami uzsorát kínáljon. Annálfogva a grófnő kegyteljes mozdulattal nyújtá kezét Iván elé, helybenhagyása jeléül, ki arra tárcájából tíz darab ezrest kiszámlált. A grófnő írást akart neki róla adni. Iván azt mondá, hogy szükségtelen, hiszen rövid időre adja.

A grófnő kérte az apátot, hogy vegye gondviselés alá az összeget.

- És most - szólt Iván -, ha szabad a grófnőt kérdenem: mikor szándékozik kastélyát elhagyni?

- Most! Éppen e percben! Rögtön! - sietett mohón felelni a grófnő.

- Abban az esetben némi tervet leszek bátor a grófnőnek ajánlani az indulás első stádiumára nézve, ami nem megy minden nehézség nélkül. Az első a legszükségesebbek összemálházása. Csak mondja meg a grófnő, hogy mit és milyen bőröndbe rakjak el. Azután majd befogom a lovait a hintójába. Azután az üresen maradt kastély főbejárásait bezárjuk és lepecsételjük. Mindaddig, míg a grófnő valakit küld a kastély átvételére, két biztos emberem fog őrködni a kapuk előtt. Azután útra kelünk. A tiszti lakot útba ejtjük, hogy ha lehet, valamit a számadások közül megkaphassunk.

- Nem! Nem! Oda nem megyek! Nekem nem kell számadás - tiltakozék a grófnő.

- Jó. Tehát egyenesen hajtatunk az én vendéglőmhöz.

- Miért a vendéglőhöz?

- Mert ott van egyúttal a posta is, s a grófnő hintójába ott fognak postalovakat.

- Miért postalovakat? Hát nem utazhatom saját lovaimon?

- Nem.

- Miért nem?

- Mert olyan rosszak. Azok nem viszik el a grófnőt a szomszéd állomásig.

- Miért rosszak az én lovaim? - kérdé a grófnő felborsoltan.

- Azért, mert rosszul vannak tartva.

Kellemetlen egy ember! - mondá magában a grófnő. - Mindenre olyan parasztul felel.

- Én vendéglőbe nem megyek - szólt durcásan. Sohasem megyek olyan helyre, ahol bort mérnek. Nem lehet az ön házánál megszállnom, míg a hintóba fognak?

- Szerencsémnek tartom. Ámbár háztájam igen rideg. Egyedül lakom, s agglegény vagyok.

- Az mindegy.

- Tehát legelébb is határozza el a grófnő, hogy minő ruháit málházzam el, és minő bőröndbe.

- Minő ruháimat? - szólt a grófnő és sajátságos kifejezéssel nyíltak szemei kerekre. - És mibe? Azt mindjárt megmondom. Tegye ön meg azt a szívességet, hogy szítsa fel a tüzet a kandallóban, míg a ruhatáramba megyek. Hideg van itt.

Egy nagy zöld márványkandalló állt a terem közepén, melyben még hamvadozott a múlt esti parázs; Iván fahasábokat rakott a parázsra, s a tűz nemsokára vígan lobogott.

A grófnő rövid időn visszajött. Egész nyaláb mindenféle öltözetet hozott, amennyit csak ölébe össze tudott fogni.

- Ah, ezt mind el akarja a grófnő csomagoltatni?

- Mind! Mind! És a többit is mind.

- És hová?

- Ide ni! - szólt a grófnő, s belehajítá a kandallóba az öltönycsomagot, hogy az egyszerre megtölté lángjával a kandalló üregét. Égett a selyem, a muszlin, a krepp és a csipke sziszegve, huhogva, perlekedve.

A két férfi bámulva nézett rá, de egyik sem szólt neki egy szót is.

A grófnő pedig visszasietett ruhatárába, s új csomaggal jött elő, s az összegyűrt ruhákat egymás után hajigálta a kandallóba; az csak egyet lobbant nagyot hahotázva, mintha mindegyikből egy kipörkölt ördöngös ördög röpülne ki a kéményen keresztül. Theudelinda égő tűzrózsákkal arcain járta meg az utat ruhatárába tízszer egymás után, s indulattól lihegve szórt mindent az égő tűz közé. Az öltönyök után következtek a fehérneműek, azok is mind a máglyára kerültek, irgalom nélkül, kivétel nélkül valamennyi. Hímzett, drága finom úri készlet. Elégett.

"No ez elég egyszerű módja a málházásnak és inventálásnak!" - gondolá magában Iván, de nem szólt hozzá semmit.

A pap hátratette két kezét, s nyugodt bonhómiával engedte a grófnőt garde-robe-ja autodafé-jén dühöngeni.

A bevégzett tény után azt mondta Iván:

- Ez már hát megvan, de már most miben fog a grófnő tovább utazni?

- A rajtam levő ruhában s az úti bundámban.

- Ahogy tetszik. Én megyek a lovakat befogni.

Amíg Iván lement az udvarra, a grófnő felsegítetté az apáttal magára meleg nyusztprémes bundáját, s azzal készen volt az útra. Semmit sem vitt el magával a kastélyból, amit egykor sajátjának nevezett. Minden tárgyat megfertőztetettnek tartott.

Mikor Iván visszajött jelenteni, hogy a kocsi be van fogva, már készen volt az úrnő. Az ajtókat egymásután bezárták és lepecsételték. Az udvarra leérve, a grófnőnek a szemébe ötlött holt kutyáról eszébe jutott a még meglevő eleven. Hát azzal mi lesz? Azt is agyon kell lőni, hogy éhen ne vesszen!

- Kár volna - mondta Iván -, majd szabadon bocsátom, s eljön velünk. Nálam megmaradhat.

A grófnő kíváncsi volt rá, hogy harapja meg Ivánt a láncon elmérgesült szelindek; de nem harapta meg.

Iván szépen beszélt hozzá, ahogy lelkes állathoz szokás, az nyugodtan engedte nyakáról lecsatoltatni az övet, s azután megnyalta az elszabadító kezét.

A kocsi kigördült az udvarról. A bezárt kapu kulcsát odaadta Iván az apát úrnak, ki a hintóban ült a grófnő mellett, s maga a bakra felkapva, hajtotta a két gebét, amit a grófnő ekvipázsnak nevezett, s nem tudom, hány ezer forintba fogadott el a sáfáraitól. Rossz két vén, ínpókos dikhenc volt.

Mikor az úton alákanyarodtak a szénbányatelep felé, oldalvást valami füstöt vettek észre a reggeli szürkületben az égre felkanyarogni, s a tárna felől Iván egy csoport munkását látta arrafelé sietni tűzoltó szerekkel. Kérdezte tőlük, hogy mi az, hova mennek; mondták neki, hogy a grófnő magtára ég; de hiszik, hogy rögtön el fogják oltani.

- Azt képzeltem - mondá Iván. - Múlhatatlan feladata a hűtlen sáfárnak felgyújtani a magtárt, hogy ne sülhessen ki, mi volt benne, s mi volt belőle eladva.

A grófnő skandalizálva volt az emberi süllyedés ily mértéke fölött, mire Iván igen szárazan azt az észrevételt tevé, hogy biz a mezei gazdálkodás csak olyan ember számára való, aki mindennek maga utána tud nézni, nem pedig annak, aki bezárkózik a szobájába.

Kellemetlen ember!

Fényes nappal lett, mire a hóval vegyes sárban a két rossz urasági díszparipa a grófi hintót a tárnatelepig el bírta vonszolni. Ott már füstölgött mind a kettő a nagy igyekezettől.

Iván behajtott saját háza udvarára; az elősiető postamesterre rábízta az előfogat felőli gondoskodást s a grófnő lovai elhelyezését, s addig bevezette úri vendégeit saját dolgozószobájába. A többi szobákban csikorgó hideg volt, mert azok sohasem voltak fűtve; hát csak itt kellett a magas uraságokat elfogadnia.

Rendetlenség éppen csak annyi volt ebben a szobában, mint egyébkor; dologba került, amíg a vendégeknek helyet lehetett csinálni, ahová letelepedjenek.

A grófnő szorongva tekingetett körül ez ismeretlen tárgyakon, mik e dolgozószobában széken, asztalon, állványon álltak, hevertek, nyújtóztak. Ördöngös műszerek! Titkos borzadállyal tekingetett át a vegytani műhelybe, melynek süvegkatlanában még akkor is izzott a félbenhagyott vegykémlet parázsa.

"Cagliostro officínája" - súgá a grófnő borzongva az apát úrnak.

Gonoszat főznek itt, aminek titkát ember nem érti!

De még e szent borzadálynál is erősebb volt nála az a visszás érzés, hogy most ő ennek a barlanglakó embernek vendége, lekötelezettje, adósa, ő, a gazdag, a főrangú, az igazhitű, ennek a munkásnak, névtelennek, vallástalannak. Fizetett volna neki uzsorát pénzeért, jutalmat jó szolgálataért, csak azt a szót ne kellett volna neki fizetnie, hogy "köszönöm". Nem sajnálta volna ékszerei legszebb gyöngyét kidobni neki hintajából, mikor megválik udvarától, de sajnálta tőle e búcsúszót: "Isten önnel!" Egy ateistának ez üdvözlést! Csak le tudná tartozását róni valamivel.

Iván eltávozott néhány pillanatra a szobából, s midőn visszajött, valami nőcseléd egy tálcán a párolgó reggelit hozta utána, s egy fehér abrosszal elterítve valami kis asztalt, lerakta rá a csészéket és ibrikeket a grófnő és az apát úr részére.

Amíg a grófnő valami ürügyet keresett, ami alá preciózuskodását elrejtse, hogy a reggelit visszautasítja, addig az apát úr le is telepedett amellé, s útitársi szabadalommal szólítá fel a grófnőt, hogy kövesse példáját.

- Estig nem találunk olyan vendéglőre, ahol valami meleg ételt kapnánk, s a grófnőnek szüksége van erősítőre.

Azután, hogy látta a grófnő, hogy az apát úr fejét nem fordítják hátrafelé a manók, amint a boszorkánymester kávéjába belekóstol, hát ő is csak ráfanyalodott. Biz az nemigen jó volt. A tej megjárta, de a kávé rettenetes!

Iván az időjárásról kezdett beszélni. Kezdetleges társalgási téma. Az a különbség mégis volt benne, hogy nem a megszorult udvarló, hanem a meteorológ beszélt az időről. Biztosítá a grófnőt, hogy mind a barometrum, mind az angol strom-glass kedvező időre mutatnak; a nap oly forrón süt, mint májusban; jó ideje lesz az utazásra.

S hogy annál jobban élvezhesse a napot, félrehúzta Iván ablakáról a zöld függönyt, mire a nyájas napsugár egyszerre megvilágítá a szomorú szobát.

A grófnő e rögtöni világosságnál idegesen rezzent hátra valami, eddig a homályban nem észlelhetett látványtól.

Saját arca volt az egy átelleni roppant homorú tükörtől visszaadva.

Tény ugyan, hogy nincsen ember, aki a saját képét ne szeretné látni a tükörből. Csempésszünk a legkomolyabb szónok elé, mikor legjobban fel van lelkesülve, egy tükröt, s tapasztalni fogjuk, hogy az egy perc múlva nem lát többé semmit, mint saját magát a tükörben; annak beszél, annak gesztikulál. Hanem egy nagyítótükörben meglátni az embernek magát, az valami rettenetes látvány. A saját fejét akkorának, mint egy hordó, arcvonásait egy mesebeli óriás számára kitágítva, s az ijesztő szörnyetegben mégis önmagára ismerni! Ez kellemetlen ismeretség.

- Micsoda nagyítótükröt tart ön szobájában? - szólt a grófnő félig bosszúsan, félig tréfálva Ivánhoz, s hátat fordított a tükörnek.

- Grófnő, bizony ez a tükör nem toalettem rendbehozására szolgál; hanem ez egy úgynevezett gyútükör, melyet olyan vegytani műtételnél használunk, ahol a legbehatóbb tüzet akarjuk előidézni.

Az apát úr be akará bizonyítani, hogy ő is jártas a természettudományokban s beleszólt:

- Például a gyémánt elégetéséhez.

- Igen - helyeslé Iván. - Ahhoz is a gyútükröt használjuk, a gyémánt csak abban ég el, meg a ropp-gáz lángjában.

A grófnő hálával tartozott azért a mondatért az apát úrnak, mert arról egy jó ötlete támadt. Lám, ez az ember még a lelke gondolatainak is elővilágít.

- Hogyan? - szólt kíváncsiságot tettetve a grófnő Ivánhoz. - Ön az állítja, hogy a gyémánt eléghető volna?

- Eléghető biz az, grófnő, mert nem egyéb, mint szén kristályalakban! S a beható tűzben a patricius gyémántból, minek karátja 90 forint, s aztán minden további karátnál köbös emelkedésben nő a becse, éppen az lesz, ami a plebejus szénből: szénéleg, láthatatlan gáz. Ezt bizonyítja a gyútükör tűzpontja.

- Ah, ezt nem hiszem! - szólt a grófnő fejének előkelő hátravetésével.

Iván meghajtotta fejét.

- Sajnálom, hogy most éppen be nem bizonyíthatom, mert a gyémántot azért, mert eléghet, fűtőszerül nem használjuk, s a kísérletekhez csak olcsó forgácsait szoktuk vesztegetni, de nálam most az sincs.

- Én szeretném azt látni, mert nem hiszem - szólt erre a grófnő, s a mellkendőjét összefűző agrafot kivonva, odanyújtá azt Ivánnak: - Kísértse ön meg ezen!

A melltű köve gyönyörű, kétkarátos brilliáns volt.

A grófnő semmit sem várt bizonyosabban, mint azt a választ Ivántól, hogy "Óh, kár lenne ezért a szép drágakőért!" s abban az esetben készen volt részéről a viszonzás: "Hát tartsa ön meg akkor emlékül!"; ezzel szépen meg lett volna ajándékozva a kellemetlen ember, s aztán el lett volna felejtve a hétköznapi ember.

Ámde bámulva tapasztalá a grófnő, hogy csalatkozott.

Iván egy tudós nyugalmával, s egy gentleman engedelmességével vette át a melltűt; anélkül, hogy gúnyt vagy szenvelgő hidegvért tüntetett volna.

- De magát a melltűt nem akarja a grófnő megolvasztani? Akkor kiveszem a foglalatból a követ. Ha nem ég el, ismét visszahelyezem belé.

Iván egy kis fogóval kivette a követ ajour foglalatjából, s egy vastag, lapos agyagtégely homorú fenekére helyezé.

Azután kinyitotta az ablakot, hogy szabadon jöhessen be a napsugár.

A tégelyt, melyen a gyémánt feküdt, egy kis ércállványra állítva, odatette a szoba közepére a grófnő elé.

Maga pedig fogta a gyútükröt, és kiment vele a szabadba, mert benn a szobában az ablak keresztfái miatt nem eshetett volna teljesen a napsugárzat a gyútükörre.

A grófnő még mindig azt hitte, hogy a gauklereinak az lesz a vége, hogy a gyémánt csak nem ég el a napban, s ő annál inkább megajándékozhatja vele Ivánt, hogy tegyen vele majd kísérletet nyáron, mikor tüzesebb a napsugár.

Iván künn az ablakból, eltalálva a sugárverés legkedvezőbb helyét, ráirányzá a tégelyre a gyútükör sugárgúlájának hegyét. A gyémánt ezernyi szikrát szórt e megsemmisítésére törő napsugárkatlanban, s pillanatokig úgy látszott, mintha ő maradna e harcban a győztes, minden rálövellt nyilát a napsugárnak a szivárvány hét színére törve össze; hanem a gyútükör tűzösszpontja egyre szűkebbre szorult körülötte, s egyszerre vakító napfény töltötte meg a kis szobát, oly világló, hogy ezüstnek látszott benne minden tárgy, s elenyészett benne minden árnyék.

Egy tűzkarika lövellt szét a tégelyből, villámnál világlóbb nyilakat szórva maga körül, s a következő percben megszűnt a gyútükör működni.

Iván még ott állt künn az ablakban. Onnan kérdezé a szobában levő grófnőtől:

- Mi maradt a tégelyen?

- Semmi.

Iván visszatért a szobába, felakasztá helyére a tükröt, s átadta a grófnőnek az üresen maradt melltűt.

Az apát úr nem hagyhatta megjegyzés nélkül.

- No, ez olyan látvány volt, aminőt csak királyok engedhetnek meg maguknak.

A posta trombitált, a grófnő feladatta magára utazó bundáját, s midőn Iván a kocsiba felemelé, mégiscsak kénytelen volt neki kezét nyújtani, és rávesztegetni ezt a szép szót: "Isten önnel".

Mikor tovarobogtak, a grófnő azt kérdé az apáttól:

- Ugyebár ez az ember egy bűvész?

- Nem - felelt a pap. - Gonoszabb annál. Természettudós.

- Hm! Kellemetlen ember.





Sublimior mathesis

A Kaulman-cég boltajtaja most is ugyanott van, hol ezelőtt ötven esztendővel. Még a boltajtó is ugyanaz, s ha lehetne, az üvegek is azok volnának, amiken keresztül 1811-ben a ház első alapítója mint obszervatóriumból tanulmányozta az utcán járókelő főtisztek arcairól, hogy hausse készül-e vagy baisse? Ő már tudta azt, hogy az utcai fizionómia milyen jó barometrum, s a járókelőktől elhullatott szóban mennyi prófécia van. Csak a meglepett ember s az elejtett szó mutat igazat.

Ezt a régi fakó boltcímert is meghagyták az utódok az alig olvasható felirattal. Ez a bankárok arisztokratikus tüntetése, a fakó régi címer, félszázados firma, ősnemesség! A többi fényes új boltfeliratok, kirakatok, öles betűk, aranyfürt-dekorációk, portálék között ez a kopott, fakó tábla ragyog a legjobban. Erős ház! Ötven év feketedik rajta.

Benne a pénzváltóboltban most is azon kikopott bőrvánkosú székek, azok a szúette, feketére festett íróasztalok, azok a faketrecek, s a faketrecen belül most is ott görnyed még az ősz, régi divatú könyvvezető zöld ernyővel a homlokán, shirtingborítékkal a könyökén; s ott pompáznak a faliállványon sorba rakott komisz kötésű könyvek, de amiknek sarkain ötven évig visszamenő számok olvashatók. Nemesi családfa!

A Kaulman-firma most is folytatja a régi lombard-üzletet, s széles jó hírben áll.

Talán méltán, talán nem.

Az ifjú főnök nem helyez többé nagy súlyt az escompte- és lombard-üzletekre; neki magasabb tervei vannak.

Lakása ugyanazon háznak első emeletén van, de már ott úri pompával és komforttal találkozunk.

Dolgozószobája múzeum, s íróasztala csecsebecsetárlat, telerakva majolikával, bronzokkal, antikokkal. Tintatartója benvenutói remek (ha ugyan nem galvanoplasztika), benne kék és vörös karmin tinta, tollszára aguitövis, rajta aranytoll gyémántheggyel; porzója aranypor, porzóhintője pávakőkanálka, tolltartója nemes korallagancs, papírnyomtatója pompeji mozaik, gyertyaernyője valódi hegykristály, portefeuille-jének táblája kínai halyotis, papírvágója török handzsár, pecsétnyomója malachit faragvány, maroken papírtartójában rezeda illatú színes levél, átlátszó szalmapapír, elefántcsont-velin, bristol-, regal-, bath-papír; hanem hogy valaha valaki ezen az asztalon írna valamit, azon még nem lehetett rajtakapni.

Az a tudomány, mivel Félix úr foglalkozik, nem jár irka-firkával; az csak szellemi munka; dolgozik ő éjjel-nappal, még tán mikor aluszik is, csakhogy az nem hagy maga után papírra tett nyomokat.

Mikor azt hiszik róla, hogy mulat, táncol, dőzsöl, lovagol, utazik, udvarol, ő akkor mindig dolgozik; van előtte egy kitűzött cél, azzal mulat, azért dőzsöl, annak udvarol, afelé táncol, lovagol, az után utazik, és sohasem veszti el szeme elől.

Nem tollat mozgat ő, hanem embereket.

Néhány nap múlva a bondavári kastély nevezetes magárahagyatása után dolgozószobájában látjuk Félix urat egy kettős balzakon heverészve, melynek átelleni vánkosán Sámuel apát úr vidám homloka dereng. A két úr bizalmas beszélgetést folytat, mely, úgy látszik, már idejövetelünk előtt kezdődött.

Előttük pompás sèvres-i porcelánban illatos mokka párolog, melynek aromája a drága latakia füstjével egyesül, mit az apát úr türkizzel kirakott csibukból, Félix úr pedig tollszárvékony cigarette-ből ereget.

- No, a grófnővel a szerződésed már megvan, ahogy kívántad, harminckét évre. Itt van, alá van írva szabályszerűen. Hanem már most szeretném tudni, mit ér ez teneked és a te konzorciumodnak. Az nem elég, hogy a grófnő aláírta a szerződést, hacsak a herceg is alá nem írja. Mert a grófnő csak élethosszig rendelkezik a bondavári uradalommal, s amint meghal, visszatér az a herceg birtokába vagy a herceg unokájára, s akkor a ti szerződésteknek vége.

- Tudom - szólt Félix, leütve a hamut cigarette-jétől. - De hisz éppen azért lesz rá gondunk, hogy a grófnő sokáig éljen, hogy kedvet kapjon az élethez. Óh, hidd el nekem, hogy mikor egy ilyen vén hajadon kedvet kap egyszer a sokáig éléshez, és pénze is van hozzá, borzasztó sokáig el tud élni. Aztán nem vagyok én olyan elővigyázatlan, mint gondolod. Ismerem a megholt herceg hagyománylevelét, melyben körül van zárolva az a kikötés, hogy ha Theudelinda grófnő egyszer megdicsőül, bátyja, vagy annak utódai, a megdicsőült grófnő netaláni hagyományosainak, bérlőinek vagy hitelezőinek mindazon építkezéseket tartoznak megtéríteni, amiket az bondavári uradalom területén tétetett. A jó herceg arra gondolt, hogy leánya egyszer ájtatos kedvében valami fogadalmi templomot vagy zárdát építtet uradalmában, azt hadd váltsák meg az örökösök; valakinek adósok ne maradjanak érte. Hanem arra nem gondolt a herceg, hogy valaki a klauzula alapján még egyszer tárnát, gyárat, raffinade-ot emeljen a bondavári domíniumon; s ha én egyszer beleépítek abba az uradalomba két milliomot, a bondavári örökösök sohasem fogják azt tőlem kiváltani tudni.

- Kivéve, ha egy másik konzorcium segélyükre jő.

- Az nem olyan könnyű. Azt csak egy olyan konzorcium tehetné, mely az egész Bondaváry család anyagi ügyeit rendezni vállalkoznék, s ahhoz igen sok kell. Sok ész, sok pénz és sok merészség mind e kettőt kockáztatni. Egyébiránt tovább is nézek én, s még nem pihentem meg. Nem egy "dámára" tettem fel minden pénzemet.

- Igazság! Hát azzal a kis vadmacskával mit csináltál, akit a bondavári kőszénkupacból raboltál el?

- Hát egyelőre nevelőbe adtam madame Risan intézetébe; hadd művelje ki magát, mert szép tehetségei vannak, de egészen ostoba. Gyönyörű hang, de nem tud énekelni; szenvedélyes arc, de semmi mozgás; csupa érzés, de nem tud más nyelvet, mint amit az anyjától tanult.

- Színésznőt akarsz belőle csinálni?

- Először azt.

- És azután?

- Feleségül akarom venni.

A pap nagyot nevetett.

- Ne nevess rajta, mert komolyan mondom!

- Jó! Hát komolyan beszélek róla. Először is nem értem azt, hogy minek neked a házasság. S ha megértettem, akkor nem értem azt, hogy minek viszed azt, akit feleségül akarsz venni, madame Risan intézetébe, ahol nevelnek kitűnő sarjadékot a külvárosi színházak számára, de nem szerény háziasszonyokat a homlokaik simaságára féltékeny férjeknek.

- Az az én gondom! - pattogott hetykén Félix. - Azt te nem érted. Az sublimior mathesis. Nem papnak való. Nekem szükségem van egy törvényesen megesküdött feleségre, aki éppen Risanné asszony növeldéjében végezte iskoláit. Hogy mi lesz a homlokommal, az a kalapom gondja. Hanem most olyan dolgot kérdezek tőled, amit csakugyan te tudsz jobban, mint én, mert az már pap dolga. Elvenni akarom a leányt, s akarom, hogy törvényes hitvesem legyen, hozzám kötve, akinek én parancsolok. De amellett úgy akarnám a dolgomat intézni, hogy én ne lennék őhozzá kötve; ő ne parancsolna nekem. Egyszóval, hogy amíg én akarom, feleségem, mikor nem akarom, nem feleségem. Ebben adj nekem tanácsot. Te ismered a mindenféle furfangokat, amik miatt hosszan, több ideig tartott házasságok egyszerre csak megsemmisülnek; nem válópert értek; az sok kárral, sok áldozattal jár, s utoljára is, ha egyik fél megköti magát és maliciózus akar lenni, mindig meghiúsulhat; hanem valami más úton-módon, gyorsan, biztosan, csalhatatlanul.

- Óh, igen, tudok egy ilyen módot, de csak egyetlen egyet - szólt Sámuel. - Megesküszöl, akivel akarsz, a vallás rendes szertartásai szerint itt Bécsben. Mikor aztán azt akarod, hogy ez a házasságod ne legyen házasság, a bécsi bankárházaddal felhagysz, a firmádat leveszed, s átköltözöl párizsi házadba. Firmád ott is fennáll, már apád francia polgár volt, s te is az vagy. Ha egyszer aztán ott célszerűnek látod megmenekülni a hitvestárstól, egyszerűen megismerteted azzal a körülménnyel, hogy a francia törvények előtt semmi házasság sem érvényes, mely nem polgári hatóság előtt köttetett. Éppen a napokban döntetett el ez értelemben egy francia grófi család pere, hol a spanyolországi oltár előtt kötött házasságból eredt fiak apjuk örökségétől elmozdíttattak, mert apjuk elmulasztá feleségével Franciaországban polgári házasság útján "is" egybekelni. A francia törvény feleségedet leánynak deklarálja, tégedet garzonnak, s mehettek jobbra-balra.

Félix felemelkedett helyéről, s megcsókolá gyöngéden az apát úr homlokát.

- Köszönöm.

Biz azt meg is csókolhatta azért a jó tanácsért.

- És valóban nagy hálával tartozom irántad; s ha gyermekkori barátságunk emléke nem súgná azt, hogy amivel neked tartozom, az szeretet, úgy azt kellene éreznem, hogy az egy lefizethetlen adósság.

- Óh, én sem felejtém el, hogy mivel tartozom atyád házának. Szegény tót diák voltam, mikor atyád felkarolt; úgy lettem nevelőd, úgy tudtam tanulmányaimat folytatni. Ezt én nem felejtettem. Tehát ne beszéljünk többé a múltak tartozásairól.

- Igen. A jövő is együtt fog bennünket találni. Most arra kérlek még, légy szíves, mint a grófnő teljhatalmazottja, a szükséges iratokat átvenni. Ez itt a szerződés. Itt a biztosíték állampapírokban. Itt az utalvány az első félévi haszonbérre. És itt egy másik utalvány pénztárnokomhoz negyvenezer forintig.

- Hát ez kinek?

Félix nyájas szemhunyorítással nyomta oda az apát úr markába az utalványt, gyöngéden súgva:

- A szerencsés közbenjárónak.

A pap csodálkozva rázta fejét.

- Te engem meg akarsz ajándékozni?

- Ne úgy értsd. Nem én. Ez a konzorcium költsége, ami ily rubrika alatt fordul elő: "alapítási költségek" minden vállalatnál. - Ezt mondva Félix, új cigarette-t dugott szájába, s a gyufa lángján keresztül ravasz önbizalommal lesett barátjára.

Sámuel apát száját szánakozó félmosolyra húzva, csendesen négyfelé repeszté a negyvenezer forintos utalványt, s azután nyugodt fensőbbséggel veregetett a bankár vállára.

- Kedves barátom! Nekem az az egész bondavári uradalom a markomba volt adva, s ha akarnám, most az enyém lehetne. Azzal is így tettem, mint ezzel most! - A pap szétszórta az eltépett papírfoszlányokat. - Ismerj meg engem valahára! Én nem koldulóbarát vagyok, hanem pretendens! Nem járok domínium után, hanem birodalom után!

E merész tekintet annyira megszeppenté a bankárt, hogy letette a szájába vett szivart, amit most bátorkodott meggyújtani. Hisz ez nagy szó!

- Ülj le már most, és hallgasd meg, mi dolgom van veled - szólt a pap, s maga hátratevé két kezét, úgy kezdett el a szobában fel s alá járkálni, s beszélt majd járva, majd megállva bámulója előtt.

- Az egész világ vajúdásban van most, s folyvást egereket szül, mert az oroszlánok restek elhatározni magukat arra, hogy szülessenek. Mindenütt káosz van: a finánciális téren, a diplomáciában, az egyházban, s a három káosz egymást zavarni segít. Egyetlen ember, aki tisztán lát, urává lehetne e "tohuvabohu"-nak. Aki ezt fel tudná használni! Hímzett ruhás bohócok, akiknek kezében van a világ vezetése. Itt van előttünk egy ország, amellyel nem tudnak a kormányzói mit csinálni. Ahova hívják, oda nem megy, kényszerítenék, de nem merik, nyomják és félnek tőle, s amelyik maga sem tudja, mit fog holnap csinálni; megadja-e magát, megalkuszik-e, fizet-e, vagy vasat ragad; melyik ellenségével szövetkezik, melyik ellensége ellen, vár-e még, vagy feladja állását, nevetésbe tör-e ki vagy átkozódásba. Azután ennek az országnak van egy elementuma, amely a két küzdő fél között áll: a papság. És ebben az országban az egyháznak még nagy vagyona van!

Félix összeráncolta a homlokát, mert még mindezekben nem látott semmi összefüggést.

- Mit gondolsz, fiam - szólt hirtelen megállva előtte a pap -, mire számíthatna az az ember, aki ennek az országnak először egyes vidékeit, azután egyes osztályait meghódítaná a kivihetetlen állameszmének. Nem gondolod-e, hogy a te Bondavár-völgyi vasutadnak létrejöttét semmi sem mozdítaná úgy előre, mint egy alázatos küldöttség a föld népéből s annak papjaiból, mely hűséget fogadni a miniszter elé járulna? Egyik kéz a másikat mossa. Annak a vidéknek az állameszméhez csatlakozó népét meg kell jutalmazni. Érted-e, hogy mi hasznod van neked ebben?

- Kezdem látni.

- S mit gondolsz, aki a halinaposztót ez országból is bevinné a törvényhozás termébe s az infulát ez országból is a bécsi felsőházba, minő állást szerezne az magának?

Félix tenyerébe csapott csodálkozva. Ez volt rá a felelet.

A pap egyet járt alá s fel, azután ajkait összeszorítva mondá:

- A prímás öreg ember.

Félix hanyatt feküdt a balzakon, mintha olyan magasra akarna nézni, amit ülve nem láthat meg.

- A pápa még öregebb - mormogá a pap.

A bankár most még jobban bámulva tekinte Sámuel apátra.

Az pedig egyszerre szenvedélyesen tört ki:

- Törpe emberek állnak a hajók kormányán, fiam! És ezek azt hiszik, hogy ők fognak ellenállhatni a nagy viharnak. S minő szegény eszközeik vannak! Halomra dűl az egyház! S azt hiszik, hogy azt ócska támaszokkal fogják fenntartani. A siralomházban él minden! S epileptikus átkozódással akarná feltartóztatni a falakat. Figyelj reám! Az olasz papoknak minden erőfeszítése csak szegénységi bizonyítvány. Fillérekkel tartják fenn szent Péter székét, holott milliárdok voltak a kezükben, amiket el hagytak veszni. Csak Magyarországon van még egyházi vagyon. Tudom jól, hogy a miniszter fiókjában készen áll a törvényjavaslat, mely azt az állam javára szekularizálja. Csak egy kis ürügy legyen rá a magyar klérussal összeveszhetni Bécsnek. Ők fognak a liberális állásponton harcolni, ellenfeleiké marad a világ antipátiája. Nem kell sok hozzá. A deficit nő, a kormány szorong. Csak egy kis oppozíció a birodalmi tanácsban, mely a büdzsét megnyírja, vagy egy kis külháború. A kincstár üres, kölcsönt nem kapni már. "Mikor az ördög megéhezik, legyet eszik." De hátha megelőzi őket valaki? Szent Péter széke veszélyben forog. A magyar egyháznak nagy birtoka van. Ez is veszélyben forog. Ha valaki most egy ilyenforma eszmének adna lényeget: Álljunk a mozgalmak fölé! Legyünk hazafibbak a táblabíráknál, legyünk lojálisabbak a minisztereknél, legyünk szabadelvűbbek a forradalmároknál, legyünk katolikusabbak a főpapoknál, mentsük meg a magyar egyházvagyont a kormánytól, s azzal ismét az egyházat a forradalomtól! S létesítenénk a világpiacon egy óriási, százmilliós kölcsönt a magyar egyházi javakra és szent Péter trónjának megmentésére! Mit gondolsz, mi lehetne az az ember, aki ezt létrehozná?

- Minden! - rebegé elragadtatva e fantazmától Félix, s most már a kezét csókolta meg barátjának.

- E nagy műhöz szemeltelek én ki téged - szólt a pap, és engedte kezét csókolni. - A te bondavári vállalatod szükséges arra, hogy egy szerencsés csatánnyal egyszerre világhírt szerezz nevednek, hogy együtt emlegessenek Stroussberggel, Pereirával, talán egykor Rothschilddal is. Ez az oka, amiért segítlek benne. Ha egyszer azután erősen fogsz állani, akkor azt fogom mondani: "Most tartsd válladat, hadd lépek fel rajta!"

Félix eksztázisba merült e reveláció után. Már szeme előtt ragyogott az óriási kölcsön s annak dicsfényében az ő kedves barátjának felmagasztalt alakja.





Soirées amalgamantes

Egy szép téli napon Berend Iván hivatalos levelet kapott a Magyar Tudományos Akadémia elnökétől, melyben tudtára adatik, hogy a Magyar Tudományos Akadémia Természettudományi és Matematikai Osztálya által ajánltatva, a legutóbbi közgyűlésben megválasztatott levelező tagnak a fentnevezett osztályba.

Egy másik levélben pedig szintén a Magyar Tudományos Akadémia titkára felszólítja hivatalosan, hogy miután tudóstársasági tagnak megválasztatott, serénykedjék e megválasztásnak az alapszabályok (nem tudom, melyik) paragrafusa értelmében tartandó székfoglaló beszéd által a szankciót megadni.

Iván elbámult ez ajándékokon.

"Hogy jövök én ehhez a megtiszteltetéshez? Soha életemben egy betűt se írtam semmiféle tudományos folyóiratba, még a tudománytalanokba sem. Se közeli, se távoli atyafiságban nem állok egyik akadémiai taggal sem. Mágnás sem vagyok. A politikai küzdőtéren sem szerepeltem. Hol veszem hát azt a renomét, amiért tudós-társasági tagnak megválasztanak? Híre futamodott volna kémiai laboratóriumomnak? De hisz akkor minden tárnadirektort, minden vasúti gépgyárfelügyelőt meg kellene választani tudósnak, mert annyi tanulmánnyal azok is bírnak a fizika és mechanika dolgában, mint én!"

Azonban hát a megtiszteltetést el kellett fogadni. Ki tudja, hátha szüksége van az országnak arra, hogy minden emberét, aki valamivel többet tanult a többinél, összeszedje, hogy a tömeggel imponáljon. Iván megköszönte a választást, s válaszolt a titkár úrnak, hogy mielőtt az alapszabályokban kikötött év lefoly, ott lesz a székfoglalójával Pesten.

Aztán nagyon lelkére vette a dolgot, s keresett magának egy témát, amiről székfoglaló értekezést írjon.

A mikroszkopikus crustacaeák leírása volt az, amiket tíz évi szorgalmas kutatás után rendszerezett egy artézi kút fúratása alkalmával, s mely tárgyróli jegyzeteit a késő őszig bírta egy egésszé alakítani.

Az igaz, hogy ezzel az egy nyomtatott ívre terjedő értekezéssel bárhol a világon, ahol hasonlóval foglalkoznak, szenzációt gerjesztett volna; hanem az is igaz, hogy annyit nem ásítottak tudós-társasági felolvasás hora canonicája alatt (csak 7 óráig szabad olvasni, akkor az elnök megvonja a szót a felolvasótól), mint mikor Iván górcsövi héjancai beszéltettek magukról, míg azt viszont a méltányosság kényszerít feljegyeznünk, hogy ez értekezésért, az Akadémia közlönyében kinyomtatván, Ivánnak pontosan kifizeték a húsz osztrák értékű forintokat.

Hanem ez nem tartozik a regényre.

A felolvasás után, aki a neofitát legelébb üdvözlé, kezet szorítva véle és "nagy érdekű" értekezését megdicsérve, az Sámuel apát volt.

Szintén tudós. Hogyne lenne tudós!

Egyszerre világosság támadt Iván agyában.

Rájött, hogy mi érdeme van az akadémiai tagsághoz.

Itt van a titkos pártfogó és felfedező! Ezt Sámuel apát barátságának köszönheti. No, ez is jól van. Apró ajándékok erősítik meg a barátságot.

Néhány napot kellett még Ivánnak Pesten időznie; voltak eligazítani való ügyei. Ezalatt a lapok obligate referáltak akadémiai értekezéséről. A legirgalmasabban bánt vele, amelyik azt állította róla, hogy a csepegőkő vulkáni származásáról értekezett - igen alaposan.

Ivánt csak az biztatta, hogy idebenn nem olvassa a referádákat senki, odakinn pedig nem érti senki.

Valaki mégis olvasta idebenn is, odakinn is.

Egy napon, mikor már éppen hazakészült távoli odújába Iván, kap egy meghívást három nappal későbbre, Bondaváry Theudelinda grófnő estélyére.

- Aha! Még egy lerovás - gondolá Iván. - Ugyan jó, hogy hamarább nem jött.

Mindjárt leült, hogy választ írjon a meghívásra, a legudvariasabban megköszönve e kitüntetést, s elmondva indokait, amiért azt nem élvezheti. Holnap utaznia kell, minden dolga aszerint van berendezve, mulaszthatatlan teendők s a többi.

Mielőtt lepecsételhette volna a levelet, látogatója érkezik. Sámuel apát.

Iván nagyon örült a kitűnő férfiú láthatásának, s e nem várt megtiszteltetésnek. Úgy voltak már, mint akik rég idő óta ismerik egymást.

- Nem mulaszthattam el, hogy önt meg ne látogassam, amíg Pesten van. Nemcsak tartozásból teszem ezt, a bondavári szíves látogatás visszaadásaul, hanem valóban ösztönözve éreztem magamat egy ily jeles, fiatal tudósunknak kifejezni, mennyire örvendek, hogy megismerkedhettem vele.

Iván szerette volna mondani, hogy ő bizony sem nem jeles, sem nem fiatal, sem nem tudós; de csak elhallgatott vele.

- Reménylem, hogy hosszabb ideig fogjuk önt bírni a fővárosunkban - folytatá az apát Iván mellé ülve a pamlagra.

- A lehető legrövidebb ideig maradok itt - viszonzá Iván szárazan -, holnap haza kell utaznom.

- De abból semmi sem lesz. Nem eresztjük el önt olyan könnyen. Úgy tudom, hogy Theudelinda grófnő legközelebbi estélyére ön is meg van híva.

- Sajnálom, hogy e gyönyörtől meg kell fosztanom magamat, de mulaszthatatlan dolgaim vannak, amik hazahívnak.

- Ugyan, beszéljen ön őszintén! Ne nevezze gyönyörnek. Hanem vallja meg, hogy fut ez elől a mulatság elől, mert előre unja a dolgot.

- Hát ha jobban illik az igazmondás, megvallom, hogy úgy van. Nekem akármelyik grófnő estélyét végignéznem a lehető legéldelhetlenebb mulatság.

- No hát értse ön meg a dolgot! Ezek nem olyan estélyek, mint a szokott "cercle"-ek a societében a kizárólagosság sajátságaival, amikben persze egy nem-habitüé sehogy sem érzi magát. Ez új valami. Theudelinda grófnő megnyitotta termeit az elegancia és az esprit crème-je számára. Ott találkoznak az előkelő társaság legfőbb szereplői a politikai, művészet, tudomány és költészet celebritásaival. Valódi high life! A rang, szépség és szellem arisztokráciája.

Iván hitetlenül rázta fejét.

- S mit csinál az a sokféle ember egymással egy teremben?

A pap erre egy kicsit összehúzta szemeit, s az orrát vakarta.

- Igaz. Igaz! Míg megismerkednek, kissé feszesen megy a dolog. Senki sem tudja, hogy mivel kezdje a diskurzust, mikor egy olyan emberrel jön össze, aki egy egészen más csillagzatból való. Hanem szerencsére van egy közvetítő, amely minden társaságot képes amalgamázni, ez a szellem. Ahol csupa szellemdús emberek vannak együtt, lehetetlen, hogy a társaság eggyé ne forrjon. Csak a kezdetét kell tudni. Azt is könnyű volt kitalálni. Első kezdet volt a művészet. A társaságba hítt művészek s a magasabb körök dilettánsai hangversenyeket rendeznek, színdarabocskákat adnak elő, egyik hegedül, másik zongorázik, harmadik énekel. Szép grófi hölgyek hazafias költeményeket szavalnak; azután hírneves poéták mulattató felolvasásokat tartanak, tablókat rendeznek, s így lassankint élvezetessé teszik a heterogén találkozást.

- De miután én sem nem hegedülök, sem nem szavalok, sem eleven rébuszokat nem találgatok...

- Ellenkezőleg! - vágott szavába az apát - ön nagyon is jó előadással bír; azt én bámultam a székfoglalójánál.

- Micsoda? Csak nem gondolja ön, hogy Theudelinda grófnő estélyén felolvassam az értekezésemet a mikroszkopikus crustacaeákról?

- Hahaha! Nem. Azt nem. Az jó volna az Akadémiában. Kevesen értjük. Akik értjük, nagyra becsüljük. De nem asszonyoknak való. De tud ön valami mást. Fog felolvasást tartani a társaság előtt valami másféléről, olyasvalamit, amit tudományos dolog is legyen, aztán poézis is legyen benne. Érdekelje is a hallgatókat, aztán meg is lepje újdonsága által. Mélyebb alappal is bírjon, és mégis élvezhesse mindenki. A fantáziát is foglalkoztassa, aztán a tudományos búvárlatot is kitüntesse. Ilyesvalamit.

Most már Ivánon volt a sor kacagni.

- De főtisztelendő úr, ilyen genre-nek én még sem látója, sem hallója nem voltam, sem soha ehhez hasonlót nyomtatásban vagy írásban soha fel nem fedeztem.

A pap maga is nevetett.

Ezalatt a háziszolga egy levelet hozott Ivánnak, mely "per express" jött a postán: tehát az átadás percét konstatálni kellett a vevényen.

Iván engedelmet kért vendégétől, hogy e sürgetős levelet elolvashassa.

Az apát nagyon kérte, hogy csak tegye azt.

Iván arcán észrevehető változás ment keresztül a levél olvasása alatt. Elébb elsápadt, azután összevonta szemöldeit; néhány percig kigyulladtak arcai, míg végre elbámult maga elé, s amíg a végigolvasott levelet folyvást kezében tartá, mintha újra meg újra elolvasná azt, merev tekintete a levél szélén túl bámult elmélázva.

Egyszer aztán elnevette magát.

Eszébe jutott, hogy ezen végződött a diskurzus.

A levelet összehajtá és keblébe dugta.

- Hát jól van! - szólt nevetve. - Elmegyek Theudelinda grófnő estélyére. Tartok felolvasást. Olyant, amilyent sem nem láttam, sem nem hallottam még magam se soha. Tudományt poézissal vegyest, fantazmákat és adatokat úgy összekeverve, hogy minden tudóst kétségbeejtek vele, míg szét tudja válogatni; amivel minden geológot herceggé, s minden hercegasszonyt geológgá teszek.

- Úgy, úgy! Nagyon jó lesz! - biztatá az apát.

- Mit szól ön hozzá? Valami villanydelej-világítási produkcióval illusztrált előadást?

- Nagyon jó lesz! Ez mulattató! Igen érdekes fog lenni.

- Szabad önt kérnem, hogy ez iránt a grófnő helybenhagyását kieszközölje? Sok apparátus jár vele.

- Előre biztosíthatom róla, hogy a grófnő el lesz az ön ajánlatától ragadtatva, a műtani készletek elszállítását bízza ön egészen rám. A grófnő magánkívül lesz örömében, ha ezt megtudja. - Az apát úr szárnyakat kapott a sietséghez, s megölelve tisztelt kollegáját ("Nevezzük egymást ezután így!"), nagyon meg volt elégedve idejötte sikerével, s azzal elsietett.

Iván pedig újra elővette kebléből a levelet, s kitárva azt maga előtt, folytatta, ahol elhagyá, a levél széle fölötti merev elmélázást a végtelenbe.

* * *

Sajátszerű szezon volt biz az! Egyszerre feltette magában minden magyar ember, hogy ő ezentúl magyar lesz.

Bizarr gondolat!

Tessék ezt lefordítani valami más nyelvre.

A hírlapok ditirambokat írtak a pompás magyar viseletről, mely minden rendű néposztály rögtöni divatruhája lett, az atilláról, a dolmányról, a bogláros övről, hát még az aranycsipkés főkötőről! Hát még az eszményi pártáról!

"Százszorta szebb minden asszony!"

N'en parlon plus! S'is scho' vorbei!

Az utcán pengett a sarkantyú, nagy, nagyobb, legnagyobb taréjjal; az ékszerészkirakatok antik gombokkal, csatokkal voltak tele, sastoll, darutoll röpködött a kalapok mellett, s nem volt a Somogyban kurta szűr, a Székelyföldön zeke, Debrecenben fürtös guba, Gyöngyösön gombos mente, Kecskeméten tornyos főkötő, Túron süveg, Kőrösön viktória-dolmány, mely biztosítva lett volna, hogy hímet nem varrnak felőle, s Pesten bálokban, reuniókban, magas körökben be ne mutatják. Ősapáknak, Attilának, Budának helyt kellett állni, hogy köntöseiket leszabják; rég megholt poétáknak, Csokonainak, Kazinczynak meg kellett engedni, hogy zsinór-hieroglifokban örökíttessenek. S e hieroglifoknak értelme volt!

Azok a zsinór kacskaringók egy látható protestáció voltak, melyet ha írni, nyomtatni nem lehetett, kivarrták zsinórból.

A legelőkelőbb körökben ki volt adva a rendelet, hogy csak nemzeti öltözetben fogadtatnak el látogatók; s ha valaki megkísérlé egy úri estélyen fekete frakkban megjelenni, azt kockáztatta, hogy a legelső úri ember, akivel találkozik, azt fogja neki mondani, hogy "Ugyan lieber Johann, bringen Sie mir ein Glas Wasser."

A népviselet szükségképpen összekeverte az osztályokat. A gróf olyan divatot hordott, mint a kocsisa. Sokan úgy érezték, hogy jó volna egymással megismerkedni.

E nemes óhajtásnak eleget tettek a főúri estélyek, amik között Theudelinda grófnő soirées amalgamantes-jai egyik nevezetesebb korrajzi vonást szolgáltatták. Ott találkozott egymással főúr és költő, akadémiai tag és prelátus, művész, hegedűs, zongorász, festész, szobrász, színész, kritikus és mecénás, tanár, orvos, publicista, újságíró, sportsman és minden színezetű politikus.

Ragyogó társaságok voltak azok: úgy - in thesi.

Ami csak szépség és bűbáj van a főrangú körökben: a legdelibb hölgytársaság, oly pompában, mintha királyi táncestélyre jött volna, s ami még a pompánál is fényesebb, a fiatalság, a kellem, a műveltség nimbusza, mely őket oly megkülönböztetettekké teszi; ami csak históriai név van a főnemesi aranykönyvben s népemlegette név a szellem világában együtt, egymáshoz közel hozva.

Hanem az amalgama bizony nehezen fogott. Pedig Isten látja, hogy megvolt a jó szándék mindenkiben.

Emánuel gróf, a kedves öreg, ha megfoghatott egy újságíró celebritást, oly nemes igyekezettel törte a kedvéért azt a nyelvet, mit csak most tanul, a magyart, hogy lehetetlen volt el nem ismerni felőle, miszerint azon szilárd elhatározásával, hogy ezentúl csak magyarul fog beszélni, ha nehezen megy is, csak az a másik fogadás versenyez, miszerint ezentúl csak magyar csizmát fog viselni, melynek felhúzása-lehúzása egy álló órát szokott igénybe venni.

Cserében viszont egy fiatal publicista izzad hatalmasan abban a fáradtságban, hogy egy idegen születésű, de Magyarországért rajongó grófnőnek francia nyelven adjon feleleteket olyan kérdéseire, amiket nem értett. Persze tökéletesen ért franciául, de csak ha nyomtatva látja.

Azonban a nyelvészeti akadály még nem olyan nagy baj. De a téma!

Emberek, akiket először mutatnak be egymásnak, s kik egészen különböző életkörben forognak, s azután keresik, hogy mi módon tudjanak a másik világába valahogy áthatolni.

Leo gróf dicséri Nándori drámaírónak tíz év előtt látott drámáját, amit a kritika kegyetlenül lerántott. Első műve volt. Maga is rossznak találja. Az utóbbiak persze jobbak. Már most ezután ez azt hiszi, hogy vagy nem látta a többi műveit a gróf, vagy ironizál vele.

Viszont Kinizsi, a tudós, meg akarja mutatni Oszkár bárónak, hogy ismeri nevezetes érdemeit a sport terén, s beszél neki a legközelebbi lóversenyről s firtatja, hogy mely díjakra fog futtatni. A körülállók elfordulnak. Mindenki tudja, hogy Oszkár eladta a versenyparipáit a tavalyi veszteségei miatt, s visszavonult a turfról. Most már csak néző.

Kákori, fiatal újdondász azonban egészen otthonosan akarja magát érezni az idegen társaságban, fecseg sans gêne mindenkivel, aki szemközt jön rá. Akad témája elég: napi pletykák. Egy szép sasorrú úrral, aki igazi mágnási típust visel minden vonásán, beleereszkedik abba a pletykába, hogy most már a budai várban is fognak estélyeket adni, s oda is hivatalosak lesznek a magyar főurak. "Vajon elmegy-e valaki?" - kérdi a főúr. "Legfeljebb Guidó gróf?" "De én ugyan nem megyek!" Az újdondász akkor veszi észre, hogy annak mondott egy nagy sottise-t a szemébe, akivel ismeretlenül beszélt. Ki tudja, hány emberrel gorombáskodhatott már inkognitó, amióta itt van!

István gróf, Theudelinda grófnő unokabátyja, tökéletes olvasott és művelt ember, ki a világ minden költőjét összeolvasta. Annálfogva igen jól véli mulattatni azt a fiatal poétát, aki hazafias verseivel hirtelen népszerű nevet szerzett magának, ha odaszorítja egy szegletbe, s ott elkezd vele értekezni a világirodalomról. Idéz neki Burnsből, Shelleyből. Ismeri-e Spencer "Fairy Queen"-jét? Bevégzett műnek tartja-e Milton "Elveszett paradicsom"-át? Mi véleménye van Dryden iskolájáról? Wordsworthot szereti-e jobban vagy Byront? Talál-e szellemrokonságot a Frithiofs saga s Ossian regéi között? Mit szól a "Légende des siècles"-hez? Vajon lehet-e, hogy ezáltal Hugó Viktor Dante fölé emelkedik? Nem kár-e, hogy az "amadisse"-ok genre letűnt? Tassónak ad-e elsőséget az olaszok közt vagy Ariostónak? Tart-e valamit Metastasio improvizációi felől? Mi a véleménye az olasz "Commedia erudita" hatása felől? Ismeri-e már francia fordításban Hariri arabs költeményét: "Antár élete"? Hát az indus "Sakuntalá"-t ismeri-e angol fordításban? Pláne egyszer azzal támadja meg, hogy az Odüsszeia mennyivel szebb görög eredetiben, mint latin fordításban.

A szegény versíró pedig azalatt porhanyóvá fő a pirító tűzben, mert ő sohasem szokott egyebet olvasni, mint a saját verseit. Zseniális ember, de saját kádenciáin kívül semmit sem ismer; annálfogva, amint e veszedelmes recontre-ből megszabadulhat, úgy fogja jövőre messziről kikerülni ezt a tudományban telhetetlen grófot, mint a csörgőkígyót.

De akik a "japáni expedíció"-ból legjobban megjárták, azok lehettek, kiket azon kitüntetés ért, hogy Bondaváry Angela grófnőnek bemutattassanak.

Angela grófnő klasszikus szépség.

Angela grófnő nagyatyja politikai celebritás. Nagy név. Különféle nimbusz környezi. Jó is, rossz is.

Annálfogva semmi sem természetesebb, mint hogy a szép grófkisasszonynak bemutatott halandó lakója a lateiner világnak, a harmadik szóváltásnál már elkezd Bondaváry Tibald grófról, nagybátyjáról beszélni és obligate tudakozódni.

Arra azután Angela grófnő egy szót sem szól többet az előtte állóhoz, hanem hagyja azt ott állni és beszélni, amíg ki nem fogy, s odább nem megy. Több szavát nem hallja az a grófnőnek.

Pedig talán még egy tudósnak is megfájdul tőle a szíve, ha ezek a szép szemek, amik egy perc előtt a tavaszi ég mosolyával néztek szemébe, egyszerre csak ilyen jégvisszfényt vetnek reá.

Angela grófnő ideálszépség. Már egyszer mondtuk, de nem győzzük eléggé ismételni. Az ember visszatér a bámulására. Tiszta, nemes arc antik tökélyű vonásokkal; gyönyörű szabású orr, finom metszésű ajkak, hosszú sugár szemöldökök s árnyékot vető szempillák, amik istennői szemeket takarnak. Mikor e szemek villogásban vannak, vagy mikor elrejtőznek, azt hisszük: feketék; csak mikor mosolyra derülnek, akkor látjuk, hogy kékek. Hajzata dúsgazdag, aranyban játszó sötét gesztenyeszín. S az egész arcon, az egész alakon elömlik valami öntudata a bűbájnak, mely érzi azt, hogy ő egy bizonyos világnak a központja, s meg van elégedve helyével. Ő tudja, hogy a szépség: hatalom!

De hát miért vetnek olyan fagyos tekintetet ezek a szép szemek arra az árva jövevényre, ki igen természetesnek találja, hogy Bondaváry Angela grófnő előtt bevezetésül nem lehet okosabban kezdeni, mint Bondaváry Tibald gróf érdemeit felemlegetni?

Ezt bizony a société tagjai mind jól tudják. De a lateiner világ nem tudja. Egyszerű a talány. Tibald gróf egyetlen unokáját, Angelát, Sondershain német hercegnek szánta nőül. Angela grófnőnek ez nem tetszett. Ezen nagyapjával úgy összezördültek, hogy Angela felfogadta, hogy sohasem fog Tibald grófhoz szólni, s minthogy éppen akkor Theudelinda grófnő házat nyitott Pesten, Angela grófnő lejött nagynénjéhez, és nála maradt, s azóta még csak fel nem bontott egy levelet is, melyet nagyapja írt hozzá.

Ez a titok. Tudja a societé minden tagja; de az olyan jól meg tudja őrizni a maga titkait, hogy soha abból a külvilágba semmi ki nem párolog. Egymás közt közlékenyek, de az idegen előtt "know-nothing" valamennyi, mint egy tősgyökeres jenki.

Sámuel apát úrtól jó gondolat volt az, hogy e heterogén societásnak valami közös mulatságot kellene kitalálni. A puszta konverzációból meg nem élnek. Az összejöveteleken egyik teremben vannak a fiatal hajadon úrhölgyek, másik teremben az uraságok, a harmadikban ülnek a férjes úrasszonyok: mintha még nem és kor szerint is osztályt képeznének.

Elkezdtek művészi előadásokat, költői, tudományos felolvasásokat rendezni. Az mindjárt elevenítette a társalgást, közelebb hozta azt "idegeneket" egymáshoz. Látták egymást próbákon is: nem bal paréhoz öltözve, meg merték egymásnak a kezét fogni. Megtanulták egymásnak a neveit. Még az utcán is ráismertek egymásra. És örültek, mikor egymást látták. Később már bele is találták magukat egy-egy olyan témába, amiről élvezettel társaloghattak együtt.

Hanem - valljuk meg az igazat - mégiscsak mikor úgy éjfél felé vége volt a koncertnek, felolvasásnak, műkedvelő előadásnak, s tudós, művész, poéta eljöttnek látta az időt, hogy hazamenjen, és a societas egyedül maradt, olyan jól érezték magukat mind a ketten: akik hazamentek is, meg akik ott maradtak is.

A societásban még azután kezdtek el igazán mulatni. Az ifjak táncolni, az öregek whistezni, tarokkozni kezdtek, s folytatták reggelig.

Azt bizony tették volna, ha a tudósok, művészek, poéták mind ott maradtak volna is! Minek mentek el? Ők is részt vehettek volna mindebben a mulatságban; hanem hát nem nekik való az. Jobb volt, hogy hazamentek.

Sámuel apát nagyon jól értett a reklám csinálásához. Mikor valami nevezetes előadásnak kellett történni Theudelinda grófnő termeiben, azt elég jókor megtudta tőle mindenki. Az előadóművész, író, tudós, hegedűs vagy ezermester egész élettörténetét, előzményeit, hogy azután mindenki tudhasson miről beszélni az est hősével.

Az interkaláris három nap Theudelinda grófnő legközelebbi estélyéig elég volt rá, hogy Berend Iván előélete a legkisebb részletekig köztudomásúvá legyen, s az előadást megelőző társalgás alatt minden tulajdonságáról beszéljenek.

"Igaz, hogy egész esztendőn át a kőszénbánya fenekén lakik?"

"S csak egyszer, minden holdújságban, szokott megmosdani?"

"Parbleu! Most éppen utolsó negyed van!"

"Soha életében asszonnyal nem beszélt."

"Nem társalkodik, csupán mamutfogakkal."

"A felolvasásában négyszázötven görög, latin, arab és zsidó szó fog előfordulni."

"Igaz, hogy Theudelinda grófnőnek egy háromkarátos brilliántját experimentum gyanánt elégette, ami nyolcszáz forintot ért?"

"Négykarátost, ezerötszáz forintot ért."

"Könnyű neki, ha tud gyémántot csinálni."

"Vajon tud-e?"

"És nem eszik soha egyebet, mint fokhagymát."

"De ma talán csak nem?"

"Végül produkálni fogja magát az elektrizír-masinán."

"Muzsikálni fog vele?"

"Nem az, megelektrizál mindnyájunkat."

"Arra ugyan nagy szükség van!"

"Az szép lesz, ha a vén báró Stefit felállítja az izolátorra, ahol az embernek az elektricitástól elkezdenek a hajaszálai ég felé állani, s egyszer csak elrepül a parókája."

"Hol van az az ördöngös masina?"

"Ott az olvasóállvány háta mögött; de nem szabad hozzányúlni, mert aki hozzányúl, rögtön félrehúzódik tőle a szája, s úgy marad."

"Áh, dehogy! Az egy villanyvilágító-gép; én ismerem. Láttam Párizsban olyat. Hanem ennek az a sajátsága van, hogyha valaki a társaságban ki van festve, azon a festéket egyszerre feketévé változtatja."

"Diable! Ezt jó lett volna az ajtóra affichírozni."

"Vajon tudja ezt Theudelinda grófnő?"

"Ma különösen fehér az arca."

"Olyan azzal a nagy gyémántdiadémmal a fején, mint a márványmenyasszony »Zampá«-ban."

"Hanem Angela húgom ma különösen igéző!"

"Úgy találod?"

"Az a fehér gyöngypárta valami szelídséget kölcsönöz az arcának."

"Ami a pártájának a hibája."

"No, ha a mi vademberünk egyszerre bele talál botlani ebbe a sok asszonyi fényességbe, nem tudom, nem feledi-e el a delej villanyvilágítást?"

"Majd hozzászoktassuk apródonkint! Fogadjuk szívélyesen, hogy érezze magát fesztelenül. Ímhol jön; a mi papunk eszkortírozza."

Az utóbb szólt gavallér, ki Angela grófnőt húgának nevezte, mintegy húszéves ifjú, finom, tökéletes alak, eléje sietett Ivánnak, kit Sámuel apát vezetett be a terembe, s bemutatta neki magát mint Ödön gróf, a háziasszony unokaöccse, azután karon fogta, s elvitte István grófhoz, a háziasszony unokabátyjához, ki igen olvasott férfi, azzal megismerkedtette, engedte, hogy annyi szót váltson vele, amennyi elég rá, hogy Iván meggyőződjék, miszerint itt műértő közönség is van, azután még néhány barátjával szoríttatta kezet. Azok is mind igen nyájasak voltak hozzá. A fogadás e societásban a legbuzdítóbb. Azután az apát úr átvitte Ivánt a másik terembe, hol az úrhölgyi kör volt; ott a háziasszony elé vezeté. A grófnő kezet nyújtott neki, s néhány szíves szóval fogadta. Azután ismét Ödön gróf fogta meg karját, s a szomszéd terem ajtajában álló ifjú hajadon csoporthoz vezetve, bemutatá őt Angela grófnőnek.

Iván kissé elfogult volt, de nem volt sem méla, sem zavarult.

- Önt ritkán látni Pesten! - szólt a bemutatotthoz Angela grófnő.

- Rég ideje, hogy utolszor voltam itt. Úgy tudom, a grófnő is először van itt. Eddig nem Pesten lakott.

Angela arca hidegülni kezdett. Most mindjárt következik a Tibald grófról való kérdezősködés.

- Igen - felelt szárazon. - S mi következik abból, hogy most én először vagyok Pesten? - kérdezé élkereső faggatással Ivánt.

- Az, hogy lehet igen közönséges véletlen, ami egy embert valahova elvisz, ahol még nem volt; de amidőn nagyon sok ember találkozik egy olyan helyen, abban már van valami "misszió". S midőn e helyen annyi fényes alak ad egymásnak találkozót, egyedül ebben a gondolatban találom mentségemet, hogy én is itt vagyok, sötét, csekély pont. Talán a gondviselés küldi az embereket most szokatlan helyekre.

E szóra fellángoltak Angela szemei.

- Ugye, ön hisz a gondviselésben? Ön hiszi azt, hogy vannak "missziók"?

- Hiszem.

- Akkor én önt szeretem.

Azzal másfelé nézett, amit Iván jelnek vett, hogy odább mehet.

Egy negyed órai kölcsönös ismerkedés után tudatá vele Ödön, hogy a felolvasóterem el van rendezve, a társaság átvonult oda. Iván helyet foglalt az emelvényen, mely a terem hátterében számára volt elkészítve, s kivéve tárcájából iratait, hozzákezdett a felolvasáshoz.

Megnyerő hangja, nyugodt, követelés nélküli előadási modora volt, hallgatta mindenki figyelemmel.




Hátra Kezdőlap Előre