Heuréka!

Mikor Iván ötnapi munka után a felrobbant tárna kibontásából hazakerült, mielőtt házába lépett volna, sietett saját tárnáját megtekinteni.

Hát ott nem történt-e valami baj?

Éhség, álom, tiszta víz utáni vágy nem gyötörte annyira, mint megtudni: mi történt a tárnában?

Hisz a rázkódás az egész szénrétegre kihatott.

Ott is történt valami.

Legelőször is az lepte meg, hogy a könlég alig volt érezhető a tárnában, hanem ahelyett minden folyosó teli volt vízzel.

A közfalak itt-ott meg voltak repedezve, de beomlással még nem fenyegettek. Sietett a tó üregét felkeresni.

Abban az üregben nem volt semmi víz.

Várta, hogy majd előjön; a karzatra támaszkodva leste a visszatérő tavat; három óra hosszant nem jött az elő.

Akkor egy munkásával váltatta fel magát, meghagyva a többieknek, hogy egész éjen át egymást felváltva őrködjenek a tóüregben, s amint a víz jön, neki adják hírül.

Azzal hazament mosakodni és lefeküdni.

Bizony úgy elaludt a nagy fáradság után, hogy fényesen besütött az ágyára a nap, amikor először fölébredt.

Azon csodálkozott legjobban, hogy munkásai nem költötték fel az éjjel, ahogy meghagyta nekik.

Lehet, hogy azok is elaludtak, szegények! Ki voltak fáradva.

Vagy talán ő aludt olyan mélyen, hogy nem hallotta meg zörgetésüket.

Sietett azonnal a tárnába.

Az őrt álló munkások tudatták vele, hogy a változó tó nem jelent meg egész éjjel.

Azután vártak rá még huszonnégy óráig. Nem jött elő többé.

Iván kiszámította ennek az okát.

Az időszaki források elmélete ez.

A hegy keblében van egy medence, melyet a hegyboltozat felül légmentesen elzár a küllevegő nyomásától. Ezt a vízmedencét a sziklákból leszivárgó nedvek táplálják.

Egy sziklahasadék, melynek a felső nyílása a medence vízszíne fölött torkollik, összeköttetésbe hozza azt egy mélyebben fekvő üreggel, melyhez a külső lég hozzáfér.

Ez alsó üregből felható küllég nyomására a felső medence vize alátódul a sziklarepedések közt, s addig tölti az alsó üreget vízzel, míg a közlekedő sziklanyílás alsó száját el nem takarta; akkor egyszerre megszűnik a légnyomás az alsó üregből a felső medencére, s abból nem folyik ki több víz mindaddig, míg az alsó medencébe meggyűlt víztömeg ismét szét nem szivárog a maga föld alatti útjain, az összekötő sziklaodú fel nem szabadul, s a légnyomás újra nem kezdődik.

Ha tehát a változó forrás vissza nem tér többé, akkor ennek kétféle oka lehet.

Vagy a közlekedőcső lett egyszerre légmentesen eltemetve, s a felső medence vize nem kaphat több küllégnyomást, mely azt lefolyásra kényszerítse, vagy pedig a felső medence boltozata kapott valami kis repedést, melyen át a küllég nyomása hozzáférhet, s akkor az egész víz lefolyt egy még alantabb álló üregbe.

Méltóztassék erre nagyon figyelmezni! Mert ez ád mértéket annak az istenkísértéssel határos vakmerőségnek, amihez Iván hozzáfogott.

Most már szabad a tér! Nyitva a halálország fekete folyosói előtte. Bemehet ebbe a sötét labirintba. Keresheti azt, amit oly régen keresett. Az összeköttetést a felső és az alsó medence között.

Erre a munkára már kellett egy embert vinnie magával. Az öreg Pált szólítá meg.

- Hány éves vagy, Pálom?

- Hatvankilenc.

- Szeretnéd a hetvenet is megérni, ugye?

- Csak azért, hogy megülhetném ennek a tárnának az aranylakodalmát. Akkor lesz ötven éve, hogy megnyitottuk. Én voltam az első munkás benne.

- Hátha hamarább meg kellene halni?

- Azt mondanám: "Áldassék az Úr neve!"

- Nagy emberek már a fiaid?

- De már az unokám is mind maga keresi a kenyerét.

- Kész volnál-e velem olyan helyre eljönni, ahol könnyen meg lehet halni?

- Hm! Nem voltam-e már olyan helyen önnel együtt?

- Jól megértsd, hogy hová hívlak! Az eltűnt tó vizét kell fölkeresnünk. Reánk nézve - és igen sok emberre - erre az egész vidékre nézve élet-halál kérdése ez. Azért hiszem, hogy az Isten segítségünkre lesz benne. De hátha nem lesz? Hátha azt mondja nekünk: "Mit akarjátok megakadályozni - ti férgek! - az erős ítéletet, amit egy vidékre kimondtam? Ha Lóth könyörgését meg nem hallgatám, s most a Holt-tenger úszik az elsüllyedt városok felett, ti sem voltatok jobbak, mint azok!" Értsd meg jól! Én gyakran jártam az eltűnő tó vizei után azokban a sötét, tekervényes üregekben, amik oly szűkek, hogy néhol csak összeszorított mellel feszülhetni rajtuk keresztül, másutt hasmánt csúszva kell áthatolni az alacsony barlangi szakadáson; mély sötét örvények tátongnak a láb alatt, mik fölött a falba kapaszkodva kell végigcsuszamlani; szűk kürtőkön kell térd- és könyökfeszítve alámélyedni. Mindezen sziklarepedéseket, hasadásokat egy hajdani földrázkódás képezte, mely az egész szénrétegben egy elcsuszamodást okozott. Most, lehet, hogy a nagy tárnarobbanás e szakadékok közül némelyeket összecsukott, s másokat ismét kinyitott. Ha azt a nyílást csukta össze, mely egy alattunk levő üreget köt össze a felettünk levővel, akkor egy egész tó vize van a fejünk felett. Ha kutatásaink közben ezt a becsukott nyílást ki találjuk nyitni, ha csak annyi rést nyitunk is rajta, amekkorát egy csákány hegye üthet, az egész felettünk levő üreg vize rögtön fejünkre szakad. Mikor már meghalljuk a morgását, már akkor veszve vagyunk. Ha azonban a felső sziklába okozott repedést a föld rázkódása nyitva hagyta, akkor a tó a fejünk fölül eltűnt, s lábunk alatt van. És nekünk meg kell tudnunk, akár élünk, akár halunk, hogy hol van.

- Nem sejtem, hogy mit akarsz vele, uram. De te tudod, s én veled megyek.

- Akkor eredj haza, s végy búcsút családodtól, mintha útra kelnél. Térj be a papodhoz s áldozzál meg! Azután jöjj vissza s ne szólj senkinek semmit, hogy hová készülünk!

Iván maga is úgy készült ez úthoz, mint amelyből lehet, hogy nincs visszatérés.

Elkészíté végrendeletét. Tárnáját munkásainak hagyta, pénzét Pál családjának, ki ha elvész, vele együtt vész el.

És azután még egyszer körülnézte a világot, mielőtt az örök éj országába leszállna.

Mégis, olyan szép idefenn!

Olyan messze kék az ég! Olyan közel zöldül a fű!

Ekkor levele érkezett a postáról.

Belényi Árpád írta. Tudatta vele a Párizsban történteket. Kaulman fátumát, a szép asszony eltűnését. Mindenki azt tudja róla, hogy öngyilkos lett.

Iván felsóhajtott. Érezte, hogy ettől a hírtől egészen vassá válik a szíve, s kezd nem érezni többé.

Nem volt már olyan kék az ég, nem volt már olyan zöld a fű előtte többé.

Jövel szénbányák örök sötétsége!

Ez a hír nagyon jó útravaló volt neki. Nem borzadozott már semmitől.

Összerakta egy bőriszákba az útieszközöket: a vízszínmérőt, a szögmérőt, a fenékkémlő ónt, a rajzoló eszközöket. Az iszákot nyakába akasztá. Pál hozta utána a csákányt, a vasrudat és a kötelet. Így szálltak le együtt a tóüregbe, s ott eltűntek a vízjárás hasadékaiban.

Hat óra múlva jöttek elő.

S ez így ment tovább nap nap után.

Iván a labirint minden odújának, kürtőjének helyrajzát fölvette és pontosan összeállította, s odahaza azután még hosszabb munka volt a mérnöki kiszámítás a szerzett észleletekről. Egész nap amellett ült.

Éjszaka pedig bezárta magát tudákos barlangjába, tüzet gyújtott kemencéiben, s főzte a halálos gázokat górcsöveiben, s kényszeríté a világalkotó elementumokat, hogy vallják meg előtte a rég keresett titkot. Küzdött az engedelmeskedni nem akaró démonnal. Melyik közületek a tűzfojtó szellem?

Jelenj meg, jelenj meg!

Nem az alfa és omega, nem a pentagrammaton nevére, nem az abraxas és meithras hatalmára, hanem a mindent kivívó tudomány erejére kényszerítelek: jelenj meg!

Hanem az mégsem jelent meg.

S e kettős küzdelem: odalenn a földdel, idefenn a léggel, a világalkotás két nagy démonával, így ment nap nap után: éjjel úgy, mint nappal.

Nem volt pihenése.

És egy reggelen azt a hírt hozták neki, hogy a vár kútjában meleg kezd lenni a víz és kénízű.

Kétségbeesett.

Tehát a föld alatti égés gyorsabban terjed, mint képzelé.

Menthetetlenül veszve az egész vidék. Egy évtized elég, hogy semmivé legyen.

Rauné úr erre a tényre otthagyta állomását, s átcsapott Waldemár herceghez. Annak a megbízásából írta meg a bécsi lapokba az egész katasztrófa történetét, mint leghitelesebb tanú.

Iván pedig a kétségbeesés erőszakával vetette magát utána a kutatásnak.

Továbbhatolt a föld alatti labirintban. Öreg kísérője már kísértetlátó lett a rémülettől, melyen keresztül gazdája vezette mindennap.

Egyszer azután olyan helyre értek a sziklaüreg tömkelegében, ahol el volt zárva minden további út.

Hanem egy helyütt döngött a fal, mintha túl rajta nagy üresség volna.

Az egymásra lapult palarétegek tanúskodtak az új összecsukódásról.

- Ezt kell áttörnünk! - kiálta Iván, s kezébe ragadá a csákányt.

Az öreg Pál borzadva lapult a sziklafalhoz s nézte, mit csinál amaz.

Így döngeti valaki a pokol kapuját, hogy kihíja párharcra az ördögöt magát!

A csákány rést vágott. Akkor a résbe belefeszíté a vasrudat Iván, s egy egész palaréteget kiemelt vele.

Most fejükre szakadhat a víz, ha a fejük fölött van!

A vén ember keresztet vetett magára, s Istennek ajánlotta lelkét.

De Iván a felfedező örömével kiálta:

- Hallod ezt? A befelé hulló kődarabok vízloccsanást hangoztatnak vissza: az alsó medence itt van alattunk.

De hátha a felső is tele van még?

Arra csak addig kell várakozniok, míg az ér százat üt.

Ennél kínosabb érütést nem számláltak, még akkor sem, mikor Iván a beomlott tárnában járt.

Semmi morgás nem hangzott. A föld keble csendes.

- Megtaláltuk! - kiálta Iván, reszketve a diadaltól. Most kösd oldalamra a kötelet, s bocsáss alá a kútüregbe.

Még oda is!

A vén munkás egyre imádta magában a Boldogságos Szüzet, míg a kötelet ereszté Iván után. Ne nézze azt, hogy eretnek! A lámpafény egyre mélyebben pislogott. Egyszer hangzott Iván kiáltása: "Fel!"

Vén társa csendesen felvonta őt a mély üregből ismét.

Mikor kezét nyújtá Ivánnak, hogy kisegítse, Iván megölelte az öreget:

- Célnál vagyunk! A fenékmérő ólom roppant víztömeget hirdet.

Pál agyában kezdett valami világosság derengeni e kutatás célja felől.

- Most siessünk ki a napvilágra!

Iván, amint kijutott a tárnából, futott haza. Összeveté távméréseit, s meg volt elégedve az eredménnyel.

Este felhangolt kedéllyel zárkózott be vegytani műhelyébe; azzal a büszkeséggel lépett ostromlott szellemei elé, amivel egy győztes hadvezér kéri fel az utolsó ostromlott várat a feladásra.

"Amazokat már legyőztem, most már tinektek is meg kell adnotok magatokat!"

Vannak ilyen felmagasztosult pillanatok a teremtő lelkek életében, amidőn Isten kölcsönadja nekik egy percre alkotó hatalmát.

Új lényeket szülő terhes percek, amikben a bölcs elragadtatva szökik ki az utcára, s a nép közé kiáltja örömét: "Heuréka!" (Feltaláltam.)

Tíz csepp ebből a folyadékból - csak annyi, amennyi egy toll hegyétől kifecskendeztetik - s az egész műhely egyszerre sötétben marad; az egész befűtött kemence fehéren izzó szenével perc alatt kialszik. Fekete lesz.

Ez a fekete éj volt a világosság, amit Iván keresett.

Ez a sötétség, melyben tudományának minden sugára egyesült. Egy fekete "fókusz".

"Megtaláltam!" - kiáltá önmagának.

"Megtaláltam!" - kiáltá munkásainak, midőn kirohant közéjük fedetlen fővel, egy ingre vetkőzötten, mint egy őrült.

És azok nem tudták, hogy mit. De azt tudták, hogy aminek ez az ember olyan nagyon örül, annak igen jó találmánynak kell lennie.





Al pari!

A pokoli komédia még egyre tartott a börzén.

A halálraítélt papírok, a bondavári gyártelep, s a bondavári vasút részvényei egyik kézből a másikba repültek.

Most már a komikumig vitték a tragédiát, s kezdett humor vegyülni a szerencsétlenségbe.

Ez a szó: "Bondavár", csak arra való volt, hogy derültséget idézzen elő a börzeemberek között.

Aki az utolsó részvényén túladhatott nagy veszteséggel, nevetett azon, aki megszerezte azt.

Kezdték a részvényeket megfoghatlan becsű tárgyakért cserébe kínálgatni. Ráadásul egy új esernyőre egy ócska esernyőért.

Használták előfizetési ekvivalensül olyan lapokért, amiket valakinek a szerkesztő a nyakára köt erővel.

Ajándékozgatták jótékony célokra.

Akadt olyan élces ember is, aki kabátot varratott belőle magának az álarcosbálra, mint E*** herceg egy időben Tizian remek festményéből.

A tőzsdén még csak egy neme a küzdelemnek volt számukra fenntartva.

A részvények főtulajdonosai küzdöttek a mécs utolsó lobogványáért, mit a kontremin végképp ki akart oltani.

Waldemár herceg, a kontremin vezetője napról napra lejjebb nyomta a részvényeket, mik utóbb csak egy százalékkal engedtek, majd csak féllel, csak egy negyedrésszel, s e fél, e negyedrész forint felett folyt még a küzdelem.

Sondershain odáig akarta őket nyomni, hogy végképp kitörültessenek a börze jegyzékéből. A birtokosok csak ezt akarták még meggátolni.

Azon a napon, hogy Rauné úr értekezése minden bécsi lapot átfutott, melyben vegyelemezve volt, minő alkatrészek vegyültek a bondavári kastély kútjának vizébe a tárnaégés óta, ami nagy szenzációt gerjesztett, Waldemár herceg az utolsó csapást vélte mérhetni a bondaváriak fejére.

A börzén kikiáltatá, hogy a hónap utolján 10 forinttal fogja adni a bondavári részvényeket.

A tőzsdefogadásnak akadtak elfogadói. Érdekelt részvényesek, kik tudták ugyan, hogy veszteni fognak még ilyen ajánlat mellett is, de nem akarták engedni, hogy részvényeik végképp leszoríttassanak a jegyzékről.

Waldemár herceg délig valami ötezer részvényre kötött fogadást.

Azok a részvények sem neki voltak kezében, sem az ellenfogadó nem kívánta azokat tőle megkapni, csupán játék volt az.

Ha a hónap utolsó napjáig lemennek a részvények hat forintra, akkor az ellenfogadók fizetik ki neki a húszezer forint különbséget, ha felmennek négy forinttal, akkor ő fizet nekik ugyanannyit.

Délben egy ügynök érkezik a sorompóhoz, aki elég hangosan adja tudtul, hogy egy úr van itten a rekeszen túl, aki ötszáz darab bondavárit akar venni - al pari!

Mintha egy zongorára ütne valaki pöröllyel, olyan zűrhangot adott ez a szó.

Gúnykacaj, csodakiáltás, örömordítások, szitok, hihetetlenség emelkedik egyszerre a sorompó körül.

"Ki az? Megőrült az? Al pari! Bondavári részvényt! Hol az az ember?"

Az ügynök rámutatott.

Egy igénytelen külsejű falusi ember volt az. Odatámaszkodott egy oszlopnak, onnan nézte az olimpi látványt.

- Ah! Ez valami bohóc, aki meg akar bennünket tréfálni! - gúnyolódék Waldemár herceg. - Menjen ön oda - szólt az ügynöknek -, s kérdezze meg tőle, mi a neve. Ismerni akarjuk a nevét, akivel kötünk.

Az ügynök odament, pár szót váltott, s visszajött.

- Az az úr azt üzeni, hogy az ő neve: "százezer forint". Pénz beszél.

S azzal felmutatott tíz darab bankutalványt ugyanannyi tízezer forintról.

- Ki ad ötszáz darab bondavári részvényt?

De már ez tökéletes revolúciót idézett elő a börzén.

Az imént oly csendes társaság, melyben csak egyes hangok emelkedtek, egyszerre összebomlott: hívők, hitetlenek tódultak az ismeretlen felé; körülfogták, ezer kérdéssel ostromolták, egymás fején keresztül nyújtogatták felé jegyzőkönyveiket; az idegen mindezt a lármát hidegen fogadta, s a hozzátódulókat odautasítá ügynökéhez, végezzenek azzal.

Végre Waldemár herceg utat nyitott magának a tömeg között az ismeretlenig.

Ott előkelő impertinenciával szemére rántva kalapja karimáját s mellénye zsebeibe dugva kezeit, kérdezé tőle:

- Uram! Ön egész forradalmat idézett itt elő a megjelenésével. Szabad megtudni önnek a nevét?

- Az én nevem Berend Iván! - szólt az idegen, vállával folyvást az oszlopnak támaszkodva.

- Ah! - mondá Waldemár, kalapját hirtelen leemelve, s gunyoros bókra görbítve meg a derekát. - Van szerencsém híréből ismerni. Ön az a híres pisztolyozó, aki az emberek szájából a szivart kilövöldözi? Akkor én senki sem vagyok; különben pedig Sondershain Waldemár herceg volnék. De úgy, mint ön, csakugyan nem tudok lőni. Annálfogva beszéljünk egymással okosan. Ön al pari vásárol bondavári részvényeket. Kelet-indiai nábobot örökölt ön, aki azt a feltételt szabta az örökséghez, hogy bondavári részvényeket vásároljon rajta al pari?

- Nem! Azért veszem őket, mert annyit érnek.

- De hisz a bondavári tárna ég!

- Tudom, az enyim mellette van.

- Akkor ön kétszeresen ég meg vele!

- Nem mert eloltom azt két hét alatt.

Erre a szóra a zsivaj a lehetetlenségig fokozódott; az érdekelt részvényesek csaknem agyonszorították Ivánt.

"Itt van az az ember, aki eloltja a tárnát! A telep helyreállítva újra! Bondavár al pari megint!"

A kontremin egyszerre hanyatt bukfencezett, az őrjöngő részvényesek karjaikra kapták Ivánt, úgy hurcolták körül a börzén, s még aznap estére nagy közgyűlést hirdettek ki, melyben fulladásig telt terem közönsége előtt adta elő Iván, hogy őneki csalhatatlan terve van a bondavári tárnaégésnek két hét alatti elfojtására; ugyanakkor meghívott mindenkit, hogy tekintse meg holnap reggel a szabadban teendő próbatételt most feltalált tűzfojtó szerével, s győződjék meg arról, hogy amit ígért, az nem hiú biztatás.

Másnap reggel nagy néptömeg előtt tartotta a kísérletet, mely meglepően sikerült, egy máglya szénből, tőzegből, meglocsolva kőolajjal s meggyújtva minden oldalról, a legnagyobb lobogás közepette öt perc alatt holttá lett téve egyetlen kézifecskendő működése által.

Az ujjongó közönség diadallal vitte vissza Ivánt a városba, s a részvényesek folytatott gyűlésén el lett határozva, hogy Ivánnak, ha a tárnaégést eloltja s a tárnát ismét használhatóvá teszi, hatszázezer forint jutalmat adnak.

Nem hiányzottak azonban az ellentmondások is. Ott volt Waldemár herceg, most egyike a legtöbb részvénnyel bíróknak s a legtöbb ellenvetést tevőknek: az minden módon ki akarta Ivánt forgatni a tudományából.

- Megengedem - szólt Ivánnak -, hogy ön egy akó folyadékkal elolt hat köböl izzó szenet. De gondolja meg ön, hogy a bondavári tárnában, a kitörés helyétől a várlakig véve legkevesebb hatvanezer köböl szénnek kell égni, arra tízezer akó folyadékot kellene önnek rábocsátani, mégpedig egyszerre, és egyenesen arra a helyre, ahol a tűz működik. Micsoda géppel hiszi ön ezt a műtétet kivihetőnek?

- Nincs kifelejtve ez a műtétel a tervemből! - felelt neki Iván.

- Azután, föltéve, hogy sikerülne önnek ez a tömeg folyadékot egyszerre rábocsátani az égő tárnára, az oly tömeg gázt fejlesztene ki abban egyszerre, hogy az ön egész tárnájának fenekestől felfordulva, a levegőbe kellene röpülni.

- Mind előre gondoltam rá.

- És végül, ha van önnek valami fogalma gépekről és mechanikáról, akkor át kell látnia, hogy egymillióból ki nem állíthatja azt a szükségletet, ami csak a kísérlettételre múlhatatlanul megkívántatik.

- Készen vagyok a számvetésemmel.

A részvényesek ráordíták, hogy minden költséget magukra vállalnak, kerüljön bár egymillióba, s azzal Ivánnak ki lett adva a teljhatalom azt tenni a bondavári telepen, amit szükségesnek és üdvösnek lát, kerüljön bármennyi pénzbe.

Sondershain herceg átlátta, hogy azt a fordulatot, amit Iván előidézett, semmi ellenmanőver egyelőre meg nem akadályozhatja.

Mikor a részvényesek gyűlése a jegyzőkönyvet hitelesíté, félrevonta Ivánt s azt mondá neki:

- Berend úr! Mármost akár sikerül önnek ez a vállalat, akár nem (aminthogy én azt hiszem, hogy nem), az én zsebemből ön egymilliót kirántott vele. Netto egymilliót. Azonfelül a saját magáéból is százezret, nem is számítva még a kockáztatandó kísérlet költségeit. De mindegy. Ön e manőver által fixírozta két hétre a börzén az al parit. Nem lesz ugyan sem vevés, sem eladás, mert mind a két fél tartózkodó marad, de már egyszer a táblára ez lesz jegyezve, s én tartozom az általam kötött fogadások differenciáit ezen jegyzés szerint kiegyenlíteni. Az nekem egymillió. De nem tesz semmit. Láttam én már máskor is egymilliót elveszni. Megint hazajön. Csak nyugalom kell a börzeharchoz. Ha azonban történetesen két héttel hamarább rá találna ön arra jönni, hogy amit magára vállalt, ez lehetetlen, s ezt köztudomásúvá tenné, akkor én azt a kerek milliót egyenesen az ön kezébe tenném.

Iván valódi üzleti nyugalommal felelt rá:

- Sondershain úr! Én nagyon jól tudom, hogy a börzének megvan az a sajátságos szabadalma, hogy itt lehet egymásnak gorombaságokat mondani minden következmény nélkül. Amik itt mondatnak, ajánltatnak, feltételeztetnek, mind nem kerülnek a közönséges társadalmi szabályok mértéke alá. Itt szabad akárkitől megkérdezni: "Hogy adod a becsületedet?", s ha az azt mondja: "Nem eladó!", hát "Ha nem adod: nem adod", itt szabad akárkit megszólítani azzal a felhívással: "Gyerünk, raboljunk ki valakit!", s a megszólított nem haragszik, ha nem kell az ajánlat, legfeljebb azt feleli: "Nincs rá időm!" Itt, ha leszidnak, leköpnek valakit, ha a kalapot beütik a fejébe, az sem szégyen; az ember elfordul, mintha nem hallott volna semmit, letörli a képét, kiegyenesíti a kalapját, s megint fölteszi a fejére, s egy óra múlva karöltve megy ki ellenesével. Senki sem mondja, hogy veszekedtek; csak egy kis "differencia" volt közöttük, s az nagyon "animírozott" hangulatot fejtett ki. Azért, amit most Sondershain "úr" a börzefejedelem mondott a Bonda-völgyi kőszénkereskedőnek, arra a Bonda-völgyi kőszénkalmár mindössze azt mondja, hogy "Nem vehető tekintetbe". De őrizkedjék Sondershain "herceg" a börze küszöbén kívül ezt az ajánlatot ismételni Berend Iván előtt!

Waldemár herceg nevetett.

- Azt úgyis tudom. Sokszor volt szerencsém hallani az ön nevét, s ha ön iránt jó szívvel vagyok, az, tudja ön, hogy nem esik ingyen. Ön egykor egy szép hölgynél nekem erős pártfogóm volt. Nem tudom az okát, miért tette, de tudom, hogy tette. Az egész világ tudja. Ön még saját igényeiről is lemondott, amikre annál a csodaszép hölgynél jogosítva lehetett. Mindegy! Önnek kimagyarázhatatlan intervencióját, mely ha üzleti számítás nem volt, akkor csak az őseredeti puritanizmusból származhatott, én soha el nem felejtem. Ha akkor az a szép hölgy hallgat önre, most a bondavári kútból nem merítenek kénfürdőhöz való forró vizet, mert az egész vállalatból nem lett volna semmi. Azért akármiképp beszéljünk a börze küszöbén kívül egymással, én a tett ajánlatomat bejegyzem a tárcámba. Ha sikerül önnek a tárnát eloltani, kap hatszázezer forintot, ha nem sikerül, kap egymilliót.

A részvényesek észrevették, hogy Waldemár nagyon sokáig beszélget Ivánnal, s odarohantak a fejeiket a kettő közé dugni. "Semmi Techtl-Mechtl, herceg úr! A mi emberünknek hagyjon békét!"

Féltek, hogy leveszi a lábáról.

- Ne féltékenykedjenek! - kiáltá a herceg. - Egy szép asszonyról beszélünk, akinek mind a ketten udvaroltunk. Isten úgyse!

Hanem azért a részvényesek nem hagyták magukat eláltatni.

Választottak maguk közül egy háromtagú bizottságot, mely Ivánt most már nyomról nyomra kísérje, sehol el ne hagyja, vele ebédeljen, a küszöbén háljon, az ablaka alatt strázsáljon, nehogy az ellenség hozzáférhessen. És mindezt az alatt a cím alatt, hogy segélyére legyenek, hogy a szükséges pénzeket utalványozzák a részére.

Iván azonnal visszautazott a Bonda-völgybe három kísérőjével, magával vive a vállalatához szükséges gépeket és munkásokat.

A három kísérőnek meghagyatott, hogy mindennap küldjenek tudósítást a munka előmeneteléről.

A három kísérő között volt Spitzhase úr.

Erre szükség volt ott mint a legvigyázóbb, legbiztosabb s legszemtelenebb hívére a részvénytársulatnak.

(Ez utóbbi epithetont nem megvetésképpen iktattuk ide. A pénzügyekben a szemérmetesség és szégyenlősség öreg hiba, s ennek az ellenkezője megbecsülhetetlen tulajdon. Tehát: dicséretképpen volt mondva.)

Ezt egynéhányszor ki fogja dobni majd Iván az ajtón, s ez ugyanannyiszor vissza fog menni az ablakon.





Harc az alvilággal

A háromtagú küldöttségnek az első hét nap alatt véghetetlen kevés tudósítanivalója akadt.

Berend találkozik velük este és reggel a falatozásnál a vendéglőben. A nap és éj többi részét mind a föld alatt tölti. Kérdezősködéseikre csak annyit felel, hogy minden a legjobban halad.

Hanem, hogy mi halad, azt nem lehet látni.

S ami felettébb gyanús tény, az, hogy Berend folyvást csak a saját tárnájában tölti az időt, oda vitette le a magával hozott gépeket és vegytani anyagokat mind, s az egyleti tárnának még egyetlen nyílása sincsen kibontva, vagy valami előkészület téve körülötte az oltáshoz.

Berend pedig a kérdezősködésre semminemű felvilágosítással nem szolgál. Az igaz, hogy a gépek folyvást működésben vannak, s a tárnából azóta szén helyett minden ember agyagot, követ, sziklát talicskáz ki, hanem a dolgot mégsem lehet érteni.

A nyolcadik napon Spitzhase úr nem állhatta tovább türelemmel.

- Uram - szólt Ivánhoz üzéri merészséggel -, ön két hetet ígért a tárna eloltására. Egy már elmúlt. Én még azóta nem láttam, hogy valami történnék.

- Az természetes! - felelt rá Iván nyugodtan.

- Ön pedig azt állítja, minden jól halad előre.

- Úgy is van.

- Én azt szeretném látni!

- Innen, ahol most áll ön, semmi esetre meg nem látja.

- Tehát vezessen oda, ahol meglátom!

- Igazán oda akar ön jönni? Az igen rossz hely.

- Ahova ön elmehet, én is elmehetek. Nem bánom, ha a pokol is.

- Kevés híja, hogy az legyen.

- Hát megyek oda is! Én az ördöggel is szeretnék ismeretséget kötni. Ki tudja, nem lehet-e valami üzletet kötni, hogy ezentúl tőlünk vásárolja a szenet?

- De még egyre figyelmeztetem. Ahova én megyek, oda nem jöhet velem senki bámészkodni; mert az út éppen csak két ember számára való, s a munka is két embert igényel. Ott tehát úgy kell önnek dolgoznia, mint ahogy én dolgozom.

- Jól van, nem ijedek én meg semmi munkától. Ördöngös fickó vagyok én.

- Jól van, tehát jöjjön velem! - mondá Iván. - S ha a másik két úrnak is van kedve bennünket a gépezetig lekísérni, odáig eljöhetnek.

Kaptak rajta. Eddig is majd megölte már őket a kíváncsiság.

Iván mind a három úrra bányászöltözetet adott, s a szállító gépen levitte őket magával az aknaúton.

Mindegyik kapott egy Davy-lámpát az övébe akasztva, meg egy vastag nemezkalapot.

A tekervényes tárnafolyosókon át azon vasajtóig vezette őket Iván, ahol a visszatérő tó járt-kelt még nemrég. Annak a közepét most egy malomgépezet foglalta el, melyet egy felülről járó gépszíj tartott mozgásban.

Ez a malom valamit őrölt, melynek darája egy csövön ismét a dobogó alá omlott. A gépszíj a nagy kerékről a dobogó híd alá tűnt el.

Iván vezette vendégeit tovább, folyvást szűk folyosókon keresztül. Még egyszer kellett leszállniok valami mély kútaknába, most már hosszú hágcsókon.

Amint annak a fenekére leértek, egy kis, alig harmadfél négyszögöl tériméjű kamra fogadta őket, melyben két munkás őrködött: egy öreg meg egy fiatal.

- Nos uram - szólt Iván Spitzhasehoz -, ez itt a toalettszoba: kezdjünk hozzá a kosztümírozáshoz.

- Micsoda? Hát még szebb ruhákat is kapunk?

- Igen: páncélt. Ahhoz a tornához, amihez most készülünk, páncél is szükséges.

Intésére a vén munkás és a fiatal előhozták az öltözékeket, s kezdték feladni rájuk.

Olyanforma öltözetek voltak azok, minők a tűzoltók páncéljai; bő, idomtalan dolmány és lábravaló, melynek külső szövete azbeszt, éghetetlen ércselyem, belseje a másik szövet közt több rétegben kitöltve finom porrá tört faszénnel. Elöl a karjaiknál pedig vastag kőlen kesztyűk zárják el az ujjaikat légmentesen.

- Szép vitézek lesznek belőlünk! - tréfálkozék Spitzhase úr.

- Tessék csak elvárni a sisakot!

Két, tizenkét iccés hordó nagyságú üveggömb az, melyen három nyílás látható.

Iván megmagyarázta neki, hogy mi lesz azzal.

- Ahova most mi leszállunk, az a hely teli van széngázzal. Annálfogva olyan készülettel kell odamennünk, mintha a víz alá mennénk. Egyúttal, minthogy tűz között is kell néha járnunk...

- Tűz között!

Spitzhase úr kezdte bánni, hogy idejött, de szégyenlett visszamenni. Azután meg az üzletnek is van bátorsága.

- Tehát arra való rajtunk az azbesztöltöny! - folytatá Iván. - Ez a készület a búvárok és tűzoltók felszereléséből van kombinálva. Most erre az üvegsisakra, amit egy kaucsukszorító légmentesen a ruhánk gallérjához fog kötni, jön két cső, amiknek egyikén a lélegzéshez való levegőt kapjuk, a másikon pedig a romlott levegőt kileheljük. A két csőnek a vége itt marad, a tömlője utánunk húzódik, éppen úgy, mint a tengerben a búvároknál. Az egyiken hajtják utánunk az éltető léget, a másikon kimegy a romlott lég a sisakunkból az első nyomás által. Kissé melegebben kapjuk azt, mint idefenn, s a vulkanizált kaucsuk szaga bűzlik rajta, de meg nem fulladhatunk. Ezt a harmadik nyílást egy ruganyos és feszes cső foglalja el, mely a két sisakot összeköti. Ez meg arra való, hogy amit egymásnak mondani akarunk, azt meghalljuk rajta keresztül, mert ezen a vastag üvegsisakon át semmi hangot nem lehetne meghallani, különösen annak, akinek még egy ilyen másik sisak van a fején.

Spitzhase úr sehogy sem érezte jól magát, mikor ezt a sisakot a fejére srófolták. Kivált mikor a csöveket is beillesztették mind a három nyílásba, s egyszerre csak azt vette észre, hogy meg van süketülve, nem hall semmi szót többé, mit a két másik úr beszél hozzá. Nincs többé ezen a világon.

Csak egy embernek a szavát hallja még: azét, akinek a feje az övéhez van kapcsolva.

- Vegye ön karjára azt a kaucsukcső-tekercset! - hangzék az egyedüli hang szűk sisakjában, az is olyan messziről, mintha száz lépésnyi távolból vagy a toronyból jönne.

Gépileg engedte karjára öltetni az összetekert csövet.

- Induljon utánam! - hangzott Iván szava, ki egy másik tekercset emelt vállára, s azzal kinyitott egy eddig zárva tartott vastag tölgyfa ajtót.

A hátramaradt két úr nem hallott többé semmit abból, amit egymás közt beszél a két sisakos. Az egyik megszeppenve kérdé, hogy ha felnyitják az ajtót, nem fog ide is betódulni a rossz levegő.

Az öreg munkás megnyugtatá őket. A szénlég sokkal nehezebb az élenynél, még inkább a könlégnél, az tehát ott alant marad, ahová a két földbúvár lemegy. Bátran utánuk lehet menni egész odáig, ahol az utolsó Davy-lámpa ég.

A felnyílt ajtón át egy tágas üregbe jutottak; az üreg falain meglátszott, hogy azt a természet alakította.

Két egymástól elvált fal, minden rovátka úgy egymásba illett, s helyenkint oly sima volt mind a kettő, mint az acéltükör. Rézsút repedt kőszéntömegek voltak.

S ez üreg át volt hidalva vastag, kemény fadeszkákkal.

A mindenütt működő gépszíj, mely a magasból alákígyózott, itt is mozgatott egy gerendelyt, melynek dobogása, mintha mély víz között járnának kelepei, hangzott a padló alatt.

E hídról egy alacsony sikátor ment be a kőtömegbe, rézsútos haladással.

E sötét üreg nyílásán túl már nem égett a lámpa. Ott már a szénlég uralkodott.

Hanem a hídon volt felállítva egy villanygép, melynek tűzlámpáját sodronytakaró fedte.

A vén munkás működésbe hozta a villanygépet, s oda vetteté sugarát a sötét üregbe.

Az volt az alagút, melyet Iván négy hét alatt töretett saját aknájától a szomszéd telepig.

Addig nem is szólt senkinek, míg a munka annyira készen nem volt, hogy éppen csak a keresztültörés hiányzott.

Azt már csak a búváröltözetben lehetett elvégezni, azért tartott még egy hétig.

A villanyvilágítás hosszan felderíté a szűk alagutat; ahol pedig annak elhajlása volt, oda magas tükrök voltak felállítva fényesre csiszolt bádogból, mik a fényt továbbvetették. Egy másik tükör ismét odább adta azt, míg végre alig maradt belőle valami csekély derengés, aminél a két búvár a tárgyakat kivehette.

- Most mindjárt sötétben leszünk! - mondá Spitzhase Ivánnak.

- Mindjárt kapunk világosságot eleget! - biztatá Iván.

S vitte őt magával.

Mennie kellett vele, mert a feje oda volt kötve az ő fejéhez.

Csodálatos sziámi ikrek. Ha az összekötő cső elszakadna, egyszerre meg kellene halni mind a kettőnek.

- Megállj! - mondá Iván. - Itt a szivattyúgép. Add ide a csövet!

A pokolban "per tu" voltak. Röviden kellett beszélni.

A félhomályban egy kisded, harmadfél lábnyi magas gép tűnt elő, melynek forgató kereke volt. Ezt már a megelőző nap hozták el idáig.

Iván elvette a kaucsukcső-tekercset társától, s csavarjánál fogva ráerősíté azt a gép megfelelő nyílására. Azután elereszté a gép kerekét, s az elkezdett két nehéz súlygolyójával együtt sebesen peregni.

Akkor a cső végét megfogta, s a gépnek csapját elfordítva, visszaadta a tekercset társának azzal a különbséggel, hogy amíg az eddig karjára akasztva hozta azt idáig, most a fején keresztülvetve a nyakába akasztotta neki.

Spitzhase úgy érzé, mintha az a csőtekercs, mely idáig alig nyomott tíz fontot, most egyszerre félmázsás teherré vált volna. A cső egyszerre megfeszült.

- Siessünk előre! - hangzott Iván szava a csövön keresztül.

- Pokoli hőség kezd lenni! - dörmögé vissza útitársa.

- Ez már a kioltott tárna egy része! - mondá Iván.

A két alak lábaira üvegzsámolyok voltak kötve. Különben érezniök kellett volna, hogy amiben végighaladtak, az a hamu még most is forró.

A kaucsukcső lassan tekergőzött le Spitzhase válláról.

És aközben egyre sötétebb lett.

Végre egészen fekete éjszaka vette őket körül.

- Nem látok! - hangzott Spitzhase szava.

- Csak jöjjön utánam bátran! - válaszolt Iván.

Egyszer azután elkezdett ismét derengeni.

A világosság, mely előttük támadt, rózsaszínű volt.

Hajnalodik a föld alatt.

Spitzhase panaszkodott, hogy nehéz lélegzetet venni.

- Még most könnyű! - vigasztalá őt Iván.

Egyszer azután, amint egy folyosószegletnél bekanyarodtak, eléjük tárult az egész infernális látvány.

A pokol maga!

Egy égő labirint, melynek izzó tömkelegében a fény minden színei váltakoznak.

A talaj kék-zöld lángja közül kiemelkednek a folyosók skarlátvörös közfalai, miknek távola bíborsötétségbe mélyed, míg repedéseik a napfény vakító fehérét lövellik szerte. Az izzó zsarátnok ölében táncol a föld alatti lángok démoncsoportja zöld üstökével, vörös tarajával, a tárnaboltozat cinóbervöröséből aranyeső hull alá: szikrák özöne! Egy-egy oldalfal hasadékából süvöltve lövell ki rézsútosan az elszabadult gáz, világot gyújtva a föld alatti tűzéjszakának, s egy mély üregből tűzszökőkút ugrik fel magasra, szikrákat omlatva üstökéből, s az egész felett valami tejszínű felhő jár csendesen a boltozatot érintve alá s fel, s közelíteni látszik a vakmerő pokollátogatók elé.

Spitzhase elrémülten támaszkodott a falnak. E látvány megtámadta minden idegét.

- Bocsásd le a csöveket! - hangzott hozzá Iván szava.

A leeresztett csövek egyszerre, mint a kiszabaduló kígyó, előretekergőztek.

- S most jer utánam! - mondá Iván. - A csövet tartsd karodon!

És azzal vonta őt magával.

Spitzhase kénytelen volt őt követni.

Fejeik egymáshoz voltak csatolva.

Még ha erőszakkal vagy véletlenül elszakadhatott volna is tőle, csak azt nyerte volna vele, hogy a sisakján betóduló széngáz azonnal megöli.

Gépileg hagyta magát előre vonatni.

A pokol és annak minden rémei lobogtak, riadoztak eléje.

Az a másik ember nem fél azoktól.

Talán nem is ember, hanem egy másik szellem, ki bűverővel bír a tüzek tündérei felett.

Egészen odáig megy, ahol a lángtengernek szilárd partja van még.

Ott bátran lekeríti válláról a karikába font tömlőt, s annak csövét nekiirányozva a pokol méhének, elfordítja rajta a csapot.

A cső végéből egy gyémántsugár látszik végiglövellni, mely lecsap az izzó gyehenna közé.

- Erősen állj! - hangzik Iván szava.

S a megeresztett cső hatalmától egyszerre sötétlő gőzfellegek tódulnak az égő földgyomor belsejéből elő, mik szürke homállyal borítják el az imént oly vakító csarnokot, s a rohanó gőztömeg egyszerre eltemeti a két vakmerőt. Az egyik tántorog.

- Ne félj! - szól neki a másik. - Mi bizton vagyunk itt.

- Fullasztó meleg van! Megégek! - nyögi a másik.

- Ne félj semmit, jöjj utánam! - szól az első, s vonja maga után ingadozó társát füstölgő sziklákon keresztül, gőzokádó padmalyok alatt, mindenüvé, ahol tüzet lát, lövellve fojtogató, pokolirtó vízsugarát a kaucsuktömlőnek. A gáz süvölt, a forró gőz süstörög körülöttük, a hamvadó lángok visszavillognak szemeik közé; ő nem ijed vissza semmitől. Csak előre, mindig előre! A föld alatti felhő keresztülhömpölyög rajtuk.

- Elveszünk! - nyögi a másik halandó e rémek között, térdére esve.

- Kicsinyhitű! - szól hozzá a pokol ellenharcosa, s kezét nyújtja neki. - Térjünk hát vissza!

És felemelé őt, mint mikor a tengerbe süllyedező Pétert felemelé a Megváltó.

Azzal összegöngyölte ismét a bezárt csövet saját nyaka körül, s visszatért vele egész az elhagyott szívógépig.

Azt bezárta akkor, s visszavezette társát a tárna öltözőszobájáig.

Spitzhase csak lerogyott a földre, mikor odaért.

Mikor leoldták mind a két férfi fejéről az üvegsisakot, Spitzhase fuldokolva tátogatott levegő után. Iván szánakozva tekinte rá.

A munkások siettek mindkét férfinak egy ital friss citromos vizet adni, s halántékaikat erős borecettel dörzsölték be.

Azután levetkőztették mind a kettőt bőrig, s beledugták egy kád hideg vízbe, két perc múlva megint kiránták onnan, s végigdörzsölék durva gyapotkendőkkel.

A jámbor Spitzhase csak akkor kezdett életre téregetni, s mind az öt érzékének ura lenni.

Mikor újra felvették embernek való öltönyeiket, Iván azt kérdte tőle:

- Nos, uram, hogy tetszett önnek oda alant?

Spitzhase nem volt fejtetőre esett ember. Jó kedéllyel felelt neki:

- Tudja ön, uram, nem adom százezer forintért, hogy ott voltam, de nem tenném meg kétszerannyiért, hogy még egyszer odamenjek!

- Már most tudja ön, hogy mit írjon meg az igazgató tanácsnak. Pálom! Vezesd haza ezeket az urakat! Én itt maradok folytatni a munkát.

* * *

Hogy Spitzhase úr mily lelkesüléssel írta le a bécsi lapokban ezt a föld alatti harcot, annak visszaadásához erősebb képzelő tehetség kellene, mint az enyém.

Iván úgy lett bemutatva, mint egy Antiprométeusz, egy Mózes, egy Szent Flórián.

Mindezek a hiperbolák és auxézisek az al pari-árfolyamnak igen nagy barátságot tevő retorikai képletek voltak.

Hogy a háromtagú bizottság ez estén nagyot ivott, az igen természetes. Folyt a pezsgő. Hogy miként jutott a Bonda-völgyi korcsmáros pezsgőhöz, azt talán Rauné úr tudná felderíteni.

A pezsgő által felhevülve s Spitzhase úr exorbitáns dicsekedései által fellovalva a másik két úr is oly tűzbe jött, hogy utoljára is fogadásra mentek, hogy ők is megteszik azt az utat a pokolba, amit Spitzhase úr megtett Ivánnal. Mindjárt másnap.

A másnap reggeli Katzenjammer idején azután már természetesen bánták nagyon fogadásukat, de a becsületérzés nem engedte a visszalépést.

Lementek a tárnába egy felügyelő vezetése mellett. Iván nem volt a tárnában akkor. Azt mondták, hogy valahol a föld felett jár.

A két úr nem hagyta magát ezáltal visszatartóztatni.

Az öltözőkamrában ott hevertek éppen használatlanul a búváröltözékek. Mondták, hogy ők azokat fel akarják venni.

Senki sem tett nekik ellenvetést.

Egyszerre akarnak a búvárköntösökbe bújni mind a ketten.

Tessék!

Egymáshoz kötött saját fejeikkel akarnak kísérletet tenni.

Ahogy kívánják.

Felöltöztették, felsisakozták őket, s azután kivezették a tölgyfaajtón a medenceüregbe.

És akkor nem találták az alagút nyílását sehol.

- Hol itt az alagút bejárata? - kiálta az egyik.

- Hol itt az alagút bejárata? - kiálta a másik.

Azt pedig, amit kiáltottak, saját magukon kívül nem hallotta senki. A többi világra nézve ők néma emberek voltak.

Utoljára is nem találva sehol az alagutat, visszafordultak, s levetkőztették magukat.

- De hát hova lett az alagút? - kiáltának haraggal. Haragjukban volt valami a párbajvívó hencegéséből, ki miután egész éjjel mind reggelig töprenkedett azon, hogy megszökjék, a kihívott bocsánatkérő levelét kapja. Miért hátrált meg előle a gyáva! (Ugyan jól tette!)

- Hová lett az alagút?

- Be van tömve homokzsákokkal és befalazva! - felelé nekik a felügyelő.

- De hát miért van befalazva?

- Azt én nem mondhatom meg.

Az erősen csalatkozott vállalkozók siettek hárman háromfelé Berend Ivánt felkeresni. Mind a hárman rátaláltak a részvénytárna aknájánál. Ott tett holmi intézkedéseket.

- Szabad öntül megtudni, miért van betömve az alagút nyílása?

- Szolgálhatok vele! - mondá Iván a kérdezőnek. Az eddigi tűzoltási kísérletek csak kémjáratok voltak, minő eredményt fejt ki a tűzoltó folyadék. Egyszerre ötven-hatvan akónál többet nem használtunk fel belőle: egy-egy nyílt folyosót eloltani az elég volt. Így nyitottunk magunknak utat a tűz középkatlanáig, ott már egy ember munkája, egy fecskendősugár hatástalan. Amit egy percben eloltott, a másikban újra meggyullad, s a forró gőzt, mely tömegesen kifejlődik, a mentőöltözéken át sem állhatja ki ember sokáig. Most tehát leraktuk a négy hüvelyk átmérőjű csöveket egész a tűzkatlanig. Amint visszamegyek, azonnal működésbe fogjuk hozatni a felső nyomású gőzgépet, mely a medencéből négy óra alatt tízezer akó folyadékot fog az égő tárnába lövellni. Ez lesz a döntő ütközet, uraim.

- Teringettét! - mondá Spitzhase úr. - Nem fog ez a tréfa azzal végződni, hogy a kifejlő gáz szétlöki az egész tárnát, s minket is vele együtt Herculanum és Pompéji lakosaivá tesz?

- Ne tartsanak önök semmitől! Éppen azt vizsgáltam most körül. A részvénytárna igazgatósága a tárnák minden bejáratát betömette homokzsákokkal és befalaztatta. Az aknaút lejáratát pedig egy roppant vert vaskapuval csukatta le, amire ismét vastag agyag van terítve. Ha már most az égő tárnában, melyre tömegesen kezd rohanni az oltó folyadék, oly erőre fejlődik a gáztömeg, hogy kitörjön, akkor ez az aknaút vasajtaja a mentő szellentyű, ezt fel fogja rúgni, s kimenekül rajta.

A bizottsági uraknak összevacogott a foga erre a magyarázatra

Egy kis földindulás volt készülőben.

Iván nem beszélhetett tovább a három úrral.

Sok intézkedést kellett még tenni.

Elővigyázatra, óvatosságra volt szükség. Csak délfelé tért vissza az őstárnához.

A déli harangszó után jelt adott a nagy szivattyúgép működtetésére.

Ő maga attól a perctől kezdve ott állt a gép mellett, s el nem mozdult tőle a munka bevégeztéig.

A bizottsági urak, dicséretükre legyen mondva, kiállták mindvégig, hogy vele maradjanak. És szótlanul. Ivánén kívül senki szavának nem volt szabad hallatszani.

A jeladás után halk zuhogás kezdett hangzani a föld alatt, mintha elszabadult ár rohanna a távolban, áttört zsilipjén keresztül.

A gép még csak félerővel működött.

Félóra múlva valami mély zúgás kezdett vegyülni e dobaj közé, olyanszerű zúgás, minő az utolsó harangkondulás után átreng a légen, de nem mint a harangzúgás folyvást enyészetesen, hanem megfordítva: folyvást növekedő vibrációval.

A föld lázban volt.

Elkezdett remegni az emberek lába alatt.

S azok, akiknek a lába alatt reszketett a föld, együtt reszkettek vele. Minden emberi testtel közölve volt e láz.

Csak egy ember nem remegett: a mester.

Nyugodtan figyelt a percingára, a gép hévmérőjére, a légsúlymérő észrevehető változataira, az ózon, a villany mérlegeire, s jegyezgeté tárcájába észrevételeit.

Egy óra múlva jelt adott a gépésznek.

- Erősebben!...

És akkor elkezdődött a titánok csatája odalenn.

A földgyomor mély üregeiben tompa dörgés, mint az égzengés visszhangja, kezdett végiggördülni hosszasan, egyes taszító lökésben végződve.

Most már reszketett minden épület a föld színén, a jegenyefák hegyei, a tornyon a kereszt inogva, rázkódva hirdeték az egész völgy félelmét.

A föld alatt tombolt, harsogott, üvöltött az ölre kapott óriások tábora, vállaival emelgetve, fejeivel taszigálva az álló földet, a barlangba zárt orkán vijjogása, a láncát szaggató gigász üvöltése, Leviatán kínhahotája versengett odalenn.

Az emberek megnémulva, megkövülve tekintének Ivánra; merev tekintetük az kérdé tőle:

"Mit mívelsz? Ellenünk lázítod az alvilág istenségeit?"

Az pedig fennkölt tekintettel néze le rájuk, mintha azt mondaná:

"Ne féljetek! Rajta tartom a sarkamat Leviatán fején!"

Már három órája, hogy tart a föld alatti harc.

Az emberek kábultan szédelegnek a tántorgó földön, s szidalmazzák a mestert!

"De hát Isten vagy-e te, hogy nekünk földindulást csinálsz?"

Iván nem ügyel az ő félelmükre.

Újra jelt ád a gépvezetőnek.

- Teljes erővel!...

A gép az emberi hatalom egész istenerejével ront erre a pokol ajtajának.

A föld alatti lökések gyorsulnak, erősülnek, a mély zúgás siketítő rengéssé fokozódik.

"Végünk!" - sikoltanak a völgyben asszonyok, férfiak.

Ekkor egy bömbölő ordítás harsogja át a léget. Mintha egy vulkánnak egyszer eszébe jutna, hogy füttyöt eresszen. Mennydörgés orgonasípon keresztül.

S a részvénytárna aknakútjából fehér gőzoszlop emelkedik ki rémséges gyorsasággal, mely amint eléri a lég hideg régióit, egy kerek felhőt támaszt a tiszta égen; felhőt, melyből rögtön permetezni kezd az eső. A hanyatló nap egyszerre szivárványt von körülötte.

S arra a föld alatti lökések elmúlnak, csak az égre üvöltő bömbölés hangja kiált éktelen messzeségre. Az emberek még hat mérföldnyi távolban is megállnak s kérdezik: "Ki szól ott?"

Iván pedig körültekintő figyelemmel szól:

- Pálom. Az esőmérőben gyűjtsd meg a lehulló permeteget, meg kell tudnom, mit tartalmaz.

Azzal jelt adott a gépésznek, hogy megállhat a gép. Még csak a homloka sem volt verítékes ez ördögfeletti munkától.

Mikor tele volt az esőmérő, a meggyűlt vizet palackba öntötte, s eltette zsebébe.

- No, uraim, most mehetnek önök vacsorálni. A munka be van végezve.

- El van oltva a tűz? - kérdé Spitzhase.

- Minden bizonnyal!

- S a gőzoszlop ott?

- Az eltart éjfélig, s még azután sokáig gőzölögni fog. Menjenek önök vacsorálni! Nekem sietős dolgom van otthon.

Volt is kedve most valakinek vacsorálni! Hisz minden embernek olyan szűk volt a torka, hogy egy falatot be nem bírt rajta gyűrni.

A gőzoszlop az aknakútból még egyre tódult fölfelé, s most már nagy felhő támadt körülötte, összevonta a légkör párázatait, s szakadt belőle a zápor egyre. És szikrázott benne a néma villám. Hanem azért senki sem ment fedél alá, az uraság felölté gumiköpenyét, a paraszt felvette szűrét, úgy bámulták a tüneményt, mely csak este tíz óra felé kezdett lohadni; akkor lassan lejjebb süllyedt, hangjával alábbhagyott, fehér gőzgomolya lefelé kezdett hömpölyögni, egyszer-egyszer még nagyot rikoltott, egyet villámlott koronás üstöke; a kerek felhő folyton villogott, de minden mennydörgés és cikázó sugár nélkül. Egyszer azután egészen visszaesett a gőzóriás, egész barlangja odújáig, s csak percek időközeiben lökte ki ismét fehér füstös fejét, de már nem fenyegetett kiáltásaival senkit. A föld reszketése végképp megszűnt. A zúgás elmúlt oda alant. A távol templom körül hangzott valami ének. "Alleluja! Alleluja!" A nép zászlókkal és lámpásokkal járja az éjszakai búcsújárást.

A vendéglőbe visszatérő urak már ott találták Ivánt egyedül a vacsorálva.

Ez tud most enni.

Eszébe jut neki e percben, hogy ő ember, s eszik húst burgonyával.

- Én már a vegytani kémletet is elvégeztem! - mondá Iván egy gyógyszerész közönyösségével. - S örvendetes hírül mondhatom önöknek, hogy a csapadékban 0,75 kötött szénsavanyt találtam.

Spitzhase úr ámultan kérdezé:

- De hát mire jó nekünk a 0,75 kötött szénsavany a csapadékban?

- Arra, hogy a tárnát holnap mind a két bejáratánál kinyithatjuk, s a legelső szellőztetés után belemehetünk dolgozni!

* * *

"Alleluja! Alleluja!"





Apoteózis

El volt már érve a küzdelem díja: vagyon, hírnév, közbecsülés.

A háladatos hír isteníté az embert.

S nem volt-e méltán?

Aki megmentett egy roppant kincset, mely ezreké, egy országé, az iparé, az egész emberiségé volt;

aki megállított egy pusztító vészt, mely új plútói alakítással fenyegetett egy egész vidéket;

aki ezernyi ezer koldusbotra jutott embernek visszaadta elejtett kenyerét, aki árvák és özvegyek könnyeit letörülte,

nem érezheti-e magában az Istent?

Van abban valami! Hogy ez a mákszemnyi földgömb parányi lakója azt a hitet alkotta magának, hogy az egész ég, napok, tejutak, csillagködfoltok mind az ő láthatatlan csillaga körül forognak.

Ha vannak lakói a szomszéd csillagoknak - s én hiszem, hogy vannak - s ha bírnak azok eszközökkel a Földnek nevezett csillagot közelből láthatni - s én hiszem, hogy bírnak - csodálattól eltelve jegyezhetik fel annak változatait.

Mióta az utolsó átalakulás a zöld szigeteket a kék tengeralapból letörlé, s tarka világrészeket meríte fel újra az óceánból, mennyi új teremtés, melynek alkotója - Ember.

Kéklő mocsárfoltok eltűnnek a föld színéről, s helyeiket felváltja sárga kalászos mező.

Azokat ember szárítá ki.

Fénylő sivatagok közepett zöld pontok támadnak egyenes vonalban.

Azok artézi kutak, miket ember fúrt, s virányt erőszakolt ki a sívó homokból körülöttük.

Kígyózó folyamok idomulnak át mértani vonalakká, azoknak emberkéz adott új medreket.

Két tengert elválaszt egy földszoros, egyszer a két tenger összeér, a találkozást emberkéz szerezte.

A tengeren vitorlás kolosszok haladnak minden irányban; azok sem istenkéz szörnyei, hanem ember alkotta úszó óriások.

Sötétzöld rengetegek helyén tarka szőnyeg támad.

Ott emberkéz irtotta ki a vadont, s kihímezte helyét sárgával, kékkel, pirossal virágzó növények tábláival.

Hosszú, egyenes vonalak cikáznak egyik tengerparttól a másikig, s azokon tömör alakú kígyók vonulnak mértföldekről is látható sebességgel végig.

Azok a vasutak és gőzvonatok, miket emberész létesített.

És éjjel (vagy hiszen mi a szomszéd csillagnak a föld éjjele?), tehát mikor a föld közelbe jő feléjök, s mind a félhold, világítatlan oldalát fordítja a csillagok felé, ott ragyognak rajta az elszórt fénylő pontok.

Mik azok? Városok, miket a látni szerető ember éjente fényesen kivilágít.

Hát nem szebb világ-e ez, mint a mamutok világa volt?!

Nem büszkén járhat-e a törpe faj az óriások csontjai felett?

Ha látják ezt a szomszéd csillagok, tanúságot tehetnek róla.

De bizonnyal látja az, aki teremté!

Aki egy kezével letöröl a földről egy olyan szép világot, amelyben a kőszén mint szálfa zöldült, s az őselefánt mint király uralgott, s más kezével új táblát takart rá, s megnépesíté azt egy meztelen született fajjal, melynek nem adott semmit, csak e parancsszót:

"Eddig teremtettem én, most teremts te tovább!"

S az ember folytatja az Istent!

Ez a jutalma.

S amellett megmarad embernek.

Ez a vigasztalása.

Mert Istennek lenni: hideg gondolat.

Szeretni és a vér melegét nem érezni hozzá.

Tudták ezt már a klasszikus kor istenei is, amikor tehették, lejöttek az Olimpról érezni emberi szívvel.

Az ótestamentom Istene is felvette az újtestamentomban az emberi érző alakot.

Semmi Istent nem tud képzelni az emberi arc, emberi indulatok nélkül. Még a napimádók is kezet-lábat festenek a napnak, úgy járatják az égen.

Az istenek keresik az antropomorfózist, hát az emberek miért keresik akkor az apoteózist?

Mi van nekik abban?

Mikor valakinek azt mondják:

"Te csak szeresd az egész világot, de ne legyen benne senkid, akit egyedül szeress!"

"Te csak tégy jót ezrekkel, te csak teljél be dicsőséggel, te csak hallgasd, hogy magasztal minden ember, te arasd a koszorúkat, mikkel diadalszekered elhalmozzák, te légy gazdag!"

"De ne legyen egy mosolygó arc, mely veled asztalhoz üljön, ne hallj egy csevegő gyermekhangot, mely kér és köszön, ne legyen egy violaszál gomblyukadban, mit egyesével kaptál."

"Koszorút, amennyiben elfúlsz, de egy szál virágot senkitől!"

"Csókot hintsenek feléd ezeren, de egy ajk ne adjon azt soha!"

"Járj az aranyesőben, mely reád hull, s ne tudja senki, hogy epedsz - az alamizsna után!"

"A szeretet alamizsnája után."

"Ami megvan a porbanjáró embernek, de neked nincs: a porbanjáró ember, aki megy haza az ünnepi mulatságból gyalog, elálmosodott kis porontyát ölében cipelve, mikor te nagy ember vagy, ő meg kicsiny ember - és te - irigyled őtet; ő pedig nem irigyel téged!"

* * *

Ivánra minden oldalról hullott a bámulatos siker után a kitüntetés.

Kapott a kormánytól örök szabadalmat tűzoltó vegyfolyadékának titkára. A részvénytársulattól jutalmat. Az igazgatói állást monstre küldöttségek erőszakolták rá, kül- és belföldi tudós társulatok választák meg tagjuknak innen és túl az óceánon. Minden képes lapja a hírlapvilágnak közölte arcképét, életleírását. Minden falujában a Bonda-völgynek imádságaikba foglalták őt az egyszerű emberek, s mikor a legelső gőzvonat végigrobogott az új életre emelt bondavári vasúton, az első gőzmozdony "Berend" nevet viselt.

Csak az Isten őrzötte, hogy valami érdemrendet is nem kapott.





Angela Iváné lesz

De mindannyi üdvözlő és hálálkodó irat között, miket Iván kapott, legérdeklőbb volt az, melyet Bondaváry Angela grófnő írt neki saját kezűleg.

A grófnő elmondott neki őszintén mindent, ami utolsó találkozásuk óta történt.

Hogy férjhez ment Salista őrgrófhoz, és nem volt boldog.

Hogy nagyatyját, Tibald herceget Salista erőltetésére gondnokság alá vették, s ennek az lett a következése, hogy az egész bondavári dinasztiai nagy vagyon csőd alá került.

Meg kellett ismerkedni a szűkölködés napjaival.

Theudelinda grófnő szerződött jövedelme is elmaradt a bondavári uradalomból.

A grófnőknek össze kellett húzni háztartásukat.

E balhelyzet sok régi barátot az igazi arcával mutatott be nekik. Többek közt magát Salistát. Az elment Mexikóba ezredesnek.

Ekkor jött Iván megmentő vállalata.

Ez kiüté legelébb is Waldemár herceget a diadalszekérből.

Azután felemelte Tibald herceg kárbaveszett millióját, mely a bondavári részvényekben feküdt.

Ezután Tibald herceg kibékült unokájával.

Kiszabadult hitelezői körmei közül, s viszonyai rendezve lesznek.

Theudelinda grófnő is kapja rendesen elmaradt birtoki haszonbérét.

A semmivé lételre ítélt nagyúri család megmenekült és újra él.

És életét köszöni egy fakó tudósnak, aki...

Itt megszakítá a levelet Angela grófnő.

Hanem mikor már a neve alá volt írva, még egy utóirat következett.

Az ebből állt:

"Küldjön nekem választ e levelemre. Csak egy sort kérek. Csak ennyit írjon: »Én önnek megbocsátok!«"

Iván rögtön válaszolt a grófnőnek.

Megírta neki, hogy igen köszöni, ha még róla megemlékezik. De őneki valóban semmi sem jut eszébe, amit a grófnőnek meg kellene bocsátania. Ellenkezőleg: igen nagy hálával emlékezik mindazon szíves jóindulatra, amivel őt a grófnő elhalmozta.

A levél iparkodott udvarias lenni és hideg.

Hanem erre egy új levele érkezett Angela grófnőnek.

"Ne kérdezze ön, mit vétettem ön ellen, mit nem - így szól a levél. - Elég, ha én tudom. Nem ön tesz nekem szemrehányást, de saját lelkem. Annak kell megnyugtatás. Feleljen ön nekem őszintén, megbocsáthat-e valaha! Nekem nem úgy kellett volna önnel bánnom, ahogy tettem!"

Iván újra válaszolt a grófnőnek.

Most már hosszasabban írt.

Elmondott neki rejtelmeket, vallomásokat, miket senki sem hallott még tőle. Nyugtassa meg a lelkét a grófnő! Őt meg nem bántotta soha. S előtte a grófnő alakja most is azon magasban állt, amelyben állt az első pillanattól fogva.

Arra azután egy harmadik levelet is kapott a grófnőtől.

"Uram!

Írja ön nekem ezt a sort egy papírra:

Bondaváry Angela. Én önnek szívemből megbocsátok.

Ha teheti.

Egyebet semmit."

Iván azután megírta neki ezt a sort - és egyebet semmit.

* * *

Egy este Iván lakása előtt egy utazóhintó és egy másik szekér állt meg. Iván akkor már a részvénytárna igazgatói épületében lakott földszint.

A kapus néhány szót váltott a hintóban ülővel, s azután két látogatójegyet vitt be Ivánhoz.

Iván meglepve olvasá e neveket:

"Bondaváry Theudelinda grófnő."

"Bondaváry Angela grófnő."

Sajátságosnak találta, hogy a férj neve nincs mellékelve az utóbbihoz.

Iván mondá a kapusnak, hogy vezesse be a hölgyeket, készen áll elfogadásukra.

Mit akarhatnak tőle? Minő kínos megpróbáltatásnak vetik még alá szívét? Hisz ő nem bántotta őket soha. Mindig csak jót akart, jót tett velük. Miért nem hagyják már nyugodni?

Az ajtó nyílt, s Iván maga elé látott lépni "egy" hölgyet.

Egész gyászban volt, még arca is sűrű gyászfátyollal beburkolva úgy, hogy az arcához tapadó krepon mint egy szobrot, takarta vonásait.

Ez Theudelinda grófnő volt.

Hosszú, kettős gallérú útiköpeny volt rajta, az is fénytelen, fekete; amint Iván eléje sietett, a felső lebernyeg alul kiemelkedett egy fekete kesztyűs kéz, s ujja hegyeit nyújtó Iván elé; Iván ajkához érteté a fekete ujjhegyeket.

- Üdv önnek! - suttogá a fátyolos alak.

- Hol az őrgrófné? - kérdezé Iván szorongva.

- Mindjárt itt lesz. De nehezen tud jönni.

Iván a pamlaghoz vezeté a delnőt, s kérte, hogy foglaljon helyet.

- Ne menjen eléje! - szólt a grófnő. - Idetalál ő magától is. Ön szívesen fogja őt fogadni, nemde?

- Óh, grófnő!

- Semmi frázisok! - vágott eléje a delnő. - Nem azért jöttünk önhöz. Nem szépeket mondani, udvariasságokat kicserélni. Mi rideg követeléssel jövünk. Egyszerű a felelet: "Oui ou non!" Angela itt akar maradni!

- Itt? - szólt megdöbbenve Iván.

- Igenis itt! Ijedjen meg! Itt az ön közelében. Örökké! Mindig itt lenni. Önnel együtt lakni. Önt soha el nem hagyni. Ezt kívánja, s joga van hozzá!

Iván egyre jobban bámult.

Künn a folyosón ezalatt nehézkes léptek közeledtek, több férfi topogása hangzott. Azután ismét nyílt az ajtó, s négy tárnalegény behozott rajta egy érckoporsót, annak a közepén vert ezüstből egy fehér koszorú volt, mely a bondavári címert köríté, s a koszorú alatt arany lapidár betűkkel e név: "Bondaváry Angela".

A koporsót odatették a nagy tölgyfaasztalra.

Iván, mint a szobor, mozdulatlanul állt a névre és a koszorúra szegezve szemeit.

Theudelinda felállt és megfogta Iván kezét.

- Itt van Bondaváry Angela grófnő, és kér öntől, Bondavár urától ősei kastélyának sírboltjában egy kicsiny kis helyet, egy kis nyoszolyát, ahol várhassa a minden kiszenvedett nők vőlegényét, a Jézus Krisztust.

- Hogy lehet ez? - rebegé Iván meghatottan.

- Hogy lehet? Igen könnyen. Dobjon egy rózsát a tűzbe, s kérdezze két perc múlva, hogy lehetett belőle hamu. Még hallottam a kacagását. Igen víg volt éppen. Bosszantották. Nevetett rajta. Közel ment a kandallóhoz. A másik percben sikoltását hallottam, s lángokban állt előttem.

- Megégett! - kiálta fel Iván összecsapott kezeit arcához emelve.

- Olyan gyémántot még nem látott ön elégni.

- Hát nem volt senki közel, aki segélyére sietett volna?

- Senki közel? - kiálta föl a delnő. - Hát ki az a senki? Hát nem riadt ön fel a fekhelyéről, éjfél után egy órakor, mikor ezt a kiáltást hallotta: "Iván, segíts!" Nem hallotta nevét kiáltani? Nem látta maga előtt végigfutni ezt a lángba borult tüneményt? Egy angyal a pokollal testén! Hol volt ön akkor, hogy odaugrott volna hozzá, egy szőnyeggel elfojtotta volna égő öltönyeit, karjaival, kezeivel átölelte, itt tartotta volna, erőszakkal visszavette volna a halál kezéből? Ön az a "senki"! Most azután itt van ez a másik, azt mondja: "Most már én is senki vagyok. Legyünk ketten."

Iván szívét vasmarokkal szorítá össze valami névtelen fájdalom.

- Két napig szenvedett: emberfeletti kínokat! - mondá Theudelinda. - Ha rágondolok: őrült vagyok, pedig mindig rágondolok. Utolsó percéig eszméleténél volt és beszélt. Nem! Minek azt önnek megtudni, miről beszélt? Az utolsó órában irónt kért, s egy papírra valamit írt fel önnek. Az itt van e levélben. Ne bontsa fel, ne olvassa el addig, míg én itt vagyok, úgysem adnék önnek semmiről felvilágosítást. Ha kérdője van hozzá, kérdje meg magától. Itt az érckoporsó kulcsa. Ezt önnek adom.

Iván keze a megdöbbenés mozdulatával rándult vissza ez ajándéktól.

- Nos, mit ijed ön vissza? Mit fél felnyitni a zárat? Ne borzadjon tőle! Be van balzsamozva. És arcát nem érte a láng. Ön látni fogja, hogy még mosolyog.

Iván erőt vett magán s felnyitotta a zárat, kitárta a koporsót, megnézte az arcot.

Óh, nem mosolygott többé, de hideg volt és nyugodt. Mint akkor, midőn a vágott erdőben aléltan fekteté le a mohos fatörzsre.

Olyan nyugodtan feküdt fehér atlasz vánkosán, hogy Iván azt hitte, ha most megszólítá, miként akkor, egy percre felnyitá szemeit, hogy büszkén azt mondja: "Nem kell semmi!" s azután hamvadna tovább.

Olyan szép volt e márványarc most is, mozdulatlan sugár szemöldeivel, s Iván megállhatta, hogy egy csókkal ne érintse azt, mint megállhatta akkor! Pedig talán nem is nehezteltek volna érte, mint nem neheztelének most.

Amint akkor egy melltűvel, most a koporsófedéllel betakarta a szép titkot. Élve, halva, nem volt szabad neki azt kitalálni.

- Tartsa ön meg a kulcsot! - szólt Theudelinda. - Öné a kulcs, öné a koporsó s a kincs, mi benne van. Ez így van rendelve. Ön a sírbolt gazdája. Az ön kötelessége őt eltemetni. Most már nem futhat el tőle.

Theudelinda a fátyolon át Iván égő szemébe nézett, s az vissza.

Ha egyik közülök csak egy könnyet engedett volna szemébe lopózni, mind a ketten sírva fakadtak volna. De meg akarta mind a kettő mutatni, hogy milyen rettenetes erős ember! Még a szemeinek is tud parancsolni!

- Elvállalja ön e kötelességet? - kérdé a grófnő.

Iván némán inte fejével.

- Akkor ön maga fogja őt eltemetni, mert én a bondavári sírboltba élve be nem térek. Ön tudja, miért.

Néhány percig hallgatott mind a kettő.

Azután ismét Theudelinda szólalt meg:

- Semmi papot! Nem akarok papot látni! Átkozott legyen az is, aki engemet ez odúból kicsalt, hol azt hinném most is: őseim kísérteteivel társalgom minden éjjel; nem mentem volna a nagyvilágba boldogtalanságot keresni, nem jött volna hozzám Angela, nem lett volna Tibald bátyám világ csúfjává, nem ásták volna ki a poklot a bondavári kastély alá. Nem ismertem volna meg önt soha! Nem történt volna mindez, ami történt!...

Nem akarok papot látni többet, nem akarok énekszót hallani!

Ismét elmélázott.

- Különben is: minek ne tudná ön meg? Angela az utolsó napokban protestáns hitre tért, hogy férjétől elválhasson. Ön is protestáns, ugye? De hát mit tartozik ez önre? Semmi pap nem kell. Elviszik az emberek a koporsót a sírboltajtóig szép csendesen; ott elválok öntől, mert be nem megyek. Ön majd mond egy imádságot fölötte - ha tud imádkozni? - Én azt sem tudok, ott elválunk. Adieu. Ön helyére teszi a koporsót. S én visszatérek oda, ahol nem vár rám senki.

Iván visszahívta a négy tárnamunkást, azok ismét vállaikra emelék a koporsót, s a folyosón át a hátulsó ajtón keresztül kivitték a kerti útra.

Az angolkert választá el a kastélyt az igazgatói épülettől.

Amint az angolkert görbe utain végighaladtak, a búcsúzó fák sárga leveleiket hullaták a koporsóra. A pintyőkék az ágakon énekelték hozzá a halotti dalt.

Iván hajadonfővel haladt utána; mögötte, nem vele egy sorban járult Theudelinda grófnő.

Mikor a sírbolt ajtajához értek, Iván letette a koporsót, lehajolt hozzá, és sokáig úgy állt.

Talán az volt az imádság.

Az Isten meghallja azt, ha nem beszélnek is hozzá fennhangon. Meghallja, ha semmit sem mondanak is akik éreznek.

Theudelinda odahajlott Ivánhoz, s a fekete fátyolon keresztül egy csókot nyomott homlokára.

- Köszönöm önnek, hogy fedetlen fővel kísérte idáig. Most már az öné.

Azzal visszautazott a kerti út tekervényein; mintha attól félne, hogy Iván még vissza találja neki adni, akit számára elhozott.

Iván leviteté a koporsót a bondavári főurak családi sírboltjába, beleilleszteté azt szomorú ágyába, s azután elbocsátá embereit.

Maga még hátramaradt, s az utolsó viaszgyertya világánál elővevé a levelet, melybe a haldokló hölgy utolsó szavait jegyzé fel számára.

Ez utolsó szavak voltak:

"Hát én kire fogok majd várni az aurora borealis alatt?"

Iván nagyot sóhajtott:

"Hát énrám majd ki fog várni az aurora borealis alatt?"

* * *

Mire a sírboltból az igazgatói lakásba visszatért, Theudelinda grófnő úti kocsijának s a halottas szekérnek már porát sem lehetett látni.





Ki hogyan gyászol?

Elment tehát mind a kettő: az úrhölgy is, a parasztleány is; oda, ahol nem szép senki többé, s nem bűnös senki többé.

Egyiket elvitte a kőszén, másikat elvitte a tűz. Bosszúálló két szellem! Amiért Iván őket legyőzte, amiért szolgálatába kényszeríté, megölték azt a két asszonyt, akikhez valami joga volt még a világon.

Joga volt rájuk keserűen emlékezni.

Most e kínzó gyönyörtől is meg van fosztva.

Mert a szép asszony, aki megcsalt, s most másnak él: az még a tied.

De a szép asszony, aki másé lett, s másnak halt meg, abból semmid sem maradt. Az nem volt!

Iván érezte, hogy most van egyedül a világon.

Pedig egész dicsőségét odaadta volna érte, ha egyiket meg tudta volna menteni közülök.

Meggyászolta őket.

Nem ruhában; nem a kalapra kitűzött jellel. Mi az?

Az európai gyászol feketében, a kínai sárgában, a muzulmán szürkében, a régi klasszikus kor gyászolt fehérben, a régi magyar violaszínben, a zsidó meghasított köntösben; a filozóf - szívében.

Nem az a bölcs gyászolása, hogy szomorúságát közölje mással. Az ellenkező. Az, hogy a maga örömeit odaadja másnak.

A Bonda-völgyi kunyhókban meghonosult a jólét. Nép támadt a puszta erdők helyén.

Felvilágosodás foglalt tért az elhanyagolt szellemekben.

Tiszta erkölcs, jellemszilárdság népszerűvé kezdett lenni.

Iván saját költségén ifjakat küldött ki a külföldi gyárak tanulmányozására.

Hozatott be Svájcból képfaragókat, Holsteinból csipkekötő nőket, hogy tanítsák meg a vidék gyermekeit, asszonyait azokra a mulatságnak nevezhető munkákra, mik elfoglalják a léha lézengéstől az időt, s kenyeret adnak a semmiből. S a nép, melynek apraja-nagyja dolgozik, dolgozik szükségből, dolgozik mulatságból, mely megszokja a munkát, mint élvezetet, s nem mint sanyarú izzadást, az a nép megnemesül.

Gondja volt iskoláikra, emancipálta a népnevelőt a népszolgaság nyomorából, ösztöndíjakkal serkenté a tanuló sarjadékot, okos könyvekkel látta el a felnőtteket. Minden falunak könyvtárt, olvasóegyletet alapított.

Megszoktatta a népet, hogy nélkülözhető filléreit takarítsa meg. Megismerteté vele a kölcsönös segély jóltevője eszméjét. Takarékpénztárt, betegápoldát alapított a Bonda-völgyben.

Saját tárnáját pedig, mely tulajdona marad, egészen átalakítá mintamunkásteleppé.

A munkás egyúttal gazda is volt abban, s a jövedelmet felezte a birtokossal.

Aki ebbe a telepbe akart fölvétetni, annak nagy bírálatot kellett kiállani, egy egész próbaévet; akár férfi volt, akár nő.

S e próba nem volt könnyű.

Különösen az ifjú leányokra nézve.

Anyja szeme előtt, a zárdában, a növeldében nem volt olyan jól megőrizve, oly figyelemmel kísérve egy ifjú leány, mint a bondavári tárnában. Minden szava, minden lépése be lett neki tudva.

S aki nem vált be, aki megbukott a próbaéven, azt sem taszították el, nem lett megszégyenítve. Azt mondták neki:

"Előre lépsz! Átmégy a részvénytárnába. Ott több fizetést kapsz!"

Nem tudta meg, hogy ez degradáció.

Ott azután szabadabb az erkölcs, nem szigorú a törvény.

Aki pedig becsülettel megállta a próbaév minden kísérletét, az szép csendben fel lett avatva a telep osztályosai közé, s részt kapott a nyereményből.

És azután azon az évfordulón, amelynek napján Iván a tárnaégést eloltá, a legjobb erkölcsű, a legszorgalmasabb tárnamunkás hajadon részére erényjutalom volt kitűzve.

Iván ötven aranyat ajánlott e jutalomra, s a munkások maguk pompás mátkatálat ígértek hozzá.

Nem volt senkinek előre mondva, hogy ilyen jutalom vár az elnyerőre. Azt öntudatlanul kellett kiérdemelni. A vének titka volt az.

Nem is volt az átadás semmi ünnepélyes parádéhoz kötve: egy munkanapon kellett annak végbemenni, mikor minden munkásnak kezében van az ásó és csákány, hogy lássa mindenki, hogy nem a szép arcot jutalmazzák meg, hanem a jó szívet és szorgalmas kezet.

Milyen öröme lesz a népnek ezen a napon!

Így gyászolt Iván.





Nem! - Evila

Eljött a tárnaégés eloltásának az évfordulója.

A vén Pál felkereste Ivánt, ki mióta a részvénytárna igazgatója lett, ott lakott a főtelepen. Nem volt már ideje elzárkózni remetelakába. Az igazgatói állás a világgal folytonos érintkezést követel.

Már útban volt e napon a tárna felé, s fölvette szekerére a vén munkást.

- Ma egy éve annak a nevezetes napnak - monda Pál.

- Tudom, Pálom. Az erényjutalmat ma fogjuk kiadni. Odaítélte valakinek az esküdtszék?

- Egyhangúlag egy hajadonnak, aki kevéssel ma egy éve előtt állt be a tárnába.

- S érdemesnek találtátok?

- Minden tekintetben. A leány szorgalmas. Mindennap legelső, aki a munkánál megjelen, s legutolsó, aki azt elhagyja. S munka közben nem látszik meg rajta a munka elleni panasz, mint sok asszonyfélén, akinek a képe együtt nyikorog a talyigakerékkel. Ez úgy veszi a munkát, mintha gyönyörűség volna. Mikor talyigáját tetézik, még ő biztatja a lapátolót: "No még eggyel rája!" S aztán fut vele jókedvvel, s mikor visszajön, dalol, mintha mulatságból jönne. A pihenő óra végén ő sürgeti a többit, hogy "Fogjunk újra hozzá!"

- Nem hivalkodó?

- Nem, uram. Az az ünneplő ruhája van most is, amiben egy év előtt idejött, s az most is olyan tiszta, mint akkor volt. Csak egy sor klárist sem visel a nyakán, s a hajában csak egy vékony szalagot, mely éppen összetartja. Éjjel maga mossa ki fehér ruháit a zúgó alatt. Az az egy furcsaság van nála, hogy mindennap tiszta fehér ruhát szeret venni. De hát maga mossa ki. Az ő fáradsága.

- Takarékos-e?

- Segélypénztárunkban neki van a legtöbb megtakarított forintja betéve. Még több is lehetne; de vasárnaponkint legalább egy napi keresményét kiosztogatja a templom körül ácsorgó koldusoknak. Pedig azok el vannak látva községünk részéről; de a pap azt tartja, hogy megkívántatik az istentiszteletre, hogy aki sánta meg béna, ott üljön a templom küszöbén vasárnap, hogy a nép gyakorolhassa rajtuk az alamizsnaosztás erényét.

- Szorgalmasan jár templomba?

- Minden vasárnap eljön velünk; de ami különös, nem ül be a többi leányok közé a padba, hanem letérdel félre egy szögletbe a mellékoltár elé, s ott marad arcát eltakarva egész mise alatt.

- Jó kedélye van-e?

- Sohasem bánt meg senkit, s sohasem haragszik meg semmiért. Egyszer egyik asszony valami sértő szót mondott neki. Az ilyenért mi szigorúan szoktunk büntetni. A többiek feladták. És ő eltagadta, hogy bántották volna. Nemsokára az az asszony megbetegedett. Nem volt senkije, mert özvegy, s ez a leány virrasztott mellette éjszakánkint, s este munka után ment be a gyógyszertárba elhozni számára az orvosságot.

- Nem tettető? Nem alattomos?

- Sőt, inkább vígkedélyű és örökké tréfás. Tudja ön uram, a mi fajtánk beszéd közben pajkos, nem válogatja a szót. Jaj volna annak miköztünk, aki nyers beszéd hallatára drágalátoskodnék. A parasztleánynak nem szabad ríva fakadni, ha durván enyelegnek vele, hanem vissza kell tromfolni az ostoba tréfálkozót, s jót kell húzni a kezére, ha a keze is jár hozzá. Ez nálunk a virtus. - A ríva fakadó leány megsértené a mi paraszt együgyűségünket; de ha pofont ád, azt mondjuk: derék leány! Inkább hirtelenkezű legyen, mint hirtelensíró "mécses cserép". Csak olyankor látom őt könnyezni, mikor vasárnap délutánonként az epreskert udvarán karikába ül a fiatalság, s ki tudja hányadszor, elmondatják velem azt a történetet, amikor ön, uram, leszállt a tömlőt levinni a beomlott tárnába egyes-egyedül, s már azt hittük, ottvesz. Asszonyok, gyermekek visszatartott lélegzettel hallgatják elbeszélésemet, pedig tudják már a végét. Egyik sóhajt, másik csudálkozik. Némelyik előre örül a képével, hogy már jön az a történet, ahol az eltemetettek sírjaikból kihozatnak; másik összeborzong, mikor a tárnaégés fölfedezése jön; csak ez az egy könnyezik eleitől végig két tenyerébe temetve arcát.

- És jó erkölcsű-e?

- Erre nézve összehívattuk az asszonyokat, hogy mondják el, mit tudnak felőle. És uram - nagy szó van vele mondva - egy mákszemnyi rosszat sem tudott egyik is felőle mondani. Azután sorba vettük a fiatalokat. Nem jár-e valamelyik az ablaka alá? Mind kitagadta belőle magát. Pedig hát mit tagadnának rajta, hogy úgy volna? Parasztleány parasztlegénynek való. Aki megszereti, majd elveheti.

- Jól van, Pálom.

Ezalatt megérkeztek az őstárnához. Kiszálltak a szekérből, s felmentek az őrlakba, mely az összekötő szárnyvasút mellett épült. (Volt már szárnyvasút is a hajdan tilalmazott téreken keresztül az őstárnáig.)

Ott már összegyűlve találta a munkások egy részét Iván, s intézkedett, hogy a többieket is hívják elő, a munkát szüntessék meg mára.

Asszonyok, férfiak lassankint összeszedekeztek, csak még egy csoport leány maradozott el a tárnában: fogadásuk tartá, hogy addig nem hagyják abba a munkát, míg egy, a tárnából most érkezett szekér tartalmát mind fel nem talicskázzák arra a roppant nagy szénhalomra, mely a vasút oldalán tovaszállításra vár, s bár mindig hordják, mégsem fogy el soha.

A halom eltakarta a tárna nyílását az őrháztól, ahol Iván állt.

Csak a leányok vidám viháncolása hallatszott a halmon túl, amint egymást tüzelték a gyorsított dologra.

Egy hang elkezdett valami népdalt énekelni.

A dallam olyan búsongó, melankolikus, mint a tót dallamok szoktak lenni, mintha sírva készítették volna.

S a hang, mely azt énekli, szép, csengő, érzelemteli. Szövege egyszerű:

"Mikor fésültelek,
Ugye nem téptelek?
Mikor mosdattalak,
Ugye nem szidtalak?"

Iván komor tekintetet váltott.

Minek éneklik még ezt a nótát? Minek veszi más is a szájára ezt a dalt? Hogy nem hagyják ezt is elmúlni, elfeledtetni?

- Most jön az a leány, uram - mondá a vén Pál. - Hallom a nótáját. Most jön fel a szénhalom tetejére.

Egy perc múlva megjelent a leány a fekete domb hegyén.

Futvást hajtotta fel terhes talyigáját, s odaérve ruganyos gyorsasággal üríté ki annak tartalmát. Az öreg szénhantok gurultak alá.

Egy fiatal, kifejlett hajadon alak volt az; kék mellénye, kurta piros rokolyája.

De az a piros rokolya nem volt feltűzve az övébe; csak karcsú bokáit, domború lábfejeit engedé láttatni.

Fejéről lecsúszott a tarka kendő, s fénylő fekete hajtekercsét feje körül csavartan engedé láttatni.

Arca poros volt a széntől, s ragyogó a jókedvtől. Földi szenny és túlföldi glória.

S amit nem takarhatott el a szénpor: az a két nagy fekete szem, az a két nagy fekete gyémánt. Csillagokkal teljes sötétség.

A leány egy percig mozdulatlanul állt a szénhalom tetején, bámultan tekintve le az összegyűlt sokaságra.

A másik percben ott állt mellette Iván.

Az öröm őrjöngő rémületével szökött át a vasútmélyedésen az őrház küszöbéről, s felrohant a szénhalomra.

- Evelina! - kiálta megragadva a leány kezét.

A leány ránézett, s azután csendesen ingatva fejét viszonzá:

- Nem! - Evila.

- Te itt vagy! Ide jöttél!

A leány szelíden válaszolt:

- Itt dolgozom uram, az ön tárnájában egy év óta... S ha megengedi ön: itt fogok dolgozni ezután is.

- Óh, nem! Te nőm fogsz lenni! - kiálta hevesen Iván, s keblére vonta a leány kezét.

Láthatta, hallhatta mindenki, aki ott körül állt.

A leány lehajtá fejét Ivánnak kezére, mit ajkához emelt.

- Nem! Nem, uram! Engedje, hogy cselédje legyek: szolgáló a házánál. Nejének szolgálója. Én ott is boldog leszek! Nem akarok én többet!

- De akarom én! Hozzám jöttél, hogy enyim légy. Hogy lehettél oly kegyetlen, egy évig ily közel lenni és nem szólni nekem?

- Óh, uram! Ön nem emelhet föl engem magához! - szólt a leány fájdalomtelt arccal, kínos vonakodással. - Ön nem bocsáthat meg nekem. Ön nem tudja, hogy én ki voltam.

- Mindent tudok! És mindent megbocsátok.

Ezzel a megbocsátó szóval tanúsítá Iván, hogy semmit sem tud. Mert ha mindent tudna, akkor nem ennek a leánynak kellene az ő lábánál térdepelni, hanem őneki a leány lába előtt és csókolni annak kezeit, melyeket meg nem fertőzött az utálatos pézsma s megbecsült a szénpor!

Iván keblére szorítá a leányt.

Az pedig rebegve mondá:

- Ön megbocsát nekem; de azt önnek nem bocsátja meg a világ soha!

- Világ! - kiálta Iván, úrtagadó büszkeséggel emelve föl fejét. - Az én világom itt van! - szólt mellére ütve. - A világ? Nézz szét e dombról. Aki e völgyben él, mind énnekem adósom halála órájáig! Minden fűszál nekem köszönheti, hogy tovább zöldülhet itt! Hegy, völgy tudja, hogy Isten után én tartottam meg őt! Egymilliót szereztem! És anélkül, hogy valakit megfosztottam volna tőle. Ahány fillért, annyi "Isten áldjon"-t kaptam hozzá. - A hercegi palotáktól az özvegyasszony kunyhójáig én szárítottam fel a kétségbeesés könnyeit. Kiástam ellenségeimet a sírból, s árváikról, özvegyeikről elvettem az árva és özvegy nevet. Magasztalva kürtölte híremet ország-világ, s én a föld alá bújtam, hogy ne halljam. A nők legszebbikét láttam mosolyogni, s e mosolyban volt az egész világ! S én csak koporsója kulcsát tartottam meg annak, akitől a világ olyan szép volt. Az én világom itt van belül. És abban sohasem lakott senki, és sohasem fog lakni senki, egyedül te. Szólj! Fogsz-e szeretni engem?

A leány szemei elhomályosultak. A mennyországot érzé fejére szakadni. Zeusz fénylő arca volt az, melyből egy pillantás Semelét megölte.

- Óh, uram - rebegé -, ha most meg nem halok... akkor szeretni fogom önt örökké; de én tudom,... hogy most meg kell halnom.

Azzal Iván karjaiba rogyott élettelenül. Arca, néhány perc előtt még olyan piros, sárga lett, mint a viasz; szemei az imént oly ragyogók, merevek lettek, mint a kő; termete, a múlt pillanatban ruganyos, mint a fakadó rózsa, lankadt lett, mint lehullt rózsalevél.

Iván ott tartá ölében a leányt, akiért annyit küzdött, annyit szenvedett, s aki azt mondá neki, "ha most meg nem halok, szeretni fogom önt örökké", aléltan, élettelen, szívdobbanatlan.

"De én tudom, hogy most meg kell halnom!..."

* * *

De nem halt meg...





Utolsó fejezet

Ami gyémánt volt, gyémántnak maradt.





Jegyzet

Latinul nem értő olvasóim számára ide mellékelem az "Ördögűző" fejezetben előforduló gúnyvesperae fordítását.

A szövegben ez csak zavart okozott volna.

Egyúttal megjegyzem, hogy e kitűnő latin költemény egy valódi, régi, eredeti hagyomány, melynek szerzője a "vörös barátok" korszakában élt.

"Bacchus, készülj a pohártöltéshez!"

Más hang:

"És a nyakalásra siess!"

"Dicsőség Bacchusnak és leányának, a sörnek és a borszesznek, ki született Bacchusban, most és minden poharak poharain át."

"Stramen!" (Szalma.)

Antifóna:

"Adjatok nekünk a ti seretekből,

Mert a mi torkunk szomjazik ebből!"

Psalmus:

"Monda testvér testvérének; (Frater.)
Két poharat nem bírsz-é meg?
Ezt a kettőt, ezt a hármat, akár ötöt
Nyelvem szomja azért meg nem szökött.
Áldott légy Bacchus a szőlőszemben,
Hogy ne gyötörjön minket a szomj kegyetlenben.
Napkeltétől estig inni szép dolog.
A pénzzel én nem gondolok!
Ki nem iszik úgy, hogy háromszor, négyszer elessék,
Az nem olyan testvér, ki nekünk tessék,
Mi azért már korán reggel
Szoktunk inni egy serleggel.
Délben a jóbul beveszünk,
Hogy Bacchusnak megtetszhessünk.
Vagyunk iszákos cimborák.
Megisszuk a világ borát,
Azért, aki velünk egyesülni akar,
Tanulja meg, mi a bakar!
Dicsőség Bacchusnak!" .

Capitulum.

"Testvérek figyeljetek és serénykedjetek, hogy a korcsmából hazajövet minden korsót megvizsgáljatok, s amit abban találnátok, azt azonnal kiigyátok. S ezt csináljátok minden poharak poharain át. Stramen! Bacchusnak hála!"

Kórus.

"Bacchus, atyja a sernek,
Hívnak ivó Istennek,
Mi élénk kegyelmedből
Mi italunkat tedd föl,
Míg lefolyik italunk
Téged magasztalunk.
Dicsőség Bacchus neked!"

Papi hang.

"Bacchus veletek!"

Kórus:

"És a te kancsóddal!"

Oráció:

"Zabáljunk!"

"Bélfordító Bacchus. Ki a mi szövetségesünk a te tiszteletedre alakítani engedted, add, kérünk, hogy ez a mi cimboraságunk minden üldöztetéstől menten, kemény nyakalókkal szaporodjék. Minden poharak poharain át. Stramen."




Hátra Kezdőlap