JÓKAI MÓR

A HÁROMSZÍNŰ KANDÚR

válogatott elbeszélések


Tartalom:

A NEPEAN SZIGET
HOL LESZÜNK KÉT ÉV MÚLVA?
SZÉKELY ASSZONY
A NAGYENYEDI KÉT FŰZFA
A MEGÖLT ORSZÁG
A HÉT NEMES
A HÁROMSZÍNŰ KANDÚR



A NEPEAN SZIGET



1

Megáldva a délövi ég minden gyönyöreivel, - közepén egy láthatártalan óceánnak, melynek szinén a "fata morgana" képe lebeg, - partjain kókuszligetek, hegyei tövében virul a királyfi cebia, melynek virágából méz, gyümölcséből tej, tövéből bor folyik, örökzöld szavannáin édes patakok bolyonganak, őserdeit madársereg lakja, szivárványtollakkal és csalogányhanggal; s mikor leszáll az éj, csillagai gyémántok, holdja nap, a tejút, mint az európai holdfény világít le reá, míg az esthajnalcsillag fényében árnyékot vetnek a fák. Megáldva az istenkéz minden áldásaival, neveztetik a Nepean sziget - pokolszigetnek.

Százhúsz mérföldnyire Botany-Baytől a napfordítókon felül fekszik három sziget: egyik a Norfolk, másik a Fülöp, harmadik a Nepean sziget. Ez utóbbit sűrű korallzátonyok övedzik, melyek miatt csak az esőzési időszakok előtti napokban közelíthetni felé. Ilyenkor egy-egy kisded pilóta jelenik meg és halálveszéllyel közelít partjaihoz, benne rendesen öt ember ül. Midőn a révhez érnek, ott egyet az öt közül a partra kivetnek, s a másik négy siet távozni, és szemeit behunyja, hogy ne lásson.

Mi történik tovább az ott maradottal, minő élet, minő halál vár reá a sötétzöld mangava-erdőkön belől, mikből senki vissza nem lép? kik laknak ez átkos hírű helyen? oszt-e jutalmat és büntetést itt is ama hatalmas kéz, melynek neve gondviselés?

A Nepean sziget ki van zárva a világból.

Néhány nappal az esőszakok előtt, egy naplemenet után, pompás tünemény mutatkozott a Nepean és Norfolk közötti tengeren: az egész vízegyetem lánghabokká lenni látszék, átvilágítva, mint egy híg krizopráz-özön villanyos foszforfénnyel; mely tünemény nem szokatlan a déli tengerben, s rendesen közelgő vízforgók előjele. A keresztül sugárzott óceán habjai között a mélyben úszó tengerlakók ezrei látszottak elő, mintha egy alulról világító tűzforrás ragyogna pikkelyeiken; minden színű korallerdők, a gorgoniák, alcyonok, ftabellák számtalanjai, az óriás anserina, mely háromszáz lábnyi mélységből emeli föl koronáját a víz színére, s a százkarú állatnövényi csodák, mind egymással összetenyészve, tűntek fel a tengerszín alatt, ismeretlen, megfoghatatlan pompában, rengetegek, mezők, virányok a vizek fenekén!

Az ég emellett feketekék volt, de tiszta s csillagai annál ragyogóbbak.

A pokolsziget pedig sötéten-hallgatag és félködökbe zárt; egész területén idegenszerű félcsend honol, olykor kísérteties ijesztő hangoktól felzavarva; őserdei mélyén az apiaster visszhangzó kiáltásai jajdulnak néha fel, mint haldokló segélykiáltása; az ónkák nyávognak, oly hangon, mint mikor eltévedt gyermek szülői után sír, s a sötétben olykor a jaguár szemei villannak elő a bokrok közül, s a százlábú scolopender foszforfényével, mint kísértő lélek mászkál az akajouleveleken...

A világló tengeren egy fekete pont kezd közelíteni, lassanként csónak alakját veszi magára s végre öt alakot látni benne, kiknek arcaikat tenger és ég világítja.

Elöl két evező legény ül, arcaik felötlően hasonlóak egymáshoz, talán testvérek.

A kormánykeréknél köpcös férfi áll, és rekedt, durva hangon kiabál és szitkozódik, majd a szelekre, majd az evezőkre; ez a kormányos.

Közepett az árbochoz támaszkodik egy férfi, vállán zöld köpeny van keresztülvetve, szemöldtelen szürke szemei vannak s veres, rövidre nyírott szakáll köríti bizalmatlan kifejezésű májfoltos arcát.

Az ötödik egy hölgy, fejére durva, fekete kámzsa borul - ott ül, és nem látszik élni.

A csónak révbe ér, a férfi, a rövid veres szakállal int a két evezősnek, azok szolgai készséggel karolják fel a hölgyet, kiszöknek vele a partra s ott leteszik. A hölgy fejéről lehull a köpeny felső része s arcát és vállait leleplezi.

Az ős liget, virágos banánjaival, a gyémánttal hintett ég, a lángoló foszfortenger, mind oly szépek voltak e percben, de szebb volt nálok a hölgy; ifjú halavány arcán valami mondhatlan báj malasztja ragyogott, amint jobb kezével felmutatott az égre, mely millió szemeivel néz egy pontra, s egy szemmel mindenüvé, baljával pedig rámutatott a parancsoló férfira a hajóban.

A férfi elértette az intést s arcát eltakarta, hogy ne lássa azt.

- Csónakba legények! - morga a kormánytartó.

Az egyik hajós beugrott a naszádba, hanem a másik irtózatos jajordítással vágta magát hanyatt, s képtelenül eltorzított arccal harapott karjába; minden izmai vonaglottak.

- Bátyám! az istenért, mi lelt? - kiálta a fiatalabb, s a mondhatatlan kínokat szenvedőt a csónakba emelte, ott mellé térdelt, átölelte és sírt.

Amaz pedig nem bírt szólani, arca elkékült, melle a megszakadásig felfuvódott, szemei kimeredtek s tikkadó arca rémségesen mosolygott; igazán pokoli kínjának kelle lenni, - senki sem tudta, mi baja?

A délszigeteken lakik egy féreg, a bennszülöttek maringoingnak, az utazók pokolbeli furiának nevezik. Hosszú, sárga, szőrös, mely az emberek és állatok tagjaiba fúrva magát, azokat a megdühödésig kínozza.

Az ember ajkai tajtékot kezdtek verni, halála közel volt és bizonyos.

E percben a parti sűrűségből egy kő repült ki, s egyet zúgva a levegőben, a kormányost úgy találta oldalba, hogy a kerékhez tántorodott.

- Evezőre gyorsan; - kiálta ez, szörnyen megrettenve; - mondtam, hogy ne jöjjünk a parthoz ily közel!

De a hajósnak csak testvére iránt volt figyelme.

Egy újabb kő fütyült ki a bokrokból, s a kormányos orrát laposra ütötte.

- Veszedelem-áldottát! - ordítá ez - fogd az evezőt s hagyd meghalni azt a dühödtet! - s ezzel a legényt a padok közé lökte, testvérét pedig lerúgta a hajófenékbe; a haldokló megfogta reszketeg kezével a kormányos ruháját, s egy görcsös vonaglással magához rántotta őt, s hályogos szemeit rámereszté... A kormányos, egy viharok közt megkövült tengerész, lefejté lábairól a haldokló kezeit, azután fölemelé őt gallérjánál fogva, s egyet lódítva rajta, a tengerbe kivetette. - Két tengeri angyal (cápa) rohant utána, s perc múlva néhány véres vízhólyag buborékolt fel a víz színére.

- Szegény bátyám! - sóhajta az egyedül maradt legény, mindkét evezőt kezébe véve. Néhány könny gördült durva mellényére.

A kormányos pedig, amint ismét helyére lépett, újabb parittyakővel találkozott, mely karját bénítá meg, - még egy hajítás s véres homlokkal zuhant végig a csónakban, fuldokolva: - Ó, el vagyunk veszve!

A fenyegető veszély felriasztá a parancsnokot merengéseiből, hirtelen leveté köpenyét, a kormányküllőt kezébe kapta: "evezz" parancsolt; a csónak megfordult, a szél vitorláiba feszült, még néhány kő repült utánok s percek múlva csak egy fehér sirály alakja lebegett a sötét világú tengeren.

A halavány hölgy a gyermekded arccal egyedül maradt az ismeretlen partokon.

Leült a mohos sziklapartra, gyönyörű fejét könyökére hajtá, s tekintetével a messze láthatáron, hol ég és tenger összeolvadnak, merengett; olyan volt e vadon puszta helyen, mint fehér hableány a mesék világából, ki kétes csillagfénynél a lábai alatt zúgó tengerben gyönyörködik, s hallgatja a driádok aeoli zengzetét.

Hirtelen durva kéz érinté vállát, hátratekintett, - egy férfi állt előtte, széles atlétai termet, ősz, kuszált hajakkal és szénfekete szakállal; feje körül pikkelyes armadillabőr volt tekerve, vállain fekete foltos agutibőr átkötve, egyik kezében tartotta nehéz parittyáját, másikban fekete piros színű almabogyót, hosszú zöld szárral.

- Ez az upasfa gyümölcse! - így szólt komoly merev hangon a hölgyhöz - aki ezt megízleli, annak nem fáj többé az élet. - De mégsem! ez igen erős kín, noha rövid; - szólt, mintegy magában tusakodva az ember, s a hölgynek nyújtott halálmérget annak kezéből kiragadta s a tengerbe dobta. - Van könnyebb módja is a halálnak, - folytatá egész jószívűséggel - amott egy völgyben buzog egy meleg forrás, fölötte szüntelen nehéz, kék gőzök lebegnek, az ember ide lehajtja fejét, egyet lélekzik s a másvilágon fog felébredni, ez legkönnyebb neme a halálnak.

A hölgy rettegve nézett a szörnyű tanácsok adójára, s kezei önkénytelen fonódtak imádkozásra össze.

A férfi szomorúan mosolygott.

- Itt nincs kihez imádkozni, - monda - itt nincs oltár, nincs törvényszék, nincsen gondviselés; itt az élet egy hosszú halál; mentül hosszabb, annál keserűbb; s húsz év alatt te vagy az első nő, akinek szemei a pokolszigetet meglátták.

A hölgy mondhatatlan iszonnyal kérdé a rejtélyes embertől:

- Kik laknak itt?

A kérdezett borzasztó nyugodtan felelt:

- A botany-bayi elítéltek!

A hölgy folyvást növekedő aggodalommal függeszté rá kérdő tekintetét, mintha iszonyú sejtelme volna, melynek eszméje még nincs tökélyre ébredve gondolataiban.

- Mindjárt gondoltam, - folytatá búskomoly nyájassággal a férfi, minővel egy sírból visszatérő szellem álomképe beszél rokonához, - mindjárt láttam ártatlan arcodon, hogy nem a törvény keze volt az, mely téged ide küldött; s volna kezemben úgy a halál, mint egy időben, - szólt, megcsóvált parittyájára nézve - négy lény közől, kik téged idehoztak, egy nem tért volna vissza, de lehet, hogy egy sem; te iszonyú helyre jöttél; ez helye mindazon gonosztevőknek, kik vétkeket követtek el, miket titkolni kell az álladalomnak, nehogy a nép megismerje, hogy oly bűn is létezik; ott ama berekben egy méregkeverő lakik; közelebb ama barlangban egy apagyilkos; túl amott a kék köveken azon ember, ki hét feleségét halálra csiklándozta; ezen gobea-fonadékok között tanyáz a szívevő, ki hat szűzet megölt, hogy szíveiket kitépje, s azt hiszi, hogy ha a hetediket megölné, repülni fogna, mint a madár; s fenn ama dombon van tuskóhajléka a nepeani hóhérnak, kinek kedvenc mulatsága, akit elől-utól talál, agyonlövöldözni... s benn a szavannákon nem egy vérgyalázó, stellionátus, fanatikus gyilkoló, lélekkalmár lakik: bűnök nevei, miket érteni irtózat! vad férfiak mind, kik mindnyájan külön laknak és félve kerülik egymást, kinek számára a föld mérget terem, az ég üldöző moszkítókat... és te ilyen helyre jutottál!

- És te?

- Azt kérded, hogy hát én ki vagyok? kit húsz évi halálra büntetett a törvény keze: az én nevem "a jó ördög". Hah! ismerik e nevet Angolhon évkönyvei. Húsz évvel ezelőtt élt a yorki grófságban egy üstfoltozó; neve volt akkor Bark Williám; rossz volt akkor is a világ, mint mindig, hamis bírák pajzsa volt a törvény, orgazda volt a bíró, és az ítélet káromkodás; ekkor kezdték Bark Williámot a jó ördögnek nevezni; együgyű ördög volt ő, törvényeket nem tanult, csak azt látta, hogy míg a nagy tolvaj karonfogva jár a törvénykezelővel, addig a kis tolvajt felakasztják; míg a dobzódó ajtajánál éhező árvák és özvegyek sírnak s hiában kérnek a juryház kapuja fölött kifaragott igazság szobrától védelmet és pártfogást: addig az háborítatlan költi el ezeknek utolsó falatját! a jó ördög látta azt, s vette lőszerét, golyót tett belé, ítéletet hozott a vádlottak fölött s azt végrehajtá; - így estek el ítéletei következtében számra tizenegyen, kik mind nagy urak voltak szegény emberek filléreiből, s kik miatt húsz év óta lakja a pokolszigetet a jó ördög. Ó, ha meggondolom, hogy ezt az életet, melyet hosszúra nyújt az ostoba remény, itt kell e nagy sírban végignyomorognom, melyből sem halál, sem feltámadás ki nem szabadít! Ó jer, ismerd meg azon helyet, hol a halál forrása fakad, tenéked paradicsomot adhat még egy más világ, nekem - ki tudja mit?

A hölgy erélyes mosollyal tette gyöngéd kezét a vad férfi ideges karjára s szólt:

- Nekem ott fenn van egy védelmezőm: meghalt atyám; álmaimban sokszor megjelenik, fejemet megsimogatja és az örök üdvek honából hoz le vigasztalást; ezen szellem hangja susogja nekem, hogy még nincs ideje a meghalásnak, majd ha lesz, azt is meg fogja mondani; ezen ég, ezen csillagok mind azt mondják nekem, hogy még napok vannak hátra, mikben vérnek és könnynek kell folyni az igazság sujtoló kezétől; a világból poklot csinálnak az emberek, mi pedig, ördög barátom, csináljunk világot a pokolból - és legyen bizalmunk.

A fanatikus gyilkoló bámulva nyujtá vastag feltört kezét a hölgynek, másik kezével végigfutott a homlokán; látszott, hogy eddig alvó eszmék ébrednek agyában.

- Igen! - kiálta indulatosan, - dac nekik! legyen boldogság ott, hova ők iszonyokat ültettek, reményleni fogunk és - egymást biztatni a csüggedésben.

A rossz világból száműzött angyal és a pokolszigeti jó ördög kezet fogtak, hogy egymást védni fogják!

- Atyám segíts! - sóhajtá a hölgy, égre tekintve. S elindultak mindketten Williám laka felé.

Tövises sűrűségek között csavargott egyenetlen útjok, néhol egy redves fától vagy a lámpásbogár fényétől bevilágítva; a bozótból vampirok repkedtek elő s lábaik alatt jéghideg kígyók mozdultak meg sziszegve.

Mentül beljebb haladtak, a rengeteg annál sűrűbb, a fák annál magasabbak, s mindennemű kúszó növényekkel és cserjékkel összebonyolódottak kezdtek lenni; a keskeny út, mely nem volt egyéb, mint az ember-magas haraszton keresztültiport nyomás, mély völgyön vezetett keresztül, melynek egyik oldalát mohos sziklafal, másikat sűrű gobea- és liánfonadékok képezték. Az ég nem látszott itt a felül összenőtt bataták ágaitól: sötét volt. Amint itt hallgatva nyomultak előre, amint Williám, a hölgyet kezénél vezetve, előretörtetett, hirtelen a sötétben egy az útban keresztülfekvő tömegbe botlott, mely erre bivalyi horkanással felébredt. - Két izzó szem világított a sötétben.

- Vissza! csitt! - szólt suttogva a jó ördög, a hölgyet szorgosan rejtve háta mögé, - ez a szívevő! ennek világítanak a szemei, úgy, mint a tigrisé.

A hölgy zsibbadtan a félelemtől szorult vezetőjéhez közelebb.

A két fénylő szem újra elhunyt, s egy alvó hortyogása kezde hallatszani.

- Megint elaludt a barom, - szólt Williám - meg találtam őt rúgni... De hogy éppen ide az útba kellett feküdnie; bárcsak valami állat a torkába mászna. Jer, lépjünk rajta keresztül. - S már most óvatosan lépte át a szívevőt, azután hölgyének nyujtá kezét. - Alszik, nem vett észre; vigyázz, rá ne lépj!

De a szívevő nem aludt, hanem azon percben, melyben a jó ördög a hölgyet át akarta rajta emelni, rivalgó vad ordítással felszökött fektéből s a hölgyre rohant.

- Ohó, fattyú, ne oly hamar! - dörgé Williám, s megkapta hátul az óriás szörny nyakába kötött bőrpalástot, azon egy hatalmas kanyarítást tett hátrafelé s a nem-ember hörögve bukott a sűrű cserje közé, azután egy állatias üvöltéssel újra fellökte magát, dühösen ragadva meg favastagságú karjaival a jó ördögöt. Összeölelkeztek. Lépéseik alatt dübörgött a föld, amint mindketten roppant erővel dulakodtak szótlanul, lélegzetöket visszafojtva. Végre zuhanás hallatszott. Mindketten elestek. Williám könyöke egy tuskóba ütődött s jobb karja zsibbadtan csúszott le ellenfele oldaláról; az óriás felülkerült, hanem palástja Williám bal kezében maradt, ki azt ellene nyakára fojtani törekedett s annál fogva mint láncos ebet rántotta vissza mindannyiszor, midőn az veszett vérszomjjal lódult a futni nem bíró hölgy felé.

Még egy erőfeszített rándulást tőn - a kötéllé facsart bőr elszakadt.

- Megállj! - ordítá kétségbeesve Williám, nem bírva zsibbadt keze miatt felkelni.

- Atyám, segíts! - sikoltá a hölgy. S a szikla felett egy lövés dördült el; az óriás mindkét kezével agyához kapott, azután fejtetőre a sűrű bokrok közé zuhant; kis ideig tartó nehéz vergődés hallatszott még a cserje között, később nyögő vonaglás, azután semmi.

A sziklapárkányzaton pedig csillagfénynél távozó férfi látszott, mogorva, egykedvű léptekkel ballagva; ruhája szürke katonakabát s vállára hosszú puska volt vetve. Anélkül, hogy feléjök nézett volna, ismét csendes, apatikus mozdulatokkal továbbment.

Williám hallgatva nézett rá, míg eltűnt szemei elől, azután sürgetve ragadta meg a hölgy kezét.

- Siessünk, - mondá - ez sem barátunk; vak szerencse, hogy ez eszelős helyett minket nem lőtt le. Ez Grundler, a nepeani hóhér.



2

Közepén a Nepean szigetnek van a jó ördög laka, meredek szikla oldalában, melynek nyílásához hosszú gyékényhágcsón juthatni; a szikla tetejét három terebélyes theobromafa árnyékozza illatos lombjaival.

Ide vezette védettjét Williám. - Különös, jellemző gyöngédség volt e túlságos emberen, hogy a hölgynek semmiféle múlt körülményeiről nem tudakozódott, sőt nevét sem kérdezé, hanem nevezé őt egyszerűen: "Fájvirág"-nak.

Az egyik theobromafa alá szellős wigwamot készíte számára, friss vizet, gyümölcsöket és vadakat hordott ide neki, miket a szép hölgy kezei oly ízletes étkekké tudtak elkészíteni.

Így folytak el napok napok után. Fájvirág beleszokni kezdett helyzetébe: már nem rettegett az éjjeli kiáltozásoktól s az erdőkben bujkáló gonosztevők tekintetétől.

Lakása hozzáférhetetlen volt, ha Williám távozta után a gyékénylajtorját felvoná, s magassága által biztosítva a mérges bogarak, s a mocsárok éjjeli gőze ellen.

Egy napon magánosan ült Fájvirág wigwamja előtt, kezéből egy szelíd pávafaj-psophia csipegetett amais-magokat, lábaihoz a völgyből felkúszó növények indái vonultak, miknek virágharangjain lazur- és aranyszárnyú lepkék függtek; az esti szellő, felszedve a balzsamnövények aromáját, lengett a magas kakaófák körül, melyeknek ágain tarka paradicsommadarak himbálták magukat; a távoli pagonyok felett veres gőz lebegett. - Az e napot megelőző éjt iszonyú orkán dühöngte át, minőt csak a déli tartományok ismernek; egész erdők irtattak ki töveikből, a tenger kicsapott a sziget legmagasabb partjaira, letarolt fák között szétzúzott madarak hevertek fészkeikben. A szél ordításai közben olykor ágyúlövések is hallatszottak s összes kétségbeesett jajkiáltás, minő egy süllyedő hajó népségéé. A vész csillapodtával mindjárt sietett a parthoz Williám, s azóta vissza nem tért. - Most mintegy kipihenni látszék magát a természet, valami szokatlan ez a fényes nappali csönd.

- Fájvirág! - szólt a szikla alatt Williám ismeretes hangja - bocsásd le a gyékényt.

A hölgy lebontotta a fa derekához kötött hágcsót s kezét nyújtá az érkező elébe. De a hágcsón nem az ősz bajtárs jött fel, hanem egy szőkefürtű ifjú, szép, mint Apolló.

- Álom-e ez? - kiáltának mindketten, s hogy meggyőződhessenek a valóságról, egymás karjaiba hullottak. - Isten, istenem, - lihegé az ifjú, s kereste az eget kedvese szemeiben és az üdvöt annak ajkain.

Nagy gyönyörűsége lehetett benne az örökjónak, midőn ily boldog emberekre lenézhetett. - Még Williám is sírt, mint egy asszony, maga sem tudta, miért.

Most néhány száraz szót a krónikából:

Nem mondok évszámot - hanem volt idő, midőn bizonyos nemzet, mely elég keserű poharat megívott, hirtelen azon jó gondolatra jött, hogy mindazon fiait, kik neki szeretetet és szívük vérét fizették, kebléből kitagadta, s mert csak határain belől kívántak élni, halni: kitiltá csontjaikat is az országból!

Ily kitüntetésben osztozott Viktor, vagy, minthogy magyarul írunk, legyen neve: Géza.

Családi neve nem akar eszembe jutni, majd talán valakinek eszébe jő, - addig is nevezzük őt röviden Gézának.

Száműzve hordta a nagy honáldást keblében egyik tengertől a másikig.

Az elzárt paradicsom ajtaján cherubok vagy mik őrködének.

Ily kéjutazásai egyikében, midőn Valparaisóban egy éjjel a város utcáin holdvilágnál bolyongana, egy palota erkélyén nősikoltásokat hallott; felrohant az erkélyre: két rabló egy leányt fojtogatott; két perc múlva az ifjú kardja átjárta testöket. A második rabló haldokolva csúszott lábaihoz s nyögve vont elő kebléből egy erszényt fuldokolva: "a kormányzó ötven guineát adott", azután kifujta lelkét.

A kormányzót Quarrelsonnak hítták, ki a hölgynek nagybátyja volt s annak az élet színpadáról lelépése esetére örököse, mire nézve neki rokoni kötelessége volt arról a legbiztosabban gondoskodni.

Ez a hölgy volt Fájvirág, igaz nevén Quarrelson Mária.

A kormányzó nagy darab földön legelső ember volt, s így minden törvényen felül állott; nagyon természetes tehát, hogy senki sem vonhatta őt kérdőre e gyöngéd gondoskodásért, valamint Máriát sem biztosíthatta senki, hogy a jövő reggel Valparaisóban fog-e felébredni vagy a mennyországban?

S az ifjú, kit a föld túlsó oldaláról űzött ide engesztelen sors, szenvedélyt érzett a hölgy iránt; elmondá neki, hogy szerencsétlensége nagy, s a hölgy azt felelte, hogy kétfelé osztott teher kevesebb; két szív könnyebben visel egy fájdalmat, - ők megérték egymást.

Mária levelet írt Quarrelsonnak, melyben kinyilatkoztatá, hogy a száműzött idegen sorsához fűzendi a magáét s elbúcsúzék tőle, messze elutazandó.

Hanem Quarrelson lelke fekete volt, mint azon rabszolgák, kiket naponként korbácsoltat; azt hitte, miszerint Mária azért akar tőle megmenekülni, hogy majd a sydneyi főkormányzószéknél ellene vádat indítson s a kedveséhez szökő leányt, midőn az éjjel a reá váró csónakhoz sietne, elfogta, s sajkán elvitte a Nepean szigetre; ott kitette, tudva, hogy onnét még vissza nem jött senki, s midőn kérdezték tőle, hol van a leány, előmutatta annak levelét, s azt mondá, hogy kedvesével megszökött.

Géza pedig kereste az elveszettet az egész világon.

De jó az isten. Küldött egy vihart, mely Gézát a pokolszigetre kiveté, melynek partján őt a jó ördög megtalálta, az elveszettet.

Sokáig éltek itt mindhárman boldogan, Géza, Mária és vén barátjok, a jó ördög; egészen elfeledték, hogy a Nepean sziget neve: pokolsziget.

Hanem midőn az első örömek mámora eloszlott, kezdének jönni a jövendőrőli gondok, a honvágy, vágy a szabad világ után... Sokszor látták őket szabadon repülő felhők ott ülni néma ábrándban a theobromák susogó ágai alatt s keserű reménytelenségben merengeni a néptelen tenger puszta látkörén.

Sokszor megkísérték Géza és Williám, alattomban egy kis csónakot faragni kőfejszéikkel s midőn félig készen voltak vele, valami gazember felégette, vagy széthasogatta fáradságos művöket; irigység vagy a nepeani hóhér tehette.

Le kelle mondani minden szabadulási reményről.

Egy éjjel azonban szokatlan nyögések verték fel a barlang lakóit álmaikból; úgy hallatszottak, mintha a föld mélyéből egy haldokló sóhajtana fel.

- Ez bizonyosan a vakondok, - szólt Williám; - itt lakik egy oduban a szikla alatt, nyolc éve, hogy nem látott napvilágot. Ez a vakondok nyolc év előtt híres legény volt a northumberlandi grófságban, nevét nem tudom, volt neki vagy húsz: minden városban más, ma hosszú szakállú koldus volt, holnap parfümirozott dandy; délelőtt bérszolga, délben tőzsér, délután rendőrtiszt, este alakos, éjjel zsebelő; ma vőlegény volt s holnap mint hajóslegény jelent meg saját felesége előtt, tudtára adandó, hogy férjét a menyasszonyajándékkal egyetemben elnyelte a tenger; vagy tizenkétszer házasodott, feleségei mind élnek; ugyanannyiszor tömlöcéből megszökött, hatszor bukást hirdetett, most pedig itt lakik a föld alatt; azon nyolc év alatt, hogy idehozták, ki nem mozdult odvából; én szoktam neki mahinot gyökeret lehajigálni, abból élősködik, különben igen csendesen szokta magát viselni, s még úgy sem sóhajtozott mint most, valami baja lehet.

Másnap reggel lementek a vakondok odvába. A nyögések egészen megszűntek. Az ember halva volt. Ott feküdt összezsugorodtan szűk odujában, különös alkotmányt szorítva karjai közé. A sötétben nem lehete megismerni, micsoda; hanem a világosságra felcipelve, kitűnt, hogy az gyékényből mesterileg font naszád, kaucsukkal erősen bevonva s leghosszabb út vészeire készítve, sajátszerű kormánnyal és hársvitorlákkal. Csak percben múlt, hogy az ember tizenharmadszor meg nem szökött börtönéből; az a perc halálának perce volt, mely e nyolc évi munkát kigúnyolá.

Hanem a csónak csak egy ember számára készült.

Csak egy szabadulhatott meg!

S ki legyen azon egy?

Hosszas tanakodás után abban egyezének meg, hogy az Williám legyen, ki elvitorlázva Botany-Bayba, ott a kormányzót tudósítsa, hogy a Nepean szigeten méltatlanul szenvedők vannak, és őket szabadítsa meg.

Még azon éjjel kedvező széllel tengerre vitte naszádját a jó ördög, elbúcsúzva bajtársaitól, kis ideig északnak irányozta futását, azután feszült vitorlával indult meg nyugatnak, s kevés idő múlva eltűnt szemeik elől.

El fog-e jutni kisded csónakával a sydneyi öbölbe? Nem temetik-e el az úton a habok? Nem vesz-e el éhen?

Vagy ha megmenekült, fogja-e ő a törvényszéket felkeresni, hogy ott barátjaiért panaszkodjék s magát újra elfogassa?

Nem fogják-e őt, mint szökevényt, azonnal fenyítésül letartóztatni, mielőtt panaszát elmondhatná?

S nem hiába fognak-e akkor várni szabadulásra a pokolszigeten hagyott baráti?



3

Hetek, havak múltak el; naponként várták az elhagyottak a szabadulást s amint nőtt az idő, reményök úgy fogyott. Felszámíták, mennyi idő alatt érhetett Williám Botany-Baybe, mennyi idő kellett arra, hogy visszaérkezzék. Az idő végtelenül hosszabbra ütött ki; szinte fél esztendő telt el így kínos várakozásban, midőn egy esős alkonyon vitorlát látott Géza feltűnni a tengeren, mely egyenesen a szigetnek tartott.

Ki írhatja le az örömet, melyet e látvány a szabadságvágyók szívében gerjesztett. Sokáig imádkoztak hálaimát, szemeiket az égre függesztve s midőn azokkal ujólag a hajót keresték, az már akkor a révbe érkezett, benne három férfi ült: egy evezőlegény, egy kormányos és egy veresszakállú, májfoltos arcú férfiú!

Az örvendők egyszerre égből hullottak alá a pokolba.

- Quarrelson! - ordítá dühösen Géza, kőbaltáját ragadva; szemei vadul forogtak.

- Az istenért, mit akarsz? - kiáltá Mária, az ifjú térdeit átkarolva.

- Meg fogom őt ölni, vagy meghalok magam, de így nem szabad a sorsnak csúfot űzni velünk.

- És én? - esenge a hölgy.

Az ifjú habozott.

E percben két mozsárlövés történt, a csónak kikötött, ezúttal közel mert jönni a parthoz, mert ormán két mozsár volt felállítva, golyókkal töltve.

Quarrelson kiszállt s sebes léptekkel egyenesen Grundler, a hóhér lakának tartott s annak ajtaján bement.

A csónakban az evezőlegény maradt, kezében égő, vasnyelű kanóccal, az ágyuk előtt ülve; hátul a keréknél a kormányos állt.

- Meg kell téged szabadítaniok, ha emberek, bárha Quarrelson emberei is! - kiáltá Géza s eszméletlenül ragadta magával Máriát; pár perc múlva a parton termett.

Alighogy észrevette a kormányos, inte a legénynek, hogy lőjön rájok; ez fölemelte kanócát.

- Az isten szerelméért! - sikoltá a hölgy, térdre hullva.

E sikoltásra felrezzent a hajóslegény, merőn rátekinte a hölgyre, leereszté kanócát s hátra fordulva, a kormányosnak fejrázva inte, hogy nem fog lőni.

Géza közeledett.

- Lőj! - ordítá a kormányos.

A hajóslegény vonakodott.

- Fogsz lőni, gazember? - dühönge amaz - vagy téged is a tengerbe vesselek, mint bátyádat oda vetettem? - s ezzel dühösen a legénynek ugrott.

Ez pedig, mintha kígyó csípte volna meg, szökött fel helyéből: "vedd ezt bátyám emlékeért!" rikoltá, s a kanóccal úgy vágott a kormányos szeme közé, hogy visszatántorodott az árbocig; itt azonban indulatosan rántotta elő kését, képe elvörösült s vad bosszúval rohant a fegyvertelen hajóslegényre.

- Ne félj! - kiálta Géza, egy ugrással a hajóban teremve, míg kőfejszéje a kormányos ölésre emelt kezét lezúzta.

- Hurrá! - ordítá a hajós, mellénél ragadva a hanyatló kormányost s azt egy lökéssel a tengerbe taszítva. Két tengeri angyal rohant utána s perc múlva néhány véres vízhólyag buborékolt fel a víz színére...

Amint Quarrelson belépett Grundler ajtaján, mogorván kelt az fel moh-ágyáról, fegyverét a belépőre szegezve.

"Rule Britannia" jelszó hangzék Quarrelson szájából.

Grundler vállat vonva ereszté le fegyverét s röviden kérdé:

- Mit akarsz?

Quarrelson szétnéze, ülőhelyet keresve a gunyhóban.

Nem volt abban egyéb egy nyaláb mohnál s egy kőasztalnál.

Grundler furcsa ember volt; hajdan sydneyi hóhér, elélemülve azon kegyet kérte magának, hogy Nepeanra eresszék, adván vele elegendő lőport és golyót; különös kedve telt benne embereket vadászni s tudta, hogy a nepeani lelkekről senki számot nem kér.

- Emlékezni fogsz rá, - kezdé Quarrelson - itt e szigeten bizonyos némber tartózkodik s egy férfiú, kik a jó ördöggel laktak egy tanyán; ez utóbbi ezelőtt félévvel innét valahogy megszökvén, a kormányszékhez ezeknek kiszabadításáért folyamodott s a kormányszék törvényes vizsgálatot szándékozik tenni a Nepean szigeten, mely két hét múlva fog véghezmenni. Akkorra nem szabad nekik azon két személyt megtalálni, megteheted-e ezt?

Grundler fegyverére mutatott.

- S mit kívánsz érte, ha megteszed?

- Puskapor, rum; - volt rövid felelete Grundlernek.

- Tehát áll az alku? két hét alatt?

- Jó! - mondá Grundler.

E percben lövés durrant el s a gunyhó teteje forgácsokban hullott az alkudók fejére.

- Mi volt ez? - kiáltának kirohanva.

A csónak, melyen Quarrelson jött, kétszáz lépésnyire volt a parttól s duzzadó vitorlákkal távozék attól; benne egy evezőlegény ült, az árbocnál Mária, a kormánykeréknél Géza.

- Adjon az ég hosszú életet neki! - kiáltá a távolból Géza Quarrelsonnak s egy másik köszöntő lövés halomba dönté a tuskó-hajlékot.

- Utánok!! - ordítá őrülten Quarrelson, s hanyatthomlok a vizeknek rohant. - Fogjátok el őket! fogjátok el! ide Grundler, lődd agyon őket, lőj!

Grundler képéhez illeszté fegyverét, célzott; azután újra leereszté azt, vállat vonva mondván: - Már messze vannak.

- Mindegy, lőj! - rikácsolá kétségbeesve Quarrelson s térden csúszott a hóhér után.

- A lőpor drága; - felelé az hidegen.

Quarrelson pedig tébolyodottan futkosott a parton, sírt, átkozódott s magát kétségbeesve verte a földhöz, haját tépte, kövekkel hajigált az égre; - bosszút állt magamagán.

A vitorlás pedig nemsokára Botany-Baybe érkezett, hol a keresettek megjelenvén, a törvényes vizsgálat elmaradt, s így Quarrelson sohasem szabadult meg a pokolszigetről; emlékeznek ugyan még sok év után is azon hajósok, kik újabb lakókat szállítottak ide, s kiknek nem szabad a hóhéron kívül egyébbel beszélniök, az pedig már jó ideje, hogy több szót nem tud, mint "rum és lőpor"; ezek emlékeznek egy őrjöngőre, ki démoni tekintettel dühöngve, jajgatva közelge feléjök, iszonyú átkokban kifogyhatatlan, midőn őket távozni látja; de annyi bizonyos, hogy azóta senki vissza a pokolszigetről nem került.

Williám letette ördögi melléknevét s becsületes lakatosmester lett belőle: Quarrelson bűnhödése után végképp lemondott az improvizált bíráskodásról s miután felsőbb helyekről kegyelmet eszközöltek ki számára, mint istenfélő ember végezte életét.

Géza és Mária mint éltek tovább?

Nem akarom a költői igazságtételt ezáltal zavarba hozni, hogy további életök folyamát ideírjam; elég azt tudnunk, hogy elvégre csakugyan boldogok lettek, ha nem is ezen, de legalább a másvilágon.

1845






HOL LESZÜNK KÉT ÉV MÚLVA?

vagy
Három exkollega Szibériában

Nagy fehér hómezőnek kellő közepében, ott lakik Vahot Imre hideg fakunyhóban. Fejében nagy prémes süveg, szakálla földig ér, tarkótól talpig nyusztbőr fedi testét. A hófuvatagból házának csak kéménye látszik ki; minden reggel kapával ássa ki magát háza ajtajából, mint a murmutér. Most is ott ül nagy bundába takarva, puskával lesi a farkasokat, kik éjjelenként bekiabálnak a kéménye nyilásán s nem hagyják alunni. Amennyiben éjjelnek szabad nevezni az olyan időjárást, mikor hat hónapig egymás után nem jön fel a nap. Szibériában ez a divat. A hó fehérlik, az égen az északfény ragyog muszka nemzeti színekben, délfelé fekete az ég, mint a pinceablak. Vahot Imre pedig torkig farkasbundában lesi a farkasokat, kik háza kéményén beordítanak. S íme, amint ekép ül a lesben s a távolban károgó hollókat szemléli, egyszer a láthatáron egy magas alak tűnik fel, mintha fenyőszál vagy kútgém nőtt volna ki a fehér hó közül. Iszontató szál ember, és karcsú, mint a gyertyatartó. Lábán csónak alakú korcsolyák vannak, nadrágja irámszarvas-bőrbül, fejében bagósipka, öltözete vidrabőr-bekecs, rókatorok prémmel. Kezében hosszú dárdát, hátán nagy menkü jegesmedvét cepel, mely keze-lába lóggatva veri a nagy termet inát. A termet hármot lép a láthatárról, s a negyedik lépéssel Imre előtt terem.

- Ki vagy? megállj! - kiált, puskáját neki fogva Imre.

- Polgártárs, Pálfi Albert! - felel, kinyújtva fejét a rókaprémből készült fatermörderből a termet, s leveti hátáról a medvét.

- Ah, hozott isten! jó sikerrel jártál, amint látom.

- Bizony jóval, de el is fáradtam ám. Három nap ötvenhat mérföldet jártam ez után a medve után, míg lebökhettem. De hiába, huszonkét medvebőrt kell adóba fizetnem, s ez még csak a tizenötödik.

- De már úgy én jobban gazdálkodtam, - szólt Imre - nekem kilencven farkast, nyolc rókát és harminc nyusztot kell adóznom, s már ezt mind összeszereztem, tudni kell a módját, csaptatókat kell állítani.

- Könnyű neked beszélni, de én a medvéket csak nem foghatom vidravassal.

- Még azon felül három hermelint is fogtam, jó lesz a feleségemnek főkötőnek, meg egy kék rókát, abból meg nekem lesz nyakravaló.

- Hanem szegény G...i járta meg; annak három zsák tengeri kutyafogat kell összeteremteni; egész nap a jégen jár, s ha megúnja magát, verseket ír a jégsziklákra.

- Egyébiránt minek köszönhetem e ritka szerencsét?

- Hát csak annak, hogy azon három napig, míg távol voltam, a szél eltemette a kunyhómat hóval, most nem találok haza, be kell várnom, míg ismét lefújja róla, addig hozzád kvártélyozom be magamat.

- Szívesen látlak. Egy irámtehenem tegnap mult ki a világból, annak a helyén ellehetsz.

- Van sok irámszarvasod?

- No, no, nem sok, de csak elég. Tavaly még nem volt több tíznél, most már van harmincöt; esztendőre, ha isten segít, felviszem kétszázra. Barátom, az irámszarvas megbecsülhetetlen kincs ilyen helyen. Maga keres magának enni és igen jó teje van. Már sajtot is tudok belőle csinálni és pálinkát, - fölségeset!

- Jó, hogy eszembe juttatod, szörnyen ehetném és ihatnám.

- Lesz minden, ne búsulj; a feleségem - áldott jó lélek, sohasem zúgolódik, pedig ugyan sok dolga van - most éppen kozáklevest főz, pompás comedentia, Kamcsatkában tanulta; irámtéj, halzsír, rákikra, földimoha, aszalt kökény és érett túró összefőzve. Nem is képzeled, milyen angyali eledel? rá egy pohár savó, s azzal készen vagyunk.

- Hát ez a medve mit vétett itt? Soha sem ettél még rántott medvefület s halzsírban sült medvemájat? Hja 'sz akkor nem is tudod: hogy mi a jó? Ezt majd én készítem el, értek hozzá.

- Pompás! Hisz így még vendégeskedünk is.

Amint ők eképen készülnének a vendégeskedéshez, íme a távolban ostorpattogás, kutyaugatás s nagy csöngésböngés hallik s rövid idő alatt sebesen futó szán érkezik Imre háza elé, húzatva hat fehér és hat fekete kutyától, melyek mihelyt megálltak, lefeküttek a hóba s elkezdtek hentergőzni. A szánból ezalatt egy apró kis ember pattan elő, a kucsmája épen a csípejéig volt a fejébe nyomva, míg a csizmája szára tökéletesen a hónaljáig ért. Az egész emberből csak a kucsmát és a csizmaszörnyeteget lehete látni. De ő azért mégis kipattant a szánból, egy magához termetre hasonló női alakot kisegített a kocsizsebből, ki szinte el volt nyelve egy szürke tuszli által.

- Isten jó nap, polgártársak, - szólt a kisded férfiú, erősen törekedvén kiküzdeni magát medvebőr-kucsmája alól, melynek miatta nem látott sem eget, sem földet. Vahot és Pálfi látva e törekedést, odamentek hozzá s nyájasan kirázva őt a felemelt süvegből, bámulva kiáltanak föl:

- Ah! ön itt, Nádaskai!

- Itt biz én, testestül, lelkestül és feleségestül.

- Hozta isten, hozta isten!

- De bizony csak ez a tizenkét kutya hozott, aztán meg kergettek is.

- Mindegy, csakhogy itt van, legalább a feleségeink nem únják magukat, szálljon egyenesen mi hozzánk és mondja: honnét jön?

- Oroszország Tiszai tartományaiból, azaz sajátlag Belgrád vármegyéből, hol ez ideig fogva voltam.

- Hát él-e még magyar ember? mit csinál Kecskemét, Pest, Debrecen, az erdélyiek?

- Jaj, minderről sokat kell beszélnem, de elsőbb vigyetek melegre, mert megfagyok, a feleségem e hosszú úton, ha a tuszlit magára nem veszi s azt a kétujjú keztyűt, mit egy nagytenyerű kozákhetmán Pétervárott ajándékozott neki, ködmenül fel nem ölti, azóta gfrorneszül hoztam volna ide.

- Nem bánom, menjünk be tehát a házba, csakhogy ott pipázni nem lehet, mert a tűzhely s a harmincöt szarvas miatt úgy is nagy füst van.

Ez a ház fenyőfatuskókból volt fölépítve, a hasadékok kitömve erdei mohával, a belseje csapó földel és medvefaggyúval szépen kitapasztva. Egy szögletben tűzhely állott, hol kedves szőke nő sütött-főzött bő ujjas kaftánban, haja most is szépen felfonva à la cosaque, mi neki csaknem oly jól illett, mint hajdan a magyar csipkefőkötők a pesti színházban. A másik szögletben egy széles nyugágy, diván, asztal, fekhely és sodródeszka egy személyben, számtalan farkas- és rókabőrökből építve, melyek ott száradtak és várták az asztrakáni vásárt. A háttérben harminchét irámszarvastehén kérődzött, kiket is nagy cseberbe sorba fejt Imre hajdani lapkihordója, kin még akkor is megérzett a tudományos illat, dacára a sok más mindenféle illatnak, mit a kedves szarvastehenek terjesztének magok körül. A falakról sok mindenféle túrószacskó lóggott alá s köztük egy boldog emlékü operngucker. A három kollégának meglehetősen pirosra volt fagyva az orra, de ez nem gátlá őket abban, hogy a rókapamlagra le ne heveredjenek s egy jó darab szarvastúrót ott in effigie loci rögtön kés villa nélkül be ne vágjanak. Ezalatt Vahotné és Nádaskainé szamojéd divat szerint egymást fülöncsókolás által üdvözölve, ültek az ablak alá, mely vékony halhártyával volt üveg helyett beragasztva, s mindig mélyebben merülének azon fontos téma fölötti értekezésbe: vajon a lapponiai asszonyok kopfputtza szebb-e, mely tömérdek marhafaggyúból készül, vagy a finn dámáké, kik fésű helyett egy egész jávorszarvas ágabogát hordják? Egyik kuckóban pedig két kis gömbölyű fejű angyalka guggolt, kik egy ábécéből egymást muszkabetűkre taníták. Ass. Buki. Wjedi. Glagol. Dobró. Giehst. Sivere. Szemlja. Ise. Kako. Ljudi. Müszléte. Nass. On. Pokoj. Rzü. Szlovo. Tverdo. Uhuj. Fert. Chrics. Züh. Tserv. Ezek az orosz alphabet betűi. Nehezen ment szegény magyar nyelvecskéiknek ez istentagadó pronunciációkon keresztülbotorkálni, s úgy meg sírtak az ártatlanok bánatukban, mintha kavicson kellett volna mezítláb sétálniok. Hát még mikor a szamojéd ábécére került a sor! Olaf. Behehe. Gomhal. Doladha. He. Vahlu. Sain. Cheth. Theth. Jujud. Kopp. Lomad. Mum. Num. Szemcath. Eee. Pkle. Zodje. Kufu. Ristyi. Sinme. Thauj. Írásjegyek: Petocho. Revoco. Chevozo. Sekofo. Ecoco. Gyicoco! Hogy a kakas csípje meg, de szép!

De hát mit csináljon az ember? ha már egyszer muszkák és tatárok között lakik, muszkául és tatárul kell tanulnia.

*

- Hát édes kolléga uram, mondja el csak, mik történtek az elmult időkben a szép Magyarországon? Hanem kérem: hogy ha magyarul szól, igen lassan beszéljen, mert ilyen hideg levegőben messze elhallik a hang, s ha meghallja valaki, hogy magyarul diskurálunk, még beljebb küldenek bennünket a jeges tengerbe.

- Hol kezdjem azonban? Mikor hallották önök az utósó hírt Illyriából?

- Honnét?

- Önök oly szemeket csinálnak, mintha még azt sem tudnák, hogy Hungariát jelenleg Illyriának híják.

- Most halljuk először, semmit sem tudunk mi azóta, mióta Kufsteinból ide kutyaszánkáztattak bennünket egy szép zivataros éjszakán.

- Hjaj biz azóta sok megváltozott. Magyarország címere jelenleg zöld tarlóban három kasza tetején egy illyr gucsma meg egy drótozott serpenyő. Jelenleg ott tót az uralkodó, s országszerte placatumokban van kihirdetve, hogy legszebb virág a krumpli; az ablakokban cserepekben tenyésztik, a kertekben úgy ápolják, mint a georginát, s az úri hölgyek bálokban a virágját kebleiken viselik. Soiréekban sült krumplit osztanak frissítőül. S midőn a mult ősszel a krumplibetegség nagyon elterjedt, a kórházból kiverték a betegeket s ott ápolták nyilvánosan e szent nemzeti virág gyökérgombócait.

- Ah, ah!

- Heves vármegyében mai nap kozákok eszik a dinnyét hámozatlanul, Nyitra vármegye határa egész a solti járásig kiterjesztetett, maga a jászkúnság is "nyitránszke stolici" név alatt ismeretes, s Jászberényben a Lehel kürtjére erőszakkal ráfogták, hogy az Szvatopluk puskaportartója volt. A cigányoknak megtiltatott hegedűvesztés büntetése alatt a Rákóczi-marsot húzni, helyette a "nyeksze hrusti saka mala"-t kell fújniok; egy bőgőst a minap, ki részeg korában a "Nyitra, mila Nyitra, ti viszoka Nyitra!" helyett a "hej húj nem bánom"-ot találta rákezdeni, kétszáz kancsukára itélt el a kormány, a századik alatt meghalt a szegény dade, s a többi százat a bőgőjén verték el.

- De hát mint juthatott ennyire a magyar nemzet? Hol vesztettük el az eldöntő csatát, hol van a magyar nemzet utósó sírja?

- Sehol sincs. Nem került itt csatára a dolog. Míg az ellenség az országon kívül volt, a magyar ember boldog nyugalomban kifeküdt a napra, ott pirította a fogát, nem gondolt semmivel, ha mondták néki: hogy ég a ház, azt felelte: hogy jó az isten, majd eloltja, ha akarja; ha mondták neki: hogy jő a muszka, dehogy hitte, hetvenkedett, fenyegetőzött, azt mondta: hogy megeszi ő azt, de arról nem gondolkodott: hogy kanala is legyen, amivel megegye. Azt az egypár fiatal embert, ki szüntelen a fülébe kiabált, hogy keljen föl és készüljön hadakozni, egy szép reggel fülön csípte s elküldte Kufsteinba hallgatni. Ti is köztök voltatok. S hogy nyugalma semmi által ne háboríttassék, minden szerkesztőt tömlöcbe csukatott. Mikor aztán eként minden elhallgatott, egy szép tavaszi reggel nagy váratlanul egy csapat vendég érkezett a jó Magyarhonba, iszonyú bundákban, iszonyú szakállakkal, iszonyú medvebőrcsákókkal és iszonyú dárdákkal; utána másik csapat, meg harmadik csapat. Kik is sem kérdtek sem halltak, hanem egyenesen bekvártélyozták magukat a jó magyar hazafi tanyájába, odaültek az asztala mellé, elették előle a jó túrós galuskát, kiitták poharából a jó magerátit, összeölelték feleségét, napát, hugát, menyét, leányait és szolgálóit, felfeküdtek csizmástul bundástul a szép vetett tornyos nyoszolyába s iszonyúan hortyogtak, mikor aludtak, s ha fölébredtek, iszonyúan káromkodtak és pálinkát kértek, s veszekedett, nagy bőrkorbácsokkal suhogtattak az ember füle körül. A gazda csak nézte, hogy mi lesz már ebből. Azok pedig naponként mindig szélesebb tért kezdnek elfoglalni a házban, utóbb a gazdát kiszoríták az udvarra, végre kicsukták az ajtón. S ezzel konyec a magyar dicsőségnek.

- De hát senki sem gondolkozott ellentállásrul?

- Mikor már késő volt, igen. Akkor nagy hirtelen elkezdték a nemzetőrséget organizálni. Két hét került bele, míg a nemzetőrségi qualificatitót kidolgozták, s mire a muszka Pest alá ért, épen azon civakodtak, hogy fekete legyen-e a nemzetőrség csákója, vagy piros. Utójára is sem pénz nem volt, sem fegyver, sem puskapor, sem ágyú. Néhány lelkesült fiú felkapta a véres kardot, hogy meghordozza az országban, a legelső faluban elcsípte őket a szolgabiró, mint lázítókat, s sine mora felakasztatta. A nemesség azt mondta: hogy menjen a paraszt védeni a hazát, hiszen övé a haza; a táblabiróság azt mondta: hogy na most tűzlelkü fiatalság, állj elő, hadd lássuk, mit tudsz? majd mi nézünk. A spiszburgeraj azt mondta: hogy ő csak István-napkor köteles kirukkolni, akkor sem töltött puskával, meg ha valakit temetnek; utójára is senki sem ment a muszka ellen, egypár crucifixus verset kivéve, melyet ismeretlen szerzők írtak; s néhány hét mulva muszka minisztérium tanyázott Pest városában, kinek is két nap alatt 18.000 aláírással terhelt árkus papiroson szavaztak Budapest békés honfiai teljes bizalmat, kiknek tökéletes mindegy volt, hogy magyarok alatt legyenek-e németek, vagy muszkák alatt, de nagyon pórul jártak, mert a muszka bezzeg nyakon tudta fogni a dolog boldog végit. Rögtön minden frakkot és attiladolmányt s egyéb civilizált öltönyt etörült, prémes kaftánban kell járni ifjúnak, öregnek. Nyár, nem nyár: azoknak décbundában kell járni; mert odahaza Pétervárban ez a nemzeti viselet. Minden utcában lovas kozákok portyáznak, kik minden embert, ki magyarul vagy németül gondolkozni, kombinálni, vagy pláne beszélni mer, rögtön agybafőbe kancsukáznak. A vendéglőben azt a divatot hozták be, hogy a muszka nem fizet; a német címerek helyébe szerb betűket kelle festeni egy nap alatt; ki ezt nem tette, kifordították a bőrit. A polgárság izmosabbjait elvitték katonának Ukraniába, feleségeiket pedig megtartották muszkánéknak, a melyik ti. szép volt; a többit kiküldték Lapponiába, a hol a legnagyobb férfi is négy láb magas, ott ezek is elkelnek.

- Hát a földmívelők mivé lettek?

- Azok is szépen jártak, most minden héten csak négy napot kell robotolniok, a magyarokat felszorították a hegyekbe, most azok esznek ott zabkenyeret s készítenek főzőkanalakat, a zsíros alföldet pedig beültették gyönyörű szép tót nemzetségekkel. Poszlovenszki járja mindenfelé a Hortobágyon is.

- Meg van e még Kecskemét?

- Meg, csakhogy az egész városnak ráccá kellett kikeresztelkedni. Szegények, szörnyen megsínlik azóta az olajos babot, s nehezen megy nekik a görög nyelv.

- Hát Debrecen mit csinál?

- A város csak megvan a régi helyén. De lakosait átcserélték Árva vármegyébe, ott fürészelnek jelenleg deszkákat s meszet hordanak a szomszéd városokba, meg majoranna polyvát, télen pokrócot árulnak és fenyőmadarakat. Azokat a jó debreceni cipókat, fonott kalácsokat, fánkokat, lepényeket, lángosokat, béleseket, csörögéket, katakönyökéket, borsoskákat, boszorkánypogácsákat, pereceket, kulcsosokat, kakastejjel, varjuvajjal sütött kenyereket csak híriből ismeri a világ. Ez a helyökbe költözött tót ivadék a legszebb búzalisztből sem tud egyebet sütni, mint puffancsot, pitét meg málét. Minden étele oda megy ki, hogy kása. Debrecen neve most Szlovenszkograd, Budapesté pedig Carograd.

- Ejnye be hamis nevek.

- Jól járt Csongrád vármegye, azt nem kellett újra keresztelni, annak a nevében már benne van a "grad."

- Hát a tekintetes táblabírákból mi lett?

- Utója felé csakugyan kezdték elhinni: hogy a 1-ae 9-us nem szentírás, s hogy a muszka a repraesentatiótól meg nem ijed. Denique nem akartak oly országban élni, hol a nemesi szűzhátakat is kancsukázzák, s egy szép reggel táblabíró Bárány Ágoston vezérlete alatt, fölkerekedtek vagy harmincezren, mind megannyi szolgabíró, táblabíró és legale testimonium, hónuk alá csapták a Corpus jurist, meg a pragmatica sanctiót, s mentek új hazát keresni Mesopotamiába. A mesopotamiai mufti azonban sehogy sem akarta nekik az ott lakhatást megengedni, mert ily kutyabőrpusztító népnek ott élni nem szabad, hol a kutyák szentek. Fogták tehát, odább mentek s addig jártak, míg találtak egy határt, hol senki sem lakott. Azt gondolták, hogy kis Kún-Halas városa határába jutottak. Pedig ez volt a Szahara. Itt azután leütötték a sátort, felállították a municipiumokat, ültettek dohányt, s választottak magok közül három parasztot, hogy a többi nemes embernek legyen ki fölött regnálni; kihirdették az 1848-iki törvényeket a beduinoknak, s gyakran feljárnak Marokkóba a dey mulattatására, kinek udvarában országgyűlési dikciókat tartanak; nem érti ugyan senki, de a deyt mégis nagyon látszik mulattatni a dolog, szinte elsőbbséget ad nekik a kígyótáncoltatók felett, s sehogy sem tudja elképzelni, hogy mint lehet oly hatalmasan kigyakorolt nyelvű nemzet a világon, mely fél napig el tud beszélni, anélkül, hogy valakit vagy megütne, vagy ellopna valamit. Mint tudva van, a muzulmán napjában sem szól három igét.

- Hát a radicalok élnek-e még?

- Élnek valahol Amerikában. Ott cirkalmozzák most az Orinoco vizén Icaria határát, hol a communismust Vasvári Pali elnöklete alatt fogják megalapítani, ha ti. a vizet lecsapolhatják róla.

- Hát úr, a hajdani népszerű kormányférfiú, mi véget ért?

- Meghalt. Egy reggel az inasa rosszul kefélte ki a kabátját, melyen a jó úr úgy felindult, hogy az inasát agyonpofozta, maga pedig epehideglelésbe esett és Stáhly segítségével harmadnapra a paradicsomba jutott.

- Mondj valamit Petőfiről is.

- Nem tudni róla valami bizonyosat. Némelyek szerint a hajdu-böszörményiek megégették, mások azt mondják, hogy keresztrefeszíttetett, s ily szituációban sokáig mutogatta Borsod vármegyében a matyó fiának: látod, kis fiam, ez volt az az ember, aki királyokhoz verset mert írni, amiért aztán keresztre feszítettük. Csókolj szépen kezet a hetmannak, s vigyázz magadra, hogy verset ne írj a királyokhoz, kis fiam.

- Hát Lauka Guszti?

- De isz az jól járt. Mintha sejtelme lett volna a jövendőről, a múlt tavasszal egy orosz lányt vett feleségül. Most az ipa esztergomi érsek lett s Guszti legalább is superintendens fog lenni. Már is togában jár és szörnyen megspanyoltalanodott.

- Lehetetlen!

- Semmi sem lehetetlen, ha az ember megházasodik. Mióta felesége van, hallani sem akar a communismusról.

- Hát Horváth Laci él-e még?

- Elfutott Konstantinápolyba. Lett belőle kajmakán basa a portánél.

- Hát valjon Bernát Gazsi tót diákja hova avandzsírozott a muszka alatt?

- Nagy ember lett ő, a Sáros vármegyei spanyol. Mikolás cár nevenapjára írt egyszer egy köszöntő verset diákul, melytől a cár úgy megszeppent, hogy tüstént maga eleibe hozatta s félórai konverzáció után annyira beleszerelmesedett, hogy rögtön kinevezte udvari költőjének harmincezer rubel és tíz kopek évi fizetéssel. Most talpig vörös posztóban jár s mindennap dikciókat tart a Pillvaxban a muszka jurátusoknak. Némelyek azt rebesgetik, hogy valami titkos viszony aligha nem létez közötte és a cár felesége között, mert nagy befolyása van az udvarnál. Mikor a cárral kontraktust kötött az udvari poétai állomás iránt, ezeket kötötte ki magának. 1. Mindennap reggeli 9-től 10-ig szabad idő, hogy Bernát Gazsi csizmáit kifényesíthesse s szobáját kitakaríthassa. 2. A Festetics ház vallattassék be örökös és elidegeníthetetlen tulajdonul Gazsinak, hol élte boldogabb napjait leélte. 3. Azon mezítlábos kontesz, kit ő számozni tanított, az ország költségén holta napjáig csizmában járjon. 4. A Festetics házból mindenféle hatlábú állatok örök időre száműzessenek. 5. Azon kéményben, hol ő télen át lakik, rajta kívül semmi más disznólábat füstölni ne legyen szabad. - A cár mindezen kivánalmait haladék nélkül aláírta. Sőt egyszer arra is rávette a cárt borozás közben, hogy Gazsi adósságait elvállalta a státusadósságok közé. Ez fogja megbuktatni Oroszországot. Miklós cár csak akkor hűlt el, mikor liquidatióra került a dolog. Zálogba kellett adni egész Ukraniát, a hozzá tartozandó Phrygia, Cappadocia és Paropemysussal egyben. Kétheti prolongatio és kamat maga felemésztette az uralhegyi platinabányákat.

- Már azt elhiszem, különben hogy éli világát a mi kedves Gáspárunk?

- Hát fölségesen. Reggel elmegy az orosz premierministerrel, Paskeviccsel a "grober Sepl"-hez gabelfrüstükre, akinek akkora szakálla van, hogy szalmát sem tart az ajtaja előtt, hanem, ha sáros a csízmája, csak abba törüli bele. Déli tizenegy órakor egy muszka generálisnénak ád rendesen szerenádot egy szimpla tamburán, délután két órakor elmegy vacsorálni a "vitéz kozákhoz", hová az orosz hautevoléci elite szokott összeseregleni; ott egy porció aszaltjeget vagy egy tányér pirított északfényt kancsukamártással bevág, s onnan megy azután négy órakor a színházba, hol décbundában adják Romeó és Júliát s hol Idali Laura talpig asztrakánba varrva táncolja a kakukát. Rendesen a cár páholyába szokott járni, kinek mind a kilenc leánya fülig szerelmes bele s színház végével, tizenegy órakor megy velök át Budára a rácvárosba csájára és rácürmösre.

- Színházat emlegettél. Miféle színház az?

- Természetesen: hogy a nemzeti, a Kerepesi úton. Színészeink megmaradtak a hajdaniak, mert a medvékkel született nép sem táncolni, sem énekelni nem tud, röhögni pedig szeret. Drámai színészeink közül egy kettő van még meg, a többinek igen drámai lett a kimenetele. A legelső alkalommal, midőn muszkául játszani kényszeríttetének, egy oly darabot adtak elő, melyben utójára mind mérget vesznek be. A darab veszettül tragikus. Az egész előadás alatt a baromállás majd megdőrült röhögtében, a muszka asszonyságok szemei kidüdörödtek, vagy aestheticaiabban mondva: kidiósodva megüvegesedtek a kacagás miatt, kivált, mikor az ötödik felvonás végin mind valamennyi meghal s ki jobbra, ki balra düledez s rakásra hull a súgólyuk előtt. Taps, tombolás volt akármennyi "Udri!!! udri!!! Zabije!!! Pogyszem! Secki pogyszem!!! Zatráceni!" (Mi magyarul tán annyit tesz: hogy "bravó!") hangzék minden felől. A hölgyek egész turbánokat és krumplivirág koszorúkat hajigáltak a színpadra. Azonban a szereplők nem keltek föl többet. Az utósó jelenetben mindnyájan igazi mérget vettek be, s úgy haltak meg egytül egyig szépen kifestve a szép festett erdők árnyékában. Az énekesek okosabbak voltak, ők elfogadták a szerződéseket. Fejenként egy hordó kaviár, egy hordó rácürmös, egy hordó szárazhal, két bunda, egy ködmen, három szánkó a hozzá tartozandó kutyaekvipázszsal, meg harminc kopek rendes havifizetésük, egyiknek úgy mint a másiknak, személyválogatás nélkül. Ezért tartoznak énekelni mindennap három operát; aki megbetegszik, vagy gyöngélkedik, kancsukát kap, aki el van rekedve, kancsukát kap, aki ghixert ád, kancsukát kap, aki ismételni nem akar, kancsukát kap. Ez egy oly saját universalremedium minden előfordulható bajok ellen, s úgy látszik, hogy van sikere.

- Biz ezek szomorú dolgok, édes exkolléga és csaknem hihetetlen, hogy mint volt képes hatvanezer orosz hatmillió magyart semmivé tenni.

- A dolog nagyon egyszerű: hogy az elkeseredés véres forradalmat ne idézhessen elő, le kelle fegyverezni a nemzetet. Az intelligencia meg volt hasonlva, ez ellen küzdeni sem kellett, kötve tartotta maga magát, a népnek csak azt kelle hirdetni: hogy azért akarnak fegyvert adni a kezébe, hogy az országból ki vigyék katonának; mikor benn volt az ellen, ily okoskodást kellett terjeszteni közte: ez az ellenség nem bántja a szegény embert, ez csak arra tör, aki ellentáll neki, - szaladjunk a kukoricába; ha leégeti a falut, ott hagyja a földet, azt sem el nem viszi, sem meg nem eszi, esztendőre megint felszánthatjuk. A gyáváknak ez volt az argumentuma, akik vitézebbek voltak, azokat felheccelték a kaputosok ellen, igértek nekik adóelengedést, sóárleszállítást, földek felosztását, tíz huszast minden nyirott főért, s kis idő múlva várat lehetne építeni az úri koponyákból. A nép ízenként szedte szét legnépszerűbb embereit, kik szájuk falatját, szívük vérit adták egykor neki, de lelkük felvilágosodását nem. Ők estek legelőször áldozatul. Mikor aztán a gondolkodó fők ki voltak irtva, a fejevett nemzettel azt csinálhatták, amit akartak. Elvégre nyelvétől is megfosztották. A jövő században a szép erős magyar nyelvet nem fogja beszélni senki. Tudjátok, hogy a tót ragad, mint a kolláncs!

- Hát a tudós társaság milyen szemekkel nézi mindezeket?

- Mi gondja a tudományoknak a politikára? Tudjátok, hogy a magyar akadémiánál politikai osztály nincsen, miből bátran következik: hogy az akadémia hatáskörébe az ilyen státustani kérdések nem vágnak. Jövő évre ismét jutalmakat tűzött ki. A jogtani kérdés ez: "van-e hajadoni joga annak, kinek haja nincsen?" A nyelvészeti ez: "micsoda nyelvtani hasonlatosság van e cseremisz szó között: chrisme, és e tatárszó között: dzsinmu? s továbbá honnét vette eredetét a régi rómaiaknál e felkiáltás: biafora?" Az orvostani ez: "miért van az embernek a szája az orra alatt és nem háta közepén?" (Valóban szép figura volna egy tudós, akinek szája a háta közepén volna.) A természettani ez: "fejtessék meg: hogy a cserebogár miért nem szereti az ecetes salátát?" A históriai ez: "vajon Tamerlan piszkálta-e a fogát ebéd után, vagy sem?" A filozófiai elvégre ez: "mutattassék be okszerű argumentumokkal a posteriori annak lehetősége, hogy ha az ember egész életében semmit sem tanul, mégis úgy halhat meg, mint tudós?" A pesti vagyis a carogradi kozák hetmánt kinevezték akadémiai tagnak, ki is megengedte magán történni a tréfát, s hagyja őket továbbra is fáradni és pihenni a tudományok mellett, látja, hogy senkinek sem ártanak vele.

- Persze: a sajtószabadságnak vége van?

- Épen nem, olyan alakban, mint ezt az 1848-ki országgyűlés elkészíté, továbbra is meghagyta a muszka a magyar irodalomnak. Semmit nem kellett változtatnia azon sajtótörvényeken, miket a magyar nemzet, miután litteraturájával kilencszáz esztendeig semmit sem gondolt, annak gyökeres kiirtására föltalált. Ennél rosszabbakat a muszka sem tudott csinálni; sőt annyiban lágyította azokat, hogy a fizetendő büntetési összegek helyett ő fizet az elitéltnek ugyanannyi kancsukát. Nincs szebb, mint ezen törvények szerint a rágalmazási peralapok. Írni csak azt szabad, ami igaz, következőleg poetizálni semmit, mert például: ha írja valaki, hogy Szatmár vármegyének Tyukod falujában van egy szélmalom, s nem tudja bebizonyítani, kancsukát kap, mert egy testületet rágalmazott; ha szerelmes verset ír, be kell bizonyítania, hogy az a hölgy, a kihez írt, sem férjnél, sem eljegyezve nincs, különben kancsukát kap, mert az erkölcsiség ellen vétett. Zsidónak nem szabad keresztyén hölgyhöz szerelmes verset írni. Feleséges embernek pedig csak a feleségéhez szabad. Ha egy novellában ilyesmi áll: "Don Hernando Hernandez, i Bachamonde i pena fulgida, ön semmirekellő!" rögtön lekapják érte az embert, s még be sem szabad bizonyítania, hogy az a novellai személy csakugyan rosszéletű ember. Ily módon aztán a magyar litteraturának nem mesterség kipusztulni az orosz és tót mellett, melynek gyarapítására a cár évenkint százezreket ad ki.

- Most azonban önök feleljenek nekem egyet. Mi az ördögöt vétettek önök, hogy idejutottak Szibériába?

- Hát Pálfi kollégát azért küldte ki az országból a kormány, mert gáncsolta a kormányt.

- Vahot kollégát pedig azért, mert elkezdte dicsérni.

- Szinte elfeledtük megkérdezni: hát Jókaiból mi lett, mi történt vele?...

... Itt azonban a harminckilenc irámszarvas elkezde irtózatosan bőgni, ordítani és toporzékolni, egy szót sem lehete hallni tőlök, mindég jobban ordítottak, mindég jobban - erre fölébredtem.

... Ablakomon besütött a nap, arcomon az izzadság folyott végig. Künn ujjongató nép vonult végig az utcákon. Az önkénytesek csapatja toborzott dalolva, táncolva s éltette az uniót, melynek friss híre egy perc alatt felvillanyozta a várost. Hála istennek, tehát nem vagyunk Szibériában! Nem járunk medvebőrben, nem szánkázunk kutyákon, nem iszunk szarvastejet. Nem lövünk adóba farkasokat és jegesmedvéket, nem szedünk tengeri kutyafogakat. Nem tanulunk muszka és szamojéd ábécét, nem köszönünk egymásnak dobre zdrawit. Hungariát nem hívják Illyriának, Debrecen még mindig Debrecen és nem Szlovenszkograd, s a Nyitranszke Sztolici még mindig ott fenn van a hegyek között. A Rákóczi induló helyett nem húzzák a nyekszehruszi saka malat, s a boltfelírások - hála Istennek - még mind németül vannak. Kecskemét nem tanul görögül, Heves vármegyében nem esznek a kozákok dinnyét s a táblabírák nem hordják Mesopotamiából Afghanistanba a municipiumokat és a pragmatica sanctiót, hanem Bécsből Insbruckba, a hónuk alatt. Petőfit még mindég nem égették meg, sőt a "két ország egyesülése" verse óta - a Pesti Hirlapban - a legharagosabb ellenségei is kiengesztelődtek iránta. De még Horváth Lázárból sem lett kajmakán basa, valamiképen Lauka Gusztiból szuperintendens. A nemzeti színházban az egész opera bátran be van rekedve, anélkül, hogy kancsukát kapna, s a magyar akadémia nemcsak hogy ott nincs, ahol ezután két esztendővel fog lenni, sőt inkább ott van, ahol ezelőtt tizenkét esztendővel volt. Csupán egy maradt meg élő valóságul ijesztő álmaimból, s ez a sajtótörvény. Valahányszor ez ötlik eszembe, mindég magam körül látom a végtelen havas síkot üvöltő farkasaival, rémséges északfényével, s szájamban van az íze a halzsírban főtt medvefülnek. Na de Pálfi még mindig szabadon kritizálja a minisztériumot, s Vahot még mindig szabadon védelmezi. A minisztérium egyiken sem állt érte bosszút, s ez arra mutat, hogy csakugyan nem vagyunk Szibériában, s ha isten úgy akarja, nem is leszünk.

Amen...

1848






SZÉKELY ASSZONY

Elhallgattak az ágyúk, elhalt a csatazaj, elhullottak a hősök. Csak a távol égen villogott még valami láng, hallatszott a távol égdörgés, szélsóhajtás. Tán az elhullottak szellemei kezdettek odafenn új, kérlelhetetlen csatát, az ég kapuit védve most azok ellen, kik ellen egy óra előtt a hon határait védték.

Sepsiszentgyörgy kapuja előtt a domboldalban, a temetőben, ott ültek a székely asszonyok, várva-várva nem a csatából megtérő kedveseiket, hanem a győzelem hírét.

Leültek a sírkövekre, a kizöldült sírhalmokra, s hogyha dördülést hallottak, maguk között találgatták: ez a mieink ágyúja... ez volt mostan Gábor Áron... emez volt az ellenségé... és ez rá az ég mennydörgése...

S mikor már nem hallatszott semmi, dobogó szívvel várták, melyik győzött, melyik vesztett.

Székely anyák, székely leányok, menyasszonyok, feleségek egy óhajtást mondtak magukban: hogyha visszajő a kedves, győzelemmel térjen vissza, de ha elveszett a nemzet az eldöntő ütközetben, hírmondó se jöjjön belőle.

A kápolna küszöbén, a szellős kripta ajtajában ősz, hallgatag férfi ül. Vén ember már, nyolcvanéves, szemei világtalanok, két naptalan hold az égen, régóta már csak a lelkével lát.

Ide hozatta ki magát, nem nyughatva szobájában. Ide hozatta ki magát a temetőkertbe. Miért nem ásatott sírt is magának!

Mellette egy nyomorék ül. Egyik keze, egyik lába összezsugorodva. Pedig a szív minden gondolatja ott jár a véres csatatéren. Keserűen mondja magában: "miért nem lehetek én ottan!"

Az alkonyat kétes világánál térdére fektetett bibliából olvas a nyomorék az öreg embernek. Ők az utolsó két férfi a városban, az egyik vak, a másik sánta, a többi elment a harcba.

A nyomorék olvas az Izrael harcairól, nagy, nehéz csatáiról az Isten választott népének, a szép háborúról, hol az Isten ládája mellett, védve, viaskodva, harmincezer férfi vesztette el életét.

- Miért nem lehetek én ottan? - nyöszörg felsóhajtva a nyomorék és tovább olvas:

"És elnyerék az Isten ládáját és Éli két fia is meghala."

"Elszaladott pedig egy ember a harcból és ruháját megszaggatá és port hinte fejére."

"És íme Éli ül az útfélen, várakozván, mert az ő szíve nagy rettegésben vala."

"Mihelyt bejutott a hírmondó a városba, megzendüle az nagy jajkiáltással."

"Micsoda kiáltás az? kérdi Éli, hallván a kiáltást."

"Vala pedig Éli kilencvennyolc esztendős és az ő szemei meghomályosodtak."

A nyomorék nem bírta tovább olvasni, föl talált tekinteni az ősz emberre és szíve elfacsarodott, szemei megteltek könnyel.

- Miért nem olvasod tovább? - kérdé az aggastyán.

- Sötét van, nem látom az írást.

- Nem mondtál igazat. A lemenő nap melegét még érzem arcomon. Miért nem olvasod tovább?

A nyomorék kitörülte szemének felhőit, a könnyeket és olvasott:

"Monda az ember Élinek: a harcból jövök, a harcból szaladtam el."

"Megfutamodék az Izrael, - a te két fiad is megholt, az Isten ládáját is elnyerték."

A nyomorék nem bírta tovább tartani magát. Hangos zokogásra fakadt s fejét az aggastyán térdeire hajtva, elrejté arcát kezeibe.

Az ősz nem sürgette, hogy olvasson tovább, hanem behúnyt szemmel folytatá halk hangon a bibliai vers jól ismert végsorait:

"És mikor Éli az Isten ládáját hallá említeni, hátraesék székéből a kapufélen és meghala."

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

A temető árka mellett egy ákácnak támaszkodva egy magas némber áll.

Harminchat éves lehet. Vonásai kemények, szigorúak, de még most is szépek.

Az ég egyik oldalán a lemenő nap lángol, a másik oldalán a fergeteg villog. A székely asszony arcát egyfelől a nap búcsúfénye festi tartós aranyszínre, másfelől a villám vet rá elmúló kékzöld világot.

S mentül jobban hanyatlik alá a nap, a villám fénye annál kékebb, annál sápasztóbb a nő arcán.

Kezét szeme elé tartva, a távolba bámul, alakja nem mozdul, mintha kőből volna faragva.

Ez Judit, a székely asszonyok ős példányképe. Egyike azon soha el nem virágzó alakoknak, kik arcuk kifejezését, nagy fekete szemeik ragyogását, sűrű hajfürtjeik hollószínét, szavaik átható csengését s termetök életerős karcsúságát megtartják a késő vénség idejéig, kikben a lélek sem vénül meg, hanem az évekkel megerősödik.

Karcsú, büszke termete körül szép, fiatal, tizenhat éves leányka fűzi karjait, odasimulva hozzá, mint hízelgő folyondár a sugár jegenyéhez.

E leánykát Arankának híják. Szép, kékszemű gyerek, sima szőke hajjal. Arca oly fehér, hogy szinte világít az éjben s alakja oly lenge, hogy tán a fuvallat is elvihetné, mint a repülő virágmagvat.

Azon nőnek fia, kinek kebléhez simult, a szőke leánykának jegyese. Most elment a csatába. Az anya és a menyasszony szemei tán őt keresik az alaktalan távol ködeiben.

- Nem látsz ott egy alakot közelíteni? - kérdi Judit a leánytól, kezével a távolba mutatva.

Aranka még közelebb simul hozzá, hogy a mutatott irányt megláthassa. Feje egészen a nő vállán nyugszik. Még nem lát semmit. A kék szem csillagsugára nem bír magának utat törni odáig a homályban, hová a fekete szem tűzsugára elhat.

Pillanatok múlva láthatóbbá lesz az alak. A leányka arcán szerelmes hajnalpír ömlik el, az anyáén haragos lángvörösség.

- Ez ő, kedvesem - rebegi Aranka, kis kezeit szívére nyomva, mintha csitítani akarná a kis nyugtalant.

- Nincs fegyvere! - kiált eliszonyodva Judit, s elfordítja arcát és szemeit kezével eltakarja.

Oly távolból megismeré a szerelmes vőlegényét, oly távolból meglátja az anya fia gyalázatát.

Tántorogva, tétovázva jött a látott alak az úttalan síkon. Feje búsan csüggött alá, lépései alatt inogni látszott a föld.

Térdei olykor megtörtek alatta. Elesett. Meg-meg fölkelt s végerőlködéssel látszott sietni a város felé.

Majd, hogy észrevette a temető dombjára gyűlt nőket, arra vette útját. Sáros és véres volt, haja lecsüggött arcába.

Ruhája meg volt szaggatva. Kezével egy nagy szakadást mellén nagyon iparkodott elrejteni, hogy senki meg ne lássa.

Mindenki ráismert benne Judit fiára, s a nők körülállták az anyát, amint a fiút arra látták tartani.

A temetőárok az anya és fiú között volt. Ez nem bírt rajta átmenni. Ott lerogyott az árok előtt.

- Hol hagytad fegyveredet? - kiálta rá, előlépve a tömeg közül, kemény, elítélő hangon Judit.

A fiú felelni akart. Akarta mondani, hogy fegyverét ott hagyta ellensége szívében, benne törve, de nem volt ereje szólani, a hang megfagyott ajkán.

- Szólj, elveszett-e a csata?

A fiú némán inte, és fejét lehajtá.

- Vesztél volna te is ottan, ne maradtál volna meg a gyalázat napjaira. Miért jöttél el?

A fiú hallgatott.

- Miért akarod túlélni hazádat? Temetkezni jöttél haza? Kerestél volna sírt magadnak ottan, hol meghalni dicsőség, a csatamezőn. Eredj innen! Ez a temető neked helyet nem ad. A mi halálunkban nem osztozol. Eredj tőlünk. Eltagadd, hogy itt születtél. Élj, vagy halj, de elfelejts bennünket.

A fiú esdő tekintettel nézett szét a nők arcain. Sehol részvét, sehol egy szánakozó vonás. Kereste szemeivel menyasszonyát, lelkének legszebbik reményét, a kis szőke leánykát.

Ott térdelt az anyja lábai előtt, kedves kis fejét elrejté Judit ruhái közt és el akarta titkolni, hogy zokog.

Az ifjú még tétovázott, még várta, hogy valaki tán marasztani fogja. S mikor látta, hogy senki sem szól hozzá, még menyasszonya sem, még az sem marasztja, az sem vigasztalja, felvánszorgott a földről szótlanul, kezével keblén szétszakadt ruháját összetartva, tántorogva, ingó léptekkel neki indult az úttalan avarnak, nem nézett egyszer sem vissza, elvadultan a puszta erdőkbe eltévedt, ott levette kezét elszakadt öltönyéről. Irtózatos seb látszott meg alatta. Valahol a harasztos völgyben eldűlt, vére kifolyott, ott meghalt. Sohasem tudta meg senki.

Jöttek aztán a vesztett csatákból még többen a székely ifjak közül. El- kiűzték őket a székely nők egytől-egyig.

- Keressetek más hont magatoknak, ha ezt meg nem védelmeztétek.

Elátkozták, elhajtották őket a széles világba. Menjenek, amerre látnak.

Székely ifjak elbujdostak. Kimentek idegen hazákba, most is odavannak, nem is jönnek vissza.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Nagy sírása hallatszott a székely asszonyoknak a temetőkertben. Egetverő sírás.

Az ősz ember a kriptaajtóban hallván a sírást, kérdé, mily sírás az?

- Elveszett Székelyország, a te fiaid, a te unokáid mind elhullottak. Gábor Áron is elesett, ágyúi is ott vesztek mind. A vezér is sebben elhullt.

Az ősz ember ezt hallva, kezeit és világtalan szemeit fölemelé az égre: "én Uram, én Istenem!" kiálta s megszűnt világtalan lenni, a mennyei napfény megnyílt lelke előtt. Meghalt.

A székely nők felvevék karjaikba az elhunyt aggot, kinek a veszteség híre élte lángját kioltotta, s bevitték őt karjaikon árván maradt városukba, Sepsiszentgyörgybe.

Mankóval ment közöttük elmélázva a nyomorék, s keserűen mondogatta magában:

- Miért nem lehettem én ott? Miért nem veszhettem ott el?

*

Nem volt már férfi Sepsiszentgyörgyön. A bátrai elhulltak, a gyáváit elhajtották, az utolsót most teszik koporsóba. Az is nyolcvanéves világtalan vak volt.

Csak nők és gyermekek maradtak még a városban.

Özvegy nők és árva gyermekek.

A nyolcvanéves agg koporsója körül ott sírnak az elhagyottak. Isten látja, nem azt a halottat siratják.

Lábtól, a koporsó mellett ül kis zsámolyon a nyomorék. Arcát tenyerébe rejté. Oly rosszul esett neki hallani, hogy a legutolsó férfi meghalt, őt nem tartja senki annak.

Az asszonyok a koporsó körül álltak, tele van az udvar is, mindenki elmegy nézni a halottat. Az utolsó férfi a koporsóban. Akit a legvénebbek sem ismertek fiatalnak. Aki meghalt szívszakadásban.

Rokona volt igen sok, tisztelői mind, akik ismerték, unokái és unokafiai száma egész népet tett már és mindazok, akikkel életében jót tett, kiknek bajában támasza, tanácsadója volt, oly sokan valának... Ezeknek nagy része nincsen mostan itten. Kinn feküsznek a csatamezőn, kinn futnak az elátkozott világban. Annyi unokafiú közül csak az egy nyomorék van jelen és azt senki sem tartja férfinak.

Mindenkinek szerette volt, mindenki halottja most, mindenkinek van benne mit siratni. De senkinek annyi, mint Juditnak, a büszke lelkű nőnek és Dávidnak, a nyomoréknak. És csak ők ketten nem sírnak.

Mindkettő feje ég, lángokkal háborog. A tűzhányó hegy oldalából nem fakad patak. Szemeikből könnyek helyett tán inkább szikrák hullanának.

Judit félrehíja a nyomorékot a nősírás közül egy mellékszobába.

Összevont karokkal megáll előtte és beszél.

- Dávid! Szépapád kiterítve fekszik, te ott ülsz a ravatal mellett s egy könnyet sem ejtesz, miről gondolkozol?... Egész éjjel nem aludtál, hallottalak ágyadban forgolódni, nyöszörgeni, miről gondolkozol?...

A nyomorék lesütötte fejét és hallgatott.

- Dávid, ha te ép, erős férfi volnál, ha neked e mankók helyett kardhoz, szuronyhoz szoktak volna kezeid, Dávid, lesütnéd-e fejedet némán, mint most?

A nyomorék felemelte lángoló arcát az asszony tekintetéhez s nagy, fekete szemei oly bátran, oly hősiesen világoltak elő, mintha az erős lélek egy pillanatra elfeledte volna lakháza silányságát.

- És te sohasem leszesz boldog, - folytatá az asszony. - Terád semmi öröm nem vár az életben. Pedig ki tudja, még meddig élhetsz?... De szólj, ha megjelenne a halál előtted legdicsőbb arcával, ragyogóbban, mint a csatamezőn, s azt mondaná: "vesd el mankóidat, vedd a rombolás szereit kezedbe, ím én kezedbe adom a világból mindazt, amit szerettél, csinálj magadnak koporsót, csinálj magadnak máglyát belőle, hogy mikor meghalsz, ne maradjon itt utánad semmi, amiért visszagondolj a más világról a földre... "

- Nem értelek.

- Nem akarsz talán... Csak mégis szép az élet ugye? Még a rongyok között, a gyalázat szennyében, a nyomorék testében is szép az élet... Még a mankóért sem kellenek cserébe a szárnyak...

- Ó, ne mondd. Hányszor adtam volna oda a megutált életet az irigylett halálért, - szólt a nyomorék s halkan tevé utána: a dicső halálért.

- S kinek volna dicsőbb halála, mint neked! Egy csatatér felett, hol az elemek maguk is csatáznak, magasan a harckiáltás közepében ott állanál, vérontó angyalául a halálnak, érchangon hirdetve halálos ellenállást mindennek, aki él, s mikor már mindenki elhanyatlott, mikor nincs, aki segítsen többé, kiragadnád az ellen kezéből a biztos győzedelmet, s magaddal vinnéd azt hősiesen meghalni nem a sírba, hanem föl az égbe.

- Ó, tehetném bár! - sóhajta fel a nyomorék. - De mi az én hangom? Mik az én karjaim? Szavam nem hallatszik a harcban. Kezem a győzelmet el nem veszi senkitől.

- Figyelj reám. A győztesek ma vagy holnap városunkba jönnek. De nem leszen itt megpihenésük, nem vár reájuk öröm, nem nyugalom. A házak be lesznek előttük zárva. A fegyverre fegyver lesz a válasz, s ha Sepsiszentgyörgy férfiai el tudtak esni városuk védelmében, asszonyaik nem lesznek hozzájuk méltatlanok. Mi elveszünk, a nőkar gyenge, bár a szív erősebb. Sem fegyverünk, sem erőnk ellenállani, csak akaratunk. A cél úgysem a győzelem, hanem a becsületes halál. Te fel fogsz menni a toronyba. Midőn messziről meglátod jönni az ellenséget, a harangot meghúzod, mi akkor a halottat elvisszük temetni. Sírjánál bevárjuk a nem szeretett vendégeket, s ha erővel akarnak bejönni, akkor jaj nekünk. Minden házat külön fogunk védeni. A kétségbeesés megtanít bennünket harcolni, s ha erőt akarna venni a gyönge szíveken a félelem, a csüggetegség, hallani fogjuk a toronyból a te harangod ércszavait, s új erő fog szállni kebleinkbe. Verni fogod a harangot, míg a csata erőt nem vesz. Akkor találsz ott egy fülkében előre elkészített szurokkoszorúkat, azokat meggyújtod, s ha látod, hogy az ellenség elfoglalta a várost, lehányod azokat a házak tetejére, s visszafoglalod a várost tőle s szikrák özönében, füstnek fellegében fölviszed magaddal a magas mennyországba.

A nyomorék mindig lázasabb reszketéssel hallgatta a rettenetes némber szavait, az utolsó szavaknál kiejté kezéből mankóit, s odarogyott a nő lábaihoz és annak térdeit átölelte és rebegett valami érthetetlen szókat, de ragyogó szemeiből olvasni lehete, hogy lelke már repülni készül a halál képe felé.

- Lesz-e bátorságod?

- Ó, örülni, vigadni fogok! Nem leszek béna, nem leszek nyomorék, hős fogok lenni. Rám gyújtom a toronytetőt, úgy fogom húzni a harangot, s mikor már lángolni fog körüle a város, még akkor is verni fogom a tüzes, izzó harangot és énekelni, míg a láng meg nem emészt: "szolgáidnak testek, akik megölettek, adattak a hollóknak!" - Ordíts kapu! kiálts város! Eljött az Úrnak rettenetes napja!...

És a nyomorék alakja, mintegy szent konvulzióban elkezde erőszakosan reszketni, száraz, elfonnyadt karjai kiterjesztett kezeikkel az égre voltak emelve. Térden állt, mert mankóit elejté. Úgy nézett ki, mintha buzgó megdicsőülésben ihletten imádkoznék.

- Jer velem, - szólt az asszony, felemelve őt a földről. Dávid felvette mankóit, s oly sietve, oly élénken haladott az asszony mellett, mintha nem is a földön járna. Mintha a mankók helyett máris szárnyakat viselne.

Hogy átmentek a halottas termen, odalépett szépapjához, megcsókolá annak hideg arcát, hideg kezeit, s magasztos, túlvilági arccal rebegé: "látjuk egymást nemsokára".

Judit meghagyta a nőknek, hogy ott maradjanak, míg ő visszajő, maga elment a nyomorékkal, felvezette őt a toronyba. Eddig nem mutatott erővel ment az fel a meredek lépcsőkön, a lélek látszott őt vinni.

Judit megcsókolta a szegény béna homlokát, s azzal otthagyta őt a toronyban.

Dávid kiült a torony ablakába, honnan messzire el lehete látni, s mikor meglátta Juditot, onnan fölülről utána kiáltott.

A nő feltekintett, a béna kihajlott az ablakból s mankóját leveté.

- Nem lesz rá többé szükségem! Bizonyos akarok róla lenni, hogy a kísértet órájában bátran viselem magamat. Azért magamra zártam a torony ajtaját, a kulcsot íme lehajítom.

S levetette a kulcsot a toronyablakból.

És azután a távolba nézett.

*

Judit a halottasházhoz visszatért.

Ott gyűltek össze Sepsiszentgyörgy asszonyai magukat kisírni. Pedig sírhatott volna mindenki otthon is, halottja volt minden háznak.

Judit megállt közöttük az udvar közepén. Magas, uralkodó termete, átható szemei, hideg, erőteljes arca mutatá, hogy mikor a fiág kihalt, neki kell a fenmaradottak vezérének lenni.

Inte, hogy ne sírjanak. Mindenki elhallgatott.

S azután szólt hozzájok, erős, csengő, reszketéstelen hangon.

- Testvéreim! Sepsiszentgyörgy özvegyei, árvái, halljátok szómat! Isten nehéz kísértetekkel látogatta meg napjainkat. Túl kellett élnünk a nálunknál jobbakat, túl mindent, akit szerettünk. Városunkban nincsen egy ház, mely valakire ne várna, valakire, aki vissza nem jő. Akármeddig éljünk, számunkra öröm nem terem többé. Megagghatunk, megőszülhetünk szomorú lakházainkban, éltünk jobb fele a föld alá van téve. De még ez nem legsúlyosabbika a csapásoknak, mik fejünkre mérvék. Azok helyett, akiket szerettünk, el fognak jönni azok, kik őket megölték. Látni fogjuk őket utcáinkon diadalmas zenével végigvonulni, látni fogjuk őket szobáinkban azon helyen ülve, mely kedveseink után üresen maradt. Az ismert hangok helyett hallani fogjuk az idegen szókat, s arcaitok özvegy bájait érni fogja az idegen kívánó tekintete. De én azon időt nem fogom gyáván megérni. A halál mindent visszaad, amit az élet elvett, s a halált nem veheti el senki, mint az életet. Ha nem tudnám, hogy székely nők közt vagyok, búcsút vennék tőletek, s azt mondanám, egyedül megyek, egyedül cselekszem, egyedül halok meg. De ismerlek benneteket. Ott kell lennetek, ahol én leszek, tennetek azt, amit én, halottjaitokhoz méltóknak lennetek. Most haza fogtok menni, mindenki hordja fel vagyonai legbecsesebbjét háza padlására, kapuit torlaszolja el szekerekkel, csak az ajtók maradjanak nyitva, rakjon tüzet a kandallóban, a gyermekek forraljanak vizet és olajat az üstben. Az első harangszóra mind ide fogtok jönni. A halottat kivisszük a város kapujába, ott az utca végén, a kapu előtt keresztben egy sírt ásunk neki, s ezzel a sírral be lesz zárva a város. Innen élve ki nem megy azontúl senki. Most menjetek, házaitokat elrendezni. Az első harangszóra sietve gyűljetek ide.

Az asszonyok szétoszlottak, egy sem sírt többé. Elfásultan, a kétségbeesés némaságával hazament mind. Tette azt, ami mondva volt, kapuit eltorlaszolta, vizet és olajat forralt, kést köszörült, fejszét élesített. A kis gyermekek sírtak, ríttak a pitvarokban, maguk sem tudták, hogy miért.

Predialó felől a hegyiút kanyarulatában a távolban magas porfelleg oszlopai kezdtek támadozni a Sepsiszentgyörgyre vezető úton közelegve.

A harang megkondult.

Egyetlen harangja volt ez Sepsiszentgyörgynek, a többit mind ágyúnak önték.

Most e harang kondulása jelenté, hogy nem szeretett vendégek jönnek.

- A készülőt húzzák!... A temetésre készülő verset... Kinek temetésére?... Az utolsó férfinak.

- A lélekharangot húzzák!... A halálra készítő csengettyűt... Kinek a halálára?... Az egész városnak.

Sepsiszentgyörgy kapujához két csapat közelget. Egyik kívülről, a másik a városból.

Amazok mind férfiak, fegyveres, kemény vitézek. Emezek mind nők, leányok, gyönge, fegyvertelen népség.

Amazokkal nehéz ágyúk, a halál diadalszekerei jönnek, hat-hat harcméntől vonatva. Ezekkel is egy szekér jő, az is a halál szekere, hat fekete paripától vonatva, a halottas kocsi, rajta a koporsó gyászfátyollal beterítve.

Amazok riadó harczenével közelítnek, bús, méla énekkel ezek, amazok lobogó zászlókkal, emezek lobogó fáklyákkal.

Mindkét csapat a kapu felé tart. Sír van jelölve az úton keresztbe.

- Azelőtt fognak találkozni mind a ketten. -

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Egy csapat cserkesz lovag közelg a városhoz. Ruházatjok, arcvonásaik, nyelvök, mind valami eltévedt emlék a rég-rég múlt időkből, - mikor a magyar nép elindult az ismeretlen világba hazát keresni, - üldözte már akkor is a sors, - nem maradhatott régi honában, - milliónként elhagyta szülőföldjét, - itt-amott letelepedett, - a sors viharjai onnan is kizaklatták, - egy rész odább ment, - a másik elmaradt, - messze Volgán túli földön, - a Kaukázus vad bércei mögött, - az elvált testvérek sohasem hallottak egymásról többet, - összekeveredtek a szomszéd fajokkal, - mindenki nagyot változott - s mikor ezredév múlva a világszellem szeszélye ismét összehozza őket, mint ellenség állanak egymással szemben, nem ismernek egymásra többé; de valami fájdalmas sejtés, valami keserű vonzalom lepi meg a találkozókat, s mindkettő elszorulni érzi szívét, ellankadni karját és nem tudja miért?

A csapat vezére egy szép ifjú herceg a Kaukázus vidékéről, napbarnította szép ovál arcához oly jól illik az a kis, sötét bajusz. Ha dolmányt venne magára, senki sem mondaná, hogy nem magyar.

De az öltözet is, melyet visel, oly különös hatású; az a piros, körül prémes süveg, a kurta virágos szövetű mellény rövid ujjaival, mely alól hosszabb, más színű kaftán látszik elő hosszú ujjakkal, az a görbe kard, maga a kard felkötésének módja, mind oly emlékeztető valami ismerős tárgyra, valakire, kit tán egykor képben lefestve láttunk s nevét elfeledtük, valami álomképre, mely többször megjelenik, valami regére a távol gyermekkorból. Az ember felsóhajt s úgy fáj, hogy nem tud vele beszélni, hogy nem tudja megkérdeni tőle, mit csinálnak az otthon maradt rokonok? Boldogok-e? Imádják-e még a régi Istent? Szabadok-e még ős pusztáikban, ős bérceik között? Lám, mi nem vagyunk boldogok az új földön. Minket el-elhagyogat a választott Isten. Sokat sírunk, sokat vérzünk, bár ne jöttünk volna ide soha.

Ha meg tudnák érteni szavainkat, s mikor haza mennek, elmondanák otthon, hogy az eltávozott testvérek sorsát nincs mit irigyelni s egy-egy könny, egy sóhaj jutna számunkra, s az unokagyermek megtanulná neveinket kimondani. S aztán alkonyatkor kiülnének a magas sziklákra, kunyhóik küszöbére, melyeket még nemrég oly hősiesen védtek és oly hiába, mint távol rokonaik, kiknek feje fölött a nap leáldozik, s mondanák olyankor: így áldoztak le ők is! - - -

A csapat a város kapujához ér, a nők már akkorra megásták a nagy sírt, keresztben az útban, elzárva vele a kijárást, bezárva a várost.

Mivel lehetne jobban bezárni a várost, mely nem akar magába több lakost fogadni, mint egy sírral, éppen a bejövők útjában?

A lovagok csapatja megáll a temetkezők előtt. A nők énekelnek, bús halotti dalt a halálról, a halál után megboldogultakról, vigasztalásait a sírnak, a túlvilág reményét, az élet semmi voltát; - a nőhang különben is szomorú, a halotti dal reszketve, mint az éjféli óraütés, hangzik el rajta, a zokogás kitölti a hangok időközeit, s belülről a városból a gazdátlan, egyedül maradt házőrzőebek sejtő vonítása hallik.

A lovagcsapat vezetője leszáll harcménjéről, társai is mind leszállnak. Kezeiket összeteszik, fejökről leveszik a csalmát s a sír oldalára állva, áhitattal imádkoznak, buzgón égre emelt szemmel. Ki hinné, hogy az ellenség?

A vezető a végzett ima után közelíteni akar a nőkhöz, kik a sír túlsó oldalán állnak, ekkor egy közülök előlép; Judit az, bátor, hideg tekintetével, s tiltó mozdulattal visszautasítja a közeledőt.

- Ne közelíts! E sír határ köztünk és köztetek. Nincs mit keresnetek e városban. Csak nők és gyermekek lakják ezt, kiknek gyámolait már megöltétek. Ime e sírba most fektetjük az utolsó székely férfit, aki Sepsiszentgyörgyöt lakta. Itten vénült ő meg, szent volt. Nyolcvan évig hagyta élni Isten, hogy vezére, tanácslója legyen az egész városnak, most elhívta őt magához, mert e városnak nincs szüksége életre többé. Csodálatos volt halála, nem kínlódott, mint más ember; a vesztett csata hírére kirepült a lélek belőle. Vak volt tíz esztendő óta, mert, ha nem lett volna az, akkor nem a csata híre ölte volna őt meg, hanem a csaták acélai, mint megölték a többit mind. Sepsiszentgyörgy hölgyei ide fogják őt elásni, a városnak kapujába, éppen a bejárás elé, hogy aki be akar jönni, elborzadva visszatérjen. Lassankint begyöpösödik majd az út s az utasok nem fognak ide találni többé, a város mellett köröskörül megnő az erdő és a fű. Mi pedig egyenkint elhalunk és nem akarjuk, hogy bennünket valaki megsirasson. Élünk gyászban, meghalunk emléktelenül, mint illik özvegyekhez, kiknek férjeik a csatamezőn maradtak. Azért áldott legyen e sír, mely e várost a világból kizárja, és átkozott legyen, aki azt átlépi, éltében és halála után - Amen!

A cserkesz engesztelő arccal szólt ismeretlen szókat a székely hölgyhöz, s a kebléből kivont fehér kendő, mit feltűzőtt dárdája hegyére, azt látszék mutatni, hogy békét, engesztelést hozott a városnak. Az asszony elérté a jelt, s megtagadva intett.

- Hiába hozod a békét. Amíg itt egy élő lehellet lesz, háború van köztünk és köztetek. Béke nekünk csak a halál. Szomorúság lakik itten. De a szomorúság csak halottainkért él a szívben, rátok nézve gyűlöletnek fészke van ott. Menjetek innen. Nagy a világ, elfértek benne. Nincs tőlünk mit elvennetek. Pihenni sem jöhettek ide. A nyugalom elköltözött e városból örökre. Fényes nappal sírok kísértetei járnak végig az utcán. Kisírt szemű nők, kik kedveseik sírját s a magukét keresik. Boldogtalanok, kiket az őrültség kerget s az öngyilkosság vezet. Menjetek innen.

A cserkesz szívében oly különös visszhangot gerjesztettek az ismeretlen ismerős hangok; elmélázva megállt a sír előtt, dárdája nyelére támaszkodott, szétnézett a gyászos asszonyokon, mintha mind ismerősei volnának, nem tudott nekik mit szólni.

Kötelességgyakorlásban növekedett fel, megszokta a parancsszót latolgatás nélkül teljesíteni, és most nem érzett magában erőt arra, hogy a városba bemenjen, mint ez meg volt neki hagyva.

- Vedd le kopjádnak hegyéről, vedd le azt a fehér kendőt! - kiálta rá az asszony. - Döfd e szívbe fegyveredet, mártsd vérébe azt a fehér kendőt, akkor tűzd fel lobogónak: úgy jöhetsz be városunkba.

- Szíveinken, holttesteinken keresztül! - kiáltának mind egy hanggal az elkeseredett asszonyok s odaveték magukat a cserkesz főnök lova elé; a paripa tombolt és ágaskodott.

És a cserkesz arra gondolt, hogy neki is van otthon édesanyja, akinek szavai oly hasonlóak ez asszonyéhoz és szép húgai s ifjú jegyese, kik szintoly szépek, mint ez ifjú nők lovának lábai előtt, szemeik éppen úgy ragyognak, arcaik oly halaványak, hosszúkásak, vonásaik oly szenvedők, termeteik oly délcegek és hajuk olyan fekete, - a szépséges cserkesz nőké, mint e székely nőké itten.

És szíve erőt vett rajta. Félre fordította fejét, hogy az asszonyok ne lássák a szeméből hulló könnyüt, és azután lovát sarkantyúba kapta, egyet inte fehér kendőjével a hátrahagyott gyászos asszonyoknak, azután leborult lova nyakára. Társai utána siettek nyargalva, a dárdák süvöltöttek a légben. A porfelleg elnyelte alakjaikat. Sem a székely hölgyek, sem a cserkesz hölgyek nem látták őt többet.

A sereghez visszatérve, haditörvény elé állíták, amiért a parancsot nem teljesíté, s kit a csaták golyója elkerült, megölte a szigorú haditörvény, amiért ellene vétett.

Küldtek ezután keményebb szívű embert az asszonyoktól lakott város ellen. Az letapodtatá lovai patkójával az utca közepére ásott sír dombját, s a zárva talált házajtókat kopjákkal ütteté be erőszakosan.

Fáradságos harca lett ott, a harc dicsősége nélkül, asszonyokkal, gyermekekkel és gazdájukat védő ebekkel. Egyenkint kellett elfoglalnia minden házat. Újra kezdeni a harcot minden utcán, ablakokból, házhéjáról, kövekkel és forró vízzel küzdött ellene a fanatikus nép.

És a harang egyre kongott. Sikoltás és fegyverzaj közt hallatszott a rémes kongás, kétségbeesésre késztő hangok, mikkel a magas torony - mint egy tömör óriás, aki maga nem mozdulhat - fölülemelkedve az egész városon, népét buzdítani tetszék, s ha olykor szűnt a nagy zaj, hallatszék a vad, rikácsoló ének onnan fölül:

Szolgáidnak testek,
Akik megölettek,
Adattak a hollóknak

Éjszakának idejére küzdetett le az ellenállás. A város kezében volt a hódítóknak, már erősen hallatszott a diadalének, alig-alig az elhalók kiáltása, midőn hirtelen, mintha az égből szállnának alá, ártó tüzek repültek le az alanti házak tetőire, az égő szurokkanócok egy perc alatt felgyújtják a várost, a viharos forgószél segélyül jő a lángoknak, a tüzes zsarátnokot végigfújja a város egyik szélétől a másikig. A láng emelkedik, az ég fedele izzadni látszik tőle, s a fekete füstben a szélkavarta repkedő üszköket mintha láthatlan démonok vinnék eget ostromló csatába.

Az emberkiáltást túlharsogja a vihar tombolása.

De legmagasabban minden lángok között lobog fennen égve a torony teteje, mint egy óriási fáklya és az égő lángtető alatt még mindig hallik a szomorú harangkongás, csatának, tűznek, viharnak és temetésnek hangja. Most egyet hirtelen fordul a szél, a lángokat ismét megfordítja, egy iszonyú roppanás hallik, azután a harang elnémul, talán éppen az esett le.

A két elem ura lett a csatatérnek, a szél és a láng.

Az emberek elfutottak onnan. Csak két ellenséges harckiáltás hallatszik még - a vihar üvöltése és a lángok ropogása.

Mintha léggé olvadt nők szellemei hánynák alá égő szikrák alakjában égnek törekvő lelkeit a harcos férfiaknak, s mentől többet levernek onnan, annál több rohanna utánok a vitatott csillagos hazába.

Miért nem vagyunk mi is ottan!

1850






A NAGYENYEDI KÉT FŰZFA

Felvinc és Enyed között egy kis bérci patak vágja keresztül az utat, melyen most tartós kőhíd van építve. A híd mellett kétfelől a patak oldalában emelkedik két roppant fűzfa, és ezen két fűzfának históriai emléke van. Hét emberivadék látta azokat felnőni, s ivadékról ivadékra szállt a történet s maig is úgy emlékeznek arra, mintha csak a mi életünkben történt volna...

... Éppen száz és ötven esztendeje annak, hogy a kuruc-labonc világ legszebb divatjában vala; ma a kuruc, holnap a labonc osztott törvényeket Enyednek; mikor az egyik kiment az egyik városvégén, a másik bejött a másikon.

A jó enyediek váltig jobb szerették volna, ha e derék emberek, ahelyett hogy őket látogatják, inkább egymást keresnék fel; de ezek bölcs urak voltak és hallottak valamit azon stratégiai fogásokról, miszerint az ellenséget azáltal is meg lehet verni, ha a környéket élelmi szereiből kipusztítják.

Ők ezt vevék gyakorlatba.

Mert míg a fejedelem rendes hadai, a fényes, hatalmas nemesi bandériumok, a szép daliás, farkasbőr-kacagányos huszárok, a válogatott hajdúk, a veres és kék darabontok rendes csatákat harcoltak künn Magyarországon a birodalmi derékhadakkal, mik fényes, páncélos, tarajos lovasokból, hímzett bivalybőröket viselő dragonyosokból s célbalövő muskétásokból állottak; addig szanaszét az országban őgyelgő kalandornép csavargott alá s föl, szemre-főre egymáshoz annyira hasonlatos, hogy maig is fenmaradt róla az adoma, miszerint a jámbor felvidéki tót nem tudott köztük különbséget tenni: melyik a kuruc, melyik a labonc?

Nagyobbrészint oly emberek, kiket magukat is elpusztított a háború, s kétségbeesés, nyomor és bosszúvágyból nem hagyott neki más választást, mint kaszát, csákányt ragadni, s felcsapni kurucnak vagy laboncnak, aszerint amint egyik vagy másik fél katonái pusztították el.

Ezek azután falkánkint jártak városról városra, zsarolva, harácsolva, ahol engedékeny népre akadtak; gyújtogatva, ahol megharagudtak, s szétszaladva, ahol megijedtek. Nem is igen nagy szenvedéllyel folytatták a harcot, a vesztes fél rendesen átállt a győzteshez, úgyhogy Cserey Mihály bizonyítása szerint akadt ember, aki négyszer-ötször volt kuruc, ugyanannyiszor labonc. Ezen sűrű változandósága a minéműségnek nagy akadályára lehetett a dicsőség után törekvésnek, mert ha valaki nagy hírt-nevet szerzett magának, mindig attól tarthatott, hogyha holnap véletlenül egész serege áttér az ellenséghez, az valamennyinek megkegyelmez, csupán őtet akasztja fel, mint akire legjobban feni a fogát.

Úgy segítettek azonban magukon, hogy neveiket rendesen elváltoztatták, ami legsűrűbben előfordult a laboncoknál, kik iparkodtak maguknak olyan neveket adni, amit a bolond kuruc ki ne tudjon mondani, ha csak ki nem töri benne a nyelvét, többnyire elrontott német szavakat, amiket ők maguk sem értették. A kuruc basák ellenben iparkodtak maguknak oláh neveket adni.

Ez időben tehát legkegyetlenebb veszedelme volt Enyednek és a körülfekvő városoknak egyfelől Balika, a kurucvezér, aki lakott a Torda-hasadék egyik barlangjában, melyet maig is Balika-várnak neveznek, és másfelől a mezőségen tanyázó két labancfőnök, akik közül az egyiknek az a furcsa neve volt, hogy: "Trajtzigfritzig!" a másik pedig ily regényesen hangzott: "Bórembukk!"

Amilyenek voltak választott neveik, olyanok voltak azoknak viselői is, majd ügyetlen, majd kegyetlen, félig tréfás, félig véres alakok, kikről éppen annyi nevetségest tudott regélni a közhír, mint amennyi irtózatost, s neveikkel egyfelől a dajkák ijesztgették síró gyermekeiket, másfelől az enyedi diákok csúfolták egymást pajkosságból.

Ezek a diákok, ó, ezek a nagyenyedi diákok sajátságos fiúk voltak.

Amint annyira vitte a kálvinista gyerek, hogy a lúdtollból kalamust tudott faragni, telerakott az anyja pogácsával egy tarisznyát, az apja vett neki egy pár fejelés csizmát, azzal elvitte Enyedre, letette a kollégium udvarán, pofonüté, megáldotta s otthagyta, rábízván, hogy legyen belőle pap, professzor, királybíró, főkapitány vagy tanácsúr. Azontúl nem is volt rá gondja többet. A fiú megnőtt, megszakállosodott, megtömték, meghizlalták étellel és tudománnyal, elzárták hermetice minden világi kísértetektől, gondot viseltek testére, lelkére, felnevelték hitben és egészségben, csináltak belőle papot, professzort, királybírót, főkapitányt, vagy tanácsurat, amire esze és szerencséje volt, anélkül, hogy apja-anyja törte volna rajta a fejét; a kollégium volt nekik édesanyjuk.

Öt-hatszáz fogadott fia volt a tisztes matrónának, s több százezer forintra menő jövedelme ennyi szép fiú felnevelésére; legtudósabb professzorai, kiket a külföld akadémiái műveltek, világhírű könyvtára, s mindenféle beneficiumai, mik egyfelől amíg szorgalomra ösztönözték az ifjúságot, másfelől jó eleve hozzászoktaták azon jótékony öntudathoz, miszerint bármi szűken, de saját érdemük után tanultak megélni.

Vala pedig ezen idő szerint a nagyenyedi kollégium rektor professzora, nagytiszteletű tudós Tordai Szabó Gerzson uram, a tudományoknak nagy mívelője, rendkívül békeszerető férfiú és a jó erkölcsöknek fáradhatlan oltalmazója.

Mert ha bevette magát iszonyú fóliánsai közé, azokba annyira el tudott veszni, hogy gyakorta kénytelen volt a feleségétől megkérdezni, ha vajon ebédelt-e ő ma már, vagy sem? Tanítványai előtt pedig akként szólott, mint egy orákulum. Csak a csendes, békességes tudományokat kedvelé, mint a csillagászat és mechanika, nem szereté pedig a históriát, mint amely, az ő szavaiként, nem tanít egyebet, mint azoknak neveit, akik emberek agyonverésében tüntették ki magukat, s hősi tetteit énekli bűnös, vérengző, kegyetlen embereknek és hazudik véghetlen kiterjedésben, ahelyett, hogy a jámborok, jótékony és bölcs elmék példájával javítaná az utóvilágot.

Annyira vivé pedig az ellenszenvét a derék úr a neki nem tetsző históriai személyek ellen, hogy tanítványai lelki üdvére képes volt a történetet meghamisítani, ráparancsolván a historiae professzorra, hogy Kleopatrát, Szemiramiszt s más afféle szemtelen asszonyszemélyeket úgy fesse tanítványai előtt, mint rút, utálatos szörnyetegeket, akikre gondolni is irtózat.

És soha női alakra azoknak szemeiket nem volt szabad vetni, tánc, hegedűszó s más hívságos dolgok örökre száműzve valának e körből, még a templomban is, nehogy a leányokra kacsingathassanak, hátul valamennyi pad mögött volt a nagyobbik diákok számára egy hely külön rekesztve, aholott faragott fenyőszálakon ültek, hogy így fel ne érhessék fejeikkel az előttük álló padok karzatát. Mert kősziklára épült elve volt a nagytiszteletű úrnak, hogy fiatalembernek addig, míg meg nem házasodhatik, tehát míg iskoláit nem végezte és amíg nincs mit aprítania a tejbe, nem szükséges fehérszemélyeket ismerni, és minden, ami addig történik, csak hivalkodás és nem vezet jóra.

Persze, hogy ez a legnépszerűtlenebb világnézet, amit csak a közjó kedvéért kimondani lehet, s hogy e nézetnek legkevesebb pártolói akadtak maguk az érdekelt felek, a nagyenyedi diákok között, az magától értetődik. Az csak mégis lehetetlen, hogy az ember egyszer-másszor női alakot ne lásson, s tizennégy éves korától húszig az ember minden asszonyt szépnek talál.

Különösen nehezíté pedig Gerzson úrnak nevelési maximáját azon körülmény, miszerint őneki is volt egy leánya, az az egy pedig olyan szép volt, hogyha az ember félesztendeig válogathatott volna a városban, megintcsak őhozzá tért volna vissza.

Valahány diák meglátta a leányt, az mind szerelmes lett bele; de hiába lett szerelmes, mert könnyebb egy elkárhozott léleknek a Styxen visszaszökni, mint volt egy diáknak húsz lépésnyire juthatni Klárikához, - ahogy a szép leányt nevezték.

Gerzson úrnak emeletes háza levén a kollégium tövében, ő maga a földszinten lakott, leánya pedig az emeleten, és a lépcső rácsos ajtóval volt elzárva; tehát még csak az sem történhetett meg, hogy valami ifjú ember a professzor urat keresve tévedjen Klárika elé; aki elé különben is hiába tévedt volna, mert a jó leányka oly istenfélő és diákfélő elvekben nevelkedett, hogy bizonyosan elszaladt volna tőle.

Nem is volt pedig minden bolond embernek bejárata a tudós professzor úrhoz, hanem kipróbált egyéniségeknek megnyitá háza ajtaját.

Ilyen két kipróbált egyéniség volt: humanissime Zetelaky József és humanissime Karassiay Áron.

Az első, szép, ártatlan, leányarcú, tizenhétéves ifjú, Gerzson úr különös kegyence, akiről azt hívé, hogy lelkét sokkal inkább bezárta a tudományok könyvei közé, mintha tömlöcbe, vagy spirituszba volna téve, örökké első eminens volt, mindenféle verseket írt akármely témáról, neki mindegy volt; hexameter, pentameter, sapphikus, alkaikus, alexandrinus vagy anakreóni: magától értetődik, hogy ezek között szerelmes vers nem találtaték, hanem a télről, tavaszról, aratásról, villámlásról és tengeri zivatarról s más efféle erényes tárgyakról; emellett görögül, diákul, zsidóul és franciául folyvást beszélt, a csillagokat az égen s a virágokat a földön szemenkint ismerte, kémiai és fizikai experimentumoknál ő volt Gerzson úr segédje, s emellett oly jámbor érzelmű ifjú ember vala, hogy mikor a mitológiából azon istenasszonyt érdeklő paragrafust kellett felelnie, aki kevés öltözetet szokott magán hordani, elpirult és lesütötte a szemeit.

A másik, humanissime Karassiay egy kissé nehézfejű ember vala, hatesztendős tógás diák, igen hallgatag és csendesvérű ifjú, akit azért kedvele Gerzson úr, mert soha semmi ivásnál, verekedésnél az ő neve elő nem fordult, amiből nagy baj lett volna, ha előfordul, mert a humanissime oly karokkal és vállakkal volt megáldva a természettől, hogyha azokat mások vesztére mozgásba akarta volna hozni, azok sokat beszélhettek volna róla. Ő azonban rettentő erejét csupán a fúrás-faragás békés mesterségeiben fárasztotta, készítve mindenféle fizikai eszközöket a tanár úr számára, s csupán olyankor adva tanújelét karjai egyéb mozgásának, midőn a nagy vakáció alatt az ifjúság a nagyteremben mitológiai drámai előadásokat tartott, - természetesen férfiszemélyzettel, férfihallgatóság előtt, amidőn Karassiay játszá Herkulest, Zetelaky pedig Dejanirát, amidőn Józsefről senki sem mondta volna, hogy nem valósággal leány, Áront pedig csupa gyönyörűség volt nézni a kentauruszokkal való harcban, hogy vert egymaga harminc pogány félistent a földhöz.

Éppen a közvizsgálatok közelgének, nagytiszteletű Tordai Szabó Gerzson uram rettenetes készületekkel volt természettani mutatványaihoz, mint lesz a vízből levegő? mint ragad össze a kiszivattyúzott két félgolyó a levegőnyomástól? hogy lehet a levegőt meggyújtani? s a villanygép alatt papirosembereket táncoltatni? amik akkor még mind csodaszámba mentek. Evégett átadá a fizikum múzeum kulcsait kiválasztottjainak, hogy ott működjenek nagy szorgalommal, és tapasztalá is, hogy a két jeles ifjú már korán reggel ott van a múzeumban s csak a késő estve választja el őket onnan. - Dicséretes, szorgalmatos ifjak, - mondá Gerzson úr - vegyetek róla példát ti többiek, istentelen hivalkodó, csizmakoptató korhelyek, hogy legyetek olyanok, mint ők.

Lássuk tehát, mit mívelnek az ifjaink ott a fizikum múzeumban. Ennek a múzeumnak van egy elsötétíthető ablaka, optikai kísérletek előhozatalára, és ez az ablak éppen a nagytiszteletű úr udvarára nyílik; a mi két szorgalmas ifjúnk nagy figyelemmel áll az ablak előtt, s éppen egy roppant kerekes látcsövet alkalmazva az ablak gömbölyű nyílásába, azon keresztül látszik valamit nézni. Tán csillagot vizsgálnak? Igen, de akkor ne irányoznák lefelé a látcsövet.

... Most éppen József néz bele nagy áhítatosan... "Ó, Istenem, milyen gyönyörű! - sóhajt, nem bírva magával... Talán mégis csillag?... - Most éppen egy rózsát szakít le, be szeretnék én az a rózsa lenni!" De ez már mégsem csillag!

Ami derék ifjaink azon ürügy alatt, hogy csillagokat vizsgálnak, naphosszant azzal foglalatoskodnak, hogy a szép Klárikát nézik távcsöveken keresztül; amíg Gerzson úr azt hiszi, hogy szemeiket az ég csodáin fárasztják, ők azzal mulatják magukat, hogy a kedves leánykát mindenüvé távcsővel kísérik, kertbe, szobába, konyhába és benne gyönyörködnek.

A jó Áronra nézve csak tréfa volt ez a mulatság, de József egészen odalett belé; nem bírt megválni a látcsőtől, s ha sokáig nem láthatá a leányt, nem evett, nem aludt, nem volt kedve semmihez, csak sóhajtozott és mindent elfelejtett, amit olvasott, sőt Gerzson úr nagy megütközésére még az ő felolvasásaira sem figyelt, akkor is a kis rózsalugasos kerten járt az esze, és a szép leánykán, aki a nyílt rózsaleveleket kicsi kötényébe szedi pici fehér kezeivel.

Az experimentumoknál is egyik ügyetlenséget a másikkal tetézte; tört, zúzott, ami a kezébe akadt, a foszforral való kísérletekhez oxigén helyett hidrogént adott: majd meglőtte vele az egész classist.

Gerzson úr el nem tudta gondolni, mi lelhette a fiút; kutatott, fürkészett, nem talált semmit; mire ő a hosszú folyosón végigkopogott, akkorra a múzeumban minden ismét a maga helyén volt, a teleszkópiumok ég felé fordítva, s munkában a görebek és légszivattyúk.

József pedig folyvást növekedni érzé szíve fájdalmait, a csalóka távcső oly közel hozta olykor az imádott leánykát, hogy ámulatában kezeit nyújtá ki utána, s csak akkor ijedt meg, mikor körmeit az ablakba megüté, amin Áron kétakkorát nevetett.

E kínjai közepett annyira vivé a gonosz kísértő a jámbor ifjút, hogy egy délután leüle az asztalhoz, s ijedség kimondani, szerelmes verset írt! A vers sapphikusokból állott és tele volt minden széppel, ami a nap alatt terem. Midőn felolvasta Áronnak, ez megesküvék, hogy soha életében szebb versnek még csak hírét sem hallotta.

Egy estve a holdvilágban elbámulva könyökölt a két ifjú a múzeum ablakában s beszélgetett egymás között:

- Ha Klárika ezt a verset olvashatná, - mondá Áron.

- Hm! - felele rá József. (Nem volt ez akkor olyan könnyű, mert nem volt még hét divatlap, ahol az ember kinyomathatta volna.)

- Már ha én neked volnék, csak a kezébe juttatnám.

- De hogyan?

- Ledobnám innen a kertbe.

- Le ám, de hátha a szél félreviszi s az udvarra esik s a nagytiszteletű úr kapja meg?

Most Áronon volt a sor azt mondani, hogy "hm".

- Úgy kellene azt, - szólt sóhajtva József - szépen összehajtogatva elrejteni a nyíló rózsák közé, hogy mint korán reggel kijő a rózsaleveleket megszedni, egyedül ő lelje meg és olvassa el.

- Hát hiszen az könnyű, - felelt Áron. - Innen az ablakból le lehet ereszkedni egy kötélen a kert faláig, onnan könnyű beugrani az ásott földbe, visszafelé meg aztán fel lehet kapaszkodni a bodzafán s a kötélen megint feljöhetni.

- Mit gondolsz? - szörnyedt el József - én bocsátkozzam le kötélen a kollégium ablakából? én másszam át idegen kerítésen éjszaka?...

Áron maga is megijedt e szóra.

- Hisz én nem mondtam, hogy te cselekedd azt, én csak azt mondtam, hogy könnyű volna megtenni...

József elhallgatott egy ideig.

Egyszer csak megszólalt.

- Nem tudsz itt valahol egy hosszú kötelet?

- Tudok biz én, a régi csengettyűkötél itt van a padláson.

- Hozd elő.

Áron elment a kötélért, egy gerundiumból nyerget csinált a végén, melybe Józsefet beleültette s a kötelet az ablak keresztfája körül csavarítva, izmos tenyereivel belekapaszkodva, szép csendesen lebocsátá Józsefet a kőfalig, ki egy percig sem látszott azon aggódni, hogyha társa kezéből kicsúszik a kötél, ő rögtön nyakát szegheti; ha volt amitől rettegett, ez azon egy dolog lehete, hogyha meg találja valaki látni.

Senki sem látta meg. Átmászhatott a falon, elrejthette a verset a rózsák közé, s Áron markában újra fölemelkedék a kötélen a múzeum ablakáig szerencsésen; a két ifjú csak akkor bámult el egymáson, hogy milyen bolondot cselekvének?

Másnap nem is mertek egymásra nézni, annál kevésbé a látcsőbe. Mint aki valamely nagy gonosz, gyilkos dolgot követett el, még a bűnös helyet is félve kerülték s dobogó szívvel hallák reggel a nagytiszteletű úr csizmáit a folyosón végigkopogni.

Belépett. Sem József, sem Áron nem mert rá felpillantani, azt hívé mindegyik, hogy az orrukról le fogja olvasni az éjszakai merényletet.

- Jöjjön egy szóra félre, humanissime.

Zetelaky inkább halott volt, mint élő. A világért rá nem nézett volna a tanárra, ki kegyetlen hallgatással tekinte rajta hosszasan végig.

- Csak azt akartam mondani humanissime, - szólt végre száraz hangon - hogy ha máskor verset akar hozni, ne a kerítésen jöjjön be vele, hanem az ajtón, mert mind összegázolta a tulipánágyakat. Különben nem rossz vers, amit írt, csakhogy egy helyen az adonicus sántít.

S ezzel markába nyomta a kérdéses verset. József nem bánta volna, ha e percben a kollégium vele együtt elsüllyed.

Klárika megtalálta ugyan a kérdéses helyen a verset, de mint afféle jól nevelt leány, első kötelességének tartá azt apjának denunciálni, egyúttal az elgázolt tulipánágyakért is panaszt téve. Az öregúr rögtön ráismert az írásra, s vége volt előtte József turpisságának. Többé sem experimentumokat nem bízott rá, se a fizikum múzeumba nem küldé dolgozni.

Ezenközben hol egyszer, hol másszor megtörtént, hogy a tanulóifjúság nem csupán azon dolgokról hallott, amik könyvekben vannak megírva, hanem hírt vett gyakorta az országban szerteszét történő eseményekről is, s éppen nem iparkodék elrejtegetni rokon- és ellenszenveit, miket a kuruc-labanc világban vagy egy, vagy más irányában érzett, sőt néha leckék kezdete előtt, mikor két-háromszáz tanuló össze volt egy teremben gyülekezve, lehete olyforma hajlandóságokat is tapasztalni, mintha e tisztes testület, ha birokra kerülne a dolog, aligha lenne tétlen nézője a mulatságnak.

Erre ugyan nemsokára kívánt alkalom is kínálkozék; egy napon Trajtzigfritzig és Bórembukk uraim ő kegyelmességeik beizenének a városba, hogy nekik száz darab vágómarhát, ötven mázsa szalonnát, ezer kenyeret és tizenkét bendő túrót azonnal helybe küldjenek, borról sem feledkezvén meg, amely ne legyen több, mint kétszáz akó. A jó nagyenyediek már ekkor annyira meg voltak fogyatkozva élelmiszerekben, hogy csak végső megszorítás mellett bírták összerakni a kívánt mennyiséget, s midőn mindazt szekerekre raknák, megtudja a dolgot Balika, előjön a maga lyukából, s elveszi tőlük az egész szállítmányt, és elviszi a Torda hasadékába.

A jó enyediek mit csináljanak most? Mondhatták ők Trajtzigfritzignek, hogy Balika elvitte az enni-innivalót, menjen utána és vegye el tőle, a laboncvezér haragra gerjedetten felülteté a maga hadait, s megesküvék, hogy porrá égeti Enyedet, s bor helyett a vérét issza meg az egész lakosságnak.

A szegény nép nagyon megijedt a kegyetlen fenyegetőzésre; eleget tenni a legjobb akarat mellett sem lehetett. Trajtzigfritzig és csordája pedig már Marosújvár körül járt, s ahogy a közbeeső falukkal bánt, abból Enyed is elgondolhatta, mi vár reá?

Ilyen ínséges eset megszokott állapot vala Enyeden, a lakosság a laboncok jöttének hírére hirtelen elhagyá házait, ami féltője volt, azt elásta a pincékbe, asztagok alá a földbe, az asszonyokat, gyermekeket, öregeket felküldték a hegyekbe az erdők közé, a hajadon leányokat begyűjték a református templomba, maguk a fegyverfogható férfiak pedig helyet foglalának ugyanott a templom udvarán, mely, amint most is látszik, erős, magas kőfallal volt bekerítve, s többrendbeli bástyatoronnyal ellátva, mely tornyokat a helybeli céhek építteték: egyet a becsületes csizmadia céh, mást a becsületes takács céh, külön egyet a szűrszabó céh, együtt a tímár és varga céh egy negyediket, ötödiket a gombkötők és aranyművesek, hatodik volt a kovácsok és lakatosoké. Itt tartattak a céhládák, s nagy veszedelem idején ide gyűltek a céhbeli mesterek legényeikkel együtt, s ők képezék az Isten várának őrségét.

Átellenben állt a kollégium, roppant háromemeletes, négyszárnyú épület, melyben hétszáz diák tanyázott, egy egész hadsereg, ha arra került a sor.

Amint a városon szétfutó hír eljutott a kollégiumba is, lángot vetett a diákok szívében az ifjú vér: "nem hagyjuk magunkat, nem hagyjuk a várost!" - szóltak lelkesülten, s másnap reggel a kémiai leckén azt vette észre nagytiszteletű Szabó Gerzson uram, hogy tanítványai kardokkal és kopjákkal felfegyverkezve jelennek meg a hallgatóteremben, s hallani sem akarnak egyébről, mint hogy őket professzoraik a laboncok ellen vezessék.

No, ez szép kívánság volt nagytiszteletű Szabó Gerzson úrtól, hogy ő valakit a háborúba vezessen!

- Megbódultatok-e dilectissimi? - szólt elszörnyedve a jó úr - menjetek, igyatok "purgantes pectora succos". Hát Ajax vagyok-e én, avagy a megveszett Achilles, hogy engem harcba akarjatok vinni? avagy mirmidonokat neveltem-e én bennetek hogy ily vérengző gondolatokat tápláltok magatokban? kiknek kezeiben könyv forgott, most kezeitekben dárda forog, kik csak énekelni tanultatok, ím harci ordításra ferdítitek ajkaitokat. Azért ruháztam én reátok annyi bölcsességet és tudományt, hogy bitangul elhulljatok barbár ellenség csapásai alatt, mint bármely tudatlan katona, aki azért született, hogy meghaljon?

E beszéd közben észrevevé Gerzson úr, hogy még Zetelaky is valami fringiát takargat a tógája alá, s iszonyúan ráförmedt:

- Még kend is fegyvert visel, kend? (Mikor valakit per "kend" nevezett, már akkor nagyon haragudott.) Felbomlott a világ tisztes rende! Hát volt rá eset valaha, hogy poéták, a múzsák választottai, a szent berkek lakói, a Pieridák barátai, fegyvert emelgettek volna kezeikben? No, szóljon kend! kend nagy histórikus, mondjon nekem erre esetet, ha tud.

A faggatott diák végre megszólalt:

- Igenis volt rá eset: mikor Pán tanítványai botra kaptak a Helikont pusztító gallusok ellen s agyonverték őket.

Gerzson úr hátrakapta a fejét e szóra, mert meg volt neki felelve. Ez még dühösebbé tevé.

- És ha én megtiltom tinektek, hogy fegyvert merjetek fogni, midőn a nemes város békés alkudozásokkal törekszik a veszedelmet elhárítani magáról! Kendnek pedig humanissime Zetelaky, annyit mondok, hogy nem szükség minden kérdésre felelni. - Most pedig parancsolom tinektek, hogy e percben lerakjatok minden fegyvert kezeitekből, és aki ellenkezőleg cselekszik, az e pillanatban kitiltatik e kollégium küszöbéről, és soha annak ez életben tagja többé nem leend!... Clarissimi domini jurátusok, húzassák meg a repedt harangot!

Ezt a repedt harangot olyankor volt szokás meghúzatni, midőn valaki a kollégiumból ünnepélyesen kitiltatott.

A rektor szavait mély csend követé, melyet csak a repedt harang recsegő kongása szaggatott félbe. Az ifjak, kik képesek lettek volna náluknál hatszorta nagyobb sereggel megküzdeni, professzoruk szavára megjuhászkodva rakták le fegyvereiket mind, a repedt harang elhallgatott, a diákok helyeikre ültek, elővették könyveiket, a nagytiszteletű úr pedig vevé kézikönyvét és prelegált, mintha semmi sem történt volna, míg az órát nem csengették, akkor elbocsátá tanítványait, az elszedett kardokat és dárdákat pedig szekérre rakatá, s elzáratá a templom alatti boltozatba, hogy még csak hozzájuk se lehessen férni.

Éjszaka azonban a diákok magukhoz térve az ijedségből, melyet a rektor szavai okoztak bennük, újra összebeszélének, s miután fegyvereik elszedettek, másnap korán reggel, amint a kapuk megnyittattak, kimentek a Maros partjára, ott jó friss fűzfákat találván, azokról vágott magának kiki egy husángot, s azokat a tóga alá rejtve, észrevétlenül beszállíták a kollégiumba, és elrejték a faraktárba szépen. Gondolták, hogy ez is jó fegyver, ha jó ember fogja a végit.

Még aznap délben megjelent a város alatt Trajtzigfritzig háromezer főre menő labonc népével; a nemes város a főbírót, a kollégiumi testület a nagytiszteletű rektor professzort választá ki, hogy deputációba menjenek eléje.

Trajtzigfritzig lóháton ülve fogadta a küldöttséget; a többi sereg mind gyalog járt, kivéve három faágyút, melyeket bivalyok vontak. Nagyon gyanús kérdés volt azonban, hogy vajon el lehet-e ezen ágyúkat sütni, anélkül, hogy az ember a körülállók életét veszélyeztesse? még egy negyedik ágyújok is volt rézből, melyet valamely csata alkalmával valamelyik fél beszegezett, és otthagyott, ők pedig kifúrták a szeget onnan, úgyhogy most, ha elsütötték az ágyút, a gyújtólyukon jött ki mind a töltés, a golyó pedig benn maradt.

Maga a had gyönyörű népség volt; igazán ráillett a válogatott cím, mert az ország minden népeiből volt az összeválogatva; magyar, oláh, belga, marodeur, rác és oláh-cigány egy csoportban, egyik mezítláb és sisak a fején, másik a szűrin át kötötte derekára a kardot, némelyik nagy puskát cipelt, melynek nem volt már sem kulcsa, sem kereke, s mind valamennyi nyírott bajusszal volt, hogy összekeveredés esetén mégis csak megkülönböztethessék egymást a hasonló elemekből szerkezett kurucoktól, kik hosszú hajat s fülig kent bajuszt viseltek. A legnagyobb rész bocskorban járt, csupán azoknak jutott sarú, akik valamely tisztségben voltak, azokra sarkantyú is volt ütve jobbára, de minthogy lovuk nem volt, az a sarkantyú nem szolgált egyébre, mint hogy legyen nekik miben elesni, ha futni akarnak.

Ily ármádiának volt vezére Trajtzigfritzig; de nagyon csalatkoznék, aki azt hinné, hogy ő is hasonló volt rongyos seregéhez; lova a legszebb angol mén volt, ő maga ezüst csillagos láncszemből font páncélinget viselt aranysujtásos meggyszín bársony dolmány felett, homlokát kecsegehátú rézsisak borítá, s páncélpikkelyes kesztyűkbe dugott kezeit széles, egyenes kardja markolatán nyugtatá.

Széles, tunya képéből s nemtelen vonásaiból ugyan kirítt, hogy e pompához sem születése, sem érdemei nem juttaták, s ahány csojtár, ahány darab öltöny volt rajta, azon mind más név kezdőbetűi voltak hímezve, de ő azért elég méltóságot tulajdoníta magának, ha lovon ült, azokhoz, akik gyalog járnak, lenézőleg beszélhetni.

Alvezére, Bórembukk, egy nagy, trabális mészároslegény volt, szőretlen, csontos pofával; ki egész ellenkezőleg nagy gondot látszott arra fordítani, hogy mentül piszkosabb lehessen.

Bőrködmene csillogott a szennytől, s orcája bátran dicsekedhetett vele, hogy záporesőn kívül más vizet sohasem érzett.

Minden fegyvere egy hatalmas taglóból állott, mellyel egy csapásra le bírta félkézzel ütni a tulkot.

Ez érdemes férfiak elé járula a két tagból álló küldöttség, nagy tisztelettel és kalaplevéve, s nagyobb megtisztelés okáért Gerzson úr egy igen szép diák perorációt tartott a két vezér előtt.

Trajtzigfritzig Bórembukkra nézett, ez viszont őreá; egyikük sem tudott egy szót is diákul, hanem azért mégis úgy tettek, mintha mindent értenének.

- Értettem jól, amit kend mondott - szólt a vezér - amint észrevette, hogy Gerzson nem fog már többet beszélni, s leereszkedőleg vállára veregetett. - Kinek híják kendet?

- Én vagyok Tordai Szabó Gerzson, a nagytiszteletű kollégium rektor professzora, társam ő kegyelme pedig nemzetes Tóth János uram, a nemes város főbírája.

- Hát a csizmadia céhmester hol maradt?

- Az nem látta célirányosnak közénk elegyedni.

- No pedig annak is itt kellene lenni, mert háromezer csizmára van szüksége a seregnek, aminek három nap alatt elő kell teremtődni, különben esküszöm ősi kardomra (valahol lopta azt a kardot), hogy minden csizmadiát eltörlök a föld színéről!

Ennél merészebb fogadást, úgy hiszem, senki sem tett még. Gerzson úr meghajtá fejét, s most a főbíró szólalt meg magyarul.

- Majd tudtára adandjuk a becsületes céhmesternek akaratodat, méltóságos úr, és ő minden lehetségest el fog követni; kérünk azonban az egész város nevében, hogy érdemes hadaiddal légy kegyes a városon kívül maradni, mert mi ámbátor a legjobb véleménnyel vagyunk is felőled, a buta népség annyira fél a fegyveres néptől, hogy közeledéstek hírére mind szétszaladának az erdőkbe, részint elzárkóztak a templomokba; úgyhogy ha bejönnétek, sem találnátok egyebet üres házaknál, nekünk pedig lehetetlenné tennétek, hogy kívánságaitoknak megfelelhessünk, nem levén senki, akitől azokat behajtsuk.

Trajtzigfritzig Bórembukk fülébe súgott valamit, s azzal rosszul rejtve ravasz mosolygását, így szóla:

- Becsületes szolgák. Minthogy félvén és minthogy bolondok lévén, mink sem kivánván, hogy házaitokat üresen hagyván, abban senkit sem találván; tehát hazamenvén és megmondjátok a népnek, hogy mi eltakarodjunk, ha ők hazajöjjenek, és azután pediglen kiváltképpen csakhogy éppenséggel azonnal mingyárt itt a város mellett ezer lépésnyire sátort üssünk; ti pedig minden háznál gyertyát gyújtsatok, hogy lássuk, hogy mindnyájan otthon vagynak, különben pedig, ha egy vagy más, így vagy amúgy talál lenni, hát majd meglátjátok azt az egyet, hogy!

Ilyen ékesen szólással tudtára adván a vezér a maga ultimátumát a küldöttségnek, visszabocsátá őket a városba, ő pedig a maga seregével mintegy ezer lépésnyire letelepedett a mezőn, búzakévékből csinálván kiki magának sátorokat.

A visszatért küldöttség pedig tudtul adá a lakosságnak, hogy kiki menjen haza a maga lakásába, s éjszakára tegyen gyertyát az ablakába, s ami szegénységétől kitelik, hordja össze, hogy a labonc urakat kielégíthessék vele.

Úgy is történt, a céhek szépen haza oszladoztak, az erdőre kimenekült asszonyok és vének visszahivattak, s késő estig nem szűnt meg az egész város sütni-főzni az érdemes laboncok számára. Csupán a templomban elhelyezett ifjú hajadonok nevében könyörgött azon kegyért a szép Klárika, hogy őket hagyják meg azon éjjel az Isten házának oltalma alatt, s e kérelmet a többi szűzek is támogatván, a nemes tanács és a professzori kar végre beleegyezett.

Szép holdvilágos éjszaka következék, csendes volt az egész vidék, a város előljárói nyugodtan aludtak menyezetes nyoszolyáikban, elgondolva, hogy mily bölcsen elháríták városuk felől a nagy veszélyt; háromszázötven szűz nyugodott Isten szent árnyéka alatt a templomban, amidőn Klárikának úgy tetszék álmában, mintha valami alak felköltené őt, hogy ne aludjék, hanem menjen fel a toronyba.

Ő azon félálmosan felment a lépcsőkön, hol a szent eklézsia ötvenkét mázsás harangja állott, s amint kitekinte a torony magas ablakán a holdvilágos éjbe, úgy tetszék neki, mintha valami nagy sötét foltot látna lassan a város felé hömpölygeni, s nemsokára kivehetővé lőn előtte, hogy az egy nagy embercsoport, melynek sötét tömegéből kaszák és kopják vasai villognak elő a holdvilágban.

Egyszerre világos lőn előtte minden: a laboncok csak azt várták, hogy a népség házaiban szétoszolva lefeküdjék, hogy orozva rajta üssenek... Klárika egy percet sem akart veszteni, nem ment vissza a templomba, hogy társnéit felköltse, hanem hirtelen áthatva a mentő gondolattól, belekapaszkodék az ötvenkét mázsás harang kötelébe, hogy azt meghúzva, jelt adjon az egész városnak.

Gyönge volt a leány karja, de erőt adott neki a vész, fehér kezeivel a durva kötélbe fogózva meglóbálta a nehéz harangot, melyet máskor alig bírt meghúzni két férfi, s mielőtt a csoport a várost elérhette volna, egyszerre megkondult a vészharang a város felett, s azon pillanatban talpon volt minden ember, s mintegy összebeszélésre az asszonyok és öregek ismét futottak ki az erdőkre, a férfiak a templom bástyái közé, úgyhogy mire a laboncok a városba értek, ismét üresen találtak minden házat.

Trajtzigfritzig nagy dühbe jött e kijátszatásra, s parancsot adott, hogy rögtön tizenkét helyen fel kell gyújtani a várost.

De alig fogtak emberei e kárhozatos munkához, midőn olyan zápor kerekedett, hogy rögtön eloltott minden égést: a laboncvezér káromolt Istent és ördögöt e bosszúságért.

Reggelre virradva ismét kijöttek eléje a nagytiszteletű rektor és városbíró. A vezér szólni sem engedte őket. Rájuk fogta, hogy mindnyájan csalárd, hazug kutyák, akik rászedik a becsületes embereket, és erősen esküvék, hogy négy ágyújával porrá lövi az egész várost, a templomot és a kollégiumot, kardélre hányatja a lakosokat s a hajadonokat kiosztja katonái közt, hacsak ő neki azt az egyet ki nem adják, aki a harangot meghúzta.

- Azon egy éppen az én leányom, kegyelmes úr, - felelte leverten Gerzson úr - de ha az ő élete árán megvásárolhatom városunk szabadulását, bizonyára átadom őt néked, csupán azon kegyelemért kérlek, hogy üttesd el az én fejemet elébb, mintsem szemeim az ő balsorsát meglátnák.

- Azt megkapod! - vigasztalá őt Trajtzigfritzig s e biztatással egyszerre elrendelé, hogy a csapatok minden oldalról tóduljanak a városba. Ő maga nagy büszkén lován ülve, kötőfékjét a főbíró kezébe adá s úgy vezetteté magát az utcán végig, míg Bórembukk a professzor nyakába ült fel s nevetséges iszonyattal viteté magát a piacig, sarkantyúival illetve a tisztességes ősz férfiú oldalait.

A diákok mindezt látták a kollégiumból, mert a menet éppen előttük állapodott meg; de be voltak zárva, a kapukulcsot maga Gerzson úr tette a zsebébe.

Később azt is látniok kellett, mint adják ki a templom ajtaján a félholt leányzót, a rektor leányát, Klárikát, s mint emelé azt nyergébe Trajtzigfritzig.

De már ez mégis csak több volt, mint amennyit diákszívvel el lehet viselni.

- Megölöm az egész világot! - ordítá Zetelaky magánkívül - megölöm egymagam valamennyit - s hanyatt-homlok rohant le a lépcsőkön; utána Áron és utána a többiek mind; - egy perc alatt ki volt sarkából vetve a bezárt kapu, s a másik percben mint a bolygatott méhköpü raja, ömlött ki a diákság a templom körét elfoglalt laboncokra.

Nem volt kezükben egyéb, mint fűzfadorongok, de amíg a laboncok kanócos puskáit haszonvehetlenné tette a sűrű zápor, az ő kezeikben súlyossá tette a fustélyt a fellázadt harag. Egy perc alatt a falnak lett szorítva a labonc sereg, s az első ordításra vérszemet kapott csizmadiák köveket kezdtek fejeikre hajigálni.

A megszorult két vezér nem vette tréfára a dolgot, amint meglátták, hogy laboncaik ugyancsak dülöngnek a diákok csapásai alatt, hátat fordítottak a csatatérnek s iparkodtak a városból kifelé. Trajtzigfritzig átkarolta az ölébe tett leánykát s vitte magával, szemeivel majd felfalva annak martalékul esett bájait, Bórembukk pedig galléron ragadá Gerzson urat, s úgy hurcolta őt magával, roppant lábait futásnak eresztve.

Az elmondott szónál rövidebb idő alatt szét volt verve a világ minden részei felé a labonc sereg, alig harmincad magával futott Felvinc felé a két csapatvezér, nyomukban mindenütt egy csoport diák, felgyűrt ökleikben nyers fűzfadorongok, hosszú fekete tógáik öveikbe akasztva, nagy dorongjaikon akkorát szöktek, mint egy angol paripa.

Mindig fogyott, mindig kevesebb lett az üldöző és üldözött csapat, egy-egy párjára talált a futásban, s elmaradt magára tülekedni, végre ketten maradtak egymásnak, elől Trajtzigfritzig és Bórembukk, sarkukban József és Áron. Az elsőbbek egyike lovon járt, másik hosszú lábaiban bízott, de a kettős teher alatt kifáradt a ló, s amint az említett kis patakhoz értek, akkor látták, hogy ott nem lehet átmenni, mert a fellegszakadás árja elhordta a hidat, s a víz túlömlik a parton.

- No labonc! - kiálta Áron utolérve az egyiket - itt a világ vége.

Bórembukk látva, hogy itt csakugyan meg kell állni, elereszté Gerzson úr gallérját s tenyerébe kapva a taglót, úgy odavágott Áronhoz, hogyha félre nem ugrik, derekában vágja ketté; de visszavágott a diák doronggal, s úgy talált a labonc körmére ütni, hogy rögtön kiesett a kezéből a tagló; erre a labonc vadállati dühvel ugrott neki puszta kézzel az ifjúnak, s bár az olyat vágott a husánggal a fején keresztül, hogy meghajlott bele a bot, s a labonc feje egyszerre cipóvá dagadt: mintha nem is neki szólt volna az, megkapá Áron kezében a fütyköst s ki akarta azt abból csavarni; de Áron is jól megfogá azt két kézzel s ilyenformán nagyokat rántva egymáson, elhuzakodtak egy ideig, míg mind a kettő kifáradt, s akkor farkasszemet kezdtek nézni.

- No diák, - szólt fogcsikorgatva a labonc - most akadtál emberedre: tudod-e, hogy most ki fogott meg? az én nevem Bó-rem-bukk!

- De annál még az én nevem is cifrább, - felelt Áron - az én nevem pedig Ka-ras-siay!

- Ka-ras-siay! - kiálta fel elszörnyűködve a labonc; - no iszen hát akkor jaj neked is, nekem is; - s azzal egyet rántott ellenfelén, mire mind a ketten úgy estek bele a magas partról a megáradt patakba, hogy mindkettőjük felett összecsapott a víz.

Ezalatt József is utolérte Klárika rablóját; a lovag átlátva, hogy nincs menekülés, leszálla lováról s kihúzva a kardját, nekifordult Józsefnek, ki szótlan dühvel közeledett feléje.

- Mégy haza anyádhoz szopni, te fattyú! - kiálta a pelyhetlen állú ifjoncra; - vagy kezed-lábad vagdaljam el?

Zetelaky nem felelt, csak megnyálazta tenyerét s középen fogva a botot, merészen odalépett a vasba öltözött ijesztő arcú vezér elé.

- Ejnye! nem mégy el innen? - ordítá az magánkívül, s kardjával hozzávágott szörnyen. De József kezében megpördült a husáng, s az egyik végével úgy csapta félre a kardot, hogy csak úgy perdült, a másikkal pedig olyat ütött a sisakra, hogy csak úgy kondult!

Meglódult az agya Trajtzigfritzignek ez ütésre, csakúgy bámult szanaszét, mintha keresné, hogy honnan ütötték meg?

Pedig nem kellett azt keresni, mert József most két kézre fogta a botot, s úgy vágta derékon ellenét, hogy az csak végignyúlt a földön, a kard kiesett kezéből; meredt szemmel iparkodott még lováig vánszorogni, mire Zetelaky azt gondolva, hogy csak aléltan a lóhoz kötözött kedvesét akarja meggyilkolni, reárohant s lábával reágázolva, egy végcsapással leüté.

Csak ekkor tekinte szét társai után. Azok mind szétmaradoztak, csak egy a bokrokon fennakadt tóga szárnya mutatá, hogy oda alant is van valaki. Hirtelen oda futott, s a tógánál fogva kihúzta a vízbe esett Karassiayt. Még akkor is fogták egymást Bórembukkal, csak a diák még élt, de a labonc meg volt halva.

Ekkor Gerzson úr segélyével fellocsolván Klárikát, magához téríték szép szavakkal ájultából, s akkor mind a négyen térden állva hálákat adának az Úrnak a megszabadulásért.

Azon két fűzfadorongot pedig, mellyel a két ellenséget leverték, az esetnek emlékére letűzék a patak medrébe, és Gerzson úr áldást monda azokra, mint szintén József szerelmére is, kinek nem kellett többé perspektíván keresztül néznie Klárikát, ha látni akarta.

És ezen történetnek száz és ötven esztendeje immár, s a két fűzfa folyvást zöldül a víz medrében. Hajdan a kollégium kényelmes mulatólakot építtete e fűzfákhoz, hova kijártak szép nyári napokban a tanulók, elmondva egymásnak a regét a két fűzfáról s elénekelve, hogy: "Erős várunk nékünk az Isten!"

1853






A MEGÖLT ORSZÁG

Már az is eléggé merész gondolat volt Plato kétlábú tollatlan állataitól, hogy ők magukat a teremtés legfőbb urainak vallják; de még merészebb eszme az, melyet ez úri állatrend fehér színű fajai táplálnak magokban, miszerint a valódi szellemi műveltségre egyedül az ő bőrük képes.

És ezt minden más színű fajnak el kell hinni.

Igen érdekes volna, ha egyszer valami angol (ki érne rá más?) feljegyezné egy későbbi kor számára, milyen szép gonddal és dicséretes kitartással tudott a fehér faj egy más színű fajt annak a maga világrészéből tökéletesen kiölni.

Mert egy fajnak, amit még úgy hívnak, hogy rézszínűek, pár század múlva csak a mesés históriákban fogják nyomát találhatni, ha oly sebesen halad annak elenyészte, mint a megelőzött századok óta.

A fekete fajnak még csak akadnak barátai, azokért az országgyűléseken beszédeket tartanak, azokat oktatják, regényeket és drámákat írnak rólok; beszélnek felszabadításukról, s őrizkednek őt őshazájában felkeresni, hogy fehérre fessék; s kezdenek vitatkozni felőle, hogy az talán mégis inkább ember, mint állat.

Hanem a rézszínűre senki sem gondol. Az egészen kívül esik minden atyafiságon.

Az nem is ember, hanem fenevad, akit lőni, vágni természetes kötelesség; akinek farkas-vermeket kell ásni, akit hajtóvadászattal kell kipusztítani, mint a rókát, orozva leöldösni, egymás ellen uszítani mesterséges fortélyokkal; apró kölykeit megfojtogatni, mint a tojásból kikelt vércsefiakat és minden termőföldről leszorítani dögvészes mocsárok közé.

A feketék ügyében kétfelé oszlanak a vélemények; az egyik azt mondja, hogy ezek állatok ugyan, de igen hasznos állatok; a másik azt, hogy ezek emberek, de igen haszontalan emberek; a vörösekre nézve azonban csak egy vélemény áll fenn: hogy ezek a legvadabb, a legkártékonyabb állatok, akik a mi fehér erényeink- és művelődésünknek gonoszul útjában állanak.

E nyomorult faj félmeztelen lakja az erdőket, él vad gyümölccsel, s magánál szelídebb vadak húsával, sárból készít hajlékot, mint a fecske, s odább megy, ha onnan kizavarták; nincs öröme a szerelemben, nem vénülhet meg a harcok miatt, Istene nevét is elfeledte régen; csak a viharokban jelentkező rossz szellemektől fél még, s midőn beszámol lelkével az Úrnak, aki neki is megengedte, hogy képét viselje, nem sóhajt egy boldogabb mennyország után; a fehérek azt is elfoglalták maguk számára egészen.

Pedig egykor a rézszínű faj éppen olyan boldog nép volt, mint akármelyik az Óceánon innen: ruhát viselt és divatot tartott, palotákból városokat épített, merész utakat vágott, miket maig is bámulnak a foglalók. Törvényt tartott és gondja volt az igazságra. Templomban tisztelé az Istent, s hódolt az erénynek; fatekercsekre írt betűkben örökíté a bölcsességet; művelte a földet és benépesíté azt; hol most egyesével bujkál, hajdan milliókat számlált.

Ki vetkőzteté le őket ilyen szépen?

Ruháikból, erényeikből és emberiségökből?

Lássunk egy történetet a sok közül, mely leginkább megmaradt a história lapján, dacára annak, hogy eléggé iparkodtak törülgetni, szépítgetni a szégyenteljes sorokon; - vérrel voltak azok írva!

Délamerika azon magas hegyei között, melyeket a spanyolok a legelső emberi hangról, melyet ott hallottak, elneveztek "Peru"-nak, feküdt egykor az Inkák országa.

Gazdag kókusz-csoportok lepik el a tengerpartot, mik fölött szédületes magasban emelkednek az Andes hegyei, mintha óriási bárddal volnának egyenesre lefaragva, magas homlokaik ezüst-zöld erdőkkel koszorúzva végig.

A természet gazdag tenyészetét ápoló kezekkel segíté elő az emberi szorgalom, tápláló növények vetései hullámzottak az őserejű földön, még egyszer oly gazdagon fizetve, mint az óvilág életunt rögei.

És csodanövények, mikkel az édes anyaföld kényeztetett gyermekeinek akart kedveskedni, termettek ott, nem is ápolva senkitől. Az egyszerű gumós gyökér, melyet elnevezett a barbár Európa földi almának, a mézet termő nád, mely amaz édes fehér kristályokat adja, amik nélkül mai nap senki sem tud már ellenni, a balzsamtermő fa, mely belső nyavajákat gyógyít s külső sebeket hegeszt, a lázenyhítő fa héja és a háladatos bozót, mely gyapjút ád és enni nem kér, ezek mind ama távoli vidék ajándékai.

A tájék regényes képe egymásra halmozott kincs! A sötétlő rengetegek alját hamvas zöld bokrok lepik el, miknek ifjú hajtásai rózsaszínbe játszanak át; a kanyargó hegyi patak sárga fényes ereket mos a szaggatott sziklákban, s ragyogó fövényt torlaszt medre sekély részén; a kavicsos szakadékokban kövér, szártalan csodanövények bujálkodnak széles tenyértalpaikkal, miken a zöld alig látszik a millió piros bogártól; a magas távolban pedig, a zegzugos hegytetők közt, a kék sziklák néhol citromsárga foltokkal vannak tarkázva, egyes kopasz halmok egészen e vakító sárga színben ragyognak, mikor a nap rájok süt.

Hát még ha azt tudná e nép, minő kincsek azok, amik egymásra halmozva, szépségök összhangzásával dicsérik az Istent!

Ha tudná, hogy azon gyökér-gumóból, amit ő kenyérül eszik, tűzerejű vizet lehet főzni, amelyet egy egész világrész népei azért szeretnek, hogy eszöket segíti elvenni? hogy azon sötét erdők fája cifra butorok kelméje, hogy az ezüstlevelű bozót fűszert terem, mely érzékeket ingerel és csikland, hogy a vastag levelű növény bogarai drága festékanyag, hogy ama sárga halmok tartalma merő nagybecsű kén, amiből a fehér ember lobbanó port tud készítni, mely nélkül háborút nem viselhet és hogy azon fényes ér a sziklában, az a ragyogó homok a patak medrében, az pénz, pénz, mindenható pénz! az - arany!

De hát mire lett volna nekik azt tudni?

Nem ád-e elég jó italt a hűs forrásvíz és a pálmadió? nem legjobban fűszerezi-e az ételt a jókedv és a fáradság? nem lehet-e kiegyenlíteni a számadást apró csigahéjakkal is, ha valaki ruhát cserél kenyérért, ha abból ad, ami magának sok termett s vesz azt, amije nincs? Az apró csigahéjak nagyon jók arra a célra, hogy a közforgalomban a pénzt képviseljék; kár, hogy erre az eszmére az európai nagy fináncférfiak még rá nem jöttek.

És aztán háborút viselni? Ugyan miért tenné azt valaki? Bántja itt egyik ember a másikat? van mit félteni az országok határán? haragszik-e egyik ember a másikra azért, hogy az más nyelven imádja a napot? hiszen azért csak ugyanaz a nap az mégis, s ha mégis néha meg találnak egymásra neheztelni a szomszédok: nem ezért van-e minden népnek főnöke, királya, hogy azok békés úton, egymással okosan, bölcsen beszélve, elintézzék a háborúságot?

Szelíd, ártatlan nép volt az egész faj. Csendes, dallamos beszéde, kivált ha a nők beszélték, hasonlított a zenéhez. Középen szétválasztott fekete haját hátul összefonva viselte mind a két nem; a nők korállokat s fényes kolibriket is tüzködtek közé. Szemeik nézése olyan szelíd, oly bizalomteljes volt, ment minden gyanútól, szájok nem mondott hazugságot soha, hisz az igazmondásért nem törték be ott az ember fejét; a férfiak arca is szakálltalan és sima, csak magas termetök, ideges tagjaik különböztetik meg őket a nőktől; akik mind oly épek, szépek, az a kis bronz színezet nem árt semmit arcaiknak, az csak azt mutatja, hogy ott melegebb a nap és a szív.

Öltözetök egyszerű volt és díszes. Fehér gyapotkelmék a férfiaknak; sárga selyem csíkokkal, mit a festetlen gubók adtak, átszőve a némbereké; fényes tollakból fonott öv a leánykák karcsú derekán, bivalybőr frissen lehúzva a bivaly lábáról s felhúzva a férfiakéra.

A férfiak munkája vadászat, földmívelés volt. Mások termékeiket hordták szomszédországba, azt hozva onnan, ami emitt nincsen: kősót és rezet vadászfegyverekhez; a nők otthon ültek szépen, szőttek, fontak, gyümölcsöt aszaltak az esős évszakokra; a gyermekek jártak iskolába és tanultak betűket faragni hosszú pálmahársra, s megismerték a szótlanul beszélő jegyek csodálatos titkát.

És ha megszállt a magas költészet lelkesülése, mely nem olyan büszke, hogy a színekben válogasson, egy hőszívű ifjút, az elővevé egyszerű háromhúros kobozát, s a nagy mahinok fa alatt, mely ezer ember fölött tartott ernyős sátort, elzengé a figyelő hű népnek nemzete dicsőit, az elhunyt hősöket, kik hazát alapítottak a boldog erdők közepett és boldog nép lett azon.

Elmondá, mint építé fel a nagy Manko Kapak, az ős isten a nap templomát, melynek egész külseje ama ragyogó sárga érccel van befedve, mely nem rozsdásodik soha; mint áldozá fel legszebb egyetlen leányát a nap tiszteletére, hogy mint szűz éljen az holtig ez oltár mellett, azon húsz hajadonnal, akik férfit nem ismernek soha és ez a szám azóta sem csorba.

Utóda, a bölcs Sinchi Roka, hogy népesíté meg kőből épült városokkal e földet, a szomszédok hogy könyörögtek előtte, hogy legyen nekik is királyuk, s haragos ellenségeket mint békíte ki bölcs beszéde által. Azok lettek legjobb barátai.

A nagyszerű Mayta Kapak minő merész alkotó volt. Ama széles út a hegyek körül, mely egyik tengerpartot a másikkal összeköti, az ő óriási munkája; a csatornák, mik az Ankasmayu vizét az országon átvezetik, az ő neve hirdetői, hát a világ csodáját ki ne ismerné: a roppant függőhidat, mely bambuszágakból és hajlós vesszőkből bámulatos ügyességgel van az Apusimak-folyam fölött fonva, hogy egész bivalycsordákat át lehet rajta hajtani. Két ország kapcsa lett e híd, mely őket egymáshoz fűzi.

Szólhatott a lant a bölcs Lima Rocháról is, aki törvényeket írt tíz négyszegletű kőre, melyek egymásra felállíttattak, négy legalul, egy legfelül; s hogy mindenki ismerje a törvényeket, iskolákat alapított, ahol ifjat és vént tanítának bölcs dolgokra.

Hát a hős Virakocháról hogy ne szólt volna lelkesülten a költő, ki a vad hegylakókat, kik fegyverrel törtek Jahuarhuakab országára, visszaűzte, vezéröket elejté, népét meghódítá!

Végül a szerencsés Huepna Kapak, a mostani uralkodó, a minden inkák leghatalmasabbika, ki alatt lett eggyé a két tenger közötti ország, a fehér hegyektől egész a szürke hegyekig, s a tűzhányótól a tengerpartig; akinek uralkodását tegye boldoggá a mindeneket megáldó nap.

Így énekelhetett a költő s bizonyosan szebben, mint én, aki nem vagyok sem költő, sem perui bennszülött, hogy rézszínű királyokért tudjak lelkesülni, s vörösréz boldogságot versekbe foglalni.

Huepna Kapak volt az inkák között az utolsó, aki népét boldognak látta.

Ő alatta kötöttek ki legelőször spanyol gályák a panamai partokon.

Jaj annak a napnak, amely legelőször fehér arcot látott az Andes-hegyek között!

Jaj annak a szélnek, jaj annak a víznek, amely hajót hozott a perui partra.

Jaj annak a szónak, amely legelőször elbeszélte a jövevényeknek, minő boldog világ van ott a hegyek közt? mint terem ott a föld mindent önkényt, hogy hever az arany úton és útfélen, milyen szépek ottan, és milyen szelídek a hölgyek.

E naptól kezdődik az inkák országának halála.

Az inkák jámbor népe bámulva látta, mint hozzák a habok távoli tengerek felől ama széles faházakat, a nagy vászon szárnyakkal, mikről csodálatosan öltözött fehér arcú férfiak szállnak ki; tarkábbak az erdők madarainál, akik állukon és orruk alatt prémet viselnek, és olyan különös nyelven tudnak szólni, amit csak ők magok értenek.

- Vagy angyalok, vagy ördögök ezek! - mondának egymás között a nép bölcsei.

Negyven év megtanította őket, hogy melyik voltak a kettő közül?

A merész Pizarro és a kegyes De Luque Fernando vezették a kalandor csapatot.

Az egyik hős, a másik térítő; a spanyol évkönyvekben halhatatlan név mind a kettő.

Alig volt egypár száz férfi az egész kalandor csapat; de mindegyik bámulat tárgya a szelíd indus nép előtt.

Borzalom fogta el szíveiket, midőn látták őket paripákon ülve; ember és ló egy csodaszörnnyé látszott összenőve lenni, melyet közös gondolat kormányoz. A ló átveszi a férfi gondolatját és a férfi a lóét, s lesz a kettőből egy kegyetlen fenevad, melynek esze van gondolkozni, lábai vannak rohanni és keze öldökölni.

A ló ismeretlen állat volt e helyen. Amerika meghódítását lovainak köszönheti Spanyolország. Lovagjainak azt köszönheti, hogy elvesztették, amit a ló szerzett.

Az elbűvölt indusok hódolattal fogadták az idegen félisteneket; bevezették őket boldog hajlékaikba, odahozták nekik engesztelő áldozatul gyümölcseik zsengéjét és hűséget esküdtek nekik, s mivel vademberek voltak, azt meg is tartották.

Pizarro jobban meg tudta becsülni az új világ kincseit, mint az együgyű barbárok, kik századok óta közönyösen jártak el oly gazdagság fölött, minővel Európa valamennyi ura nem bír.

Előbb hízelgéssel megnyeré a nép szívét, megajándékozá őket azzal a tűz-itallal, amitől a férfi beszédes lesz és a nő szerelmes.

Az átkozott ital felháborítá a szelíd indusok egész véralkatát; a nő nem volt szemérmes többé, a férfi nem volt eszes. Az hallgatott a hizelgő szóra, ez kifecsegte titkait, és eladta arany kösöntyüit egy ital édes méregért.

A spanyolok fő törekvése az volt, hogy megtudják, honnan nyerik ez olcsó arany ékszereket az indusok, amiknek anyaga nem becsesebb előttök más egyéb ércnél.

Végre el lőn árulva a titok. Pizarro kopói felszaglálták a bérceket, mikben az arany és ezüst terem. És akkor bányákat nyitottak, mikből száz meg száz millió arany-ezüst imperiale röpült át Európába.

És ezen bányák voltak azon mély sírboltok, mikbe a fehér bőrű faj kincsvágya egy egész világrésznek lakosságát eltemette.

Pizarro befészkelte magát az inkák fővárosába, s elébb részegítő italokkal vevé rá a lakosokat, hogy a bányákban dolgozzanak, azután rabszolgáivá tevé őket, s kényszeríté a legöldöklőbb munkára.

A leigázott nép, mely megosztá vendégeivel kenyerét, reszketett és hallgatott.

Most már kenyere sem volt, sem ízletes sült húsa, sem teje és vaja. Nem maradt idő a földet mívelni, vadászni, nyájat őrizni; a bánya elfoglalt mindent, azt kellett elfogadni, amit a spanyolok ingyen kegyelemből adtak.

A bányamunkában ezrével fogyott a nép. Nem is hordták ki a halottakat, a kivájt aknákat betemették velök. A szükséghez nem szokott, boldogságban növekedett ifjakból nyomorú vázférfiak nőttek a nyomor és kínzó munka alatt, a kéneső-bányák gőze halvány ón színt festett az arcokra, s az idegen félistenek érintése miatt undok ragály lepte meg a népet, sorvasztó, kínzó betegség, mely a férfit és nőt gyűlöltté teszi egymás előtt.

Ilyen boldogságot hozott az európai műveltség a vademberek közé.

Tíz év alatt a hajdan négy milliónyi perui lakosság éppen felére fogyott le.

A hiányzókról adjon számot a művelt Európa.

Pizarro kincsvágyának érzékeny csapás volt a népesség gyors fogyása. Pusztult a munkás kéz; a megigázott férfiak elnyomorodtak, rövid életök volt; a nők elrútultak, az egész lakosság fokról-fokra közeledett az állatok felé.

Ekkor hírül hozzák Pizarro kémei, hogy ama citromsárga hegyeken túl van még egy egész boldog nép, mely őket eddigelé még csak hírökből ismeri. - Ott még gazdagabb aranyban, ezüstben a bérc; izmosabbak a férfiak, a nők termete delibb, mint Peru többi részein; ott egy magas templom áll, egészen beborítva vert arannyal, benne a napnak aranyból öntött bálványa; az egész kerek országot "nap birodalmá"-nak híják.

Pizarro és Fernando rögtön megindultak kétszáz lovassal a boldog ország felé, hogy azt meghódítsák, és megtérítsék.

Ez a nép bálványimádó, el kell tőle venni bálványait, lerontani istentelen templomát, kivált miután azok aranyból vannak.

Azt a huszonegy varázslónőt, kik a bálványoltár körül szolgálnak, prédára kell bocsátani, hogy a bálványimádás bűne ki legyen engesztelve.

Midőn Pizarro lovasai megjelentek e kisded ország határán, követséget küldött eléje az inka, megkérdendő tőle, hogy mi szándékkal jön országába.

Pizarro kegyesen válaszolt, hogy ő az indus nép lelki boldogságát akarja megszerezni; ezért jőjjön fel hozzá az inka papjaival, bölcseivel s az ország előljáróival együtt.

Ó, mi nagy bolondok voltak a rézszínű bölcsek, amikor e szép szavakra csoportostul odamentek az idegen paripái elé. Mikor a nép vezérei együtt voltak, akkor Pizarro megfuvatta a trombitákat, s a védtelen, gyanútalan embereket leapríttatá, összegázoltatá.

A hitlenül megtámadt nép a bosszú dühével támadt fel ez undok mészárlásra, melyben legjobbjai álnokul leölettek, s előhozta ügyetlen harci eszközeit, hogy a maroknyi támadó népet leküzdje vele.

Nyomorú kisérlet! Egy dördülés a hosszú rézágyúból, egy sorlövés a lovasok fegyvereiből, szétszórta az egész sereget, mint a polyvát. Ah, hisz ezek valóban démonok, kik eltanulták a villámlást az égtől, s mennykövekkel sujtják elleneiket!

Futott, ki futni bírt; akit a rémület lekötött a földhöz, azt eltaposták Pizarro paripái, amik maguk is oly vérszomjuak, miként lovagjaik.

A szép napváros hajh! tűzláng martaléka lett, a nap arany templomát ledöntötték a földre, s lőporral vetették fel Rocha kerek palotáját, azzal a réz kúptetővel s a tíz törvény kockáival.

A nap szűzei a kegyetlen mészárlás közt megmenekültek a városból. A nép saját élő testéből csinált torlaszt az üldözők előtt, hogy ők elfuthassanak.

Közöttök volt az inka leánya is, Amarlija.

Miként Pizarro kémei mondák, a legszebb indus hajadon; lángszemekkel, mikbe nézni félelem és gyönyör, sima, gömbölyű tagokkal, amik ragyognak a napban és gyönge ajkakkal, amik finomabbak, mint a rózsa szirmai; hosszú acélfekete hajfürtei, mikor körül lebocsátja, úgy takarják be őt, mint egy nagy sötét palást.

Pizarro szomját nem oltá el a vér, a láng, az arany: ha Amarlija megmenekült előle.

- Fel kell találni a nap szűzeit!

- Úgy van, fel kell találni őket - helyeslé azt Fernando is -, mert ha megmenekülnek, újra elhintik a bálványimádás magvait e földön.

A vérebeket elszabadíták; mély erdőket, mocsáros ingoványokat felkutattak azok, míg végre ráleltek az apró lábnyomokra, miket Amarlija és futó társnői hagytak maguk után.

E nyom a sárga hegyek közé vezetett.

Pizarro vérebei ugatva törtek előre; a sárga hegyek oldalát nem ékesíté semmi élő növény, a kén egész durva tömegekben állt ott, csillámló kristályai befedték a hegy oldalát, míg másutt porló virágokban hulladozott alá, mint omlatag morzsa, melyet hó gyanánt hullatott ide a szeszélyes természet.

Végre egy helyen megálltak Pizarro szelindekei s az ég felé kezdtek ugatni.

A feltekintő spanyolok egy magas szikla tetején pillanták meg a húsz deli szűzet és köztük a bűbájos Amarliját, aki úgy állt ottan, mint egy élő bálványkép regényes mitológiából, hosszú haját úgy lobogtatta körülte a szél, mint egy nagy fekete felhőt.

A sziklaszál lenge gyékényhíd által volt összekötve a hegyi ösvénnyel, mely azután a sárga bércek végtelen, kietlen szakadékai közé vezetett, mik oly irtóztatóan tátongtak a belenéző szemei elé, mindenütt sárga kristályokkal terítve, mik közt egy fűszál sem tenyész - valódi halál völgye.

Pizarro átlátta, hogy ide nem üldözheti martalékait, de viszont azok sem menekülhetnek előle, azért ott sátort vonatott s tanyát ütött, bevárandó, míg a szűzek éh és szomjtól kényszerítve, önkényt leszállnak.

Ekkor Amarlija odaállt a szikla párkányára, s lekiáltott reá:

- Te fehér szörny, kit a tenger okádott ide! Te fenevad, ki aranyat eszel, és vért iszol! Eredj e földről, a nap földéről és ne fertőztesd be azt, ne tedd azt vele, amit a többiekkel, miknek hegyeit átfurdaltad, erdőit kivágattad, bogarait megfőzetted. Eredj innen mind te magad, mind négylábú rokonaid, a nyerítő gonosz lelkek. A nagy szellem kezedbe adta a mennydörgést, és földindulást, vidd azt innen más országba. Mondom néked, ha békén el nem hagyod e hont: én, a nap szűze, megölöm ezt az országot minden benne lakóval együtt, aki lélegzetet vesz, és minden fűvet és fát, a mi zöldülni szeret, és minden röpülő madarat, amely a felhőkben él; és soha többet élő állat ezt a helyet nem fogja lakni, és soha többet fű ezt be nem lepi.

Pizarro és társai kacagtak ez őrült beszéden, s feleltek valamit vissza a leánynak, amitől annak arca oly piros lett, miként a hajnaltámadat.

Amarlija nem szólt azután többet, hanem megállt arccal a lemenő nap felé fordulva, s kiterjesztett karokkal állt előtte, míg ifjú társnői összefogózva, csendesen körüle lejtének; a bűvkör képzése mellett halk, szomorú dalt énekelve. A nap már a távol kéklő tenger határához ért; olyan piros volt tányéra, lassan lassan belésüllyedt; a szűzek dala fájdalmas siralommá vált; nézték, mint süllyed mindig alább a hullámba, már csak félig áll ki belőle, mint egy tűzdomb, az is alább száll, egy fényvonal látszik még csak, az égen szétvetett sugárküllők, a látkörön lilaszín derengés; azután az is elmúlik: s itt a csillagos éj rögtön.

Egy végsikoltás hangzott a szűzek ajkáról; leborultak arccal a kőre, midőn az imádott nap utolsó sugára is eltünt. Nem látták ők e sugárt többé a földről.

Midőn felkeltek, sötét éjszaka volt már.

Az egyenlítő alatt nincsen reggel, este, ott csak éj van és nappal.

Pizarro és társai látták a félhomályban, mint vagdalják le a szűzek hosszú hajfürteiket mind, s meggyujtva azokat, leszórják a szikla mögé.

- Ó, mi kár értök!

Azután öltönyeiket is levetik, azokat is meggyújtják és lehajigálják.

- Ó, mi szépek!

És azután letérdelnek egymással szemben, és halk, bánatos hangon folytatják a halál dalát, melynek minden hanga úgy illik az enyészethez, melyről beszél.

Pizarro úgy elmélázott e hangon. Egyszerre riadva jönnek társai és kiáltják:

- Pizarro menekülj! a kénhegy ég.

Az őrült leányok felgyujták a kénhegyeket.

Valami sápatag, kék láng kezdett a völgyben terjengni, s fehér nehézkes füst emelkedett felfelé, melynek fojtó gőzétől elfulladt ember és állat.

A vérebek leghamarább megsejték a veszélyt, üvöltve kezdtek elfutni a hegy alól; a nehéz kénlevegő egyenkint elfojtá őket, véres tajtékkal dőltek el az úton, ugrálva levegő után. A lovon ülőket nem érte oly hamar a veszély. A kén lege a föld felé húz, csak lassankint emelkedik. Pizarro csapatjának paripái vágtatva nyargaltak ki e hegyszakadékok közől; mikor egy paripa elkezdett hörögni, tüsszögni, a lovag veszve volt; Pizarro lovasai egyenkint hullottak el mellőle. A szél úgy fútta utánok a füstöt.

Pizarro érzé, hogy itt csak egy menekülés van: a szél útjából kitérni. Hirtelen irányt váltott, lova orrát beköté övével, s néhány menekvő társával reggel felé elérte a magasabb hegyeket, ahol bátorságban volt.

Minő látvány volt előtte, a midőn visszatekintett. A sárga kénhegyek oldalai köröskörül füstölögtek, s a kék átlátszó nehéz gőz leülepedett a tájékra; - olyan csendes volt a vidék.

A nagy fák még zöldültek szépen, de már a mező sárga volt s a pálmák levelei sötét lilaszínűek. A gazdag cukorültetvények még álltak épen, de mind fehérre változva, mintha megőszültek volna. Olyan csendes volt a vidék.

Ki maradt ott, ki menekült meg Pizarro harcosai közől és az inkák legyőzött népéből? Az utak néptelenek voltak, az égen egy madár sem röpült. Olyan csendes volt a vidék.

Amarlija megtevé, amit megigért.

Megölte egész országát.

Nemcsak a benne lakókat, rokont és bitor ellenséget, hanem minden füvet és fát, ami embert gyönyörködtet, még a jövendő századok reményeit is, amik e földet mind üresen találják.

A kétségbeesés rettentő műve végrehajtatott. És senki azt többé jóvá nem tehette.

Évekig, évtizedekig, egész századig égett az elolthatatlan kénláng, lassankint roskadoztak össze a sárga hegyek csúcsai, miket a belső tűz összeemésztett. Néha a megolvadt kénláva kirontott a hegyek közől s elborítá egész vidékeket, s a körülfekvő környékből halál országa lett.

Maig sem lakja azt semmi élő, még egy árva moha sem. A rajta keresztülfolyó vizek is ihatatlanok.

A rézszínű faj azóta csendesen enyészik. Ahány millió volt az Amerika felfedezésekor a fehérbőrűek által, talán annyi ezer most.

Az is silány, meztelen nép; elvadult, elnyomorodott; igazán semmi oka sincs rá, hogy éljen. Hajdani nagyságuk emlékei, az inkák palotái az elvadult őserdőkben, a rejtélyes feliratú sziklaköbök, a naptemplomok romjai, átadva a régiségbúvárok hagyatékainak.

A fehér fajnak az a dicsőség jutott, hogy nehány század alatt ki tudott törülni az Isten képére teremtett fajok sorából nemcsak egy egész nemzetet, de egy egész színt!

1856






A HÉT NEMES

Heten vannak ők, miként az ősvezérek valának. S abban is hasonlatosak az ős hét vezérhez, hogy ők emelik pajzsra a választó kerület meghódítóját, a képviselőt. Lehet őket nevezni "hét választóknak".

Mivelhogy a magyar törvény holtigtartó választói joggal ruházta fel azon nemeseket, akik 1848-ban születési nemességnél fogva gyakorolták a választói jogukat; a későbbieket már nem. Annak pedig negyvennégy esztendeje, és így a hét nemes életkora meglehetősen a hetven felé jár: ha még meg nem haladta.

A legfiatalabb közülök kocsis egy földmíves gazdánál, aki büszke is rá: "nekem még a kocsisom is választó!"

Egy másik éjjeli bakter.

A harmadik temetőőr.

A negyedik városi utcaseprő.

Az ötödik strázsa a fakereskedőknél.

A hatodik és hetedik pedig szabad - napszámos, favágó, zsákhordó, hólapátoló, ahogy jön.

De azért, hogy a sors így szétszórta az életpályáikat, az összetartozás érzülete szoros kapcsolatot képez közöttük. Mikor a képviselőválasztás ideje elérkezik, nagy kelete van a hét nemesnek.

A választók száma nem nagy; hét szavazat nagy sort vet benne.

Azt pedig mindenki tudja, hogy nem az a virtus: megszerezni a szavazatokat, hanem megtartani. Ez a tudomány.

Mert hogyha azért, hogy az ember a zöld tollat feltűzi a kalapjára, adnak egy forintot, egy liter bort meg egy gulyást: hát az "jó". De ha jön a veres toll, az meg ád két forintot, sert és bort is, amennyi dukál, dupla porció gulyást: az a "jobb"; akkor az ember azt tűzi a kalapja mellé. De hogy a választás előtt két nappal jön a háromszínű toll: piros-fehér-zöld, hozzá három forint diurnum, cigánypecsenye, mákosrétes, ser, bor, fekete kávé, szivar, krampámpuli, cigány: az a "legjobb". Azt megtartsátok! - Így mondja azt a szentírás.

Tehát nem az a kérdés, hogy ki tudja megnyerni a hét nemest? hanem hogy ki tudja behozni a választás napján?

- Cudar idő! - mondja az egyik hólapátoló a másiknak.

- Gonosz esztendő! - felel rá a másik. - A pálinka is megdrágult. Az embernek egy kis gugyira is alig telik.

- Restelláció lesz az idén.

- Lesz ám: de csak olyan restelláció. Videtis, sed non bibetis. (Ez valamikor iskolába is járt: diákos ember.)

Odakerül a városi utcaseprő, aki a hólapátolókat dirigálja.

- No hát mit tud az úr? (Egymást "urazni" szokták.) Az úr már belső ember. Mit beszélnek odafenn a városházán?

- Csúnya világ készül. Egyhangú választás lesz.

- Egyhangú? Verje meg a csuda! Hát azután se potya bor, se ingyen gulyás? Hát azután mitől buzduljon fel a hazafiúi kebel?

- Valami híres embert akarnak a nyakunkra tukmálni.

- Híres embert? Hisz annak lyukas a zsebe.

- Gonosz idők járnak!

Egy hét múlva a két nemes azt a kellemetes nemét folytatja a testgyakorlásnak, hogy tüzelő fát fűrészel az utcán.

- Lágyul az idő.

- Engedelmes szellők járnak.

- Engem ma a patikus megszólított a boltajtóbul, s azt mondta, hogy de régen nem látott már.

- Engem meg a fiskárus állított meg az utcán, s kérdezte, hogy csinál-e még a feleségem csiramálét?

- A bakter sógor azt mondja, hogy olyan urak, akik nyolc órakor már haza szoktak menni a kaszinóból, két nap óta mindig éjfél után kerülnek haza.

- A kocsis koma meg azt beszéli, hogy a gazdája megkenette a csézát: nagy kocsikázás készül!

Egyszerre csak ott terem előttük egy falusi kinézésű úriember, bekecsben, asztrakán süveggel, bagariákban.

- Alászolgájuk az uraknak. Ha meg nem sérteném. Valami nagy munka volna, legalább tíz napra való. Tízezer mérő kukoricát kell megforgatni a böködi pusztán. Két forint napidíj, teljes ellátással.

- Hja, a kukoricaforgatás sok porral jár: az az embernek a torkára száll; szigorú munka.

- Lesz toroköblítő, amennyi csak kívántatik.

- Az már más szó. Tehát tíz napra húsz forint, fele előre fizetve. Itt a kezem. Csak a feleségemhez viszem haza a pénzt.

A tíz forint foglaló megadatik: a nemes urak otthagyják a favágást s mennek haza a fűrésszel, meg a bakkal. Félóra múlva ott áll a lakásuk ajtaja előtt a cséza.

- Nini! Hisz ez a kocsis koma!

Milyen véletlen, hogy a harmadik nemes is odakerült.

Vágtatva mennek ki a böködi pusztára. Ott már várja őket a jó vacsora. Az ispánné kitett magáért.

Aztán csupa csuda! Egyenkint odakerült a bakter koma, a temetőőr bátya, a strázsa sógor, utoljára még az utcaseprő atyánkfia is. Együtt vannak mind a heten.

Éjszakára paplanos ágy várja valamennyit, s alhatnak, amíg a szomjúság fel nem költi. Az ellen pedig oda van készítve a pálinkás butykos.

Még azon éjszakán a város minden utcáját tele ragasztották rózsaszínű kiáltványokkal. Itt van a piros toll! Itt az ellenjelölt. A tanyák megnyílnak! A zászlók kitűzetnek. A kortes vezérek nyargalnak választókat fogdosni. - Keresik a hét nemest. Egyen kívül mindeniknek van felesége. - Azok értesítik a kortes urakat, hogy a gazdát elvitték csézával kukoricát forgatni a böködi pusztára. "Hisz ez emberrablás!"

Nosza egy csomó markos legényt szekerekre ültetnek, vágtatnak ki lobogó zászlókkal, hazafias dalokat énekelve, a saraglyában a cigányok muzsikálnak - visszavívni az elrabolt hét nemest.

Azám! Csakhogy mire a böködi pusztára megérkezik az ellentábor, akkorra már a hét nemesnek ottan se híre, se hamva. Az ispánné azt mondja, hogy elvitték őket a berkenyesi pusztára. - Természetes, hogy nem oda vitték őket. - Üthetik már azoknak bottal a nyomát! Sehol sincsenek azok egy napnál tovább. Viszik őket egyik tanyáról a másikra: etetik, itatják mindenféle jóval s tartják lelkesítő honfi szónoklattal. Persze kukoricát egy szemet se látnak.

A kilencedik napon azonban már megszólal a lelkiismeret a nemes sírásó komában: meginterpellálja a vezető ispánt.

- Hallja, nemzetes úr! Hadd lássuk már egyszer azt a kukoricát, akit meg kell forgatni! Mert az én lelkem nem veszi azt magára, hogy ingyen szedjem fel a diurnumot. Azt sem engedem ám, hogy az én lelkemet pénzen megvásárolják. Én a hazafiúi szent meggyőződésemet pénzért, borért el nem adom. Holnap lesz a nagy alkotmányos nemzeti nap, a követrestelláció. Én azon a nemes barátaimmal együtt az én alkotmányos jogaimat gyakorolni kívánom.

Mind a heten azt kívánták.

Tudták, hogy mit cselekszenek? Otthon meghagyták a feleségeiknek, hogyha új jóltevő jelentkezik, el ne utasítsák. Azok meg is tarták.

A zöld tollas kortesek aztán kilenced nap kocsira rakták a hét nemest, s vitték haza a városba nagy muzsikaszóval. Ott pedig a veres tollasok, amint meglátták az érkezőket, éktelen dühbejöttek; hóval, kaviccsal meghajigálták, pribéknek, árulónak szidták, halállal fenyegették, s ez nagy taktikai hiba volt részükről.

A hét nemes halálra rémülten érkezett meg a zöld tollas tanyára. A zöld tollas főhadiszertár mestere még öregbíté az ijedelmüket az érkezett rémhírekkel. A veres tollasak ki akarják fordítani a bőrükből a nemes urakat, ha megkaphatják. Hanem aztán megnyugtaták őket.

- Ne féljenek nemes barátim! Van még renddel párosult szabadság Magyarországon! Írjunk egy folyamodványt a városkapitányhoz azonnal. "Mi alólírottak, nemes választó polgárok, fenyegetve vagyunk a veres tollas párttól, gátolva szabad véleményünk nyilvánításában, életünk veszélyben forog; felszólítjuk önt, a törvény nevében, hogy megvédelmezésünkről is gondoskodjék, szükség esetén fegyveres asszisztenciával is." Következnek az aláírások. Történetesen a közjegyző is ott van a tanyán, aki hitelesíti az aláírásokat hivatalos pecsétjével ellátva. Az okiratot a fővezér elteszi a zsebébe, s megy vele a városházára.

Mert azt már jól tudja, hogy ezalatt meg a veres toll főkortese szedte össze a nemes urak feleségeit, s viszi már őket magával a városkapitányhoz, nagy lármával követelve, hogy az ő jámbor férjeiket, akiket a gonosz zöld tollasok orozva elraboltak, s erőszakos fogságban tartanak a primae nonus ellenére, azonnal szabadítsa ki tatár rabszíjáról.

Ekkor azonban a zöld tollas vezér előhúzza a zsebéből a hét nemes folyamodványát, melyben azok fegyveres oltalmat kérnek a veres tollasok ellen. S még közjegyző által is hitelesítve van az aláírásuk!

- Le vagyunk pipálva! - Mond a veres toll vezére.

No de hátra van még a holnap reggel. Majd ott várják az asszonyok az ajtónál a hét nemest, s kiragadják őket rabtartóik körme közül. Ez az egy reménység!

Csakhogy hosszú az éjszaka, s az argumentumok sora még hosszabb; a bor után következik a puncs, a puncs után a krampámpuli. A választás csatanapján "nyugosznak ők, a hősfiak"; csak egy bírta ki fennálló egészségben az ütközetet: a nemes utcaseprő (annak nem volt felesége) fel tudott menni a maga lábán a választás színhelyére; csak az a kis baja történt, hogy nem tudta kimondani a jelöltnek a nevét, akire szavazott: a nyelve nem fordult rá sehogy.

Hanem azért másnap, mikor a városház előtt seperné össze a sok szemétpapirost, plakátot, programot, kortesdalt, arrafelé jön a nagyságos úr, a tegnapig együtt mulató fővezér a zöld tollas táborból; a nemes úr odatámasztja a falhoz a seprőt, s barátságos leereszkedéssel és nagy diadalérzettel szól hozzá:

- No, ugye, hogy kivívtuk a diadalt!

S hatalmasan megrázza a kezét a nagyságos úrnak. S azzal söpri tovább a dicső papírkacatot s az eldobált veres tollakat a piacról, s lapátolja talyigára.

1892






A HÁROMSZÍNŰ KANDÚR

A kutya hatalmas állat a világon.

Különösen Magyarországon.

Kivált mikor már a bőre le van fejtve.

Ez a kutyabőr még holta után is eleven.

Mit mondok: eleven? Halhatatlan!

Ilyen elenyészhetetlen kutyabőr birtokában volt nemes Pugonyi Están uram - Kecskeméten.

Az ilyen kutyabőr másutt is a magyar hazában a különösségek közé tartozik. Először is: a tulajdonosának választói jogot ád (a 48-iki törvények értelmében), másodszor pedig - másodszor? Majd az ördög töri rajta a fejét, hogy mit ád neki még másodszor is!

Hanem hát az ilyen kutyabőrnek a virtusára nem sokat adnak Kecskeméten. Választói joga van ott már minden embernek, aki kétszobás házzal bír, vagy egy műhellyel, amelyben egy legénnyel dolgozik; egyszóval, aki tíz forint adót fizet a hazának. S aki még tíz forintot sem tud letenni a haza oltárára, az már nem polgár, csak gányó, annak a malom alatt az országgyűlése.

Hát bizony a nemes levélre való büszkeségért csak kinevették Pugonyi Están uramat. Régen, Dobzse László meg Lajkó király alatt érhetett az valamit; mikor a "Kalandorok" Kecskeméten tartották az üléseiket; ma bizony rá sem hederít senki.

No, az az egy, hogy "nemzetes uramnak" szólítják az embert. De azt a pusztabíró is megkapja.

De még ezenkívül abban a rossz hírben is állt Pugonyi Están uram, hogy "tudós ember". Tudni kell azt, hogy Kecskemét egy olyan rendkívüli város, ahol minden ember otthon tartja az eszét. Senki sem megy a szomszédba kölcsönkérni egy kis "sütnivalót".

Ezért lehetett az, hogy az én ott laktomban (két évig) még csak hírét sem hallottam, hogy egy prókátor volna a városban (negyvenezer lakos mellett). Akinek ott pere volt, végezte maga, vagy amikázott, de prókátorhoz nem ment. Ami pedig az orvosi tudományt illeti, azt akkoriban csak két emlékezetes alak képviselte: az egyik volt egy tősgyökeres magyar nevű, tudós férfiú, aki a hozzá kerülő paciensek számára zsinórra fűzött recepteket tartott, s ahogy következtek, úgy szakított le egyet a schédákból; volt olyan betege, aki tintaspeciest kapott, amitől fekete lett a nyelve, de meggyógyult tőle. A másik doktort pedig a neve és termete összeállításában doktor Pohoska névvel látta el a közvélemény. Ez háromszor bukott meg a pesti egyetemen a rigorozumon; a harmadiknál azt mondta neki a dékán: "perge asine, hic habes diplomam; occides homines". Ezért nem is került soha Kecskemétre se kolera, se tífusz, se más cifra nyavalya. Mi az ördögöt keresett volna ottan? Csak egyetlen patika volt a piac közepén, oda jártak délelőtt a honoráciorok germinativát inni, amit népnyelven kárminativának hívtak (aztán meg a szép patikárusnénak udvarolni).

És pedig annak, hogy a prókátor ilyen korlátolt hatáskörnek örvendett a nagy alföldi városban, éppen nem a civilizáció hiánya volt az oka, hanem az az egészséges etika, amelyen az ottani közélet alapult. Először is politikával senki sem foglalkozott (még akkor nem voltak képviselőválasztások) s egymás vallását mindenki tiszteletben tartá. Azt mondják, nem tudom, igaz-e, hogy egy régi városi statutum elrendelé, miszerint annak, aki Kecskeméten vallásfelekezeti háborgatást idézett elő, rövid úton feje vétessék. Szent is volt a béke. Laktak ott feles számmal görögök, zsidók is; de az mindegy volt; nem támadt nemzetiségi kérdés. Aztán mindenki azt tartá, hogy abból, amit az Isten adott, meg kell élni: senki se költsön el többet, mint amennyi pénz a zsebében van. Kölcsön nem kért, nem adott senki. Akinek fölöslege volt, marhát vett rajta. Valóságos axiómát képezett az az adoma, amelyben egy öccs pénzt kér kölcsön a bátyjától s ezt a választ kapja tőle: "Ha nem adok neked kölcsön pénzt, akkor, öcsém, csak te haragszol meg énrám; de ha adok, akkor majd én is megharagszom terád, te is énrám". Így aztán nem támadhatott processzus.

Ami pedig a medicina közvéleményt illeti, arra nézve a kecskeméti észjárás azt tartja, hogy könnyebb a nyavalyát kikerülni, mint keresztülgázolni rajta; annál fogva minden ember szépen elélt holtig. Párbajban, öngyilkosságban senki sem tette magát nevetségessé.

Mármost, ha a legpraktikusabb tudományok képviselőjének is ilyen kevés hatáskör jutott, milyen nagy elszigeteltségben kellett élni az olyan tudósnak, mint nemzetes Pugonyi Están uram, aki összegyűjté a fejében a klasszikus és orientális nyelvek minden tudományát; értett latinul, görögül, zsidóul, arabusul, még törökül is; amit a török basák írtak a kecskeméti, nagykőrösi bírákhoz, a kegyetlen deftereket mind el tudta olvasni. Ellenben a németet és a franciát megvetette. Azokat nem tartotta érdemesnek megtanulni.

Csak egy európai nyelvet tanult meg: az angolt. Bizony azt sem azért, hogy Shakespeare-t eredetiben olvashassa. Majd megtudjuk később, hogy miért. De azt is úgy szedte magába, ahogy az a latin helyesírás szerint olvasandó. Kámbridge herceget bizony nem mondta Kembridzs-nek, sem pedig a recapitulation-t rikepitsulesn-nek, de azért ha jött a zsidó szeszfőzőnek üzleti levele Liverpoolból, azt mégis csak őhozzá vitték tolmácsolás végett.

Gazdasága is volt a tudós férfiúnak: szép tagban a Talfáján. Meg lehetett volna belőle élni tisztességesen, ha parasztmódra gazdálkodtak volna rajta. Hanem ő neki ebben is különös ambíciói voltak. Holmi ordináré rozs, kukorica az ő vágyait ki nem elégítette, úttörő volt! Festő csüllenget, pirosító buzért vetett táblaszámra, amikből magyar indigónak és magyar karmazsinnak kellett előtámadni. Nem az ő hibája, hogy a siker elmaradt.

A szép szőlejét, gyümölcsösét emellett egészen elhanyagolta. Egy régi pandektában azt olvasta, hogy nihil de arbore! s ennek az utasítása nyomán mindent, ami "fáról származik", életrövidítőnek tartott. A szőlőt pedig hagyta futni a földön, mint az uborkát.

Odahaza a Nagy-cegléd utcai házánál ellenben egy egész légió macskát tartott. Azok között voltak fehér-fekete, vörös-fekete és fehér-vörös példányok, azután meg fehér-fekete-vörös egyéniségek. Tiszta fehér, fekete, cirmos és ordas nem tűretett meg közöttük. A két színben szerénykedők mindannyian a finemhez tartoztak, a három színben pompázók ellenben mind a gyengédebb nemhez. Ott is megtartják a divatot. Ezekkel a hízelkedő, alattomos, könnyűerkölcsű lényekkel volt tele a nemzetes úrnál minden szoba, ott törleszkedtek a pamlagon, ott doromboltak a kályha-padkán, ott nyervákoltak a hiúban, ott divatlankodtak a folyosón; a pinceablakból macskafej nézett ki, a kert fáin macska koptatta a körmeit, s holdvilágos éjszaka olyan virtuóz éneklést míveltek, hogy azzal az egész utca minden komondorát ellentmondó csaholásra ingerelték. Hanem ebben is szisztéma volt, tudományos alapon épült szisztéma.

Kezébe akadt egyszer egy angol hírlap, az Irish Advertiser, melynek "Miscellany" rovatában ezt a figyelemreméltó közleményt olvasta: "Az angol társadalom legelőkelőbb tagjaiból alakult Zoological Paradoxies társaság százezer fontsterling díjat tűzött ki annak a megjutalmazására, aki egy háromszínű kandúrt képes előállítani."

Egymillió forint!

Egy macskáért! Nem! Egy lehetetlenségért. Egy természetrajzi paradoxonért. Nem nyerheti azt el senki!

Éppen így tűzhettek volna ki pályadíjat az égszínkék georgina előállítására. Az is lehetetlen. Az együttnemzők egész családjában teljesen hiányzik az égszínkék (kivéve a "katáng"-ot, de az nem adja kölcsön a szirmait a georginának). A műkertészek mindent megpróbáltak: nem sikerült; a kék georgina díja ma is fölvétetlen.

No, de egészen más a lelkes állatoknál, s a macska már az. Azokra már lehet hatni a képzelődés útján. Tudjuk az ó-testamentumból (s az már szentírás), hogy Jakab patriárka, mikor még juhászbojtár volt Lábán uramnál, milyen furfangosan tudott tarka bárányokat szaporítani az itató vályúkba elhelyezett tarka vesszők praktikájával.

Ez volt az alapeszme.

Ekörül fordult azután meg Pugonyi Están uramnak az egész életrendszere. Mindent a macskákért.

A macska-kultúrának aztán az lett a következése, hogy a szomszédok örökös veszekedésben éltek Pugonyi urammal. Az ő macskái miatt nem lehetett galambot, csirkét tartani a háznál, mind elhordták.

Különösen protestált ez úri passzió ellen a szomszédban lakó Liba Kis Jánosné asszonyom.

Minthogy abban a hosszú utcában hét Kis Jánosné lakik, annálfogva a néphatalom mindegyiknek előneveket ajándékozott. Liba Kis Jánosné asszonyom azzal szolgált rá a magáéra, hogy ő visz kora tavasszal leghamarább a vásárra (még pedig Londonba) fiatal libákat, amikor azoknak darabjáért három forintot fizetnek. Ezt pedig igen furfangos módon cselekszi. Van egy nagy, hosszú félszere, amit kívülről kertészi üvegháznak lehet nézni, azt télen istállótrágyával tartják melegen. A félszer földjét bevetik rozzsal, az szépen kizöldül, mire a kis libák kikelnek, úgyhogy azok már januárban kész legelőt találnak maguk előtt; vízmedencéjük is van, amiben lubickolhatnak, úgyhogy nagyböjt végén, mikor más gazdasszonynak még csak sárga pelyhes libikéi csipognak az udvarán: Liba Kis Jánosné asszonyom "egy" napon leöleti valamennyit: még pedig jól ügyelve rá, hogy a lúdnak a nyaka ne felülről lefelé legyen megvágva, ahogy a magyarok szokták, hanem alulról fölfelé, ahogy az angolok szeretik.

Ez a sok száz hízott lúd mind Angliába megy: Londonba.

Liba Kis Jánosné asszonyom maga saját személyében szállítja el az áruját. Kifogad egy arra a célra berendezett egész vagont, ott jég közé elrakva, szépen becsomagolja a kopasztott pecsenyének valót, gyorsvonatra adja fel a szállítmányát; maga is vele utazik a La Manche csatornáig, ott átrakják az árut a hajóra jégkamrába, melyet Londonban egyenesen átszállítanak a "Poultry"-ba: a baromfipiacra, ott aztán a gyönyörűséges szép kecskeméti lúdpecsenye bátran versenyre hívja Ó-Anglia valamennyi lúdjait s becsületet szerez a hazájának. Két nap múlva Liba Kis Jánosné asszonyom száz vagy kétszáz guineával a kötött erszényében tér vissza Kecskemétre. S ezt az utat minden esztendőben megteszi. És mindezt anélkül, hogy egy áldott szót tudna abból a nyelvből, amelyen Ira Aldridge, a szerecsen Othello magyarázta egykor Budapesten Shakespeare-t. - Dehát megértik ők egymást igen jól: az angolok Kis Jánosné asszonyomat, aki magyarul árulja a kövér ludait, s Kis Jánosné az anglust, aki arannyal fizet. Nem kell ide volapük.

Amellett azonban Liba Kis Jánosné asszonyom nem látott Londonból egyebet, mint a baromfivásár vasszerkezetű bazárját, ahová földalatti vasúton viszik; aztán a lúdvásárló kvártélyát, akinél egy szobát előre megrendelt.

Ez is egy ok volt arra, hogy Pugonyi uram lenézését éreztesse a szomszédasszonyával.

Ugyanis, mire Liba Kis Jánosné asszonyom Londonból visszaérkezik, akkorra már a kecskeméti gyalogjárókon tükörsima jég van. Ki tehet róla, ha fagy? Egyszer aztán valaki elcsúszik a jégen s eltöri a lábát. Akkor aztán az újságok megtámadják a magisztrátust, akkor aztán a magisztrátus kiadja a rendeletet, hogy minden háziúr felvágassa a jeget a háza előtt - öt forint bírság terhe alatt.

Akkor aztán nosza nekiáll minden háztulajdonos a szolgálójával együtt a háza előtti jégburkolatnak: az egyik kocogtatja jégvágó kalapáccsal, a másik hirgatja lapáttal - azt az ötforintos angyalát annak a jégnek!

Ebben a munkában aztán összetalálkoznak a szomszédok, különösen ha az egyik keletről, a másik nyugatról kezdte a jégtörést. Ilyenkor aztán csak kegyeskedik megszólítani a szomszédasszonyát Están úr.

- No, hát mit látott Londonban, szomszédasszonyom?

- Nem láttam én ott a sok házaktul semmit.

- Hát a Themzén?

- Ott meg a sok hajótul nem láttam semmit.

Ekkor aztán Están úr előrukkol vele, hogy de ő pedig mi mindent tud Londonról. Olvasta a Conversations-Lexiconból. A térképe is megvan. Hegyiről-tövire ismer benne minden zeget-zugot. A Cityt, a Westendet, a Rotherhithe-t. Beszél neki a Westminster Abbeyról, meg a Hyde-parkról. "No, majd ha egyszer megtermett az a háromszínű kandúr, akkor aztán együtt megyünk fel Londonba szomszédasszonnyal, majd én aztán megmutogatok mindent."

- Ó, hogy a pokol pusztítsa el azokat a szomszéd uram tarka macskáit! Ha a Filáx kutyám meg nem kergetné őket, mind elragadoznák a kis libáimat.

- No, hát majd gondoskodom róla, hogy az én macskám el ne ragadozza a szomszédasszony libáját!

S amint az idő megnyílt, olyan másfélöles téglakerítést húzatott Pugonyi Están uram a maga és a szomszédasszonya telke között, hogy azon semmi macska át nem mászhatott. Eddig csak alacsony deszkapalánk választotta el a kertjeiket, kisvárosi szokás szerint, hogy egyik szomszéd a másikhoz átdiskurálhasson.

Hát hiszen éppen ez volt a nagyobbik ok, amiért Están úr azt a haszontalan költekezést tette azzal a nagy téglafallal.

Mert, hogy ismét a "kutya" témára térjünk át, van egy magyar példabeszéd, amely így szól: "kutya van a kertben". Érti azt, aki magyarul tud.

Están úrnak volt egy nagy kamasz fia, akinek már az érettségi vizsgát kellett volna letenni; Kis Jánosné asszonyomnak pedig volt egy leánya, akinek - nem kellett az érettségi vizsgát letenni.

A fiút hítták Palkónak, a leányt pedig Katicának. Egy idő óta a fiú nem szeretett tanulni; az apjának bottal kellett hajtani a könyv után. Bezárta a kertbe: addig ki nem eresztette, amíg meg nem tanulta a leckéjét. Azt követelte tőle, hogy fennhangon tanuljon: hadd hallja meg ő is odafenn a szobájában.

Csakhogy azt azután Katica is meghallotta.

Az egyik nap a görögöt magolta a gyerek:

Ménin aide Thea peliádeo Akhilleósz
Ulomenén, hé mürin Akhájoisz algen ethéke,
Pallasz difthimusz pszükhász aidi proiapszen.

- Kedves egészségére! - kiáltott át a Katica a szomszéd kertből. (Zengd múzsa a Peleus Achilles veszedelmes haragját, mely több akhájainak okozta halálát és sok előkelő hős lelket küldött korán a pokolba. Homér Iliásza.)

A másik nap meg a zsidót hadarta:

Beresid boró Elohim et hassamájim, Tohu vabohu khüsef.

(Kezdetben teremté az Isten az eget és a földet.)

A harmadik nap a németre került a sor:

Wakauf, wakauf du stille Natur,
Wakauf, wakauf du schlummernde Flur.

(Ébredj fel csendes természet, ébredj alvó mező.)

A Katica alig bírt gyomlálni a vetésében, mikor ezeket hallotta a palánkon keresztül. De bolondokat kell tanulni ezeknek a fiúknak!

Aztán meg a latinra került a sor; a Palkó azzal ijesztgette el a verebeket a cseresznyefáról:

Szik drópáksz, ánthráksz, limáksz, kum smilace klimáksz
Hisz atacem, panacem, koracem filacemkve facemkve.

(Ezek mind hiábavaló diákszavak, nem érdemesek a magyarázatra.)

De már erre nem állotta meg a Katica, hogy át ne kiáltson a palánkon:

- Ugyan, édes Palkó, miért szidja maga olyan nagyon a mi Filáx kutyánkat?

Amire a diák is odament a palánkhoz. Az bizony ócska alkotmány volt már, egy deszka félre volt dűlve a sorból; ezen a résen keresztül át lehetett látni, beszélgetni, sőt kezet is szorítani egyik kertből a másikba.

- Nem a Filáx kutyával vesződöm én, édes Katica, hanem ezzel a kutya prozódiával. Tudja maga, mi az a próza?

- Hogyne tudnám? Ma is sütöttem egy tepsivel. Adjak belőle? Ebéd előtt van maga vagy ebéd után?

- Minálunk mindig ebéd előtt van.

A Katica aztán beszaladt a kamrába, kihozott a markában két darabot abból a négyszögletű izéből, amit a magyarok prózának neveznek. Nagyon jó az, csak gyomor kell hozzá. Átnyújtotta a deszkarésen Palkónak.

- Ugyan, az Isten áldja meg, harapjon le belőle egy darabkát, hogy ott folytathassam, ahol maga elkezdte.

Hát azt a szívességet is megtette neki Katica.

Palkó aztán mohón tömte magába a zsíros körömfaladékot. Azalatt persze hallgatott.

A házikó pitvarából élesen hangzott alá Están úr orrhangja:

- Paule! Cur non discis? (Palkó, mért nem tanulsz?)

Pál diák aztán tele pofával gajdolá: "szik drópáksz, anthráksz, smiláksz..."

Katica a földre ült le, úgy nevetett.

- Hát aztán mi hasznát veszi maga ennek a sok sálemálénak, amit bemagol?

- Sohasem én, sem a hetedik unokám sem veszi ennek semmi hasznát e világi életben; dehát be kell vágnom; mert e nélkül nem tehetem le az érettségi vizsgát: visszavetnek.

- Hát azt az érettségi vizsgát miért kell magának letenni?

- Azért, hogy a jogakadémiába átmehessek.

- Hát ott mit fog csinálni? Meddig tart az?

- Ott bizony az lesz, hogy utamba áll negyvenezer paragrafus s azt mondja: "No most vagy te eszel meg minket, vagy mi eszünk meg téged". Négy esztendőm van rá.

- Szent atyám! Négy esztendő! Hisz akkor már a füle mögé fogja csavarni a bajuszát. Hát azután?

- Azután háromszor rigorozálok: leteszem a doktorátust.

- És azután?

- Azután beállok ügyvédbojtárnak, s ha három esztendeig kiállom a koplalást, azalatt addig kopogtatok sorba valamennyi hivatalajtón, míg valahol ott ragadok diurnistának.

- S ez a vége?

- Nem! A vége az, hogy onnan is kidobnak.

- Hát nem nagy bolondság azt magától, így rontani a termetét ezzel a sok förtelmes tatárnyelvvel, amin semmi jótét lélek nem beszél, mikor van magának annyi helyes esze, hogy úri módon megélhetne utána?

- Hát honnan veszi azt maga, hogy énnekem van helyes eszem, mikor az apám is, a tanárom is, meg a tanfelügyelő is mind azt mondja, hogy válogatott nagy szamár vagyok.

- Hát elnézem én azt sokszor a kerítésen keresztül, mikor maga nem veszi észre, hogy ojtogatja be maga itt ebben a bozótos kertben azokat a vadszilvafákat s esztendőre milyen pompás őszibarackok meg kajszin barackok teremnek rajta. A csipkékből meg gyönyörű rózsák támadnak.

- Lassan beszéljen! Meg ne hallja az apám! Kitöri a nyakam, ha megtudja, hogy kertészhajlamaim vannak.

- Bizony pedig az az első tudomány a világon. A kecskeméti gyümölcsöt milliókért hordják ki a külföldre, még a hulladék cefrének is akad vevője; de még olyan pálinkafőzőt nem láttam, aki a fiskálisok cefréjét vásárolná össze. Aztán nézze csak meg azt a gyönyörű szőlőiskolát ott kinn a homokpusztán, ami egy valóságos paradicsom; pedig még nemrég csupa homokbucka volt. Tavasz szüretkor vitt ki magával az édesanyám. Ott is vannak ám diákok; de azok nem gajdolnak ilyen furcsa verseket, hanem olyan okosan tudnak beszélni az emberrel, hogy csupa gyönyörűség. Hát a maga édesapjának is van ilyen nagy darab homokföldje; ha maga a vincellér-iskolában kitanulná azt a tudományt, amihez hajlandósága van, olyan uraságot teremthetne rajta, hogy nem cserélne még a vicispánnyal sem.

- Paule! Jam iterum non discis! (Palkó, már megint nem tanulsz!)

- Hisz atacem, panacem...

Egyszer aztán csak rájött Están úr, hogy "kutya van a kertben!"

Azért emeltette azt a nagy bolond kínai falat a két szomszéd kert közé.

Ér is az valamit!

A Palkó felmászott a kertben a nagy körtefára: ezentúl onnan társalgott a szép Katicával. Están úr arra is rájött.

- Kvid fácisz, nebulo, in arbore szedensz? (Mit csinálsz, gézengúz, a fán ülve?)

- Tanulom a leckémet, mint a peripatetikusok.

- Azine! Azok épen sétálva tanultak.

- Hát 'sz én is sétálok.

Máskor meg azon kapta a Palkót, hogy a vén körtefának minden egyes idei hajtását beojtogatta.

- Kvid fácisz iterum kum isztó arbore? (Mit csinálsz megint azzal a fával?)

- Fajfát csinálok ebből a komisz körtéből.

Az igaz, hogy komisz egy gyümölcs termett rajta, amit úgy hínak, hogy "totya"-körte. Olyan az, mint a vackor. Ősszel úgy verik le a póznával a fáról: akkor feltöltik a padlásra, mikor aztán jól megfagyott, fekete lett, akkor ehetővé lesz. Megveszik a gyerekek meg a napszámosok.

Ezért még dühösebb lett Están úr. Hogy a lurkó el akarja rontani az ő szent fáját, melynek első csemetéjét Uszubu ősapánk hozta magával a "Körtvély"-tó mellől. Az igaz szittya totya-körtébe francia és belga erkölcstelen fajokat akar beojtani. No megállj, te elfajzott korcs ivadék!

Hát még mikor a nemesi családfának beojtásáról lett szó!

A karácsonyi szent ünnep közeledett. Liba Kis Jánosné asszonyom udvarán rettenetes lármát csaptak a ludak, akik Albion kedvéért feláldoztattak.

Ekkor történt meg Pugonyi Están uramon, hogy ő saját becses személyében átlátogatott Liba Kis Jánosné asszonyom házához.

A polgártársnő épen nagy dologban volt.

Az ambitust végigülték a koppasztáshoz értő asszonyságok; ő maga osztályozta a tollakat, külön a begyepelyhét, meg a goromba tollat. A toll is nagy rubrikát képezett a gazdaságban. Csupa pehely volt minden ruhája tőle. Nem is eresztette be a nemes urat még a folyosóra sem, csak ott az utcaajtóban állt meg vele diskurálni. Divat az Kecskeméten: az utcaajtóban fogadás.

- Jaj, kedves édes szomszéd uram, de rossz időben kegyeskedett becses látogatásával megtisztelni. Csupa toll az egész házam. Ezt egy nap alatt el kell végezni. Hajnalban indulok Londonba a ludakkal.

- Nem is azért jöttem én át, - mondá Están úr - hogy a szomszédasszonyt dicső műveletében feltartóztassam, hanem éppen azért, mert tudom, hogy holnap útra fog kelni. Hát csak arra akartam barátságosan figyelmeztetni, hogy ha elutazik Londonba, ezúttal vigye magával a Katica leányát is; az is hadd lássa meg Albion fővárosát.

- Jajh, nem lehet annak itt hagyni a házat, édes szomszéduram. Most kelnek javában a kis libák. Ha nincs, aki rájuk ügyeljen, fele a tojáshéjba fullad. Ezt nem lehet cselédre hagyni; ezt csak a Katica érti. Aztán folyvást vigyázni rá, hogy a macska el ne kapja a kis libát.

Erre a szóra méregbe jött Pugonyi Están uram.

- De most nem arról van szó, hogy az én macskám kapja el a szomszédasszony libáját, hanem, hogy a szomszédasszony libája ragadja el az én macskámat.

- Nem értem, nem értem. Ez nekem görögül van.

- Hát hogy a karácsonyi ünnepek következvén, az én fiam áperte deklarálta, hogy ő nem megy légációba. Pedig Szlavoniába mehetne; mert az olyan messze van, hogy egy diák se eligálja magának.

- Hát papnak neveli a fiát, szomszéduram?

- Neveli ám az ördög papnak a fiát! Az enyim juriszperitusz lesz.

- Hát akkor minek menne legációba prédikálni?

- Azért, hogy ott a dáciából összekereshet annyit, amennyiből itthon kifizetheti a didaktrumot.

- Hát én nem tudom, mi az a diktrum-daktrum, hanem mondok én egy igaz magyar szót a nemzetes úrnak, ha meg nem haragítanám vele.

- Hallgatom.

- Hát azt mondom én, hogy "nem eszünk annak a kutyának a fogtából, akit bottal kell hajtani a nyúl után". Mit kínozza a nemzetes úr azt a szegény Palkó diákot azzal a sok veszekedett Hübnerrel, ha neki magának nincs kedve a prókátorsághoz? Miért nem adja be a vincellér-képezdébe, amihez esze is van, kedve is van, jó keze is van. Hiszen prókátor annyi van már a világon, hogy minden perre kettő is jut; de a jó vincellért úgy keresik, mint ahogyan a három királyok a Messiást. Aztán magának a nemzetes uramnak is van a Falfáján egy nagy darab homokbuckása; ha azt a Pál úrfi megregáloztatná, beültetné jófajta szőlővel, négy esztendő múlva, mikor a vincellér-iskolát elvégezte s az önkéntes esztendőt leszolgálta, egy olyan kapitális birtokot venne át benne, hogy nem cserélne jövedelmet senki fiskálisával.

Están úr csak a fejét bólogatta folyvást ez ékesszólás alatt.

- Tökéletesen az én fiamnak a programja, amit most szomszédasszony elukubrált. Ő is éppen ezt a kurrikulum vitaet proponálta nekem, míg jól el nem tángáltam. Látszik, hogy innen ered a szuggesztió.

- Én ugyan soha egy szót nem váltottam az úrfival.

- Maga nem, hanem a leánya.

- A' bizony meglehet.

- De hát az a hiba, hogy az ilyesmi meglehet.

- Nem értem, hogy mi hiba volna benne? Hogy a fiatalok egymással beszélgetnek, nyájaskodnak? Mink is úgy tettünk, mikor ifjak voltunk. Nekem is volt egy diákom leánykoromban, aki nekem könyveket hordott olvasni; én meg pogácsával, túrós lepénnyel, gomolyával traktáltam; de biz abból semmi hiba nem lett. Engem sem strázsált az anyám, mégis becsületes maradtam. Jaj már annak a leánynak, akit az anyjának kell őrizni! A kecskeméti leánynak hétköznap is annyi esze van, mint vasárnap, sátoros ünnepen meg még egy kukoricával több. Én bizony szintén nem hajdúskodom a leányom mögött.

- Úgy volt az régen, szomszédasszony, de most más világ van. Bolond idők járnak. Nem nyithatok fel egy vasárnapi újságot, hogy azt ne olvassam belőle, hogy egy diákgyerek, egy gimnazista összegabalyodott egy gyerekleánnyal s minthogy céljukat el nem érhették, vettek egy revolvert, piff-paff, agyonlőtték magukat.

- No, már én csak nem hagynám, hogy a leányom ilyen gyerekség miatt agyonlője magát.

- Hát mit csinálna a szomszédasszony?

- Azt mondanám neki: azért bizony meg ne gyilkoljátok egymást. Ha te is ilyen korán be akarod kötni a fejedet, a legény is alig várja, hogy a torkán akadjon az Ádám csutája, hát Isten neki: menjetek a paphoz, aztán húzzátok az igát!

Están úr felfújta a pofáját s nagyot sodort a bajuszán.

- De kettőn áll ám a vásár. Nem adják azt olyan szimpliciter, mint a hízott libát. Az én fiam nemes ember.

- Már, édes Pugonyi Están uram, én nem tudom, hogy mi a különbség a nemes ember meg a pógár ember között: mert mind a kettőnek keresztbe áll a szája az orra alatt; hanem azt tudom, hogy mi különbség van a kenyér és kenyér között.

A szolgálók éppen akkor hozták haza a péktől a kisült kenyereket. A Liba Kis Jánosné asszonyom kenyere majd kiugrott a szakajtó-kosárból, csak úgy ragyogott a barnapiros háta; a szép sárga gyürkéje kétfelé dudorodva, valósággal nevetett az emberre; a Pugonyi Están uramé meg fekete volt mint az utcasár, lapos, keletlen; s ahol egy oldalán kicsorbult a záklyás tészta, annak a szederjes színe elárulta, hogy csupa csermelyés lisztből van sütve ez a pikhercs.

- No hát tessék, nemzetes uram, mondja meg, hogy a kettőnké közül melyik a nemes kenyér, melyik a pugris kenyér.

Están úr bosszúsan kergette a pilákat dolgukra.

- Nem a kenyér teszi azt meg.

- No hát egyéb is akad még. Én a leányommal egész fixumfertig stafirozást adok; s veszek neki, mikor férjhez adom, egy tanyát tízezer forinton. Becsülettel kerestem, takarítottam meg: gondoskodom róla. Hát a nemzetes úr hogy gondoskodott a fiáról? Mit ád neki?

- Tudományt.

- Az jó neki sóra. Hát még?

- Aztán meg egy milliót.

Már erre csak azzal felelt Liba Kis Jánosné, hogy nagyot kacagott rajta.

- Rajtam pedig ne kacagjon, Liba Kis Jánosné asszonyom. Mert közöttünk van egy kis különbség. Az én predikátumom nem a ludak szerezték. A maga leányán holtig rajta szárad a Liba Kis Katica. Az én fiamat pedig...

De már erre Kis Jánosné asszonyomat is elfutotta a méreg.

- A maga fiát pedig úgy híjják az iskolában, hogy "macskaherceg".

- Macskaherceg?

- Igenis; mert a nemzetes uramnak az a titulája városszerte, hogy "macskakirály".

Azzal hirtelen befordult a menyecske az utcaajtón, s csattanósan becsapta azt a jól kifizetett szomszéd előtt.

Están úr alaposan le volt tromfolva.

- Macskakirály! Macskakirály! - dünnyögé hazáig; még otthon sem tudta elfelejteni. A szobájában alig volt hová leülni; székek, kanapé, ágy, mind teli volt macskával. Amíg ő távol volt, addig aludtak. Amint nyitotta az ajtót, egyszerre fölneszelt valamennyi; nyújtózkodtak, görbe hátat csináltak, leugráltak, oda törlészkedtek a lábához, s amint végigvetette magát a pamlagon, felmásztak rá, körülülték; az egyik mosdott, körülkenegetve a tenyerével a pofáját, a másik dorombolt. Egy fekete-veres kandúrnak, ki a sötétben ült, úgy világítottak a szemei. A kedvenc cicája odadusolta a fejét az ő borostás arcához.

- Macskakirály! Még miattatok esem csúfságba. Az ostoba gányóhad! Kukkónép! Tahófajzat! Mit értenek hozzá? Nekik persze a macska csak macska. Azt gondolják, Ful-Deákon túl nincsen világ. Majd le lesznek pipálva egyszerre, ugye cicuskám? Azért is palotát építtetek a számotokra, mihelyt azt a milliót megkapom. Macskavárost alapítok. Az lesz a neve, hogy "Gattopolis".

Két kis fia-cica a nagy játszás közben úgy összekapaszkodott az ágy alatt, hogy az egyik nyervákolni kezdett. Nem restellt bebújni utánuk az ágy alá, igazságot tenni közöttük. A vétkest kegyes oktató szavakkal megfeddé: "Nem szabad a testvéreknek egymást megsérteni".

A szolgáló bejött, hozta a tejet a fazékban. Azt Están úr maga szétosztá cseréptányérokba, az ujja hegyével megvizsgálva, hogy nem forró-e? Aztán a frissen sült kenyérből aprított belé, kicsiny darabkákra széttépve. Azt szétosztá családonkint a szoba külön plágáiba.

A szolgáló még azzal az impertinens kérdéssel alkalmatlankodik, hogy "mit főzzünk ma ebédre?"

- Hát nézz szét a kamrában, amit találsz.

A pila a kamrakulcs után tudakozódik.

- Csitt. Ne lármázz!

Están úr figyelmét egészen lefoglalja az a gyanús morgás, ami a kályhasutban keletkezik.

A kis tarka egeret fogott.

De milyen egeret?

Están úrnak egész célszerűen berendezett egértenyészdéje volt. Künn a tanyán összefogdostatta a pocikokat, aztán idebenn befestette őket három színűre: a feje lett fekete, a két oldala fehér és piros. Aztán eleresztette a szobában. Volt ott egérlyuk elég, ahol letelepedhettek.

Csakugyan egy tarka egeret fogott el a cica.

Megvan a varázslat!

Még játszik is az egérrel. Biztos a siker.

- Édesapám! - szólal meg a háta mögött egy hang.

- Ki a'?

Persze, hogy a Palkó.

- No, mit akarsz?

- Ha kegyeskednék édesapám kibújni onnan a padka alól.

- Szamár vagy, nem tudod megérteni, hogy miben működök.

- Hát csak azt akarom mondani, hogy már eligáltam: megyek, még pedig tüstént indulok a legációba; mert Szlavónia messze van.

- Hm, hm. De megtértél egyszerre. Tegnap még semmi áron: ma meg már egyszerre tüstént.

- Hát megtudtam, hogy a Katica édesanyja elutazik karácsonyra Londonba, s nem akarom, hogy a Katica becsületét behomályosítsák a rossz nyelvek.

- No nézd az istentelent! Eddig csak szerelmes volt a pógárleányba, most meg már becsüli is. Hiszen te országos gonosztevő vagy!

- Azért is megyek el vezekleni Szlavóniába.

- No hát eredj: áldásom rád.

Az ilyen ünnepi legátusnak igazán egyszerű az útikészülete. Kap egy mendikást úti kísérőnek, aki viszi utána a vászonkuffert. Ebben egy váltani való fehérneműje van, a selyemstóla, amit kölcsön kapott a contrascribától, két rendbeli prédikáció, meg a kredenciális. Ez jön a mendikás hátára. Az oldalán meg a tarisznya lóg az elemózsinával. A legátusnak magának csak a hosszúszárú pipára van gondja. Így aztán ballagnak egymás nyomában, nagy gyönyörűséggel; ahol kutat találnak, ott megitatnak, éjszakára betérnek a parókiára; a legátus a pap vendége, a mendikás a rektoré. Fizetnek vidám adomákkal, meg új nótákkal. Kettejüknek sincs egy garasa. Hanem becsület: az van. Hazatérett aztán már nagyobb a terhük az összegyűjtött siklussal és kevesebb a prédikációval.

Egy hét oda, két hét vissza: Kecskeméttől Szlavóniáig. De hát az a tíz falu népe, aki egyedül képviseli a magyar vallást a horvát-szlavón királyságban, csak megérdemli, hogy évenkint háromszor részeltessék az Isten igéjében; s bizony dicséretére válik Kecskemétnek, hogy ő szolgáltatja a határon túl esett atyafiaknak azt a drága malasztot.

A szlavóniai legátus hoz vissza magával kegyes adományokból összegyűlt kerek tizenöt forintot. Szép pénz!

Új esztendő után néhány nappal került vissza a diák a szent küldetésből.

Hát bizony egy karácsony és vízkereszt között végrehajtott távgyaloglás után az ember nem lehet valami elegáns alak. Több ruha, csizma elvásott, mint amennyi siklus megmaradt.

Palkót még az a baleset is érte, hogy a dárdásának feltörte a csizma a sarkát, az ott maradt Halason; magának kellett a hátán hazacipelni a vászonkuffert.

Az a vászonkuffer olyanforma alkotmány, mint amit a vándorló legények hordanak a hátukon, csakhogy egyszerű fehérítetlen vászonból készült.

- No, hát megkerültél, lurkó! - üdvözlé Están úr egyetlen örökösét, amint az betolta az ajtót a térdével. (Kulcsra nem nyílt az: rúgni kellett rajta.) - Tudtam, hogy nem esz meg a farkas. Rossz pénz nem vész el. Hát hoztál-e jó akkreditívát?

- Hoztam bizony egy olyan portentumot, hogy mikor azt meglátja édesapám, a mestergerendáig fog ugrani örömében.

Azzal elkezdte a vászonkuffer felső leffentyűjét kioldozni.

Azután belenyúlt s kihúzott belőle egy - kis négyhetes macskát.

Az még egész buta volt a bepakkolástól, s csak úgy hunyorgatta az összehúzott szemeit, fonálvékony hangon nyivákolva.

A kis állat háromszínű volt: fekete, veres, fehér.

- Itt van a háromszínű kandúr! Én találtam Szlavóniában, onnan hoztam el.

De ahelyett, hogy a gerendáig ugrott volna örömében Están úr, kétségbeesetten kapott a taplósipkájához a két kezével:

- Mit cselekedtél? Szerencsétlen! Te apagyilkos! Te hazaáruló! Hiszen ezáltal megfosztottad az apádat, megfosztottad Magyarországot attól a dicsőségtől, hogy mi teremtettük meg a háromszínű kandúrt. Átadtad a világhírt a horvátoknak. Mikor azt megtudják, Starcsevics nemzetiségi kérdést csinál belőle, Stroszmayer elkeresztelési pört indít miatta, s a horvát bán felülteti a hadakat ellenünk.

- No de nem tudják meg. Én ezt a macskát úgy loptam.

- Loptad-e?

- Hát persze, hogy loptam. Macskát lopni szabad, sőt kötelesség. Ezt a büntető kódex is megengedi. Nem tud erről senki semmit.

Están úr mégis elszomorodott.

Sok éven át kedvenc rögeszméje volt már a háromszínű kandúr előállítása; az idén már bizonyos volt a siker felől (azokkal a tarka egerekkel), s íme most egy szimplex parasztasszony megelőzi vele. No de mindegy, Amerikát sem Kolumbusz után nevezték el, aki felfedezte. A haszon oroszlánrésze mégis ideesik.

- De nem fogod-e te ezt kifecsegni?

- Nemesi szavamra mondom, hogy nem.

- Ejh, húsz esztendős korodig nincs nemesi szavad. Esküdj meg nekem, hogy nem mondod el senkinek.

S azzal előkereste Verbőczyt, s elmondatta Palkóval a zsidók számára előírt eskü-mintát végtül-végig. Ebben aztán megnyugodott.

Arra azután bekövetkezett a macska-princ inaugurációja.

Az anyamacskák közül kiválasztatott egy, aki még a dajka szerepére alkalmatos. A többi macsakanép kikergettetett a szobából. Ennek a drága kincsnek Están úr ágyában csináltak helyet.

- No, fiú! Arany betűkkel jegyezd fel ezt a napot a kalendáriumodban. Mától fogva egy milliónak vagy az örököse!

- Nem anticipálna édes apám ebből a millióból egy fejelés csizmára valót?

- Te! Te! Epikuréus! Mindig ilyen szibaritai ábrándok körül csapong a te fantáziád. Tanulj meg egyszer sztoikus lenni. Diogenész mezítláb járt.

Ez a váratlanul kedvező sorsfordulat azonban korántsem hatott szelídítőleg Están úr kedélyére. Sőt inkább egy démoni ötletet erősített meg benne. Teljes diadalának tudatában elhatározta, hogy ezt a gőgös ellenfelét, ezt a fehér cipójával dicsekedő, leányára nagyot tartó Liba Kis Jánosnét a fekete földig fogja legázolni. Majd megmutatja neki, hogy mit tehet egy macskakirály.

Karácsonytól húsvétig tizenhat hét. Odáig a háromszínű kandúr nevelése teljesen be van fejezve. Készítettek a számára egy rangjához illő fakalitkát: abban fogják Londonba elszállítani. Maga Están úr viszi a kincset magával, ugyanekkor fog a Liba Kis Jánosné is egy újabb szállítmány áruval útrakelni. Azt társul veszi maga mellé. Majd bámulni fog ez a tudatlan asszonyszemély, mikor tapasztalni fogja, hogy az ő szomszédura milyen hatalmas szónoklatokat tart az angoloknak! Milyen becsületben részesül közöttük. S aztán, mikor egyszer kezében lesz az a százezer font sterling, nyakában a Society aranyláncon függő medallionja: akkor érezze a maga teljes semmiségét ez a felfuvalkodott asszony! Lássa meg egyszerre, hogy micsoda nagy tenger választja el kettőjüket egymástól!

Húsvét közeledtével úgy tett, mintha ő keresné a barátságát Kis Jánosnénak. Összebeszéltek, hogy együtt utazzanak. Az asszonyságnak is tetszett ez. "Majd csinálok én szomszéduramnak is helyet az én szállásomon. Rég ismer a gazda. Elférünk ám egy szobában is. Nem szól meg érte bennünket senki."

(Pedig bizony még az özvegy egészen java menyecske volt; csak a leánya miatt nem ment újra férjhez.)

A nagy hét szépen elkövetkezett; a Palkó megint elment legációba, hogy a Katica meg ne sértődjék; a két szülő nyugodtan pályázhatott London felé, az egyik a világhírű kandúrjával, a másik a lúdjaival. Megérkeztek nagy baj nélkül. Az özvegy rátalált a régi szállására, a szokott szobájába, ahol volt két ágy is: egyik a másik fölött, ahogy a hajók kajütjeiben szokás. - Korán reggel érkezvén meg, nem is vesztegették a fényes napot pihenéssel, hanem láttak a sürgős dolgaik után. Están úrnak nem volt maradása, sietett a macskát rejtő kalickával az adresszált helyre. Nem is volt szüksége kalauzra, hisz a zsebében volt London mappája: abból ő majd eligazodik.

A boarding-house tulajdonosa azonban obligát kíváncsisággal tudakozódék a már jól ismert régi vendégénél az újonérkezett szálló kilétéről, mivelhogy azt neki a rendőrhivatalnál be kell jelenteni.

Az angol miszter és a magyar misziz között olyanformán folyott az értekezés, hogy volt egy angol-magyar s magyar-angol zsebszótáruk: ami szót aztán egymással meg akartak értetni; azt leírta a kérdező egy palatáblára, a másik kikereste a szótárból betűrendben, s megvolt az egyetértés.

A nevét maga beírta a vendégkönyvbe Están úr; a gazda azt szerette volna tudni, hogy mi ő? - Kis Jánosné mondá meg neki: "Ő az én szomszéduram". Az anglus csak az utolsó szót kereste meg a szótárban. Az "uram"-nak van ott tízféle értelem is adva. Kikereste a legalkalmasabbat: "husband", azt írva be a bejelentési cédulába.

Liba Kis Jánosné asszonyomnak aztán volt elég dolga, hogy a máséval ne törődjék. A tavaszi szállítmánnyal ugyan vigyázni kell, hogy az ember szégyent ne valljon vele. De hát csekély kárvallással mindenen átesett: mégis szép haszna maradt az utazásból.

Mehetett volna már haza Kecskemétre, ha az útitársa előkerült volna. De az, amióta a szállásáról eltávozott, hírt sem hallatott magáról. Várt rá két nap, három nap; akkor aztán megsokalta a dolgot. "Itt csak nem hagyom a szomszéduramat, - mondá magában - az nem volna becsület. Hátha valami baja történt? Hátha eltévedt ebben a nagy városban? Gyámoltalan ám az ilyen tudós ember. Hátha megölték az egy milliójáért?" Fogta magát, elment a City rendőrhivatalába. Están úr mindig azt hajtotta előtte, hogy az a Society, aki a háromszínű kandúr kedvéért alakult, ott tartja a székhelyét a Cityben. Kis Jánosné sohasem járt a Cityben. De az angol konstablerek olyan jó emberek, hogy útbaigazítják még azt is, akinek nem értik a szavát. Addig adták kézről-kézre, míg eljutott abba a nagy palotába, ahol a rendőrsereg referál mindennap, hogy hány ember jött be a City huszonnégy átjáróján s hány ember ment ki rajta. A tudósnak ide kellett jönni, mert itt van az a nagy állattenyésztő társaság, aki az ő millióját kifizeti a háromszínű kandúrért. Ott előmutatta Kis Jánosné az útlevelét, abból beírták a nevét egy nagy lajstromba. Akkor csak arra kellett várnia, amíg a nevét kiáltja a sheriff vagy ki a tatár?

A nevét már megtanulta. Arra készen volt, hogy mikor azt mondják: "Lájbekisz Dzsenuszni", az annyit tesz, hogy Liba Kis Jánosné. A szállásadó gazdája is ezen a néven tisztelte.

Mikor tehát misziz Lájbekisz Dzsenusznira került a felhivás, szépen rendbeszedte magát, bement az alderman elé s azt becsülettel üdvözölte, megadva neki a tituláját:

"Tekintetes Alelölülő úr!"

- Ah! - mondá a főhivatalnok, - Turkish woman! Azt hitte, hogy Allah dicséretét zengi az asszony. Hívatta a török tolmácsot.

Azzal pedig nem értették meg egymást.

Liba Kis Jánosné gyorsan feltalálta magát. A falon volt egy rengeteg nagy térkép. Az umbrélája végével odabökött, ahol a Tisza-Duna köze van.

Erről aztán megtudták, hogy miféle nemzet: "Höngerien wumen". Hozattak neki magyar tolmácsot. Jó becsületes zsidóképű ember volt. Azzal aztán megértették egymást. Elmondta, hogy mi hozta ide. Egy útitársát keresi, aki már három nap óta elveszett. Leírta a nevét egy táblára krétával: Pugonyi Están.

- Pogány isten, - olvasá az alderman.

- Nem pogány isten az, kérem alássan, mert az jó, becsületes keresztény kálvinista ember.

Az alderman komolyan mutatá a felkrétázott nevet a táblán. Ide van írva Pugonyi Están. Arról ő nem tehet, hogy azt angolul úgy olvassák, hogy "pogány isten".

Ismertetőjelei: egy zöldre festett kalicka, amiben egy háromszínű kandúr van.

Mindjárt akadt gazdája! A bizony itt van bezárva, a megfigyelő osztályban. Egy lunatikus, aki egy macskát hord magával, s beszél valami olyan nyelven, amit semmi nemzetbeli tolmács meg nem ért. Csak annyit vehetni ki a szavából, hogy egy millió kellene neki. Vezessék elő!

Hát bizony a jámbor Pugonyi Están uramra már a kényszerzubbonyt is ráadták, s ha a szomszédasszonya érte nem jön, biz oda kerül a lunatik-azilba: mint a holdból ideesett ember.

- No, itt van. Ez az! Ezt keresem! - kiáltá Lájbekisz Dzsenuszni asszony.

De Están úr most már igazán dühös volt. Restellte, hogy ilyen pozitúrában kerül Liba Kis Jánosné szeme elé, a két keze összevarrt ujjú kabátba dugva. Szörnyen protestált a letartóztatás ellen, persze azon az angol nyelven, amit ő tanult.

- Hát miért nem beszél az úr magyarul, ha magyar? - kiálta rá a tolmács.

- Azért, mert tudok angolul.

- De azt itt senki sem érti.

- Mert ostobák vagytok! Nem úgy ejtitek ki az angol szót, ahogy írva van. Én beszélem helyesen.

- Már, édes pogány isten úr, "száj fairisz Rumi, ruménu vájvitu muri". (Si fueris Romae, Romano vivito more.)

Erre megadta magát s magyarul beszélt.

Ekkor aztán levették róla a kényszerzubbonyt.

- Hát mi jogon fosztottak meg engemet, szabad magyar nemest, a szabadságomtól, a szabad Albionban?

- Azért, mert az úr nem akart érthető nyelven beszélni, nem engedelmeskedett a konstáblernek, s engedély nélkül majomtáncoltatással foglalkozott a City utcáin, - magyarázá a tolmács.

- Foglalkozott ám az apátok lelke majomtáncoltatással! Az a híres háromszínű kandúr volt, amire százezer font sterling díjat tűzött ki a Zoological Paradoxies társulat. Ez a díj engem illet, jog és törvény szerint.

Az eleven telefon, a magyar tolmács előadá az aldermannak Están úr válaszát.

Az alderman még egy pápaszemet tett fel az orrára. Ezt az embert jobban meg kell nézni.

- Honnan vette miszter Pogány Isten ezt a mesét?

- Ott van kinyomtatva az Irish Advertiserben.

Erre valamennyi anglus, aki jelen volt, mind elkezdett nevetni, a tolmács maga is alig tudott szóhoz jutni a nagy kacagástól.

- Miszter Pogány Isten, az a lap a hazugságok gyára, még a neve is hazugság, mert nem irlandi s nem advertiser. Ez ex professo űzi a hamis hír gyártását, s bátran kitűzhetne egy millió font sterlinget annak, aki a hírei közt egy igazat ki bír mutatni. Az a Zoological Paradoxies-társulat nem létezett soha.

Pugonyi Están úr nagyon megvakarta erre a szóra a fejét.

- Hát aztán az én háromszínű kandúromból mi lett?

Erre a kérdésre a jelenlevő rendőrorvos adott választ.

- Az bizony, minthogy víziszony jelei mutatkoztak rajta, rendőrorvosi intézkedés folytán gázzal megfojtatott. Egyébiránt mint természetrajzi ritkaság átadatott a zoological muzeumnak, mely kitömeti s a bőréért fizet a tulajdonosnak - tizenkét shillinget.

Tizenkét shilling - százezer fontsterling helyett! Az bizony erős devalváció. De a dicsőség mégis megvan! A háromszínű kandúr a londoni muzeumba kerül.

- Kérek én erről certifikátot kiadatni, hogy a háromszínű kandúromat a londoni zoological-muzeum megvásárolta.

Azt megigérték neki, hogy majd helyébe fogják küldeni, nem megy az olyan hamar.

- Hát már most elmehetek?

- De még addig egyelőre letartóztatva marad, míg az "illetéktelen állatmutogatás által elkövetett kihágás miatti rendőri följelentésből származott ügye" le nem bonyolíttatik. Hanem ha letesz száz fontsterling óvadékot...

- Száz fontsterlinget? Olyan úr nincs Kecskeméten.

- De bizony csak van! - kiálta a tolmács fülébe Liba Kis Jánosné asszonyom, s azzal felkapva a felső rokolyáját, kihúzta az alsó kántusa zsebéből a kötött erszényét, s odapengetett az alderman elé az asztalra száz nehéz arany szoverényt. - Még nem is csappant meg az erszény.

- Így rendben van.

Most már csak a lakását kellett megtudni az inkattusnak, az is rögtön előkerült a szállásadók bejelentési céduláiból.

Mikor az alderman a tikettet szemügyre vette, egyszerre négyszegletűre szaladt az ábrázatja a mosolygástól: azt látta meg benne, hogy "husband".

Odább adta a cédulát a sheriffnek, a sheriff a coronernek, a coroner a tolmácsnak; mindegyik nagyot mosolygott és a fejét csóválta.

Az alderman legyőzte az arcán a mosolygást félig-meddig a hivatalos tekintély szigorával.

- Missziz Lájbekisz Dzsenuszni, hiszen ha önnek miszter Pogány Isten husbandja, akkor nincs szükség a száz font óvadékra, seperje vissza az erszényébe. Elég az ön személyes kezessége, aki tíz év óta bejegyzett firma a poultry-hallban. Viheti a husbandot haza.

Pugonyi Están uram lisztté volt őrölve, sőt új tésztává átgyúrva.

Ő akarta kincshalmazával és dicsőségével eltemetni ezt a tudatlan polgárnőt s most meg kellett érnie, hogy az szórja tele marokkal az aranyat az ő kiváltására s amíg őt, a nagy tudományossága mellett, lunatikusnak fogják el, addig a szomszédasszonynak, a libaárusnőnek egy szava elég, hogy arra őt szabadon bocsássák.

Liba Kis Jánosné asszonyom szépen megköszönte az aldermannak a kegyességét s megigérte, hogy őnagysága feleségének egy bödön lúdzsírral fog kedveskedni a legközelebbi alkalommal.

- Nos hát, miszter Pogány Isten, - mondá a tolmács (az alderman szavai nyomán) - őfelsége, a legkecsesebb királynő országaiban az a szokás, hogy mikor egy dzsentlement az ő miledije a dutyiból kiszabadít, az akkor annak kezet csókol.

Még annak is meg kellett történni, hogy Pugonyi Están uram kezet csókoljon Liba Kis Jánosné asszonyomnak: Albion szemeláttára.

Mikor aztán hazakerültek a szállásukra (az omnibuszon a száját sem nyitotta fel Están úr), azt mondá a szomszédasszonyának:

- Tudja-e, szomszédasszony, hogy mi az a "husband", amit ez a fránya boardingos az én nácionálembe beírt?

- Azt gondolom, hogy afféle hózentráger.

- Szimbolice igenis, de etimologice azt teszi, hogy "férj". Én mint a maga férje vagyok bejelentve. Már most, ha azt nem akarjuk, hogy mind a kettőnket esmeg becsukjanak hamis bejelentésért, hamarosan szaladnunk kell a gretnagreeni kovácshoz és megesküdni.

- Azt a bolondot csak nem tesszük. Sok volna az már nekünk, hanem ha akar a szomszéduram valami összeköttetésbe lépni velem, hát akkor legyen nászuram, én meg magának nászasszonya. A fiatalok dolga az, hogy szeressék egymást. A várt millió már úgyis leolvadt tizenkét shillingre.

- De megmaradt a dicsőség - aztán meg a nemesi levél.

- Hát tudja mit, szomszéd uram, a macskabőreért már kapott tizenkét shillinget, a kutyabőreért adok én huszonnégyet.

Están úr nagyon megorrolt ezért a szóért.

- Asszonyság! Ilyen szent dolgokról nem szabad efféle frivol, profán hangon beszélni. Ez nem tréfa tárgya. A nemesi armális!

- Nem is tréfálok. 1848 óta mindnyájan nemesek lettünk. A mi apáink is vérrel szerezték ezt a nemességet. Nem együtt harcolt-e Pugonyi Están uram édesapja az én apámmal? Ugyanabban a szolnoki ütközetben, ahol a Pugonyi Están uram apja egy golyót kapott a lábába, az én apám meg, mint huszár, levágta a maga svalizsérját.

- No, ez szép szó volt szomszédasszonyomtól: "mindnyájan nemes emberek lettünk". Így értelmezve én is elfogadom az egyenlőséget; de nem abban az értelemben, hogy "mindnyájan egyformán parasztok lettünk".

- Hát alkudjunk meg, szomszéd uram. Tegyük össze, ami jó, s osszuk ketté, ami rossz. Én is lépek egyet, szomszéd uram is egyet. Mondjuk, hogy mindnyájan egyformán polgárok lettünk.

- Tyhű! Azt a fűzfán fütyülő rézangyalát! De már "pógár"-nak nem hagyom magam neveztetni! Inkább paraszt!

- Hát hiszen az is becsület. A paraszt tenyere szorítja össze a kévét, s ez a kéve a mi hazánk. Hányszor olvastam én már az újságban azt a szót, hogy a "munka megnemesít". No, hát akkor a paraszt az igazi nemesember.

- Addig-addig, hogy rádisputál szomszédasszony, hogy a Palkó fiamból vincellért csináljak.

- Biz azt akarom én. Mit erőlteti szomszéd uram, ha nincs kedve a tudós könyvekhez? Mit ér neki, ha keresztül ötöl-hatol a keserves iskolán, ha nagy kérésre, kunyorálásra, meg a képviselőnk közbenjárására áteresztik a vizsgákon, aztán megkapja a pecsétes levelet, amibe mindjárt szalonnát takarhatna, ha volna szalonnája? Nem nagyobb nemesség-e annál egy darab puszta földjét az országnak gyümölcstermő paradicsommá átváltoztatni? Bizony, bizony mondom, szomszéduram, hogy akkor lesz ez a Magyarország boldog, ha a címerében öt veres mező helyébe zöld mezőket fognak festeni valaha.

- De már ilyen vakmerőséget mondani! Még talán az én nemesi címeremben levő kardos kézbe is kertészfűrészt adna a szomszédasszony?

- Azt biz én. S attul öröm és boldogság szállna szomszéduram házára.

Pugonyi Están uram nem szólt többet. Elővette a tajtékpipáját, megtömte dohánnyal, kicsiholt, rátette az égő taplót, rácsukta az ezüstkupakot, kettőt szítt belőle, s akkor a pipát az agyarára szorítva, azt dörmögé félszájszegletből:

- Hun van hát az a huszonnégy shilling?

A Palkó ezalatt megjárta a maga legációját. Tavasz lévén, a szlavoniai pátriát el-eligálta előle más jobb tanulódiák, neki maradt Bergengócia: ott összesepert hat forintot csupa négykrajcárosokban. Ez éppen elég volt neki arra, hogy a zsibárusnál egy revolvert vegyen.

Azzal aztán elment vizitet tenni a Katicához.

Jól nevelt leány, mikor az anyja nincs otthon, csak az ablakban szokta fogadni a látogató ifjút.

- Búcsúzni jöttem magához, Katica.

- Hova készül?

- Nagyon messze. Az apám azt mondta, hogy amint visszajön Londonból, azzal a százezer fontsterlinggel, engemet azonnal elküld Angliába; ott fogom folytatni a tanulmányaimat. Én azonban még messzebb akarok menni. Oda fel ni! Ahol a hold tanítja a csillagokat ábécére. Oda csak nem jön utánam az a sok kutya grammatika!

Meg is mutatta a leánynak a beszerzett forgópisztolyt. A leányzó, bevett szokás szerint, arra kérte szíve választottját, hogy arra az útra őtet is vigye magával. S ahogy regényolvasott ifjú szerelmesekhez illik, kölcsönösen beleegyeztek, hogy amint a szülők hazaérkeznek, megszerzik azoknak a drága meglepetést: kettős öngyilkosságukkal! Az iskolás diákok már tizenhét éves korukban megúnják az életet. Nem a diákoknak a hibája ám ez; hanem annak az életnek.

Ki volt ez csinálva szépen. A Katica meg is stikkolta már a szemfödelét.

Mikor aztán hazaérkezett a két szülő: Están úr oda citálta maga elé a Palkó fiút s nagy büszkeséggel vonta elő a bundája zsebéből a zoological-muzeum certifikátját a kitüntetésben részesített háromszínű kandúrról. (Az árát nem írták bele.)

- No látod, fickó! A tudomány meg nem csal. Ime, a háromszínű kandúr Anglia legfényesebb múzeumában pompázik. A díját is kifizették, s én vettem neked rajta - ide nézz - egy pompás szép kertészkést fűrésszel.

Erre a szóra aztán nyakába borult az öregnek Palkó diák, összecsókolta az orcáját, telesírta a gallérját - s aztán nem volt szó többé se Angliába, se a holdba utazásról.

Azóta elmúlt annyi esztendő, amennyi szükséges, hogy a fiatal embernek benőjön a feje lágya, s a homoki szőlő termővé legyen. S most már Liba Kis Jánosné asszonyom együtt jár minden évben a londoni piacra Pugonyi Pálné asszonnyal, a leányával; az egyik ludakat, a másik muskotály szőlőket szállít az ángliusoknak. Están úr is fehér cipót eszik már csermelyés vakarcs helyett.

Mégis jó volt azt a háromszínű kandúrt megkölteni!

1893