XI. FEJEZET

A dűlőrács szabadalma, meg a sánta doktor

§. 23. (Statutorum).

"Ha egy fehérszemély az ablakot kinyitja avégett, hogy azon kikönyököljön, és az ablaka alatt megálló férfiszeméllyel hivalkodjék, jövő úrnapján a főtemplom kapujában istentisztelet alatt eklézsiát kövessen."

§. 24. "Kivéve, hogyha az ablakon dűlőrács vagyon."

Mert ez a dűlőrács olyan egészen paragrafusformára lefelé kiöblösülő vaspálcákból és lakatosmű cikornyákból készült valóságos félkalitka, ami arra a célra szolgál, hogy az ablakba kikönyökölő az utcára kinézhessen, és mégis vasrács alatt legyen őrizve, ami által a jó erkölcsnek és az illedelemnek teljesen elég van téve.

A Thurzó-háznak a földszinti ablakai ilyen kiülő vaskalitkákkal voltak ellátva. Ez ablakok különben is olyan magasan estek, hogy gyalogjáró nemigen értekezhetett volna az ablakban levővel nyakmeredés nélkül. Itt csak lóhátról lehetett társalogni.

Éppen ilyen értekezéshez alkalmatos lovas úr az, aki a megyeház felől közeledik, rézsút a piacon keresztül. Öltözete, arca, modora tanúsítja, hogy francia gavallér, tollas háromszegletű kalapja alól fekete allonge-paróka omlik alá, simára borotvált arcát körülrámázva. Arca fehér és piros, a borotvált helyeken ultramarinkék, kicsiny bajusza, hegyes ajkszakálla szénfekete. Az a gyanús fiatalság az arcán, amit azzal csúfolnak, hogy "örök"; csak a megduplázott toka bizonyítja, hogy ez a fiatalság már a második stádiumát éli.

Ez az úr a szép Belleville lovag; veszedelme az asszonyi nemnek, nagy szívrabló: ez az életpályája. Mellékes foglalatosságára nézve mérnökkari főtiszt a kuruc hadseregnél. A versailles-i udvar által is azért lett erre a provinciára kiszemelve, mert XIV. Lajos udvaránál már nem lehetett a kalandos magaviseletét a sok botrány miatt eltűrni - amivel pedig sok van mondva. A király egyszer arra fakadt, hogy "ez a Belleville még valamikor a becsületét is el fogja szerelmeskedni". Elküldték aztán Rákóczihoz, annak nagy szüksége volt mérnökkari tisztre.

Belleville itt sem változtatta az asszonyok iránti nézeteit, amiket ezzel a corollariummal fejezett ki: "Hét eset közül egyben pofon ütnek és kidobnak, de hatban sikerül." Ez a theorema Magyarországon is alkalmazható volt, azzal a kis különbséggel, hogy hét eset közül hatban dobják ki az embert az ajtón, de egyben mégis sikerül. Így is jó.

Már akkor, midőn Belleville szokott ablakparádéját végezni kilovagolt, nagy gyülevész állta körül a ketterhäuschent. A pellengérkalitba bezárt leányt körülfogta a kofanép, mindenféle csúfsággal elhalmozták, hólabdákkal hajigálták, pálcákkal szurkálták, a két szál alabárdos nem győzte a csőcseléket távoltartani tőle.

A francia főtiszt odarúgtatott a nép közé, s szidta a féktelen hadat franciául. Abból azok nem értettek semmit. Amíg a lovával közöttük toporzékolt, addig szétzüllöttek, de amint odább ment, megint csak összeröffentek, s folytatták az arcátlankodást.

A lovag pedig miután gavalléri kötelességének eleget tett, egy bántalmazott hölgynek ötpercnyi könnyebbülést szerezve, ment a dolga után.

Az volt a dolga, hogy Korponayné földszinti legszélső ablaka előtt a lovát toporzékoltassa.

Erre megnyílik az az ablak, s az ablakkosárban megjelenik a "coeur dame".

Gyönyörűen van idomározva a lovag paripája (mint a német mondja: "An den Mann dressiert."). Ha valakit közelíteni lát, rúgni vágni készül, a falnak szorítja, hogy minden őgyelgő inkább messze kikerüli, mint hogy hallgatózzék.

A társalgás különben is franciául folyik, s azt Lőcsén nem értik.

- Szegény kis leány! - mond Belleville. - Kár érte, hogy így kínozzák.

- Jó neki ottan - mond az úrnő.

(Jó neki ottan! Pedig hiszen ő dalolta azt a vigasztaló nótát hozzá.)

Belleville lovag azt hiszi, hogy ő felfogta ennek a különös mondatnak az értelmét.

- Ez volt az utolsó a háznál? - kérdi mosolyogva.

- Nem. Az utolsó volt Pelargus a gyermekkel; azokat most eresztettem útnak.

- Ez igazán jól volt rendezve. A cselédeket elkergeti a magisztrátus, a belső frajjt elfogja az éjjeli őrjárat, a férjet kémszemlészetre küldi a generális, a maradékot kidobjuk magunk az ablakon.

Ezen mind a ketten egyszerre nevettek.

- De még hátra van egy - mondá a hölgy, folyvást széttekintgetve lesben álló szemeivel. - A sánta doktor rendesen be szokott hozzám látogatni, este nyolc órakor, s ott ül, és tart szóval, míg el nem alszom.

- Ő itt lakik a házban?

- Igen a hátulsó lakosztályban, amely a Fabriczius családé, aminek a Bástya utcára nyílik az ajtaja. Ők azon járnak be, s az én lakosztályom az övékétől vasráccsal van elkülönítve. Néha éjfélig is ott ül nálam az öreg, s igen széles tudománnyal rövidíti az időmet. Ma megszöktetem az első óranegyedben.

- Hogyan?

- Az meg az én tudományom. Minden más látogatót ki lehet zárni azzal a szóval, hogy beteg vagyok, de az orvost nem. Másért is szükségem van a recipéjére.

- És az én epigrammomra? - kérdé a lovag.

Erre felpattant a hölgy.

- Az egy szemtelenség!

- De hízelgő szemtelenség.

- Köszönöm. Azt mondja el az epigramm, hogy minden nemzetbeli nőnek a szerelmét mivel lehet elnyerni. Végül a magyar nő marad: ezt megnyeri az "occasio bona". (A jó alkalom.)

- No, és az occasio bona, az itt van.

- Az igaz, hogy itt van.

- És így kapitulál a vár?

- Ostrom nélkül nem.

- Az approchok már a bástyák alatt vannak.

- De még az akna nincs felrobbantva.

- Aforizma ez, madame?

- Ön tudja, hogy nem az, monseigneur.

- De az ördögbe is, mi szüksége van önnek, ilyen bizonyítványára a hódolatomnak.

- Azt csak mi tudjuk ketten: én meg az ördög.

- Nem lehetek én a harmadik a szövetségben?

- Hiszen mikor ön közelít hozzám, úgyis mindig ott van a harmadik is.

- De mondja meg mégis, miért szab ön nekem ilyen nehéz föltételt?

- Ha nehéz, ne tegye meg.

- Választ kérek.

- Hogy ezt magától nem találta ki! Hát nem veszi ön észre, hogy itt minden ablakban egy Argus ül, aki erre a házra vigyáz, amiben én lakom. Egy galamb nem szállhat az ablakomra, hogy meg ne tudakolnák, nem volt-e postagalamb? Én mindent kockára teszek! Őrültség volt tőlem önnek az első szavára is rögtön "nem"-et nem mondanom. De még az utolsónál jókor van mondanom.

- Ön tehát nem tréfál, madame?

- Ilyen hidegben nem szoktam. - Nézze meg ön, a Heinrich-ház rundellájából perspektívával néznek ide ránk. Én visszahúzódom, beteszem az ablakot.

- Kérem, maradjon. Hiszen hagyok magammal beszélni. Tehát mi az ön kívánsága? Csakugyan az-e?

A nő vállai vonaglottak a kacagástól.

- "Occassio bona." Ön ismertette meg velem ezt a szót. Csak "Occasio bona". Egy olyan alkalmas óra, amikor az egész világnak, ha millió szeme volna is, mind egy pont felé fordulna, s senkinek sem jutna eszébe, hogy én is vagyok a világon. Hát mibe kerül ez önnek? Csak annyiba, mintha pipára gyújtana.

- Ezer mennykő! Szép kis pipára gyújtás!

- Én bizony nem tudom, hogy mi nagy különbség volna közötte. Vagy talán nem bízik a francia szív magához?

- Mit nem bízik a francia szív magához?

- Hogy egy olyan órában, amikor minden ember elvesztette a szívét, ő a helyén meg tud állni? Hogy amikor az egész világ jajgat, imádkozik, a harangokat félreverik, dobolnak, üvöltenek, akkor ő térdre tud ereszkedni bűnének oltára előtt, s elmondani: "imádlak".

- Még soha ilyen pokolbeli tündérrel össze nem találkoztam. Ön valóságos diablesse en falbala.

- Még ideje van tőlem megmenekülni, bántatlanul.

- Nem. Belleville lovagról ne mondja azt senki, hogy megfutott egy szép asszony elől.

- Mint a bibliai József.

- Jupiterre! Madame: ön őrjöngővé tesz! Meglesz, amit ön kívánt tőlem.

- Meglesz? (A nő arcán kitört az öröm ragyogása.) Hány órakor?

- Amikor ön kívánja.

- Pontban éjfélkor.

- Akár elébb.

- Nem. Mert ma péntek van. Hadd múljon el.

- Éljenek a vallásos hölgyek! És azután?

- A többi az ön dolga.

- Tizenkét óra után egy negyed múlva én itt leszek az ablak alatt.

- Én pedig az erkélyről le fogom önnek hajítani a kulcsokat, az egyik a kapué, a másik a lépcsőgádor rácsajtójáé. Most siessen. Nagyon sokáig beszéltünk már.

- A viszontlátásig.

- A rettenetes viszontlátásig.

A nő visszavonult a dűlőrácsból, a lovag továbbporoszkált. A ketterhäuschen előtt nagy volt a hujjahó: a hóhér hozta az ennivalót a kalitba bezárt személynek.

Egy biklát (kettős cipó) meg egy korsó sört.

- Itt van, bregyó! vedelj! pofázz!

S bedugta a ketrec rácsain a lapátra tett élelmiszereket. Az is emlékezetes lapát volt. Azzal szoktak némely kisebb mérvű erkölcsi kihágásokat elkövetett nőszemélyek meglapátoltatni ("gelapatirt werden"). A kitett nő arra sem mozdult meg.

- No majd hozzányúl, ha megéhezik! - mondá a hóhér.

- Akkor aztán meglátjuk a szépséges pofácskáját.

De biz arra hiába vártak napestig. A leány mint a tüskés borz, összehúzta magát, s nem mozdult meg egész estig. A kenyér kővé fagyott, a sör kásává ott mellette.

Estefelé meg a hó is elkezdett esni, a szél befútta azt a ketrec ritka rácsán; a fekvő alak palástja egészen fehér lett tőle; azt sem rázta le magáról.

A Thurzó-ház szobáin pedig egyes-egyedül járkált végig a magára maradt szép asszony, egyik szobából a másikba. Az ódivatú házaknál minden ablakköznek zsámolya volt, s a falba két egymással szemközt levő padka építve, társalgó párok számára. Korponayné végigülte ezeket a padkákat, az ablakon kibámulva. Őt kívülről nem láthatták az ablak jégvirágaitól, míg ő a tél hímzésén a forró lélegzetével olvasztott egy kerek nyílást, amin kinézhessen.

Egész nap nem tett egyebet, mint azt az egyre változó jelenetet nézte ott a ketrecház körül: miket kell annak a leánynak szenvedni.

Mindazt együtt szenvedte vele.

És mégis azt tudta mondani Belleville lovagnak, hogy "jó neki ott lenni!".

A déli harangszónál üres lett a piac: minden ember ment ebédelni, a gazdagok haza, a szegények a közkonyhára.

Csak a bezárt leány nem nyúlt a maga ételéhez. Pedig az egyik alabárdos megtette neki azt a szívességet (jószívű ember lehetett), hogy a dárdája hegyére felszúrta a hóban heverő kenyerét s az őrtűznél felmelegítette; úgy nyújtotta neki vissza; de a delikvens akkor sem reflektált rá.

A déli harangszó Korponaynénak is eszébe juttatta, hogy evés ideje van. Kiment a konyhába, megtalálta a tepsiben a vakarcsot. (Ez a neve annak a süteménynek, ami a pogácsák újra összegyúrt tésztamaradékából készül.) Azt biz a tepsiben felejtették, s nagyon ki volt száradva. A hölgy beleharapott, s amit leharapott belőle, azt mindjárt ki is köpte. Így szétharapdálta falatonkint az egész süteményt; de le nem nyelt belőle semmit; csak elszórta a téglapadlón. Jó lesz a patkányoknak.

A nagy hóeséstől egészen sötét lett az idő; a piacon már nem volt semmi néznivaló.

A hölgy aztán azt az időtöltést találta ki, hogy előszedegette a faliszekrényből azokat a gyermekruhácskákat, amik a kisfiától maradtak itt. Egy kézi mángorlóval mind szépen kitéglázta őket. Nem kellett neki vízzel nedvesíteni; a könnyei hullottak rá. Beszélgetett hozzájuk. Volt a fiának egy kis nyestprém süvege: éppen olyan süvege volt az urának is. A kettőt egymás mellé tette, s elnézegette sokáig. Vajon mi feküdt a két süveg között, hogy olyan sokszor megjárták a szemei ezt az utat.

Meg a sutba dobta mind a kettőt.

Majd lement a földszintre, majd megint feljött; minden ablakon kinézett; nem volt nyugta sehol.

A patkányok előjöttek az elszórt morzsákra, s mindenütt keresztülszaladgáltak az útjában: rájuk sem ügyelt.

Elővette a jövendőmondó kártyáit, s kirakta a szerencséjét. Rosszul ment az is.

A borult idő miatt gyertyát kellett gyújtania. S mihelyt meggyújtják a gyertyát, már akkor éjszaka van.

Éjjel pedig rendes ember aludni szokott.

Megvetette az ágyát, és aztán levetkőzött és lefeküdt.

És tudott valósággal aludni. Mindazzal a zűrzavaros világgal, aminek chimaerái egymást kergették a lelkében, tudott nyugodt, csendes álmot aludni. S talán elaludta volna azt az egész rémtettekre felhívott éjszakát, ha valami fel nem költi.

Azon a hosszú folyosón, ami a hálószobájától a tornácig vezet, mely az első házat a hátulsóval összeköti, hangzott az a félreismerhetetlen kopogás, amit egy sánta ember támaszt, aki két mankóval jön. - A doktor érkezik.

- Ahá! - mondá az életre ébredő. - Hisz ez még hátra van.

Hirtelen szétszórta a haját, átkötötte a fejét egy fehér kendővel.

Mikor a doktor belépett az ajtón, már akkor a nő kínoktól vonaglott az ágyán.

A doktor láthatta, hogy a legjobb időben érkezett.

- No, mi baj? - kérdezé, odakopogva a nyoszolyához.

A nő válasz helyett nevetett. A nevetésből nemsokára kacagás lett; a kacagást csuklás követte: a szenvedő arca minden vonásaiból kikelt, az ajkai tajtékzottak, a kezei saskeselyű módra markolásztak az ágyruhákba és vánkosokba, néha a fején és a két sarkán nyugodott a teste, a többit a légbe emelte hanyatt görbülve, és aközben nem szűnt meg kacagni.

- Ihol van ni! A furor daemoniacus (a kacajgörcsnek ez volt a tudományos neve) - szólt a doktor, megfogva a beteg hölgy üterét. - Megmondtam tegnap, hogy ne menjen olyan könnyű ruhában a templomba. De hát beszélhet az ember az asszonyoknak, akik tudják, hogy szépek. Megint megkapta a szokott baját. Valahányszor az ura útra megy, mindig megkapja. Sebaj no. Tudjuk a panacaeáját. Vegye a balkeze markába ezt a lapis nephriticust, s szorítsa jól bele. Így ni, azonnal vége lesz.

S a lapis nephriticus csakugyan csodát mívelt: a kacagás nemsokára elmaradt, sírás lett a vége.

Az már nem olyan nagy baj. A könnyhullatás is purgatio. Tisztul vele az ember. Sok nagy nyavalyában ez a remedium. No meg a prüsszentés. Ha a páciens sírni vagy prüsszenteni tud, jó a krízis.

A sírásra aztán következik a fejfájás.

Ez már nem is baj. A fejfájás azt jelenti, fiatalok vagyunk, erős bennünk az életeszencia.

A fejfájós beteg már tud panaszkodni. Sokat panaszkodik, de az orvos füle már ahhoz hozzá van szokva. Minden kérdésére kap tíz feleletet. Mindenütt fáj. Semmi sem vigasztal. A beteg türelmetlen. Az ágy egyik oldaláról a másikra hányja magát. Kiabál sikoltozik. A hidegtől didereg, az ajkai csupa kettős w betűket vacognak, s ha betakarják, akkor meg tűzlángról panaszkodik.

Mind ismeri azt már a doktor. A két oldalzsebe tele van fiolákkal, azokat előszedegeti.

- Mindjárt segítünk rajta. Helyén lesz egy kis sinapismus. Hol van a belső frajja az asszonyságnak?

- Ott kinn a ketterhäuschenben - lihegé forró ajkkal a páciens.

- Úgy? igaz bizony. Hát a többi cselédség?

- Mind itthagytak. Elkergették.

- No ez bolond história! Hát egészen egyedül egymagában van itt a háznál. Hát Pelargus?

- Ne kérdezzen! Hagyjon magamra! - kiáltá dühösen a beteg nő, s őrjöngő indulatában mindent kidobált az ágyból, vánkost, paplant, dunnát: úgy maradt ott.

- Üm! Ez már nagy baj! - mondta a doktor, látva, hogy nagy itt a paroxizmus. - Asszonyomnak nem lehet itt ápoló nélkül maradni. Mindjárt elhívom a gazdasszonyomat. Visszatérek azonnal. S azzal hóna alá véve a két mankóját, sebes tempóban ellógázta magát a szobából.

Kevés idő telt bele, midőn ismét lehetett hallani a kopogását. De ő is hallhatta már az ajtón keresztül betege sikoltozásait.

A doktor elhozta magával Léni asszonyt, az öreg régi gazdasszonyát. Az nagyon tudós, jártas személy volt asszonyok körül. Egész kosárral hozta a mindenféle utensiliákat, amiknek a kezeléséhez nagyon jól értett.

Első dolga volt az ágyat ismét rendbe hozni.

- Mik vannak a kosárban? - examinálá a doktor. Minden ott volt, ami szükséges. Még egy sörös palack is. Ez pedig nem a páciens számára való, hanem az ápolónőnek szolgál a hosszú éjszakán keresztül való virrasztás megkönnyebbítésére.

A doktor kiadta az instrukciókat Léni asszonynak.

Ímhol vannak az üvegcsében a pilulae de cynoglosso. Hét szem. Egyszerre egyet kell beadni. Egy óra múlva, ha nem használt, ismét kettőt. S ha a paroxizmus még arra sem múlik, akkor két óra múlva négy szemet. Annak a virtusa aztán kétségtelen. Ha a páciens három pilulától alszik el, akkor alunni fog holnap reggeli kilenc óráig és tíz minutáig; ha mind a hetet beveszi, akkor csak tizenegy óra és húsz perckor fog fölébredni. Addig nem kell őt háborgatni. Addig pedig a lábait melegben, a fejét hidegben kell tartani. Kend, Léni asszony, innen meg nem mozdul, míg én érte nem jövök. Scientia juvát: Deus providet.

Ezzel a doktor, re optime gesta, elkocogott haza.

De ott maradt az ápolónő.

- No drága szentem - nyájaskodék Léni asszony. - Üljön fel egy pillanatra, hadd adjam be az első piluláját.

Korpanayné ráförmedt:

- Csak nem vehetem be nádméz nélkül.

- Ha úgy szokta, hát akkor keressünk nádmézet. Ott lesz talán a pohárszékben!

Jól sejtette, ott volt a nádméz.

- Megtaláltam, édes kincsem. Itt van a szelencében.

- Ostoba állat! - dühöngött az úrnő. - Hát így rágjam meg egy darabban?

Tudniillik, hogy abban az időben még a cukrot csak kandírozott alakban produkálták, mint sárgacukrot.

- Hát megtörjem, ugye, előbb. Megtalálom a mozsarat a konyhában?

Ráhagyták, hogy keresse ott. - Kitötyögött egy meggyújtott viasztekerccsel a konyhába; hanem a mozsár valóságos bújósdit játszott vele: ahol kereste, ott nem volt; utoljára is ott akadt rá, ahol nem is gondolta volna.

Megtörte hát a cukrot apróra.

De azalatt annyi idő eltelt, hogy mire visszakerült a beteghez, már az akkor hanyatt szegzett fejjel a vánkosán aludt mélyen, hosszú, éles lélegzetvétellel.

Léni asszony a gyertya elé tartá a pilulás üveget, s azt látta, hogy csak négy van már benne.

A beteg bizonyosan türelmetlen volt, s az orvosi rendeletet átugorva, egyszerre bevett belőle hármat.

Most aztán úgy alszik tőle, mint a halott.

Mert a doktor cynoglossum piluláival nem kell tréfálni.

Nincsen azokban cynoglossum, hanem jó nagy adag mákony.





XII. FEJEZET

Regina mea

A dolog nem egészen a prescribálás szerint történt; de a cél el van érve. A páciens nem rúgkapálózik többé, hanem aluszik csendesen. A többi az ő dolga.

Erre aztán Léni asszony is keresztyéni megnyugvással helyezé el magát a legkényelmesebb karosszékben; a söröskancsót fenékig ürítve. A sört tudniillik nem szokták szürcsölgetni, mint a bort: azt egyszerre kell felhajtani.

Rövid időn aztán az ápolónő kezdett el horkolni. S ha ezzel a kórtünettel kombinációba hozzuk a páciensnek rögtöni felébredését, arra a diagnózisra jutunk, hogy az a három hiányzó mákonylabdacs alighanem az ő sereskancsójába tévedt bele.

Annál nagyobb virtusa a panacaeának, hogy mégis a furor daemoniacus múlt el tőle; a szép asszony teljes jó egészségben szállt ki az ágyából, s miután egy pávatollal megcsiklándozta az ápolónő orrát, s meggyőződött róla, hogy az még erre sem ébred fel: elkezdett felöltözködni. Az éji patyolatöltöny fölé aranyfonállal áttört rácinget öltött magára; ahhoz török salavárit húzott fel, rózsaszínű selyemből; azután tarka virágú, fekete rókával prémzett, damaszt kaftánba bújt bele, amit derékon átkötött indus övvel szorított át: az övről ezüst láncocskákon filigránnyelű kés, aranyfogantyús olló csüggött alá. A haját egészen úgy szétziláltan hagyta, ahogy az ágyban hánykolódás alatt szétbomlott, csak egy kis recefice főkötőcskével szorította le, ami a saját hajából készült mesterséggel (akkoriban nagy divat) úgy, hogy a főkötő recéjét a hajtól nem lehetett megkülönböztetni.

Akkor aztán odament a falba rámázott nagy állótükörhöz, mely egész a földet éne. A szemközti kép őrá mosolygott, ő meg arra, mintha egymást üdvözölnék, mintha egymás hamisságán dévajkodnának. Olyan közel ment a tükörhöz, hogy csaknem megcsókolta a saját képmását. De aztán mégsem azt tette, hanem a meghajtott térdeivel érinté annak térdeit: maga pedig a derekával hátrahajlott. Erre a tükörbeli kép elkezdett lassan föléje borulni, s egy pillanat múlva mind a két alak eltűnt egyszerre; a tükörben nem látszott más, csak a gerendáról lefüggő mécses.

Krónikánkból tudjuk, hogy annak a három egymás melletti háznak a közfalai át voltak törve. Ennek talán egyéb és korább kelt okai is lehettek, mint az, hogy a nagy kísérettel járó kuruc fővezérek szélesebben kinyúlhassanak a kvártélyukon.

Az állótükör a Thurzó-ház átjáró fülkéjét takarta a szomszédos Pfannschmidt-házhoz. A szűk falnyílás egypár lépésnyi volt, s ott megint el volt zárva egy keményfa táblával.

A hölgy elébb átkandikált a fatábla egy hasadékán, s azután elébb egy ujjával, azután hárommal, azután mind az öttel koppantott rajta; mire a fatábla nesztelenül félre tolódott; s ő egy lépéssel odaát volt a szomszéd házban. Az pedig Andrássy Istvánnak a legbelső szobája volt.

A kuruc tábornok eszményképe volt a férfiúi szépségnek. Valódi Antinous, magyar kiadásban. Arckép, márványszobor, művészi kéztől alkotva, örökíté meg alakját, nem lehet eltagadni. Mintaképe a hajdankori daliáknak. "Még akkor" kuruc módra vállig eresztett hajat viselt, s az sötétgesztenyeszín volt, és természettől csigákba göndörült.

Homloka magas, derült, redőtelen; sugár szemöldökei hódítók, parancsolók, nagy szemei az ábrándosan félig zárt pillák alól veszedelmes bűbájt sugárzanak elő; orra és ajkai a görög félistenszobrokra emlékeztetnek, míg az állán levő gödröcske az ázsiai eredetre vall. Termete héroszi; előkelő arisztokratikus hátradűléssel.

- Regina mea! - rebegi melegségtől reszkető hangon, karját tárva az érkező elé.

- No, no, nem szabad hozzányúlni, mert üvegből van! - szabódik az, s egy ügyes kisikamlással az ottomán mögé menekül.

Ott természetesen elfogják, nem tehet róla. Valamit súgnak a fülébe.

- Ah, az nem megenni való - szól tiltakozva.

Még egy suttogó szót mondanak neki. Bizonyosan csókot kérnek tőle.

- Éhomra nem! - felel rá bosszúsan, és mégis nevetve.

- Mit beszélsz!

- Azt, hogy még ma nem ettem semmit.

- Hát miért nem?

- Mert nem adtak. A cselédeimet kit elfogtak, kit elkergettek, magam maradtam a háznál, én pedig magamtól egy tojást meg nem tudok főzni; sohasem álltam még meg konyhában.

- Ah, az nem való. Hiszen emlékezel rá, mikor velem...

- Jól van jól... - vágott bele a hölgy, a tenyerét a lovag ajkára tapasztva. - Hát ez nem igaz; hanem az mégis igaz, hogy még ma nem ettem semmit.

- De miért?

- Mert böjtölök. Péntek van.

- De hiszen nem vagy te pápista.

- Nem vagyok az; de fogadásom tartja.

- S az én királyném olyan erős a fogadás megtartásában? Ebben egy kis csendes szarkazmus volt; amit a szép hölgy el is értett.

- Fogadása válogatja, hogy kiért teszem.

- Hát a mai olyan fogadás volt?

- Olyan.

- Vallja meg, hogy mire szólt ez a fogadás?

- Ha megígéri, hogy nem nevet ki érte.

- Sőt együtt sírok rajta, ha arra való a tárgy.

- No hát megmondom. Ma bocsátottam útnak az én kicsikémet.

Tovább nem tudta mondani; az ajkaiba görcs szállt; a szemei megteltek könnyel. Zokogva sírt.

Dologba került a könnyeit letörülni, s helyre engesztelni a kedvét.

- S miért küldte el szegénykét? - kérdé a levente.

A hölgy felnézett rá még mindig nedves szemeivel, de mikből a leáldozó nap verőfénylett vissza.

- S kegyelmed kérdheti azt, hogy miért?

E szónál oda kellett borulni a lábaihoz, s kezeit csókokkal borítani.

- Ne bántsa! Eltörik! - szabódik a megtámadott. - Ejh, micsoda házigazda ez, aki a hozzá menekülő vendégét felfalja!

- S még hozzá a vendégét, aki éhezik. Ezen segítsünk azonnal.

A lovag a szoba hátfalát képező, barokk stílű táblázathoz lépett, s azt egy taszítással jobbra-balra szétnyomva, egy másik szobácskát tárt fel, aminek közepét egy alacsony tigrislábakon nyugvó asztalka foglalta el, patkó alakban körülvevő kerevettel. Ez az asztal meg volt rakva a legdúsabb lakomával, aminőt nem egy ostromolt város parancsnoka, de a kalifák szoktak felhalmozva látni.

- Ah! - szólt elbámulva a hölgy. - Kegyelmed vendéget várt?

- Királyi vendéget! A "regina mea-"t.

S megint csak ott volt a karja a hölgy dereka körül.

Az pedig nem tudta megtagadni asszonyi természetét, hogy azt a szakácsremekben összeállított lakomaasztalt apróra végig ne csodálja, s a maga véleményét el ne mondja az ínycsábító sültekről és süteményekről, amiknek halmazából karcsú és öblös velencei kristályok kandikáltak elő, gránátvillogású, aranyragyogású tartalommal; legfelyül az ezüst gyümölcstartón nikomédiai narancsok, miknek piros a béle. Nem is állhatta meg, hogy legalább egyet azok közül kezébe ne vegyen, s rózsás körmeivel le ne fossza róla az illatos burkot. Ez az ő kedves csemegéje. Ritkaság itt ezen a földön; messze tengerentúli országból hozzák; királyi nyalánkság. Megtöri, szétbontja, egy gerezdet kiszakít belőle, odateszi az ajkai közé.

- Nem! Nem! Még tart a péntek.

S azzal kiveszi a narancsgerezdet a szájából, s a lovag szájába dugja, annak kell azt megenni.

Vannak fogadások, amiket meg tud tartani.

- Amíg az az óra tizenkettőt nem mutat!

Egy nagy állóóra ketyegett aranyozott állótokjában a fal mellett. (Volt pedig csak tíz óra rajta.)

- No hát majd én segítek az időnek sietni! - szólt nevetve a lovag, s elővesz két nehéz egymáshoz karikával fűzött kulcsot. S azokat ráakasztja az óramű egyik súlykoloncára.

A hölgy nem mond neki ellent. Még nevet a kegyes csaláson.

Hát már az nem rontja meg a szent fogadást, ha a lomha időnek egy kicsinyt sarkantyút ütnek az oldalába, hogy ballagjon szaporábban. Attól a két kulcstól két óra alatt felet fog sietni a klepsidra. S az időt meglopni nem bűn.

- Micsoda két nagy bolond kulcs az? - kérdi félvállról odatekintve a hölgy.

- Annak a ketterhäuschennek a kulcsai odalenn a piacon.

- Hát hogy kerülnek azok kegyelmedhez?

- Rám bízta a magisztrátus, hogy őrizzem; nehogy elszöktessék a becsukott leányt.

- Mit vétett az a személy?

- Vagy erkölcstelenséget követett el, vagy árulást. Aszerint fogják megbüntetni.

- Jól teszik. A polgárnőknek vigyázni kell az erkölcsükre.

Hanem erre a szóra egyszerre lángvörös lett az arca. A szégyenpír vissza nem tartható. Érezte azt, s mind a két tenyerével eltakarta az orcáját.

S mennyivel igézőbb volt a szeméremnek ezzel a fellángolásával.

Csupa ellenmondás az egész asszony. Ki találja ki, hogy mi az igaz benne? Vagy tán abban a pillanatban, amíg az indulat hatása tart, minden valódi benne?

A legnagyobb szégyenpironkodás közben egyszerre csak fittyet vet, s azt mondja:

- Ejh, használjuk az időt! Úgyis ritkán kerül.

A lovagnak úgy sugárzanak a szemei e szóra.

De a nő ajkpittyesztve fordítja a hevítő szót hűsítőre.

- No csak ne nézzen rám úgy azokkal a gonosz szemeivel. Vegyük elő a mi közös Panteonunkat. Hadd mulassunk rajta. Van egy belevaló gondolatom megint.

A lovag egy, az óraláncához csatolt acélkulcsocskával felnyitott egy remek vésett veresréz ládikót, s abból kivett egy gazdagon aranyozott marokin táblájú, türkizekkel kirakott kapcsú könyvet.

Ezt nevezte Juliánna a "közös Panteonnak".

Az egy rajzalbum volt; kettőjöknek a műve, s jó, hogy csak ők ketten bírtak róla tudomással.

Talán éppen a közös művészi hajlam hozta őket legelőször össze. A művészet nagy kerítő.

Naturalista lángész volt mind a kettő. Andrássynál ez még családi hagyomány volt; már a székely nagyapái ott Csíkszentkirályon is híres piktorok voltak; ősi kastélyuknak még a folyosóit is telefestették a magyar, székely, kun stb. hét vezérek alakjaival; s első báróvá lett nagyapjuk rajzolta a kartonokat - barátságbul - a Thurzó-féle bittsei várpalota korridorjai számára. Andrássy István a tízéves szabadságharc alatt egy egész könyvet rajzolt tele azoknak a hírességeknek az alakjaival, akik e harcokban vezérszerepet játszottak; voltak ott magyarok, németek, lengyelek, franciák; uralkodók és hadvezérek.

Ez volt az egyik lapján az album leveleinek.

A megfordított lapján pedig voltak ugyanazoknak a híres nevezetességeknek a torzképei, fintorított vonásaikban is felismerhetők; s ez meg Juliánnának a mestersége volt.

Különös szeszélye az osztogató természetnek, hogy ezt a talentumot éppen egy nőnek adta. A nőszív különben arra van alkotva, hogy eszményítsen. Ennek éppen az ellenkező adománya volt. Torzképeiben találó élcesség, kegyetlen szatíra volt; minden nagy embernek ismerte a gyengeségeit, s gyarlóságaiba úgy fel tudta öltöztetni jelképesen, hogy mindenkinek nemcsak az arcára, de a jellemére is rögtön rá lehetett ismerni. Bercsényit török basa mezében adta vissza; Károlyi Sándort a "nagy pipájú, kevés dohányú" rebellis kuruc alakjában személyesítette. Forgách Simonbul kétkulacsost csinált, aki a féllábával Ausztriában, féllel Magyarországon áll. Vayból oláh dudás lett. Móricz Jánost megtette nagy kerek kalappal a fejében, tüszővel a derekán, rusznyák királynak; Ocskay Lászlónál a rémségesbe csapongott a szatírája; az áruló vezér az egyik kezében hozta a dárdára szúrt fejét, s a másik kezében pohárral kínálta ugyanazt a levágott főt. Ha a megtréfált urak valaha ezt az albumot megkaphatnák, bizony még a sírja fölé állított márványszobrát is kényszerítenék Andrássy Istvánnak, hogy velük sorba megverekedjék.

De ami legveszedelmesebb jellegű karikatúra ez albumban, az magának Rákóczi Ferencnek a képe, melyen a nemzetétől bálványozott fejedelem úgy van torzítva, mint egy drótostót, aki a megfordított pipaszárát a szájába dugva, a földön ül, s a térde közé szorítva szent István koronáját, azt összedrótozni igyekszik. Az erdélyi fejedelmi süveg a szeméig le van húzva, s körül van aggatva rézlibertásokkal; míg a háta mögül Péter cár kandikál elő, s repedt serpenyő alakjában a lengyel koronát kínálja neki. Az egész kép legmagasabb fokú felségsértés.

Hanem a császárpárti főurak sem részesültek jobb bánásmódban. Heister Siegebert és Hannibal, Stahrenberg Guido és Rüdiger arcképei kész prédául szolgáltak a démoni gunyorú rajzolónőnek; csak egy képnek a hátulsó lapján nem volt semmi karikatúra. Ez volt a császár maga.

- Mért nem bántja ezt is, mint a többit? - kérdezé Andrássy István szép munkatársától.

- Attól tartok, hogy ha eltorzítom, még valahogy szebbé találom vele tenni.

Ez a torzképgyűjtemény, valóban elég volt annak a két embernek, aki azt egyesült tehetséggel létrehozta, hogy egész életére kölcsönös bűntársi viszonyban érezze magát egymás iránt.

Mennyit mulattak ők ezeken a figurákon: - mikor senki sem hallotta!

Mennyi gonosz kacaj, csúfolódás egyesíté lelkeiket, mikor így kettecskén együtt mulatva, az egész világnak arcába dobták könnyelmű megvetésüket.

Nem maradt ám kigúnyolatlan Belleville lovag sem, és az ártatlan szívű, rajongó Pelargus. De még maga Korponay János uram sem. Belleville egy borbély volt, aki a földglóbust borotválja, maga olyan kopasz, mint az a földteke, s a parókája erről csüng alá. Pelargus a holdvilággal csókolódó hosszú, nyurga szerelmes. Korponay pedig iskolás gyerek, aki savanyú képpel tanulja az ABC-ét. De ott volt abban Andrássy Istvánnak a testvére is, a fehér barát, akit "dervisgenerális"-nak gúnyoltak: az egyik lapon mint ájtatos cisztercita tonzúrás fejjel, fehér csuklyával, a másik lapon mint tatárok murzája, levágott emberfejek közt táncolva.

- Biz ebből csak egy kép hiányzik még - szól Juliánna, végiglapozva nevetgélés mellett az éles lapokat. - Kegyelmed maga nincs még benne.

- Mindig kértelek, hogy rajzolj le engem is - monda Andrássy.

- Hát sohasem volt arravaló idő. Kegyelmed maga tudja legjobban, miért nem jutottam hozzá soha, hogy lerajzoljam. No de most éppen ahhoz való az óra. Amíg a mutató a tizenkettőre ér.

- De ne olyan bolondos módra rajzolj le, hanem olyannak, amilyen valósággal vagyok.

- Minden bizonnyal olyannak fogom levenni. Csak üljön kegyelmed veszteg előttem.

Azzal leültette őt a patkó alakú kerevet végére, maga pedig egy hímzett táboriszékre telepedék le, vele szemközt, s a térdeire fektette az albumot, úgy rajzolt az irónnal.

Az ilyesmit még mai nap sem számítják a mulatságos légyottok közé.

A lovag különben is nyughatatlan modell volt. Egyre feszengett a helyén, s változtatta az állását. Veszedelmére volt a háta mögött levő terített asztal is. Ő nem fogadott semmiféle böjtöt, s nem látszott afölött aggódni, hogy az étvágyát elrontja, ha innen is, onnan is csipeget a felrakott tálakból és torkoskodik. Sőt arra is felszabadította magát, hogy a hosszú nyakú, lengyel pálinkás üvegből egyet húzzon.

- De ugyan ne feszengjen kegyelmed annyit! De ugyan hagyja azt a pákoszkodást. Bizony ide rajzolom a kezébe azt a pálinkás butykost - zsémbelődék vele a szép művésznő.

A vitéz úr meg akarta egynehányszor lopni a rajzolt képet, felszökve helyéből, hogy belekandítson, de mindannyiszor becsapták előle a könyvet.

- Soká tart-e még?

- Ha szépen megülne a helyén, már régen készen volna.

Egyszer aztán orozva lesből odaszökött a lovag, s elkapta a hölgy kezéből erőhatalommal az egész könyvet.

A hölgy kacagva sikoltozott, a főúr szintén kacagva káromkodék.

- Ah átkozott vad-angyal! Minő csélcsapság!

Az ő arcképe lett valamennyi között a leggonoszabbul eltorzítva. De az még hagyján, hanem az egyik kezébe volt adva egy pálinkás butykos a másikba még egy boros kulacs: úgy dűlt hanyatt danára felnyitott szájjal, mellette sziluett alakban Löffelholtz német tábornok árnyképe; aláírva a torzképnek: "A kocsmagenerális".

- Ezért bosszút állok! - kiáltá a vitéz, s a bosszúja elől sikongatva futó hölggyel kergetőzni kezdett a szobában, míg az utoljára a hárfa mellé menekült; s ahhoz leülve, s a húrokba kapva, a legjobb védelmi helyzetbe tette magát.

- Ismeri kegyelmed talán ezt a nótát? - kérdezé az első akkordok után fejével negédesen bólintva.

- Ismerem - a cudart - felelt rá Andrássy; bajusza hegyét pödörgetve.

Pedig az a nóta elég dallamos volt.

Hát biz az az ő nótája volt; az Andrássy tábornoké. Ott termett az a Dunántúl, a Bakonyban szerezték; az volt a nótának a címe, hogy "A kocsmagenerális".

Meg voltak abban énekelve sorban az ő hőstettei - a borozó asztal mellett; a végső sor ezt variálta:

A második kupa bornál
Mond a generális,
Várjatok még, hadd igyon még
Kocsmagenerális!

És így felelt a hatodik kupa borig.

Ugyan kegyetlenül bántak vele abban a gúnydalban.

Andrássy tudta jól, hogy Bercsényi készítette róla a verset is, a nótát is; sokszor eldalolták azt úgy, hogy ő is hallotta. Csak mosolygott rá. Meg nem lehetett vele haragítani. Fenékig méz volt a kedélye, s az volt a hibája, hogy mindenkihez jó volt, senkire sem tudott haragudni; még a táborban szemben álló ellensége iránt sem volt indulatja.

Juliánna csengő hangjával, ami hasonlított a kacagáshoz és a madárdalhoz, végigdalolta a gúnyverseket. Andrássy maga is vele énekelte a refrént szép lágy baritonjával.

Mikor aztán a hat ismerős vers elfogyott, akkor a hölgy egy hetedik strófát kezdett, amit még Andrássy István nem hallott. Ezt már nem Bercsényi csináltatta: nem az irigyei, nem a rágalmazói a kuruc alvezérnek.

Ez a győrvári hős diadalát énekli; amidőn Andrássy a császári tábornokot, Heister Hannibált, aki előtt a többi kuruc vezérek már mind megfutottak, két napig tartó csatában tönkreveri, el is fogja.

A hetedik kupa bornál
Kocsmagenerális
Úgy megveri ellenségét,
Nem marad egy szál is.

Ah, milyen jól esett ez az elégtétel a szívének. A hat gúnystrófa után a hetedik, mely a többinek a keserűségét mind elveszi.

Ha vén, ripacsos cigányasszony énekelte volna ezt az utolsó verset, bizony azt is megcsókolta volna érte.

Ezt nem is tiltja semmi törvény. Ha egy nagy férfiút diadaljáratában a zöld gallyakból emelt triumfális kapu alatt felköszönt egy szép hölgy, azt meg szokták csókolni. A hála, felmagasztaltatás pillanatában jogosulttá lesz ez a "szent" csók.

De Juliánna tiltakozott ezen játékdíj ellen.

- Ej, kegyelmed is úgy fordítja Horatiust, mint a csurgói diák: Me coenas, at avis edit e regibus (Maecenas atavis edite regibus).

Azzal letörülve hímzett inge ujjával az arcát, odatelepedett az asztal melletti kerevetre, s egy molnárostyát dugott a szájába. (A németek Hohlhippennek nevezik.) Ez tulajdonképpen nem is étel; csak sült levegő.

Az óra pedig éppen tizenkettőt ütött; a rendes józaneszű toronyóra, odakinn ugyan legalább félórával hátrább volt, mint ez a megsarkantyúzott horologium; de ez már nem különbség; az ember megnyugtatja a lelkiismeretét; ha bűnbe esik, az óra volt a hibás, az hadd kárhozzék el. A tilalom-megtörést elkezdhetni egy molnárostyával. A molnárostyának pedig két vége van, s ha egyszerre ketten két felől fogyasztják, nagy csoda, ha hamar végére nem járnak.

A többihez aztán megjön a kívánság és az engedelem.

A hölgynek dévaj kedve volt ma. Maga is megsokallta azt, s a legvidámabb kacagás közt el-elkomolyodott.

- Milyen jó kedvem van ma! Tán vesztemet érzem.

- Ej. Félre bánat, félre bú! Danold újra azt az én nótámat! Mit csinál a kocsmagenerális?

Pedig bizony őkegyelmessége már a győrvári diadalon is túl volt - a poharak dolgában.

De hát lehet még egy nyolcadik strófája is annak a versnek.

Van is.

Ahol a hőssel a legveszedelmesebb ellenség áll szemben; a szép asszony a nótában. Eszébe juttatja-e vagy elfeledteti vele a nyolcadik pohár?

Már azt nem éneklik fennhangon, csak úgy dúdolva; félig elsúgva, félig elzöngve a szót; egy dévaj nevető hangot félig kiszalasztva, félig visszafojtva.

A nyolcadik kupa bornál
Kocsmagenerális
Nem látja már a szép asszonyt,
Ha előtte áll is.

Jaj, dehogynem látta! Nagyon is megnézte. Éhes két szemével csakhogy fel nem falta!

S fennhangon dalolta az elzöngött dévaj nótát.

- Csitt! Ne danoljon olyan fennhangon! Mind kihallik az utcára.

- Dehogy hallik! Ki járna mostan az utcán! S ha hallik is, eb füle, aki hallja! Nem parancsol nekünk a lőcsei bíró!

- Hát ez a kisbíró? - mondá a nő, ujjai hegyét a férfi szíve fölé téve. Egész teste végigborzadt ennél a szónál.

- Már megint kezded a gonosz játékodat? - szólt kedvszegetten a lovag. - Hol meggyújtasz, hol eloltasz. Mikor legjobb kedvemben vagyok, elkezdesz nekem kísértetekről mesélni. Addig cirógatsz a bűvös-bájos tenyereddel, míg a szemem lecsukódik, s mikor felnyitom, már nem vagy itten, azt hiszem, csak álmodtalak.

Most is nagyon közel volt már a lovag, hogy a szemei lecsukódjanak.

- Csitt! Hallga! - súgá a nő, kerekre felnyitva szemeit, s a jégvirágos ablakra bámulva.

- Mi az? Mit neszelsz?

- Mintha valami dübörögne? Mintha nehéz szekerek jönnének. Tán az uram jön vissza a portyázásból.

- Jön a gutából! Messze van az most! Nem dübörög itt semmi, csak az én szívem, azt hallod.

- Nem tudom, mi lelt? Úgy fázom. Nézd, hogy elkékültek kezeim. Ne szorítsd olyan nagyon, fáj.

- Hamiskodol! Szökni akarsz. Alig várod, hogy itt hagyhass.

- Alig várom? No hát lásd, hogy mennyire akarok tőled szabadulni?

S azzal az első hajfonadékából kirántott két, ujjnyi vastagságú tincset; azután a lovag göndör hajából szintén kiválasztott két hasonló fürtöt, s ezt a négyet összefonta egy tekerccsé. Szép színt adott a kettő.

Ezzel csakugyan egymás rabjaivá lettek téve mind a ketten. Mint ahogy a kígyókról mesélik, hogy úgy egymásba tekergőznek, hogy többé nem tudnak elválni.

- Terem-e még a föld két nagyobb bolondot, mint mi ketten vagyunk?

Az bizony nagy kérdés!

A nagy falióra kétnegyedet ütött éjfél után.

Hanem a külső toronyóra hazugságot vetett az öccse szemére, mert ő akkor kongta el mély, ringó hangon az éjfélt. S a városház előtt az éjjeliőr vontatott üvöltéssel adott neki igazat: Lasst euch sagen! Hat's zwelfe geschlagen! A bástyák tornyain sorba járt a kürtszó.

Az éjjeli hangok után még nagyobb lett a csendesség. Csak a szél csapkodta a háztetőkről lefútt havat az ablakokhoz. Rossz lehet most odakinn lenni!

Mint annak a bezárt leánynak ott a ketterhäuschenben!

- Hogy fúj a szél; hogy veri az ablakot! - rebegé az asszony. - Hogy fázik az ember, ha a bűnére gondol.

- Legyen mind én terhem! - biztatá a férfi. - Az én lelkem álljon ottan (ha ugyan van lelkem?) majd a másvilágon (hogyha van másvilág?), s feleljen helyetted is Isten előtt (ha igazán van Isten?).

- Óh jaj, ne káromkodjál!

- Tégy róla; taníts imádkozni!

- No hát kulcsold a kezedet az én kezemmel össze.

A nő a jobbja öt ujját a lovag ujjaiba fonta, s görcsösen kebléhez szorítá. - "Mondd utánam az Úr imáját."

- De csak a két utolsó sor nélkül.

- Mit? A két utolsó sor nélkül?

- Az ám. Mert én mindig azt kívánom: "De csak vígy a kísértetbe!" S aztán, ha én vagyok a te gonoszad, s te az én gonoszam, akkor "soha ne szabadíts meg bennünket a gonosztól".

- Ah, ne csúfold az Istent!

- Tud is valamit rólunk. Ha él, más gondja van!

Ez a hitetlenség nagyon lábra kapott már sok kuruc főúrnál. A fejedelem példáját nemigen követték, aki maga nagyon vallásos volt; ki is csúfolták érte. A protestánsok hitbuzgalma útjában volt a nemzeti szabadság zászlóinak, mert a jezsuiták ellen ungorkodott; a pápistákat pedig nem volt szabad elriasztani, felvilágosodott pápisták pedig nem hittek semmit. Templomot, hitvallást akként változtattak, ahogy a fegyverek diadalt vagy kudarcot arattak. S a nemzeti Isten, a magyarok Istene pedig egy idő óta nagyon megfeledkezett a maga népéről.

Talán nem is a hitetlenség beszélt a lovagból: csak jól esett neki rémületbe hozni a gyönge asszonyt; hogy aztán újra felengesztelje.

- Jéggé fagyok, ha így beszélsz - rebegé Juliánna. - A vérem megfagy a rémülettől. Egy halottat fogsz az öledben tartani.

S ezúttal makacsabb volt az eldermedése, mint máskor: félelme nem volt színlelt, de igazi; arca úgy elnyúlt, elhalványult, szemszivárványai felhúzódtak a félig zárt pillák alá; az ajk hideg lett és száraz; a lovag kénytelen volt kapitulálni, hogy őt kiengesztelje.

- No, ne reszkess! Hiszen csak tréfáltam. Csak a szám járt el. Büntesd meg érte! Tégy rá tüzet!

- Hát hiszesz Istenben?

- Hogyne hinnék!

- És a szentekben?

- Még tebenned is!

- Hát térdepelj elém. Mondd utánam a Credót.

A lovagnak meg kellett mindent tenni, ami parancsolva volt. Engedelmességének megvolt a jutalma; láthatta minden mondat után, hogy tér vissza az életpirosság a hölgy orcáira; átszellemült tekintete égnek fordul, és mosolyog; mikor aztán az ámen ki van mondva, egyszerre kigyullad a szenvedély tüze a szemekben.

Az ég ki van engesztelve az áhítat nyilvánításával, most már szabad az út a paradicsomba.

Az imára kulcsolt kezek odafonódtak szerelmesen a térdeplő lovag feje körül.

Ebben a pillanatban egy földrendítő pukkanás ébreszti föl az alvó éjszakát; a vészláng pokolfénnyel árasztja el a termet, bezúzva a robbanás erőszakos taszításával valamennyi ablakot; a fal megrendül, a serlegek, kupák összecsörömpölnek ott az asztalon, egy eldobott pohár elkezd magátul végiggurulni a pallón, s az állóóra mind a két ütőjével rákezd verni bomlott módra, mintha vészharang carillonja volna.

A lovag rémülten szökik fel térdéről.

- A lőporos torony! - kiáltja berekedt hangon.

Micsoda őrült gondolat volt azt a két hajfürtöt egymásba fonni. Most az kötve tartja.

Nincs idő azt most kibontogatni.

- Vágd le mind a kettőt! - kiált a nőnek.

Juliánnának olló csügg le az övéről: könnyen segít vele. Két nyisszanás, s az összefont fürtök kezében maradnak.

Andrássy tábornok rohan az ablakhoz.

Az egész ég lángveres, a szikraözön még tör egyenesen fel a magasba, vérfelhőket gomolygatva maga előtt; repülő gerendák mint tüzes sárkányok, szállnak szerteszéjjel; majd a töltött granátok kezdenek elpattogni a magasban, villámlások fényét szórva a tüzes égből.

A tábornok bódultan rohant ki a mellékszobába, fegyverhordozóját kiabálva.

- Gyorsan a fegyverzetemet! A lovam nyergeljétek!

Aztán bevágja az ajtót, s otthagyja az imádott hölgyet magára. Az pedig Delila-mosollyal néz a levágott Sámson-fürtre, ami kezében lett hagyva.

Felvetett két piros ajkán a megelégedés mosolya kérkedik.

Odakinn a piacon eszeveszett zenebona támad. Minden ember kiszalad az odújából, katonák, polgárok, férfiak a feleségeik kantusában, amit a zavarban magukra kaptak, ki-ki azzal a fegyverrel kezében, amit az első rémület a kezébe adott. "Itt vannak a németek!" Ez a kiáltás hangzik szerteszéjjel. "A bástyákra minden ember!" - üvöltik az erősebb hangok; dobpörgés trombitaharsogás tör ki az emberzajból. "Itt van Löffelholtz!" S a kiabálás közé nemsokára puskaropogás vegyül.

A falakon csakugyan küzdelem folyik, odatódul hát minden ember; meg a tüzet oltani, amit a robbanás okozott; a félrevert harangok kongnak. A zűrzavar lassankint tovavonul a piacról, a tüzet elnyomják, az ég lángfelhői lassan elhamvasodnak.

Juliánna odalopózik az üvegtelen ablakhoz s kikémlel rajta. A piacon senki sincs már: üres a tér. Aki csak férfi, az mind az ellenség rohamát visszatorlani futott a bástyákra.

Juliánna levette az óra súlykoloncáról a ketterhäuschen kettős kulcsát, s aztán még két emléket vitt el magával: az összefont közös hajfonadékot és a torzképek közös albumát.

Mindent megkapott, amit kívánt.





XIII. FEJEZET

A megszabadított leány - A megjutalmazott udvarló - A város veszedelmes titka

A doktor gazdasszonya hátraszegett nyakkal aludt a karszékben. Maga az orvos felől egészen nyugodt lehetett Korponayné. Az addig ki nem lép az ágyából, míg a puskaropogást hallja, hanem a paplanát a fülére húzza.

Legelső dolga volt a tüzet felszítani a kandallóban.

Azután levette a falról a négycsövű mordályát, s az övébe dugta.

Ez az asszony kész volna ma embert ölni.

A szironyos subicáját a vállára veté, s nekiindult a sötétségnek. Lámpást nem vihetett magával, csak a kezével tapogatózva ment végig a szobákon, a folyosókon. Jaj annak a kísértetnek, aki őt meg akarná most ijeszteni! De még az ördög is tanácsosnak találta kitérni az útjából. Ez asszony nem tréfál!

Felnyitotta a kulcsokkal a lépcsőtornác rácsát, aztán a kapu kisajtaját. Kitekintett a piacra.

A lámpásokat mind kioltotta a robbanás, a pellengér mellett sem égtek az őrtüzek, azokat elparáholta a hóesés. Se alabárdosok, se Wencezlauz nem álltak mellette. Szerencséjük!

Minden kedvezett merényletének. A sötétséget egy-egy eldördülő puska villanása szakítá meg: ettől még jobban vakká lesz az ember.

Odaért a ketterhäuschen elé: látta, hogy senki sincs a közelben; hirtelen felnyitá a rácsajtó zárát, s berohant a ketrecbe.

Nem szólt semmit, csak felnyalábolta a havas szalmáról az összezsugorodott alakot, s az ölébe kapva, kihozta onnan. A zárokat nyitva hagyta, a kulcsokat eltette.

Aztán futott vissza a terhével, mint a farkas a báránnyal a Thurzó-házhoz.

Talán amíg észreveszik, hogy üres a ketrec, befújja a lábnyomait a szél hóval.

Megint be volt zárva a háta mögött ajtó és rács.

A félig nyitott ajtókat a lábával rugdalta be maga előtt. A kandalló tüze megvilágította az utolsó szobát: a saját hálószobáját.

Még nem tudta, hogy élő alakot hoz-e az ölében, vagy halottat?

Hogy alélt volt és dermedt, azt érezheté.

Ott lefekteté a medvebőrre, s letépett róla minden ruhát.

A leány teste olyan hideg volt, mint a jég; semmi életjelt nem adott.

Odavitte őt a saját ágyába és lefekteté. Erős szőrszövetet hozott elő, arra borszeszt öntött, s elkezdte a megdermedt tagokat végigdörzsölni.

Erre az élettelen alak lassankint felmelegült.

Hogy még jobban menjen, a szívére lehellte forró lélegzetét.

Egyszer aztán felnyíltak a leány szemei; s bámulva tekintének az üres semmibe.

Szép kék szemek voltak. Egészen hű tolmácsai annak a léleknek, ami egy ilyen gyermekalakban lakik. Alig volt több tizenöt évesnél. Lihegő ajkai olyan parányiak, olyan csigabigaformák, mint egy szopós gyermekéi. Hozzá len- és selyembogárszál közt válogató haja.

Amint annyira eszméletéhez tért, hogy megismerte az előtte térdeplő hölgyet, hattyúnyakhajlású karjával átfonta annak a nyakát.

Ekkor aztán Juliánna őrjöngő kacajjal kapta őt nyalábra, összecsókolva a leány arcát, szemét, száját.

- Mondtam, ugye, hogy fenekestül felfordítom ezt a várost, mégis kiszabadítalak a körmeik közül.

A leány nem szólt semmit; de összetapadó ajkai mutatták, hogy eleped.

Juliánna minden arcmozdulatát értette már e leánynak.

- Várj, leánykám! Készen a számodra. Gondoskodtam rólad.

S előhozta a kandalló zárt katlanából a forró borlevest, csészébe öntötte, kanállal hűtötte, maga megkóstolta, aztán a karjára emelte a leánynak a fejét, úgy itatta meg vele.

Jólesett neki. Kényelmesen végignyúlt az ágyon.

- Bántottak, angyalom? Kínoztak? Gúnyoltak? Csúfsággal illettek?

A leány mindenre azt felelte: "Nem, nem".

- Láttam! Óh, jól láttam. Egész nap egyebet sem tettem, mindig csak azt néztem. Magamat átkoztam; Istennel pöröltem; ördöggel alkudtam; embereknek vesztére esküdtem. Hej, meg is tartottam.

A leány rémületében összehúzta magát.

- No te ne félj tőlem. Te drágám! Te szentem! Hát nem vagyok-e én a te kis anyácskád? Te hamupipőke! Boszorkány anyának tündérke leánya! Hozok mindjárt enned! Meglásd, milyen jókat! Török császár asztaláról mind letakarítom a csemegéket.

Eltűnt, meg visszatért, a kantusának a szárnyát felemelve tartá, az tele volt szedve; kitölté a tartalmát a leány elé az ágytakaróra. Valóbán szultáni asztal csemegéi voltak. Ki tudja, hol vette? Talán a tábornok otthagyott lakomaasztalát rabolta meg érte.

- Válogass benne; ízleld meg; láss hozzá! Aztán tedd a fejecskédet, ezt az aranyos bubafejet ide a vánkosra, s aludjál egy verset. Nézd, ez a vénasszony, hogy húzza itt a bőrt a fagyon. Ezt is én altattam el, de nem úgy ám, ahogy téged, meleg csókjaimmal.

S azzal végtül végig csókolta a leányt, a homlokától elkezdve a a lábujja hegyéig, s megint visszafelé, mind a két szeméig. S aztán a tenyereibe tapsolt.

- Hahaha!

Milyen jó tréfa ez!

És még nincsen vége. Még hátra van valami.

Odalenn az utcán egy magányos lovag járkál fütyörészve, s fel-feltekintget az erkély ablakára. Ez Belleville lovag lesz. A jutalmát várja. Bizony megérdemli.

Juliánnának eszébe jut a hű lovagja, akit iderendelt erre az órára.

Egy olyan órára, amikor a városban minden ember a halált keresi, vagy a halál elől fut, amikor rémülettől reszketnek az asszonyok, amikor dühtől ordítoznak a férfiak; a harangokat félreverik, a puskák ropognak, hogy akkor bizonyságot tegyen bálványképe előtt szívének melegsége felől. Ki volt erre képes? Az, aki megtette.

- Mindjárt visszajövök. Csak egy dolgot végzek. Meg ne ijedj itt magadban. Senki nem tud rólad. Mulasd magad addig ezzel a könyvvel.

S odaadta a leánynak a közös albumot, amit a tábornoktól elhozott.

Az bizonyosan csak az első lapokat fogja végignézni, ahol az eszményített, híven rajzolt alakok vannak, s azt fogja mondani "nagyon szép volt".

Juliánna betakargatta őt a paplannal.

- Aludjál, bárányom! Kis tuba gerlicém. Ha kell, majd felköltlek.

Bizony már elkezdtek apró hógalacsinokat hajigálni az erkélyablakra. A lovag türelmetlen. Az idő hideg, s a szív lángol.

Amíg Juliánna a nagy falitükör előtt elment és belepillantott, megállt egy pillanatra.

A kaftán lecsúszott az egyik válláról. Az az elefántcsonthalom úgy tündöklött a setétben, a fekete prém körül.

A hölgy csalfa mosolygással nézett le féloldalt a fehér vállára.

S azt mondá magában:

- Lám, a német császár egész kincstáráért meg nem tette volna ezt a lovag: de ezért a vállért megtette.

Sietve futott fel a lépcsőkön a legfelső szobába. Onnan nyílik az erkély.

Felnyitá az egyik ablakot.

- "Pszt" - szisszentett, jelt adva.

A lovag, köpenyébe burkoltan ott várta a jeladást. Kalapjával inte, hogy jelen van.

- Kegyelmed az, chevalier de Belleville?

- No, régen én vagyok. Szavam tartám.

- Én is - monda a hölgy, s aláhajítá neki az erkélyről a karikával összekötött kulcspárt.

- Enfin! - dörmögé a lovag.

Juliánna pedig hamisan vihogva húzta magát vissza az erkélyablak mellé.

Történetesen a házkapu és a lépcsőrács kulcsai helyett a ketterhäuschen kulcsait találta ledobni a lovagnak.

Belleville lovag sietett a kulcsokkal az ajtóhoz.

Az egyik először nem akart belemenni a kulcslyukba, azután meg, hogy valamiképp mégis belebicsaklott, akkor meg nem akart elfordulni benne; utoljára alig bírta belőle kihúzni a lovag. - Ez nem volt az igazi. - A másik kulcs aztán vígan beletalált a kulcslyukba, el is fordult benne tízszer, tizenháromszor, de a zárt semmiképpen nem nyitotta fel.

A lovag kezdett csendesen káromkodni.

Az az ördöngös asszony odafenn meg úgy nevetett magában, a függöny mögül kidugva félig a fejét.

Belleville lovagnak egyszer aztán úgy rémlett, mintha a nevét hallaná kiabálni, többszörösen. Az üres piac visszahangot is ád rá.

A hang még távolból jött, a kathedrále felől; de egyre közeledett, s a lovag kiveheté a zajból, hogy a közeledő emberek a neve mellé még epithetonokat is ragasztanak, amik közül a leghízelgőbb az, hogy "átkozott kujon!"

A közeledő csoport a schaarwache volt, amelyre a ketterhäuschen őrizése volt bízva. Ezek a nagy katasztrófa után maguk is a veszélyben forgó bástya felé rohantak, igen bölcsen ítélve, hogy ott több hasznot tehetnek az alabárdjaikkal, mintha itt azt az egy szál leányt őrzik, aki úgyis kettős lakat mögött van, s íme hatalmasan segítének is benne, hogy a zűrzavart felhasználó császári csapatot a megrongált bástyától visszaverjék. Talán egyéb segítség is érkezett az éjjeli roham meghiúsítására, Löffelholtzék ostromdandára el lett űzve, s erre aztán az őrcsapat is visszatérhetett a maga kirendelt posztjára, Wencezlauz vezetése mellett.

A lármahangokból az volt kivehető, hogy a közvélemény egyenesen Belleville lovagot gyanúsítja a lőporos torony felrobbantásával. Hogy meg volt vesztegetve az ellenségtől: máskülönben nem is lehetséges, hogy a császáriak egyszerre ott teremjenek a megrongált bástya előtt, mikor a főhadiszállásuk egy órányi távolban van, s a januári éjszakákat mulatságból senki sem tölti a Luts patak martjai között.

Belleville lovag gondolt erre, mikor azt a bolondot tette; volt rá gondja, hogy az alibijét bebizonyítsa, egész éjjel a felrobbanás percéig együtt kártyázott a kuruc tisztekkel. Arról, hogy tempírozott kanócok is vannak a világon, amik órára kiszámítva gyulladnak el, a filiszterek nem tudnak semmit. Aztán, ha áruló akart volna lenni, nem hordatta volna el nagy részét a lőpornak a groszscherfeldi toronyból a többi kaszamátaboltokba. Itt nem maradt több valami három mázsa lőpornál, meg egypár láda töltött gránát. Elég az is a szép asszonynak a hóbortos kívánságát kielégíteni, de nem a bástyákat ledönteni. Majd megfelel ő magáért.

Amíg a lármázók elvonultak, Belleville tanácsosnak találta behúzni magát a mély kapuboltozat alá. A föld fehér, az ég fekete, ilyenkor vak a künnjáró ember.

Hanem egy bajt nem sejtett meg. Azt, hogy a ketterhäuschentől a friss hóban lépések nyomai vezetnek éppen ahhoz a kapuhoz, ahol ő rejtőzik.

- Hű! Ezer véka sárkánykígyótojás! - üvölte fel Wencezlauz, mikor meglátta az üres kalitkát. - Kirepült a madarunk!

Keresték lámpással, felhányták a szalmát alabárddal, biz az nem volt sehol.

- Nézzétek meg jobban, hátha felmászott a pléhtető alá?

- Biz az se égen, se padláson nincsen.

- Kinyitották az ajtót, elszöktették.

- Úgy van, úgy van. Itt a lábnyomok! Világos.

- Adjátok ide azt a lámpást.

Wencezlauz kezébe kapta a karikán függő drótos lámpást, s a nyomcsapásra világított vele.

- Egyenesen odavezetnek! Rajta! Utánam! Megkapjuk, ha az ördög vitte is el!

Az pedig ott hallgatta az erkélyablakból. Hol megijedt, hol nevetett.

Valami lesz ebből.

De ez még mind az ő szövevényébe illő fonál. Csak szőjétek! Bogozzátok!

- Utánam! Előre! - ordított Wencezlauz, s kivont kardjával veszedelmesen hadonázva vágtatott a Thurzó-ház kapuja felé.

Belleville lovag észrevette, hogy a menekülés késő, de nem is volt szokása őrjáratok elől megfutamodni. Sokszor a hátukhoz verte ő már azoknak az alabárdjukat otthon Párizsban is. Gavallér nem szokott szaladni.

Mikor látta, hogy a rejteke felé rohannak, a köpönyegét a bal karjára csavarva, s egyenes víkardját jobbjába markolva, kilépett a kapubolt alól.

- No hát mi kell, te nagy majom? - kiálta a janitorra, vívó toppba csapva magát.

- Ah! Itt van! Ő az! Valósággal a Belleville lovag!

- No hát mit örülsz neki, hogy megkaptad a Belleville lovagot?

- Megfogtuk! Rajtakaptuk! Ő tette! Ő lopta el! Most is a kezében vannak a ketterhäuschen kulcsai! Ott van ni! Kerék van a kulcs fején: a hóhér jelvénye. Le kell őt fegyverezni!

- S azt te fogod megtenni? Te égmeszelő! Hát fogd jól azt a kardot!

De már mikor azt a tanácsot adta neki, akkor Wencezlauz kardja hetet kalimpázott a levegőben, s úgy elrepült, hogy rá sem talált többet a hóban.

- Hát ti többiek, hogy adjátok az ócskavasat! - gúnyolódék Belleville lovag, s mint a villám úgy cikázott körös-körül a pallosa, itt egy sisakot ütve le a fejről, ott egy alabárdot ki a kézből. Még kímélte az elleneit, nem szurkált az elevenjeikbe, csak a bivalybőrt pufogatta hatalmas ütésekkel, azoknak ez is elég volt. Az igaz, hogy csak fogdmegek voltak.

Hanem a verekedés, szitkozódás zajára meg Wencezlauz segélykiabálásaira több oldalról kezdtek odanyomakodni hazaszállingózó fegyveres polgárok, akiknek goromba "schlägerek" (kurta kardok nagy ökölkosárral) voltak a markukban, s megszorították a lovagot.

- Gyere rám csak, gyere te: csirizfaló, csomótaszigáló, fonalrágó hukkepakk! Mind megeszlek!

S oly vitézül védte a kapualját az egész csoport ellen, hogy csak messziről mertek hozzávagdalni.

A szép asszonynak tetszett ez a jelenet nagyon. Őérette vívnak. Őtet mulattatják.

Tán egyébre is várt.

A nagy hajcihő közepette egyszerre egy erőteljes parancsoló hang szólalt meg.

- Minő verekedés ez? A piac közepén? Mi az, polgárok!

Egyszerre helyet adott neki minden lélek. Fabriczius volt, a bíró.

A városházától jött ide a lármára. Onnan intézte eddig a város védelmét, az oltást, hidegvérrel. Wencezlauz lármakiabálása idehozta.

- Ott van! Megkerítettük! Az áruló! - kiabált Wencezlauz, de csak messziről mutogatva a lámpással a lovag felé.

- Belleville lovag! - szólt, felismerve az alakot Fabriczius, s előlépett a tömeg közül. Neki is kard volt a kezében.

Belleville lovag olyan tempót tett, mint aki kész elfogadni a bíróval is a viadalt.

- Nem lovag! Én a bíró vagyok - szólt Fabriczius; leeresztve a kard hegyét, mire aztán a lovag is leeresztette a kardját. - Mi kocódása van önnek a polgárőrökkel?

- Tudja az ördög! - felelt a lovag dacosan.

Wencezlauz odakiáltott:

- Hiszen ott vannak kezében a ketterhäuschen kulcsai.

- No hát a ketterhäuschen kulcsai! - rikácsolt mérgesen Belleville lovag s odadobta nekik a lábaikhoz. - Itt van, szedjétek fel.

- Hogy kerültek ezek a kulcsok a kegyelmed kezébe? - kérdé Fabriczius elbámulva.

Az a leskelődő hölgy odafenn, lélegzetét visszafojtva várta, hogy mit fog felelni a lovag. Annak bizonyára elég oka van rá, hogy őt elárulja, mikor rájön, hogy mennyire rá lett szedve általa.

Hanem Belleville, bár könnyelmű volt és kalandhős, de minden ízében nemes ember és lovag, s dacosan utasítá vissza a faggatást.

- Az az én gondom, senki másé.

- De az enyim is, lovag úr, én ura és bírája vagyok e városnak.

- Nekem nem az, kegyelmed! - vigye innen a csámpás filiszteusait, vagy pokolra küldök egynehányat, aki utamat állja. Mi bajok velem?

De most már egyszerre tízen is ordították:

- Megszöktette a ketterhäuschenből a leányt!

Fabriczius haragosan fordult hátra.

- Megszöktette a leányt!

- Igen! Igen! - kiabált Wencezlauz. - Ő robbantotta fel a lőporos tornyot azért, hogy a zűrzavarban felnyithassa a ketrecet, amíg mi valamennyien a tüzet oltjuk és verekedünk. Délben is itt járt lóháton, s védelmezte a leányt, hogy a nép ne bántalmazza.

- Hová tette kegyelmed a leányt? - kiáltá haraggal a bíró.

- Vigyázzon kegyelmed, a kardomba ne szaladjon! Hirtelen kezem van.

- Hová rejtette a leányt?

- Azt nem mondom meg.

Azt is mondhatta volna, hogy nem tud róla semmit, s igaz is lett volna, de így szebb volt.

- Én követelem a törvény nevében, hogy adja elő.

- Én pedig ízekre hagyom magam vágni, s mégsem adom elő.

A hölgy odafenn a tenyerével csókot küldött a lovagnak. Megérdemelte. (Akit ő egyszer meghódított, bolondja marad az neki az utolsó leheletéig!)

- Itt kell a leánynak lenni ebben a házban! - kiálta Fabriczius.

- De ennek a kapuját én őrzöm.

Fabriczius hátrafordult az őrökhöz.

- Kerüljetek a Bástya utcára, a hátulsó kapun át bemehettek. Fel kell kutatni az egész házat.

Most azután itt volt az idő Juliánnának a megrémülésre. Ijedten futott el az erkélyszobából vissza a hálószobáig, ahol a leányt hagyta. Az szépen elaludt a kezében tartott könyvvel, éppen annál a lapnál, ahol a fejedelem szép, méltóságteljes oroszlánképe mosolygott.

- Krisztinka! - kiáltá Korponayné. - Ébredj! Kelj az ágyból! Érted jönnek!

A leány ijedten szökött fel altából, s az ágytakaróba burkolta magát.

- Megint vissza akarnak vinni oda!

- Nem, nem, oda nem! Inkább a háztetőről ugrom le!

- Dehogy ugrasz. Öltözzél gyorsan!

Krisztina a ruháit kereste.

- Hagyd a szoknyát! Más kell neked. Itt a Pelargus ruhái. Éppen rád illenek. Várj kis élhetetlen, majd felöltöztetlek!

S nagy gyorsasággal belerázta a leányt a pulideresbe, felhúzta a lábára a sarkantyús sárga csizmát, rágombolta a zsinóros dolmányt, derekára kötötte az övet, ráakasztotta a görbe kardot. Aztán szétfonta a haját, s elszórta a vállán férfias módra, hegyébe nyomta a sastollas süveget, s azzal a tükör felé fordítá a leányt.

- Nézd, milyen helyes legényke lettél!

- Mégis fel fognak ismerni - rebegé Krisztina, kinek minden mozdulata elárulá leány voltát.

- Hiszen nem maradsz itt, hanem szököl - monda Juliánna, a Pelargus köpönyegét vállára kapcsolva a nagy ezüstös csattal.

- Merre szökjem? Hová szökjem? - kérdé a leány hüledezve.

- Ne légy ostoba! Jól tudod - kiálta Juliánna, haragosan dobbantva.

A leány elhallgatott nagyon.

- No, ne tett az ujjadat a szád elé, elárulod vele, hogy szűz leány vagy.

- Mit csináljak?

- Menekülj, amerre tudsz!

- Hogyan?

- Te tudod az útját, módját. Innen ebből a házból vezet ki a városból a föld alatti út, amin keresztül egy rejtett forrás vizét a városba nagy messziről bevezetik. Azon keresztül elfuthatsz.

- De ez az atyámnak a titka! A Fabricziusok készítették ezt a föld alatti folyosót; soha senki a család tagjain kívül erről nem tudott semmit. Ez a városunknak a titka.

- Szodoma és Gomora tüze pusztítsa el az egész várostokat! Érdemelnek ők tőled valami kíméletet? Nem odazártak-e a ketrecbe? Télen, csikorgó hidegben, nem odajöttek-e hozzád gúnyolni, szidalmazni? Leköpködtek, megdobáltak, röhögtek rajtad.

- De az atyám!

- Éppen az atyád parancsolta, hogy így tegyenek. Azzal kezdte a bíróságát, amint hazaérkezett. Ő is a titkos alagúton át jött a városba, úgy, hogy még e házban sem vette észre senki. Mikor téged elfogtak a cudarok, azért, hogy tőlem izenetet vittél, amit másra nem bízhattam, akkor az apád volt az éppen, aki az ítéletet kimondta rád, hogy csukjanak a pellengérkalitkába két napra, két éjszakára, akkor állítsanak törvény elé, adjanak bakó kezébe, kínozzon meg, amíg vallasz, miért jártál kinn, s ha árulásban találnak, üsse le a bakó a fejedet, ha erkölcstelenségben, vágja le a hajadat, tegyen tollkoszorút a fejedre, s így seprűzzön ki a városbul.

A leány éppen nem volt legényke: sírt.

- No, ne nyafogj most! milliom a lelke; hiszen kard van az oldaladon, tedd a kezed a markolatjára; nem érzed, hogyan melegít? - Ha ők nem átallnak egy kisleányra hajtóvadászatot tartani, te ne átallj előlük elmenekülni.

A leány mégis tétovázott.

- Hallod! Már benn vannak az udvaron! A hátulsó kapun jöttek be. Nem hallod az apád szavát? Mihelyt a doktort felzavarják, s annak a szállására bejutnak, azonnal itt lesznek. Én a folyosóajtót sem zárhatom be előttük, mert az orvos az este azon keresztül távozott el, s engem halálos betegen hagyott itten az ápolónéval, a zárt ajtó ellenem tanúskodnék. Nincs vesztegetni való pillanat!

A leány mégis gondolkozott.

Akkor a füléhez hajolt a hölgy, s valami nevet súgott neki: attól a leány szemei egyszerre felnyíltak.

- Őt újra meglátod. Ő fog ottan várni...

A leány most már gyöngén mosolygott, s könnyedén bólintott a fejével.

- Tehát elmenekülök.

- Azon az úton.

- Azon. - De te ne jöjj utánam, kis anyácskám. Ne less rám, merre megyek el!

- Jól van. Nem akarom a város titkát tudni. - Csak te magad szabadulj meg. Itt a tolvajlámpás meg ez a kétcsövű pisztoly. Te olyan derék, bátor leány vagy ott, ahol veszedelem van! Szedd össze magadat! Na még ezt a tarsolyt a válladra elemozsinával. Aztán ezt a képeskönyvet is tedd bele. Add át majd az én barátnémnak. Tudod már, kinek? Erről megtudja, hogy én küldelek. És talán egyebet is. Csókolj meg, aztán siess! Már hallom a doktor ajtaját nyikorogni. Megállj még! Kössük batyukba a levetett leányruháidat, ezeket is vidd el magaddal. Nem jó lenne, hogy itt találnának belőle valamit nálam.

Megcsókolták egymást, aztán a leány kezébe vette a tolvajlámpást, s konyhába vezető ajtón át elmenekült.

És Juliánna annyira meg tudta tagadni asszonyi természetét, hogy nem lesett utána; nem volt kíváncsi nyitjára akadni annak a titoknak, amit csak egy család tud, s amely titok az alapja Lőcse város védképességének.

Ahelyett hirtelen levetkőzött, s lefeküdt az ágyába.

Rendben volt már minden. Jöhettek az inkvizítorok.

Azoknak ugyan elébb egy felakadásuk volt a doktornál.

A hátulsó és az első házat összekötő folyosóhoz csak az ő lakosztályán keresztül lehetett eljutni; s a doktornak igen nagy magyarázat kellett hozzá, amíg megértette, hogy mi járatban vannak azok, akik az ajtaján dörömböznek.

Először nem volt, aki az ajtót kinyissa. Az egyetlen gazdasszonya, Léni asszony, kölcsön volt adva a szomszéd páciensnek. Ő maga pedig erős transspiratióban volt. Mikor aztán Fabriczius hangját felismerte, akkor azt mondta, hogy "mindjárt!"

Ez a "mindjárt" annyit tett, hogy elébb felhúzott magára három rendbeli alsó-felső gúnyát. Tél az idő, s fűtetlen a szoba. Aztán nagy tudománnyal gyertyát gyújtott; a tubákos szelencéből átvette a múlhatatlan reggeli szippanatot, megvárta, míg prüszköl tőle, amitől az agy megtisztul, s csak azután sietett az ajtót felnyitni.

Fabriczius türelmetlenül tört be hozzá.

- No, Fabriczius, hol ég? - kérdezé a doktor.

- Már el is van oltva. Hanem kegyelmed, doktor uram, ugyan jól alhatik, ha csak most ébred föl.

- Ezt teszi nálam a syrupus diacodion, négy csepp belőle az éjjeli italba, s úgy alszik tőle az öregember is, mint a gyermek. Recommendálhatom kegyelmednek.

- Köszönöm, doktor. Most más bajunk van. Látja, mennyi ember jön utánam.

- Tán valakinek betört a feje?

- Biz itt tört be elég fej az éjjel, de azok várhatnak reggelig. Mi itt házmotozást tartunk.

- Házmotozást! Nálam?

- Nem a doktor úrnál, hanem a szomszéd kapitánynénál, akihez nem tudunk más úton bejutni, mint az összekötő folyosón keresztül.

- S mit keresnek kegyelmetek a kapitánynénál, ilyen éjjeli órában?

- A delikvenst a ketterhäuschenből, akit az éjjel megszöktettek.

A doktor még egy szippanatot vett a tubákos pikszisből.

- Assecuralhatom kegyelmedet, főbíró uram, hogy Korponayné úrasszony tegnap este furor daemoniacus extaticusba esett; általam kúráltatott, s azóta mély soporban alszik.

- Ej, uram, az ember csalódhatik.

- Az ember igen, de a doktor nem - pattant fel a sértett tudós.

- Ha nem hiszik kegyelmetek, ám jöjjenek utánam.

Azzal a mankóit a hóna alá kapva, maga elöl nekiindult az urakat vezetni a folyosón keresztül, a tornácokon végig Korponayné hálószobájába.

Illik? Nem illik? Benyitottak.

Fabriczius maga hozta az égő gyertyát a doktor után.

A hálószobában is égett egy olajmécses, annak a pislogása nem rontja a szendert.

A nagy karszékben aludt az ápolónő, a nyoszolyán pedig az úrasszony. Még az egyik alabástromkarját is a feje fölé emelte, s az ujjai idegesen játszottak, mint az álmodóé.

- Nos! Hát mit mondtam? - szólt triumfáló tekintettel a doktor. - Íme, úgy alszik, ahogy determinálva van. Az állkapocs leereszkedve, a pupillák felfelé fordulva, a lélegzetvétel mély és horkoló, ez a sopor necroadelphos.

- Ez lehet csalódás. Lehet csalás! - szólt kemény hangon Fabriczius.

- Mi-hit? - förmedt fel a tudományok férfia. - Error, vagy dolus? Mikor íme itt a világos indicium. Az üvegcséből hiányzik három labdacs. Három pilulae de cynoglosso! Ez species facti! Az én tudományomat akarja kegyelmed derogálni!?

- Dehogy akarom. Én elismerem a kegyelmed medicináinak a virtusait; de nagy kérdés, hogy bevette-e őket valaki?

- Hát azt megmondja az ápolónő, aki beadta neki. Itt van! Szóljon!

A doktor maga odatopogott Léni asszonyhoz, s elkezdte őt költögetni. A szelídebb módszerek, holmi csípés, hátbaütögetés nem látszottak nála foganattal lenni.

- Nagyon mélyen alszik, ha hozzáfog.

Utoljára egy korsó hideg vizet töltött a nyakába.

Az már használt. Léni asszony fölugrott, olyan mozdulattal, mint aki keresztül akar úszni a vízen, s arra a kérdésre, amit a doktor a fülébe ordított: "Hát, Léni asszony, bevette-e a páciens?" elébb meredt szemmel nézett a gyertyába, aztán álomdadogó hangon azt mondta rá: "Nincs itthon a doktor".

Most még jobban a fülébe kiáltott.

- Bevette-e az asszonyság a három pilulát?

Erre a szóra nagyot hökkent a kérdezett. Rémület látszott az arcvonásain kifejezve. A kezeivel az oldalzsebeihez kapott, s aztán azt felelte: "Három peták egy forint!" Ez most azt álmodja, hogy a konyhapénzről számoltatják.

A doktor bosszúsan szorítá össze a fogatlan ajkait, s aztán széttekintve maga körül, amint meglátta Wencezlauzt, azt mondá neki:

- Carissime! Menjen csak át kegyelmed Léni asszonnyal a szobámba, és hozzák át az electrica machinát. Kegyelmed studiosus, látott már olyat.

- Hah, csavarni is tudom! - állítá az úrfi.

- No, Léni, itt a gyertya! Menjen kend előre! - parancsolá a doktor, kezébe nyomva a gazdasszonynak az égő gyertyát, amivel az úgy nekiment a Wencezlauz képének, hogy majd a szemét pörkölte ki vele. Annak úgy kellett őt a két karjánál megfogni, és maga előtt tolni, hogy valami almáriomba be ne sétáljon.

Fabriczius azt mondá a doktornak:

- No, hogy a gazdasszonya akkor is alszik kegyelmednek, amikor jár, azt elhiszem, hanem hogy a páciense aludnék, mikor fekszik, abban kételkedem.

- Látni fogja kegyelmed, hogy semmi móddal nem fogjuk őt felkölthetni, mint éppen csak az electrica machinával.

- No, én addig, amíg a doktor úr ezzel vesződik, átkutatom a szobákat.

Azzal Fabriczius a polgárőröket maga mellé véve, rendre járta a szobákat, folyosókat, a ház rejtekeit, amiket csak ő ismert. Sehol még csak nyomát sem találta a gyanúnak.

Még az a körülmény is ellene fordult, hogy a lépcsőgádor vasrács ajtaja belülről volt bezárva, a zárban hagyott kulccsal.

Itt vagy valamennyinek, aki a házban lakik, össze kellett cimborálni a lány megszabadítójával, vagy boszorkánysággal kellett végbemenni.

- Nyissák fel belülről az utcaajtót. El kell nyomni Belleville lovagot.

Ezt parancsolá Fabriczius.





XIV. FEJEZET

A csalhatatlan panacaea

Belleville lovag ez idő alatt egyre vitézül védte a fedett állását mind szóval, mind karddal. Oroszláni bátorsága mellett az egész ráröffent fegyveres csoportnak is ellent tudott állni. Emléket is kaptak tőle már elegen, amivel hazamehetnek. A rárohanókat meg-megszalasztja; de aztán a helyére megint csak visszatér, nehogy körülfogják, vagy egy másik csoport azalatt megszállja a kapu alját. Végre azonban utoléri a nagy veszedelme; amint Fabriczius parancsára belülről kinyitják a kaput, s hirtelen hátulról köpönyeget vetnek a fejére.

Belleville lovag ugyan még az orozva jött lefegyverezésre sem adja meg magát. A bal kezébe fogott tőrrel kihasítja a köpönyeget, s kidugva rajta a karját, fél kézzel és kurta dákossal is vitézül ellenthány a vele dulakodóknak, s sok kárt tesz levágott fülekben és betört oldalbordákban; míg utoljára is valamelyik fogdmeg kötelet vet a lábszárai körül, s azzal lerántják a földre és elnyomják, minden ordítozása dacára.

A szomszéd házban volt a kuruc tábornok főhadiszállása, de abban most egy lélek sem volt ez idő szerint, minden ember az ellenség elé sietett.

A diadalmaskodó népség bosszúval ordítá: "Oda kell őt csukni a ketterhäuschenbe! Be a kalitkába!"

Ebben a válságos veszedelemben trombitaharsogás hangzik fel az ókapu felől; fáklyafény támad, nehéz dübörgés hallatszik.

Korponay János érkezett meg!

Nem lett belőle Uriás!

A kuruc kapitány szétverte a lesben álló ellenséget; elhozta a fővezértől küldött élelmiszert és lőport a hegyszoroson keresztül, hiány nélkül; sőt még ahhoz is elég jókor érkezett, hogy a robbanás után rohamot kísérlő császári csapatokat lovasságával oldalba kapja, s az ostrom visszaverésében elnyerje az oroszlánrészt. Háromszoros diadallal került vissza a kis kapitány. (Többet tud már az ABC-ből a három első betűnél!)

Az ő lőporos és liszteszsákos szekerei dübörögnek ott végig a széles utcán.

- Utcu, kutya, kurta! - kiált Korponay, mikor a Pfannschmidt[3]-ház szegletén bekanyarodva, meglátja azt a nagy tomboló tömeget a Thurzó-ház előtt; egy rész még akkor tódult ki a kapun. - Micsoda disznóság van itten!

Azzal sarkantyúba kapva a lovát, odavágtat a lovasaival a legsűrűbb tömeg közé; amikor már éppen kötözni kezdik hátra a kezeit Belleville lovagnak.

- Hát ti infámis rackerek! Amíg én a várostokat védem, azalatt ti az én feleségem szállását ostromoljátok! Én tinektek ennivalót hozok, lőport hozok, ez a köszönet érte? Mit csináltok ott azzal a nemes úrral?

- A francia ez! - kiabálnak a polgárok.

- Micsoda? Belleville lovag! Az én kamerádom! Eresszétek el mindjárt! Mit vétett nektek?

- Elszöktette a leányt a ketterhäuschenből. Ide hozta ebbe a házba! - kiabálnak minden oldalról.

- Jól tette! Derék ember volt érte! Az is az én cselédem volt! Hogy mertétek elfogni? S még azért ilyen ribilliót csinálni! Mikor a sáncok előtt az ellenség, ti meg a város közepén ránk támadtok. Hazahordjátok az irhát ebben a nyomban, azt mondom, mert ha én megeszlek benneteket, medvecukor alakjában támadtok fel az ítélet napján!

E kibékítő szavak nem téveszték csillapító hatásukat, a fegyveres polgárság abban az arányban kezdte átengedni a tért a piacon, amelyben azt az előrenyomuló kuruc huszárság elfoglalta; a társzekerek döcögtek ezeknek a nyomában.

Korponay leugrott a nyergéből, hogy összevissza cibált vitéz bajtársával kezet szorongasson.

- Ventre saint gris! Ces cancre des bourgois! Mi történt itt veled bajtárs? - kérdi tőle.

- Velem semmi. De te ugyan jókor jöttél. Én már félóra óta védem a kapudat. A feleségedet azóta odafenn tán már fel is akasztották.

- A feleségemet! Akkor gyere velem!

S azzal karon kapva a kedves bajtársát, vitte őt rohanva magával, útközben rátaláltak Belleville elhullott kardjára. Azt is felvette, a kezébe adta a lovagnak.

- Megyünk az asszonyomhoz!

No, ez szép találkozás lesz!

Doktor Cornides ezalatt odafenn minden tudományát kimerítette, hogy az alvó úrasszonyt életre költse, természetesen eredmény nélkül.

Tanúi voltak a sikertelen kísérleteknek többen a házkutatást végzett polgárok közül akikhez csatlakozott később Fabriczius is.

A bíró, amint Belleville lovagot a drabantjai elnyomták, visszasietett Korponayné hálószobájába, nehogy távollétében az asszonyt valaki, az egyetértő szövetséges társai közül a történtekről értesítse.

Ezalatt Wencezlauz is előkerült a villamos géppel.

Megcsinálták az ember-láncot. A doktor fogta az egyik kezét az alvónak. Platzinger polgár a másikat, a többiek egymásét.

Wencezlauz hajtotta az üvegkereket. A doktor hozzányúlt a jobb kezével az ördöngös gép villanysűrítő rézfejéhez; valamennyien mind elordították magukat, olyanformát érezve, mintha a könyökük sajgó erére kaptak volna egy botütést. Csak az asszonyság nem nyitotta fel a száját.

- Még erősebb elektricitást kell összegyűjteni! - mondá a tudós ezermester, s Wencezlauz úrfi újra hozzáfogott nagy igyekezettel hajtani a gépet, aközben kandi tekintettel pislogva az alvó tündérre, kinek nem volt módja az éji öltöny fodrait helyreigazítani, mik az ébresztési kísérletek alatt félrecsúsztak.

De mielőtt másodszor is megrázhatta volna a doktor a szép alvó tagjait az aprópénzre felváltott mennykővel, berontott az ajtón a hazaérkezett férj, kísérve Belleville lovagtól.

Mikor meglátta ezt a sok hívatlan, szájtátó férfit a felesége nyoszolyája körül, magát az asszonyát pedig élettelen heverve a párnáin, csakugyan azt hitte, hogy feleségét tortúrázzák. Hozzá a doktor alakja a villamos gép s az azt hajtó hóhérlegény.

Éktelen dühbe jött, széttaszította az útjában állókat, s a legjobban keze ügyébe eső Wencezlauz nyakát megragadva ordítá: Mit csináltok ti itt? beste lélek fiai!

Doktor Cordines felismerve a kapitányt két mankójára emelkedék, fejét a vállai között csaknem elvesztve, kenetteljes hangon mondá:

- Moderálja magát kegyelmed, kapitány uram. Physicum experimentum produkáltatik, electrica machinával contra soporem artemisialem.

Korponay a doktort félretolta maga elől, Wencezlauzt odalökte a villamos gépre, s azzal az ágyhoz rohant; kezeit az alvó feje alá tette, s magához emelte; szemeit, ajkait sorba megcsókolta, nevéről szólítá: "Juliánnám! Juliskám, galambocskám! Én vagyok itt! Ébredj fel!"

És ecce! A gonosz tetanusznak egyszerre végeszakadt. A nyak nem volt megmerevedve többé: szépen meghajlott; a szempillák felnyíltak, az öklök, amik görcsösen szoríták be a hüvelykujjakat, lágyan széjjelváltak; az ajkak mosolyogtak; szavakat rebegtek.

Még egy repetált experimentum a hitvesi csókokkal, s kábulat végképp elenyészik; az alvó eszméletéhez tér; lát, hall és érez, aztán nagyot sikolt örömében, s mind a két karját a hízelgő ébresztő nyaka körül fonja, s visszaadja neki az orvosságot, erősebb dózisban hevesen lihegve hozzá: "Kedvesem, aranyom, bálványom, édes kis uracskám!"

Doktor Cornides kihúzza a palástja zsebéből a jegyzőkönyvét, s az okuláréján keresztülnézve beleírja ólma hegyével a praxist: "Contra soporem artemisialem: - oscula mariti. - Specificum. - Probatum est."

- Urak! Úgy hiszem, hogy mi itt ezen a helyen egészen fölösleges emberek vagyunk - mondta Belleville lovag.

- Magam is azt tartom - szólt Fabriczius. - A kapitány úrnak ott a helye a felesége mellett. Kendnek, Alauda Wencezlauz a ketterhäuschen mellett a strázsán, amíg föl lesz váltva; a többieknek a maguk őrtornyán; a doktornak az officinájában; nekem a városházán, Belleville lovagnak pedig a börtönben.

Erre a szóra félbeszakítá Korponay a viszontlátás boldog ölelkezését s sietett a beavatkozását érvényesíteni.

- Protestálok! Bíró uram, Belleville lovag katona. Őfelette polgári magisztrátus nem ítél, ő csak katonának adhatja át kardját. Én fogom őt őrizni, és én felelek érte.

- Ám lássa kegyelmed - szólt Fabriczius; elég önuralkodással, hogy semmi arckifejezéssel ne magyarázza szavait. - Mi többiek menjünk: Belleville lovag maradjon!

Belleville is kénytelen volt belenyugodni az expediensbe; s savanykás képpel adta át kardját Korponaynak.

- De hát csakugyan mit vétettél, pajtás? - kérdezé tőle a kapitány, mikor a többiek eltávoztak.

Belleville lovag félrenézett a hölgy felé, ki térdeit karjaival átfonva, s magát fehér ágyleplével nyakig beburkolva, olyan démoni hamissággal mosolygott feléje.

- Mit vétettem? Azt, hogy nem akadályoztam meg az öregapámat abban, hogy az öreganyámat feleségül vegye; mert már az apámtól is hiba volt a világra jönni, de éntőlem valóságos vétek, nem okulni a példáján, s otthagyni a poklot, hogy aztán nagy kerülővel jussak megint vissza.

- Valami kaland volt! - suttogá Korponay. - Va! farceur! Kitelik tőled!

S azzal gyöngén a hátára ütött.

- No gyere, csókolj kezet az asszonyomnak; kívánj neki jó reggelt, s aztán menj át a szobámba, dűlj le az ágyamra és aludjál békével. Én nem háborgatlak.

- Köszönöm.

Belleville lovag hallhatá, alig tette be maga után az ajtót, a csalfa tündér örömének csattogó hangjait.

Ő pedig aludjék békével.

Pedig hiszen nem a férj vetteté föl a lőporos tornyot.

Ezt a helyzetet csakugyan Belzebub találta fel az elkárhozott extra megkínzására.





Hátra Kezdőlap Előre