Rakamaznál meglepetés várt az utazó hölgyekre. Ott találták Blumevitz ezredest; aki három hét óta lót-fut a felesége után előre-hátra az országban, mint a veszett csikó, míg végre rátalál a karmazsinpiros hintóra a Tisza-parti vendéglőnél, s ott megragad, várva, míg annak az utazói megint visszakerülnek a hintajukhoz.

Nem is hagyták azt ott.

Hanem a lovag dühös volt Korponaynéra.

- Én nem úgy értettem azt, mikor kegyelmedre bíztam a kis feleségemet, hogy mármost hurcolja magával ungon-berken keresztül, pusztákon, mocsárokon át, lóhalálában; hogy én majd futóbolonddá lettem az utána való szaladgálásban.

Korponayné nyugodtan válaszolt neki; de némi keserűséggel.

- Pedig bizony higgye el kegyelmed, hogy hálával tartozik nekem azért, hogy a feleségét magammal hurcoltam.

Krisztina is iparkodott a férjét megengesztelni.

- Az atyám megkegyelmeztetése miatt járunk. Lásd, itt van az amnesztialevele nálam. Ezért fáradtunk.

- Ejh - szólt bosszúsan Blumevitz -, mit nekem a te bolond apádnak az amnesztialevele? Azért, ha megkapják valahol, ha száz amnesztialevél van is a számára nálad, leütik a fejét.

Erre a szóra sírva fakadt az asszonyka.

Juliánna neheztelve szólalt fel.

- No, ez ugyan szép gavallérság kegyelmedtől, az első viszontlátásnál azon kezdeni, hogy megríkatja a feleségét. Már elfelejtette kegyelmed, hogy mit tett ez a kicsi, gyönge portéka a kegyelmedhez való szeretetből, mikor éjszaka a föld alatti úton kiment a berekbe, hogy fölkeresse.

- No, hisz az az emlékezet meg éppen nem tesz hajlandóbbá az öreg iránt. Elfeledjem talán a ketterhäuschent? Nem akarta-e lenyakaztatni a saját leányát? S most ez a megkínzott, halálra üldözött, meggyalázott teremtés még maga töri magát Ponciustól Pilátusig, hogy egy ilyen eszeveszett bolondnak a fejét megmentse.

- Ismerje meg kegyelmed a maga kincsét; aki még akkor sem tagadja meg a szeretetet, amikor azt gyűlölettel viszonozzák.

- Én pedig nem akarom, hogy a feleségem mást is szeressen, mint engemet; még az apját sem. Én nem akarom őt tovább a kegyelmed iskolájába járatni.

- Kegyelmed keresi az összeveszést velem? - kérdé Juliánna harcias tekintettel.

Erre aztán Blumevitz elnevette magát, s kezét nyújtva, mondá Juliánnának.

- Dehogy keresem, szép asszony; hiszen mi régóta jó cimborák vagyunk; egyik kéz a másikat mossa. Lehet még egymásra szükségünk. Hanem a feleségemet nem kölcsönözöm ki kegyelmednek többé használatra. Ezt az egyet bocsássa meg. Ismerjük mi egymást! No nevesse el magát, kérem, ne húzza úgy össze a szemöldökét! Emlékezzék csak vissza arra a bizonyos légyottra közöttünk. - Ezt tudom, hogy nem mondta el a feleségemnek.

Juliánna kénytelen volt elnevetni magát. Amire aztán Krisztina megdöbbenő gyanakodással bámult nagyot.

- Az szép kis tête-a-tête volt! - folytatá Blumevitz. - Igazán tüzes találkozás! Az istenasszonyok legszebbike azon kezdé, hogy egy kétcsövű pisztolyt irányzott a homlokom közepének.

Krisztina ijedten takará be a tenyerével a férje homlokát, s zila tekintettel nézett a kedves barátnéjára.

- Aztán úgy enyelegtünk tovább; ő a pisztoly ravaszán tartva azt a szép rózsaszínű ujjacskáját, én meg a pisztoly csöveibe kacsingatva.

- De hát mi volt az? - kérdé Krisztina, aki nem tudta, hogy tréfára kell-e ezt venni, vagy komolyan.

- Hát azt mi tudjuk ketten - szólt Blumevitz, mialatt Juliánna, mint afféle rajtakapott asszony, vonogatta a vállát -, s ha erre visszaemlékezik kegyelmed, szép tündérnő, akkor egy levélkét hagyott az asztalon.

- Kérem, uram!

- Hiszen nem mondom el a feleségem előtt, hogy mi volt a levélben. Hadd higgye, hogy billet doux volt az, s legyen kegyelmedre ezentúl féltékeny. Hanem azt el kell mondanom, hogy ennek a levélnek kegyelmedre nézve igen messzeható következése lett. A kegyelmed kívánsága belejött a lőcsei kapitulációs levélbe.

- Ah!

- Igen bizony. Itt van nálam az eredeti conceptusa annak az írásnak, ahogy azt azzal a másik úrral együtt elkészítettük, minden törlésekkel és igazításokkal együtt. Erre most már senkinek sincs szüksége; de kegyelmednek még lehet.

- Nekem?

- Az ám. Kegyelmednek. Mert nem lehet ám nekem azzal a szóval port hinteni a szemembe, hogy kegyelmed azt a mostani nagy lófuttatást a feleségem társaságában azért követte el, hogy pályadíjul a vén Fabriczius buksi fejét megtartsa a nyakához nőve; hanem inkább az én asszonyom segített kegyelmednek, ki tudja, hogyan, mi módon, a kegyelmed dolgát nyélbe sütni; aminek az alapja az a bizonyos lőcsei kapituláció.

- No, és ha úgy van? Valami vétket követtem el benne?

- Korántsem. Az egyik asszony az apját, a másik a fiát akarta megmenteni. Azért szökték meg az uraiktól. No én már visszakaptam a magamét, a múltakért amnesztiát adhatok. Kegyelmednek pedig, asszonyom, átadhatom ezt az eredeti egyezséget a lőcsei kapitulációról, aminek a marginális punctatiói kegyelmedre nézve olyan fontosak, hanem egy föltétel alatt.

- Mi az?

- Hogy tőlem a feleségemet soha el nem fogja szöktetni többé.

Juliánna nevetve nyújtott kezet Blumevitznek, ki az összehajtott nevezetes írást átadta neki.

De Krisztina duzzogott érte.

- Látod, te rossz ember vagy. Elszakítasz bennünket, mikor mi úgy szerettük egymást, mintha egy test, egy lélek volnánk.

- De én csak egyikteket akarlak szeretni. Vagy téged, vagy a másikat. Válassz!

- Eredj! Bohó vagy! Van őneki, akit szeressen.

Erre impertinensül elkacagta magát Blumevitz. A sértő kacajra eleinte haragvörösre gyúlt Juliánna arca; hanem aztán csak őrá is elragadt a nevetés. - Hát hadd legyen! "Kinek van; - annak van!"

Ezzel aztán helyreállt a régi bizalmasság. Egy alföldi vendéglő extraszobájában összeszorulva, egész kedélyesen cseveghetett a három tagból álló társaság mindenféle ügyeiről s a világ folyásáról. Senki sem ítélte meg érte; senki sem tudott a kilétükről.

- Hát mármost a sok közül melyiket keresi fel legelébb, szép asszonyom? - kérdezé Blumevitz lakoma után boros kedvében.

- Még nem tudom - felelt az mosolyogva.

- Korponay János uramat, úgy hiszem, alig-alig...

- Az csak őtőle függ.

- Maradhat legutoljára, amíg eszéhez tér. Ha addig le nem vágják. Milyen jól illenék kegyelmednek az özvegyi ruha.

- Rossz órában legyen mondva.

- Egyiket a többi közül már utolérte ez a gyász. Andrássy István generális uram már özvegy ember lett.

- Ugyan? - suttogá Juliánna; egyszerre átmelegült tekintettel; úgy nézett a két karikára felnyitott szemével, mintha két telehold volna.

- A bizony, meghalt őkegyelmének a felesége. Isten nyugasztalja!

- Mikor?

- Éppen azon a napon, amelyen a generális haza akart menni Krasznahorkára. Engem hagyott hátra a szomszéd faluban a seregénél, s egyedül indult el a hintajával, minden kíséret nélkül. Aztán nagy hirtelen megint visszakerült. Nekem nem mondta meg, miért? Az öccséről beszélt valamit, aki félbolond, a dervisgenerálisról, s aztán szaladt egyenesen Lőcsére. Ott talán látta is kegyelmed? Csak később tudtam meg, hogy a derék jó Andrássy Istvánné meghalt éppen annak a napnak reggelén.

Juliánnának egész tenger zúgott végig az agyán.

Tengernél is nagyobb az a mérhetetlen talány, hogy lehessen egy férfi, olyan nagy lélekkel, mint Andrássy István, aki azon a napon, amelyen a felesége meghal, a háza ajtajából egyszerre visszafordul, s egyenesen visszasiet ahhoz az asszonyhoz, aki még "él!".

Ez több a varázslatnál! Ez az istennők hatalma az emberi szívek fölött. Büszkeség töltötte el egész lelkét; mint aki csak most tudja meg, hogy milyen hatalomnak ura?

S aztán ezt a démonoktól eredt lángot hogy nem érezte ő meg a lobogásáról! Hogy felejtette őt ottan egy egész felgyújtott pokol közepette a poprádi vendéglőben; még csak meg sem állva a kedvéért, hogy megmondja neki, mi sietteti e kétségbeesett útra.

Az ijedelem, az önzés olyan fagyasztó erővel bír-e?

Még csak egypár sorban, egy futó levélben sem értesítette róla, hogy mi oka volt őt ily hirtelen elhagyni?

A sebes szívdobogás vádolta belül.

Hátha kialudt már ez a láng, s csak hamuja maradt meg?

- Hol van most a tábornok? - kérdezé közönyt színlelve.

- Én bizony nem tudom. Mert én, amint Kassa kapitulált, s a mi hadtestünk a Szepességre visszavonatott, siettem fel Lőcsére, a feleségemhez. Ott hallottam meg, hogy kegyelmed elvitte magával az asszonyomat Bécsbe; azóta mind a nyomukat kergetem. Amíg Lőcsén voltam, Belleville-től hallám, hogy a generális a poprádi erdőkben medvére vadászik. No ha őt nem, hát Belleville-t mindenesetre ott fogja találni kegyelmed.

Juliánna bosszúsan csettentett a nyelvével.

- Van is nekem Belleville-re gondom!

- Ez nagy megnyugtatás a lőcsei puskaporos tornyokra nézve! - példálózék az ezredes.

Krisztina nem tudta, hogy mi nevetni való van ezen.

- Ha pedig egy várossal odább megy kegyelmed, szép asszonyom, teszem föl Kézsmárkra, ott megint megtalálhatja kegyelmed egy másik imádóját: a jó Czelder Orbánt. Hanem akkor jó lesz sietni, mert azalatt meglehet, hogy hűtelen lesz kegyelmedhez.

- Hogyan? Talán házasodik?

- Olyanforma történik vele.

(Czelder Orbán tudniillik halálra volt ítélve, fejét készültek venni; ez volt az az "olyanforma".)

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Csakhogy már Eperjesen megtudá, hogy a tábornok nincs többé a Szepességen, hazament Krasznahorkára.

A donációs levelének a kihirdetését pedig csak úgy eszközölheté, ha előbb a magyar kancellária meghagyását elhozza magával; anélkül az alispán a jószágba iktatást nem eszközölheti.

Juliánnának tehát most a legsürgősebb dolga az lett volna, hogy a legegyenesebb úton siessen Eperjesről Bécsbe. Azonban ehhez mármost az egész asszonyi fegyverzetére volt szüksége: a Lőcsén hátrahagyott drágaságaira, fényes öltözeteire, amikre az úton semmi szüksége nem volt; de annál több lesz Bécsben, ahol ez alkalommal nem az esedezők gyászköntösében, hanem a kegyosztásért hálálkodók rangbeli pompájában illik megjelennie.

Lőcsén, a Thurzó-házbeli szállásán már nem találta Löffelholtznét. Doktor Cornidestől megtudta, hogy a tábornokné Kézsmárkra költözött át, ahol a férje főparancsnok a szepességi császári hadtestnél. Blumevitz felment Mármarosba, ahol még az utolsó kuruc vár ellenállt, annak az ostromában részt venni (csak színleges ostrom volt az már), a feleségét is odavitte magával.

Hogy a békekötés a császáriak és a magyarok között már alá van írva, s hogy annak a szövege mit tartalmaz, még ezen a vidéken nem tudta senki. A Majthény alól hazaballagó csapatok csak annyit mondtak el, hogy lerakta a sereg a puskát meg a zászlót; de hogy ezt valami rendes szerződés előzte volna meg, ezt minden hazatérő vitéz tagadta. Árulás volt az! Hogy ismerné azt el a közkatona, hogy ő kapitulált! Elárulták a tisztjei!

Lőcsén pedig még mindig Belleville volt a térparancsnok.

A beszédes doktor Cornides azt is elmondá Korponaynénak, hogy a szegény Czelder Orbán ugyancsak megjárta. Mivelhogy fegyverrel a kezében fogatott el, s mert korábban a császári hadseregnél szolgált, mint szökevényt a haditörvényszék elé állították, s halálra ítélték. Hogy még le nem vágták a fejét, csak annak köszönheti, hogy a két generális Löffelholtz és Heister, összeveszett az illetékesség fölött; az egyik Kassán, a másik Kézsmárkon akarja kivégeztetni.

Ez a hír megzavarta Juliánna útitervét.

Szegény Czelder Orbán! Ez is egyike volt a hét planétának. Eszébe jutott, hogy mennyit mulatott a furcsaságain ennek az ő leghívebb imádójának! Annak a veszedelme fölött elfelejtette a saját ügyének a sürgősségét. Hiszen ő megmentheti ennek az embernek az életét! Könnyelmű asszony volt. Akármelyik imádóját ott tudta felejteni a szerelmi találkán, ha más tréfája akadt; hanem ha egy közülök halálos veszedelembe került, azt nem tudta elhagyni.

Nem sokat gondolkozott rajta, hogy mit tegyen. A bécsi útja előtt átrándult Kézsmárkra Löffelholtzékhoz.

Löffelholtz tábornok, egy régi német nemesi család ivadéka, aki különben is sógorságban volt a magyarokkal, Absolon Dávidnak, Zrínyi Ilona titkárjának a leányát bírva feleségül, a többi császári vezérek között a legösszeférhetőbb kedélyű katona volt, aki a pallost nem örömest használta hátrakötött kezű emberek ellenében. Korponaynénak egyébiránt nemcsak a lőcsei furfangért, mely Löffelholtznak a generalmajori állást szerezte meg, hanem azért is jóakarója volt, mert a feleségének leánykori barátnéját ismerte benne.

Korponayné előmutatta a tábornoknak a szathmári békekötés másolatát, amit ő Pálffytól kapott meg. Löffelholtz ebből értesült először a megkötött békességről.

Juliánna figyelmezteté a tábornokot a békeszövetségnek arra a pontjára, mely teljes bocsánatot biztosít minden fogságban levő kuruc tisztnek, s az amnesztiát kiterjeszti a császári seregből átpártolt tisztekre is.

- Remélem, hogy kegyelmességed rögtön intézkedni fog, hogy a fogoly Czelder Orbánt azonnal szabadon bocsássák! - sietett azonnal az indítványát megtenni a szép asszony.

A tábornok csóválta a fejét.

- Madame csak úgy früstökre kéri tőlem mindjárt a gavallérja fejét.

- Inkább azt kérem, hogy hagyja meg neki! Nem vagyok én Herodiás.

- Ugyan mit kap ezen a csúf madárijesztőn?

- Hát azt én tudom.

- Furcsa gusztus! - Egyébiránt én nem tartoznám tudomásul venni ezt a békeszerződést, amit kegyed közölt velem, mert nekem hivatalosan még meg nem küldetett, s ha akarnám, azonnal kivitethetném Czelder uramat a piacra a vesztőkő elé, s úgy tehetnék vele, mint Krayval tett Heister, hogy leüttette a fejét, mikor már jött a staféta a megkegyelmezéssel.

- De azt a tábornok úr nem fogja tenni, mert kegyelmességed először is nem Heister, azonkívül pedig sokkal lovagiasabb ember, mint hogy énnékem szomorúságot akarjon okozni.

- Tehát igazán örömet csinálok vele a madame-nak, ha a kuruc vezért futni hagyom?

- Nekem örömet, Heisternek bosszúságot, s ez dupla ár.

- Maradjunk csak az első rubrikánál. A madame kedvéért tudomásul veszem a szathmári békeszerződést, s azonnal szabadon bocsátok minden kuruc foglyot, aki az én kezem alatt van, köztük Czelder Orbánt is.

- Örök hálára fog vele lekötelezni, tábornok úr. Kegyelmességed tudja azt jól, hogy ennek az embernek a vére az én lelkemet terhelné.

- No emiatt ne legyenek lelkiismeretfurdalásai, madame. Ez az ember előbb-utóbb el fog szakadni a fejétől. Ha ma nem, holnapután. Nem az az ember, akit érdemes megajándékozni a saját fejével. Nem fog nyugodni, amíg azt viseli. Ezúttal hadd köszönje a megmaradását kegyelmednek. Hanem egy dologra kérem a szép asszonyt. Ne találkozzék a kuruc ezredessel a kiszabadulása után. Én ugyan elhiszem, hogy kegyed ideálját találja ebben a telegrafkelephez hasonlatos lovagban, de azért mégis türtőztesse az indulatát, s ne tartson vele semmiféle találkozót.

- Azt se tudassam vele, hogy én szabadítottam meg?

- De éppen senkivel se tudassa ön azt. Nem lenne hasznára. Kegyelmednek nagy pozíciója van az érdemek könyvében feljegyezve, arról legyen bizonyos, de ha kegyelmed apródonkint kiszedegeti a kegyelmet, majd egyszer azt veszi észre, hogy nagyon kevés maradt benn a kapitálisból. Ha ennek és annak kéreget kegyed az udvarnál hol egyet, hol mást, elkoptatja vele a szükséges jóindulatot odafenn. Azért még egyszer figyelmeztetem rá, hogy elhallgassa mindenki előtt, miként eszközölte ki a kuruc vezér kiszabadulását. Arra is gondoljon, hogy ez a tüzesfejű ember minden bizonnyal bele fogja magát ártani valami galibába, amint kiszabadul, s akkor az azután történtekért nagyon rosszul fizetnének meg a barátságos kiszabadítónak.

Hanem azért Juliánna e bölcs tanács dacára nem állhatta meg, hogy legalább akkor, amidőn a foglyokat a börtönből kibocsátják, a hintajával oda ne hajtasson a börtön közelébe.

Sokkal inkább asszony volt, semhogy megállhatta volna, hogy mikor azt mondják neki valamire, hogy "ebből ne egyél, mert megárt!", hát azt meg ne kóstolja.

Neki látnia kellett azt, hogy az ő pártfogoltja miként lép ki a börtönajtón.

Ez magában nem lett volna baj, hanem az is meglátta őtet. S aztán őt meglátni és minden haragot, gyanút, keserűséget, megkínoztatást, hűtlenséget, árulást elfelejteni, az egy dolog volt.

A kuruc vezér megint csak az imádott napját látta maga előtt, akinek üstökös csillagává szegődött. Az üstökösnek nagy elliptikus útja van, mégis visszatér a maga napjához. No, a lőcsei kapu küszöbéről a kézsmárki vesztőhely grádicsáig való pálya szintén elég nagy ellipszisnek nevezhető.

Czelder Orbán, amint a hintajából kikandikáló szép asszonyt megismerte, felkapta a süvegét a fejéről a magasra, a másik kezével meg a tarkójához kapott, lécalakjával valósággal azt a figurát képezve, mint mikor a régimódi távírókelep azt jelzi: "fegyverbe az őrség!" - s odakiáltott az imádott szép hölgynek: "Mire megújul a hold: a nap is meg fog újulni!"

Ez pedig olyan szó, mint az a csodálatos mustármag, amiről a biblia azt bizonyítja, hogy pálmafa nő fel belőle.

Juliánna hátravetette magát a hintajába, valami eszes állat (ami nem lakik az emberben, csak úgy körüle kóvályog) azt súgdosta neki, hogy nagy hiba volt ezt az ő kedves barátját nem engedni négyfelé vágatni.

Azzal aztán sietett a maga dolga után fel Bécsbe.

Ezt Löffelholtz tanácsolta neki, aki megértve a váratlan fordulatot, előre látta, ami arra következni fog. Ő jól be volt avatva az udvarnál folyó cselszövényekbe. József király halálával egészen más kezekbe kerül az ország ügyeinek vezetése. S az írott papiros nem sokat ér, ha azt az, akinek a kezébe kellene venni, a talpa alá teszi.

Azzal a néhány nappal, amit Czelder Orbán kiszabadításával töltött el Juliánna, elszalasztotta azt az időt, amíg hatalmas két pártfogóját, Savojai Eugén herceget és Wratislaw cseh kancellárt Bécsben feltalálhatá vala.

A bécsi kormány, a magyar szabadságharc megszűntével nem szorult többé a hős hadvezér kardjára: itthon pedig egy ilyen magas piedesztálon élő szobor nagyon alkalmatlan. Elküldték Angliába, a brit kormányférfiakkal értekezni. Mutassa meg, hogy hát a szájával milyen hős tud lenni? Wratislawot pedig felruházták teljhatalommal, s elküldték Csehországba.

Bécsben a magyar főuraké maradt a tér.

Semmi sem volt természetesebb, minthogy a nagy nemzeti háború bevégeztével azok a magyar főurak kerüljenek az ország kormányára, akik az egész hosszú háború alatt folyvást hűségesen a trón körül csoportosultak. Hanem még a főhivatalok magas székeivel nem volt rajtuk segítve. Őket a hadjárat alatt is a kurucok kizavarták birtokaikból, kastélyaikat felprédálták, istállóikat kiürítették, jobbágyaikat katonákká tették; jövedelmeik nagy része odaveszett, nevüket a proscriptionalis táblákra írták fel, s gyalázattal tetézték. A bosszú szomjas és éhes. A németekkel csak kibékültek a magyarok, de nem a magyarokkal, a bécsi magyarokkal.

Juliánna a Vág völgyén végigutazva, minden ismerős kastélyban, ahová pihenőre beszállt, csupa aggodalmas arcokkal találkozott, a suttogásokból kiveheté, hogy rossz hírek szállonganak, a háborúból visszatért urakat kastélyaikból éjszaka elhurcolják, hasztalan hivatkoznak az általános amnesztiára, viszik őket Pozsonyba, az ítélőmesterek elé állítják, s úgy elzárják, hogy a hozzátartozóik nem is beszélhetnek velük. Ami foglyokat Löffelholtz a német generális szabadon bocsátott, azokat otthon - házaiknál fogdostatja össze Illésházy, a magyar főkancellár.

Ezek a rémhírek előéreztették Korponaynéval, hogy mi vár őrá, ha a bécsi főurak gráciájára talál szorulni.

Rossz sejtelme növekedett, amikor Bécsbe érve megtudta, hogy sem Savojai Jenő, sem Wratislaw nincsenek a rezidenciában, a magyarországi ügyekkel mindenkit a magyar kancellárhoz utasítanak, Illésházy Miklóshoz.

Hogyne ismerte volna Korponayné Illésházy Miklóst?' Ők egy tekintetben riválisok voltak. Ugyan két ellenkező pályán, de hasonló sikerrel futának.

Ahogy a szép Korponaynéról hírlelé a fáma, hogy minden férfit, akivel összetalálkozik, menten a rabszolgájává tesz, s nincs előtte sem magas, sem alacsony, herceget, diákot egyformán meghódít, éppen ilyen szép híre volt Illésházy Miklósnak az asszonyi szívek ellen folytatott hadjáratában. Őróla is az a hír járt, hogy minden virágot leszakaszt, akár pálmafán nyílott az, akár tüskebokor alatt.

És így némileg versenytársak voltak. Úgy lehettek, mint két híres birkozó, akik közül az egyik Európában, a másik Amerikában nem talál ellenfélre, akit le ne gyűrjön, s végre vágyat kap egymással szembekerülni, s kockára tenni győzhetetlen hírét.

Illésházy Miklósnak még a rámában levő arcképe is tanúskodik róla, hogy korának egyik legszebb férfia volt. Délceg, daliás termet, atlétai vállakkal, azon egy igazi Jupiter-fő, csakhogy szakáll és bajusz nélkül, a fehér bodros parókával, szép metszésű szája, öntetszéssel teljes szegleteivel, hódító szemöldökei, varázsló sötét szemei, kevély, nagy, boltozatos homloka még így festve is elárulják azt a nagy bűverőt, ami ezt, a hajdani köznemesből grófi rangra s az ország legmagasabb méltóságára emelkedett férfit egykor ellenállhatatlanná tette.

Hanem ha a másik dalia, Andrássy István mellé állítják a képet, ott minden előnye kárba vész. Illésházy szépsége kihívó, mesterséggel ápolt, cicomázott; Andrássyé természettől eredt, egyszerű, keresetlen: - azért leigézőbb. Andrássy arcát az ábrándos rajongás, Illésházyét a követelő önzés jellemzi. És aztán Andrássy a valódi magyar nemzeti típus képviselője, míg Illésházy idegen; amannak az öltözete a kacagányos kuruc jelmez, ezé az udvaronc szabású divatviselet, amin csak a paszománt nemzeti. Andrássy Istvánban még a harci dulakodás után is, ha portul be van lepve, még a tivornya közepett is, ha bortul el van ázva, meg lehet találni az igazi nemest, akit a szíve jóságánál a gyermek is megfoghat, míg Illésházy Miklósban ott van az udvari ünnepélyek ragyogása közepett is az erőszakoskodó, dölyfös kastélyos-úr.

Korponaynénak előre be kellett jelentetnie magát a hatalmas kancellárnál a kért kihallgatásra. Köszönettel tartozott érte, hogy nagyon meg nem várakoztatták.

Ellátta magát nemcsak a szépséget emelő piperével, hanem az igazaihoz tartozó mindennemű okiratokkal is.

Illésházy kancellári palotája előtt egész sora állt a hintóknak és gyalogszekereknek, amikor Juliánna megérkezett a kihallgatásra. Sokan megelőzték.

Mindamellett az elsők között volt, akik a várakozási teremből a kihallgatásra bebocsáttattak.

A magyar kancellár kihallgatási terme ugyanazon gobelinszőnyegekkel volt feldíszítve, amik mostanság a magyar delegáció gyűléstermét ékesítik: mitológiai képcsoportok, Venus és a gráciák, Ariadne és a bacchánsnők, fürdő nimfák a szerelmeskedő istennőkkel, csakhogy akkor még elevenebb színeik voltak, a bútorzat luxuosus és luxuriosus, amely két szót gyakran összetévesztenek; nehéz granátszín selyemdamaszt függönyök az ablakokon, amik a szobát félhomályban tartják, hasonló színű kárpitok takarnak egy mélyebb alkovent, felbuggyant redőik alól kitündöklő aranyozott, fehér bútorzatával; az oldalt álló velencei tükörből egészen a fenekéig látni a vakszobának, a falon levő Danae-képpel, a rokokó íróasztalon a hátrafelé néző Venus márványszobra, az íróeszköz zománcozott bronzremekmű, miniatűr-remek festésekkel, benne kékre, rózsaszínre festett tollak, a padlót vastag, puha szőnyeg fedi, a bútorzatról lefüggő csillár üvegprizmái egy ablakon át belopózó napsugártól szivárványszínű bolygótüzeket vetnek szerte-szét a szoba félhomályába, amik előre-hátra táncolnak, színeiket váltva. És az egész szobát eltölti valami keleti füstölőnek mámorító éd-illata. - Ez nem egy államférfinak hanem egy élni tudó gyönyörvadásznak a szobája.

Ide lépett be Juliánna, két duplaajtón keresztül, amik közül a külsőt alabárdos testőrök strázsálják.

Rajta és a kancelláron kívül még két élő személy volt a szobában. Nem éppen emberi lények, de azokhoz legközelebb állók, egy majom és egy papagáj. Ha a tudósok feltalálták tetteinkben a családi eredetet a majomtól, követelhetjük, hogy ugyanazt keressék föl beszédünk alapján a papagájoknál. Egy ős még nem nemesít meg: legyen kettő.

A madárember pompásan tud fecsegni, jó tanítója lehetett, legkedvesebb szójárása az, "Sei nicht spröde! Frau schöne! Ein Kuss tut nicht weh!" s akkor elkezd csókolni a csókzene minden fiorituráin keresztül. A négykezű ember eleinte azzal mulatja magát, hogy egy kicsiny sípláda tekerőjét forgatva, a divatos, behízelgő francia chansonokat hangoztatja, de majd később odamegy a szép asszonyhoz, s leülve a lába elé, tolvajkodó kézzel babrál a cipője szalagcsokrán, s vigyorgó pofával sandalog fölfelé.

Az országhírű szép asszony szemközt állt a világhírű szép férfival. Mind a kettő azzal a szándékkal volt, hogy a másikat lefegyverezze. Ez a fagyos önérzet volt kifejezve arcaikon.

A kancellár megkínálta udvariasan a hölgyet a kerevetre üléssel, Juliánna megköszönte azt.

- Kérelmező vagyok, állnom illik.

S azzal röviden, világos mondatokban, minden affectancia nélkül előadta ügyét. Úgy beszélt, mint aki egy befejezett ügyet ád elő, aminék az elintézéséhez már semmi szó nem fér: csupán a végrehajtása van még hátra, annak az elrendelését kéri a kancellártól.

Illésházy éppen olyan jéghideg tudott lenni vele szemközt.

- Igen sajnálom, nagyasszonyom, hogy kérését nem teljesíthetem. Ami a bárói címet illeti, azt gyermekeknek nem szokták osztani, hanem férfiaknak, kitűnő érdemekért. Ha a kegyelmed fia atyjának vannak ilyen érdemei, azokat előadhatja, méltatva lesznek. A sztropkói uradalom iránti igényei pedig nagyon kétségesek. Azt az uradalmat pedig hárman is impetrálják, először a Pethő család, melytől azt Rákóczi elkobozta, azután az öreg Ocskay Lászlóné, akinek férjét, mivel áttért a király hűségére, a kurucok Érsekújvárott lefejeztették. A harmadik megint kegyelmed. És én mondhatom, hogy a három közül egyik sem fogja megkapni, mert az ilyen gazdátlan uradalmakra mások is tarthatnak igényt, akik nem későn, bűnbánva tértek meg a trónhoz, mikor már a felkelés ügyét hanyatlani látták, hanem akik eleitől fogva rendületlenül megállták a hűséget, s itt őrzék a trónust akkor is, amidőn Rákóczi hadai Bécs város kapuit döngették a tokosaikkal.

Korponayné láthatta, hogy az apokalipszis legrettentőbb unicornisával áll szemközt: az önzéssel. Minden más fenevadnak van szíve, ennek nincs, ennek csak gyomra van.

Mégsem hagyott fel a tusával.

Elővette iratai közül a szathmári békeszerződés másolatát, s allegált belőle a kancellárnak, akár egy fiskális. Ráolvasta, hogy minden birtok azé marad, akinek azt a király legutoljára adományozta, és semmi korábbi jogcímen az ellen pert indítani nem szabad. Ez volt a legtovább vitatott kérdés, amihez a kurucok ragaszkodtak, s csak ennek a részükre történt eldöntése után kötötték meg a békét.

Erre nyers dölyffel válaszolt a kancellár.

- Ezen az íráson bátran kalácsot süthet a nagyasszony! Mert az egész úgynevezett szathmári békekötés erőtelen és haszontalan. Pálffy János jogtalanul kötötte azt meg, s a diéta meg fogja semmisíteni. Amikor e szerződést aláírta Pálffy, valamint kegyelmed donációs levelét, már akkor I. József császár és király a megdicsőültek sorában volt, s Pálffynak a visszahívatása megküldetett Bécsből.

- De Pálffy jóhiszeműleg kötötte meg a békét, s egész bona fide élt a királyi teljhatalommal, mert a visszahívatása dekrétumát nem kapta meg.

- Hogy tudja ezt kegyelmed?

- Úgy tudom, hogy akkor éppen ott voltam kihallgatási termében, Szathmáron, amikor a futár megérkezett hozzá, a hozott levélben nem volt semmi dekrétum, hanem holmi allotriák.

A kancellár látta, hogy az ellenfele jól tud parírozni.

- Hát majd ezen nagy kérdések felett dönteni fog az országgyűlés. Addig várhat kegyelmed a preatensióival.

- Bocsánatot kérek, de nem akarok odáig várni, sem az országgyűlés határozatától a magam igazait függővé tenni. Nekem semmi közöm ahhoz, hogy elismeri-e a magas kormány és a tekintetes Karok és Rendek a szathmári békepontozatok érvényességét: az én igazságom a lőcsei kapituláció pontozataiba van foglalva, amiket bátor vagyok excellenciádnak íme bemutatni az eredeti fogalmazásban. Ez még József császár életében lett aláírva, a császár meghatalmazottja, Löffelholtz tábornok által. Ennek az erejét se kormány, se országgyűlés meg nem gyöngítheti. A stipulatiók között ott van, hogy Andrássy István tábornoknak Lőcse átadásáért minden birtokai visszaadatnak, s ugyanott van a kegyadomány, amivel én jutalmaztatom. Andrássy István meg is kapta a királyi kegylevelet, s minden birtokába be lett helyezve, pedig Lőcse átadásának nehéz munkájában enyim volt az oroszlánrész, ő csak tűrte, amivel kénytelen volt, de a kényszerítés én valék!

A kancellár megdöbbent, hogy most mindjárt legyőzik. Kénytelen volt egy lépést hátrálni a támadás elől.

- Andrássy István csak azt kapta vissza, ami az övé volt: a maga ősi birtokait. Ha ez jutalom, úgy abban kegyelmed is részesülhet. A lázadó férje, Korponay János s a hóbortos apja, Ghéczy Zsigmond birtokait nem háborgatja senki.

- Óh kegyelmes uram az csak a mesében járja, hogy a jutalmat kérő gólyának, amiért a farkast a torkán akadt csonttól megszabadította, azt válaszolja a megmentett: "Köszönd meg, hogy le nem haraptam a fejedet, mikor a fogaim között volt."

S egy kis halk nevetés is hangzott e riposzt után.

- Hm! - dünnyögé a főember, csipőjére feszítve a kezét. - S ezt a nagyasszony csakugyan nem tartja kegyelemnek? Hogy a hatalom megbocsátja a korábbi vétkeket, azoknak egész hosszú sorát - egyetlen későbbi érdemért? Ámde még ebben sincs kimondva az "ámen". Megmondhatja kegyelmed Andrássy Istvánnak, hogy a győrvári vereséget nagyon soványul takarja a lőcsei kapituláció, hogy ami a királyi kegylevélben nincsen megemlítve, a gömöri főispánság nem is száll rá vissza, hanem a bátyja, Péter, a mindig hű királypárti fog helyette a székbe ülni, s ő tartja a gyűléseket Krasznahorka vármegye-termében.

Juliánna belevágott a főúr szavába, s nem hagyta tovább beszélni.

- Ha izenete van excellenciádnak Andrássy István generálishoz, küldje el postával; én sem kegyelmességednek, sem ő kegyelmességének izenethordója nem vagyok. Én ügyemet előadtam, kértem, amihez alapos igazságom van; több szavam nincsen kegyelmességedhez.

A végszót erősen megnyomta, hogy értse meg belőle a kancellár, mi mindenre képes ez az asszony. Ez képes az új királyt is felkeresni, mikor az még kívül jár Németországban, s informálni a bécsi és magyarországi állapotokról.

Ha így bocsátja el Korponaynét maga elől, akkor ő lesz a megvert fél.

- Maradjon még nagyasszonyom - szólt, nyájasságot erőltetve arcára. - Még nekem van egy szavam kegyelmedhez. De mármost kérem, foglaljon helyet itt a pamlagon, míg az irataim közül valamit előkeresek.

Korponayné letelepedett a pamlagra, s a kis kapucinusmajommal enyelgett, aki odakuporodott melléje, s bújósdit játszott a karját körüldudorló csipkefodrok között, el-eldugva azok közé ocsmánykedves pofácskáját, a kancellár ezalatt az íróasztala kihúzott fiókjában keresgetett valamit. Vártatva rátalált.

Aztán egy karosszéket odahúzva a pamlag elé, ahol a hölgy ült, kibontá a megtalált iratot.

- Itt van, nagyasszonyom, a kegyelmed rubrikája. Meggyőződhetik belőle kegyelmed, hogy mindaz, amit cselekedett, nincs a feledékenység szeleibe szórva. Ezeket a jegyzeteket maga Wratislaw írta fel, az ő titkos archívumából lettek a "hungarica"-k között hozzám átszármaztatva, mikor őexcellenciája Prágába áttette lakását. Tehát itt van: "Korponay Jánosné." Érdemei és jutalmaztatása, egész chronologice datálva. Itt van a "lőcsei kapituláció" - "Andrássy István" stb. stb., nem kívánja, hogy részletesen felolvassam? Veres tintával aláhúzott recommendatio. - Azután ápril 17-én (éppen őfelsége halála napján) Korponay Jánosnénak ezer darab arany.

Juliánna megrettent az 1000 darab arany szóra. Arca elsápadt, mint aki vívás közben sebet kapott, s még nem tudja, hogy halálosat-e?

A kancellár észrevette a hatást, s elég kíméletlen volt a kapott előnyt felhasználni.

- Itt áll: ezer darab arany. Ezt nem fogja kegyelmed eltagadni. Wratislaw saját kezű írása.

- Az az ezer darab arany... - hebegé Juliánna zavarodottan.

- Nos? Kezéhez jutott-e kegyelmednek vagy sem?

- Igen, de amaz ezer arany...

Nem állhatott elő vele, hogy az neki mi célra lett adva? Hogy ezt azért nyomták a kezébe, hogy minden áron, minden vesztegetés felhasználásával előzze meg a kabinet futárát, aki a visszahívó dekrétumot viszi Pálffynak; hogy ez neki sikerült is, de a siker mellett az összeg jóformán el is lett használva. Hisz ha ezt felfedezi a kancellárnak, akkor annak a leghatalmasabb érvet szolgáltatja a kezébe az egész szathmári békekötés felforgatására, s ezzel elveszt óriási nagy dolgokat, helyreállt békességet, magas pártfogóit, s azonkívül saját magát is. Neki nem szabad arról az ezer aranyról beszélni.

- Kevesli talán a nagyasszony a tett szolgálatért azt az összeget? - kérdé a kancellár. - Én mondhatom, hogy az igen szép summa pénz. Kegyelmed ezzel igen jól meg lett fizetve.

Megfizetve!

Buzogánycsapás nem sújthatott volna le kegyetlenebbül, mint ez a szó. Megfizetve! Ahogy egy világleányát, ahogy egy árulót szoktak megfizetni, s aztán nem ismerik többé! A világ forogni kezdett szédülő agya körül; keze a szemei előtt járt, ajka egyszerre száraz lett és szederjes, a szívdobogása majd megfojtotta. Az ájulás kezdé környékezni. Az előtte álló alak s a pompás úri terem helyett, a majthényi síkot látta maga előtt, a kaszált búzarenddel, s annak a folytatásával, a lerakott fegyverek soraival, és azt a kaszás embert, aki átkozódik, s homályos rémarca Fabricziuséhoz hajaz. De erőt tudott venni magán, összeszorítá a fogait és az ökleit, hogy megrázkódott bele. Nem szabad neki elveszteni az eszméletét! Kényszeríté a szemeit, hogy hagyják ott azt a kaszált tarlót, azt az átkozódó rémet, s lássák meg azt a másikat, azt a mosolygót.

A főúr most már mosolygott kegyesen. A legyőzöttet megilleti a kegy.

Közelebb húzta székét a szép hölgyhöz.

- Megbocsásson, szép asszonyom, hogy ilyen őszintén nyilatkoztam. Kegyelmednek a múltban levő érdemei már meg vannak jutalmazva. Ha többre vágyik, szerezzen magának új érdemeket.

S az a sóvár tekintet megmagyarázta, hogy mik legyenek azok az új érdemek.

A papagáj ott a rézkalitban úgy csattogtatta a csókokat, keverve az asszonyi rimánkodás, nyafogás jól utánzott hangjaival.

Juliánnának egyszerre lángveres lett az arca.

Szép festék az az ifjú női arcon!

S csak egy mozdulata a szempilláknak kellett volna hozzá, hogy e lángtul égő arc a bűbáj varázsával legyen elárasztva; csak a szemérmes gyöngeségtől kellett volna aláhanyatlania azoknak a hosszú selyempilláknak a kék szemekre, amikben ilyenkor éjsugáros kék ég borong - s meg lettek volna szerezve az új érdemek. - Hanem a szempillák nem azt a mozdulatot tették, de felnyíltak kerekre, s ilyenkor ezek a szép szemek zöldek, mint a dúvad szemei; a lángpírban égő arc, ezzel a szilajon felnyitott szempárral, nem igéző, hanem fenyegető.

A nő felállt, és fejét büszkén fölemelte.

Haragtul tompított, keserűségtől reszkettetett hangon rebegé:

- Fogok új érdemeket szerezni!

S azzal, még csak az etikettszerű bókgörnyedést sem végezve, kisietett a kancellár szobájából.

A várakozási terem tele volt instáns néppel. Jámbor öreg matrónák álltak és üldögéltek, írásaikkal kezeikben.

A kilépő szép asszony tekintetéből rossz előjeleket olvashattak le. Ahol így lángol az ég, ott vihar következik. Mankós lábú hadastyánok dörmögték magukban: "Si hoc viridi, quid adhuc in arido?" (Ha a zöld ág is így jár, hát akkor a száraz ágra mi vár?)

Meg is bukik ma minden esedezés, ami őkegyelmessége keze ügyébe kerül.

Juliánna futott a kapott sebével, mint a megnyilazott szarvas. Kereste a magányt, hogy tanácsot üljön magával, vajon kigyógyulhatni-e ebből?

Még nem akarta elhinni, hogy beteljesült a fején amaz öregember szava: "Mikor legmagasabbra eljutottál, onnan essél le!" Nem tudta kiszakítani szívéből azt a nyilat: "Meg lettél fizetve!" Ha igaz volna is, és ha ezernyi-ezer lett volna az összeg; ez a szó "megfizettünk!", kaviccsá változtatná az aranyat, amilyenné Szent László változtatta a kunok elszórt pénzét.

Első gondolatja az volt, hogy Wratislawot keresi fel; hanem aztán jobban megérlelve letett róla: annak a pártfogása most csak rontaná az ügyét.

Az új király elé is hasztalan vinné a panaszát, az ismét csak a magyar kancelláriához utasítaná vele.

Az eltagadhatatlan ezer arany miatt le kell tennie a lőcsei kapitulációba foglalt igényéről, s ragaszkodni egyszerűen a Pálffy által a király nevében aláírt adománylevélhez, aminek a jogosultsága a szathmári békekötés pontozatain nyugszik.

Ez pedig olyan alap, mint a gránit.

Tehát Pálffy Jánoshoz kell fordulnia oltalomért a kancellárral szemben.

Azt tudta jól, hogy ezek ellenfelek, mert versenytársak.

Egy közös országos titok: a visszatartóztatott dekrétum komédiája, mindenkor igényt ád az abban főszerepet vitt tényezőnek magas pártfogójára és szövetségére apellálhatni.

Csak azt kellett még megtudnia magas összeköttetései nyomán, hogy hol találhatja most meg a bánt?

Annak még a szathmári békekötés után jó darab munkája volt Munkács vára ostromával, melyet Rákóczi utolsó hű vezére, Sennyey István védelmezett az utolsó ágyúkkal.

No, de azok is elnémultak már; Pálffy János megkapta Munkácsot, s a várral együtt a nagyteremben halomra rakott százhatvankilenc császári zászlót, amit a kurucok harcaikban elfoglaltak.

Most már Kassán van Pálffy, s ott hozza rendbe a dolgokat.

Hogy micsoda dolgokat hoz rendbe a bán? S miféle eszközökkel? Azt nem mondták meg Korponaynénak; őt sem nagyon érdekelte, hogy ezek felől kérdezősködjék. Sietett utazni.

Korponayné Gömörön keresztül utazott Kassára.

Mikor Rozsnyótól Szomolnok felé haladt az országúton, csak egy kürtfúvásnyi távolban maradt el mellette a hatalmas várkastély, Krasznahorka.

Amíg csak láthatta ezt a várat, le nem vette róla a szemeit. Miket érzett, miket gondolt ezalatt? Csak egyet nem, azt, hogy kitérjen az útjából, s felhajtasson egy látogatásra oda.

Pedig tehetné, Andrássynak nincs már felesége, özvegy embert látogatni szabad szép asszonynak, szalmaözvegynek.

S ennél meg is találhatná azt a hatalmas pártfogót, aki könnyebben segíthetne a baján, mint saját maga. Andrássy Istvánnak nem kerülne az nagyobb fáradságába, mint elhagyni a sziklafészket, felmenni Bécsbe, ott az olyan főurat tárt karral fogadják, amit kimond, ezt kívánom, már meg van adva. Csak tűrnie kellene a kitüntetését, s az magától hullana az ölébe. Ha megmondaná neki valaki, mennyire várják odafenn, szinte neheztelnek érte, hogy oly soká késik magát prezentálni. Akkor aztán az édeskedvesnek csak egy elvetett szava kellene hozzá, hogy a szép asszony követelése erősebb alapot nyerjen minden békekötéseknél és kapitulációknál. Talán a szíve is beszélt valamit.

De mégsem tehette, hogy felmenjen hozzá. Ez az egy ember volt, aki előtt szerette titokban tartani igazi ábrázatját, aki előtt óhajtott annak látszani, aminek a világ tartja: könnyelmű asszonynak. Inkább higgye róla azt, hogy amidőn őt szerette, szívből vétkező volt, mintsem megtudja azt, hogy minden ledérségeinek indoka egy rögeszmévé izmosodott vágy volt: egyetlen fiából nagyurat csinálni.

Lehetetlen, hogy ő Andrássy Istvánnak elmondja ezeket.

- Emlékezel-e rá, mikor a szófán a te nótádat vertem, a kedvest? mikor a hajamat a hajaddal összefontam, az aranyost? mikor az éjjeli órát siettettem a ráakasztott kulcsokkal? emlékezel-e még arra a forró csókra? Akkor csak arra gondoltam, hogy a vasketrec kulcsait megkaphassam tőled, s kiszabadíthassam azt a leányt, aki Lőcse föld alatti bejáratát el tudja árulni. Fiamra gondoltam és az árulásra; te magad csak egy súly voltál a mérlegben; amely az enyimet magasabbra nyomja. S nézd, hogyan megcsaltak! Nem adják meg a díjt, amiért annyiszor vétkeztem, annyit elárultam! Még tégedet is hozzá!

Nem. Andrássy István előtt sohasem lesz szabad neki elmondani ezt a panaszát. Inkább higgye őt elkárhozott, szerelmes asszonynak; de ne felejtse el a szerelmét; de ne gyógyuljon ki a szíve fájásából.

És talán - ő maga is igazán szerette ezt az embert?

A krasznahorkai vár bástyaormán egy férfialakot lát állni, aki mozdulatlanul néz a távolba. Talán ő az? - Talán ez is azt a hintót nézi, mely a fehér úton végig felveri a port maga után? Talán, ha a hintóból kihajolna s fehér kendőjével feléje intene, az a mozdulatlan alak is visszaintene rá. Azt sem tette, kiverte a fejéből a szerelmes emlékezet izzó csalképeit, s futott tovább a rögeszméje után.

Mindig azzal édelgette a kis fiacskáját: "Majd hozok én neked aranyos hintót"; ez az aranyos hintó futott előtte mindenütt szárnyas hyppogryphoktól röpítve; néha már azt hitte, hogy elérte, megfogta, s megint elragadták előle a griffparipák.

Mennyire szerette ezt a kis porontyot, s mégis úgy el tudta hagyni, hogy már fél év óta hírt sem hallott felőle. Az az öregapjánál volt Garamszegen; s oda nagy okai voltak Juliánnának, ez idő szerint, el nem látogatni. (Az öregúr fanatikus híve volt Rákóczinak: maga is vakmerő seregvezető, amíg egy villámcsapás idegkórossá nem tette, azóta még szenvedélyesebb ellensége mindennek, ami a császártól jön.) Magánál sem tarthatta a kedves fiát Juliánna. Ahhoz a nagy hajszához, amiben ő álomképe ígért kincseit kergette, a gyermek nagy teher lenne. Egyre változtatnia kellett a szerepét. Vakmerő kalandornő, cselszövő diplomata, csapodár világhölgy, hős amazon, cifra divatbáb, paraszt korcsmárosné, tündér, boszorkány, minden lehetett ő, csak anya nem, aki kisfia ágyacskája mellett virraszt, s meséket mond az aludni nemakarónak.

De ha egyszer meglesz az "aranyos hintó"!

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Másnap este, Krasznahorka után eljutott Korponayné Kassa alá.

Az akkori Kassát ma hiába keresné az ember. Magán a gyönyörű székesegyházon s a Szt. Mihály templomán kívül, csak nehány középület és főúri palota az, amely eredetét ezen korig felviszi.

A krónikák Magyarország öt királyi fővárosa között Kassát nevezik rangra elsőnek (Buda, Pozsony, Székes-Fehérvár, Nagyvárad a másik négy).

A hatalmas várnak, mely évekig tartó ostromokban egész seregek rohamát visszaverte, még csak egy köve sem látható már. S a város maga még hatalmasabb erősség volt, mint a vár; hármas kőfallal körülkerítve, mik ágyúkkal voltak megrakva. Megtörtént, hogy az ostromló éjjeli meglepéssel elfoglalta a várat, de még azzal Kassát le nem győzte; akkor a város harcolt a vár ellen.

A hatalmas falaknak is alig van már nyoma, itt-amott mint kerítés, támaszfal tűnik elő az új házsorok körül egy-egy időkormozta bástyadarab: a tornyos kapuk felvonóhídjaikkal eltűntek. Hát még a vízárkok sánckarózataikkal! De még az a patak is, mely kétszáz év előtt Kassa városát szigetekre osztá, hogy harminc hídon át kellett egyik utcából a másikba járni.

Már messziről uralkodó méltósággal emelkedik ki a csupa palotákból alkotott belváros szimmetrikus tömbje, párkányos bástyáinak rámájában megkoronázva a Szent Erzsébet egyház monumentális, remek épületével. És a palotáknak nincsenek tetejeik. Magas rizalitfalak takarják homlokzataikat, s azokon belül lapos födélzetek vannak, ólommal, márványlapokkal fedve. Fölül mind erkélyekkel ellátva, úgy, hogy a háztetőkön sétálni lehet. Az ostromlók tűzgolyói nem árthatnak nekik. A székesegyház harangtornyának teteje dúsan aranyozott réz, jegenyeként magasra emelkedő, felyül az aranykakassal. (Ma már ez is változtatta alakját.)

A külvárosokat tágas pázsittérek választják el a belváros bástyafalaitól, a glacis-kon szokták tartani a hetivásárokat, amikre a vármegye minden népe felsereglik.

Mikor Juliánna a szőlőhegyek alá ért, az itató kútnál megállíttatá a hintaját, szokás szerint. Az utasok itt pihenőt szoktak tartani - tájékozás végett.

Mert Kassán nagy a rend!

A városnak két kapuja van: keleti és nyugoti. De egyszerre soha sincs nyitva mind a kettő. Nehogy árulással lophassa meg a várost az ellenség vagy a martalócság". Mikor az egyik kaput kinyitják, akkor a másikat bezárják. Mindenik kapunak két zárja van, az egyiknek a kulcsa a főbírónál van letéve, a másikat a katonai parancsnok bírja. Mikor a zárt kaput ki akarják nyitni, száz katona vonul ki fegyverben, s ugyanannyi polgár, buzogányokkal kezében, zeneszó mellett, s ezek őrzik ott a kaput és egymást, éjjel-nappal. Nem lehet itt árulást elkövetni.

S hogy a hetivásárra jövő nép már a város alatt tájékozhassa magát, valahányszor az egyik kaput felnyitják, a toronyőr a harangtoronynak azon kapu felé forduló erkélyén egy óriási nagy dobon mennydörgő nagyokat üt, hogy annak a puffanását Göncig is meghallani. Erről aztán a vásáros nép megtudja, hogy a két vásártér közül melyiken telepedjék le a szekerével?

A belvárosba pedig szekérrel behajtani nem szabad. Oda csak hintónak engedtetik a bejárás. Magát a gyalog népet is csak csoportonkint eresztik be a kapun, s ami ütő, vágó eszközt hoz magával, azt a kaputornácban lerakatják vele.

Ezen a napon a nyugati kapu felől hangzottak a jeladó dobütések, mely a székesegyház homlokzatával szemben nyílik. A dobütések után a torony öregharangja kezdte rá a kongást, mély búskomor; zúgó hangjával, mégpedig úgy ahogy tűzvész alkalmával szokott kongni a harang, csak a féloldalát ütve.

Valami veszedelem van odabenn.

Korponayné látta, mikor a vásártéren végighajtatott, hogy a vidékről feljött vásáros nép odahagyja a szekereit, s tódul a megnyitott kapu felé, alig tudott a hintajával lépésben haladni a sokaság között.

A felvonóhídnál aztán éppen megtorlott a tömeg, a drabantoknak úgy kellett furkósbotokkal utat nyitni a hintó előtt, hogy a kapun keresztülmehessen.

Valami veszedelem van itt; pedig füst nem látszik, hogy tűzveszély volna.

- Mit jelent ez a harangfélreverés? - kérdé Juliánna a kapuőrség parancsnokától.

Az régi ismerős volt, hajdani kuruc hadnagy, most pedig kapitány a császáriaknál; nevén szólítá Korponaynét. Ő is a lőcsei kapituláció alkalmával szegődött át, hogyne ismerte volna a "lőcsei szép asszonyt", akié az oroszlánrész ebben a munkában; de inkább igen nagy tisztelője volt.

- Nincs semmi veszedelem, nagyságos asszonyom! Csak tessék igyekezni a Szentháromság piacra, éppen jókor fog érkezni a nagy parádéra. Ugyan sajnálom, hogy nem lehetek kísérője. De nekem itt kell rostokolnom ezen az átkozott vártán, hogy el ne lopják a várost, de majd rendelek kegyelmed kocsija mellé két drabantot, hogy szabadítsanak utat a népség között. Hej, hogy én nem láthatom azt a cifra dolgot.

"Nagy parádé! Cifra dolog!" Most már maga Korponayné is kezdett kíváncsi lenni, hogy mi lehet az, s igen kedves szolgálatnak vette, hogy a két drabant az alabárdjaival megkönnyíté az előrehaladását az egyre sűrűbbé tömörülő néptenger között.

Úgy látszott, mintha az egész vidék felcsődült volna a kassai főutcára, amit a hajdan emlegetett patak hasított kétfelé, közepén egy kis szigetet képezve. Ezen a helyen áll most a pestis emlékére, királyi bőkezűségből emelt szoborcsoportozat, abban az időben pedig egy láncos koloncokkal körülfogott emelvény foglalta el a helyet, öt széles kőlépcső talapzatán egy három oldalon mellvéddel zárt négyszögű márvány.

De sok vér csorgott le hajdanában a négyszögű kövek eresztékei közt: bűnös kalandorok, vétkes szépasszonyok, vitézlő szabadsághősök, hitbuzgó vértanúk kiontott vére. Ez volt a vesztőhely.

Ha valaki összeszedné a történet lapjaiból a rémjeleneteket, amik e színpadon lejátszattak, mióta Nagy Lajos király vérhatalommal ruházta fel a várost!

Oldalt e szomorú sziget mellett állt III. Ferdinánd király palotája, melyből Rákóczi alatt kiűzték a jezsuitákat; az utolsó harc alatt ugyanazt a kassai főkapitányok használták; nemrég még a kurucok; most már a császáriak. A palotának a kapuja felett izmos oszlopokon nyugvó kőerkélye volt, aminek kőpajzsáról a címert lekalapácsolták valamikor; de a kőoroszlán ott tartá körmei közt a bíborszín zászlót, a kétfejű sassal; amiről mindenki tudhatta, hogy ott maga lakik Pálffy János, a főhadvezér.

Ahol a főutca piaccá szélesül, ott négyszöget képezve zárja be a tért három sor muskétás és katona. A székesegyház felőli téren s a főhadparancsnokság épülete előtt pedig két erős csapat dragonyos lovasság van felállítva.

Az utca két oldalát képező épületek ablakai tömve vannak kíváncsi nézőkkel, minden ház teteje tarkállik a néptől; az egész város itt van, a falusiaké az utca.

Korponayné hintójának lehetetlen tovább hatolni, az Arany Bárány vendéglő bejáratát elzárta a lovasság; kénytelen ott maradni a népsokaság között.

És még most sem találja ki, hogy mi lesz az a cifra dolog, aminek annyi bámulója csődült össze?

Talán most hirdetik ki ünnepélyesen a szathmári békekötést? Csak akkor támad előtte világosság, mikor a körül csoportosuló nép elkezd kiabálni: "Ott jönnek már! Az az! A medvebőrsüveges!"

Még csak a medvebőrsüvegét látni, de majd nemsokára látható lesz a skarlátvörös palástja is, amint az emelvény kőfokain fellépdegél; a vörös dolmánya s a bőrtokba dugott hosszú, nagy pallosa. Ez a hóhér!

Utána hozza két csumangó az alacsony tölgyfaszéket, aminek kurta lábai és támlánya vasszorítókkal vannak ellátva.

Itt kivégzés készül.

Juliánnának erre a látványra zúgni kezdett az agya. Nem volt ő elkényeztetve: gyakran látott csatákban vérontó jeleneteket; a szeme láttára harcoltak néha azok, akiket szeretett; s aztán az akkori idők megszokott halálneme volt az, hogy a nagy emberek fejét levágják, mint hogyha azt halljuk, hogy egy hajós a vízbe fulladt. - De azért mégis zsibbadás szállta meg eszét és idegeit, mikor megtudta, hogy ez a vesztőhely itten, s hogy nem menekülhet innen: végig kell várni, amíg le lesz játszva a "cifra dolog".

A hóhér levetette a palástját, s lehúzatta magáról a legényeivel a veres dolmányát. Látszott a tekintetén, milyen büszke arra, hogy őt most annyian nézik és rettegik.

"Ott jönnek az urak!" - kiabált most a népség, a palota erkélye felé mutogatva.

Korponayné odanézett, s az erkélyre kilépegető urak között több ismerőst talált, azok között volt Pálffy János maga, aranytól ragyogó díszöltözetben; ő maga az erkély közepén áll, a többiek körüle sorakoznak.

Most trombitarecsegés hangzik: a kapu előtt álló lovasság kétfelé bontakozik, s a szabadon hagyott térre a kapugádor alól előjön egy csoport férfi, akinek csak a fövegeit látni; egy közöttük fedetlen fővel van.

Annak az egynek az arcát nem láthatja Juliánna; mert az elítéltet háttal vezetik a vesztőhely felé.

Most újabb trombitaszóra egy hivatalos zamatú hang olvas fel valamit: az bizonyosan a halálítélet. Nem érteni belőle semmit; csak az hallik, hogy valaki nagyon kiabál.

Az ítélet felolvasása alatt a polgárok leveszik a fövegeiket.

Mikor vége van, egy katona jön az erkélyre Pálffy Jánoshoz. Ez a szokásos kegyelemkérő, aki a fekete pálcát nyújtja.

A főparancsnok kettétöri a kegyelem botját, s ledobja az utca kövezetére.

Ekkor felzendül a lovasságtól körülvett tér közepéről valami mélabús karének, a lutheránus diákok éneklik a gyászdalt a halálra menőnek.

"Nostrast végeznek ki!" - jegyzi meg Juliánna magában.

Az a névtelen iszonyat, mely egész testét reszketésben tartá, úgy készté, úgy kényszeríté, hogy vesse magát hátra hintaja belsejébe, húzza be a bőrfüggönyöket, rántsa a fejére a palástját, hogy ne lásson és halljon többet semmit! - De a kíváncsiság erősebb volt a rettegésnél. Addig csak takarva tudta tartani a szemeit, amíg a gyászének hangzott; hanem amint annak vége szakadt s a népzúgásból kivehette, hogy a nap hőse ott áll már a halál trónusán, erőt vett rajta az ösztön, s egy pillanatra odatekintett a vesztőhelyre.

Felsikoltott. Az a férfi, aki ott a vesztőhelyen áll, Czelder Orbán.

Olyan szép most az alakja! Nincs asszony, aki most belé ne szeressen ebben a pillanatban! Olyan délceg, méltóságteljes, az arca ragyogni látszik.

A nép zúg, az ablakokból sírás hangzik; e nagy zajban ki hallaná, mit sikoltoz ez az idegen asszonyszemély, aki a tömeg közé szorult hintajából kihajlik, s odakiabál az erkélyen álló főurakhoz, s a két kezében egy szétterjesztett írást lobogtat feléjük.

"Kegyelmes úr! Te Pálffy bán! Itt van a szathmári békeszerződés! Te írtad alá. Amnesztiát adtál mindenkinek! Megesküdtetek rá! Él az Isten, aki meghallotta! Kegyelmes! Igazságos! Emberek! Nagy urak! Erős Isten! Ne hagyjátok a vérét ontani! Hát nincs Isten? Nem hall ég, föld, senki!?"

Dehogy hallgattak rá! Hiszen ilyen kiabálást más asszonyok is szoktak produkálni, az az ő virtusuk.

Most az elítélt a magas emelvényről a néphez kezd szólni. Csak egypár szavát hallani: "szabadság! haza!", a dobok repedésig recsegnek, elnyomnak férfihangot, asszonysikoltozást, el a szörnyűködés kitörő zúgását.

Valami villámlik a levegőben.

A napsugár villant meg a hóhér pallosa tükrén.

A másik percben aztán elégedettség morajává alakul át a néptenger zúgása. "Nagyon szépen levágta!"

A halál szolgája üstökénél fogva emeli fel magasra a hírhedett kuruc vezér fejét.

Az az asszonyszemély ott a piros hintóban rongyokra szaggatja a kezében hánytorgatott írást, marokkal szórja azt arra felé, ahol az ő hatalmas pártfogója ott az erkélyen - most éppen hátat fordít.

A szathmári békekötés másolata volt az az írás. A szél, mely tudvalevőleg minden kivégzésnél fel szokott támadni, szerteszét repkedteti az iratrongy libegő pilléit: - a halál boszorkánypilléit.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Hová és merre most?

Közöttük a tenger! Ő és hatalmas pártfogója között. Nagyobb Veres-tenger, mint amilyenen Mózes átvezette a népét: - Czelder Orbán kiontott vére!

Nem akart az érzékeinek hinni, nem akarta a szemeinek, füleinek elhinni, hogy ez valóság lehetett, hogy az a legmagasabb polcon álló magyar főúr, a Pálffy János, aki nemzete kibékítését oly merész felhasználásával minden lehető és lehetetlen eszköznek sietett végrehajtani, a legelső lépését azzal kezdje meg, hogy vérpadra hurcolja azokat a szabadsághősöket, akiknek az arany függőpecsétes királyi szerződés általános bűnbocsánatot biztosított; hogy ugyanazt a Czelder Orbánt, akit a német tábornok, a külföldön született idegen, a szigorú tábori regulától elkérgesült szívű zsoldos, szabadon bocsát, egyszerű előmutatására annak a békeszerződésnek, aminek a létéről ő tudomást sem tartozott venni, hogy ugyanazt a derék hőst, a kurucok bálványát, a csatamezők daliáját, maga az a Pálffy, aki azt az országos szerződést aláírta, hitetlenül elfogassa, és rendes bírái nélkül az ország törvényei kigúnyolásával kivégeztesse!

Kit védelmez hát meg akkor az a telefirkált papiros?

Azt ugyan Korponayné megtudhatta volna, ha felmegy Pállfyhoz, hogy mi oka volt neki Czelder Orbánt lenyakaztatni, de mégis jobban tette, hogy nem kérdezte.

Igen rossz órájában találta volna a bánt.

A vitéz kuruc ezredes mondott valamit akkor, amidőn a börtönajtóban azt kiáltá a hintajában ülő megszabadítójának: "Mire megújul a hold, a nap is még fog újulni."

Voltak, akik ezt a szót feljegyezték, voltak mások, akik értelmezni tudták; és aztán megint mások, akik utánajártak.

Mert Czelder Orbán az a makacs ember volt, akit holmi olyan csekélységgel, mint a saját visszaajándékozott feje nem lehetett lekenyerezni. Azért, hogy a vérpadot átugrotta, ő soha egy órára sem szűnt meg ott folytatni, ahol elhagyta.

A "Fekete-hegyektől" a "Fehér-hegyekig" nagyon sok szép, regényes tájék van. Azoknak a rejtekeit mind jól ismerte a kuruc vezér. Tizenkét esztendeig mind azt tanulta. Hol őt kergették ott, hol ő kergetett mást. Szétverték a seregét? Eltűnt az egyszerre, mintha a föld nyelte volna el. Mire megújult a hold, megint talpon volt a sereg, mintha csupa lepkebábból pattant volna elő. S fegyvere volt elég: ki tudja, hol vette. Évtizeden át folyt ez a mulatság. Ismert ő már ottan minden falut, a nép szájait, a verekedésre kész nemes legényeket, a hadakozó papokat, a kibékíthetetlen csizmadiákat. A bíbor és paszománt pacifikálva van már, de még a darócszűr nincs megfordítva! A sarkantyús csizma leszállt már a kengyelből; de még a bocskor talpon van! Az urak, uraságok, a főméltóságok hadd alkudozzanak; a nép "veto"-ja még hátra van.

Alighogy a kézsmárki börtönnek hátat fordíthatott, sietett a Fekete-hegyek közé, felbiztatta, feleszelte a falvaiba hazatért hajdúságot, rendezte az új népfelkelést, összeakadt egy magához hasonló kuruc ezredessel, Pongráczcal, Ocskay Lászlónak hajdani vitéz alvezérével; ketten együtt merész tervet koholtak ki: Pálffy bánnak volt az szánva. Csak egyben számították el magukat: azt nem vették eszükbe, hogy az ellenség, akit meg akarnak lepni, maga is magyar; a királypártra áttért kuruc maga is érti a régi stratagémát, a merész vállalatnak siralmas vége lett. Czeldert megrohanták a maga erdejében, Pongrácz elmenekült a kelepcéből; ő pedig magára maradva, foglyul esett; úgy vitték el láncok közt Kassára. S biz a jámbor kurucok, akik arra vártak, hogy zászlóval a kezében jön közéjük, s akkor melléállnak, a labancra másznak: azt is csak eljöttek megnézni, mikor a hóhér megsuhintja a híres vezér feje fölött a pallost, s azt mondták rá: "Ugyan jól leütötte!"

Tehát nem hitszegő módra végeztette ki a békekötésben biztosított amnesztia dacára a vitézt Pálffy János, ahogy Juliánna, s vele együtt az egész világ hitte, aki a felolvasott ítéletet nem hallotta; hanem egy újabb felkelési kísérletén; - és ha Korponayné ezen a napon a bán elé járult volna, dacára a szépen kérő szemeinek, biztatás helyett a legkíméletlenebb szemrehányásokat kapta volna; mert ő volt az egyenes és közvetlen okozója ennek a veszedelemnek, aki Czelder Orbánt a kézsmárki börtönből kikönyörögte, s ezzel a diadalával úton-útfélen minden ismerősének eldicsekedett, nem gondolva Löffelholtz bölcs óvásával, hogy erről mélyen hallgasson. Most ezzel még Löffelholtznak is bosszúságot szerzett.

Így állt a szekerével ottrekedve a néptömeg közepett a kassai piacon. Máskor legalább a lelke tudott repülni és látni, most az is béna volt, és vak.

Mikor ezt a csupa emberfejekből álló tengert látta, hallotta, érezte maga körül, azt képzelte, hogy neki ebbe a tengerbe bele kell fulladni.

S hol ennek a tengernek a partja?

Amilyen széles az ország, olyan széles ez a néptenger; s annak minden hulláma ellensége a benne kétségbeesetten úszónak.

Ő az egyedüli hajótörött rajta.

Garamszeghi Ghéczy Zsigmond volt az az ember, aki arról volt nevezetes, hogy senkitől sem félt a világon.

Minden forradalomban, összeesküvésben, ami csak Bethlen Gábor óta lefolyt Magyarországon, ott kellett neki lenni.

A Zrínyi-Nádasdy-összeesküvés leveretése után egy odvas fából nézte, mikor a vezértársát, Köröskényi Gáspárt Kobb Farkas, császári vezér, huszadmagával karóba húzatta; ő lett volna a huszonegyedik, ha rátalálnak.

Azt mondta rá: "Csigavér!" Amint kimenekülhetett az egyik veszedelemből, sietett a másikba, fel az öreg Thökölyhöz, Árva várába, annak az egész ostromát végig kiállta, s mikor már elfoglalták a várat, ő volt az, aki a fiatal Thököly Imrét föld alatti pinceboltokon keresztül megszökteté, s aztán az embernemjárta hegyszakadékokon át az üldözők seregei közül kimenekíté.

Akkor az erdélyi összeesküvők közé állt, azoknak az izeneteit hordta a portához, folyvást két pallos között válogatva, hogy melyiknek jobb az éle, a török szultáné-e vagy Apafi Mihályé. Éppen csak a szele érte mind a kettőnek, mikor elugrott előle.

Éppen úgy nem törődött vele, mint ahogy nem törődik az ember egy mellette elhajtó kocsival, ami bizony elgázolhatta volna, ha el nem ugrott volna előle.

Hogy egypár vértörvényszéknek a halálítélete, mint az eperjesié meg a kassaié, őkegyelmének a feje vétele végett, minden város kapujára ki van szegezve, az még csak az álmát sem rontotta el; hiszen minden vételnél kettőn áll a vásár.

Egyszer megcsípték már éjjel, bujdostában, Fügedy Nagy Endre házánál, s a pozsonyi törvényszék elé hurcolták a szállásadójával együtt. Kettőjük közül az egyiknek a fejét ott kellett hagyni. Az övé volt súlyos vádakkal terhelve. Fügedyé csak azzal, hogy őt szállásra befogadta. Azonban Fügedynek nagy dominiuma és sok pénze, kincse volt, őneki pedig csak egy udvartelke és a rézbányája, amin nem lehet a bíráknak megosztozni, tehát levágatták Fügedynek a fejét, az övét pedig futni hagyták a maga lábán.

Még ez a csere sem gyógyította ki a vakmerőségéből. Ha a császár ellen nem mehetett, nekifordult a papoknak. Feluszította a népet a templomfoglaló váradi püspök, Báthory György ellen, s azt Turalukán félholtra verette. Ezzel aztán magára vonta az egész papság és jezsuita rend haragját.

Ekkor volt csak elemében!

Amíg a császári vezérek Kendével, Szuhayval dulakodtak a Sajó mellett, ő felbiztatta a lutheránus tótokat Árvában, s azokkal megrohanva Árva várát, azt nagy hirtelen elfoglalta, s onnan kezdte el a Pilátus-kergetést. Árva várát ugyan nemsokára visszafoglalták a császáriak, de Zsigmond úr szépen kimenekült a várból egy megölt Pálffy ezredbeli muskétásnak az öltözetében, s fittyet vetett az akasztófának, amire aztán helyette a jámbor Pika Gáspár bírót húzatta fel Spork tábornok.

Hát hiszen akit megkaphatott, ő sem sajnálta azt válogatott halálnemével költöztetni ki ebből a világból: az elfogott jezsuitákat csalánban, tövisben hengergetteté meg, csupaszon az utcákon végig táncoltatta korbácsütésekkel, a meztelen sarkaikra patkókat veretett, s hátukon dohányt vágatott (ahogy ezt a katolikus rendek a soproni országgyűlésen felpanaszolták). Ha ezért némely társai szemrehányást tettek neki, azt mondá: "Hát mikor az oláh elevenen nyúzza meg a kecskét, hogy porhanyóbb legyen a húsa!" - A kecske pedig csak kíméletre méltóbb állat, mint a labanc.

Ő vállalkozott Absolon Dáviddal (akkor még nagy jó barátjával) Varsóba kimenni, s ott az osztrák követnek csaknem a füle hallatára megkötni a szövetséget a franciával, aminek aztán meg is lett a gyümölcse: a Thököly Imre-féle támadásban.

Zsigmond úr ezt is végigverekedte. Egynéhányszor úgy vágta magát keresztül hatalmas öklével, kardjával az ellenség sorain, mert sohasem akarta elhinni, hogy a kurucok elvesztették az ütközetet; de ez nála veszedelem számba sem ment, ez csak mulatság volt. S ha sebet kapott, hát ez nála csak helyettesíté az érvágást, amivel úgyis tartozik minden okos ember a diaeteticának minden aequinoctiumkor.

Hogy Zentánál egy egész éjszakát a halottak közt fekve töltött: ezt számítá a legédesdedebb álmai közé, s mikor aztán a hold lementével előbújt a hullagarmadából, s keresztülúszta a Tiszát, amíg az ellenséges őrök golyói mellette csapkodtak le a vízbe, ez ránézve csak egy kis fürdői sport volt.

A híres Józsa István prédikátort, a kurucok hatalmas vezérét, akit a labancok elfogtak, s Kassán fogva tartottak, ő szabadítá ki vakmerő furfangossággal a börtönéből, s akkor e népvezérrel együtt megrohanta a bányavárosokat, s azokból a császáriaknak tömérdek ezüstjét, aranyját szekérszámra elzsákmányolta. Rövid időn aztán Józsa István árulóvá lett, elpártolt a híveivel együtt a királyiakhoz; Ghéczy Zsigmondot ez sem hozta zavarba, megmaradt híveivel utánament a hűtlen jóbarátnak, s azt Tállya körül utolérve, megtámadta, seregét szétverte, őt magát megölte, a sok ezüst, arany kincset elrejté valahová úgy, hogy azt meg nem tudta senki. Mivelhogy a maga szükségére nem adott ki több pénzt, mint akármely napszámos, csak ha háborúra, zenebonára kellett, akkor nyúlt az elrejtett kincsekhez.

Mikor Thököly Imre Teleki Mihállyal összejött Somlyón, barátságos lakomára, aminek kibékülés volt a célja a két magyar fővezér között (mivelhogy Thököly visszaküldé a jegygyűrűt Teleki Mihály leányának), hát akkor mind a két nagyúr igen gyanakodott a másikra, s nem mert a lakomán a feltett boros kupákhoz nyúlni, pedig ugyancsak tele voltak töltve a "verejtékes" ezüst kancsók, azt hitte mindenki, hogy a bor meg van mérgezve: hát akkor egyedül Ghéczy Zsigmondnak volt az a "disznó szíve", hogy felragadjon egyet a rettegett kupákból, s azt fenékig ürítse a jó barátságra. Ezzel a bátor tettével lett aztán megtörve a jég a két főúr között.

De még jobban bebizonyítá Ghéczy Zsigmond semmi látható és láthatatlan lénytől nem félő természetét, mikor a nagy háború közepett kitört a keleti dögvész az országban: úgy hullott az ember, mint az őszi légy. Maga Ampringen uram, a híres kormányzó is szedte a sátorfáját, s úgy elinalt az országból, mintha soha proklamációt nem adott volna ki; hát akkor Ghéczy Zsigmond csinálta meg azt a tréfát, hogy amely városból a labancok a dögmirigy miatt kénytelenül kitakarodtak, ő abba rögtön beköltözött a kuruc csapatjaival, s nem félt lefeküdni abba a nyoszolyába, amiből előtte egy nappal egy labanc vezér szállt alá poklokra.

De hogy mennyire erős szíve vagyon, s hogy nem fél semmi teremtett lélektől, azt a két háború közti interregnum alatt bizonyítá be legjobban: a Thököly és Rákóczi közötti időszakban.

Ekkor már ötven esztendős volt, s ilyen idős korában szánta rá a fejét, hogy megházasodjék.

Ez már a vakmerőségnek az igazi netovábbja.

Ebbe a merész vállalatba aligha bele is nem törött Ghéczy Zsigmondnak a fejszéje. De annyi bizonyos, hogy a Garamszeghi Ghéczy családfa levelei között e név után: I. Zsigmond, nem áll ott parenthesisben, ahogy minden többi névnél szokás, a hitvestársnak a neve; hanem csak alája van írva, hogy a leánya volt Juliánna, Korponay Jánosné.

Azt sem tudni hová lett az asszony, aki Juliánnának az anyja lehetett? Megölték? Elzüllött? Semmi szó sincs róla.

Ellenben azt tudni, hogy Juliánnát kora gyermeksége óta Absolon Dávidék nevelték együtt a saját leányukkal; azt az apja, saját veszedelmes kalandozó életmódja mellett magánál nem tarthatta, Absolonéknál pedig igen jó nevelésben részesült, ők a fejedelmi pompával ékeskedő Munkács várában laktak, a családfő Thököly belső titkárja, megbízott embere, Zrínyi Ilonának legbuzgóbb híve volt - amíg cl nem árulta.

Munkács vára és Zrínyi Ilona elárulása után Ghéczy Zsigmond hazavitte a leányát Absolonéktól, akiknek az egész pereputtyukkal együtt örök halálos bosszút esküdött, megtagadva minden eddigi jó barátságot egymás között.

Otthon Gömörben a szép hajadon, aki már akkor tizenhat éves volt, megismerkedett a szomszéd Murányvár kapitányával, Korponay Jánossal, aki beleszeretett, s megkérte a kezét.

Ghéczy Zsigmond azt a föltételt szabta a kérő elé, hogy térjen át a Rákóczi pártjára.

Hogy Korponay János otthagyta a császári zászlót, s átpártolt a fejedelemhez, azt szó nélkül megmagyarázzák Juliánna veszedelmes szép szemei. A labanc vezérből kuruc lett; - egy kacsintó szempillavágásért.

Ghéczy Zsigmond már akkor közelebb járt a hetvenhez, mint a hatvanhoz.

Szép, hatalmas öregember volt, egész sátort képző, sűrű, fehér hajjal, nagy hullámokban aláomló, ezüst csillogású szakállal.

Az eretnek kurucok, akik a szentségeket nem igen respektálták, úgy is hítták maguk között, hogy az "öreg Úristen". Neki magának is tetszett ez a titulus, s nagy önelégültséggel szokta végighúzogatni a tíz ujját a hosszú szakállában, s szándékosan is odaállt a pápista templomban az oltár elé, hadd tűnjék fel, milyen nagy a hasonlatossága az ő halandó fejének azzal képpel, amelynek jelvényében a Teremtőt tisztelik.

Pedig hát nem jó az Istennel komázni!

Három évvel a lőcsei katasztrófa előtt történt az az eset az öreg kuruc vezérrel, hogy egy júliusi délután ágyúöntéshez való rezet szállított társzekerekkel a stracenói völgyön át Kassa felé, s a zivatar útban kapta, kezdte záporral, folytatta jégesővel, Zsigmond úr káromkodása versenyzett mind a kettővel. Mikor legjobban osztaná az instrukciókat a mennydörgő mennykőnek, hogy hová csapjon le, az egyszer csak kapja magát, úgy belecsap abba a szekérbe, amelyen maga Zsigmond úr ült, hogy ő már csak azt a recsegő hangot hallotta, ami a lecsapó villámütést megelőzi, s ami hasonló ahhoz, mintha ezer deszkaszálat repesztenének egyszerre szilánkokká. Jószerencséje, hogy a szekér tele volt rézrudakkal, a villám azokon oszlott szét, őtet csak a lángja perzselte meg, a tigrisbőr kacagánya volt a vállán, s a mennykő a macskaszőrt nem szereti. Hanem azért mégis alig tudták magához téríteni, s a teste a jobb vállától a sarkáig, olyan fekete lett, mint a pukovai posztó.

Ettől a villámcsapástól fogva nagyot változott az öregúr természete. Azelőtt lármás, kötekedő volt, most hallgatag, gyanakodó lett, senkinek sem hitt; fürkésző, kételkedő tudott lenni, aki máskor hebehurgya és nyíltszívű volt, s a rettenthetetlen férfinak voltak órái, amikben gyávaság lepte meg.

Mikor valami zivatar közeledett.

Azt ő előre meg tudta érezni. A villám ütötte váll olyankor sajátságosan bizseregni kezdett. Ilyenkor nem lehetett vele emberi dolgokról beszélni. Egy csínyt tett gyerkőc megfenyítésére nem volt elég erélye. S ha a mennydörgést meghallotta, a hangja egyszerre megvékonyodott, olyan lett, mint egy kappané, arckifejezése a tehetetlenség makutyi mélaságába lágyult bele, nem tudott egyebet, mint az istennyilától félni.

Még akkor azt hitték, hogy a villám afféle Zeus által használt zsebpisztoly. Aristoteles nyomán a tudós világ égékeny levegőnek tartotta, ami a felhők súrlódásától meggyullad. Még akkor Franklin nem született.

Tehát az lett az egyedüli félelme Zsigmond úrnak: az "Isten haragja".

Ő azonban tudós ember volt: kitanult bányász és chymista; dobsinai bányájában rézen kívül, piskoltot és kényesőt is termelt, s azokkal messze külföldre elpályázott. Az ilyen tudós tudja a módját, hogy kell magát a halandó embernek a föld feletti hatalmak ellen megvédeni.

A mennykőnek már akkor is kitanulták a symphathiáit és antipathiáit. Tudták, hogy mik azok az elementumok, amiket a villám perhorrescál.

E célból Ghéczy Zsigmond egész stratagémát készített magának, amivel megvédje magát a rettegett Isten haragja ellen.

A legbelső szobája közepén volt egy gömbölyű asztal lignum sanctumból, annak a teteje be volt öntve gyantával, azon volt egy ember magasságú kalitka üveglemezekből, amik spanyolviasszal voltak egymáshoz ragasztva, fölötte pedig egy selyemernyő volt kifeszítve halcsont bordákra.

Amint egy villámlást meglátott, vagy egy mennydörgés moraját meghallá Ghéczy Zsigmond, egyszerre abbahagyott minden dolgot, diskurzust, édes álmot, nyakába keríté a fekete macskabőrből varrt palástot, s beült az üvegkalitkába.

Innen az "insulábul" várta végig a zivatar elmúltát.

Fenyegethették ott akár tűzzel, akár vassal, nem félt ő semmitől, csak az Úristentől.

Itt aztán igazán tréfás alak volt: egy Jupiter, aki fél a mennykőtől.

Pedig ez a rettegés nála igen komoly betegség volt. Tudta jól, hogy mennyire erőt vett az idegein, s gyűlölte s rettegte saját magát, amért ebben az egyben úgy el lett gyalázva. Csak télen volt élő ember, amikor a mi klímánk alatt nincsenek zivatarok, nyáron holt ember volt. Tudta jól, hogy Szent György-nap után nem vehet kardot a kezébe, mert amint egyet dördül az ég, el fogja dobni a kezéből, nem ülhet lóra, mert az a végzetes villám a minap még a sarkantyút is leszakította a sarujáról.

Pedig ha valamikor, most volt egy egész világ terhe a vállán.

Eddig is ott volt, csakhogy az eddig egy fennálló világ volt, könnyű volt emelni, de most egy összeomló világ lett belőle!

Voltak, akik nem hitték el, hogy vége mindennek. Újra is lehet azt kezdeni.

A kibékülhetetlenek őse, tanácsadó lelke volt Ghéczy Zsigmond.

Elrejtőzve a gömöri hegyek egy olyan szakadékában, ami félreesik minden hadjárás útjából, maga a lakóháza egy mély völgy fenekén, elrejtve régi bányahordás kúpjai közé, toronymagas fenyőfák sűrűjébe, ahonnan annyi lik-luk vezet hegyoldalba vájt tárnák folyosóiba, hogy azokba egy dandárt el lehet rejteni, mindenfajta szökevénynek menedékül szolgált a háza; hát ha a szomszéd Dobsina meg volt is rakva labancokkal, akik az erdők útjain éjjel-nappal portyáztak, azért az öreg Ghéczy Zsigmondnak mégis módjában volt a szétzüllött kurucokkal folyvást összeköttetésben maradni. Hozzájöttek külföldről a bujdosó vezérek utasításai, s azokat ő közölte az idebenn lappangó hívekkel, akikkel tele volt az erdő, berek, hegyszakadék. Erre a feladatra csak ő volt alkalmas.

Csak ne félt volna attul az egytül: a villámtul!

Ide jött haza Juliánna: a fehér asszony, aki feladta Lőcsét a császárnak.

Amíg a felföldi hegyvidéken végigutazott Juliánna, tanulmányozhatta az emberek köszönés módjából a nép hangulatát. Eleinte csak hangzik a falvakban a hintón utazó elé az "adjon Isten", válasz rá "fogadj Isten!" (a kálvinistáknál), a "dicsértessék" - "mindörökké" (a pápista helyeken), hanem amint beljebb nyomul az erdő közé az út, ott már a palócok humorizálnak, s az "adjon Isten" mellé a szép asszonynak azt ragasztja a legény "engem kendnek!", s a "dicsértessék" után a fogai közt azt mormogja: "a szép asszony". - Ezek már a kurucok voltak.

Még odább következnek a tótok, de nem az "indios fideles"-ei a magyar felsővidéknek, a jámbor tótok, akik messziről leveszik a kalapot az utazó uraság előtt, s a háta mögött mondják el a "pan Boh dáj"-t; ezek az "indios bravos"-ok, a nem köszöntő tótok, akik vasvilla tekintettel néznek a malomkő karimájú kalap alól az idegenre, s el nem árulnák, hogy beszélni tudnak; a házaikat is úgy építik, hogy azt a kert meg a felfutó tök eltakarja a szem elől, a templomukat eldugják a völgybe, s az országutat a helységen keresztül úgy hagyják, hogy azon tengelytöréssel jár az átvádolás.

Otthontalan, kényelmetlen érzés üli el a keblet, mikor egy ily haragos falu záródik be az utazó háta mögött, s ami utána következik, még szomorúbb otthon. Egy félig elpusztított falu, amit a hadjárat alatt vagy ellenség vagy jó barát felpörkölt és kirabolt. Csupa koldus lakja. Rongyos nép, aki az utazó elé kicsődül az utcára, elállja az útját, belekapaszkodik a hintajába, sírva, rimánkodva, fenyegetőzve, szitkozódva unszolja az alamizsnát; egy csoport félmeztelen gyerek, rongyos asszony félmérföldnyire elüldözi a hintót, mint az éhes farkassereg, azért a keserves rézfillérért szerencsétlenkedve.

Még mélyebben a hegyek közé hatolva, aztán egy egészen elpusztult faluba kerül az utas, amit nagyon régen porig égettek már, s azóta nem szállta meg senki. A házomladékokat benőtte a laboda, a tetőtlen torony ablakából aláhajlik a vadszeder; valami nagy emeletes épület üres ablakain keresztül-kasul látni az eget; a piacot benőtte a bogáncs, a lósóska, az utcai kút kankalinjárul egy emberkoponya függ alá, a kútkámva csontokkal megtöltve, egy fenekével felfordított kőkoporsó oda van dobva az út közepére, a kocsijárás kikerüli azt kétfelől, mint egy közben maradt szigetet. A sekrestye ablakából egy rókacsalád kandikál elő - az övéké a patronátus, az egész helység fölött lármázó varjú-hollósereg zavarog: - az övéké az allodium. - A neve nincs már feljegyezve a falunak sehol. Ahogy a piac közepén elkezdődik az a buja rekettyebozót, úgy folytatja azt a mező, egy elsemlyékesült patak mentén, embermagas virágtermő ligetet verve föl a völgy lankaságán, amin keresztül sötétzöld vassalakhól vert országút vezet, elárulva a közelben levő vasbányákat.

Ez volt az utolsó falu, nem emberlakta hely, a nagyvilág és Juliánna szülötte helye között.

Juliánna atyja nem abból az ágából volt a Ghéczy családnak, mely az ősi predikátumos birtokot, Garamszeget bírta. Ezeknek csak a dobsinai bányabirtok jutott. Egy másik Ghéczy Zsigmond unokatestvére, szintén ezredese volt Rákóczinak, de korán megtért a király hűségére, hanem azért elég alkalma volt összetéveszteni az unokabátyjával, Zsigmond úrral, s nemegyszer megülte őkegyelme helyett a pozsonyi koronatorony tömlöcét, míg kiderült a veszedelmes személycsere. Zsigmond úr pedig azalatt olyan biztosan ült otthon a maga odújában, hogy ha csak hadsereget nem küldtek ellene, őt ugyan ki nem fogták onnan.

Az elpusztult falutól kezdve a hegyoldalak egyre meredekebbé tornyosulva húzódnak tölcsér alakúan össze, míg egyszer csak elzárja a völgyet egy rézsút keresztbe fekvő sziklafal, melynek megmászhatatlan oldalaiból magas fenyőszálak nyúlnak ki egyenest, póklábforma gyökereikkel megkapaszkodva a sziklahasadékokba.

Emberi tudomány nem alakíthatta volna ennél különb remekét a hadépítészetnek. Ez egy bevehetetlen sánc, ami egy egész vidéket elzár.

A sziklafal fenekén egyenlő magasban az úttal, tátong egy természetalkotta kapuboltozat, alig tágasabb, mint hogy egy társzekér keresztülférjen rajta, ez, a híres stracenói sziklakapu.

Mélysége nem több mint egy átjáróházé, a túlsó völgy, mint egy rámába foglalt tájkép tűnik ki belőle.

Ez a völgy a stracencói sziklaszoros.

Kétoldalt meredek sziklafalak emelkednek a magasba, csak egy keskeny égszalagot láttatva odafenn, melyen amint keresztülszaladnak a felhők, az érzékcsalódás azt hiteti el a feltekintővel, hogy a sziklafal lódult meg.

Egy rohanó hegyipatak zuhog végig a völgyön, majd fekete, majd zöld, majd verhenyes, amilyen sziklán végigvágtat, mélyen alávágva a kőfalát úgy, hogy néhol egészen eltűnik a bérctömeg alá, s másutt tör ismét harsogva elő. A kanyargó sziklafolyosó festői szépségben váltakozva bontakozik tovább, mint egy fölséges cyclorama.

Ha ötven elszánt ember fölteszi magában, hogy a stracenói sziklakapun be ne eresszen egy egész hadsereget, hát bízvást ura maradhat a fogadásának.

Mikor Juliánna keresztül hajtatott a bércfolyosón, aminek homlokfalára két keresztbe tett kalapács van festve, a bányászok jelvénye, a kapu két oldalán innen is, túl is a fűben heverésző emberek ütötték fel a fejeiket, akiknek az orcáikba nem láthatott a nagy kalapkarima miatt, úgy látszott, mintha ezek a kapu őrei volnának. Mikor azt látták, hogy a hintóban nem ül más, csak egy asszony, megint visszaheveredtek a fű közé.

A belső folyosón azonban egy gubás alak szegődött a hintaja mellé, aki a süvegéről ítélve hevér lehetett, csakhogy a gubája alól kikandikáló puskacső éppen nem tartozik a bányászok eszközei közé. Ez belefogózva a hintó bakjába, nagy lépésekkel tartott együtt a kocogó lovakkal, s aközben mindenféléről beszédbe elegyedett a kocsissal, honnan jönnek, hová igyekeznek? Aztán egyszer csak eltűnt a sziklák között egy kanyarulatnál; s rövid időn ott látta ez alakot Juliánna fenn a sziklafal ormán előbbre haladni: ki tudja, hogy jutott fel oda?

Ez a vidék volt az ő szomorú hazája.

Sohasem szeretett itten lakni, olyan volt az, mint egy természetalkotta börtön, ahol az emberek nagy része a föld alatt lakik, a bányákban. Mindenütt látszanak a hegyoldalban a turzások, letarolt erdők aljában kőtörmelékből garmadolt kúphegyek, patakok, amik gálictól kékek, vasrozsdától veresek, salaktól feketék; őserdők, amiknek döbbentő magányában a medve és a vadkan tanyázik, s ez az örökös dobogása az érczúzó kallónak, mely a mély völgyből felhangzik, ez a golyvás nyakú köznép kínos beszédjével, és ez az egész összeszorított vidék, ahol már ebéd után beállt az est, s a nyári gyümölcs késő ősszel érik, mind olyan kellemetlen emlék volt rá nézve. Talán még egyéb is. A visszaemlékezések a gyermekévekre. Talán a viharos jelenetekre az apa és anya között? Aztán a titokteljes árván maradás, amiről nem volt szabad beszélni, a félelemben eltöltött éjszakák, amiken a poroszlók jövetelét lesték, akik az összeesküvőket elfogdosni jönnek, s még az asszonyok szobáit is felkutatják. Egyetlenegy kedves emléke sem volt, ami őt a szülői házhoz csalogatta volna, mind csupa szomorú rémledezések.

Csupán csak a gyermeke hozta vissza.

Arra is készen kellett lennie, hogy az apja, amint eléje lép, az első dühében fog egy pisztolyt és keresztüllövi, vagy még azt sem várja, hogy belépjen a házba, hanem amint megismeri a hintaját, még a tornácajtóból elkezd rá puskázni.

Kitelik az attól, amilyen hevesvérű.

S magában azt mondta, hogy meg is érdemli, mert bizony nagy gyalázatot hozott a fejére.

Hanem hát, mikor egy asszony a fejébe vette, hogy valakit meglásson, akit szeret, az akkor nem becsüli semmire a veszedelmeket: átmegy az a borotvahídon is! Hát még ha ez a valaki, a kisfia?

Addig el tudta őt magától hagyni, amíg az aranyos hintót hajtotta fel a számára; most aztán, hogy minden reménye álommá foszlott szét, annál erőszakosabban tért vissza a szívébe a megtagadott érzés. Nem csinált belőle nagyurat, nem nagyságos urat: megmaradt kis emberkének, ölbe való, csókolgatni való kicsiny emberkének.

Meg akarta látni, bármi lesz az ára.

Eszébe jutott, hogy ő most a kisfiát jő látogatni, és semmi ajándékot sem hoz a számára, erre nem is gondolt. Pedig milyen híres a kassai mézeskalács. Nem volt akkor arra gondja. Pedig üres kézzel érkezni nem lesz szép.

Mikor a sziklák útján haladt a hintó, visszaemlékezett rá, hogy itt valamelyik bércvápa napos oldalában mint gyermekleány gyakran talált nemes gyopárt (Edelweiss), tán most is tenyészik az ottan? Egy kis ruhaszaggatással jár biz oda felmászni; de azért megtette, felkapaszkodott az ismerős sziklafalon, s rátalált a nemes gyopárra, éppen virított az.

Sok időt el is talált ezzel tölteni.

Kocsisa, akinek ezalatt az úton várni kellett, figyelmezteté az égen tornyosuló felhőkre, hogy jó lesz sietni, mert zivatar jön, nehogy itt kapja az útfélen. Azt mondá neki, hogy csak menjen előre az országúton; amíg a hintó az egész völgyet körül kerüli, addig ő az ismerős hegyi ösvényen gyalog hazatalál a kastélyba.

Csokorba kötötte a virágot, aminek levele, szirma, kelyhe csupa ezüst, s aztán a hintót előrebocsátva, maga egy ideig a patak partján haladt gyalogolva, majd egy karfátlan gyaloghídon átkelve egy buja növényzettel fedett réten keresztülvágott, ahol fel kellett akasztania a ruháját, hogy össze ne harmatozza.

Hogy ez a szép séta itt a virágos réten keresztül halálos útja is lehet, azt sejtette, de nem gondolt vele.

Csak azt főzte magában, hogy láthassa meg a kicsikéjét.

A tornyosuló fellegek nyomásától oly forró lett a lég az összeszorult völgyben, mint egy ércolvasztó pitvarában. Ilyenkor a gyermekek bizonyosan odakinn játszanak a kertben, katonásdit vagy kapókövet; ott leghamarább meg fogja kaphatni a kisfiát.

A réten túl következett egy hatalmas szálerdő háromszázadlátott bükkfákból; az be sem volt kerítve; annak az oldalában volt a palánkkal körülvett kastélykert, amin keresztülfolyt a patak: itt még kristálytiszta volt a vize, tele fickándozó pisztrángokkal, csak alább került az ércmosók közé, amiket a szálerdő takarva tartott. A kert rendbe ültetett gyümölcsfákból és bogyárbokrokból volt rendezve, szőlőlugasokkal, amiken sohse szoktak megérni a fürtök.

Gyümölcs egy szem se volt a fákon; az első májusi fagy itt is leszüretelt; annál több volt a hernyó, azok úgy lógtak le hosszú pókfonalaikon a fákról. Juliánna arra emlékezett, hogy hányszor összeégette a nyakát ebben a kertben az az átkozott, méregszőrű féreg.

Nem hallott semmi gyermeklármát a kertben. Persze nincs gyümölcs: mit vágyna ide a gyermek?

Megállt a csalánnal végignőtt kerti út közepén, és hallgatózott.

Egyszer aztán valami szomorú dúdolást kezdett neszelni, mintha temetési dalt dúdolna gyermekhang. A kert egyik szögletéből jött az.

Arrafelé törtetett a bokrokon keresztül, s csakugyan ott találta a kisfiát, egyedül, magában.

Hogy megütötte a szíve! Ki hinné, hogy idegen ököl nem tud olyan nagyot ütni, mint az a szív ott belül.

Mivé lett az a gyermek, amióta nem látta! Hogy megváltozott!

Hová lett az a piros almakép: az a nevető, fecsegő, csókosztó száj, azok a ragyogó szemek? Most a gyermek olyan sápadt, az arca majd átlátszik; halántékain keresztülkéklenek az erek, ajkai elvékonyultak; s azok a mindig ragyogó szemek, amik a duzzadt pofáktól folyvást nevetésre álltak, most, mintha megnőttek volna, kerekre nyílva néznek és bámulnak.

Még akkor is bámulnak, mikor az édesanyát látják, olyan hosszú idő óta. Nem fejez ki ez a tekintet se örömet, se meglepetést, csak csodálkozást; s a gyermek nem ugrik fel a földről, hogy eléje szaladjon, nem hagyja abba se a dúdolást, se a játékot.

Micsoda játék ez?

A kertfal és a palánk szögletében épített a gyermek mindenféle tarka kövekből, ércsalakokból egy kriptát, kápolnát tornyocskával, valóságos kis remekmű volna az: de milyen szomorú ötlet! A családi sírbolt utánzása. Építészi lángész nyilatkozik ebben a gyermekben. De miért éppen kriptát?

- Mit csinálsz itten kisfiam? - kérdi Juliánna megdöbbenve.

- Temetést csinálok.

- Temetést? Hát te avval játszol?

- Mivel játszanám? A gyerekek rosszak, lármáznak, verekszenek. Nekem nem kellenek. A selyembogaraim most kötik be magukat. Azokat elnézem. Ha én is úgy beköthetném magamat! Mikor egy meghal belőlük: csinálok neki kis koporsót s idehozom a kriptába.

Egy egész sor kicsi koporsócska volt már végigrakva a kis sírboltba, tarkára festett apró kis koporsók, amiket a gyermek maga faragott zsindelyből.

- Micsoda szomorú mulatság ez? - szörnyedt el Juliánna, a gyermek mellé telepedve a pimpimpárévirágos fűbe.

- Jaj, anyókám, itt minden szomorú.

Juliánna magához ölelte a gyermekét, összevissza csókolta annak halavány arcát; az csak tűrte, de nem adta vissza sem a csókot, sem az ölelést.

- Hát nem szeretsz engem? - kérdé Juliánna, nyugtalan, esengő szóval.

- Nem.

- Nem? Te nem szeretsz engem?

- Senki sem szeret téged.

- Miért nem?

- Mert te sem szeretsz senkit.

- Ki mondta azt neked? Nagyapád mondta?

- Senki sem mondta. Magamtól tudom. Szeretnek engem a selyembogaraim. Rámásznak az ujjamra, mikor etetem őket. Szeretnek engem a fecskék. Odajönnek énekelni hozzám az ablakvasra. Szeret engem a Cicke kutyám. Odafekszik a lábamhoz, nem hágy el, ha enni híják sem. Tudom én, hogy ki szeret engem!

Juliánna szemei megteltek könnyel.

- Hogy mondhatod azt nekem, hogy én nem szeretlek téged? Egyetlenem! Azért, hogy olyan soká távol voltam tőled. Hisz csak teérted jártam a világot.

- Hát mit hoztál nekem? - kérdé a kis fiú, egy ötven éves filozofus egoista tekintetével.

Ez ám a fogas kérdés! Hát mit hoztál a kisfiadnak? Hetedhét országról? Hol a vásárfia? Az "aranyos hintó"? Elrepültek azzal a bagolyfejű pillék!

Juliánna kivette a kebléből az ezüstgyopár csokrot, s azt nyújtá a kisfiának.

Hm! - mondá az, azzal a bölcs bíráló tekintettel szemlélve meg az ajándékot, amilyennel a hozzáértők szokták felbecsülni a kapott kincs értékét: igaz-e az, vagy hamis?

Aztán csendesen bólintott a fejével.

- Köszönöm szépen. Ez éppen jó lesz ide az én kriptámhoz koszorúnak az én kis halottaim számára.

S odatűzte a kis gyopárcsokrot a kis épületke homlokfalába.

Juliánna kétségbeesetten kulcsolta össze a kezeit.

- Fiacskám! Kis angyalom! Mit játszol te a halállal? Nem félsz tőle?

- Nem, anyókám. Nem félek én semmitől. Látod, mikor elküldtél magadtól: kisleánynak öltöztettél, azt mondtad, maskarába megyünk! Jaj de rossz dolog volt! Ha te azt megtudnád! Majd megfagytunk; majd éhen elvesztünk. A farkasok is kergettek. Azután sokáig feküdtem az ágyban. De sokat kiabáltam utánad éjszaka, mikor rémítettek! Iszonyúkat láttam! De te csak nem jöttél! Aztán csak elpihentem. Azt mondják, meghaltam. Már a kis koporsómat is megcsináltatták. Megláthatod, ott van a tornácban. Nem olyan rossz ám az! Mikor halva voltam, nem álmodtam rosszat. Nem is tudom, minek költöttek fel? Nézd: a szép hajam, hogy ott maradt a másvilágon.

Ezek voltak aztán azok a gyilokdöfések, amik keresztüljárják azt a dölyfös, nagyravágyó lelket; ezek a fullánkok, amik beleszakadnak abba a ravaszsággal, kiszámítással teljes szívbe! Hát van-e a heraldikának annyi ágú koronája, amelyik kárpótlást adjon azért az aranyhajért, ami e gyermekfőről eltűnt? A világ minden fénye, gazdagsága mentségnek elég-e egy elmulasztott éjszakáért a beteg gyermek kórágya mellett?

Juliánna a földön fetrengve sírt, és a homlokát verte a kezeivel. A gyermek pedig nem segített neki sírni.

Gondosan betámasztá egy nehéz kővel a miniatűr kripta nyílását, hogy sírdúló bogarak be ne törhessenek, s aztán nagy okosan rátámasztva az állát az öklére, ilyen bölcs reflexiókkal oktatá az anyját:

- Én nem félek a haláltól, anyókám; de te félhetsz tőle. Előre megmondom, hogy vigyázz magadra. Nagyapó azt mondta, hogy amikor meglát, rögtön meg fog ölni.

- No hát lásson meg - rebegé Juliánna, és felkelt a földről.

A kis bölcs férfiú azonban megfogta a köntöse ráncát és visszatartá:

- Várj még. Ne siess. Ott jön egy felhő. Villámlik. Várd meg, míg mennydörögni fog. Nagyapótól akkor nem kell félni. Akkor ő fél. Bebújik az üvegkalitkába. Én meg nevetek rajta. Én nem félek a villámlástól, mennydörgéstől. Egész éjjel elnézném. Ő meg fél tőle. Várj addig. Én aztán majd odavezetlek.

S mint aki bölcs tanácsadása után még arról is meg van győződve, hogy magas pártfogása mennyi súllyal bír a jelen esetben, felkéredzkedett az anyja ölébe, s átkarolta annak a nyakát - protekcióból.

Az öreg Ghéczy Zsigmond kastélya nem olyan volt, amilyenek más rendes úri házak szoktak lenni, amiknél a főszempont a lakályosság. Ez egy valóságos labirint volt, örökké csukott ajtókkal, amiknek a zárait tudomány volt kinyitni, se kulcs, se kilincs nem engedelmeskedett ott a rendes erőműtani szabályoknak: azt ki kellett tanulni, hogy mint kell a kilincset félkézzel lenyomni, aztán a zárpléhet másik kézzel felemelni, akkor hirtelen a térddel egyet taszítani az ajtón, hogy felnyíljék. Azután következett egy hosszú folyosó, amelyiknek a közepén van egy ajtó. Azt ki lehet nyitni. Van benne egy sokfiókú állvány, tele tányérokkal és csészékkel. Azt az ember becsukja, s békét hágy neki. A folyosó végén van egy szűk lépcső, azon fölmegy az ember, talál maga előtt egy másik folyosót, annak a közepén van egy ajtó, azon benyit, s egy fülkében találja magát, mely tele van bundákkal. Ott nem marad: tovább keres; a folyosó túlsó végén talál egy másik lépcsőt, azon megint lemehet s ott van, ahol az előbb volt, a bejáratnál. Élő teremtésre pedig nem talál, aki megmagyarázza neki, hogy ha ezt meg amazt a rézkarikát így meg amúgy elfordítja, hát akkor kimozdul a sarkából az egész tányéros állvány, s annak az üregében következik egy igazi lépcső, amelyen aztán felmehet a ház belsejébe, s ha ott még egynéhány csapóajtóval meg tudott alkudni, s az üres, lakatlan szobák, tornácok tévesztőin el nem vesztette magát, valahogy elvégre ráakad arra a donjon forma kerek toronyszobára, ahol az öregúr megtalálható - ha csakugyan otthon van. Ennek a toronyszobának vastag pohárfenék üvegekből készült teteje van, azon keresztül kapja a világosságot, azonkívül három lőrésforma szűk ablaka, egyik szögletében pedig van egy süllyesztő, melynek fogaskerekű gépezetével a szobából egész a pincébe lehet leereszkedni, ahonnan aztán kijárás van a rézbánya tárnáiba s azokon keresztül az erdők mélységeibe.

Zsigmond úrnak ezen a napon különösen szorgos munkája volt. Levelei érkeztek külföldről, Lengyelországból és Törökországból, a menekült kurucok vezéreitől. Azokban fontos utasítások voltak az idebenn bujdosó kuruc vezérekhez. Új felkelést terveztek. Rákóczi nem ismerte el a szathmári békekötést, éppen úgy, mint a bécsi magyar urak sem. Ő is folytatni akarta a harcot. Voltak új szövetségesek, akik ellenállásra biztatták, az orosz cár, I. Péter és a török szultán. XIV. Lajos is ígért, amit ígérhetett. - Több volt mindennél az elkeseredés idebenn, amit a bécsi urak garázdálkodása okozott. A fegyvert lerakott sereg fő-fő emberei meg voltak sértve büszkeségükben, fenyegetve, elmellőzve. Erről mind értesíté Ghéczy Zsigmond a fejedelmet.

Királya sincs az országnak ez idő szerint, fejetlen az ellenfél.

Az új összeesküvésnek minden szála Ghéczy Zsigmond kezében fut össze.

Ma valami elhatározó lépésnek kell végbemenni.

A kastély kiholtnak látszik, csak az udvar hátulján levő ispánlakban volt valami élet. Ott lakik az öreg Ghéczy Juliánna, Zsigmond úrnak a nénje, egy évvel idősebb, mint ő, évek óta ágyban fekszik már, hanem azért az esze most is helyén van, s onnan a nyoszolya dunnái közül vezeti az egész gazdaságát az öccsének, aki azzal nem törődik. Ennél főznek is Zsigmond úr számára, ha eszébe jut az ebéd ideje, de sokszor elfelejti, s napokig beéri egy darab kenyérrel meg avas szalonnával, mikor nagyon benne van a munkában.

Ma is csak úgy a kezéből kollációzgatott, az éles görbe késsel nyiszálva a szalonnát a kenyérhéjon, miközben a titkos írásjegyekkel szerzett leveleket betűzgeté.

Finom hallását már régóta ütögeti valami közeledő moraj, de még nem bírja kivenni, hogy mi az, kocsizörej-e vagy égdörgés?

Egyszer aztán közelebb jön a dübörgés. Hintó gördült be az udvarra.

Zsigmond úr az ablakhoz rohan, s kikémlel az udvarra. - Nem akar hinni a szemeinek. - Ez a hintó? Ez a leánya hintaja! - Nem az ő leánya, az ördögé! A kocsisára is ráismer. - Ide mert jönni az átkozott! A "lőcsei fehér asszony"! - Haza mert jönni a kígyó, a dühös oroszlán barlangjába, nem fél tőle, hogy ez összetépi?

A hintó megáll a bejárat alatt, s nemsokára hallja Ghéczy Zsigmond a híradó jeleket, hogy jön valaki fel hozzá. Minden ajtó el van látva csengettyűvel, ami megszólal, amint felnyitják.

Ghéczy Zsigmond első fúriájában ökölre fogja azt a görbe kést, s úgy szaladgál alá s fel a szobájában; majd a lőrésen kiabálva ki a kocsisnak: "Fordulj vissza! Ki ne fogj! Takarodjatok innen!" - majd meg a szomszéd szobába a leánya ellen: Be ne tedd a lábad! Kiontom a véred! Te pokolvirága! Te Jézabel! Te Goneril! Te gyilkos Darvulia! Puskát fogok rátok!"

Ekkor aztán jött egy másik dörgés; de ez már nem hintógördülés volt, hanem a felhők beszéde egymással; a zivatar üdvözlése. S erre a hangra egyszerre eldobta kezéből az öreg azt a kést, azt a villámvonzó vasat; elkezdett reszketni, délceg alakja összegörnyedt, arca zöldes fakó színre sápadt; az ajkai még ismételték a szitokneveket, de már vékony, félelemtől reszketős hangon: "Eh te Jezabel! Hej, te Darvulia, cudar!", s aközben rakta le magáról, ami ércféle volt: zsebéből az órát, derekáról az ezüstcsatos övet, saruiról a felkötött sarkantyúkat oldozgatta le, s aztán sietett, mint a hidegleléstől rázott beteg az ágyba, a maga menedékébe, a gyantaszigeten épült üvegkalitkába, ahol összekuporodva meghúzta magát, s onnan már most elő nem mer jönni, amíg csak a zivatar utolsó dörgését visszhangozzák a bércek.

Az a rettenthetetlen szívű ember, aki dacolni mert mindennap a királyok pallosaival, aki nekirohant a kartácsos ágyúknak, egyszerre gyávább lett a kísértetmeséktől reszkető gyermeknél, amint az égdörgést meghallotta. Már egyszer megkapta az ütését ennek a rettentő lángpallosnak. Akkor még csak a lapjával ütött rá. De az ütésnek emléke, a vakító lángoszlop rettentő csapása rabbá tette minden érzékeit. Mikor villámlott, mennydörgött, hasonlatos volt azokhoz, akik már a túlvilágra mentek, az ismeretlen régiókba, s ott állnak az örök ítélőbíró előtt; csakhogy ő még ezt a büszke alakot hordozza magával e rettenetes törvényszék elé, hogy tanuljon reszketni.

Hanem azért nem imádkozik. Védi magát a tudomány pajzsával. Az üvegen nem tör keresztül a mennykő.

Ott kuporog már az üvegketrecben, mikor a leánya belép a szobájába, karján a gyermekével.

Amint őt meglátja, csaknem erőt vesz a bőszült indulat az ösztönszerű félelmen. Közel van hozzá, hogy szétrúgja maga körül az egész üvegkalitkát, s nem törődve égzengéssel, villámlással, rárohanjon erre az asszonyra, s kitépje belőle a lelket! - Azt hiszi, ez most őt bosszantani jön; megtudva, hogy minő igézet alatt tartják ilyenkor az idegei: felhasználja azt az órát, amikor az apját erőtlenné teszi az Isten haragjától való félelem, s gúnyolódni akar.

Még jobban elkeserítette az, hogy a gyermekét az ölében hozza. Hát nem eléggé meggyűlöltette ő ezzel a fiúval az anyját? Nem mondta el neki, micsoda kígyó, micsoda boszorkány az ő anyja, számtalanszor? Elég volt egy találkozás, egy hízelgő szó, egy ölelés, s újra megszerette? Megszeretteti ez magát mindenkivel, akinek gyűlölnie kellene őt: még a kisgyermekével is! Mert varázsló boszorkány!

Hanem egy hatalmas csattanás, mely úgy hangzott, mintha a kastélyba csapott volna le a villám, egyszerre kioltá az öreg haragtüzét. Az egész épület rengett, amíg a sziklák visszadörögték a villámcsattanást; s amint a zápor egyszerre elkezdett szakadni, éjjeli sötétet támasztva, ebben a sötétben úgy fénylett, valami rejtelmes, villó derengésben minden érctárgya a szobának; és még az is, ami nem volt ércből: annak az asszonynak az alakja.

Olyan volt, mint egy rémlátvány, mint egy kísértet.

Odament, a gyermekével karján, ahhoz az elszigetelt asztalhoz, ahol az a félő öregember, azzal az öreg Istent ábrázoló tiszteletreméltó fővel ül, a villámoktól elzárkózva.

S ott letérdepel eléje.

- Miért jöttél ide? - kérdi fogvacogva az öreg. - Te bűnös asszony!

- Az vagyok! - szól Juliánna, nyugodt, szelíd szóval. - Hozzád jöttem, aki bírám vagy. Elmondok előtted mindent, amit tettem; te ítéld meg, mekkora volt bűnöm, hogy bűnhődjek érte.

- Hazudsz, hazafutsz, apád mellé kuporodsz, ott is egy nagyot hazudsz! (Ezzel a mondással szokták a hazug gyermekeket gúnyolni.)

- Többet fogok neked elmondani, mint amiket az ellenségeim beszélnek felőlem: tetteket és járásokat, amiket csak Isten és én magam tudok; még a titkos érzéseimet is meggyónom, amiket soha meg nem találna a szívemben senki.

- S lesz bátorságod a gyermeked előtt beszélni?

- Sőt szükséges, hogy ő azokat hallja. Nem fogja megérteni; nem foghatja még fel, mi volt az mind, amiért meg kellett az anyjának halni! (Mert bizonyára, ha mindent elmondok előtted, te engem élve nem hagysz; s ha magad nem, másokkal öletsz meg.) De arra az egyre vissza fog emlékezni, amíg csak élte tart, hogy amit vétettem, őmiatta tettem. Én nagy bolondságim, én sűrű vétkeim, engem kárhoztatnak el; de amiből mindaz ered vala, az én végtelen nagy szerelmem volt az én szegény kis árvámhoz. - Kérlek, hallgasd végig, amiket elmondok.

Juliánna elkezdett vallani. - Nyílt szívvel, őszintén, a legtitkosabb részleteiben elmondta egész életének titkát, amelyről olyan híressé lett. Egy-egy égdördülés, egy-egy apaátok osztotta szakaszokra ezt a rémmesét. Odafenn a jégzápor verte az üvegtetőt, idebenn a fogoly öregember ökleivel a homlokát. A nő folytatta csendesen. A gyermek hallgatva bámult, s azt gondolta magában, milyen szép ez a villámlás, milyen szép az ilyen bűnös asszony.

Az öreg a hosszú fehér hajával törülgette a könnyeket szeméből: a szégyen és keserűség adóját.

Csak a vallomást tevő nem sírt.

Mikor aztán végtül végig elmondott mindent az apjának, következett a befejező katasztrófa, a csalódás.

A kassai téren látott rémjelenetre való visszaemlékezés úgy elzsibbasztá erejét Juliánnának, hogy nem bírta azt végig elmondani. Ha csak színjátszás volna az, amit most mível, lett volna elég alkalma a sikoltozásokra, a rémlátó elmeredezésre, a hajtépő átkozódásra, a tragikus kitörésekre: semmit sem tett meg abból. Eltakarta két kezével az arcát, s lecsüggesztett fővel rebegé: "Ott voltam, mikor Czelder Orbánt lefejezték."

Ez a nehéz, elfulladó hangon ejtett szó erősebb hatású volt minden patetikus előadásnál.

De hisz őneki a gyermeke álmára is kellett gondolni.

Ghéczy Zsigmond meggyőződhetett róla, hogy amiket a leánya most elmondott, az mind igaz volt. Sokkal rosszabb dolgokat beszélt el magáról, mint amiket a leggonoszabb rágalmazói hírleltek el felőle. Akkor tehát a megbánása is igaz.

- Hát most miért jöttél ide? - kérdezé a leányától.

- Hogy a gyermekemet meglássam, és meghaljak.

- A gyermekedet láttad már; hát meghalni hogyan akarsz?

- Most, hogy a fiamat látom, szeretnék addig élni, amíg újra friss, egészséges lesz, s aztán megint szeretni fog.

- Látod, hogy mivé tetted?

- Én nagy bűnöm.

- De nem kapod ám őt vissza soha.

- Soha?

- Ha csak az ítéleten keresztül nem mégy.

- Kinek az ítéletén?

- Mindenkién, aki csak bírád. Bírád az ország, az Isten, az apád, a férjed - még a fiad is.

- A fiam ítéletét már megkaptam. Megmondta, hogy nem szeret. Ez még fájt, a többiétől nem rettegek.

- Hát halld meg a többiekét is. Igazán megbántad, hogy oly átkozott árulást követtél el?

- Az égbe vágytam, s a porba estem, van ennél nagyobb bánat?

- Hallod, hogy dörög odafenn! Engem már lesújtott egyszer az Isten haragja; pedig én nem árultam el a hazámat, csak az Isten nevét káromoltam. Az álnokságért harmadíziglen, az istenkáromlásért ezeríziglen bünteti meg a Zebaoth a gyermekeket. Melyikünknek a bűnéért akarod, hogy az ivadékaid lakoljanak? Van-e lelked egy ilyen zimankó idején kimenni az erdőre, ahol most a villámtól felgyújtott fenyőfák lobognak, s azt az istenharagot, amitől én reszketve bújok el üvegbarlangomba, a fejedre lehívni?

- Ha elűzesz magadtól, úgy sincs hová mennem, mint ki a villámos ég alá.

- Dehogy űzlek. Inkább nagyon is szépen kérlek, hogy eredj. Te elmondtad nekem a magad keserűségét. Elhiszem, keserű. Most én elmondom neked az én gyönyörűségemet. Te hidd el nekem, hogy édes. Pedig egy dolog a kettő. Az enyimet úgy híják, hogy bosszúállás. - Akarsz belőle kóstolni?

- Hogyan?

- Akarod visszafizetve látni azt a nagy tartozást, amivel a kevélyek kapujai alól elkergettek? Megalázni azt a dölyfös hadat, amelyiknek nem volt elég, hogy a magyar férfiaknak a becsületét csak úgy szárazon egye meg, még az asszonyainknak a gyalázata is kellett neki hozzá, hogy abba mártogassa, mint a cvibakot a csokoládéba!

Juliánna felugrott a térdeiről, s dacosan felemelte a fejét, a szemei ragyogtak.

- Bízz rám akármit! Bármilyen nagy dolgot.

- No hát "édes"? - Azt szeretem. - Belehalhatsz, ha beveszed. - Mert méreg. - Hát hallgass ide. - Nekem ma éppen ebben az órában el kellene mennem egy olyan helyre, ahol az ilyenfajta új poklot készítik, azoknak a számára, akik bele valók.

- Új összeesküvés? - kérdé Juliánna a kis fiúcskát kötényével eltakargatva.

- Ne féltsd te őtet. Tud ő mindent, s nem fecseg ki semmit. - Nem új összeesküvés, csak folytatása a réginek. Itt vannak a közelben. - Énrám várnak. - Az én dolgom átadni nekik az izeneteket a távollevőktől, akik velünk egy célt akarnak. - És még más dolgom is van. - A cselekvéshez pénz kell, ingyen a halált sem adják. - S azt, hogy hol van elrejtve az a pénz, ami a munka megindítására szükséges, csak én tudom. - Soha senki arra rá nem fog akadni. Ahány esztendő elmúlik, annyival mélyebben lesz elrejtve. Ma és ebben az órában kellene azt nekik megmondanom. Ők nem jöhetnek ide hozzám; mert a labancok minden utat, ami a házamhoz vezet, megraktak kémekkel, vadászaik, dragonyosaik el vannak helyezve az erdőben, szénégetők, pásztorkunyhók, tárnabejárások közé; - az én híveim a napvilágon nem mutathatják magukat. - Hanem én odamehetnék hozzájuk a magam búvó útjain. - Ők várnak rám. De én nem tudok megmozdulni. Rettegek a villámlástól. - Meg vagyok átkozva. - Gyáva vagyok. - Árulónak fognak tartani, s aztán széjjel mennek; ember soká nem állhatja ki azon a helyen, ahol ők összegyűltek. - És én mégsem mehetek oda, amíg ez a zivatar tombol a fejem fölött. - Emberi szó nem fejezheti ki azt a félelmet, ami engem kínoz. - Minden villámlás a szívemen nyilall keresztül, s a mennydörgéstől olyan a szívem, mintha két malomkő közé szorult volna. - Ha most egy pálcával összezúznád ezt az üvegkalitkát a fejem fölött, bizony rögtön szörnyet halnék a rémület miá'.

Juliánna még a selyemkendőjét is levetette a nyakáról, azt is rátakarta az üvegkalitra. Tudta, hogy a selymet is perhorrescálja az égi tűz.

- Hát oda mernél menni most helyettem azok közé, akik rám várnak?

- Odamegyek.

- Ebben a zivatarban?

- Felveszem a "gyöngyösi privilégiumot", nem ázom meg.

(Gyöngyösi privilégiumnak hítták valaha azt a köpönyeget, amin semmi zápor keresztül nem hatolt; ma már nincsen.)

- Elvinnéd azokat a leveleket, amiket ha a labanc portyázók megkapnak nálad, egy fokkal magasabbra akasztanak fel, mint a levelek íróit?

- Nagyobbat is végeztem én annál.

- És azután leszállnál egyszál kötélen egy mély odúba, aminél a pokol kürtője semmivel sem rettenetesebb, hogy ott felkeress eldugott pénzeszsákokat, amiket a sárkányok őriznek?

- Nem hiszek a rémekben.

- Hát nem hiszesz a rémekben. Pedig elhihetnéd, hogy vannak olyanok. Teszem: ha csak egyszerre eléd toppanna az urad, Korponay János?

- Az valóban rémítőbb volna rám nézve minden kísértő léleknél.

- Aztán meg az öreg Fabriczius, azzal a hosszú kardjával.

- A hóhér a maga pallosával nem volna rám nézve iszonytatóbb.

- No hát ott, ahová küldelek, megtalálod az uradat meg az öreg Fabricziust.

Juliánna összeborzadt. Fásultságát megtörte ez a két név. Nem bátorság volt az, ami őt biztatta, csak megvetése mindennek, ami él. Hanem ezt a kettőt nem tudta megvetni. - Ingadozott.

- Ne félj, anyókám - szólalt meg a kis öreg ott mellette. - Én majd veled megyek, a nyakadba kapaszkodom. Nem bánt senki, ha engem meglátnak.

Ez a szó megolvasztá a jeges szívét, odaborult térdre a kisfiú mellé; elkezdett zokogni: ölelte, csókolta; majd hogy meg nem ette. - Hát mégis csak szereti!

- Nem, pulyácskám, tégedet itt hagylak zálogban a nagyapónál, hogy bizonyos legyen róla: amit rám bízott, elvégzem, megint visszajövök. Te csucsulj el, aludjál addig szépen. Mondja kelmed, apám uram, mit végezzek? - Ha az Isten haragjától nem rettegek, az uram haragjával is majd csak szembeszállok. Ő fogja ereszteni a kötelet, amin a mélységbe szállok, az öreg Fabriczius pedig mellette fog állni a nagy pallossal. - Mondja kegyelmed a többit.

Azzal elkezdte döncölgetni a kisfiát az ölében, s dúdolta neki a legújabb nótát.

Hová lettél nyalka kuruc,
Ki kevély voltál, mint a strucc!

Addig dúdolta, addig ringatta, amíg szépen elaltatta.

Az öreg Ghéczy Zsigmond azalatt elmondta reszkető szóval, merre legyen a járása, mi legyen a mondása? A mennydörgő mennykő csak úgy hullott jobbra-balra; a dörgés egy pillanatig sem szűnt; néha az egész házat megrázta, hogy az üvegek a háztetőn csak úgy csörömpöltek bele.

A magyar föld természeti ritkaságainak Kohinoorja, a dobsinai jégbarlang még akkor csak kevés ember előtt volt ismerve. Akik tudtak róla, nehéz eskü alatt kötelezték magukat, nem beszélni felőle másnak, mint a híveknek.

Itt e hegy mélyében lakik az egyik demiurgus, a földszellem, aki jégből alakít. Aeonok óta foly a munka. Kezdi mint bányász, mély üregeket váj, vízzel, szénsavval, azután folytatja mint építész, óriási boltozatokat emel a mélységek fölé, rengeteg oszlopokkal jégből, építészi remekeiben utánozza a zuhatagot, a lugast, a szőnyegeket, nem kellenek neki a dóriai, korynthi módok. Aztán oltárt emel, magasat, széles grádicsokkal. Nem feledkezik meg a boltozatos folyosókról sem, miknek karzatain csak párosával lehet áthaladni, vannak szép tündér grottái, alvószobácskák talán, cirádákkal, cikornyákkal felcicomázva, aztán egy-egy fejszédítő harántlap, csapinós eséssel mélyed alá a sötét végtelenbe, mint egy pyramid oldala, óriásoknak való szánkapálya, a mesebeli üveghegy, hanem a főtermében a tükörpadlaton egész mulatozó emberi társaság számára van elég hely. Azután beáll kárpitosnak, ezüstművesnek, a kolosszusi építményeket betakargatja drága szőnyegekkel, mik a légben függnek, egymást emelik, fenntartják, finom jégkristályból szőtt, font, filigránozott, zsinegmódra tekert cafrangjaik le a padlatig érnek, rengeteg sátorok csupa kristálytűkből. Mikor épít, vakmerő, mint egy titán, mikor díszít gyöngéd mint egy tündér.

Mikor a földlakók itt ünnepet tartanak, ezernyi mesterséges fénnyel világítva be a barlang üregeit, akkor az egész isteni Alhambra átlátszó lesz, át- meg átragyog az óriási jégdóm, mintha gyöngyházzal volna kirakva, szivárvány töréseket tündököltet, a kárpitok ezüstje összefoly a merész zuhatagok átlátszó zöldjével, a belül üreges oszlopok, az oltárok továbbadják a keresztültörő fényt. Kívül felcifrázva fantasztikus képletekkel, amik virágot, madarat, lófarkat, csipkézetet mímelnek; áttört ötvösmunkával, gyöngyfüzérekkel pazaron befonva. És a látogató elkezdi számlálni az óriási jégfalon, mely mellett elhalad, az évek sorait. Ahány esztendő, annyi réteg. Mint egy nagy könyv egymáson fekvő lapjai. Ameddig a világosság eléri, talán ezerig is el lehet számlálni. De hát ami a jégpadlón alul van, hány ezredévet számlálhat az?

E jégbarlang bejárását a Gölnitz-völgy felől rég ismerték a dobsinaiak. Azt is tudták, hogy ott jég van. Nyári mulatságaik alkalmával odaeresztették le a seres hordóikat, de leszállni bele csak e század utolsó évtizedeiben mert két fiatal tudós, aki azután ez isteni remeket a világ előtt feltárta.

A Rákóczi-hadjárat idejében ez volt a találkozási rejteke a kuruc összeesküvőknek.

Rendesen ott a barlang előtt ütöttek össze egy lábtót fenyőszálakból, amiken leszálltak a barlangba, s mikor visszajöttek, a lábtót összetörték, elégették.

Hogy a Gölnitz-völgyi szádán kívül még egy másik bejárata is van a jégbarlangnak, ez csak Ghéczy titka volt.

Mikor a közelmúlt években e barlang hírre kapott, egy dobsinai vén lakos felemlegeté, hogy ő is volt már ebben a barlangban fiatal korában; de egészen más nyíláson jutott bele, a "Hanneshöhe" oldalán. De nem tudott a helyre rávezetni többé.

Ez volt az a bejárat, amelyen keresztül Ghéczy Zsigmond kastélyából ide lehetett jutni, a hegyoldalból előtörő patak mentén lóháton.

Mikor Ghéczy Zsigmond az ő hajdan kedves cimboráját, Józsa István prédikátor-kapitányt áruló átszökése után azon forrójában utolérte s agyonverte, egyúttal azokat a kincseket is prédára ejté, amiket ők együtt Körmöcz- és Selmeczbányából elhoztak, sok hordóra menő arany- és ezüstpénzt. Ezt ő akkor hazahozta a Gölnitz-völgyi kastélyba, s aztán zsákokba töltögetve áthordta a hanneshöhei üregen át a jégbarlangba, ottan dugdosta el. Nem mind egy helyre. Fiókokra osztá. Számozva voltak: ennyi ezer itt, annyi amott. Ez volt az igazi Wertheim-pénztár! - Hatalmas egy szekrény: igazán felnyithatatlan. A jégtündér már az első esztendőben betakarta a rejteket egy réteggel; minden évben egy új lapot borított rá. Nincsen ennek a zárnak kulcsa. - Ha majd egyszer szükség lesz rá, ha minden segítség elfogyott, akkor előadja Ghéczy Zsigmond az eldugott kincset. Addig érjék be a jó cimborák azzal, amit a rézbányája keres. Ő maga beéri szalonnával, kenyérrel.

Hát most itt volt az az idő. Újra kellett szervezni a szétzüllött kuructábort. Izeneteket kellett hozni jószágaikba visszatért hajdani vezérektől, s az országon kívül történtekről; aztán csoportba gyűjtött lappangó hadaknak fenntartásáról gondoskodni. Fel kellett nyitni a pénztárt.

Ez hozta ide a régi bajtársakat, akiknek egyike jött Lengyelországból Rákóczitól, a másik Temesvárról, a török nagyvezértől, a harmadik Erdélyből, a többi innen-onnan az erdőkből, a pusztákról, a Fehér-hegyekből, az Ecsedi-lápból, ahol még fegyverfogásra kész ezerek lesik a jelszót; mind valamennyinek egy utasítása volt: ezen a napon, holdújsággal délután a Gölnitz-völgyi jégbarlangban megjelenni, s ott várni Ghéczy Zsigmondra, aki átadja a kincseket, s a kincset érő leveleket a kuruc főuraktól.

Ezeknek már hajnal előtt, mikor még sötét volt, át kellett vádolni az erdőkön, hogy a dobsinai labancok figyelmét kijátsszák, s elhelyezkedni a jégbarlangban. Hoztak magukkal bundát, nem fagytak meg. Tüzet rakniok nem volt tanácsos, mert a kiszüremlő füst elárulta volna, hogy itt emberek vannak.

Lehettek valami huszan. Közöttük volt Fabriczius, aki most járta be a Szepességet, Pongrácz, aki a Czelder Orbán katasztrófája elől menekült, s újra összeszedte a szétrebbent hajdúit, Korponay János, aki a fejedelemtől érkezett, és a többek között Pelargus, valamennyinek a közös izenethordója. Ez most is parasztleány-ruhában volt, a többiek mind Gölnitz vidéki hevéreknek öltözve.

Három szál viaszgyertya tartott világosságot a sátorban, ahol letelepedtek. Most "beduinsátornak" hívják azt a jéggrottát.

Az urak, untokban, a jövő terveit fejtegették egymás előtt. Mind nagyszerű volt az, és mind kivihető, csakhogy mindegyikhez pénz kellett. Azt pedig honnan venni? A "libertás" rézforintoknak még az anyamintáit is összetörték már, s ki lett hirdetve, hogy a szabadságpénz egy fabatkát sem ér többé.

Azalatt Pelargus egy jégtaburetten ülve, jegyezgetett valamit egy darab pergamenre.

- Mit kalkulálsz, fiacskám? - kérdezé Korponay.

- Azt számítom össze, hogy a jelenlevő uraknak a fejeire, kire mennyi díj vagyon kitűzve. Ha a fejeinket úgy el lehetne adnunk, amennyire azok becsülve vannak, mindjárt nem kellene a fejünket törnünk, hogy hol vegyük a pénzt.

Jót nevettek a tréfán. - Igazán kellemes érzés egy olyan társaságban lenni, ahol minden ember azzal a tudattal hordja fenn a fejét, hogy erre száz, erre meg kétszáz arany van kitűzve. Legtöbbet ért a Korponayé, mert az háromszáz aranyat képviselt.

- De mégis legtöbbet ér az én buksim - enyelgett Pelargus -, mert ha kevesebb is, de minden városban van rá feltéve valami. Hol ötven, hol száz tallér. Ha összeszámítom, megüti az ezeret.

- No, majd meghozza a nervus bellit a Zsiga bátyánk.

Csakhogy a Zsiga bátya nagyon soká váratott magára. Fabriczius ezüstórája már mutatta a holdújságot. Jönni kellene már neki. Itt a jégpalotában nem kellemes a várakozás. Csak a lengyel pálinka melegített. Aztán meg valami más. - Bolondság!

Már erősen zúgolódott minden ember. Beszéltek cserbenhagyásról, gyávaságról, egy-egy mormogó hang árulást is emlegetett. Egyszer csak megneszeli Pelargus éleshalló füle a föld felett dühöngő vihar moraját.

- Zivatar van odafenn. Akkor mi szépen süthetjük itt a makkot, mert az én Zsiga bátyám nekimegy ugyan minden ördögnek, még az olyannak is, aki a farkát a fején viseli, de az Úristentől szertelenül retteg. A tizenkét zsidó patriárka, Szent Dáviddal a hegyében, együtt nem félt úgy a Zebaóth Istentől, mint a jó Ghéczy Zsigmond, amióta a tüzes mennykővel megcirógatta. Az most nekünk ki nem jön az üvegkalitkájából, ha mi adunk is neki annyi aranyat, amennyit őtőle akarunk kapni.

Lett erre nagy káromkodás.

A kuruc különben sem igen szokta kapicányon tartani a nyelvét, mikor a mennybeli hatalmakkal kellett feleselni, most pedig éppen tehette, mert itt nagyon biztos helyen volt a jégbarlangban.

S a zivatar csak nem akart múlni. A körülfekvő hegyek belseje csupa vas, azzal pedig a villám szeret csókolódni; minden mennykő a hegyoldalba csap le, s a sújtott szikla fenékig megrendül.

Az összeesküvők türelmetlensége kórusban tör elő; az az istenesebb, aki jobban átkozódik.

Egyszer aztán egy olyan földrengéssel járó zuhanat rázza meg az egész jégbarlangot, hogy a kristályfalak és oszlopok megrendülnek bele; a villám oly apokaliptikus hatalommal sújtott le a "hegyes bércre", hogy betörte annak a tetejét, keresztülfúrta magát a sziklákon, lehatolt a jégbarlangba, egy pillanatra túlvilági ragyogvánnyal árasztva el a felséges kristályépületet, minden oszlopaival, boltozataival, hogy e káprázatos fénytől a szem elveszté világát; a következő pillanatban aztán sűrű sötétség lett, amiben rémséges zuhanatok hosszan tartó dörgése rémíté el a szívet; a hegytető beomlott.

(Ez a hegyomlás ma is látható fenn a tetőn, s alant a barlangban a lezuhant tömérdek sziklatömeg.)

S az iszonyú légnyomás eloltotta mind a három gyertyát.

Addig, amíg a lezuhanó sziklák robogása hangzott, miknek némelyike a százölnyi mélységbe gördült le (amit most a "pokol"-nak címeznek), addig emberi hang nem szólalt meg ide alant. S mikor már a zuhanatnak vége volt, még sokáig lehetett rá lesni, hogy pendülnek, kondulnak meg a jégkolosszok, meg-megrepedezve, hogy citerázik a magasból aláhulló jégkristályok permetege a jégtáblákon.

- Meg kellene gyújtani a gyertyákat - suttogá valaki a sötétben.

Erre a szóra többen elővették a tűzszerszámaikat; azt mindenki magával hordta; volt hozzá kénfonal is. De nem lehetett kicsiholni. A tapló úgy meg volt nyirkosodva, hogy nem kapott bele a szikra. Utoljára mind valamennyien elkezdtek a tűzkővel, kovával dolgozni... Olyan volt az, mintha démontábor szórná a szikrákat maga körül, pokoli sötétség közepében. Semmi sikere nem volt. A kioltott gyertyákat nem lehetett újra meggyújtani.

Most következett el még csak a rémület ideje.

Akik idelenn vannak, e vak sötétségben, soha ki nem találnak a jégtömkelegből az Isten világára.

Kétségbeeshettek.

Előttük a csúf halál, ami ellen semmi ész, semmi erő nem való a védelemre.

E szívzsibbasztó csüggedés közepett úgy tetszik, mintha a barlang mélyéből valami derengés hajnallana fel.

Pelargus vette azt legelőször észre:

- Világosságot látok! - kiáltá, odamutatva.

- Az a Ghéczy Zsiga! - mondák a kuruc urak, s elkezdének happ-happot kiabálni, hogy észrevegye őket a sötétben a közelítő. S aztán megint elővették a tűzszerszámaikat s nekieredtek a csiholásnak, hogy hollétük helyét észrevetessék a jég Bábelben.

Mert nem olyan könnyű annak az alsó részéből a felső emeletébe áthatolni. A feljárás meredek és tükörsima, megszaggatva széles rianásoktul, mik feneketlen mélységet mutatnak.

A világosság azonban közeledett. Már ki lehetett venni az emberalakot, mely azt magával hozta.

Férfialaknak látszott, bányászöltözetben. A világosságot egy szál viaszgyertya terjeszté, mely magas, nemezből készült süvegébe volt tűzve, mint egy tartóba. Hogy miért nem hozott magával inkább bányászlámpát, amit a bőrövre akasztanak, azt megmagyarázta a sűrű előre-hátra bukdosása a síkos jégúton; estében kialudt volna a lámpa, míg a süveg felyülmaradt a gyertyával.

Keserves küszködése volt, amíg a jégbarlang felső emeletébe fel tudott jutni; félig meggörnyedve haladt felmentében a párkányzaton végig, vaskampós botjával meg-megkapaszkodva. Térdeire kötött vaskarmokkal kúszott fel egy meredélyen, gémberedő kézzel fogózva a jégkoloncokba, s szeges talpú saruival akadályozva lecsuszamodását.

Már odáig jutott, hogy csak egy meredek kürtőforma mélyedésen kellett felhatolnia. Itt egy kötelet leoldott a derekáról, s azt a végére kötött vaskapoccsal felhajítá a párkányzat orgonasíp alakú jégcsapjaira, s aztán a térdvasai segélyével elkezdett egy faderék vastagságú jégcsapon felfelé kúszni.

- Ez nem a Ghéczy Zsiga! - dörmögé Pelargus. - Nem látom a nagy fehér szakállát.

- Csak nem őrült meg, hogy másra bízza a titkainkat! - mondá rá Fabriczius.

Korponay azonban segíteni akart a felmászással küszködőnek, s kampósbotjával lenyúlva a horgával megkapaszkodott kötélért, annál fogva elkezdte azt felfelé vontatni.

- Ez nem az öreg Ghéczy! - dörmögék valamennyien, amint az alak a mélységből fölmerült. Amint a kezével megkaphatta a jégmellvédet egy pattanós szökéssel fölveté magát a sík jégpadlóra.

- Nem! Hanem a leánya - suttogá fuldokló hangon a megérkezett, lekapva fejéről a bányászsüveget az égő gyertyával: szép sárga haja izzadságtól csapzottan hullott lángoló arcába.

- Árulás! - ordítá Fabriczius, s rohant a jégsátorhoz, hogy valami fegyvert kapjon a kezébe.

Korponay János pedig ugyanazt a kötelet, amelyen felhúzta a feleségét, hirtelen annak a nyaka köré keríté, s úgy nézett annak az arcába, mint egy őrült. Nem szólt neki semmit, csak a szemeivel ölte, a kötél két hurokszálát egy markában tartá összeszorítva.

Juliánna még csak egy mozdulatot sem tett a védelmére.

Ha azt a kezében tartott süveget gyertyástul a földhöz vágja, hát azzal eltemeti magát is meg valamennyit a pokol sötétjében. Akkor aztán az jár jobban, akit hamarább megölnek.

De nem tette. Odanyújtá a legközelebb állónak az égő gyertyát, s a legcsendesebb hangon szólalt meg.

- Itt vagyok, uram. Apám küldött. Nektek hoztam izenetet. Hallgassátok azt meg, aztán tehetitek velem, amit haragotok rám mért.

- Meg ne hagyd szólalni a kígyót, Korponay! - ordítá Fabriczius a jégsátorból; - fojtsd bele a szót: mert megront, ha beszélni hagyod.

Korponay még szilajabb dühvel nézett Juliánna szemébe, s kezdte szorosabbra húzni az öklébe szorított hurkot.

- De biz azt a bolondot nem teszed! - kiáltá Pelargus, s odaugorva Korponay mellé, sarlóforma éles késével kettévágta a kötelet, s kirántva az asszonyt az ura kezéből, odaállt eléje, saját testével védve azt mindenki ellen. "Hozzá ne nyúljon valaki az én asszonyomhoz, mert akkor nem ismerek sem Istent, sem embert! - Hát megbolondultatok, hogy meg akarjátok ölni, aki minket megszabadít? Az izenethozót. Pongrácz ezredes úr! Parancsoljon kegyelmed a kapitányoknak, vagy vér folyik köztünk!"

A kuruc vezérek csakugyan közbevetették magukat, hogy a dühöngő Korponayt félrecibálják, s az átkozódó Fabricziust elcsitítsák; amaz szidta a tacskó Pelargust, mit avatkozik az ő felesége dolgába, holott még szeretője sem volt, csak üvegen keresztül nyalta a mézet: az asszony bolondja.

- Bolond az, aki kihallgatás nélkül ítél! - feleselt vissza Pelargus. - Eddig csak vádolták, de nem védte senki! Igazság ez? Egy gyönge asszony ellen annyi erős férfinak összeröffenni! Leventeség ez? A hitves asszonyát a saját urának elrágalmazni! Becsület ez? - Nem bánom, mondjatok bolondnak: én nem hiszek el felőle semmi rosszat! Csak az irigyei találtak ki rá minden csihést, a szépsége miatt!

Juliánna megsimogatta a gyermekhős fejét.

- Köszönöm, jó Pelargus, hogy védelmemre keltél, magad vagy egyedül ebben a világban. - Hagyd abba - s azzal odalépve a férfiak csoportjába, megállt köztük nyugodtan, ölbe leeresztett kezekkel: "Uraim! Bíráim! Nincsen mit tagadnom. Hogy elkövettem az árulást az ország ellen Lőcsén, azt bevallom. Hogy vétkemet megbántam, azt bizonyítja az, hogy itten állok. Hogy helyrehozhatom-e azt, ítéljétek meg, ha azt, ami rám lett bízva, átadtam és elvégeztem. Ha úgy találjátok, hogy a jó, amit ügyetekért teszek, felér azzal a rosszal, amit ellene tettem, akkor feloldotok; - ha abban állapodtok meg, hogy marad fel tartozásom: itt vagyok: végezhetitek életem; senki sem sirat meg. - És aztán, ha ti föl találtok menteni, megmarad itt egy bírám, ki fölöttem ítél: az én hites uram. - Ami közöttünk van, az nem dolga senkinek, csak a mi kettőnké. Ti hagyjatok bennünket kettőnket hátra, mikor eltávoztok a gölnitzi szádon. Az uram majd később utánatok megyen. Hogy én merre mentem el: jobbra-e, balra-e, lefelé vagy fölfelé? Azt csak Isten tudja meg.

A daliák e nyugodt beszéd által egészen meg voltak nyerve. Maga Fabriczius és Korponay is elhallgattak, hanem azért egymás mellé álltak, kezüket egymás vállára téve. Pongrácz ezredes volt köztük a fő; neki mondá el Juliánna Ghéczy Zsigmond izeneteit; az ő kezébe tette le a leveleket, amik a hajdani kuruc fő uraktól jöttek. És azután, atyja kipécézése nyomán rávezette őket azokra a rejtekekre, amikben a bányavárosokból elhozott arany és ezüstpénz el volt dugva. - Minden előkerült. A kezdethez elég. Annyi kincs, hogy minden itt levőnek jut belőle cepelni való.

- Bevégeztem küldetésemet - szólt Juliánna, mikor a rejtekből előhordott pénzes zsákok egymás mellé voltak rakva, s azzal egyenesen Fabriczius felé fordult. - Kegyelmed főbíró uram, ezen hivatalában legtudósabb, mondja ki rám az ítéletet.

De bizony a jó Pelargus nem hagyta azt megtörténni, hogy ítéletet mondjanak ki - prókátor közbejötte nélkül, odafurakodott Fabriczius elé, s az egyik kezével megfogta a bíró vállán a puffos bányászmándlit, a másikkal pedig hevesen hadonázva, magyarázva, s a bíró mellét ugyan ütögetve, megtartá a kompetens védőreplikát az ő imádott szép asszonya mellett.

- Hát ti urak, hogyha bírák akartok lenni, ismeritek a just, ismeritek a logikát, ismeritek a principiumokat. Tudjátok, hogy mi az "in dubiis charitas". Ha tudna azzal az angyalarccal, azzal a galambtekintettel asszony oly szörnyű árulást elkövetni, amilyennel őt ti, a férje, az egész világ és az ő saját szája is vádolják: hát nem módjában lett volna százszorta nagyobb és súlyosabb árulást elkövetni most, amidőn egy intés, egy szó kellett volna csak tőle, hogy mindnyájunkat hóhér kezére adjon, hogy egy új felkelés tervét még a csírájában elfojtsa? Ha lehető volna, hogy ebbe a szívbe a hitszegés beleférjen, hát nem siethetett volna az a rábízott levelekkel egyenest az ellenségeinkhez, s felfedezve az összeesküvésünket, nem vihetett volna-e annyi főurat vérpadra, hogy ugyancsak válogathatott volna a birtokaik közül vérdíj fejében? Ha ennek az asszonynak itt, csak úri pompa, fényűzés, dúskálkodás gyönyörködtetné szívét-lelkét: így állana-e itt most közöttünk, sáros, tépett hevérruhában, összekarcolt kezekkel, hogy nekünk rejtett pénzbányák odúit fedezgesse fel, holott elhordhatta volna innen azokat a kincseket a maga gyönyörűségére úgy, hogy még, a kakas sem kukorítana utána? - Ilyen ábrázatja van a bűnnek? Így festik-e a rossz lelkiismeretet? - Íme, nem csúsz-mász térdepelve előttetek, kezeit tördelve; nem vagdalja magát a földhöz, ahogy a bűnösök szokták. - Itt áll nyugodtan, mint egy mártír a római cirkuszban az oroszlánok között. Nem hívogat sem szenteket segítségül, sem élőket tanúbizonyságul, nem szépíti tettét, nem magyarázza, nem tagadja. Azt mondja, amit tettem, megtettem. Nagy okai lehettek rá. Magában áll-e? Nem! Százan, ezeren tették azt, amit ő. Hittek a csábító szónak, bíztak az esküvésben, a hatalmasok pecsétes leveleiben. Hány férfi, hány fővezér közülünk tette le a zászlóját egy ilyen mézes-mázos szóért. S ő, a gyönge asszony vétett volna csupán, mikor ráhallgatott? S mi az elpártoltat, ha megutálja tettét, s ismét hozzánk tért, tárt karral fogadjuk. Itt a leveleik a kezeinkben, áhítattal olvassuk, gyönyörködünk a megtérésükben; kérve-kérjük, jertek vissza, legyetek újra vezéreink, tanácsadóink; emeljük őket a fejünk fölé. Csak ezt az egyet dobjuk le a mélységbe? Azért, mert asszony? Azért, mert gyönge asszony? Azért, mert szép asszony? A mennydörgő ég odafenn, s ez a jégpokol idelenn úgy tartson meg és úgy veszítsen engem, ahogy esküvel bizonyítom, hogy ez az asszony ártatlan és igaz, mint ez a szűz jégoszlop itt előttünk. Fejemmel állok jót érte!

Az ifjú trubadúr lángja elharapózott a többi keblekbe is. Az urak helyeslő mormogása hangzott körbe. A bírói serpenyő mérlege valóban a szép asszony részére hajlott. Az érdemei súlya lenyomta a bűneiét. A megtérőt be kell fogadni, kivált, aki ily erős próbát kiállt, miként ez.

Az öreg Fabriczius intett a kezével, hogy legyenek csendesen. Ő maga leült egy jégkoloncra, mint valami bírói karszékbe, a többiek körülállták.

Valamennyi gyertyát meggyújtották már most, a jégsátor egész világos lett bele.

Fabricziusnak egy kasza volt a kezében, ő kaszás hanáknak volt álcázva. Úgy nézett ki vele, mint a vén Kronosz. Azzal, ha akarta, le is üthette a nyakát az előtte állónak.

Megszólalt, nehéz csend után.

Halljad, amit mondok, te, kinek nincs neve, "lőcsei fehérasszony". Nem mondok én terád ítéletet. Az az Isten dolga. El is fogja hozni. De elveszem a fejedről fenyegető kezemet, s azt mondom, senki se bántson. Nem tudom, ki vagy. Nem ismerlek. Elfelejtem, hogy valaha utamon keresztülmentél. Te emlékezni fogsz rá, hogy miket vétettél, más ne emlékezzék. Nem azért, amiket ez a nederes fiú beszélt a védelmedre, nem azért a csengő ércekért, amiket kezünkbe adtál, nem azért a gyertyavilágért, amivel bennünket a pokoli sötétségből megváltottál, aki nélkül veszve lettünk volna, nem ezzel váltottad meg magadat. Hanem azzal, hogy az apádtól küldve jössz most ide. Csak egy embert ismerek a világon, aki nálamnál törhetlenebb szívű, csak egy embert, aki hazáját irtóztatóbb lélekkel szereti, mint én, az a te apád. S csak egy ember van a világon, aki ellen nagyobbat vétettél, mint énellenem, mert nagyobb csorbát ütöttél a címerén, mint az enyimen; s aki ezért téged jobban keresett halálra, mint ahogy én kerestelek: - ez az apád. - Ha te meg tudtad venni Garamszegi Ghéczy Zsigmond szívét, ha ő terád bízta azon titkait, miket soha senkinek el nem mondott: akkor valami varázslat jár veled, amibe az én véges eszem be nem tud hatolni. Térj vissza apádhoz, amely úton jöttél, s vidd el neki azt a levelet, amit neked adok, nem sok szó lesz benne, de elég: "Leányod betölté küldetését."

Fabriczius papirost kért a körülállóktól, mert nála nem volt. A többinél sem volt. Pelargus odaadta neki azt a darab pergament, amire az imént társai nevét felfirkálta, utánuk téve a fejeikre kitűzött díjakat.

- Ez jó lesz - monda a bíró. - Már a neveink is rajta vannak.

Azzal a pergamen elejére felírta azt a három szót.

A pergamen sorba járt; mindegyik vezér odaírta a neve után: "vidi".

Szándékosan hagyták Korponayt utoljára.

Ő nem írta a neve után a "láttam"-ot, hanem bedugta a pergament a köntösébe.

- Még nekünk van egy szavunk egymással.

Igaz. A nagy hazafiak, a törhetlen szabadságharcosok elintézhették a maguk perpatvarát azzal, aki őket egyszer elárulta. Ha másszor jó szolgálatot tett: ki van egyenlítve a rovás. - De hát a férj számadása ki van-e?

Az még nehéz egy szó lehet.

Nem mondtak ellene. Összeszólalkoztak. Ki-ki felvett a vállára egyet a pénzes zsákok közül; fogta a gyertyát, s indult a jégbarlang kifelé vezető sikátora felé. A távozó alakokat egyenkint eltakarták a jégkárpitok, a bolygó fények eltünedezek az átlátszó falak mögött. Csak két gyertya maradt hátra: Korponayé és az asszonyáé.

Ott álltak egymással szemközt: körülöttük a fehér éjszaka, a csillámló jégpokol. A padmalyról percenkint egy-egy vízcsepp hullott alá a jégsátorra, mint egy folytonos óraütés, számlálva az örökkévaló időt.

Júliánna a férfiöltözetben is tökéletes asszonynak látszott most: kérő, esdeklő meghajlása, összekulcsolt kezei, mik térdeit érinték meghajoltában, lecsüggesztett feje, árnyékvető szempillái alól kisugárzó szemei rávallottak, hogy asszony.

Szava nem volt, csak azt tette, hogy az összefogott két kezét felemelé lassan, s úgy nyújtá ki karjait ama másik alak felé, akinek még a jégfalra vetett árnyéka is tudatá, hogy férfi.

Visszautasítólag intett a kezével.

- Ne szólj hozzám. Mind hasztalan volna. Ha ezt az egész jégbarlangot meg tudnád is olvasztani egy leheleteddel, engemet nem olvasztanál meg benne. Nincs közöttünk semmi közös érzés: még a gyűlölet sem.

- Elfelejthetnéd-e kis árva gyermekünket? - rebegé az asszony.

- Ne hozd elő, mert még megátkozom az órát, amikor született.

- Az volt a vétkem, hogy őt oly nagyon szerettem.

- Tudom. Azért akarnám elfeledni, hogy fiam van. Mert jobban tettem volna, hogyha szétzúzom a fejét, minthogy keresztvízre tartám, mert az én dicsőségem az, hogy egy poronty született, egy Antikrisztus, aki nem megváltója, hanem elvesztője lett a világnak! Ott lesz a nép imádságaiban: "fogantatott a gonosz lélektől!", örömhír lesz rám, ha azt hallom, hogy meghalt.

- Az Isten szerelméért! Hogy mondhatod ki ezt a szót?

- Térjünk másra. Hisz nincs nekünk semmi okunk a civakodásra. - Megcsaltak, ugye? Akik aranyhegyeket ígértek. Hogyne csaltak volna meg? Hisz Fabriczius leányát is kiforgatták az apja birtokából; pedig azt császári tiszthez adtad, hitét elhagyattad vele; apját, szülővárosát elárulni te tanítottad meg. Most az is földönfutó, mint te.

Ez egy új nehéz kő volt Juliánna szívére. Hát az ő kedvencét is szerencsétlenné tették azok, akikben bízott? Ez is az ő lelkére támadó vád, az ő álmainak réme?

- Értelek most már egészen - mondá Korponay. - Csalva vagy, sértve vagy, semmivé vagy téve. Magad üldözöd magadat. - Dehogy kergetlek, dehogy állom el az utadat; hagylak magad elől futni. - Velünk egy úton futsz most, azt látom; el is hiszem; belekerültél abba a forgószélbe, ami bennünket sodor magával. Bosszút akarunk állni, mink is, te is. Ebben találkozunk, s még úgy jöhet, hogy sokszor fogunk egymás jöttére várni, ahogy ma vártunk, s az is meglehet, hogy egyszer a hóhér a fejeinket egy kosárba dobja. De az én ajkam a tiedet megcsókolni még ottan sem fogja. Rám nézve nem vagy asszony, nem nélküli lény vagy. Úgy beszélek hozzád.

- Hallgatok csendesen.

- S felelsz egyenesen. Még én nem írtam alá az elbocsátó leveledet, elébb meg kell alkudnod velem. - Mondd meg, hova tűntél akkor, amikor még annyira tele volt veled a szívem, hogy haragomban meg akartalak ölni?

- Ott voltam a közelben, a fali tükör mögött levő rejtekben.

- Az volt a titkos átjáró a szomszéd házba?

- Igen.

- Ahonnan "ő" is átjöhetett tehozzád, te is "ő"-hozzá, amikor tetszett?

- Igen.

- Mikor előlem menekültél, oda mentél őhozzá?

- Akkor nem, mert a vezérek és a szenátorok ott voltak nála, s a kapitulációrul tanakodtak. Hanem korábban voltam ott. Amint a császáriak megrohanták a szobájában, s kelepcébe keríték. Akkor segítségére siettem.

- Hát e szerint a tábornok nem tud semmit az árulásról?

- Semmit sem. Mikor a rejtett átjárót felnyitottam, akkor éppen karddal készült magát életre-halálra védelmezni a császári katonák ellen, akik szobájába tódultak.

- S te hogy segítettél rajta?

- Pisztolyt szegeztem a főtiszt homlokának, s arra ő kiparancsolta a szobából a muskétásokat, s azután tanácskozhattak egyenlő sors mellett.

- S hogy nem menekült "ő" ki azon az úton, amelyen te bejutottál hozzá?

- Mert kényes volt az én asszonyi becsületemre.

- "Ő" az volt, te nem! - Tehát Andrássy egész tudatlan volt a lőcsei árulásban? Te voltál az, aki őt elcsábítottad; a te mézes szavad, a te sugáros két szemed, a te varázstudó ajkad volt az a titkos hatalom, ami őt megfordította. Nem aranygyapjúval, arany hajszállal húzták ki a helyéből.

- Úgy van.

- Hát ez "úgy van". - Mármost hallgasd meg, amit mondani fogok én, urad, bírád, gyilkosod, cimborád, ahogy akarod választhatsz. Te elcsábítottad a magyar hadsereg egyik legjobbik vezérét, a győrvári diadort, a hősök mustráját, hogy eltántoruljon a nemzet zászlójától, s átbukjék az ellenségei közé; - most eredj oda hozzá és csábítsd őt vissza.

- Hogyan? - kérdé a nő, elsápadva szörnyen.

- Hogyan? Azt te tudod! Ugyanazokkal a mézszavakkal, ugyanazzal a varázslattal, csókkal, öleléssel, amivel a tévútra vitted, hozd az igaz útra vissza. Adj neki mindent, amit a szív kíván, hozd mámorba, tedd őrjöngővé, hogy kövessen megint, ahova te viszed. Vedd elő azt az arany hajszálat, mivel őt tőlünk elkötözted, s láncold vissza hozzád.

Juliánna arcra veté magát, és elkezdett zokogva sírni.

- Ne sírj itten! Könnyed jéggé válik, amint kihull. Hideg dolgokról beszélek én most. Nincs ebben semmi éreznivaló. Adunk és veszünk. Vesszük, amire szükségünk van, s adjuk érte azt, amiért az megkapható. Nekünk Andrássy Istvánra szükségünk van. Őt tartjuk a legalkalmasabb fővezérünknek, ő van egy hatalmas várnak a birtokában, fegyverrel, ágyúval ellátva. A régi kurucság még most is bálványozza őt. Ha ő kezébe kapja a zászlót, az egész ország mint egy tábor sereglik körüle. Őt nem vehetjük meg pénzzel, megvesszük tehát egy asszony csókjaival. Kelj fel hát, és emeld a fejedet magasra. Dicsőséges dolgot mívelsz majd.

Sértő, szívig bántó volt mindenik szava, tanúbizonysága a hideg megvetésnek; a nő megszűnt sírni, fölállt, összefonta karjait, s azt mondá: "Jól van, odamegyek!"

- No lásd! Ez okos szó. És mármost vedd eszedbe utasításomat. Nem elég az, hogy odamégy s visszajössz. - Bizonyosság is kell felőle, hogy nem jártál hiába. Ez a tanúbizonyság az lesz. Most küldi a bécsi kancellária Gömörbe Andrássy Pétert, a legöregebb testvért, az aulikust, aki azalatt, míg valamennyi öccse mind a szabadságért harcolt, ő maga ott maradt Bécsben, s megtartá a hűséget. Most ezt nevezték ki gömöri főispánnak, ami eddig Andrássy István vala. Utasítása van, hogy egy labanc ezreddel szállja meg Krasznahorkát, mert hisz a megye tanácskozó terme ebben a várban van; az öccsét pedig, a megkegyelmezett kuruc tábornokot, szállítsa ki a síkra, betléri kastélyába. - Ha te most elmégy és visszajössz, s azután az fog történni, hogy Andrássy István bezárja vára kapuját az új főispán előtt, s kiutasítja a labanc szállásmestereket, hát akkor ez annak a tanúbizonysága lesz, hogy két csillagnak még mindig van elég bűvsugára.

Arra a két csillagra nehéz szempillák borultak.

- Elvállalom - suttogá Juliánna.

- Akkor készen, vagyunk - mondá a férfi, s elővonva ködmene belsejéből az elbocsátó lapot, ő is odaírta a neve után e szót: "vidi".

S aztán odanyújtá azt a nőnek.

- Mármost - ki balra - ki jobbra!

Végezték a dolgukat.

- Kérem kegyelmedet - szólt még Juliánna -, segítsen e jégfalon aláereszkednem.

Igazság! Ezt még meg kellett neki tenni.

Mikor a kötelet dereka körül fűzte az asszonynak, mégis - csak át kellett őt fognia a két karjával, de csak mégsem szorította őt magához.

Juliánna leült a szédületes jégfal párkányára, egészen rábízta magát a kötelet tartó kézre.

Amint így a tátongó örvény fölött libegve, lassan alászállott, arcát felfelé fordítá. Tekintetében az a gondolat tükröződött vissza, hátha visszahúzza a kötelet, hátha megöleli, megcsókolja, s azt fogja mondani: "Nem mégy oda, hanem jössz énvelem, viharok útjain!" - De csak nem tette azt a férj. - Azután alácsüggeszté a fejét, maga alá nézve a sötét örvénybe, ami a lába alatt tátongott; - s talán arra gondolt, hátha elereszti a kötelet, s hagyja őt a mélységbe hullani, utána kiáltva: "Nem oda, nem oda, hanem a halál országába!" - De csak azt sem tette.

Nemsokára elérte lábaival azt a keskeny párkányt, mely a jégfalon végigfut, melyen idáig jött; akkor eresztették el ott fenn a kötelet.

S aztán még csak egy istenhozzádot sem váltottak egymással.

Az egyik gyertyafény távozott északnak, a másik délnek a jég templomában. A tetőről lehulló vízcsepp számlálta a percek örökkévalóságát.