Andrássy István azóta, hogy Krasznahorkára hazatért, hírt sem hallatott magáról.
A dandár, amelynek brigadérosa lett volna, masírozhatott, amerre neki tetszett, több napiparancsot őtőle a tisztek nem láttak.
Megírhatták a szathmári békekötést, s meg eldobhatták, azt sem bánta.
Bécsben, Pozsonyban talán nehezteltek is rá, hogy a nagy kegyelmet nem sietett megköszönni, s további szolgálatait felajánlani, talán elő is léptették volna egy rangfokkal, ha jelenti magát, de feléjük sem ment.
Otthon, Gömörben, a legtarkább hírek szállongtak felőle. A vára, mint minden magyar főúré, mindig nyitva állt a vendégek előtt, akárki jött a hajdani jó barátok közül látogatóba Krasznahorkára, azt a szokott szívességgel fogadták a várnagy és a kulcsárok; ételben, italban, kényelmes szobákban nem volt fogyatkozás. Hanem a házigazdához nem jutott be senki.
Lehetett a vendéguraknak vadászattal is mulatozni, a vadászmesternek utasítása volt evégett; meglőhették a medvét, a szarvast, a vadkant; Andrássy abban sem vett részt.
Ihattak a házigazda egészségeért jó nagyokat, nem jött elő az áldomást visszaköszönteni. Egészen félrevonultan élt abban a lakosztályban, ahol egykor a felesége lakott, s ahonnan a magánkápolnába lehet jutni. Akinek bejárata volt hozzá, azok voltak az orvosa, a papja, meg a tiszttartói. Azokat a címerteremben fogadta, ha szüksége volt rájuk. A fiai a tanítójukkal a hálószobájában találkozhattak vele mindennap. Egy benyílóban pedig volt a kancellistája, az vitte ki az izeneteit a cselédeknek a pitvarba.
Levél útján is hasztalan volt vele valami érintkezést kezdeni, mert minden hozzá érkező levelet az íródeákjának adott át, hogy készítsen belőle kivonatot, s neki aztán csak a lajstromot mutassa be - diákul.
Abban az elenchusban aztán fordultak elő ilyenforma kivonatok:
"Domicella N. de N. contra Stephanum baronem Andrássy de Csíkszentkirály et Krasznahorka: In causa cordis ruptae Impetratur-restitutio in integrum."[6]
Erre az a marginális jegyzet veresplajbászoztatott; hogy "ad acta ponendum".[7]
Majd meg jött egy ilyen kivonat:
"Dominus collonellus kurucensis, X. de Y. adversus baronem, generalem Stephanum Andrássy. In causa perditae patriae. Proponit neoaquisticam."[8]
"Comburendum." - Felelt rá a veres plajbász.
"Elégetendő."
Csak az olyan iratokat olvasta el a szövegük szerint, amik valóságos ügyekre vonatkoztak. Olyan is fordult elő elég.
Hanem a gyöngéd nem egészen ki volt zárva a közelségéből. A vasrács ajtón még cseléd alakban sem bocsátott be a portán fehérszemélyt hatvan esztendőn alul.
Mivel tölti hát az idejét?
Azt mondják: filozófiai munkán dolgozik. Ez is csak az íródiák révén szivárog ki, akinek a mutatóujja már tyúkszemet kapott a sok másolástól. "Triplex philosophia" lesz címe a könyvnek. Ki fogja nyomtatni a lőcsei tipografiában.
Rettenetes gondolat. Mágnásnak, hősnek könyvet írni. Hisz ez rosszabb a remeteségnél.
De még annál elszörnyesztőbb míveletek is szivárogtak ki elzárt magányából. Ezeket meg a gazdatisztjei beszélték ki.
Andrássy István rendezi a birtokait. Felviteti magához a tisztartóktul a számadásokat, azokat apróra megvizsgálja, észrevételekkel kíséri, kegyetlen törléseket visz bennük véghez.
Az még csak megjárja, hogy egy nagybirtokú főúr tudós könyvet írjon, de hogy még kalkuláljon is, s számba vegye, hogy mit vesz be, mit ád ki, ez túlmegy a penitencián is!
Ezeket a híreket pedig mind meg kellett tudni Korponaynénak, ha az ígéretet, mit az urának tett, be akarta váltani.
A legelső lépés lesz a legnehezebb: bejutni az elzárkózott remete cellájába, aki onnan sehová sem jár ki, csak éppen a folyosón keresztül abba a kis kertbe, ahol a felesége által ültetett szegfüvek nyílnak. Ott sem láthatja őt senki más, csak a vén kertész. Mindennap le szokott az uraság szakítani két szál szegfűt, s azt magával viszi. Az egyik szál szegfüvet ott találja az íródeák a nagy könyvek közé lenyomtatva, hát a másik, hová lesz?
A várbeli plébános minden reggel korán misét mond a kápolnában, azt az úr az elrácsozott erkélyről hallgatja, a kápolnába bejöhet akárki, akit az ájtatosság odahoz, de őt ott sem láthatja meg.
Még csak annak a módját is nehéz kitalálni, hogy a szép asszony bejelentesse magát, hogy itt van.
De mégis kitalálta.
Andrássynak volt egy megbízott antikváriusa, aki számára hetedhét országról összegyűjté azokat a pandectákat, amikre annak szüksége volt. Ezeket a mindenféle kötésű könyveket azután felszállíták a főúrhoz, mellékelve azoknak a követelt árait. Néha maguk a régi könyvek tulajdonosai is felfáradtak a várba. Mert a főúr alkudozni szeretett. Aztán értette a maga portékáját. Tudta, hogy mi az igazi ritkaság, mi az incunabulum, mi a kópia, mi az apokrif? Nem hagyta rászedetni magát a könyvgyűjtő szenvedélyénél fogva. Ami igazán becses mű volt, annak nagyon megadta az árát, s más kézre nem eresztette.
Hát egy reggel a felhordott kutyabőrös könyvek között egy cifra táblájú akad a kezébe, marokinba kötve, türkizekkel kirakott kapcsok a két sarkán, amik kulcsra járnak. Szakasztott mása az ő elveszett "pantheonának".
De nem lehet felnyitni, hogy megtudhatná, ugyanaz-e, mert a kapcsok be vannak zárva.
- Ki hozta ide ezt a könyvet? - kérdi az íródiáktól.
- Az a görög asszony maga, akié a könyv.
- Hol van az az asszony?
- Odakinn van a pitvarban.
- Kérd el tőle a könyvkapocs kulcsát.
- Már kértem, de nem adja. Azt mondja, fél, hogy valami el talál belőle sikkadni, mert drága képek vannak benne.
- Fiatal az a nő?
- Én bíz a képét elfelejtettem megnézni. (Kitelt tőle!) Hanem azt hiszem, hogy öreg lehet, mert mankóra támaszkodik.
- Vezesd ide hozzám!
"Kip-kop", hangzott a mankó, "klip-klap" hangzott a papucssarok a hosszú termeken végig, aztán kinyílt az ajtó, s betipegett-topogott rajta az összegörnyedt anyóka, szemöldökig érő aranycsipkés főkötőben, szájáig körülbugyolálva patyolatkendővel, félmankóra támaszkodva.
- Maradj kinn! - mondá Andrássy az íródiáknak.
Mikor aztán egyedül maradtak, a görög ruhás anyóka eldobta a mankót a kezéből, s délceg, sugár termetével felegyenesedett. Mindjárt ráismerhetett, aki egyszer látta.
Andrássy a homlokához kapott a két kezével, úgy meg volt lepetve.
- Mégiscsak be tudtam jutni kegyelmedhez - suttogá az asszony.
- Mi hozza ide kegyelmedet? - kérdé Andrássy olyan hangon, amiben több volt a rémület - mint az örvendezés.
- Hát - a bűnöm, meg annak a bánata.
- Azóta, hogy egymást utoljára láttuk, nagyon sok változás történt - vágott eléje a szónak Andrássy.
- Valóban sok - mondá az asszony, elértve az útmutatást. - S legjobban megváltoztunk mi magunk. Nekem úgy tetszik, hogy az csak álom volt. S az álmodó és a felébredt két különböző ember. - Hát nem jól tettem-e, hogy ezt a könyvet visszaszereztem, és elhoztam kegyelmednek?
- Megvallom igazán, hogy egy rémtől szabadít meg vele, ami minden órában kísértett. Ami rejtett kincs van a földben elásva, mind egy halomban nem örvendeztetne úgy meg, mint ez a visszakerült könyv. Mit adjak kegyelmednek érte?
Csalogató szó volt. Vigyáznia kellett a szép asszonynak, hogy mit feleljen rá? Egy téveteg szemsugár, egy kóbor mosoly az ajkon oly bűvrontó lehet, hogy a feltalált hajdani kedves egyszerre a jégpólus alá távozik tőle. Nem, azt nem vette elő. Hosszan elhallgatott, fejét aláhajtva s kezét ajka elé téve, s aztán vontatott, szakadozott szóval kezdé el szándékát elmondani.
- Nagy árt kérek érte, nem is sejti, hogy mit? Azt mondá kegyelmed, egy kísértő rémtől szabadítom meg akkor, amidőn e könyvet visszaadom. Hogy mit adjon viszont érte? Egyenlő értéket. - Az én lelkemnek is van egy kísértő réme, aki nyugodnom nem hágy, aki földönfutóvá tesz, s ahova menekülhetnék, az Istenhez való utamat elállja. - Ajándékozzon meg engemet ezzel a kísértetemmel.
- Hogyan tehetem azt?
- Volt kegyelmednek egy szent alakja, akit életében én annyiszor megbánték, aki énmiattam többet és rosszabbat szenvedett, mintsem a mártírok. Az a csodaalak, aki még holtában sem tud megválni attól, akit úgy szeretett. Engedjen odamennem, hozzá! Hadd boruljak le a koporsója elé! Hadd gyónjam meg neki keserves bűnömet, s hadd könyörögjem ki nemes bocsánatát. Akkor talán az én lelkem is megszabadul az ő lidércétől.
Ez az egy érző húr maradt a nagy ember szívében. Hogy rátalált ez az asszony!
Át meg át volt hatva.
Valóban tartozott vele annak a halottnak, hogy odavezesse hozzá ezt az asszonyt: "Borulj arcra előtte, s áztasd a lábait könnyeiddel!"
- Legyen meg - mondá, kezét nyújtva Juliánnának.
Juliánna a hála örömkitörésével csókolá meg e nyújtott kezet. S azzal odaszökött az asztalhoz, melyen a "Pantheon" feküdt, s mielőtt Andrássy kitalálhatta volna, hogy mit akar vele, odafutott a kandallóhoz, s beledobta a drága szép könyvet a zsarátnokhalomba, a láng körül összecsapott rajta.
- A kegyelmed kísértetei már hazatértek - suttogá a lángbaborult könyvre mutatva, mely annyi közös emlékével volt tele visszaidézni nem való óráknak. - Talán vandalizmus is volt, hogy azt tette? Hasonlatos ahhoz, mellyel a latin keresztesek a bizánci istenszobrokat szétrombolták.
Mit adna most az archeológ világ érte, ha az a képgyűjtemény megmaradt volna?
- Jerünk innen, jerünk - unszolá a nő a férfit, mintha attól tartana, hogy az még megsajnálja a tűzbe dobott kincset, s egy-két lapot még megment belőle. - Hadd égjen addig itt magában. Ez legyen a mi lelkeinknek tisztító tüze. - Lám csak nehány lépés a pokol ajtajától a mennyország ajtajáig! Vezessen odáig!
Valóban csak néhány lépés volt az.
Csak két terem esett közbe. Az egyik a címerterem az Andrássyak arckép-csarnoka később, a másik a hajdani ebédlő, II. Rákóczi Ferenc emlékezetes díszszekrényével, azután jön az előpitvar, s abból nyílik a hálószoba, hol Serédy Zsófia tanítá gyermekeit Istent imádni. - Még most is tanítja.
Ott a hajdani nyoszolya helyén állt egy fekete bársonnyal bevont ravatal, s azon egy diófa koporsó, egészen egyszerű (hiszen ostrom idején készült), csak az a rendkívüli rajta, hogy a teteje üvegből van.
Ez üvegfedél alatt szunnyadta a túlvilági álmot Andrássy Istvánné.
A hold is nyolcszor megújult azóta. A fák kivirágzottak, a virágból gyümölcs lett, lehullott, és ő még mindig alszik.
Nem tudja, mi a halál?
Enyészet?
Annak nincs fölötte hatalma.
A vonások szelídek, nyugodtak, fönségesen andalító az egész arc tekintete, a szempillák félig nyitva, mintha figyelnének a szemek, az ajkakon a fájdalmas mosolygás, a gyöngysor fog tündököl közöttük. S a jobb kéz félmagasan felemelve, mintha hívni, ölelni, inteni akarna valakit. Hosszú, fekete haja keblére omolva.
Az alsó vánkosa tele van rakva szegfüvekkel. A tegnapiak még frissek, illatosak, a régebbiek hervadtak, aszúk.
Ezek az aszúvirágok beszélnek.
Nagyobb csudák is vannak a világon, mint amiket a teremtő természet talányul ád fel az emberi észnek.
Hogy változik meg az emberi lélek a múltja hangulatával egészen ellenkező valamivé? Egy férfiszív, mely tárva-nyitva volt a világ mámorító örömeinek, hogy zárkózik be, mikor ez örömöket nem tiltja senki többé! Aki annyiszor hűtelen tudott lenni az élőhöz, milyen hűséges tud lenni most a halotthoz! Mindennap elhozza neki a kedvenc virágát!
Ezért zárkózik el az egész világtól. Ezért nem bocsát be magához dőzsölő cimborákat, dévaj asszonyfélét, hogy meg ne háborítsa senki az ő titokteljes találkozásait az ő elmúlhatatlan egyetlenével.
Most már egyetlen neki!
Nem az égé, nem a földé, egyedül az övé csupán.
Nem várja az angyalokat, csupán őtet.
Juliánna reszketve rogyott térdre e koporsó előtt.
Nem szólt, nem sírt, csak reszketett.
Szót, sírást, mind be lehet tanulni. Zokogás, jajgatás, önátkozó beszéd mind kitelik egy nagy színésznőtől, ki valaki számára játszani akar, de ezt a reszketést nem lehet akarva csinálni. Erre csak egy ismerhetlen hatalom kényszerítheti az embert, aki hívatlanul jő, és láthatatlan jelenlétével kiforgat minden lényünkből.
Úgy reszketett, hogy egy szót sem tudott kimondani.
Szemei mint az álomjáróé, meredtek az alvó tüneményre, ott az üvegkoporsóban.
Mikor idejött, talán azt hitte, hogy majd beszélni fog hozzá, hogy gyónni fog előtte; mikor meglátta, elállt a szava, elfeledett gondolkozni.
Andrássy felemelte a koporsóról az üvegfedelet.
Nem áradt abból más, mint az aszú virágok illata széjjel.
Aztán megállt a koporsó fejénél, összekulcsolt kezekkel, s elnézte hosszasan azt a kiszenvedett alabástrom arcot.
A hidegnek is van fénye, ami szétsugárzik.
Juliánna félve, borzadva csúszott közelebb a halotthoz. Tétovázva, rémledezve emelkedett fel térdéről, odahajolt annak a félig felemelt kezéhez, s áhítattal megcsókolá. Aztán félve tekinte félre az arcára, nem haragudott-e meg érte? Nem, csakúgy mosolygott, mint az elébb. Másodszor is ajkával érinté az átlátszó kezet, most már hosszasabban, és még egyszer harmadszor - Serédy Zsófia még akkor is mosolygott megölő gyilkosára.
Andrássy visszaereszté az üvegfedelet csodahalottja fölé. Juliánna könnyült kebellel rebegé:
- Köszönöm, hogy idevezetett. Nem fogok tőle rettegni többé.
- Most már még egy titkommal többet ismer kegyelmed - suttogá a férfi.
- Azt fogom legféltőbben őrizni - súgá vissza a nő.
- Láthatja, hogy szigorúbb vagyok magamhoz, mintha karthauzi zárda tagja volnék. Az én halottam nem lett hamuvá, de én már azzá lettem. Dicsőségem, hőstetteim por és hamu. Álmaim a nagyságról, messzelátó terveim por és hamu. A zászlók, amiket hordoztam, a zászlók, amiket eldobtam, fonallá szétszedett gubanc. Undorodom a jókedvű emberektől, s a kacaj felháborít. Bosszant a gondolat, hogy még lehetnek bolondok, akik remélnek valamit. Csak azzal próbálgatom magamon, hogy élek-e még, hogy keresgetem, mi fájna még az életben, ami bekövetkezhetnék rám. Arra se találok. A nagyobbik fiam, akit már azért is nagyon szeretek, mert szakasztott képmása az anyjának, valami olyan bajban szenved, amiben bizonyosan meg kell neki halni. Akkor kapta ezt meg, amikor a testvérem unszolására a kis ágyújával rám célzott, s a hintómat találta a golyójával. Attól a perctől fogva emészti valami kórság, ami a szívén támadja meg az embert. Nem lehet meggyógyítani, meg fog halni bele. És én minden reggel látom őt folyvást gyengülve, fogyva, rosszabb színben. Már ez sem fáj, hozzá vagyok szokva.
Juliánna nagyot sóhajtott. Mi vigasza legyen az oly szívnek, aminek már nem is fájhat semmi?
(Márpedig szép asszony! lőcsei fehér asszony! téged azért küldtek ide, hogy ezt a szívet még egyszer megfájítsd! Ki kell neked találnod annak a módját, addig búcsút nem vehetsz.)
- Beszéljünk egyébről. Hát kegyelmednek hogy folynak a dolgai mostan?
- Köszönöm szíves részvételét. Most otthon lakom az apámnál a kisfiammal.
- Igen? Szívesen fogadta az öreg? Ő nagyon keményszívű ember.
- Eleinte zúgolódott, dorgált, hanem aztán csak kiengesztelődött irántam.
- Megkapta kegyelmed a fia számára a donációt?
Erre a szóra könnybe lábadtak az asszony szemei.
- Óh, uram, ne említse ezt. Én nem keresem a fájdalmat, mint kegyelmed, mégis rám talál az. S az én szívem nincsen kőből. Nem bárói korona, nem földi nagy birtok az, amit én most Istentől könyörgök; hanem csupán az, hogy tartsa meg a kis magzatomat. Az én fiam is úgy sínylődik, hogy kétségbeesem, mikor rágondolok, s nem kell nekem olyankor semmi öröme, semmi dicsősége az Isten világának. Ha a gyermekemet elveszítem, akkor minek élek tovább magam is? Óh, mily nagyon rettegek miatta.
Andrássy megfogta a nőnek a kezét, és önkénytelen megszorítá.
Mégis volt hát valami közös a szíveikre nézve, az egyforma rettegés, mindegyiknek a maga gyermekeért.
És mind a kettő tudhatta magától, hogy ez az érzés igaz. Hazugság lehet minden a világon, ez az egy való.
- Talán kegyelmezni fog az irgalmas Isten! - sóhajtá a férfi vigasztalóan.
- Talán irgalmazni fog nekem "ő" is - szólt kitörő fájdalommal a nő. - A kis szoba ajtaja be volt már zárva, ahol a halott feküdt, visszafordult oda, s térdre rogyva az ajtó előtt s kezét a rézkilincsre téve kiáltá hozzá az ajtón keresztül: "Óh, ne vidd el az én gyermekemet is; óh, légy kegyelmes!"
A férfinak föl kellett őt emelni a földről. Más tárgyra lehetett átvinni a beszédet.
- Kegyelmed vissza fog térni az atyjához innen?
- Még ebben az órában.
- Hiszen ne siessen. Házam el van látva vendégfogadásra.
- Igen köszönöm a marasztást, de ebédre a váraljai plébánosnál várnak, s a világ nyelvétől őrizkednem illik.
- Mégis maradjon egy kevéssé. Valamit akarok átadni. Kegyelmed is hozott nekem ajándékot, aminek az értékét nem lehet felbecsülni, azt viszonozni kötelességem. Andrássy István soha adós nem volt. A levéltáram régiségei közt van egy sajátkezű levele Zápolya János királynak, melyben a Garamszegi Ghéczyek ősapját harcban szerzett kitűnő érdemeiért megdicséri. A kegyelmed atyja sokszor kérte tőlem ezt a családja büszkeségét képező nevezetes írást, én azonban nem akartam attól soha megválni, mert régi okmánytáramnak ez egyik legféltettebb kincse, Zápolya saját kézírása, királyi pecsétjével, ami nagy ritkaság. Ghéczy Zsigmond uram, tudva, hogy ilyesmi nálam pénzén nem eladó, értékes cserét kínált helyette. Egy Pelsőczi Bebek-féle bronzágyút, amit ő valahol elrejtve tartogat. Én azt sem fogadtam el. Most átadom kegyelmednek ezt a nagyon becses régi iratot, örvendeztesse meg vele az öreget. Ezzel rovom le az árát a visszaadott Pantheonnak.
Juliánnának duplát villámlottak a szemei.
- Köszönöm, óh uram - rebegé meghatottan - de lássa kegyelmed, ha én ezt a nagy kincset érő levelet hazaviszem az apámnak, azt fogja kérdeni, mi áron kaptad azt te, s még majd rosszat gondol.
Úgy elpirult hozzá. Azután folytatá:
- Azt meg nem mondhatom el neki, hogy ilyen meg ilyen Pantheon nevű könyv volt a világon, ami így meg így került a kezembe, ami megint kegyelmednek volt ezért meg ezért drága. Hát ezt mind el nem beszélhetem az apámnak.
- Hát hogy legyen?
- Írjon kegyelmed egy sor írást mellé, amiben felajánlja apámnak, hogy elfogadja tőle az ajánlott Bebek-féle ágyút cserébe, s küldi helyette a magyar király levelét, amit óhajtott megkapni.
- Jó lesz. Azt megtehetem.
A levéltárhoz, ha az udvarra nem akartak lekerülni, a kápolnán, sekrestyén és azon a virágos kis kerten keresztül lehetett eljutni.
Andrássy elvezette oda magával Korponaynét.
Kicsiny kertecske az, ahol az Andrássyak ősanyjai, szegfüveik pompájában gyönyörködve várták hadjáratokból hazatérő uraikat, s fésülgették ezüstfésűvel fiacskáik aranyhaját, megtakarítva minden kihulló szálat, hogy fel ne szedje a madár. Alig nagyobb a tér hosszában húsz, széltében tíz lépésnél. Annak is csak a déli oldala virágoknak való, mert a másikon árnyékot tart az a tömör bástyafal, amelyiknek a szegletéről egy Andrássy Fischer predikátort, az evangélikus esperest aládobatta.
A szegfű volt az akkori kertészdivat uralkodó virága, ez a rokonszenves, télen-nyáron mindig virító, állhatatos virág (talán azért olyan nagy kegyence a magyar asszonyoknak, hogy annak a jelképét minden hímzéseiknél használták). Egész tudomány volt azoknak a neveit mind megtartani a fejben. Regényalakok és mítoszi nevek, fejedelemnők, diadalok emlékei voltak neki tulajdonul adva. Csak a vén francia kertész tudta elsorolni valamennyit; Apelles, Medor, Daon Royale, Artamene, Victoire de Mastric, Feu de Ligny, Celimene, Grand Turque. Többre ment a számuk kétszáznál, a színváltozatok minden pompájában, szeszélyesen pettyegetettek, irombán felemásak, csipkézettek, sávozottak, sok színben vegyített talitarkák, jászvörösök - a vén kertész elmondta, melyiket hol termesztették, ki volt a keresztapja?
Juliánna úgy járt végig a kis kerten, mind egy álmodó. Arra gondolt, hogy milyen kegyetlen büntetés lett volna az, ha az első bűneset után a lángpallosos angyal csak Évát kergette volna ki a paradicsomkertből, Ádámot pedig benn hagyta volna egyedül, hogy minden fűben-fában megtalálja annak az emlékét, akit elveszített. Egyszer megállt Juliánna egy szegfű előtt, mintha valami megállította volna. Annak a neve volt "Rose blanche". Tiszta fehér virágú szegfű, mely egészen a rózsához hasonlított.
- Én ezt találom a legszebbnek - mondá a nő a kertésznek.
- Valóban, megboldogult jó úrasszonyunknak is ez volt a kedvenc virága - viszonzá a kertész.
A szegfüvön csak egy kinyílt virág volt, azt leszakítá a kertész, s kedveskedett vele az urától vezetett látogatónőnek.
Juliánna úgy vette azt reszkető kezébe, mintha azt nézné utána, nem vérezte-e be a kezét a leszakított virág?
A levéltárból, ahol a Ghéczyek családját érdeklő írás előkerült, visszatértek Andrássy írószobájába. Az íróasztalon állt drágakövekkel kirakott remek rámában Serédy Zsófiának menyasszonykori miniatűr képe, Juliánna, mikor nem nézett rá senki, lopva odatűzte a rámához azt a fehér "Rose blanche"-t. - Akinek, amíg élt, a szíve virágait nem sajnálta gyökérrel kitépni, most félt e kedvenc szegfűvirágából egy szálat elvinni magával.
Andrássy István pedig a kandalló tüzébe bámult.
A Pantheon egészen elégett már, a kapcsai leváltak az izzó papírlapok egyenkint nyiladoztak szét egymástól, a fekete korommá égett lapokon még futkároztak végig azok a tűzkígyócskák, amik betűket látszanak írni a halottá vált papírra. - Talán ez a két ember el is tudta olvasni azokat az ismeretlen tűzbetűket? - Nem mondták el egymásnak, mit olvastak.
Nagyon hosszú utat tettek meg mind a ketten azon nap óta, amelyen legutoljára együtt forgatták kezeikben ezt a közös albumot, amikor a szép asszony művészi csínnal rajzolta az előtte ülő arcképét ezen könyv lapjára. Milyen türelmetlenül várta ő akkor, hogy mikor lesz - vége! Most volt vége.
Azóta körülkerülték a földet, hogy újra összetalálkozzanak.
Azóta Andrássy filozóf lett. Az is csak elméletben, a szívében nem lakott a bölcsészek hideg megfontolása, az élettel leszámolt nyugalom, hanem az ellentéte az eddigi szenvedélyes hajlamoknak a méla búskomorság.
Az olyan éles asszonyi szem, mint Juliánnáé, egy körültekintésre felismerte azt a változást. A hősből anachoréta lett. A könnyelmű, ledér férfi az elhagyott, elfeledett, halálra kínzott feleség emlékeit gyűjti maga körül. Mit keres egy bölcsész szobájában egy kerekes rokka, egy befejezetlen hímzet, a rámára felfeszítve? - A meghalt nő valószínűleg idemenekült, ezekkel az asszonyi foglalkozásaival az utolsó napokban, mikor a dervisgenerális a várat megtöltötte a mezei hadakkal, ezt a szobát (a könyvtárt!) respektálta a kuruc - s Andrássy István azután mindent azon a helyen hagyatott, ahol a nő ottfeledte, semmihez azóta hozzá nem engedett nyúlni, Valóságos kultusz tárgya lett előtte minden, ami e házban az elhunyt feleségre emlékezteti.
Hát még aztán a két gyermek?
Még azokat is meg kellett látni Juliánnának.
A két fiú civódva rontott be apjuk szobájába. Nekik szabad bejárásuk volt hozzá.
.Azon civódtak, hogy a kisebbik nem akarta megengedni a bátyjának, hogy ma kilovagoljon, mert erős szél fú, megrontja magát, inkább ő is otthon marad a kedveért, s játszik vele türelemjátékot, bástyarakást.
Mikor a szobába berohanó fiúk egy idegen asszonyt megláttak az apjuk szentélyében, nagyot bámultak. Hogy került ez ide, mit akar ez itten? Mind a ketten odahúzódtak az apjuk mellé. Talán eszükbe jutott, amit egykor a dervisgenerális bátya beszélt előttük és az anyjuk előtt arról a szép asszonyról, aki olyan irgalom nélkül tépi ki az ő anyjuk szívéből az élet örömeit, s gondolták: "Nem ez az?"
Mikor ott térdepeltek az apjuk arcképe előtt, mikor azért imádkoztak, hogy szólaljon meg, védje magát e vád ellen? Nem úgy volt-e? Szótlanul bámultak a nőre.
Andrássy odavonta a térdei közé a nagyobbik fiút, s megcirógatta a fejét. Látszott a fiú arcán a titokteljes kór ijesztő kifejezése, túlságosan piros ajka, viaszsárga arcszíne, s valami rémlátó tekintet a szemekben, úgy jósolták a számára megírt balvégzetet. S a beteg kinézést még aggasztóbbá tette az az önvádterhes fájdalom, amivel a fiú az apján csüggött, ahogy annak a kezeit, orcáját csókolta. Minden csók egy bűnbánat, egy bocsánatkérés volt, azért az önfeledt pillanatért, amikor az ágyút az apja ellen irányzá.
Juliánna a szemeit törlé.
- Mintha a magamét látnám.
Andrássy elhihette, hogy ezek igazi könnyek. Őszinte érzelemmel nyújtá kezét Juliánnának.
- Maradunk ezentúl igaz jó barátok.
- Azok maradjunk - mondá a nő. - Talán tehetek is kegyelmednek egy jó szolgálatot. Nekem is van egy beteg fiam, akihez le akarom hozni Lőcséről doktor Cornidest, a híres orvost, akit kegyelmed is jól ismer. Az itteni doktorok nem tudják kitalálni a baját.
- Éppen mint az én fiamét.
- Ha rá bírom venni a tudós doktort, hogy megtegye az utat Gömörbe, akkor elküldöm őt kegyelmedhez is Krasznahorkára - ha ugyan még itt fog akkor a tábornok úr lenni a várában.
Andrássy István félreértette ezt a mondást.
- Láthatja kegyelmed - mondá Juliánnának -, mennyire nincs akaratom ezt a helyet elhagyni - valaha.
S tekintetével azokra a megholt hitvesétől ottfeledett tárgyakra mutatott, míg végre gyermeke halavány arcán nyugodott meg vele.
- A kegyelmed akarata, tudom, hogy meg nem ingatható, azonban vannak a fátumnak oly erős hatalmai, amik a mi akaratunkat megtörhetik.
- Nem ismerek ilyen erőt - mondá a hős vezér nyugodtan, s megcsókolgatva a fiai orcáját, elbocsátá őket magától, gyöngéden sugdosva hozzájuk, hogy csak legyenek jó testvérek és szeressék egymást, ma ki ne lovagoljanak, mert erős szél fú; játsszanak inkább tekével.
Azt nem mondta nekik, hogy mikor kimennek a szobából, üdvözöljék ezt az úrasszonyt idebenn.
Aztán odalépett az íróasztalához, melyen megkezdett nagy filozófiai munkájának ívei voltak elszórva. Juliánna ott ült a karszékben az asztal mellett.
Andrássy hamis nyomon járt.
Azt ugyan föltette erről az asszonyról, hogy csakugyan az érzés hozta ide, a lelkiismeret nehéz lidércnyomása. Az asszonyszív csupa babona. A képzelődés ad neki életirányt. Kedélyének szüksége van arra, hogy valami vezekléssel meg legyen nyugtatva. Ez a csodatevő Boldogságos Szűzhöz nem zarándokolhat, mert protestáns, tehát itt kellett neki keresni azt a közbenjáró szentet, aki saját keble pokolrémei ellen invocáljon.
De ennek mégis kellett valami más okának is lenni az idejövetelre.
Hogy ez a rejtett indok nem a szerelmi epekedés, azt elhitte Andrássy. Aki ott tudta őt felejteni a poprádi vendéglőben, s még egy istenhozzádra sem állt meg a kedvéért, hanem nyargalt egy hiú-csalóka ábránd után -, az a nő nem érez mélyen.
Hanem azt hitte felőle, hogy ez most a bécsi udvartól van ide küldve (az ő jó barátaitól). Azok bizonyosan keveslik az eddig lett szolgálatait, nem érik be azzal, hogy Andrássy Istvánt a fejedelem ügyétől eltántorította, még azt is szeretnék, ha rábírná, hogy valósággal az ő szolgálatukba álljon. Ott most nagy szükség van magyar kiváló főurakra, ha az országot új alapon akarják rendezni. Ez volt a gyanúja. Nem is sejtette, hogy az ellenkező oldalról ássák a futóárkot.
- Lássa kegyelmed - szólt Juliánnához, szétszórt irataira mutatva. - Ez az én mindennapi foglalatosságom. Bölcs könyvek, amik a világot megítélni tanítanak. Minden hiúság, nagyravágyás oly idegen rám nézve, mint a kínai szokások. Nincs az a fényes polc, amiért ezt a könyv dohától átjárt zúgot fölcserélném. Azokat a szegfüveket nem adnám a Bourbonok liliomaiért, sem a római pápák aranyrózsáiért. S amilyen nagyon megszokták az udvari marsallok minden reggel megjelenni az uralkodó levée-jén, s megkérdezni: "Hogyan nyugodott felséged?"; olyan megszokott utam nekem, mindennap elmennem ahhoz az üvegkoporsóhoz, s megkérdeni: "Hogy aludtál, lelkem?" - És ha a csaták trombitáit fúnák az ablakom alatt, a falra akasztott kardom meg nem rezzenne tőle. Nincs nagyravágyásom!
Juliánna nagyot sóhajtott, aztán megszorítá Andrássy kezét.
- Ezt mind tudom. Sőt értem. Az én nagyravágyó álmaim is felébresztett álmok. Magam is keresem a búvóhelyet, s örülök, ha megtaláltam, akármilyen szomorú is az. Minden élettelen tárgyban, ami valami emlékhez köt bennünket, megtaláljuk a beszélgető társat. Tudom én azt, hogy mikor a fájó szív így belenőtt az emlékeibe, olyan mint a mandragoragyökér, hogy sír bele, ha erőszakkal kitépik. Annál fájdalmasabban esik arra gondolnom, hogy kegyelmednek ezt a helyet bizony itt kell hagyni.
- Nekem?
- Rövid időn pedig.
- Mesemondás! Ha én nem akarom? Parancsol nekem valaki?
- Azt hiszem, hogy olyan ember, aki parancsoljon, akad az országban; a kérdés csak az, hogy engedelmeskednek-e neki? Nem volna kegyelmednek még tudomása róla, hogy Bécsben Andrássy Pétert nevezték ki gömöri főispánnak?
- Az nem lehet! Hisz a főispán én vagyok.
- De miután kegyelmed Rákóczi híve volt, s a kapituláció után nem sietett fel Bécsbe, homagiumát praestálni, - a kancellár kegyelmedet szépen skártba tette.
- Engem! Skártba! - kiálta a főúr, olyat ütve az öklével a triplex philosophia közé, hogy annak a levelei szerteszét repültek.
Meg is restellte a dolgot, s megint rendbe szedte a megbántott papirost, s nyugalmat erőszakolt magára.
- Hát "fiat piscis!" - Legyen lúd, ha kövér!" Legyen Péter bátyám a főispán, ha ért hozzá.
- Az pedig ért hozzá, higgye el az uram! Mint jól értesültem, már útban is vagyon egy ezred sziléziai muskétással, hogy beszálljon Krasznahorka várába, s átvegye kegyelmedtől a vármegye gyűléstermének és az archívumnak a kulcsait, amik a főispánt illetik meg. S miután a sziléziai muskétások és a kegyelmed palotás hadai egy várban meg nem férhetnek, az egyiknek ki kell innen vonulni. - Kegyelmed maga sem maradhat e helyen, mert a hatalmas főispán a maga úri vendégeivel, a Karok és Rendek seregével, akik fel fognak gyülekezni, össze nem szorulhat. - Ez már mind el van végezve, s kegyelmed számára ki van jelölve a betléri kastély, ahová a gyermekeivel együtt kitelepedhetik, s viheti magával a bölcsessége könyveit, a kertje szegfüveit, még az üvegkoporsóban alvó halottját is.
- De Szentháromság úgy segéljen! Azt ők nem érik meg! - ordítá fel haraggal a hős vezér, s olyat rúgott az útjába került kutyabőrös eklektikuson, hogy az a szögletbe repült.
Odavolt már mindenféle filozófia. Valamennyi bölcs mondásból, amit megörökítettek papíruszlevélen, viaszktáblán, pergamenen és obeliszkok oldalain csak ez az egy maradt érvényben: "Ne bántsd a magyart!", a kard lapjára beedzve.
- Igen sajnálom, ha megzavartam ezzel a hírrel a kegyelmed nyugalmát - szólt mentegetőzve Juliánna és menni készült.
- De sőt nagy hálával tartozom érte - várjon, míg a levelet megírom Ghéczy Zsigmondhoz.
Maga sem tudta tán, hogy mit ír ebben az indulatában.
Juliánna véghez vitte azt, amiért ideküldték.
Amilyen mankón tipegő anyókául jött be a várba Juliánna, éppen olyanul távozott el onnan. Valódi alakjában csak a vén kertész látta őt és a két gyermek. Egyik se beszélt a cselédséggel a család titkáról. Korponayné eltűnhetett nyomtalanul.
Azontúl aztán folyvást elváltoztatott alakban jelent meg, hol itt, hol amott; Dunán innen, Dunán túl.
Amennyi viharnak a magját ez az asszony jártában-keltében elvetette, az elég volt egy országot felfordítani. És mindezt anélkül, hogy a szövevényének a szála valami be nem avatottnak a kezébe került volna.
Andrássy István csakugyan beváltotta azt a szavát, amit sértett szíve haragjában kimondott. Megizente a Péter bátyjának, hogy aki Krasznahorka várába be akar jönni az ő engedelme nélkül, tizenkét fontos ágyúkat hozzon magával, mert az övéi is olyanok. A jó Andrássy Péter aztán el se hozta magával Pozsonyból a sziléziai muskétásezredet, hanem elütötte-vétette valahogy a dolgot Illésházynál, hogy hagyjanak békét az Istvánnak, mert még most nagyon el van keseredve; amíg a gyászesztendeje tart, ne háborgassák. A dolog aztán abban maradt. Lehetett Gömörbe praesidiálisokat is küldeni, úgysem fogadta meg senki. Követet majd küldenek, ha lesz országgyűlés, maguktól is. Ott van az alispán, Gyöngyössy uram, elvégzi az.
Hanem a kuruc összeesküvők ezt az ellenszegülését Andrássy Istvánnak gyorsan a maguk terveibe tudták illeszteni. Bercsényi Lengyelországból azt izente a Rákóczi-párti főuraknak és hadvezetőknek, hogy az új fölkeléshez igyekezzenek megnyerni a győrvári hőst; olyan jó hadvezére nincs több a magyarnak. - Hogy bezáratta Krasznahorka kapuját a labancok előtt, ez egyszerre az egész kurucság bálványává emelte Andrássyt. Elhagyták a "korcsmagenerális" nótáját, s mást kezdtek felőle:
"Andrássy homlokán
Virul a borostyán."
"Esik eső karikára
Az Andrássy kalapjára,
Valahány csepp hullott rája,
Annyi áldás szálljon rája."
A palócok meg ezt a nótát énekelték:
Andrássy lesz a fiskális;
Pöröl az a királlyal is.
Aztán az összeesküvésnek minden fonala a vén Ghéczy Zsigmond kezeibe futott össze. Ő levelezett a mágnásokkal. A krasznahorkai siker után teljes bizodalma volt a leányához. - Nem bánta ő, akármivel hódította is meg Juliánna a hős vezért; az ő dolguk! Nem is kérdezősködött afelől. Gondolta, bizony nem a "Szentek hegedűjéből" énekeltek, mikor magukra voltak.
Künn Európában is keveredett a világ; új háború készült Franciaországgal; a török szultán Rákócziért küldött. Kedve támadt egy kis hadakozásra; idebenn meg a bécsi magyar urak minden bölcsességüket commassálták, hogy mentől több olyan bolondot tudjanak kitalálni, amivel a magyar nemzetet jobban elkeserítsék. Elfogatások, elkobzások napirenden voltak, a becsületest üldözték, a bűnöst futni hagyták; a vallási villongást újra felélesztették; az elkobzott vagyon felett egymás között ortályoskodtak; s mikor valami nagyot akartak tenni, akkor nevetségessé lettek.
Juliánna éppen egy veszedelmes körútból tért vissza. Rendre járta a magyar főurak kastélyait; ott volt a Rádayaknál, Vayaknál, Esterházyaknál, Ordódyaknál; leveleket hozott valamennyitől. Mikor azokat a feje alá tette (vánkosába rejtve), mintha csak mérges viperákon aludt volna! Egy kiszabaduljon belőlük, s úgy megcsípi, hogy belehal.
Ghéczy Zsigmond nagyon meg volt elégedve a leánya végzett dolgaival, mikor ez a mindenünnen elhozott leveleket átadá neki.
Bonus, bonus! (Ez volt az öreg szavajárása, ha valamivel meg volt elégedve.) Látom már, hogy megtartottad a hűségedet. Nem vagy az anyád leánya, hanem az apád ivadéka. Az elébbeni dolog legyen megbocsátva.
S hogy a bűnbocsánatát meg is pecsételje, előhívta Juliánnának a kisfiát.
- Most már megengedem neked, hogy az anyádat megcsókold. Jó asszony, szerethedd.
Azt a világért sem tette volna, hogy ő maga adjon egy bűnbocsátó csókot a leányának. Annyira tán soha sem is fog meglágyulni, csak a kis porontyot szabadította fel a tilalom alól.
Nohát! Már van egy lélek a világon, akinek szabad őt szeretni. - Talán még majd a többiek is megbocsátanak.
- Mármost még egy utat kell megtenned - szólt az öreg. - Ezeket a leveleket, amiket az urak hozzám küldének, a fejedelem kezébe kell juttatni. Érts meg, mi módon. - Te azonnal nekiindulsz, egész parádéval, mintha Lőcsére utaznál a régi barátnédat meglátogatni. Onnan azonban kiosonhatsz Poprádra, és megszállsz a vén Husz vendéglőjében.
Juliánnának ideges rángatózás fogta el az ajkait. Mire emlékezett vissza?
- Az egy jó kis félreeső hely - folytatá az öreg -, egészen arra való, hogy egypár szerelmes a világ szeme elől elbújva turbékolhasson benne.
Juliánna némán könyörögve kulcsolta össze a kezeit.
Az öreg nevetett.
- No, hát nem szép apai gyöngédség ez tőlem, hogy a menyecske leányomnak még arról is gondoskodom, hogy a szerelmesével háborítatlanul találkozhassék?
Juliánna eltakarta lángvörösre gyulladt arcát.
Az öreg kolerikus nevetéssel döcögteté a szót.
- Hát bizony van is azon mit pirulni? Hisz az egész világ tudta is, hitte is, hogy szeretitek egymást. Még nagyobb igazságért ez a kis poronty is ennek a tanúbizonysága. Hát nem te ajándékoztad ezt az apjának?
- Az uram lesz ott? - rebegé Juliánna, s egymás után eltűnt az arcáról az a lángvörösség, de a helyébe állott halaványságnak édes, mosolygó kifejezése volt. - Az uram lesz ott!
- Igen, ő vár ott rád. Lehet, hogy még más valaki is. Vagy pedig te fogsz őrá várni, ha hamarább érkezel. Elmondod neki élőszóval, amiket tapasztalásból tudsz; meg amiket éntőlem hallottál. Elébb az ország dolgáról beszélsz vele, csak azután a magadéról. Megmondhatod néki, hogy én kiengesztelődtem irántad. Aztán tégy vele, amit akarsz. Nem kell téged arra tanítani. Az anyád is éppen úgy tett. Nemcsak engemet csalt meg a szeretójeért, hanem a szeretőjét is megcsalta énvégettem. Sokszor ott hagyta a faképnél, mikor legjobban várt reá, s hozzám jött - nekem turbékolt. Olyanok az asszonyok. S a férfiak is arra valók, hogy így tegyenek velük. - Nem bánom én: nevetek rajta. Hanem csak arra az egyre kérlek, hogy a rád bízott leveleket addig ne add a szerelmes urad kezébe, amíg búcsúzni nem kezdtek. Ez legyen az utolsó.
Juliánna engedte ezt a hideg mérget a szívére csepegtetni. Szenvedhetett az anyjáért is, meg magáért is. - És el kellett viselnie, mert igaz volt, amit az öreg mondott:
"Te kunkora bajuszos dali legény, azt ne hidd valahogy, hogy csak a te kedvedért csalják meg a deres szakállút! Éppen annyiszor csalják meg a te kunkora bajuszodat a deres szakállért. Gazdag az asszonyszív! Kétfelé osztva is elég kincs kitelik belőle. Ma nekem, holnap neked! Egyszer a majmon van a sor, másszor a medvén."
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Igaz volt az öreg mondása. Juliánna most a férje után vágyott, azt kívánta visszahódítani.
Összehasonlítást tett a két férfi között, s ez nem ütött ki a titkosan imádott javára.
Andrássy Istvánnak az egész jellemén a kedély uralkodott, a hangulat irányozta az egész életét. Egy nemes fellobbanás megdicsőítő hatása alatt tudott a hősköltemények vezéralakjául kimagasodni, egy másik kedélyhangulatban pedig lesüllyedt a szibarita kéjmámor tunyaságába; - mikor a szabadság nemtője csókolta meg, akkor félistenné alakult át, ha a szép maenade ölelte meg, lett belőle szatír. Ennek sem maradt meg. Egy halott arcától jéggé fagyott, lángjai kialudtak, eldobott kardot, thyrsust, pánsípot a kezéből, eltemette magát a dohos könyvek közé; búcsújárójává szegődött egy múmiának, filozofál, flagellálja magát, és hajdani kedvesének erényes prédikációkat tart. - Most ilyen az uralkodó kedélyhangulatja. Ez is meddig tart így? - Mikor a lőcsei kis rejtekszobában szöghajának egy fürtje össze volt fonva a szép asszony egy aranyfürtjével, hej, nem bánta akkor, akárhány labanc muskétásezred lopózik is be azalatt a várba, akármi lesz hősi nagy híréből! És most ni, hogy elfeledte egyszerre philosoph elveit, aszkétai ridegségét, nem is kellett neki a harci trombitákat fújni az ablaka alatt, elég volt egy tollsíp, mely büszkesége alvó démonát fölébreszté, hogy odadobja a kesztyűt vakmerően a császári udvarnak - és mindezt miért? azért, hogy meg ne mozdítsák a helyéből azt az üvegfedelű koporsót, s le ne tapossák azokat a szegfüveket a német pattantyúsok. Most megint egy hős lett, de kinek a hőse? Egy túlvilági alaké, egy halotté. - Az ilyen férfialak nem lehet eszménykép.
Mennyivel bámulatra keltőbb az a másik alak, akit így hínak: "az én uram". Az egész jellem abból az ércből van öntve, amin nem fog a rozsda. Mindig ugyanaz, aki volt; egy kimondott szavához sohasem hűtelen. Gondolat, szó és tett ugyanaz mindig nála. A balsors meg nem alázza, a bukás el nem ejti. Híve marad még az elveszett ügynek is, amely eszményképe. Dacol a halállal, s a sötét jövővel. Mily állhatatosság! Mily igaz, tiszta lélek!
Ha még ennek a bocsánatát is ki lehetne érdemelni!
S aztán megosztani vele a viszontagságokkal teljes életpályát! Együtt futni sötét erdőkön, sivatag pusztákon keresztül, egy közös palásttal betakarva, őrt állni az álmai felett, s lesni az üldözők közelgő dobaját, ott állni mellette, mikor harcol, s kilőtt fegyvereit újratöltögetni, sebét bekötözni, ölében tovább vinni, vele együtt halni.
Ez volt most a legújabb ábrándja.
Őrajta is éppen úgy a kedély uralkodott mindig; a hangulat vezette tetteit, mint annál a férfinál.
Asszonynak megbocsátják ezt. Azt mondják: gyöngeség a neved.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Juliánna nem úgy tett, ahogy az apja mondá, hogy egész parádéval utazzék fel a Szepességre. Megmaradt az eddigi rendszerénél. Volt egy gyékényes parasztszekere, megrakva szercsika almával. Ez a Muraközben termett, ahol az idei fagy nem pusztított, annálfogva igen kelendő árucikk lehetett idefenn Magyarországon. Ezzel járta be az egész vidéket. Maga volt a kocsis, senkit nem hordott magával. Volt a szekerébe fogva két rossz dikhenc, amik csak úgy cammogva húzták a kisafát, azoknak mindig rángatni kellett szájukban a zablát, hogy menjenek, különben félretértek a mezsgye szélére legelni, hanem a lógós tüzes, fiatal paripa volt, aminek csak egy ostorlegyintés kellett, s az aztán ragadta a szekeret, hegynek fel vágtatva, ha arra került a sor. Ilyen módon minden feltűnés nélkül bejárhatta a vakmerő asszony az egész országot, csak azok előtt fedezve fel kilétét, akikhez az apjától levéllel küldve volt.
Így indult neki a szepesi útnak is.
Teste, lelke hozzá volt edzve az ilyen út kínfáradalmaihoz (strapáciák). Mint a legjobb, munkához szokott parasztasszony, maga látta el a lovait, ha valahol megszállt, s mindig künn hált a szekéren. Az útitarisznyából élelmezte magát. Mindenféle nemzetnek a nyelvén tudott beszélni, s ismerte a tájat: nem sokat kérdezősködött.
Mikor hegynek fel haladt a szekere, leszállt az ülésből, s gyalog hajtotta a lovakat. Útközben az erdőn, míg a szekér az országúton haladt a csengős lovak nyomán, ő maga félretért a pázsitra, s négylevelű lóherét keresett, ezt a sejtelemtől gyötrött asszonyszívek gyógyító írfüvét. Aki négylevelű lóherét talál útközben, annak a szíve meggyógyul.
Négylevelű lóherét keresett, s a halállal játszott. Mindannyiszor az urára gondolt; "Ha te kockára teszed a fejedet egyszer, én felteszem tízszer, ugye hogy csak méltó párod vagyok?"
A Magas-Tátra már a háta mögött maradt: elérte Poprádot, s ott megállt a szekerével a Husz apó vendéglője előtt. Kívül állt meg az utcán, nem akart meghálni. Csak onnan a kapuból kiabált fel a veranda alatt ülő Husz apóra, hogy nem vesz-e almát? Az meg onnan vissza. "Hogy adja?" - "Vékája két tallér." - "Nagyon drága!" - "Csakhogy kapni! Szlavóniából hozom." - "Törődött lesz az már!" - "Kend is törődött már, azért mégis ember!" - "Nekem nincs már fogam, nem tudom megenni." - "Nem is a kend fogára való az, hanem az úri vendégeknek." - "Jár is ide vendég ilyen késő ősszel." - "Bizonyosan most is vannak, érzem a konyhából a tokányillatot."
E hangosan folytatott tereferére kinyílt a vendégház egyik ablakszárnya, s egy férfiarc tekintett ki rajta. Juliánna rögtön megismerte az urát.
- No, vegyék kegyelmed szép szercsika almát! - kiáltott fel rá, a tenyerébe fogva egypárt abból a szép karminnal pontozott grünspanzöld gyümölcsből.
- Hozzon fel az asszony hát egy vékával - hangzott az ablakból.
- Parancsolatjára.
Azzal a vékát megtetézve almával, a fejére tette, s úgy lépkedett fel a veranda hágcsóin nagy gangosan vele.
A vendégszoba ajtaja kitárult előtte, s az asszony szerencsés jóestét kívánva, belépett.
Ott várták.
Együtt voltak valamennyien azok, kikkel a jégbarlangban találkozott. Regulájuk volt az összeesküvőknek, hogy kétszer egymás után soha azon helyre egymásnak találkozót ne adjanak.
- Beljebb, beljebb, szép menyecske! - kiabáltak a belépő asszonyra, s amint bezárult mögötte az ajtó, megindult a dévánkodás, amilyen szokott lenni egy borozó férfitársaságban, amely közé (vesztére vagy akaratból) egy kackiás parasztmenyecske odapottyan az égből. Hangzik kacaj, csintalan szó, tiltakozó sikongatás, viháncolás vékony asszonyhangon, a borízű férfiröhej közé vegyülve; ha valaki a kulcslyukon hallgatózik hallhatja jól. De ezt a dévaj lármát nem a most érkezett asszony élesztgeti. Komédia az csak a kémkedők elámítására, az asszonyhangokat Pelargus hallatja, s a férfiak úgy kacagnak, hogy az arcuk meg sem mozdul hozzá. Maga az érkezett asszony, a nagy mázos kályha mögé vonulva beszéli el ezalatt halk hangon, ami izeneteket az összeesküvők számára hozott. Korponay János veszi át a híreket, hátát a kályhának vetve, a borozóasztalnál ül Fabriczius, s egy palatáblára jegyzi az elmondott titkokat. Ha rajtakapják, a nedves báránybőrsüveggel egy perc alatt letörülheti az egészet.
Amíg a többiek lármáznak, ők csendesen beszélgetnek együtt. A többiek csak az egyes neveket hallják. "Vay" - "Ráday" - "Ocskay Sándor" - "Csajághy". Mindeniktől hozott izenetet a "vihar galambja".
Dicső munkát végzett! Elvetette azt a magot, amiből a fegyveres dandárok nőnek ki a földből. Derék egy asszony! Talán nem is igaz, amivel a lőcsei árulásról hírbe hozták.
Most ez a szó hallik az asztal végéről, Fabriczius dörmögi a társaknak:
- Andrássy István kizárta a labancot Krasznahorkából!
- Vivát! - ordít fel erre, magát elfeledve Kondorossy, s csak akkor veszi észre, hogy micsoda áruló szót szalasztott ki a száján, de hirtelen feltalálja magát, s hangos csókot cuppant Pelargus arcára, s azt mondja neki; "Adj egy pofont, de csattanóst!" - Azt meg is kapja. Akkor aztán az egész társaság kiálthatja a vivátot arra a pofonra, amit Andrássy István adott a labancnak.
- Ez olyan jó hír, hogy el se lehet hinni - dörmögé Pongrácz kuruc ezredes.
- Ha mondott szónak nem hisznek kegyelmetek, olvassák írásban - mondá Juliánna, s elővonta a főkötőjébe rejtett levelet, amit Andrássy István írt Ghéczy Zsigmondnak. Ő volt minden levelek őrzője.
A levél kézről kézre járt; falták, úgy olvasták:
"Vitézlő Garamszeghi Ghéczy Zsigmond, alezredes úrnak. Kedves jó öreg cimborám, vitéz bajnoktársam!
Itt küldöm Teneked, kedves leányod, nagyságos Korponay János főstrázsamesterné asszonyságtól, ki szegény beteg fiacskámnak meggyógyítására orvosdoktor rekommendálni jő fel vala hozzám: a mennybéli Isten áldja meg érette; ezt az Általad oly igen óhajtott levelét a magyar királynak és erdélyi fejedelemnek; őrizd meg gondosan. Ellenben szívesen fogadom Tetőled, ha ama derék sugárágyút, amellyel biztattál, elküldenéd nekem ide Krasznahorkára: de lafféta nélkül és jól beburkolva, nehogy a labancok, akiknek ajtót mutaték, útközben elkapják.
Maradok, a Te igaz hű bajtársad és jóakaród: báró Csíkszentkirályi és Krasznahorkai Andrássy István, brigadéros generális, gömöri örökös főispán, és Krasznahorka várkapitánya."
Ez bizony csalhatatlan bizonyítvány volt. Ahány mondás, annyi csapás.
Azt is lehetett hinni, hogy amit Zápolya Jánosról mond a levél, az II. Rákóczi Ferencre értetődik.
Mindenki ismerte Andrássy írását, akik elolvasták a levelet, mind megcsókolták utána a leírt nevét.
- Hm! - mondá magában Juliánna - itt ugyan osztják a csókokat hát nekem jut-e vagy egy?
Pelargus olvasta a levelet utoljára, ő adta azt vissza Korponaynénak.
Azzal felkapott egy poharat az asztalról, azt mondá:
- No hát urak, nem valót mondtam-e? Hogy aki mindezt véghez vitte, a mi asszonyunk oly igaz és tiszta, mint az angyalok a mennyországban. Vivát a dicső asszony!
A poharak összecsördültek, s mindenki utána kiált:
"Vivát a dicső asszony!"
De Juliánna nem ügyelt arra, ami a háta mögött történik, ő csak azt a némaságot leste, ami a férje ajkait halottá tette. Annak az arca nem mozdult meg.
Fabriczius is csak a griflijét nyálazta, minélfogva az éppen nem fogott a palatáblán, mikor írni akart vele.
Juliánna oly kérő, oly esdő tekintettel nézett az ura szemébe, hogy annak bizony e néma tekintetből is meg lehetett volna érteni szíve legtitkosabb gondolatját, de hogy az arc csak mégsem akart meglágyulni, hát végre is kénytelen volt az asszony a szóhoz folyamodni.
- Én uram! Én kedves, egyetlenegy galambom, drága férjem. Ne nézzen reám kegyelmed ily kegyetlen hideg tekintettel. Ha nagy volt a vétkem, százszorta nagyobb volt a bűnbánatom. Íme nem tartottam elégnek, hogy megbűnhődjem érte; meg is fizettem érte. Ha őrült nagyravágyásom egy rossz lépést botlatott el velem, azért száz mérföldet barangoltam össze, magam megalázva, hogy helyrehozhassam. Nem féltem vihartól, nem féltem rémségtől, gyönge asszonyerőmet megsokszoroztam! Férfiaktól rettegett munkát elvégeztem, örömről lemondtam, lelkemet Istennek, fejemet halálnak ajánlottam: ahová kegyelmed elküldött, nekem a pokol pitvaránál is rettenetesebb helyre, elvándoroltam: tüzes sárkánytól őrzött kincs nem nehezebb, mint amit onnan én elhoztam... Nem érdemlek-e meg valami jutalmat?
S azzal térdre roskadt, két karját kitárva s könnyező, bűnbánó, megtérő szemeivel férje arcán élve.
Bizony mindenki meg volt hatva e jelenettől.
Korponay János ekkor odafordult Fabricziushoz.
- A tett jó szolgálatok valóban megjutalmazandók, Fabriczius uram. Fizessen ki kegyelmed a pénztárunkból ennek az asszonyságnak - ezer darab aranyat.
Juliánna erre a szóra mint egy veszett tigris ugrott fel a térdeiről, s olyat ütött az öklével Korponay homlokára, hogy az három lépést tántorodott hátra, s azzal széttaszigálva a körülálló férfiakat, felszakítá az ajtót, lerohant a lépcsőn, ki az utcára, felkapott a szekérbe, rávagdalt a lógósra, s azzal, mint akit veszteni visznek, vágtatott el az erdők felé. Mindegy, akármerre!
A dobsinai jégbarlangba leütött istennyila nem gubahította meg jobban a követfújó urakat, mint ez a nem várt ökölcsapás. - Erre az egyre nem volt senki készen. - Hogy a bűnbánó Magdolna egyszerre vad fúriává alakuljon át, ez mesemondásba való képtelenség. Mert hiszen azt mindenki érthette, hogy biz az elég sértő szó volt Korponaytól, hogy a feleségét úgy meggyalázta ennyi férfi előtt, hogy amidőn az előtte térdepelt, és igazán nagyon megérdemelve a bűnbocsánatot, azt a jutalmát várja önfeláldozó tetteinek, hogy a férj kezét nyújtsa neki, felemelje, s tán meg is csókolja, hát akkor az ki akarja őt fizetni aprópénzzel. Mert hát egy várva-várt csók még ezer aranyra felváltva is csak aprópénz. - Biz ez kegyetlenség is volt Korponay János uramtól, meg bolondság is volt; ha ez a mód kapna divatra, győznék azt Magyarország aranybányái! Nem kellett volna az asszonyt (és méghozzá a hű szolgálót) így megsérteni. S ha a megbántásért az asszony záporkönnyekre fakad vala, a haját tépi, a világot átkozza vala, vagy hogyha még úriasabb szokást követve, ott menten elájul, s egy óráig engedi magát vízzel locsoltatni, míg feléled, hát ez egészen rendén következő jelenet lett volna, de ilyen vastag végén kezdeni a dolgot, mégiscsak olyan megfoghatatlan eset, hogy az embernek a szeme-szája eláll bele.
Azt persze az urak közül senki sem tudhatta, hogy ennek az asszonynak a lelkében ott bujdosik már régóta egy veszett manó, egy másik "kifizetett ezer arany" emlékében, s ezt a nyugtatványt az ezer aranyról régen ott hordja már a markában, s csak az alkalomra vár, hogy kifizesse annak, aki rá talál duplázni, ha mindjárt a "kegyelmes" uram lesz is.
Hát éppen a kegyetlen uram duplázott rá. Meg is kapta.
A nagy ijedtségben senkinek sem jutott eszébe, hogy ezzel az asszonnyal valamit kellene tenni. - Csak akkor ocsúdtak fel az elhüledezésből, mikor a vágtató kocsi zörejét meghallák.
Legelőször Korponaynak jött egy gondolatja. Ez a gondolat az volt, hogy lekapott egy puskát a szegről, s utána akart szaladni az asszonynak.
Hanem Pelargus útját állta, s a hátát az ajtónak vetve, megragadta a férj kezét.
- Mit akarsz, cimborám?
- Eredj az utamból. Meg akarom ölni!
Erre a szóra többen is odaugrottak melléje, s ráncigálni kezdték, hogy ilyet ne tegyen.
A kocsi is jó messze zörgött már, azt a golyó nem éri utol.
Korponay halálsápadt volt a dühtől.
Pongrácz ezredes átölelte két karral, s úgy vonszolta el az ajtótól.
- Nehogy utána lőj, cimbora, mert akkor elárulsz bennünket csoportostul.
- Ha most nem ölöm meg, később kell őt megölnöm. Tehetném hazai törvényeink szerint is. Szent László szabadságot ad a sértett férjnek, hogy hűtelen nejét megölheti. De nem azért. Nem is azért az ütésért itt, akit soha életemben halandó ember csatán kívül meg nem ütött; még az édesapám sem. - Nem azért! Hanem hogy el ne árulhasson bennünket. - Minden titkunk a kezében van. - Nemcsak a mienk: fél Magyarországé. Az egész összeesküvés kapcsai, szálai: minden részvevőnek a neve. Ha ez az asszony élve marad, mi ne az Istenhez imádkozzunk többé, hanem az ördögökhöz, hogy el ne vigyenek bennünket.
- Ezt akkor gondoltad volna meg, édes cimborám - szólt közbe Pelargus -, amikor ily kegyetlenül megsértetted. Ne azt nézted volna, hogy a feleséged térdepel előtted, hanem azt, hogy a mi leghasznosabb szolgálattevő közbenjárónk kéri tőled a jutalmát. - Mit fecsérled te a mi aranyainkat, amire olyan nagy szükségünk van, holott ő csak egy csókot várt tőled, s bizony nem tört volna ki bele a fogad, ha megadod neki.
- Kölyök! Ne tarts nekem leckét.
Fabriczius a huzakodók közé veté magát.
- Azt mondom, cimborák, hogy a veszekedést halasszuk holnapra, most pedig szedjük a sátorfát, s igyekezzünk a lovainkhoz eljutni, mert Kézsmárk ide csak egy óra járás, s két óra múlva a nyakunkon lehetnek a Löffelholtz dragonyosai.
- A biz igaz! - monda Pongrácz -, hogy a szemeit szikrázni láttam, alig hiszem, hogy ez az asszony le hagyja menni a napot anélkül, hogy minden dolgunkat elárulja a labancnak.
- De nem fogja elárulni! - kiálta Pelargus. - Azt már én fogadom.
- Te? - ordított rá Korponay. - Hogyan állsz jót érte?
- Megmondom. Nem hiszem, hogy ez az asszony el tudja a rábízott titkokat árulni valaha! Bármilyen haragért. Hogy egyenkint akármelyikünket lekéselni képes, azt nagyon elhiszem. A sárgarépához sem ülnék le vendégül többet, amit az ő keze főzött. De hogy elárulja, hóhér pallosának adja a tulajdon édesapját, pedig annak a feje van legfelyül, azt nem hiszem. Sohasem hiszem el.
- Én arra is képesnek tartom - hörgé Korponay.
- Teneked szabad őt nagyon rossznak tartanod, mert te tudod, hogy milyen jó volt; nekem semmi okom sincs rá, hogy szeressem; tehát nem is gyűlölöm. - Lehetetlennek tartom, hogy egy asszony vérpadra vigye mindazokat, akiket szeretett. - Ez egy rémalak volna, amilyent a mithológia sem bírt kitalálni. Hanem ez hát csak hit. Én bizonyosságot akarok tinektek nyújtani. Magamra vállalom, hogy utánamegyek ennek az asszonynak. Kísérni fogom őt nyomrul nyomra, mint a véreb. Se éjjel, se nappal egy lépést nem fog tenni, hogy azt meg ne tudjam. Nekem mindenütt vannak jó cimboráim, akik segítenek. Úgy körülfogom őt, mintha hálóban volna. És ha egyetlenegy lépést talál tenni, ami azt mutatja, hogy ügyünket elárulni készül, esküszöm az élő Istenre és apám, anyám örök lelki üdvösségére, hogy akkor én viszem halálra azt az asszonyt, mielőtt az árulást elkövethette volna. Ti járjatok a magatok útjain, én megyek az enyimen. Mától fogva nem vagyok ember, csak a szegődött árnyéka egy másik embernek. Ti gyűlöljétek őt, féljetek tőle, piszkoljátok a nevét. Én szeretem őt, ragaszkodom hozzá, s lemosom a nevéről a szennyet; ha kell, a saját vére hullásával.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Ráhagyták, hogy fusson hát utána; ők, a többiek, futottak a lengyel határ felé.
Ő pedig futott, mint a szarvasgím a nyakában harapott hiúzzal.
Ez a szó kergette világgá.
"Fizessünk neki ezer aranyat!"
Éppen, ahogy a labancok mondták: "Azért, hogy elárultad nekünk a fejedelmet, ezer aranyat kifizettünk."
És emezek is tudják már, hogy az ilyen szolgálatnak ilyen a jutalma. Nem becsület, nem szeretet; - pengő pénz, amit erszénybe lehet seperni.
Kihez fusson a panaszával? Ki érti meg?
Az egyik férfi kikomplimentezi a házából, ájtatos, kegyes, filozófus beszédekkel, a másik kitaszítja gorombán.
"Fizessünk neki ezer aranyat!"
Mi kellene még más?
Csak nem kérdezhetik tőle azt, hogy hát a szíved fáj-e?
Ha fáj, ott a doktor, kérjen rá balzsamot. Patikában adják. Eszébe jutott a doktor. A tudós Cornides Lőcsén. Hiszen tulajdonképpen azért jött ide fel, hogy azzal beszéljen, s rábírja, hogy pakoltassa fel magát, s utazzék le Dobsináig meg Krasznahorkáig, a két beteg gyermeket megkuruzsolni. - Hanem ahhoz pénz kell, sok pénz, mert a doktor nem utazik ingyen. Lám milyen okos dolog lett volna azt az ezer aranyat behurkolni, és - nem adni nyugtatványt róla.
Az a másik ezer ugyan fogytán van már, tán alig cseng belőle egypár a tarsolyban, az egész gazdagsága ez a szekér alma. Ha azt eladja, viheti a tót parasztszekéren a finnyás doktort magával.
Szó sincs róla. Csak olyan kódorgó, vad gondolatok ezek.
Nem gondol ő most a beteg fiával sem.
Ismét lejtőn fel visz az út, sűrű fenyőerdő között. A nő leszáll a szekérről, hagyja cammogni a lovait, maga a füves útfélen bandukol ostorpattogtatva. De nem keres négylevelű lóherét, hanem letépi bokrétának azokat a haragos kék sisakvirágokat, aminek kelyhében Mars, sisakjában egypár fehér galamb ül, Vénus galambjai. Szép virág, szebb jelvény: de halálos méreg. "Farkasölő gyökérnek" nevezik a népek. Jól mondta Pelargus, hogy nem szeretne ahhoz a sárgarépához leülni ebédre, amit ennek az asszonynak a keze fog főzni.
Egyszer csak nagy trombitafúvásssal jön szembe reá egy postaszekér, amit tizenkét dragonyos kísér, annak a jeléül, hogy valami előkelő, rangbeli személy utazik a hintóban. Van oka a fullajtárosnak olyan nagyon trombitálni, mert Korponayné lovai már megint legelészni álltak az útfélre, s eközben a szekeret éppen keresztbe állították az úton. A postaszekérnek meg kell állnia, a postás pogányul fújja a trombitát, hogy előidézze az erdőből a hanyag lóhajtót, a hintó belsejéből két asszonyság feje dugódik előre, mind a ketten zsémbelnek erősen, szidják az útjukat elálló parasztot.
Juliánna jól ismeri mind a kettőt. Az egyik Löffelholtz tábornokné, a másik a kis Blumevitzné, a Fabriczius leány: Juliánna kedvenc kicsikéje.
Egyszerre pajkos kedve támad. Odafut a szekeréhez, s televeszi a két markát szercsikával, s odaállva a hintóhágcsóhoz, palóc parasztkiejtéssel odakiált nekik:
- No, hát má nasságos asszonykák, nem vesz keetek egy kis szép aumát?
Azok elszörnyedve csapják össze kezeiket s felsikongatnak.
- Juliánna te! Korponayné!
Ő meg kacag, csak úgy reng bele a két válla.
- Micsoda komédia ez? - kérdé Löffelholtzné; az első ámulásból magához térve.
- Semmi komédia. Igen rendes dolog. Almát árulok.
- Te almát árulsz?
- Hát valami életmód után csak kell látnom, ha már nagyságos asszony nem lehetek.
- De te tréfálsz?
- Hogy tréfálnék? Azt tudjátok, hogy az uram birtokait elkobozták; az apámhoz nem mehetek, mert az agyonüt; valahány úri ismerősöm, módos atyámfia, az mind eltagadja előlem magát. Sehol be nem fogadnak, hát csak így az országúton kell éldegélnem.
- Hát Andrássy? - kérdé Löffelholtzné. - Hiszen mikor itt voltál nálam nemrégiben, s visszakérted a képeskönyvét, ami neki oly jó hasznára volt, mert bizony mondom, hogy nagyon segített neki a kegyleveléhez, hát akkor mondtad, hogy odaviszed hozzá. Azóta özvegy is lett. Hát nem fogadott jól?
Most kezdett még csak igazán kacagni Juliánna.
- Hahaha! Andrássy! Az én Lovelace-om! Az remetévé lett, könyvet ír; Triplex philosophia a címe; s minden reggel egy szegfüvet visz a megholt feleségének, s ott imádkozik naponkint három óra hosszat.
De erre már általános volt a kacaj.
Hahaha! Andrássy István imádkozik! Zsolozsmát énekel. A hátát korbácsolja! Böjtöt tart! Keresztet hány magára a szép asszony közeledtére! Hahaha! Ezt el kell mesélni.
Az asszonyok kiszálltak a hintóból, összeölelték, csókolták a véletlenül feltalált barátnét; beleharapdáltak egypár almájába, s aztán késztették, hogy üljön be közéjük a hintójukba, majd az almás szekeret elhajtja az egyik postaszolga, aki kerékkötni van itt.
- De bíz almáimat nem bízom ebfogra - monda Juliánna. - Mert én az után élek.
- Ugyan ne bolondozz - unszolá Krisztina a nyakába csimpeszkedve -, nekem bizony nem árulsz almát faluról falura, mint a hiencek, odajössz hozzám Lőcsére, s ott maradsz, sohasem eresztelek el.
- Hiszen te magad is földönfutó lettél, elvették a bécsiek az apád birtokát a kegyleveled dacára.
.Löffelholtzné közbeszólt:
- De már visszaadták. Csak te jer most velünk. Százféle mondanivalónk lesz, ami rád nézve is igen örvendetes. Éppen tegnap érkezett meg a nyílt parancs, hogy Blumevitzné a Fabriczius-féle birtokokba visszahelyeztessék, annak az örömére megyünk most Lőcsére. Alauda meg Belleville lovag várnak ránk nagy ünnepéllyel. Az úton majd elmondjuk a többit.
- De így csak nem mehetek Lőcsére, ebben a parasztruhában, másféle öltözet pedig nincsen velem.
- Az sem baj. Adok én az én ruháimból egyet. Tudod, hogy rád illenek az én öltözeteim, majd itt Poprádon megállunk a Husz apó vendéglőjében, ott átöltözhetel.
- Poprádon? Husz apónál? Hahaha! - kacagott Juliánna, s aztán szilaj jókedvvel ugrott fel a hintóba. - Ez fölséges lesz!
Volt oka így kacagni: eléggé csiklándozhatta a szívét az a tréfás gondolat, hogy a nemes kuruc vezérek hogy fognak az ablakon kiugrálni, mikor őt visszatérni látják azzal a tizenkét dragonyossal.
Nem kérette magát tovább, beült a barátnéi közé s folyt aztán a vidám terefere; egyszerre mind a hárman beszéltek és mesélték egymásnak, ami velük és körülöttük történt, s azért mind a hárman megértették egymást. Az asszonyoknak megvan erre a különös adományuk.
Juliánnára nézve csakugyan fölöttébb érdekes tudósítások voltak azok, amiket a barátnőitől megtudott.
III. Károly, az új király, Spanyolországból megérkezett, s azzal egyszerre nagy fordulat állt be a bécsi kormányzatban. Illésházy befolyása helyett Pálffy Jánosé érvényesült. A király megerősítette a szathmári békeszerződést, annak minden következményeit érvényesíteni sietett. Összehívta az országgyűlést Pozsonyba, követválasztás lesz az egész országban, a királyi meghívók már szétküldettek. A zaklatások megszűntek, a letartóztatott főurakat és nemeseket szabadon bocsátották, sok elkobzott vagyont visszaadtak, sok megígértre új kilátást nyitottak. Így jutott Blumevitzné is hirtelenében az apja birtokába vissza. Az amnesztia újra ki lett hirdetve, a visszatérőknek új időhaladék engedve. A király azt óhajtja, hogy a nemzet teljesen kibékíttessék, mert az ország rendeivel családjának örökösödési uralkodását akarja elfogadtatni.
Ezek mind nagyon "jó" hírek voltak Korponaynénak.
Már tudniillik nem annak a Korponaynénak, aki lázadást és összeesküvést ojtogatni, beszemezgetni járt szerte-szét az országban, mindenféle vadoncba, gyékényes parasztszekéren, hanem annak a másik Korponaynénak, aki a kész érett aranyalmát leszedni jár, négylovas hintóval.
Blumevitzné már megkapta a magáét, Löffelholtzné is erősen biztatva van, hogy zöld ágra jut; most csak Pozsonyba kell lemenniök, s a formaságokat elintézni a hivatalos dicasteriumoknál. Íme együtt mehetnének mind a hárman, Korponayné is nyélbe süthetné most a maga dolgát.
- Csak megvan a donációs leveled, a lőcsei kapitulációbul? - kérdé Löffelholtzné.
- Óh, azt mindig magammal hordom - szólt Juliánna a keblére tapintva, s nyomban ijedten kiálta fel: "Szentséges Isten!"
- Mi az? Nincs nálad!
Juliánna ki akart ugrani a hintóból, szerencséjére visszatartották.
- Nincs meg a donációs leveled?
Az megvolt. Hanem erről a levélről más jutott az eszébe Juliánnának, amiről e percig csudamódon megfeledkezett. - Az összeesküvők levelei. Valamennyi veszedelmes levél, amiket az apja utasítása szerint csak akkor kellett lészen átszolgáltatni az urának, amikor búcsút vesz tőle. Szép búcsúvétel volt! Azok a levelek mind egy szarvasbőr vánkosba vannak bevarrva, s ez a vánkos ott maradt az almás szekéren.
- Hova akarsz szaladni? - kérdé Löffelholtzné. A fél lába már kinn volt Juliánnának a felhágón.
- Ott hagytam a szekeremen. Futok vissza érte.
- Minek futnál? Elnyargaltatunk érte egy dragonyost, az elhozza. Miben volt?
- Nem! Nem bízhatom idegen kézre. Magamnak kell érte mennem.
(Hiszen ha azok a levelek a császáriak kezébe kerülnek, a legelső, akinek a feje gurulásnak indul, magáé a szép asszonyé!)
- Hát akkor inkább visszafordulunk a hintóval.
Szerencsére a véletlen kisegítette Juliánnát e kétségbeejtő szorongattatásból. - Azaz, hogy nem a véletlen, mert ilyen nincs, hanem a körülmények logikája.
Az almás szekérre delegált postalegény ugyanis, miután az ostornyelét kipróbálta a rudason, meg a nyergesen, hogy azokat gyorsabb haladásra bírja, de minden siker nélkül, vesztében a lógósra talált egy nagyot húzni, mire az telerúgta a szemét, száját sárral, szügyébe vágva a fejét, elkezdett vágtatni a szekérrel, magával ragadva a másik két párát is. Így aztán nagyhamar nemcsak utolérte az almás szekér a hintót, de még el is hagyta, úgy kellett a bőszült Pegazusnak útját állni fegyveres erővel.
Juliánna sietett is azonnal a szekeréhez. Az alma mind az ördögé lett, hanem a szarvasbőr vánkos megkerült.
- Hála Istennek. Csakhogy ez megvan.
Azt azután nem is hagyta el többet magától, hanem ráült, vagy a hóna alá vette, mikor leszálltak.
Poprádra érve a Husz apó vendéglője előtt nem következett be az a tréfás jelenet, hogy a kurucok az ablakon át vegyenek búcsút, azok rég az erdőben jártak már akkor. Itt azután Juliánna átöltözött Löffelholtzné egyik gálaköntösébe; Lőcsére már mint úri asszonyság tartá bevonulását.
A Fabriczius-ház előtt egész deputáció várta az érkezőket. Alauda bíró úr teljes hivatalos ornátusában fogadta Blumevitznét, bevezetve őt visszanyert palotájába, s saját kezeivel tépte le a szobák ajtajairól a sequestráló pecséteket.
Odajött doktor Cornides is, felajánlva a most érkezett hölgyeknek a konyháját, addig, amíg azok újból berendezkednek.
Még humorizált is a tudós férfiú, mondván:
- Első eset, hogy a doktor konyhájából egészséges emberek számára praescribálnak.
S a vendégség, amit a doktor az egész úri társaságnak adott, becsületére vált az egész orvosi karnak; azt mondták rá, hogy az egészséges embereket még jobban meg tudja gyógyítani, mint a betegeket.
Ott volt Belleville lovag is (még mindig császári helyparancsnok Lőcse városában), s ezúttal szabadon udvarolhatott a szép szalmaözvegynek.
Mikor a sok étel és ital feloldotta a nyelveket, aztán nem is igen tartotta senki titokban az élményeit. El lettek fecsegve a várfeladás éjszakáján történt tarka dolgok. Most már nevetni való tréfák. A ház fiatal asszonya ott a ketterhäuschenben! (Minő éj volt az!) A megszabadítás furfangos bohózata. Léni asszony, ki az ópiumpilulákat maga itta meg sörben a beteg helyett, s a félholt asszony, akit a doktor hasztalan elektrika-masinázott. - Hát még aztán a jó Belleville lovag, aki kapukulcs helyett a ketterhäuschen kulcsait kapta meg, s majd a nyakát veszté a fél várossal támadt küzdelemben.
Alauda uramnak a gombjai pattogtak le a mellényéről a nagy kacagástól, mikor ezeket elbeszélték, ki-ki hozzáadva a maga részéről tapasztaltakat.
Egyszerre csak aztán a nagy féktelen jókedvből aláesett a szép asszony a nagy komolyságba.
- Milyen jó kedvem van, tán vesztemet érzem? Még az én jó doktoromat is hogy kifigurázom, pedig hiszen csak azért jöttem most Lőcsére, hogy segítséget keressek nála a szegény kis fiacskám számára.
S egyszerre tele lettek a szemei könnyel.
Doktor Cornides minden állapotban kész volt a tudomány hatalmát éreztetni. Kikérdé Juliánnát a kisfiú betegségének jelenségei felől. - Komplikált baj! - De az orvosi tudomány meg tud küzdeni vele. (A régi orvosi tudományt értjük, a mostani nem ér semmit.) Egész ív papiros megtelt a recepttel, amit a tudós férfiú e veszedelmes baj ellen összeírt. Olyan arcanumok, amikről a mostani orvosoknak sejtelmük sincsen már, a föld öt részéből, tenger fenekéről, retorták mélyéből, cethalak gyomrából előkerült szerek.
- Ettől meg kell neki gyógyulnia - mondá a doktor az elbúsult anyának. - Hanem egyre figyelmeztetem. Ezt a receptet az egész országban csak egy helyen tudják elkészíteni, mert sehol másutt porrátört baziliszkszívet nem kaphatni, azt csak igen nagy urak szerezhetik meg. Azért ez csak gróf Pálffy János őkegyelmessége vöröskővári (Bibersburg) várában elkészíthető, az ottani híres officinában.
- No látod - mondá Löffelholtzné -, most már eggyel több okod lesz Pálffy Jánost meglátogatnod.
Juliánna azt mondá erre aggóskodva, hogy nagyon sokba kerülhet egy ilyen hosszú út.
- Apropos! - szólt közbe Alauda uram. - Kegyelmednek, nagyságos asszonyom, még valamit át kell adnom, mit a városnál felejtett. - Az ám! Nem is találja ki, hogy mit? Hát amikor Korponay János kapitány úr (még akkor csak az volt) meg lett bízva azzal a bizonyos expedícióval, a lőpor- és élelembeszállítás végett, a tanács egy kétszáz aranyat nyomó láncot decretált a számára jutalmul. Korponay uram akkor ezt, bizonyos okoknál fogva, nem vehette által. Most meg már aligha vehetné át. A lánc pedig itt van. Azért én legcélszerűbbnek találom, ha azt a feleségének szolgáltatom által.
Soha jobbkor lánc nem érkezhetett! Mintha csak az égből esett volna le.
Juliánna ismét jókedvű lett. Azt súgta Alaudának, hogy csak adja vissza azt a láncot az ötvösnek az aranyértékben, s aztán fizesse ki belőle azt a tartozását, amivel egy itteni pipereárusnak csipkefátyoláért adósa maradt, a többinek majd akad helye. - Íme kétszáz arany már megtérült a visszautasított ezerből. Pedig ezt is Korponay János kereste!
Harmadnapig mulattak az asszonyságok együtt Blumevitzné házában Lőcsén. Negyednap reggelre volt elhatározva az együtt utazásuk Pozsonyba.
Elutazás előtti estén egészen magukra voltak.
Löffelholtzné többször kérdezősködött Juliánnának a férje után, és hogy mi történt közöttük?
Juliánna egész hosszú mesét gondolt ki erről a témáról, hogy ők már egészen kibékültek, Korponay János ugyan még Lengyelországban van, de már írt a feleségének, hogy haza kíván jönni; a király hűségére fog állni, magának elfogadja az amnesztiát, s jószágait a fia számára visszakéri. Juliánna minden órán várja a férje hazaérkezését; egyrészt az is vezette ide a Szepességre, hogy itt remél vele találkozni.
Mikor aztán legvakmerőbb fantáziával mesél a valósággal szembeszökő kitalált dolgokat, felnyílik a szobaajtó, s belép rajta - az, akit emlegetnek: Korponay János, a férj.
Ő az valóban, nem rémkép, nem tünemény; a valóságos Korponay János áll ott, félvállra vetett köpönyegben, kezében a hiúzbőr süvege.
Legelső, aki őt fölismeri, Löffelholtzné. (Korponay valamikor a császáriaknál szolgált, onnan ismerte még.)
- Ah! hozta Isten kegyelmedet. "Farkast emlegettünk, s a kert alatt kullog."
Juliánnának az egész testét a jéghideg rémület állta el. Pedig őneki kellett legjobban örvendezni e betoppanó alak láttára. Hisz éppen most mesélte a barátnőinek, hogy őt várja, hogy milyen nagyon óhajtoznak egymás után.
Erőszakot kellett tenni elzsibbadó idegein, és eléje sietni nagy örvendező repeséssel az istenhozta kedves vendégnek; ölelésre kitárva karjait, s ajkait csókra kínálva.
S a kedves férj megölelte, megcsókolta a kedves asszonyát, ahogy patriarkális szokás volt hazánkban.
És az ölelő kezében nem volt tőr rejtve, amit hátulról a szívéig szúrjon, és ajkaira nem volt olasz méregfestvény kenve, amivel a váltott csókban nejét megmérgezze; inkább nagyon gyöngéden bánt vele; észrevéve, hogy annak a térdei roskadoznak, odavezette a karosszékéhez, oda leültette, és aztán szépen kezet csókolva a tábornoknénak és a háziasszonynak is, gavallérosan oda támaszkodott a szék támlányára.
- Mi jó szél hozza ide kegyelmedet? - kérdezé Löffelholtzné.
- Engemet valóban igen jó szél hozott - felelt rá Korponay nyugodtan. - Az a szél, amely átfújta hozzánk Lengyelországba a hírét, hogy az új magyar király a hazatérőknek amnesztiát adott. Én már torkig laktam a lengyel barátsággal, s nem kérek belőle, se ecettel, se mazsola szőlővel többet; hazasiettem, hogy az amnesztiában részesüljek.
- No azt nagyon bölcsen és okosan cselekedte kegyelmed - helyeslé a mondottakat Löffelholtzné -, ennél helyesebbet nem tehetett. Biztosítom kegyelmedet, hogy ami tőlem és az uramtól telik, mindent el fogunk követni, hogy kegyelmed a birtokába minél előbb visszahelyeztessék.
- Hiszen éppen egyenesen oda akarok menni: az osgyáni birtokomba, s ott várom be a saját házamban, ami velem történni fog. Ugye, te is velem jössz, kis feleségecském?
Juliánna a halál félelmei között rebegé (mosolyogva):
- Ahová kegyelmed magával viszen, oda megyek.
- Mi pedig most éppen Pozsonyba akartuk vinni a kegyelmed asszonykáját, hogy bizonyos neki ígért donáció ügyét, kedvező lévén rá az idő, szorgalmazza.
- Nem bánom - szólt Korponay, s még csak a homloka sem vonult ráncba. - Ha másfelé van menetele az asszonyomnak, én beleegyezem.
Juliánna alig hallhatóan suttogá:
- Én az urammal fogok menni.
Löffelholtzné elnevette magát.
- Azon sem csodálkozom. Olyan hosszú távollét után az ember újból vőlegény és menyasszony, s nem adná olyankor a maga csendes kuckóját a császár palotájáért. No, hát majd ha a második mézeshetek leteltek, akkor bocsássa fel kegyelmed az asszonyát Pozsonyba.
Ez mind a legszívesebb enyelgés hangján folyt ebben a modorban. Korponayt a háziasszony ottmarasztá szállásra és vacsorára.
Az estebéd végeztével tudatták Korponayval, hogy mint utas ember, ha elfáradt, felmehet a számára elkészített szobába. Ugyanazon erkélyszoba ez, ahonnan egykor Juliánna leste Belleville lovagnak a furcsa küzdelmét a ráröffent polgárőrökkel, az ablakfüggöny mögül, meg ahonnan Korponay alákiabált a kuruc hajdúknak, hogy nem kell megadni magukat, hanem ütni kell a labancot. Mind a kettőjükre nézve emlékezetes szoba volt az.
Juliánna most találhatott volna valami ürügyet, hogy a férjét előre bocsássa, s aztán mint egykor itt ezen a helyen, ahol őt a kardjával ketté akarta vágni, megfusson előle, és szaladjon, míg a lábai bírják, világtalan világgá; - de nem tette azt. Valami halálmegvető dac kényszerítette, hogy együtt menjen az urával, karját annak a válla körül fűzve, fejével az arcához hajolva, kísérve a másik két asszony tréfás nevetésétől.
Mikor a lépcsőkön felhaladva az emeleti szobába felértek, ahol a széles mennyezetes ágy el volt készítve a számukra, a kandallóban ropogott a tűz, az álló falióra fel volt húzva és járt. - Korponay letette az asztalra a kezében hozott karos gyertyatartót; akkor Juliánna széttárta előtte a karjait, s azt mondá neki;
- Azért jöttél, hogy megölj? Itt vagyok. Végezd, nem fogok kiáltani.
Korponay megfogta a kezét szelíden, s a másikkal megcirógatta azt.
- Nem, Juliánnám. Távol van tőlem ez a szándék. Sőt azért jöttem, hogy visszavegyelek és veled maradjak. Éppen az az ütés, melyet tőled kaptam (nézd most is itt a gyűrűdnek a sebhelye, amit rajtam ejtél), ez győzött meg felőle, hogy igazlelkű és becsületes vagy. Akkor szerettelek meg újra. És mármost rajta leszek, hogy te is szeress engem.
S azzal az ölébe vonta, és gyöngéden magához szorongatá, többször megcsókolva a szép, lesütött szemeit.
Juliánna szédelgő fejét odahajtá az ura keblére, s sokáig úgy érezte, mintha egy más világban volna, magánkívüli gyönyörben, míg egy hideg, józan gondolat magához nem térítette.
- Óh, én édes lelkem uram. Olyan nagy boldogság volna ez, amit te énvelem osztasz, hogy magát a mennyországot sem kívánnám helyébe, ha egy nehéz gondolat nem háborítana. Elhiszem, hogy nem azért jöttél, hogy megölj, elhiszem, hogy velem fogsz maradni, de azt gondolom magamban, (ne haragudjál meg érte ha titkos gondolatomat megvallom), hogy te most azért kerestél csak fel engem, mivelhogy összeesküvő társaid így határozták. Azok félnek, hogy én bosszúból vagy haszonlesésből elárulhatom az ő egész tervüket, s ők határozták azt el, hogy te válj ki közülök, és térj vissza amnesztiával, és azután őrizz magad mellett mint hites férjem és uram, hogy őket el ne árulhassam.
S ez alatt a beszéd alatt úgy figyelt minden arcmozdulatára a férjének.
Ez az arc csak fanyar bosszúságot mutatott.
- Ah, kérlek, hagyd el azt! Van eszében valakinek még összeesküvést szítani. Akinek még ezt a szót kimondják, hahotára fakad. Hiszen nem én vagyok az első, aki az amnesztiát elfogadja, hanem találd ki, hogy kicsoda?
- Ebeczky?
- Feljebb!
- Bercsényi?
- Mégis feljebb!
- Nem tudom kitalálni.
- Maga a fejedelem, Rákóczi Ferenc.
- Hihetetlen!
Én sem hittem, amíg bizonyosságot nem vettem felőle. Nem fog bele két hét telni, hogy bejön a fejedelem egész parádéval Krakkó felől, Nagy-Szombatig jön fel eléje Stella császári generális két század dragonyossal, akik díszkíséretül csatlakoznak hozzá, s azokkal együtt vonul fel a pozsonyi várba, ahol a nádor és a kancellár fogadják. Visszakapja a birtokait, a gyermekeit, a feleségét, meghagyják neki az erdélyi fejedelemséget, úgy ahogy Apafi Mihály bírta, német helyőrségekkel a várakban, s új korszak kezdődik vele az egész országban. A Rádayak, Vayak, Esterházy Dánielek, Ebeczkyek, Csákyak, Andrássyak mind főhivatalokba jutnak, s nagyobb hívei lesznek Károly királynak, mint amilyen rebellisei voltak Lipótnak és Józsefnek. - A kuruc nevet lemossuk magunkról szappannal.
S oly őszintén nevetett hozzá, hogy az asszonynak el kellett hinnie, hogy igazat beszél.
S amit el nem hitt a szavainak, elhitte a csókjainak. Nem! Ilyen forrón nem csókol az, aki a szíve fenekén haragot hordoz.
Mikor kora hajnallal Juliánna felébredt, azt hitte, hogy csak egy varázsálom volt, amit keresztülélt. Amint az ágy kárpitját félrevonta, a betörő napsugár a csendesen alvó férj arcát világítá meg. Hát ébren is tart még ez álom?
A férjnek a feje azon a szarvasbőr vánkoson nyugodott, amelybe a veszedelmes levelek voltak bevarrva.
Juliánna megcsókolta annak az ütésnek a helyét, s hagyta őt tovább aludni.
Semmi kétség, hogy Korponay Jánost az az indítóok hozta haza, amit Juliánna gyanakodó esze olyan hirtelen kitalált.
Hogy az ő titoktartását biztosítani lehessen, erre ez volt az egyetlen mód, visszatérni hozzá a férjnek, aki a nőnek egyedül jogosult őriző pásztora, s aztán ki nem bocsátani őt többé a keze közül.
Valóban az összeesküvők dolga volt az, hogy Korponayra rámérték ezt a feladatot.
Esküjök kötelezte őket, hogy a célba vett feladatért, ha küldik, a pokolba is elmenjen mindegyik.
Ez pedig nagyon hasonlított a pokolhoz.
Egy olyan szigorú, büszke jellemnek, mint Korponay, oda törni meg magát, hogy hazajöjjön, kegyelmet kérni, hogy megsüvegelje az apró potentátokat, akik az útjába akadnak, s ha a régi cimborákkal összetalálkozik, beszéljen velük az időjárásról meg a cserebogarakról. És aztán mindennap egy asztalhoz ülni azzal az asszonnyal, akit jobban gyűlöl, mint a labancot és mindennap inni abból a pohárból, amiből már más valaki ivott! - Édelegni, andalogni, boldogságról beszélgetni azzal a nővel, akit emlékezetéből ki kellene tépnie! - Viselni a homlokán annak az ütésnek a helyét, amit tőle kapott, s ez még nem a gonoszabbik emlék a homlokán, amit miatta visel. - És most csókolgatni azt a kezet, mely őt megsértette, azt a kezet, mely Lőcse kapuját az ellenségnek megnyitotta, azt a kezet, mely az árulás bűndíját elfogadta! És csókolgatni azt a hűtelen, csalfa, szép száját, nehogy elárulja a titkait! És óvni azt az embert, aki őt meggyalázta, hogy el ne árulja azt az ő felesége, őneki őrködni kell Andrássy élete fölött, akinek halálát kellene kívánnia, mert az a kiszemelt fővezér! - És most még csak el sem taszíthatja ez asszonyt magátul, mert a magyar törvény szerint, ha a férj a hűtlen feleségét egyszer visszafogadta, többé ellene semmi panaszt nem emelhet.
Korponay úgy tett, ahogy rábizatott.
Az a hír Rákóczi visszatértéről is az összeesküvők által szándékosan terjesztett vaklárma volt. Ezzel takargatták el a rejtett útjaikat, a királypártiakat ezzel áltatták el. S a vaklárma nagyon jól sikerült, tán a szándékon túl is. Elhitte minden ember, hogy Rákóczi csakugyan a király hűségére tért s hazajő, birtokait átvenni. Erre aztán a még eddig agyarkodó, apró kuruc kolomposok, faluszájai is ágy alá vágták a piros csákós süveget meg a kerecsentollat, felvették a birkaprémes sapakot, s siettek csapatostul fel Pozsonyba, hogy ki ne maradjanak valahogy, mikor a kegyelmet osztják.
Juliánna maga is egészen elhitte ezt a mesét. Ezt is, meg a másikat is, hogy ővele most a férje boldog.
Hisz ő is minden tudományát az asszonyi szívnek előveszi, hogy a férjét boldogítsa. A kisfiát is hazahozta a nagyapótul az osgyáni kastélyba, s egész napját annak a gyügyögtetése foglalja el.
Talán Korponay is elhitte azt a másik mesét, hogy egy asszony, mikor csókol, nem gondol másra, csak erre a csókra.
A boldog idillt hát nem zavarta meg más, csak a prózai gondok. Korponay birtoka még mindig zár alá volt vetve, s a felmentés késett. Emiatt a jövedelem nagyon összeszorult.
Juliánna többször említé a férjének, hogy jó volna felmenni Pozsonyba Pálffyval meg Illésházyval beszélni, de Korponay húzódozott tőle, hogy ő átall a nagyurak ajtaján kopogtatni.
- No hát kopogtatok én. Engedd meg, hogy én menjek hozzájuk.
Korponay azt mondta neki rá: "Eredj, én majd itthon maradok, - a kisfiúnak pépet főzni."
Juliánna nem annak örült jobban, hogy minő sikere lesz majd az ő pozsonyi útjának, mint inkább annak a bizalomnak, hogy őt a férje magában elereszti.
Nem bizalom volt az.
Még volt valaki más is, aki őreá vigyázott. Ott volt Pelargus.
Abból, amit ez az ifjú az utóbbi években Felső-Magyarországon elkövetett, egy hősköltemény telne ki magából. Nekünk azonban csak azt kell belőle megtudnunk, ami Juliánna történetével van kapcsolatban.
Az akták szerint kilencszáz embere volt Pelargusnak, akikkel ezen az egész vidéken rendszeres statum in statu tudott fenntartani. Egyszer-egyszer felbukkantak, s rémületbe hozták a felső vármegyéket. Ha megéheztek, raboltak, sohasem mást, csak ennivalót.
Mikor Juliánna felutazott Pozsonyba, Pelargus és társai mindenütt nyomában voltak.
Pozsonyban már akkor olyan volt a sokadalom, a tömérdek instanciahozó vendégseregtől, hogy a fogadóban csak nagy könyörgésre tudott Juliánna egy szobácskát kapni, a hintaját pedig haza kellett küldenie, mert a lovak számára istálló nem volt kapható.
És ezután beletelt három nap, amíg Pálffy Jánosnál audienciát tudott nyerni. Úgy látszik, nagyon elfelejtették már a nevét.
Mégiscsak bejutott nagy nehezen, a kegyelmes úr rá is ismert, ha nem is fogadta valami kitüntető módon.
Juliánna előadá, amiért idejött, a férje birtokainak a lezárolás alóli felmentéseért; a főúr megbiztatta, hogy csak viselje magát Korponay uram csendesen, ha az ő dolgára kerül a sor, majd azt is elintézik.
Korponayné azonban fel akarta használni az alkalmat, ha már egyszer idáig jutott, hogy azt a másik dolgot is emlékezetbe hozza: a fiának ígért donációt.
- Hja asszonyom - mondá erre Pálffy kitérőleg -, az most nehezen megy. Mi is a kegyelmed titulusa erre az impetratióra?
Már elfelejtették!
- A lőcsei kapituláció! - mondá a hölgy, előkeresve a tarsolyából a rá vonatkozó iratot.
- Úgy? Tudom, tudom. - De azért már kegyelmed kapott egyszer egyezer aranyat.
Juliánnának fejébe futott a vér.
- Azt legjobban tudja kegyelmességed - szólt keserűen -, hogy ezt az ezer aranyat nekem Wratislaw adta, abból a célból, hogy a kancellár futárját minden áron megelőzzem, aki kegyelmességednek a visszahívó dekrétumot vitte. S én ezt a feladatot végre is hajtottam.
- Igaz biz az. Hanem ezt az érdemét az asszonynak nemigen lehet felhordogatnom a kancellár előtt, sőt kénytelen volnék a magam részéről eltagadni, hogy tudomásom van róla. Már ebben csak nyugodjék meg kegyelmed. Az a lőcsei história olyan csekély dolog most már, hogy azt senki fel nem veszi a földről. Azt sem tudják már, hogy mi volt az a Lőcse? A háborúnak vége. A kurucok seregestől jönnek az ajtónkra hűségüket contestalni, a nagy lojalitási kórusban a kegyelmed kérelme úgy elhangzik, hogy senki sem hallja meg.
Erre a szóra valami alvó ördög ébredt föl az asszony szívében. Ördögnek kellett lenni, más nem is lehetett, mert jótét lélek ilyen szót nem diktált volna neki.
- Vigyázzanak, kegyelmes uraim, mert még lehet egyszer más világ is.
Megbánta mindjárt, amint e szót kimondta, visszavette volna, ha lehetne. - Átkozott szó volt ez.
Az ország zászlósura e szóra hirtelen odalépett hozzá, haragtól szikrázó szemekkel, s megragadva a nő kezét, azt kiáltá a szeme közé:
- Mit tudsz erről! Te asszony.
Eddig kegyelmednek címezte, most "te asszony!"
Juliánna elképedt. Érzé, hogy ez a kezét fogó kéz vasbilincs, s aki hozzá beszél, a vallató inkvizítor, ő maga - egy fogoly.
Minden lélekjelenlétét össze kellett szednie, hogy a kezét ebből a vasbilincsből kiszabadítsa. Annak csak egy módja van.
Az, felelni a haragos kérdésre, bizalmas mosolygással.
- Igenis, tudok valamit.
- Beszélj.
- Ohó, kegyelmes uram! Azt nem adják ingyen. Éppen most volt szerencsém megérteni, hogy a nagyurak ígérete meg a beteg ember fogadása egy húron pendülnek. A tett szolgálatomra méltóztatott azt felelni, hogy "elmúlt esőnek nem kell köpönyeg"... Ha új szolgálatot akar kegyelmességed tőlem, előbb értesse meg velem, hogy mire becsüli azt?
- Kívánhatsz, amit akarsz.
- Hát legelőször is azt kívánom, hogy miután én kegyelmességednek sem leánya, sem húga nem vagyok, hagyjon fel a tegezéssel, s adja meg a megillető címemet.
- Igaza van kegyelmednek. Tessék helyet foglalni itt a díványon, főstrázsamesterné nagyasszonyom.
Juliánna helyet foglalt, s összeszedte minden eszét.
- Hogy kegyelmed tudója valami nagy dolognak, azt én már a belépésekor sejtettem - mondá Pálffy János. - Kegyelmed az apjánál tartózkodott a fegyverlerakás óta, s azt mi jól tudjuk, hogy az öreg Ghéczy Zsigmond a totumfac valami új összeesküvésben, amit Rákócziék terveznek.
- Nem, nem! Az apám nem tud semmiről! - kiálta bele, önkénytelen ijedséggel Juliánna, s ezzel a szavával még mélyebben keverte bele magát a hínárba.
- Ő nem tud semmiről? - sietett a szóval Pálffy. - Akkor kegyelmed megfogta magát. Hát akkor ki az, aki tud mindenről?
Juliánnát nem hagyta el az eszmélete.
- Én magam tudok mindenről - felelé nyugodtan.
- Vannak kegyelmednek írott bizonyítványai? Vannak valami levelek a kezében?
Juliánna megértheté a főúr exaltált tekintetéből a helyzetét. Ha ő most erre a kérdésre azt feleli: "nincsenek", akkor innen egyenesen a börtönbe fogják vinni.
Azt mondta rá: "igenis, vannak".
- Hol vannak?
- Csak csínján, kegyelmes uram. Elébb szeretném tudni, hogy ha én ilyen fontos és nevezetes fölfedezéseket teszek, mi lesz érte a jutalmam?
- Helyes. Hát ha kegyelmed ily nagybecsű correspondentiát nekem átszolgáltat, akkor én nemesi becsületszavamat adom rá, sőt ha kívánja a királyi jóváhagyást is előre meghozom kegyelmednek az iránt, hogy amely magyar főuraknak ily perduelliót bizonyító leveleit nekem kezembe adandja, hát azon főuraknak a birtokai közül választhat magának tetszése szerint, ha Károlyi van benne, veheti magának Erdődöt, ha Esterházy, Galanthát, ha Andrássy István, Krasznahorkát, s a fiának grófi címet vihet haza. - Elég lesz?
Juliánna szorongó kebellel kérdezé:
- És ha nem szolgáltatnám át e leveleket? - s aközben egy kezébe akadt írótollal játszott.
- Hát akkor, édes húgám, az történik veled, hogy először a jobb kezedet, azután pedig a fejedet fogom levágatni. Mármost mind a két kérdésedre feleletet kaptál. Eszerint te is felelhetsz az én kérdésemre, hol vannak ezek az iratok?
- Nem hordom őket magammal.
- Az meglehet. Tehát hol vannak elrejtve?
Most kellett kigondolni valami hazugságot, hogy időt és egérutat nyerjen.
- Magamnál nem tarthaték ily veszedelmes írásokat, nehogy a férjemet vagy az apámat bajba keverjem velük, hanem elküldtem azokat egy jó barátomhoz megőrzés végett.
- Ki az a jó barátja az asszonynak?
- Viard tábornok, Kézsmárkon.
- Császári tábornok. - S mi okból küldte őhozzá ez iratokat?
- Azért, hogy majd egyszer személyesen adhassam át őfelségének, s ezzel magamnak a király kegyosztásához érdemeket szerezzek. Bocsásson kegyelmességed Kézsmárkra, hogy elhozhassam a tábornoktól a neki küldött írásokat.
- Az nem úgy lesz. Te nem mégy Pozsonyból sehova. Ott a kezedben a toll, itt a papiros, tinta: írj azonnal levelet Viardnak, hogy küldje el az írásaidat, majd én egy biztos stafétát lóra ültetek vele. Három nap alatt itt lesznek a leveleid. Addig szépen otthon maradj a vendégfogadóban.
Juliánna megírta a levelet Viardhoz, azt lepecsételték, s átadták a futárnak.
- A viszonttalálkozásig - mondá Pálffy János a nőnek. - Innen mármost vagy grófi koronával megy kegyelmed haza, vagy fej nélkül.
Juliánna kitámolygott a teremből. Három napi időhaladék volt számára megnyerve.
Korponayné nekiindult a járásnak.
Kiment a sétányra, végig a Zuckermantelen, meg vissza. Azután keresztül a hajóhídon. A Szent Nepomuk-szobornál megállt, belenézett a vízbe. Csak egy hibbanás kellett volna, és megvan a felelet minden kérdésre. - Átment az Auba, előre-hátra barangolva a tekervény utakon. - Észre sem vette, hogy két ember folyton kíséri minden lépten-nyomon. - Késő este volt, mire a vendéglőbe visszakerült. - Nem jutott eszébe, hogy ebédelt-e már ma, vagy sem? Talán az a háta mögött járogató két ember jobban tudta, hogy nem ebédelt, - ők sem.
Szobájába érve, bezárta az ajtaját, leeresztette az ablak függönyeit és gyertyát gyújtott.
Azután előkereste a bőröndje fenekéről azt a kis szarvasbőr vánkost.
Fogott egy ollót, felfejtette vele a majcot.
A lószőrtöltelék közül elővonta az aranyfonállal összekötött levélcsomagot.
Egyet kivéve (azt, amit Andrássy István írt Ghéczy Zsigmondhoz), a többiek mind le voltak pecsételve.
Az ollóval felvagdalta a pecséteiket.
A levelek Ráday Pál, Sennyey László, Esterházy Dániel, Ebeczky István, Török András, Winkler, Sréter János kéziratai voltak. Megannyi magyar előkelő főúr, a legtöbb éppen Pozsonyban jelenlevő országgyűlési követ.
Végigolvasta valamennyit.
Ahány levél, annyi vérpadra készülő alak.
Készek mindannyian, mintha összebeszéltek volna; azon végzik, hogy az új felkelésnek nem lehet más a katonai vezére, mint Andrássy István. Ő a legderekabb hadvezető. Egy erős vár birtokában, mely gyülekezőhelyül szolgálhat a felkelő seregnek, ahol fegyvereket, ágyúkat kapnak. Vele mindent, nála nélkül semmit.
Kiegészíti a bizonyítékok sorát az ő saját levele Ghéczy Zsigmondhoz.
Ezt az egész szép bokrétát mind kezében tartja most a szép asszony. Csak oda kell azt nyújtania a táncosának, s lesz belőle egy olyan vérmenyegző, amilyent nem látott még Magyarország.
S aztán mi neki e bokréta valamennyi virágszála?
Tartozik ő megsiratni a Rádayakat, Esterházyakat, Sennyeyeket? Visel-e ő gyászruhát azoknak a halála miatt?
De hát az Andrássyakat!?
Valami fekete árnyék ott a háta mögött ilyeneket suttogott a fülébe.
"Hát éppen őtet? De miért? Mi ő neked?
Egy mulatótárs, aki ivott a poharadból s aztán elhajította.
Mikor nyomorúságodban odamentél hozzá, kelt-e csak egy mosoly az orcáján a látásodra?
Nem engedte-e, hogy a porba alázd magadat előtte; s térdeiden csúszkálj az ő halottja előtt, és bocsánatot kérj attól, azért a bűnödért, aminek fele az ő bűne volt.
Aztán hagyott futni a világba.
És az a két úri siheder, aki a szemed közé bámult, s még csak annyira sem méltatott, hogy jöttében, mentében egy betanult ,treshumble serviteurt' intézzen hozzád, hanem lenézett kevélyen.
Hejh, hogy kidobhatod őket egy kesztyűcsapással az egész várukból! Mehetnek ők idegen ajtókra.
És magát azt a csodatevő szentet, aki holta után lett fölötted győztes, hogy leszállíthatod katafalktrónusáról, eldugva a föld alá, ahol a hazája, s magad járhatsz aztán végig a termeken, amikben ő osztotta egykor kegyeit a hódoló népségnek. Te lehetsz a vidék élő jóltevője! Ha meghalsz, tehozzád járnak majd búcsúval a népek!
Hadd vesszen Andrássy István is a többiekkel együtt!
Kettő áll a kockán: vagy az ő feje, vagy a tied!
Tudod, hogy mi vár rád? Fejedet lesújtják, ha ezeket nem adod váltságul!"
Az az átkozott árny úgy suttogott, úgy csábítá, úgy rémíté, úgy ingerlé, úgy kecsegteté váltig. - A gyertya kanóca megkoppantatlan izzott előtte, elgombásodva.
Aztán eljött hozzá egy másik szellem: fényes arccal, égi tekintettel; egy szárnycsapása elűzte a rémet.
A nő fogta az első levelet, Andrássy Istvánét s a gyertya fölé tartá. A papír lángra lobbant, hagyta azt égni a végső csücskéig, azt is feldobta a tenyerével a levegőbe, hogy a végső rongya is elégjen, a fekete hamv, vándor szikráival mint egy csillagos szemfödél szállt lassan alá a földre.
De a többi levél is mind tele volt Andrássy veszedelmével.
Egyenkint valamennyi mind ott hamvadt el a gyertya lángjánál.
Csak az utolsó volt már meg. A Sréter Jánosé. Ez a főúr őt egyszer keservesen megsértette, rossz nőnek nevezte, nyilvánosan bevádolta, hát ezt mit sajnálja? Ez az egy legalább fizessen meg a többiért.
- Nem! Nem! Nem árulok el senkit.
Az utolsó levél is elégett az ujjai közt.
Akkor letérdelt a földre, összeseperte a papírhamvakat és mind egy levélborítékba gyűjtötte.
...Künn az ajtó előtt állt egy férfialak; egy facipős barát, aki azt az egész jelenetet kileste, a júdáslyukon keresztül.
Mikor a papírhamvakat összegyűjté Juliánna, felnyitotta az ajtót, s ki akart rajta menni, azzal a szándékkal, hogy az egész papírmaradványt a kályhába veti, ami kívülről fülik.
Csaknem elsikoltá magát, mikor a kapucinust maga előtt látta. Hanem az hirtelen a szájára tapasztá a kezét, s visszatolta a szobába, újra bereteszelve az ajtót. Akkor felveté az arcáról a csuklyáját.
- Pelargus! - hörgé Juliánna, félig ijedten, félig örömmel.
- Ne mondd ki a nevem.
- Mi dolgod itt?
- Az, hogy téged megöljelek!
- Hát tedd sietve.
- Mi volt az, amit most elégettél?
- Láttad?
- Itt néztelek az ajtón keresztül.
- Csitt! Az összeesküvők levelei voltak.
- Megsemmisítetted őket?
Juliánna odaadta a kezébe a hamuval telt borítékot.
- Nincs ellenük semmi bizonyíték többé.
Pelargus elejté a csuhája bő ujjába rejtett háromélű tőrt, s aztán térdre esve, megcsókolá az asszony ruhájának a szegélyét. "Édes szentem!"
- Ne időzz itt! - suttogá Juliánna -, mert mindkettőnket elveszítesz. Fuss rögtön az atyámhoz, és mondd meg neki; hogy minden el van árulva, fusson, ameddig a két szeme lát, az uramat is ejtsd útba, mondd: ő ne féljen semmitől, a kisfiamnak vidd ezt a csókot.
Végre tehát Pelargus is megérte, hogy kapott a bálványozott asszonyától egy csókot.
- Hát teveled mi fog történni? - kérdezé Juliánnától.
- Én nekem futnom kell innen, amerre a világnak nincsen szája. Igyekezek kimenekülni Sziléziába. Siess! Lépteket hallok, itt ne találjanak.
Akárki volt a közeledő, egy alázatosan kolduló baráttal találkozott, aki diákul köszön minden embernek, s a kezeit a csuhája ujjaiból elő nem húzza.
Juliánna csak egy nagykendőt kapott a fejére, amivel magát cselédek módjára bebugyolálta, s azzal kisietett a folyosóra, le a lépcsőn, a rácsajtónál várt reá az a másik ember. Az meg a Pálffy János kéme volt, Juliánnának csak egy tekintetet kellett rá vetni, hogy ezt kitalálja.
- Ugyan, édes földim - szólítá meg -, hol van itt egy olyan kocsma, ahol jó cidert (almabor) lehet kapni. Itt nincsen.
- Majd én elvezetem az ifjasszonykát. Legjobb van a "Rothcr Hahn"-nál.
Juliánna hagyta magát odáig kísérni a kémtől.
A Veres Kakas volt a szállója valamennyi szekeresnek, aki Magyarországtól Sziléziáig a közlekedést fenntartotta. A nagy ivóterem tömve volt fuvarosokkal, akiknek a nemzetiségét már arról ki lehetett találni, hogy mit isznak. A hanákok előtt seres kancsó áll, a krikehájok előtt borovicskás kotyogó, a szamárevők előtt almaboros fakupa.
Ott bement a kocsmaajtón, s amíg a kém ott leste a visszatértét, azalatt ő a korcsmában összebeszélt egy hanák fuvarossal, jó pénzt adott neki, s a hátulsó ajtón kiosonva a hanák nagy ernyős szekerén szépen kikocsizott a kapun keresztül.
Szerencsésen kimenekült Pozsonyból, anélkül, hogy a sorompónál feltartóztatták volna.
Titkolózónak nem lehet nevezni a szökését, aki hanák szekéren utazik, mert annak minden lószerszáma úgy tele van rakva rézcsattogókkal, s még azon felyül a tengelyein nagy acél pengők csörömpölnek, hogy annak a járását félórányira meg lehet hallani, mi arra jó, hogy a szűk hegyi utakon a kitérőnél bevárja egyik szekér a másikat.
Egész Mariathalig jutott már. Útközben megalkudott a fuvarossal, hogy őt egész Sziléziáig elszállítsa.
Mikor Mariathalból, egy etetés után, továbbindultak, még a falu végi keresztet sem hagyták el, amidőn egy Pozsony felől vágtató lovascsapat utolérte a szekeret.
Korponayné régóta figyelt már a kocsiernyő nyílásain keresztül valami gyanús villogásra a hátuk mögött, a kardok csillámlása volt az a csillagok fényében. Nemsokára a sisaktaréjokat is kivehette az úti porfellegből. Üldözik!
- Megállj - kiálta a hanákra a csapatvezető.
Juliánna ismerte azt a hangot. Teste-lelke megdermedt tőle.
Sok olyan arc volt a világon, aminek megjelenése fölért a kísértetlátással, de azok között egy sem, amelyiktől annyi oka lett volna megijedni, mint ettől.
Az Andernach lovag.
A kapitány felemelte a szekér ponyvaernyőjének leffentyűjét, s meglátva a szekér mélyén kuporgó asszonyságot, hangosan felkacagott.
- Kisztihand, Madame! Van szerencsém újra találkozhatni kegyelmeddel. Ezúttal úgy hiszem, hogy nincsen itten a "du verfluchter Pintye Gregor meg a megbabonázott kantár!"
Hasztalan lett volna minden alakoskodás.
- Fordulj vissza - mondá Juliánna a fuvarosnak.
Ettől a perctől fogva rab volt.
Ami ezután következett, arról már egy terjedelmes perirat aktái beszélnek.
A Korponay Ghéczy Juliánna felségárulási pere egyike a legnevezetesebb lélektani tanulmányoknak.
Hogy egy gyarló, veszendő asszony hogy tudott dacolni az ország minden hatalmasaival, hogy tudott kifogni minden törvénytudóin és ítélőbíráin.
Kigondolt egy mesét, egy regényt, amit egész következetességgel végigvitt, úgy, hogy nem lehetett semmi ellenmondáson rajtakapni. Pedig egy szó sem volt belőle igaz.
Megfordította a tényállást. Nem az általa megnevezett urak küldték azokat a leveleket Rákóczihoz, hanem Rákóczi küldte e leveleket azokhoz az urakhoz. De ő e leveleket soha sem adta át nekik, és így azok egészen ártatlanok.
Az egész összeesküvés vezérletét, szervezését mind Pelargusra fogja. Annak nem árthat vele: annak sem apja, sem anyja, sem felesége, sem gyermeke, sem háza, sem telke, az elviselheti az egész vád terhét. Ahol csak zendülés volt az országban, néha egyszerre több helyen is, az mind Pelargus műve volt.
Bámulatra méltó az egész védelme.
Okát adja igen szépen, hogy miért tartogatta ő ezeket a leveleket -, miután regényes jelenetekkel kiderítette, hogy miként jutott ezekhez egész ártatlanul. És azután, hogy miért égette el. S mikor azt kérdezték tőle, hogy mi volt hát azokban a levelekben, akkor azzal vágta ki magát, hogy diákul voltak írva, meg hogy titkos írásjegyekkel voltak szerkesztve.
Nem volt emberi bölcsesség, amely ki bírja forgatni állításaiból.
Egypár levele maradt fenn, miket börtönéből írt férjének, azok tele vannak gyöngédséggel és nyugodt lemondással.
Mikor aztán az ítélőmesterek kifáradtak a vallatásában, semmit sem bírtak belőle kivenni: kemény parancs érkezett le Bécsből, hogy a makacs asszonyt kínvallatás alá kell venni.
A judex curiae s az ítélőmesterek remonstráltak e parancsolat ellen, hivatkozva a törvényre, mely nemesembert tortúra alá vettetni nem enged.
Ekkor a bécsi kormány elvette a pert a királyi táblától s delegatum judicium kezébe adta. Korponaynét Pozsonyból Győrbe vitték.
Meg volt hagyva, hogy ha az elsőfokú tortúra nem használ, a másodfokút is kell alkalmazni.
Korponaynénak tudtára lett adva, hogy kínvallatás alá fogják vetni.
Előtte való nap odaküldték hozzá a hóhérmestert, hogy mutogassa meg neki a kínzóeszközöket, s magyarázza meg azoknak a hatását.
Az egyik volt a hüvelykszorító, a másik a hármas fakorona.
Juliánna hallgatta csendesen, hogy mi fog történni a szép fehér kezeivel, a szép sima homlokával. Talán örökre is meg fog látszani annak a nyoma. Örökre? Csak addig a palloscsapásig.
Hadd jöjjön minden egymás után!
Ezen az éjszakán nem bírta álomra lehunyni a szemét. A lélek gyötrelme még kínzóbb, mint a testi fájdalom. Vajon tud-e majd erős maradni?
Alig várta, hogy vigyék hát már a bírái elé.
Mikor a hüvelykszorítókat rásrófolták a kezeire (azokra a sokat csókolgatott szép kezekre), szemtől szembe gúnyolta bíráit, hogy csak ennyit tudnak, ez a mesterségük? A kérdéseikre nem felelt többé semmit.
Ekkor aztán a második fokú kínzást alkalmazták nála; amit krónikáink "a hármas fával megkoronáztatás" címe alatt emlegetnek. Ez három összekötött fahasábból állt, amit a vallatott fejére tettek, s aztán lassankint mindig összébb húzták zsineggel a három fa végeit, hogy az a közbeszorított koponyát folyvást jobban nyomta.
Pokolbeli kín volt.
S az egész kínzás alatt folyvást kacagott a nő.
Akármit kérdeztek tőle, nevetés volt a válasz.
Csak azt szerették volna belőle kivenni, volt-e azokban a levelekben Andrássy Istvánnak a neve felhozva.
Kacagott rajta.
A hóhér még egyet csavart a háromfás koronán.
Ekkor aztán ájultan rogyott össze.
Mikor életre locsolták, s ismét eszméletéhez tért, azt mondá a bíráinak, hogy csak hozzák elő hamar a többi kínzószerszámokat is, amik a harmadfokú tortúrához valók. Óhajtana rajta keresztülesni.
Elszörnyedtek a példátlan megátalkodottságon. Ehhez hasonló megtörhetlen lélek még férfitestben is ritkán lakott valaha.
Visszavitték az asszonyt a börtönébe.
S aztán ítéletet tartottak fölötte.
A meghozott ítélet maga egy kis opus.
Semmi vétséget nem lehetett rábizonyítani. Bűne az volt, hogy hazudott, költött mesét mondott, nem akarta az igazat másokra kivallani.
Ezért halálra ítélték.
Amely napon az ítéletet kihirdették előtte, diák nyelven, amiről ő azt állította, hogy nem érti, figyeltek az arcára, vajon nem változik-e el, mikor e szót meghallja "capitis plexio" ("fejvesztés")? - Ekkor sem árulta el magát, pedig tudott jól diákul. Megmaradt az arcán a szokott alázatossággal vegyült gúny.
Azt kérdezték tőle, akar-e a trón elé kegyelemért folyamodni.
Azt felelte: "Nem".
Akkor aztán nem vitték többé vissza a börtönébe, hanem a siralomházba.
A városházának egy kis földszinti szobája volt az, melynek ablakából a piacra lehetett látni.
Az ácsok rögtön hozzáfogtak a vérpad felállításához, Juliánnának lehetett azt nézni.
Hogy róják az egyik gerendát a másikba, hogy helyezik el a középen azt az alacsony tölgyfa széket; a környékét behintik vastagon homokkal. Az a homok az ő vérét fogja felinni.
Egy kóbor kutya odamegy szaglászni. Az egyik ácslegény oldalba rúgja, durván kacagva: "Coki kutya! Nem tudsz holnapig várni?"
Aztán megszólal a városháza tornyában egy repedt harang. Az utcán zsivaj támad; gyerekhad, csőcselék fut, ocsmány kiabálással egy lovag után, aki kocogva vágtat végig az utcán: a görhes, szeplős gebe egy összegöngyölt lóbőrt hurcol maga után, ami kötéllel a farkához van kötve. Egy csomó hajfürt húzódik utána a sárban, ami a burokbul kimaradt. Valami kivégzett embert hurcolnak a vesztőhelyről a temetőbe; akinek a büntetéséhez még az is hozzátartozik, hogy végigseperjék vele az utcát.
Juliánnának egész teste összeborzad. Holnap talán őt is így fogják hurcolni.
Most egy magas látogató érkezett hozzá: maga Pálffy János.
Jóindulatot mutatott iránta: csupa nyájasság volt.
- Látod, szegény asszony, hogy hová jutottál? Érdemeket gyűjtél, s azoknak az eltitkolásával magadat elvesztéd. Én íme elhoztam az ítéletednek mását magyarra fordítva, hogy megérthessed, mire vagy ítélve.
- Jól tudom: halálra. Itt látom, készítik a katafalkomat.
- Gyalázatos halálra, aminek a szégyenfoltját örök időkön át semmi le nem mossa az ivadékaidról. Ahelyett, hogy grófi, bárói koronát szereztél volna a fiadnak: hoztál a fejére országos gyalázatot, megvetés állapotját. Magad egy szavaddal tehetted volna őt naggyá és boldoggá, fényes úri família törzsökévé; de te inkább tartoztál hűséggel a bűnösöknek, a békeháborítóknak, az ország megrontóinak, a rablóknak, gyújtogatóknak, mint a te koronás fejedelmednek, a te szegény nyomorgatott hazádnak s a te árva családodnak. Ember ítéletét már megkapád, Isten ítéletét még ezután várd magadra, hogy ilyen rossz-szívű anya voltál. Akárhol legyen a helyed a másvilágon, gyermekednek átka fel fog ott keresni, s nem hágy nyugodni még alvó porodban sem.
Juliánna meg volt rendülve e szemrehányásra.
- Mit tehetnék mást?
- Még most is tehetnél. Még most is megfordíthatnád magad és fiad sorsát, a király kegyelme oly magasra fogna felemelni, amilyen mélyre letaszít haragja.
Juliánna arca, egész alakja elárulta a lelkében kelt tusát.
- Magad is olyan fiatal vagy még, szerető urad van. El tudod őt hagyni?
Igaz! Az élet nagyon szép.
- Nem lesz az én uramnak bántódása miattam? - kérdezé a főúrtól.
- Azt nem mondhatom meg. De bizonyos, hogy makacsságod díját az egész családod fogja megfizetni. Te elvégzed hamar: egy pallosütéssel ki van elégítve a sorsod. De mi lesz a gyermekedből? Pedig milyen nagyon szeretted.
- Ne szerettem volna bár, most nem volnék itten.
- Szeresd egészen, s kiszabadulsz innen.
- Nincs már hitem emberek szavában. Ha megtartották volna azok, akik hatalmasok, minden ígéreteiket, nem történt volna az meg, ami megtörtént. Hiszen írásba volt adva, király pecsétjével megerősítve, mégis elvetették; azt mondták, semmi az! Keress magadnak új érdemeket! Hát minek küldtek el, hogy keressem? Ezt találtam.
- Nem igaz! Megtaláltad, amit kerestél. Az egész titokban szőtt-font összeesküvést. Kezedben volt minden bizonyítványaival. De te azokat elégetted! Milliókat érő kincseket adtál a lángok martalékául. És még most is úgy vagy, mint Sybilla volt a könyveivel. A megmaradtért is kérheted azt az árt, amit az elégetettekért követeltél volna. Most már csak az összeesküvők neveit kell felfedezned, s célt érsz. Ha ezt a titkot magaddal viszed a másvilágra, lappangó tüzet hagysz itt a hazádnak; ami ha fellobban, nagyobb pokol lesz a te lelkednek, mint maga a gyehenna.
Juliánna meg volt rendülve ez utolsó szavakra.
Hiszen a hazaszeretetnek is két pólusa van.
- Küldjön kegyelmességed hozzám hitembeli lelkészt. Lelki istápolásra van szükségem e nagy szorongattatásomban.
E szó megtérésre mutatott.
A főúr azzal az ígérettel távozott el, hogy teljesíteni fogja az asszony óhajtását.
Hogy mennyire terjed a főúr jóakarata, azt nemsokára tapasztalhatá az elítélt.
Alig telt bele egy óra, hogy őt elhagyá, ismét felnyílt a siralomház ajtaja; de a porkoláb helyett a fürmender jött be hozzá; háromszor is hátrakaparva a lábával tiszteletteljesen, s tudatá vele, hogy más kényelmesebb szobába fog átvezettetni.
Az a szoba az emeleten volt.
Annak az ablakából is le lehetett látni a piacra; de az ijesztő látvány mégsem tolakodott olyan közvetlenül a szem elé.
A cserébe kapott szoba egész ódon pompával volt bútorozva; ahogy az magas vendégek számára készülhetett ekként, aminők Győr városát gyakran látogatták.
Volt benne kényelmes mennyezetes ágy, selyempárnákkal, üveges szekrény, aminek karikáin keresztül meg lehetett látni, hogy függőpecsétes pergamenek vannak benne. A falra volt akasztva egy nagy velencei tükör, köszörült üvegrámában.
Az elítélt nő nem állhatta meg, hogy bele ne tekintsen abba a tükörbe. Majdnem azt kérdezte, ki ez a szép asszony? Az a veres vonal a homlokán, amit a kínzó korona hagyott hátra, még nem is áll rosszul. Olyan, mintha egy homloknásfa volna. Hát ez a szétbomlott haj? Bizony régen nem volt megfésülve, nap-nap óta csak a tíz körmével tépte, lelki-testi kínlódásaiban. Az asztalkán a tükör alatt pedig volt egy elefántcsont fésű; - mintha a számára lett volna odakészítve. - Asszony volt, mikor tükröt látott, nem állhatta meg, hogy le ne bontsa zilált haját, s meg ne fésülködjék.
Milyen szép selyemzuhatag!
De kár lesz ezt a hóhér ollójának adni!
Mikor elkészült a haja befonásával, szétnézett a szobában.
Ez nem börtön, ez nem siralomház.
A szögletben nagy állóóra ketyeg. Genfi remekmű, ami az órákon kívül a holdjárást, napfelköltét, még az évszakokat is mutatja. Olyan emberek számára való óra, akiknek hosszú idejük van még élni. És neki már csak egy napfelköltét fogja ez az óra mutatni? Az ő földi világa már csak óranegyedekre van felosztva.
Kereste, hogy mivel ölje el ezt a kis időt még. Hisz a halál előtti órák rettenetes hosszúk!
Az üveg szárnyajtós szekrényben benne feledték a kulcsot.
Talán szándékosan hagyták benne.
Felnyitotta, belenézett.
Mindenféle pergamenek voltak annak fiókjában egymás mellé rakva úgy, hogy a zsinóros pecsétek tokjai alácsüngtek.
Egyet-kettőt elővett belőlük.
Nevezetes okiratok voltak azok.
Donációs levelek, hű magyar főurak számára.
Új, fehér volt még mindenik pergamen, az iniciálékon ragyogott az arany, az aláírásról még le sem hullott a porzó. Csak a dátum hiányzott valamennyiről.
Azokat az urakat mind jól ismerte Juliánna, akiknek a nevei aranybetűkkel voltak a pergamenre írva, neki csak az ujját kellett volna végighúzni némelyik név alatt, hogy az aranyozás vérpirossá váljon.
Ezek élni fognak, hírük magasra nő, családfáik szerteágaznak a jövő századokban.
És ő ezeket a családfákat úgy téphetné most ki fél kezével, mint ahogy az érett kendert kinyövik a földbül!
Szépen összehajtogatta, visszarakta valamennyit.
Mikor aztán a legeslegutolsó pergament is szétnyitotta, majd kiejté azt a kezéből: a két térde megroskadt alatta.
Nem akart hinni a két szemének; azt vélte, kápráznak; az ablakhoz futott az írással.
Reszketett a kezében a pergamen, az az arannyal írott név úgy táncolt a sok egymásba folyó betűsor közepében.
"Korponay Gábor!"
Ez az ő fiának az adománylevele!
Ez nem érzékcsalódás, ím ide van írva.
Hiszen nincs több Korponay Gábor a Garamszeghiek közt, egyedül az ő fia; őneki van ajándékozva, amiről anyja álmodott, a szép sztropkói uradalom, nemcsak az, egy üres sor van utána hagyva, ami még betöltetlen: - és a mágnási rang!
Talán csak tréfa ez?
Nem lehet. Ott van aláírva a király neve és a kancellárjáé, csak a kelet napja hiányzik róla, mint a többiről mind: de a hely már fel van írva: "Pozsonyban".
Az országgyűlés berekesztésével lesznek ezek kihirdetve. Azt hitte, hogy álmodik.
Talán az a veres vonal ott a homlokán nem is a kínpad emléke, hanem igazi gyémántos feroniére?
Ekkor elkezdte elejétől végig olvasni azt a talált okiratot.
Ez aztán felébreszté.
A királyi adománylevelekben fel szokták sorolni azokat az érdemeket, amiket a megjutalmazott a trón szolgálatában szerzett, örök emlékezetnek okáért.
A kis tízesztendős Korponay Gáborkának halhatatlan emlékű érdemeként az volt feljegyezve, hogy volt neki egy anyja, aki az országot fenyegető nagy kiterjedésű összeesküvést felfedezte, s annak részeseit a büntető igazság kezébe szolgáltatá.
Tehát azért hozták őt ebbe a szobába, hogy ezt a levelet megtalálja!
Csak lerogyott egy karszékbe az asztal mellé, mereven bámulva abba a kiterített írásba.
És ezalatt újra megjelent az a sötét árny Juliánna előtt, aki azt suttogja, hogy milyen édes az élet - még mások halálának az árán is!
Végigvonultak a lelke előtt a múlt élményei és álmadozásai. Miket remélt, miket szenvedett? Mennyi küzdése volt egy csábító cél felé; miket áldozott fel érte? - És most, mikor oly közel áll a célhoz, hogy azt már a kezével elérheti, a fejére felteheti, inkább hagyja levágatni ezt a kezet, ezt a fejet! - Hát nem bolondság ez?
Ha az eddigi koholt mese helyett elmondaná az igaz történetet, milyen nagy érdemet szerezne magának, egész ivadékának a hatalmasok előtt.
Künn az ácsok szekercéje csattog, akik a vérpadot építik.
Pedig milyen szép derült az ég.
És neki már holnap meg kell halni.
Meghalni gyalázatos halállal, hóhér pallosától, bámuló néptömeg látványosságául.
Mit tegyen? mit mondjon?
Egy emlékezetébe jutó szó borzadoztatá végig a lelkét.
Mikor a vén apja elbocsátá őt az útra azokkal a veszélyes levelekkel, így szólt hozzá:
"Ha pedig teneked valaha az az átkozott gondolat támadna a lelkedben, hogy ügyünket, amit rád bízék, eláruld; amely pillanatban ez a gondolat megfogamzott, abban a pillanatban oltsa ki az Isten a te fiadnak az életét!"
Ha az ilyen átokmondásnak foganatja volna!
Még nem tudott kiszabadulni az örvényből, mely lelkét magával sodorta.
Vissza-visszatette azt a pecsétes írást az üvegszekrénybe; meg-meg elővette, újra elolvasta.
Végig-végigjárta a hangos szobát, nagyokat ijedve maga magátul, ha a tükörbe tekintett.
Este lett az idő, midőn újra zörögtek az ajtaján, Pálffy János tért vissza, a lelkészt is hozta magával.
A lutheránus tiszteletes fiatal ember volt, csak segédlelkész még, maga az esperes, a győri pap nem jöhetett holmi akadályok miatt. Ő maga is be volt börtönözve perduellio vádja miatt, amit ráköltöttek az ellenségei, egy hirtelen került ifjú teológus supplelálta addig.
Jámbor, alázatos fiú volt, arca halavány, teste sovány a sok tanulástul; az egyik válla is magasabban áll, mint a másik, a sok írás miatt.
Juliánna összerezzent, mikor a hozzálépő káplán arcába tekintett.
Pelargus volt az.
Pelargus, aki ellen hét vármegye tart hajtóvadászatot, s aki azalatt Luther Márton bő kantusában, azt az asszonyt jő vigasztalni a börtönébe, aki az egész összeesküvés terhét az ő fejére halmozta.
Reszketett minden tagja az asszonynak.
- Isten malasztja szállja meg lelkedet! - szólt kenetteljes hangon az ifjú.
Juliánnát nem bírták a lábai, leroskadt térdére.
Ítélő bírája vagy őrangyala érkezett-e most meg?
Pelargusnak egy fekete táblás imakönyv volt a kezében. Ezt elébb a jelenlevő főúr elvette tőle, és ugyan átvizsgálta, nincs-e benne valami eldugott cédula vagy a margóra írt jegyzet? Nem talált benne semmi gyanúra méltót, s visszaadta neki az imádságos könyvét.
Az ifjú aztán felnyitotta azt egy helyen, s odanyújtá a könyvet így kinyitva a térdeplő asszonynak.
Amint az beletekinte az imakönyvbe, egyszerre ráhanyatlott arra az arcával, s elkezdett hangosan zokogni.
A könyv e fejezetnél volt felnyitva:
"Imádkozás egy megholt gyermek mennyei üdvéért."
Megholt a gyermek!
Ez volt az utolsó fonál, ami a világhoz kötötte, most ez is elszakadt.
Pelargus azért jött, élte veszélyeztetésével, hogy ezt hírül adja.
És a szíve közepén talált anyának még csak jajgatni sem szabad; még azt sem mondhatja; "Szegény kis pulyácskám! szegény kis árvácskám; de nagyon siettél! énnekem de nagy fájdalmat okoztál!" - Nem szabad jajveszékelni, hogy el ne árulja az izenethozót.
Ott lehet már a függőpecsétes pergamen! Ragyoghat már az a gyermeknév az aranytul! Ha a szemei nem ragyognak többé!
- Fordulj Isten színéhez, leányom - rebegé Pelargus. - Az ő irgalma minden földi fájdalmat meggyógyít.
Juliánna letörlé könnyeit, s aztán csendesen, magában végigolvasá a megholt gyermek mennyei üdvéért könyörgő imát.
Akkor összecsukta a könyvet, s visszaadta a káplánnak. Pelargus azt mondá, hogy csak tartsa meg azt: keresse benne vigasztalását.
A főúr azért volt ott, hogy a lelkész és az elítélt közötti szóváltást ellenőrizze és följegyezze.
Nem sok feljegyeznivalója volt.
- Szabad-e izenetet küldenem az én lelkem jó uramnak a káplán úr által?
- Teheti.
- Kérem tiszteletességedet, ha összejön vele, mondja meg az én egyetlen édes jó uramnak, hogy a szívemben nem lakozott soha senki őrajta kívül; s amit vétettem ellene, bizony megbüntetett érte engem az én lelkem.
- El fogom neki mondani,
- Ha pedig az én édes uramatyámmal találkozik kegyelmed...
Itt a szavába vágott a főúr.
- Azzal ugyan a káplán úr nem fog találkozni, mert az elszökék vala, a sáfrányillatot megérezve, Lengyelországba.
Juliánna megkönnyebbült szívvel sóhajta fel. Tehát az atyja megszabadult.
Az állelkész kézszorítása mondott neki valamit.
- (Találkozni fogok vele. Tudom, hogy mit mondjak neki.)
- Hát a kis fiának nem izen kegyelmed semmit? - kérdezé a főúr.
- Annak azt izenem... - rebegé az asszony - ...hogy nemsokára együtt leszünk, megdicsőülve mind a ketten, s aztán soha el nem veszítjük többé egymást.
Ezután a káplán részesíté a nőt az utolsó úrvacsorájában, amit magával hozott.
Akkor felállt a nő térdéről, s odafordult a főúrhoz.
- Kegyelmes uram. Én Isten kezébe tettem le sorsomat. Lelkem kész megtérni mennybéli uramhoz. Semmi szavam nincs többé földön lakó urakhoz.
A főúr elszörnyedve kiálta fel:
- Te makacs, megátalkodott asszony! Menj hát vesztedbe, ahová indultál!
Juliánna a káplánhoz szólt még.
- Holnap hajnalban kísérni fog még tiszteletességed utolsó utamon.
Ezzel bezárult rá az ajtó.
Magára maradt.
Semmi tusakodás nem volt már a lelkében. Ha a kedves fiú elköltözött, mi van még ezen a világon szeretnivaló?
Áhította már a halált.
Elővette az imakönyvet; de nem tudott belőle mást imádkozni, csak azt az egyet. A többinek nincs semmi értelme rá nézve, csak ennek az egynek.
Úgy találta ott a hajnal ébren, imádkozva.
Már éjfél után elfoglalta a katonaság a tért, négyszög sorfalat képezve, a külső tért ellepte a népség.
A hóhér és legényei elfoglalták a vérpadot.
Kitekintett az ablakon. Látta maga előtt a piacot, a vérpadot. Nem rettenté meg semmi többé.
Hisz mi az az emelvény? A Jákob lajtorjája, mely az égbe vezet.
Mi az a fényes kivont pallos? A mennyország kulcsa!
Mik azok a hóhérlegények a zöld ruhákban? Az Úr angyalai, akik az utat egyengetik.
Mi az a fekete kocsi odalent, azzal a daróc takaróval? Az Éliás tűzszekere.
Elvesztette már a halál minden félelmetességét. Nem kívánatos a nap feljövetele többé.
Ütheti az óra az utolsó negyedet!
Készen várták.
Tompa dobpörgés mellett jött elő a hivatalos gyászkíséret, közepette alabárdosoktól közrefogva az elítélt. Szép sűrű, sárga haja magasra volt feltűzve a fején, kérte, hogy azt ne vágják el, ő maga feltűzi olyan szépen, hogy nem fog akadályul lenni.
Olyan fennkölt tekintettel járult előre, mint egy rózsakirályné, akit megkoszorúzni visznek, fél karjával Pelargus vállára támaszkodva, s az imakönyvet kebléhez szorítva.
A vérpad lépcsői elé érve, még egyszer megállították, hogy a törvényszék jegyzője az ítéletet felolvassa előtte, az egész nép hallatára.
Az ítélet felolvasása után megfogta a kezét a törvényszék ítélőmestere (Győr megye alispánja) s utolsó kísérletet intéze hozzá:
- Szerencsétlen asszony! Térj lelkedbe és valld meg a tiszta igazságot. Kegyelem vár érte!
Juliánna elrántá a kezét.
- Ne vesztegessük az időt. - Sietek. - A fiacskám vár!
S azzal minden másra-támaszkodás nélkül, gyorsan felhágott a vérpad lépcsőin, s nyájasan üdvözölte a bakót, leült a számára odatett alacsony tölgyfa székbe, az imakönyvét pedig odaadta a kísérő káplánnak.
A hóhér egy ollóval levagdalá hófehér nyakárul azokat a göndör aranyfürtöcskéket, amik művészetének akadályul szolgálnának. Pelargus azokat mind összeszedegette s elrakta az imakönyvbe.
Valamennyi dob elkezdett pörögni a téren, "Fiacskám! jövök már!" - suttogá az asszony; valami villámlott a fényes napsugárban, s már akkor ott volt, ahová vágyott.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
És egy egész rémséges összeesküvésnek a titkát mind magával vitte.
Száz főúr, tízezer nemes és egy egész ország szabadult meg az üldöztetéstől.
Nem volt igaz a kisfiúról szóló halálhír.
Ezt csak Pelargus találta ki, azért, hogy az utolsó órák nehéz próbájában megőrizze az imádott asszonyát az elbukástól. Tudta, hogy ha a fia halálhírét hozzák neki, akkor erős marad, elszánt a halálra.
Megígérte pedig, esküvel fogadta, hogy tisztára mossa ennek az asszonynak a nevét, ha kell, annak kihulló vérével.
A kis Korponay Gábor nagy ember lett, testben, lélekben és rangbeli állásban; híres nevezetes családnak a feje.
Hanem Andrássy Istvánnak a fiát, azt a legkedvesebbet csakugyan elvitte rövid időn az a titokteljes kór, aminek a számára nem termett orvosság e földön.
E második csapás után, a nagy, históriai nevezetességű ember egészen elmerült a világra nézve.
Azt a csodálatos halottat az üvegfödelű koporsóban átszállították a váraljai templom sírboltjába. Száz éven keresztül volt az a köznépnek búcsújárási tárgya; emlékét a népajk tartotta fenn.
Csak ennek a századnak az első évtizedeiben hatott fel a népmonda a várlakba is. Ekkor keresték föl a bámulatkeltő halottat a családtagok a falusi templom kriptájában, ahonnan aztán nagy ünnepélyességgel szállíták fel ismét Krasznahorka várába; hat férfitagja az Andrássy és rokon családoknak emelte a vállán a koporsót; egész fel a hajdani nyugvóhelyéig; a csendes kis szobáig, ahol Serédy Zsófia egykor a kisfiával levelet iratott a veszélytől fenyegetett apjának.
Most ott alussza tovább az örök álmot, mint egy látható szimbóluma a feltámadásnak.
Az a másik asszony pedig ott él most is a lőcsei bástya rejtett ajtaján.
Elmondtam, amit a krónikák a két nőről és az ő világukról feljegyeztek; hozzá illesztettem, amit saját lelkem látott; nagy szeretettel foglalkoztam velük, s szinte fáj magamnak, mikor azt kell mondanom, hogy a történetnek vége.