I. FEJEZET

Az elmúlhatatlanok

(Tájékozás)

Lőcse várost, a Szepesség székvárosát, most is az a bástyafal veszi körül, mely századokon át a legerősebb ostromoknak volt tanúja; ugyanazok az őrtornyok rajta, amikben a céhek férfiai összegyűltek, ha ellenség támadását kelle visszaverni. A kősánc vízárkaiból most már buján tenyésző gyümölcsöskertek fáinak koronái emelkednek elő; s a rejtekajtók, amik a bástyák üregeiből a szabadba vezettek, nincsenek már titokban tartva.

Egy ilyen hajdani titkos bejárat ajtaján van egy festett kép, mely kivitelében művészi ecsetre vall. Szebb rámát nem választhatott volna festő a művének. Mély, tömör bástyaboltív a kép kerete, zöld mohával, vadvirággal kicifrázva, felülről virágos folyondár csügg róla alá; a hozzá felvezető lépcsőket díszíti a vadsóska és bodzabokor. A déli nap csak a levélszőnyegen át vet zöldes félderengést a festményre. Egy fehér ruhás hölgyet ábrázol az a kép, vállán keresztülvetett veres kendővel; a hölgy szemei a távolba néznek, egyik kezével hívogatólag int, a másikkal egy kulcsot tol az ajtó zárába. A kép igen régi. Az alatta fekvő kert a Probsztner családé, mely rég idő óta birtokosa e helynek. Egyik ősük festette ezt a képet az ajtóra a század elején.

De ez a kép nem áll egyedül. Benn a városban, a Török-féle ház udvarában, a belső épület emeleti folyosója végénél, a nagy puszta falon van egy másik kép, freskófestmény, mely még régibb keletű. Ott is ugyanaz a nő, fehér pongyolában, amint egy nyitott ablakszárnyon kitekint; jobbjával köntösét keblén összevonja, bal kezével hívogatólag int:

Az első képet a mély boltív megvédte az idő viszontagságaitól, csak az ajtó táblázata nyiladozott szét az eresztékeiből; az utóbbi már össze van repedezve és megkopva; de az arc mind a kettőnél jól kivehető még most is.

Még azután van egy harmadik kép is, melyben ugyanazon arcvonásokra ismerünk. Ez a kép olajfestmény. Ott hever ráma nélkül a hajdan "mészárosok tornyának" nevezett donjon tágas termében, melyből csigalépcsők vezetnek fel a bástyára. Régi zászlók, ócska képek egy szegletben felhalmozva; azok között megtalálja a kutató a "fehér asszonyt"; de itt már az akkori magyar divatú díszöltözetben, három sor bogláros főkötővel, drága csipke nyakfodorral, aranyhímzésű, átlátszó ingujjakban, amiken a fehér kar keresztülvilágít, keblét skófiummal hímzett vállfűző szorítja, derekát gyöngyös öv; kezében szegfüvekkel és tulipánokkal hímzett zsebkendő. Arckifejezése első tekintetre megnyerő, hódító; míg ha tovább nézi az ember, valami félelmetest, gyanúkeltőt talál benne, hogy aztán, mikor még egyszer visszatér hozzá, ismét megtalálja rajta azt a varázst, mely az ellenmondó kifejezéseket kibékíti.

E képnek eredete egy hagyomány, melyet egyik ivadék a másiknak szájról szájra adott. Mindenki tudja, hiszi, hogy az valóban így volt; hogy e kép élő mása valóban megtette azt, amiről emléke fennmaradt; találgatják, tapogatóznak, fürkésznek utána, hogyan tehette azt? Egyik megoldási mód a másiknak ellentmond.

Vannak, akik az egész történetet a megörökítő képpel együtt a mesék közé sorozzák; de ezeknek ellentmondanak az írott adatok. A történetbúvár segélyére jön a mesemondónak, s okmányokat fedez fel, amik nagy vonásokban vázolják azt a női jellemet, amelynek létezését tagadni nem lehet, megérteni nehéz. Bevégzett pöriratok tanúskodnak a történetről, anélkül, hogy azt földerítenék: megérthetetlen talányokat hagyva fenn, amik fölött a bíró sem mert ítélni.

Azt beszélik, hogy ez a nő elárulta a nemzetét.

Az első és egyetlen nőalak az egész magyar történelemben, aki nemzetáruló volt.

De hiszik, mondják, bizonyítják, hogy az volt.

Azért festik a képét az ajtóra, a falakra, abban a helyzetben, aminőben az árulást elkövette; azért nem engedik elmúlni, csendesen meghalni, mint más kiszenvedettet, akinek a rádobott hanttal bocsánatot is ad a világ; azért kényszerítik fényes nappal kísértetképpen megjelenni, példának odaállni; csábtekintetével századokon át rossz hírét hirdetni, ahol a gyermekek egymásnak mutogatják: "Nézd: ez volt a fehér asszony, aki a hazát elárulta".

...A neve: "Korponayné, Ghéczy Juliánna."

És ugyanez a Ghéczy Juliánna később mint önfeláldozó vértanúja a nemzeti szabadság ügyének, tűnik le a láthatáron.

Jön, mint egy üstökös, s leszáll, mint egy csillag.

Hol a megoldás az ég-pokol különbségű ellenmondás között egy nő jellemében?

Két lelke volt-e ez asszonynak?

Minő indulatok, minő szenvedélyek vezethették a kezdettől a végezetig?

Ha csupa gyöngeségből állt volna a jelleme, akkor könnyű volna a csomót megoldani: szeszély, csapodár vágy, könnyelműség elég magyarázat egy asszonyi kalandorélethez; de mi indokolja az átmenetet a gyöngeségbül a törhetlen erőbe, midőn nem egy hosszú élet, hanem csak rövid nehány év esik közbe.

Hogyan lehet az, hogy egy nő, aki egyszer egy csókért odadob egy országot, másszor megint azért az országért odadobja saját ifjú szép fejét?

Az eszmék átalakultak, a korszellem, az új ivadék fogalmai megváltoztak azóta. Ami valamikor bűn volt; az most erény; ami szégyen volt, az most dicsőség. Az a nagy láng, ami egykor hevített, most már hamu. Óriások, akik melleiket egymásnak vetve dulakodtak, országokat taposva, most békén gereblyézgetik egymás mellett a feldúlt földet, s répát ültetnek a diadalok vérmezejébe. Az újkor vezérszellemei nem kérnek mentséget a jelenkortól, nem bocsánatot a múlttól.

A múltnak árnyait csak a költőnek van joga felidézni: mit tettek, mért tették?

A lőcsei fehér asszony majd megfelel arra.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Krasznahorka, az Andrássy család ősi fészke; egyike azon kis számú magyarhoni váraknak, amik még nagy részben lakható állapotban vannak. Sok régi ereklye van még most is e hírhedett sziklafészekben. Ami legnevezetesebb mindazok között, az egy első emeleti szobácskában látható üvegfedelű koporsó.

Ez átlátszó födél alatt alszik az Andrássy család ősanyja, Serédy Zsófia, Andrássy Istvánné.

Valóban alszik.

Százhetvenhárom éve múlt annak, hogy e koporsó födele reáborult, s ez idő nyomtalanul tűnt el fölötte. Teste ép, mintha csak napok múltak volna el halála óta. Nincs bebalzsamozva; arcszíne nem viseli magán a múmiák visszataszító cserszínét, vonásai nincsenek eltorzulva; a bőr szép fehér, a haj fekete; az arc nyugalma andalító. A szempillák félig nyitva vannak még, s a szaruhártya épen mutatja a hajdani szemszivárványt; az ajkak fájdalmasan szelíd mosolyra vannak nyílva, s látni engedik a fogak gyöngysorait. Semmi nem tanúskodik rajt az enyészetről. A halotti köntöst koronkint elmállasztja rajta a mindent elemésztő idő: selyem, gyapot porrá válik, csak ő maga nem; újra öltöztetik; ki tudja, hányadik halotti köntösét viseli már? A kő porrá, a vas rozsdává lett körülötte; csak az örökalvó nem változott meg.

Senki sem tudja okát adni e természetfölötti tüneménynek. Fiai, unokái, dédunokái, akik vele egy sorban feküdtek, mind porrá lettek már, s ő még mindig virraszt fölöttük.

Jobb karja, ami más elhunytaknál a ballal összetéve, a halott keblén szokott nyugodni, félmagasan fel van emelve, olyan mozdulattal, mintha hívni, ölelni, inteni akarna valakit. Megmagyarázhatlan mozdulat a halál után. A felemelt kar keze oly finom, átlátszó, még minden köröm megvan rajta.

A köznép szentnek hiszi, s búcsúra jár hozzá. A szájhagyomány éppen úgy megőrizte áldott hírét, mint testét a természet csodái. Védangyala volt a népnek, és azoknak, akiket szeretett.

Mit tett, mit szenvedett, titkolva mindig ez örökalvó, nem tudja már senki. Mire vár még? Mért nem siet föld anyja porával porként ölelkezni? Kire vigyáz itt fenn? Kinek int örökké felemelt kezével.

Talán a költőnek szabad megkérdezni tőle.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Ennek az elmúlhatatlan halottnak a férje volt az az Andrássy István tábornok, aki alatt Lőcse elesett.[1]

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -




II. FEJEZET

Német magyarok

1710. Szilveszter napján a szokottnál is nagyobb vásár volt Lőcse piacán.

A tágas négyszögű tért minden oldalról emeletes paloták sorai foglalják rámába, barokk stílben épült homlokzatokkal, kőből kifaragott címerekkel a kapuív felett, latin emlékmondatokkal a párkányzaton, az egész piacnégyszöget mind patríciusok lakják, akik a nemességüket Ulászló, Corvin Mátyás, Zsigmond, IV. Béla királyokig fel tudják vinni. Hanem azért e nemesi paloták mindegyikének az elejét a földszint hosszában árucsarnokok foglalják el, az építészet minden ötlete szerint alakított oszloptornácok, az egyiknek az oszlopai harántul dűlnek a háznak, mint egy egyiptomi gúla szelvénye, a másiké tömör kapunyílások rendét mutatja, úgy hívják őket, hogy "lábas házak". A tér legnagyobb részét elfoglaló városháza maga is ily oszlopcsarnokkal van befoglalva, mely kettős boltíveken nyugszik.

Ezekben a csarnokokban van felhalmozva a világ kereskedelmének és iparának minden közszükségre és úri fényűzésre szolgáló cikke. Lőcse város a közvetítő a kelet és nyugot között. Karavánjai Smyrnától Danckáig járnak szakadatlanul. A szaracén sejkekkel éppen úgy egyezségük van, hogy őket rablótörzseik ellen védelmezzék a pusztában, mint a hajdemákok harambasáival, akik a Kárpátok közt uralkodnak. Három világrész terménye és gazdagsága váltakozik e csarnokok alatt. Amellett a saját ipara is versenyez a külföldével. Hírhedettek a harangjai, mik a legkisebb csengettyűkig sorba állítva láthatók a bazár árkádjai alatt; a halmaza a posztó és len kelmének, amiknek a nevei hosszú sorban olvashatók felírva a bolt tábláján az áraikkal együtt, hogy a vásáros tudhassa, mit fizet; itt alkudozás nincs, az árakat a tanács állapítja meg; ennyi denár, ennyi forint a kamuka, a tabit, a fajlondis, a remek, a saffór, a rázsa, a perpeta, a hernász, a kvinet singje, s az árak mellé ki van az is függesztve, hogy melyik kelmét szabad viselni a nemes, a polgár, a paraszt férfinak, asszonynak, a ruházati rendszabály szerint! Ott láthatni a mesterséges óraműveket, miket lőcsei művészek alkottak; egész boltok ragyognak a felhalmozott ezüst ötvösmunkáktól; aranyműveseik magyar zománc műveit meg éppen nem is tudják utánozni a külföldön. A drága prémek halommal állnak a kis szekereken; felaggatva a fogasokra a sokféle subák, a legkeresettebb árucikkek a téli évadban; csamlottbul és csimazinbul a közrendű népnek, sójaposztóbul gereznák a polgárasszonyoknak; tarka selyemmel hímzett szedrázsiából a patríciusnők unnokái.

Újesztendő napján minden ember siet bevásárolni; az oszlopcsarnokok alatt rajzik a nép zsinóros mentékben, sarkantyús csizmákban; a férfiaknak hegyesre kipödrött bajuszai, vállaikra omló hajuk nyusztkalpaggal leszorítva, a nők fátyollal lekötött, arany csipkés főkötőkben, a hajadonok gyöngyös pártával a fejükön, leeresztett, pántlikás hajjal, bogláros palástokkal a vállukon, miknek gallérjai drága csipkékkel vannak díszítve.

A nagy tolongásban zsinóros egyenruhájú hajdúk tartják fenn a rendet, s a perlekedőket viszik fel egyenesen a vásárbíróhoz, ki a nagy "kereskedőház" nyitott tornácában szolgáltat igazságot; ez egyúttal a börze, ahol a nagykereskedők szerződéseiket kötik; a tornác alatt mindjárt a pénzváltók padjai, ahol a világ minden pénznemeit meg lehet találni.

S ez a sok mindenféle tarkabarka nép, ami külső viseletére nézve Árpád és Tuhulum ivadékaihoz hasonlít, csupa merő német.

Még az első magyar keresztény királyok alatt telepedtek ide. A nyelvüket megtartották, minden más egyébben magyarokká lettek.

Előkelőik nem nyárspolgárok, hanem magyar nemes urak, kik magukat tekintik a tősgyökeres arisztokráciának, s félvállról néznek le a "kivételképpen" közéjük települt egynéhány magyar nemes úrra. S a kispolgárság sem az, ami más német városok alsóbbrendű népe. Ez egy harcban edzett, fegyverhordó osztály; mind a harmincnyolc céhnek a céhmestere egyúttal hadnagya is; s az első ágyúszóra mindenik céh tudja, melyik toronyban kell megjelennie, fegyverestül.

Soha még ellenség az ő kapujokon erővel be nem tört.

Még a nagy tatárdúlás keserves korszakában is ez az egy hely dacolt Batu kán minden csordáival. Itt volt a Lapis refugii (a menedék sziklája), mely oltalmul szolgált az egész ország bujdosóinak. Annak a kövei vannak beleépítve ezekbe a templomokba, palotákba.

Annyi viszontagságon századok során át ezek a német magyarok mindig a legtántoríthatatlanabb hívei voltak a nemzeti szabadság ügyének. Nem hajlongtak soha se a török császár, se a német császár előtt. Ha nem volt nemzeti fejedelem, megtették a városukat respublicának, s éltek, mint Velence vagy Ragusa a saját kormányuk alatt, s verettek pénzt a saját városuk címerére, ami Magyarország címerének egy kiszakított darabja: a hármas halom, tetejében a kettős kereszttel, amit két ezüst oroszlán tart fenn. Ennek a címernek a monogramját viseli minden házajtó, minden kapubolt és minden férfi a pecsétnyomó gyűrűjében, aki nem a patríciusok osztályához tartozik. Ezeknek saját címereik vannak. Némelyik mutatja a polgári pályán szerzett érdemeket. Kalapács, patkó, harapófogó; - szőlőtaposó kád, a benne táncoló martiális, kalpagos daliával; egy koszorúzott vasmacska; - egy olajütő sajtó; - egy medve, aki könyvből olvas; - egy gyalu és cirkalom; - egy szivattyús kút oroszlánnal; - egy cirkalmas férfi templommal és toronnyal; - három kalász és a pelikán; - egy mérleg, egy olajághozó galamb; - de vannak aztán más címerek, amik a harcmezőn nyert diadalokra utalnak: az oroszlánon nyargaló páncélos lovag; - a három nyilat tartó marok; - a mezítelen gyermek a kivont karddal; - a fanyűvő vadember; - kardfogó saskesely; - medve a pallossal; meg mások, amik vértanúi emlékeket örökítenek meg: egy halálfő letört gyertyával; - két átlyukasztott kéz; - egy címer pedig magát az ördögöt ábrázolja, szarvakkal és hosszú farkkal: az a Täufel családé. És a többiek is, kiket a magyar királyok mint kiváló híveiket tüntettek ki, csupa német nevek fölött pompáznak: Zecher, Perner, de Schacher, Fabriczius, Alauda, Engelmayer, Cornides, Kramerius, Ursinus, Lateiner, Pfannschmidt, Rhael, Richthauser, Gosznovitzer, Amman, Lang, Rholler, Rompauer, Hain, Plasinger, Gräff, Buchwald, Engelhard; Tribel, Raicheburg, Borad, Zabeyer és a többi: egy egész tömeg ősrégi patriciatus, mely erős helyet foglal a magyar történelemben; de különösen a magyar szabadságharcok történetében.

lI. Rákóczi Ferenc korszakában Lőcse fontosságát az is emelte, hogy itt volt a fejedelemnek a második ágyúöntő műhelye. Ha egy elveszett csatában ott maradtak ágyúi a kurucoknak: a lőcseiek rögtön előállították az újakat, s Antaeusnak megint vissza lett adva az elvesztett ereje. Aztán, ha szakadóban volt a hadsereg mundérja, csak Lőcsére kellett izenni: onnan előkerült az új.

Nagyon is megbecsülte ezt a várost mind a fejedelem, mind a vezérei. Ebben az esztendőben is egy egész dandár őrzi azt, a legvitézebb kuruc tábornok vezérlete alatt, aki egyúttal a kuruc sereg legdaliásabb alakja, s leventei délcegségre még fejedelemnek sem enged. Andrássy István báró uram őméltósága.

Hanem azért, hogy kuruc sereg tanyázik a városban, mégsem vegyül magyar beszéd a népsokaság zsibongása közé. Ezek itt Czelder Orbán hajdúi; szepességi fiúk, mecenzéfi huszárok; üstökbe font hajuk, felcsavart bajuszuk, farkasbőr kacagányuk azt hirdeti, hogy kurucok, hanem azért németek: német kurucok. Rákóczi Ferenc legjobb katonái.

Tíz órakor megkondul az öregharang a nagy templom tornyában, első versét kongja a készülőnek a Szilveszter-napi isteni tisztelethez.

A zsibongás a főtéren a harangszóra még nagyobb lesz, az egész vásáros nép odagyülekezik, csörgős szánok sikamlanak végig a havon, lovas daliáktól kísérve. A vásáros nép azért folytatja a dolgot. Nincsenek itt pápisták, akik azt kívánják, hogy a mise alatt zárva legyenek a boltok. Az egész város protestáns, s nagytiszteletű Zabeyer Jób uramnak egészen mindegy, hogy mit csinálnak odakünn a piacon azalatt, amíg ő odabenn a templomban prédikál.

Ez a templom pedig a büszkesége a lőcseieknek. Tele van királyok és dynasták emlékeivel, akik itt időztek, a várost fejedelmi összejövetelek helyéül választák, kegyeikkel elhalmozták, hamvaikat ide temettették, szobraik, sírköveik, padjaik ott pompáznak most is.

A pompás kathedrále Szent Jakab nevét viseli. Az oltár, a faragó- és festőművészet csodaszép remeke; az óriási tabernaculum, mely egy darab kőbül van faragva, a nagyszerű orgona, mind a régi patríciusok buzgalmáról és bőkezűségéről tanúskodik; hanem ez idő szerint protestáns szertartás mellett dicsérik benne az Istent. Mindent úgy hagytak benne, ahogy a katolikus világban volt, a szobrokat, a festett képeket; csupán az oltár tábláit szokták bezárni azalatt, amíg a reformált szertartás végbemegy.

Maga a környéke is a főtemplomnak egy nagy mauzóleum. Ez idő szerint legféltettebb helye a városnak, melynek fenntartását minden kapitulációban gondosan megőrizték. Körülveszik azt a város nagyjainak, nevezetes embereinek síremlékei. Művészi faragványú domborműcsoportozatok, mik bibliai jeleneteket ábrázolnak: Jákob álma, Júdás árulása, Krisztus a Gecsemáne-kertben; az utolsó ítélet, a feltámadás, a Megváltó mennybemenetele; ez utolsónál az apostolok, kik térdre borultan bámulnak a felszálló Krisztus után, olyan derék, becsületes, zsinórdolmányos, sarkantyús csizmás magyar polgároknak vannak ábrázolva, hogy arról mindenki megtudhatja, miszerint ez hazai művésznek a remeke. Még jobban bizonyítja ezt a Sámson bas-relief, aki a szamárállkapoccsal filiszteus tábort fenyeget; mert ez meg tökéletes képmása I. Rákóczi György erdélyi fejedelemnek, ki Bécs elleni hadjárata alatt huzamos ideig tartotta Lőcsén székhelyét.

Azonban ide a főtemplom falai alá temetkezni csak a patríciusok előjoga, meg az olyan kitűnő férfiaké, akik mint tudósok vagy lelkipásztorok kiérdemelték, hogy a hálás utókor márványemléket emeljen hamvaiknak.





III. FEJEZET

A kétfejű gyermek - Az irámszarvas és a százszorszép asszony

A nagy harangozásnak mégiscsak az lett a következése, hogy igen sok nép felgyűlt a templomba. Egyrészt áhítatosságból, másrészt pedig azért, hogy az új ruháját megmutassa, amit most vett a szilveszteri sokadalomban.

Nehogy pedig ezt az utóbbit a laikus olvasó valami insinuatiórinak vegye, tehát jó lesz felvilágosítást adni róla, hogy igenis az új ruháját, amit éppen egész új évre vásárolt valaki, nagyon szükséges minden embernek bemutatni, mielőtt a viseléséhez kezdene; mert azért áll ott a templomajtóban főbíró uram, a tanácsbeliekkel együtt, hogy minden bemenőt szemügyre vegyen, vajon a rangját megillető öltözetet húzta-e fel a hátára, mert ha nem azt húzta fel, azonnal visszakergeti, hogy cserélje ki a nem számára született katufrékot. A törvény e tekintetben kérlelhetlen s amint nem szabad a fusernek olyan ruhát felölteni, amilyenben a céhbeli mester jár, éppen úgy visszafelé sem szabad senkinek degradálni magát, s a patrícius nem kuszpitolhat polgárdolmányt; s ez igen jól van: aki úr, legyen úr!

Ahol van ni! Már fogott is egy áldozatot Alauda uram. (Ez a bírónak a neve.) Mégpedig egy tanácsbelit. De Hortis, fegyverrel és vassal kereskedő patrícius urat. Ez egy öles termetű atlétai alak, akinek csak két hibája van: az egyik az, hogy a bajusza nem akar kinőni, akárhogy viaszkolja is össze azt a négy szálat innen-onnan, a másik meg, hogy a hasa nagyon is előredomborodik. Az elsőért nem akarják neki elhinni, hogy már nem fiatal ember, a másodikért pedig azt nem, hogy még fiatal.

Alauda uram ellenben alacsony, széles termetű férfi, kinek a természet azt a sajátságot adta, hogy a fejét úgy tudja a vállai között forgatni, mintha srófon járna. A bírói pálcának az aranygombjára ha felteszi a kezét, hát akkor a keze magasabban van, mint a feje. Két hegyes bajusza, mint a vasvilla, mint a syllogismus cornutus szorítja sarokba az embert: s mikor az egyik szemöldökét felhúzza, a másikat pedig lehúzza, az előérzetet nyújt arról, hogy milyen lehet a kínvallató pad?

- De Hortis Siegebert uram! Kegyelmednek a legfelső gombja a dolmányán nincs begombolva.

- Hogy látta meg onnan alulról? - dörmögi a bajusztalan óriás.

- Bírság: egy pint bor! - szól a kérlelhetetlen ítélő bíró, amire a többi szenátor urak helyeslően integetnek.

A bíró úr háta mögött áll egy hosszúra felmagzott, diákképű ifjonc: ez a bírónak a fia. (Az anyja ám ennek olyan magas termetű a családban.) Ez a "bírság" szóra ijedten kezdi begombolgatni a szétnyílt kabátját.

- Óh, te fiam, csak hagyd úgy, téged senki sem bírságol meg érte. Csak a szenátorokra szól a törvény. Mert ha egy gombot szabad nyitva hagyniok, akkor kettőt fognak nyitva hagyni, s ha kettőt megengedünk, az egészet végig kigombolják, s utoljára panyókának viselik a mentét. Principiis obsta!

Ezenben egymás után érkezének a templom nagyszerű boltíves ajtajához a városbeliek, minden családapa a maga élete párjával és gyermekeivel, akik a szenátorok során végighaladva, emberségtudással üdvözölték a tanácsbelieket egy "prosit Sylvester"-rel. Alauda uram valamennyit a nevén köszönté, s elmondá, hogy melyik hol lakik, és mi a világi foglalkozása.

A templom bejáratát pedig nem foglalták el a koldusok csoportjai, ahogy másutt szokás: Lőcse városában koldusnak nem szabad lenni. Idegen koldust a kapukon be nem eresztenek, bennszülött polgár pedig, ha olyan szerencsétlenség éri, hogy a vagyonát elveszti, annak a számára ott van a "harangozó ház", abba elhelyezik, mindennel ellátják; de rongyos ruhát Lőcse város ruházati szabálya semmi szín alatt meg nem enged.

A bélpoklosok számára pedig külön ápolóház van építve, s saját kápolnájuk van, amelyben Istent dicsérik, "leprosorum ecclesia"; a kelyhet, melyből az Úr vacsorája borát itták, ma is tartogatják még.

Ezenben az orgona megszólal odabenn, s a templom atyja kijön jelenteni, hogy a kántor már elkezdte a hívekkel együtt a "Perelj uram perlőimmel" zsoltárt.

- Ha elkezdte, hát csak folytassa - mond bíró uram. - Sok verse van annak. Még mi nem megyünk be! Várunk valakire "Frauendienst, vor Gottesdienst." Elébb az asszonynak, azután az Úrnak!

- Nagy gavallér, bíró uram! - jegyzi meg erre Engelhard patrícius. (A híres harangöntő milliomos a maga idejében.)

- Kegyelmed tudhatja azt legjobban, Engelhard szenátor uram, mert a nemesi címerében egy koronás asszony vagyon.

- Kérem: az angyal!

- Angyal vagy asszony, az mindegy. Gyakran az angyalok nem segítenek annyit az emberen, mint az asszonyok, s a gonosz angyalok nem tesznek vele annyi rosszat, mint az asszonyok. Ez a mienk pedig képes mind a kettőre. Valamiféle korona még fogja érni a fejét.

- Honnan gondolja kegyelmed?

- Mert nagyon kívánja. S amit egy asszony kíván, az megtörténik, ha mindjárt napfogyatkozást kívánna is. Ez a mienk olyan asszony: amikor megérkezett, mindjárt kipróbáltam; első nap tisztelegtem nála, s bárónénak címeztem. Ezért úgy megharagudott, hogy majd kivert a házbul.

A szenátor urak csendesen nevettek.

- Mi az? Mit nevetnek? - tudakozódék a hosszú termetű úrfi az apja vállán áthajolva.

Alauda uram hátra csavarta a fejét.

- Te Wencezlauz, kóstold meg csak nyelveddel, hogy milyen édes ennek a templomajtónak a kilincse?

A nagy gyerek megtette, s a hideg vas természetesen úgy odakapta a bőrét a nyelve hegyének, hogy feljajdult rá.

- No legalább ma nem fogsz többet beszélni - mondá Alauda uram, s azzal a szenátoroknak beszélt tovább. - Másnap grófnénak szólítottam; már erre nyájasan mosolygott, harmadnap hercegnőnek címeztem: de még az orcámat is megveregette a tenyerével; ma megpróbálom királynénak üdvözölni, meglássák kegyelmetek, micsoda hatása lesz annak.

Akik eddig felgyülekeztek, urak és asszonyságok, mind gyalog jöttek, ahogy illik templomba jönni. A Thurzó-ház, ahol a százszorszép asszony lakik, alig van pár száz lépésnyire a kathedrálétul, s a szép fehér hóban bizony nem kellemetlen a járás. Azért mégis szánon jön őkegyelme idáig; a szán elé egy igazi lapponiai irámszarvas van fogva, amit a bakról valóságos fehér medvebundás, fókabőr ködmenes eszkimó hajt; a litvániai szánkó felhajló orrát aranyozott szirén képezi, koronával a fején (a Visnyiavszkyak címerjelvénye), belül szarvasbőrrel van a szán kibélelve; abban ül a várva várt úrhölgy: utolsó látogatója a templomnak, másodmagával; a másik egy kis hároméves fiúcska.

Ellenben elég nagy kíséretet hoz magával. Az irámszarvas előtt lóstat a tollbokrétás kengyelfutó; a szán mellett és mögötte pedig nem kevesebb, mint hét úri lovas vágtat, meg is lehet őket nevezni. A legközelebb mellette lovagló dalia Andrássy István báró, fejedelmi tábornok, mögötte mindjárt a fiatal Pelargus, azután Czelder Orbán, a derék német kuruc ezredes, azután a lengyel Szaluczky; azután egy német dragonyos kapitány, akit Löffelholtz tábornok túszul küldött ide, a neve Blumevitz; a többivel együtt Belleville, a francia mérnökkari tiszt, az erődítmények felügyelője. Ez még csak hat. Úgy? Igaz! A hetediket majd észre nem vettük. Ez Korponay János kuruc kapitány, a férje a százszorszépnek, a híres szép Garamszegi Géczy Júliának.

Amint a templom elé ér a fényes társaság, az imsik rákiált az irámszarvasra a maga nyelvén. A széles, tehénorrú, bivalnyakú marha megérti ezt az ismerős szót és rögtön megáll.

- Üh! Micsoda szarvasló ez? - kérdi Wencezlauz.

- Az én időmben úgy hítták Wittembergában, hogy irámszarvas, Elenthier: ott van lerajzolva Wagnernél - felel neki az apja bosszúsan, s aztán a szép asszonyra viszi át a beszélgetést. - Nézzék kegyelmetek: hét planétát hord magával, mint a nap!

- Hühühü! - kacagja el magát a diák odahátul. - Apámuram, hiszen a nap maga is planéta.

Alauda uram haragosan fordította felé a fejét.

- Mikor én Wittembergában tanultam az asztronómiát, már akkor Kopernikus megszületett; - meglehet, hogy azóta már meghalt... Te stomfáksz! - tevé hozzá halkan.

A szép asszonyt ezalatt lesegíté a szánkóból a kísérő tábornok, anélkül, hogy a lovárul leszállt volna.

Beszélhettek akármit, nem értette azt a templomajtóban álló társaság, mert magyarul volt.

- Kegyelmességed nem jön be a templomba? - kérdé a hölgy kísérő lovagjától.

- Más dolgom van, mint azt hallgatni, hogy mit bolondoznak a papok - felel rá szabad szájjal a lovag úr.

- Attól fél kegyelmességed tán, hogy ha a mi templomunkba belép, maga is rögtön a lutheránus hitre tér át?

- Nem félek bíz én semmiféle hittől, mert én nem hiszek se élőkben, se halottakban.

- Nem fél, hogy tüzes parazsat tesznek a nyelvére az ilyen pogány beszédért?

Andrássy István nevetett.

- Van a bátyáim közt egy barát is, aki imádkozik mind az ötünk helyett.

- No hiszen, az imádkozik még csak szépen.

(Ez volt az a "dervisgenerális", akitől a németek és rácok jobban féltek, mint valamennyi kuruc vezértől.)

- Hát az uramat sem ereszti velem kegyelmességed a templomba? - kérdé az úrhölgy.

- Annak meg inspekcióra kell menni.

Ezzel aztán a hölgy kegyes fejhajtással elbocsátá a kíséretet, a templomajtó felé indult; kezén vezette fiacskáját, hosszú selyem censiolája szárnyába takargatva, ami tengeri mókussal volt bélelve. Az úrnő feje selyemfátyolba volt burkolva, mely a homloka és az álla körül csavarodva, az arcának csak egy kis részét engedte láttatni. S ami leginkább megnézni való lehetett volna az arcon, azok a varázstevő szemek, egészen titokban voltak tartva a lesütött szempillák által.

Alauda uram méltóságteljesen üdvözlé a suhanva közeledő alakot, kinek a lépteit csak a selyemsuhogás jelezte.

- Királyném! Hogy van "dicsőséged" megelégedve legalázatosabb hódoló jobbágyával?

A megszólításra még szerényebb, alázatosabb fejhajtással válaszolt az úrnő, alig hallhatóan suttogva:

- Igen szépen köszönöm az irámomnak küldött lichen islandicumot. Elég lesz neki.

S azzal tovább suhant be a templomba, gyermekét félénken takargatva, imakönyvét ajkáig emelve, egész az oltár melletti karszékéig, nem nézve se jobbra, se balra; míg ellenben az egész gyülekezetben minden szem ő felé fordult.

- Hű be szép asszony volt ez! - fohászkodék fel Wencezlauz úrfi.

- No csak belé ne szeress valahogy, mert akkor te is olyan futóbolond fogsz lenni, mint az a Pelargus, akinek ha azt mondja az az asszony, hogy menjen el az Óperenciákra, hát oda is elmegy, és megint visszajön.

- De hát minek ennek az irámnak a lichen islandicum? - tudakozódék a hosszú legény.

Alauda uram mérgesen ütött a botja végével a márványpadlóra, hogy még azt sem tudja ez a wittembergai "Fuchs".

- Bizonyosan fáj neki a tüdeje s herbatéának issza.

A templom atyja másodszor is jött már az urakat szorgalmazni, hogy a zsoltár a végét járja, ülnének be a helyeikbe.

- Mindjárt! Azonnal - mondá Alauda uram. - Csak még a tudós doktor Cornidest várjuk be, amott jön a szekerén.

Dr. Cornides nagy messze földön elhíresedett orvos volt, Lőcse szülöttje; egészen a doktorok jellemző viseletében járt: háromszegletű kalappal, allonge-parókával, simára borotvált arccal, bársony wammszban, csatos cipőkben, amik ezenfelül meleg posztómamuszokba voltak dugva. Aki annyi embert lábra állított, a saját lábait nem bírta; keréken járó zsöllyeszékben gördítették végig az utcán, s ha abból kiszállt, csak két hónaljmankó segélyével tudott odábbmenni.

Alauda uram nyájas üdvözlettel járult az érkező elé. A nyájasság mosolyába azonban bizonyos hetyke kérkedés is vegyült.

- Nos, doktor úr! Prosit Sylvester! Hát itt van Szilveszter napja! A kétfejű gyerek orákuluma nem teljesült! Hehehe!

- Itt van, de "még nem múlt el Martius Idusa" - felelt rá a tudós asztrológus, s tovább evezett a két mankójával.

- Micsoda dolog az a kétfejű gyerek? - sürgölé Wencezlauz úrfi rögtönösen.

- No, ezt már csakugyan nem tanulhattad meg Wittembergában, hát elmondom minden tréfa nélkül. Az idei újesztendő napján éppen éjfél után egy órakor, egy lőcsei takácsmesternek a felesége olyan gyermeket szült, akinek két feje volt. Nem élt meg, de a tanács kifaragtatta fából a képmását a musaeum historicum számára. Ebből a csodából a tudós doktor Cornides a maga abrakadabrái segítségével azt a jóslatot szerezte, hogy ebben az esztendőben két bírája lesz egyszerre Lőcse városának. Az orákulum azonban nem teljesedett be, lévén ma Szilveszter napja, és mind e mai napig én magam vagyok egyedül Lőcse város főbírája: Josephus de Alauda, nobilis de Lerchenwald! No, uraim, szenátor urak, most már vonuljunk be, hallom, hogy az orgonista a himnuszhoz játssza a preludiumot.





IV. FEJEZET

Szent Jakab és Luther Márton - Német palást - Sáfránykérdés a tanácsban

A lőcseieknek bizonyára van okuk dicsekedni a kathedraléjukkal, mert annak a pompáját nemcsak a művészi remekelés teszi nevezetessé, de még inkább azok a nagy történelmi visszaemlékezések, amik minden egyes oltárműhöz, katedrához, az ülőpadokhoz vannak csatolva; a mai kor fia nem járhat végig közöttük anélkül, hogy arra ne gondoljon, hajh, ha most ebből a padból csak kiszállna Hollós Mátyás király, s széttekintve azt mondaná: "Csiribiri emberek!" Ha a jó Ulászló csak kinyitná azt az ajtót, s kidugva rajta a fejét, azt mondaná mindenre, ami történik: "Dobzse, dobzse!" Ha az a márványba faragott kép, aki két sarkával egy fekvő oroszlánt tapos, csak kinyújtaná egyszerre a karját, s odamutatna az átelleni falra, s elkiáltaná magát: "Hova lett onnan az a kép, amit én odaállíttattam?" A hatalmas nagy dynasta, Thurzó az a márványszobor, az az eltűnt kép pedig Luther Márton életnagyságú képe volt, amit a lutheránussá lett püspök aranyozott bronzrámába helyeztetett el, szemközt a templom patrónusával, Szent Jakabbal.

S az apostol és a reformátor szépen összefértek egymással; és mindazok az aranyos szent alakok megszokták régen, hogy a lutheránus pap prédikáljon a templomukban, még csak a fejüket sem csóválták, amidőn nagytiszteletű Zabeyer Jób uram arról a textusról tartott hatalmas prédikációt, hogyan verte meg Gideon az amalekitákat és filiszteusokat, kihozva belőle, hogy Gideon nem más, mint Rákóczi Ferenc fejedelem, az amalekiták és filiszteusok pedig a németek és rácok. Verjük mi azokat! A prédikáció után pedig felolvasá a gyülekezetnek Bercsényi fővezér őkegyelmességének hadi rendeleteit. Ámen!

A gyülekezet hallgatta azt nagy áhítattal, csak a szenátorok padjában hangzott fel közbe a hangos prüsszenés, orrfúvás; sorba járván a prédikáció alatt az öblös tubákos pikszis.

Ez a szenátorok padja leghátul van, a templom mélyén, egészen az orgona karzata alatt. Akkoriban készült ez, amikor Lőcse szabad köztársaság volt, tízek tanácsával és elnökkel. Valamennyi szuverén szenátornak címerét odafaragták a pad magas támlányára, olyan hatalom volt az akkor!

A prédikció végeztével az orgonista rákezdi a nagyszerű orgonán (Kramerius patrícius készíttette azt) a művészien előadott preludiumot, melyben összevegyülnek Jacoponi Stabat Materének melódiái a Rákóczi-nóta búsongó dallamaival, míg egyszer aztán megszólal a pedál basszus hangja, s az ismeretes búgásra mind az egész gyülekezet talpra áll, s egy szívvel és szájjal rázendíti a zsolozsmát: "Eine feste Burg ist unser Gott!"

Milyen hatása van ennek a zsolozsmának minden emberre! Hogy kiszáll a lélek minden arcra; úgy tetszik, mintha világosságot sugároznának ki. A gyermekekből férfiak, a férfiakból hősök, a nőkből kíntanúk (mártír) lesznek. A lelkesedés szent tüze gyújtogat. "Erős várunk nekünk az Isten!" Benne van e dalban minden, ami az embert a föld sarából felemeli: a szabadságvágy, a hazaszeretet, a testvérvonzalom, az önfeláldozás, jellemerő, egész fel az istenimádásig! Kihívás a haragos bálványok ellen, akár e földön laknak, akár a túlvilágon. S mikor elvégzi a falrengető strófát a közönség, az a festett kép ottan a rámában, Luther maga egyedül még tovább énekli azt. (Nem miraculum ez, se nem hókuszpókusz, hanem egy szegény süket szabómester ül ottan a kép fölötti fülkében, aki nem hallván semmit a füleivel, egy sorral elkésett s most azt végzi. Isten hallgassa meg!)

E zsolozsma éneklése alatt a tizenkét szenátor az oltár elé járul, ahol a nagytiszteletű úr kiosztja nekik az Úr vacsoráját. Úgy szokás, hogy esztendő utolsó napján a tanácsbeliek communikáljanak, s bűneikért extra feloldást kapjanak. Szükségük lehet rá. E communióról elmaradni senkinek nem szabad, hivatalvesztés terhe alatt.

Ez is megtörténvén, a gyülekezet kivonul a templomból, elöl a gyermekek, azután a nők, utoljára a férfiak, leghátul a tanácstagok. Azután bezárják a templomot, s szent Jakab és Luther Márton ismét egyedül maradnak egymással szemben.

Mikor Alauda uram a templomportale alól kilép, így szól Gosznowitzer patríciushoz, ki fél fejjel hátrább lépdegél mögötte:

- Protonotárius uram, ma meleg napunk lesz!

- Hisz a szemem is könnyezik a hidegtől. (Ezt Wencezlauz úrfi mondja, akinek mindenütt ott kell tartani a fejét az apja mögött.)

- Nem hozzád szóltam. Érti, protonotárius úr?

- Magam is úgy látom. Permulti calefacti sunt. (Nagyon sokan be vannak fűtve.)

- Majd lehűtjük őket.

A templomból azután párosával, egymás mellett haladnak a városházához; elöl bíró uram egyedül, mellette a hosszú legényfia, aki az apja bőrtáskáját viszi a hóna alatt.

A lőcsei városháza monumentális építmény; a szabad tér közepén, négyfelé néző homlokzatokkal. Azok közül a déli homlokzat falait öt óriási freskófestményű jelkép ékesíti; a Bölcsesség, egyik kezében négy összetekeredett kígyó, másikban egy tükör; a Mértékletesség, jobbjában egy serleg, baljában egy kancsó, amiből a bort nem a serlegbe, hanem a háta mögé önti; a Türelem, aki egy báránykát vezet szalagon; az Erő, aki egy oszlopot emel a vállán; és az Igazság, szokás szerint pallossal és serpenyővel a kezében; mind nőnemen levő géniuszok. - Ellenben a feljárás a tanácsterembe az árkádok felől van, s ott a homlokzatot csak egy szárnyas angyal díszíti, egy pajzst emelve, melyre ez van írva:

"Pulchritudo est civitatis Concordia." (A város szépsége egyetértés.)

Az egész épületen meglátszik, hogy századok számára készült; falai vastagok, mint a bástyák; az előcsarnoka maga egy tágas tornác, két sor tömör oszlopokon nyugvó boltozatokkal, szabad kilátással a piacra. Itt szokták tartani a díszlakomákat, amiket a város ad rendkívüli ünnepélyek alkalmával. Innen lépni be izmos vasajtón a tanácsterembe. A kőküszöb a kettős ajtó egyik oldalán vályúsan van már kikopva. E nagy vasajtó mellett a szögletben lehet látni egy alacsony ajtócskát. Ez meg egyenesen a boros pincébe vezet. Annak a küszöbe is jól ki van kopva.

A tanácsteremben a zöld asztal mellett ott áll mindenkinek a támlásszéke, hátlapján a rajta ülő címerével, az elején a városéval, s e székre vetve a palást, s azon elhelyezve a négyszegletű süveg: a rang emblémái.

Mert dacára annak, hogy itt minden ember a magyar öltözetet viseli, haját, bajuszát szittyamódra ereszti meg, mikor a lőcsei patrícius a tanácsterembe lép, akkor kötelessége fölvenni, akármilyen világ divatja van, annak a hegyébe azt az ónémet palástot, amit még Salamon király alatt hoztak be a szász ősök erre a földre, a királyok által szentesített, a vérrel megoltalmazott ősprivilégiumok jelvényét.

Amint azt fölvették, leülnek a szenátor urak az asztal körül. A fiatal De Hortis a harangöntő mellé jut.

Ez utóbbiról mindenki jól tudja, hogy a bírónak ellenfele. Csakhogy nem akar nyíltan kirukkolni vele. Mindig a még kedvezőbb alkalmat várja. Ellenben a szomszédait szokta instigálni, hogy azok álljanak a sarkukra a hatalmaskodó podesta ellen, aki úgy viseli magát, mint egy dózse. A túlsó oldalon ülő átellenese is hajlik az ellenzéki nizushoz. Ez Borád patrícius, szappannal és viaszgyertyákkal nagyban kereskedő úr. Mind a ketten a közöttük ülő fiatal De Hortisnak a fülébe súgdosnak, a szemeikkel integetnek neki; úgy látszik, ezt akarják beugratni az oppozícióba.

Bíró uram figyelmét nem kerüli ki ez a suttogás, félrekacsingatás.

- Próbáljuk meg elébb "in anima vili": azaz, hogy "in carne vili" (hitvány párában, olcsó húsban) - dörmögi oda a főjegyzőnek, s aztán a táskájából elővéve egy pecsétes levelet, megnyitja a gyűlést.

- Érdemes tanács, tekintetes, nemes és vitézlő tanács urak! Íme itt vagyon őkegyelmességének, Csikszentkirályi és Krasznahorkai báró Andrássy István, fejedelmi brigadéros generális uramnak egy hozzánk intézett intimatuma; melyben felkéretünk, hogy tekintetes, nemes és nemzetes Korponay János kapitányné asszonynak panaszát igazítanók el. Instans úrasszony ugyanis a főparancsnok úrnál remonstrált az ellen, miszerint a tanács limitatiója mellett őkegyelmének a háztartásához nem rendeltetett több, mint tizenkét font hús. Megszaporíttatni kéri.

- Tizenkét font hús! - kiálta fel haragosan De Hortis uram, s nagyot ütött az öklével az asztalra.

- Ököllel tanácsasztalra ütés: bírság, egy pint bor! - diktálá csendesen Alauda uram.

- Jól van! Fizetem. De mármost kérdezem, hogy mire egy asszonynak tizenkét font hús? Hisz ennyit a híres nagyehető Klausz sem bírt elfogyasztani, aki pénzért mutogatta a tehetségét. Tán csak nem póláltatja magát nyers húsba ez az asszonyság éjszakára azért, hogy a bőre fáintabb legyen?

- Csak csendesen, De Hortis szenátor uram - csitítá a szónokot a bíró. - Mindennek megvan a maga nyitja. Ez az asszonyság bizonyára se nem "guló", se nem római Lollia Paulina, hanem az egyszerű kulcsa e csodának az, hogy az urán, a fián, annak a nevelőjén, meg az asszonycselédein kívül még van tizenkét inasa.

- De hát minek hord magával tizenkét inast?

- No ez furcsa beszéd! Hogy minek hord magával egy rangbeli hölgy tizenkét inast? Hát tessék jegyezni! Egy palotás, egy ajtónálló, egy étekfogó, egy hajdú, egy kályhafűtő, egy szakács, egy kukta, egy kulcsár, egy parádés kocsis, egy szánkós imsik, egy lovász meg egy kengyelfutó. Mindenből csak egy! Hát lehet-e ennél jobban redukálni rangbeli hölgynek a háztartását? Hát illik-e Lőcse város méltóságához a vendégszeretetet akként gyakorolni, hogy a hozzá szállónak cselédei ellen tegyen kifogásokat? Ha az őseink hallanák, akiknek idejében a vendég urak százra menő cselédséggel szálltak meg falaink közt, azt mondanák rá: "Pfuj! fösvény utódok."

Erre a többség helyeslő mormogása volt hallható. Ami azonban nem hűté le De Hortis ellenmondási kedvét.

- Hát hisz én nem bánnám, jönne akármilyen nagy kísérettel hozzánk Korponayné asszonyom, hozna magával még, ha szüksége van rá, sólymárt, pecért, trombitást, bohócot is, szívesen látnók minden pereputtyostól; - de ilyen időben, mint a mostani...

Egy általános "ssssssssss" hang szakítá félbe a beszélőt, amitől az megijedt, s amint a két szomszédjára nézve, azt látta, hogy mind a ketten lesütötték a fejeiket, a magárahagyatottság érzetében elvesztette bátorságát, s dörmögve ült le a helyére, "Hát hisz én nem bánom, ha egy egész tulkot vágnak is a számára mindennap."

A harangöntő a markából dörmögé e szavakat:

- Hiszen csak ne communicáltam volna ma! Majd megmutatnám én bíró uramnak.

Bíró uram azonban nyugodtan mondhatá ki a határozatot, hogy tehát a város macelluma egészen rendelkezésére bocsáttatik a szép asszonynak.

- A próba kicsiben sikerült - súgá oda a főjegyzőnek -, most paulo majora canamus. (Nagyobbról daloljunk.)

- Tudni fogja az érdemes tanács, hogy holnap lészen újesztendő napja, amely napon Lőcse városa rendesen meg szokta vendégelni a városunkban székelő fejedelmi hadvezetőket. Jelenleg egy brigadéros generálist van szerencsénk városunk falai közt tisztelhetni, akinek méltóságát tekintve, a nemes városnak is ki kell tenni a becsületért. Ebben, úgy hiszem, mindnyájan egyetértünk. A barátságos ebédre hivatalosak lesznek a generálisság minden főtisztjei, az ő feleségeikkel együtt, a patríciusok, a papok és egyéb celebritások; úgy hiszem, ebben mindnyájan megegyezünk és jóvá hagyhatjuk.

Most taszigálták már De Hortist a szomszédjai, amit az ösztökélésnek véve egy újabb kísérletre, fel is szólalt.

- De hát mégis - talán érdemes volna megtudni, hogy mennyiben fog kerülni ez a holnapi - barátságos ebéd?

Bíró uram intett a főjegyzőnek, mire az nagy üggyel-bajjal, mintha nehezen találna rá, előkereste a táskájából a kívánt étlapot, s foghegyen, alig hallhatólag olvasá fel a szükségelt ingredientiákat, amiknek a végén ez a horribilis summa resultált:

"1645 forint 33 krcár."

De már erre egy olyan általános elszörnyedés hangja keletkezett az egész tanácsban, mely a parlamenti auspiciumok haruspexei előtt okvetlen kitörő zivatart jelentett volna.

Egyezerhatszáznegyvenöt forint, egy barátságos ebédre! A boldog hajdankorban! Hisz ezt hallani is elég, hogy jóllakjék az ember!

Csak bíró uram nem jött ki a sodrából. Ismerte ő a maga parlamentjét, volt neki taktikája.

Mellette ült jobbról a főjegyző, balról Pobszt, városi kamarás, főrendű polgárnemes, a lengyel király főszállítmányosa; ez mind a kettő az ő embere volt.

- Majd egyenkint kiszopogassuk őket, mint az articsókát! - súgá a jegyzőnek. - Tessék csak pontonkint rekapitulálni azt a költséglajstromot.

Hanem az articsókának tövise is van!

- De már ennek állok elébe - dörmögé De Hortis uram, s mint a nekitűrkőző birokhős, felgyűrte a két karjáról a német palást bő ujjait. - Érdemes tanács! Ez már égrekiáltó istentelenség!

- De Hortis szenátor uram - vágott a szavába Alauda uram -, kegyelmed felgyűrte kabátja ujjait, a statutumok ellenére. Bírsága egy pint bor.

- Hát egy pint bor akár fel, akár le, ez engem még nem confundál. Mégis ellene mondok ennek a projectumnak. Nem a roppant nagy summa pénz hoz engem indulatba, ámbár annak is volna elég más lyuka -, hanem az, hogy mi itt ilyen dobzódást, lakmározást követünk el ilyen időben! nem bánom, ha lepisszegnek is, illik? nem illik? kimondom! ilyen időben, amikor a császári seregek ostromzár alatt tartják a városunkat, és mi készen lehetünk, hogy talán hónapokon át be leszünk zárva az őrsereggel együtt, arra kell gondolnunk, hogy az élelmiszereink elfogynak, a császáriak kiéheztetnek bennünket, s akkor mi egy dáridóban annyi mindent elfogyasztunk, amennyi egy hónapig elég volna az egész fegyveres őrségnek. Ezt difficultálom.

- Egy szál ősz haj se nőjön kegyelmednek emiatt a fején! - replikázott az ellenzéki szónoknak bíró uram. - Van a mi raktárainkban, úgyebár, kamarás uram, annyi élelmiszer felgarmadolva, hogy esztendős ostromot kiállunk. Ha elfogy a katonáinknak a kenyere, fügével és marcipánnal tartjuk ki őket. Más módját is tudja a magyar az élelmiszer beszerzésének. Nem fog éhezni senki ebben a városban, még kegyelmed sem, De Hortis szenátor uram; ne féltse kegyelmed a hasát.

A fiatal szenátor sehogy sem szerette, ha a hasára célozgattak. Hogy nevetni kezdtek, megrökönyödött és leült.

- Csak én ma ne communicáltam volna! - agyarkodék kalap alól a harangöntő nemes úr a szomszédjában.

A túlsó szomszédja pedig Trux volt, a szappanos; a híres kecskefaggyú gyertyák gyártója, amiket hét országra elhordanak.

- No én ugyan nem tartom a gyónócédulát a szájam elé - pattogott ez a nemes úr, De Hortishoz fordulva. - Most már csak hagyja rám, öcsémuram; majd én kötöm meg a nyakravalót bíró uram torkán.

Lássuk hát, hogy kötik meg bíró uram nyakravalóját?

- Hát tessék felolvasni a specificatiót, protonotarius úr - mondá engedékeny hangulattal Alauda uram. - A szenátor urak aztán törüljenek a tételekből tetszésük szerint; hiszen nem szentírás. Nem bánom, ha egynémely dolgot egészen kitörülnek is.

A mozgásból azt lehetett kivenni, hogy a tizenkettő közül kilencnek ehhez igen nagy is a hajlandósága.

A protonotárius elkezdé a marhahúson. Exorbitans kvantum volt biz az.

- No de ez ellen ne szóljunk, mert a szenátor uraknak egyike az érdemes mészáros céhnek az elöljárója - súgá De Hortisnak a bal oldali szomszédja.

Egy hanggal apadt a zúgolódás.

Bizony pedig a kenyér- és zsemlyepozíciónál egészen hasonló tekintet fordult elő. A sör-praeliminarénál erősen volt érdekelve a harmadik; az aszúboroknál meg a negyedik, a méhser-, a marcafánk- és viaszgyertyatételeknél ismét hátravetette magát a karszékében egy szenátor, a tételek egész rendben ratifikálódtak.

Pobszt szenátor, valahányszor egy tétel felolvasása után egy tanácsbelit nagyon elővett az elhallgatás, mindig egyet lökött a térdével bíró uram térdén, s a szemöldökével egyet inte. Az odasúgott neki, mintha tubákkal kínálná.

- Hiszen tudnék csak ehhez a lakomához még valami módon szappant és vasat feltálaltatni; tudom, Trux és De Hortis uramék is megnyugasztalva éreznék magukat rögtön.

Végtére azonban mégis az utolsó pozícióban olyan furcsa számarányok fordultak elő, hogy azoknak a hallatára a már lecsillapított szenátorok is elkezdtek nyugtalankodni, s az ellenzéki asztalvégen egyszerre ketten is felugrottak a liga tagjai közül: Trux és De Hortis, s duóban kiabálták:

- Micsoda? Hering = ötven forint! Szerecsendió = húsz forint! Nádméz = harminchárom forint? Alkermes = tizenkét forint! Kalmusgyökér = hét forint!

- Estére pedig illuminatio lészen - harsogtatá, re quasi bene gesta, Alauda uram -, négy mécset minden ablakba.

Az illuminátió szóra Trux uramnak a hangja egyszerre elkezdett vastagból vékonnyá lenni, s aztán folyvást lassúbbá vált; mikor a négy mécs kimondatott, már akkor csak alig hallhatólag rebegé: "magyar bors = négy forint; - ez nem is sok!" - úgy hogy utoljára De Hortis azon vette észre magát, hogy egyedül kiabál, s szinte maga is megrettent, amikor a rettenetes vádat kiejté:

- És sáfrány = tizennégy forint!

Ő ijedt meg, mikor azt látta, hogy senki sem ijed meg.

- Nos? hát? mi az? - kérdé Alauda uram, mintha nem hallotta volna.

- Hát! ez a sáfrány!

- Igenis, jóféle sáfrány.

- De tizennégy forint árú sáfrány!

- Hát a sáfrány drága.

- Tudom, hogy drága! Nagyon jól tudom! Mert ha olcsó volna, azt adnák a tehénnek nem a szénát. Én is láttam már egyszer sáfrányt a levesben; tudom, hogy mire jó. De tizennégy forint árú sáfrány. Ezer kék ördög!

- Az "ezer ördög"-gel való káromkodásért - bírság egy pint bor!

- No hát csak kilencszáz ördög! Hanem azért akármi legyek, ha tizennégy forint árú sáfránnyal nemcsak az Andrássy generális uram levesét, de Rákóczi fejedelem egész kompánia palotásának a mundérját mind sárgára nem festem.

Bíró uram most felállt a székéről, s tekintélyének egész súlyával vágott közbe.

- De Hortis szenátor uram amiért kegyelmed Rákóczi Ferenc fejedelem urunk őfelségének titulussát meg nem adta, fizet kegyelmed három pint bort.

De Hortis egyet pödrött a három szál bajuszkáján; aztán megcsóválta a fejét és leült. Ez igen praktikus módja volt az ellenzéki viszketeg elmulasztásának. Holmi haszontalan rendreutasítás helyett "bírság" pintekben. Ha most is úgy volna, majd nem ugrálnának fel olyan sűrűen az ellenzéki szónokok. - Így pedig "duplex libelli dos est" (kettős haszna van a könyvecskének). Először a tanácskozási illem fenntartatik; másodszor a tanácsülés bevégezte után mindjárt ("pro publico bono") a bírságok pintjei közcélra világítanak.

Boldog idők voltak...

...Ha visszatérnének.




V. FEJEZET

A tizenkét apostol - A feltámadt Lázár

A kurrens ügy simán elintéztetvén, az ülés egy "Pfiff"-re felfüggesztetett, amely idő alatt protonotarius uram a határozatot a protocollumba beírja, addig őt magára hagyják, assecurálván afelől, hogy az ő osztályrésze fennhagyatik; a tanács azalatt félrevonul, utánagondolkozni a történteknek, s a jegyzőkönyv meghitelesítésére ismét visszatér.

Az ilyen csendes elmélkedésre szolgáló hely ott van a tanácsterem alatt, az a kis mellékajtó vezet le oda (egyenesen a pincébe).

- Feras mihi clavim pincernarum! - parancsol bíró uram az ajtónállónak.

Ezt a díszes hivatalt jelenben ő tölti be, a wittembergai mohos fejű: Wencezlauz úrfi. Így kezdik azt. Azért mégis szenátor lesz belőle, mire az apja kidűl, addig beleokul a praxisból.

Azért osztá a pincekulcs-előhozató parancsot bíró uram Tacitus klasszikus nyelvén, hogy majdan odalenn elmondhassa azt a sokak által ismeretes adomát, hogyan szégyeníté meg az egykori janitor az egykori bírót ilyen alkalommal: Bíró mondá "Tulas mihi clavim!" Janitor felelé "feram". Bíró kérdé "Feristi jam clavim?" Janitor felelé "tuli".

Mert ilyen veszedelmes természetű verbum az a fero, tuli, latum, ferre. Aki egyszerre mind a négy lábát meg nem tudja vasalni, ne nyúljon hozzá, mert megrúgja.

Ez a példálózás ismét De Hortis uramnak szólt, aki híressé tette magát holtig a kortársai előtt azzal, hogy Jupiter genitivusát "Jupitris"-nek mondta.

- Protonotarius úr pedig, ha majd utánunk jön, el ne mulassza a tanácsterem ajtaját maga után betenni.

- Hát a janitor mire való?

- Annak kötelessége az "extenebratio".

- Vagy úgy!

Wencezlauz felnyitá a kis ajtót, s a szenátus lelépegetett a szűk kőlépcsőkön a sanctuariumba.

Valóban sanctuarium.

Ahol egymás sorjában áll a tizenkét apostol - művészi vésővel kifaragva - hordók fenekére.

Huszonnégy akósok.

Tokaji borral van az megtöltve mind.

Látott már valaki huszonnégy akós hordót tokaji borral megtöltve? Soha!

Legfeljebb gönci hordókban rejtegették azt, ami harmadfél akót tartalmaz. Nagy potentát az, aki ilyen nagy darabban tartogatja ezt a kincset. Ezt az átlátszó aranyat; ezt a cseppfolyóvá lett déli napsugárt. Más bortól az ember megbolondul, ettől bölcs lesz; nem részegül meg, csak felmagasztosul. S ennek a bölcsességét minden nép megérti és szívesen beveszi. Azért apostolok ők, akik ilyen malaszttal teljesek.

Leghátul a keresztászokon pedig egy kisebb négy akós áll egyedül. Erre már galamb van faragva. Ez a Spiritus sanctus. Az esszencia! A lélek! Mély pietással és nem mély pohárral szabad csak közelíteni felé. És elvégre egy kifaragott fülkében mutogatnak egy napfényre soha nem kerülő átalagot; amire a háromszögből kisugárzó szem van kifaragva. Ez már a "divina providentia"; ősöktől hátrahagyott ereklye. Száz évet haladott, üstökössel együtt született mennyei nedv. Ebből már kóstolni sem szabad, ebben csak hinni kell.

Lőcse város ez idő szerint Magyarország leggazdagabb aranybányájának, a hegyaljai szőlőknek a birtokosa.

A hatalmas Thurzó György hagyta a városra ezt a kincstermő birtokot. Az összes tokaji borokat nekik adományozá.

(Tán ha a szebeni szászoknak hagyományozta volna, azok is ilyen kuruc magyarok lettek volna tőle!)

Féltik is ezt a kincsüket a lőcseiek, jobban, mint akármi mást. Mikor a Bethlen Gábor fejedelem megharagudott rájok, s lefoglalta a hegyaljai termésüket, nyolcezer forintot fizettek neki váltságdíjul, s mikor később I. Rákóczi György fejedelem hadat kezdett a császár ellen, inkább mellé álltak, s ők is segítettek neki ütni a németet, csak a szüretjöket el ne rontsa.

Ezeknek az apostoloknak a tudományát hordták széjjel Bercsényi, Ocskay, Vetéssy (Rákóczi franciaországi követe) Bécsig, Berlinig, Versailles-ig, ajándékul királyoknak és minisztereknek, apró átalagokban. Nagy Péter cár jóindulatát a magyarokhoz ezek tartották fenn.

Azért méltán nevezhette Alauda uram ezt a helyet sanctuariumnak.

A pincebolt előtt van egy tornác, amit felülről világít meg az utcakövezettel egyszint levő mély ablak - homályosan; rusztikus oszlopok közé szorított szűk gádor; melyben az ülőhelyet csak a falból kirúgó kőpadkák képezik. Asztal sincsen benne: a tokaji bort nem teszik le az asztalra, hanem kézben tartják, míg a pohárban van, s a világosság felé tartva vizsgálják a csillagokat, nem rajta keresztül, hanem benne.

Azonban a történelmi hűség kedvéért ki kell jelentenünk, hogy a "bírság" pinteket nem az apostolok szolgáltatták ki. Erre a rendeltetésre egy tíz akós szolgált, akinek neve volt Kajafás.

Kajafás nem aszú, hanem csak máslás. Még akkor is drága ital; idegenek számára pintje egy arany; de a szenátus tagjainak, kik bírságol fizetnek belőle, csak egy rénes forint.

A bírságot stante pede elfogyasztani kötelesség; azt másnapra fennhagyni nem szabad.

A janitor húzza fel a Kajafás akonájábul lopóval (a tokajit csapra ütni sacrilegium!) s úgy eregeti ujja alól egyenkint a patrícius urak poharába. Amit húzás közben torkára szalaszt, az az ő benificuma. - Ezt nevezik extenebratiónak: sötétségből való kihúzásnak.

Jucundus kedvvel élteti mindenki a benefactort, a bírságot fizető De Hortis uramat. Most már ő sem haragszik érte. A tokaji nagy pacificator!

- Rovást, urak! rovást! - sürgeti a bíró, s arra minden nemes úr egyet húz a neve után krétával az ajtóra, ami arra való, hogy a tanácsteremben a tollát rágó protonotárius meg ne csalassék, hanem a midőn ő is lekerül, dolgát végezvén, lássa, hogy hány stációt tettek a többiek már, s utolérhesse őket.

De ezúttal ugyan nem váratott magára, már a második vonásnál nagy sietve kopogott alá a lépcsőn, s belépett in medias res.

Még csak akkor dalolták az első verset:

"Vinus, vina, vinum,
Nomen adjectivum..."

Notabene! Ide nem hozták magukkal az ónémet hivatalpalástot, azt sorba felaggatták a lépcsőgádor fogasára.

- Bíróság félórára visszavonul tanácskozni: - félórai tanácskozás után ismét visszatér a tanácsterembe.

S a sötét, bő palástban, a négyszegletű süvegben ismét mindenki felölti komoly patríciusi méltóságát.

- Bezárta-e kegyelmed a tanácstermet? - kérdi bíró uram a legutóbb érkezettől.

- Hogyne zártam volna? - felel az apprehendálva. - Hiszen még én nem extenebráltam tintánál egyebet.

Nagyobb igazság kedvéért még az övére akasztott kulcspárt is megmutatta.

A megfontolási félóra kissé talán hosszúra is talált nyúlni. Hanem hát ebben De Hortis uram a hibás, minek bírságoltatta meg magát annyiszor.

Az érdemes tanács ismét felvonul a szűk lépcsőzeten, s amint a kis ajtón a nagy tornácba kilép, minden ember büszke tekintettel néz végig a határozatot váró polgárságon, s nem ingadozó léptekkel követi bíró uramat a tanácsterem ajtajáig, mely be vagyon zárva.

Alauda uram int a fiának, hogy nyissa ki az ajtót.

Wencezlauz úrfi nem találja a kulcslyukat.

Bíró uram mérgesen kapja ki a kezéből a kulcspárt, s valamit dörmög azokról az időkről, amikor ő wittembergai diák volt. Az ő szemei egy-hét (nem két) pohár bortól még nem látnak kettőt. Az ajtó feltárul.

Hanem ekkor őrajta van aztán a sor hanyatt esni ijedtében.

A tanácsterem hosszú asztala mellett, az elnöki székben ott ül egy élő eleven alak, a bírói jelmezben, fején a hiúzprémes négyszegletű süveg: előtte a protocollum. S azon a ráfektetett ökle.

- Nézzétek! Ott van Fabriczius - hebegi Alauda uram, s a bor rózsapiros színét az ijedség szederjes hamva váltja fel arcán.





VI. FEJEZET

Ki az a Fabriczius?

Ott áll az életnagyságú arcképe nagy aranyos rámában, az elnöki szék háta mögött a falra akasztva.

Ő az a Fabriczius János, aki Lőcse városát a nagy tűzvész után újraépítette; aki a jezsuiták által befalazott kincseket, drága ezüst szentszobrokat, a maga architectonikai tudományával felfedezte és a városház falrejtekeiből napfényre hozta; aki a hatalmas Máriássy család kezéből a várostól elvett két falut visszaperelte; aki Lőcse városát Rákóczi Ferenc hűségében megoltalmazta, s aki nagyobb jóltevője volt a városnak Thurzónál, mert míg ez csak borral látta el a várost, addig Fabriczius a maga bírósága alatt az ivóvizet biztosította Lőcse számára, rejtélyes vízvezetékkel, aminek semmi ostromzárló ellenség nem akadhat a kútforrására; maguk a városiak sem tudják a titkát.

Ezekért az érdemeiért festették őt le a lőcseiek az utókor hálás emlékének.

Csakhogy ebbül az arcképbül alig maradt az élő alakon más, mint a rideg, kemény arcvonások, a szép vállig omló fekete haj tövig le van nyírva a fején, a kuruc módra, "S" betűként kunkorított bajusznak csak a tarlója berzeng; a nagy magas homlok egy koronát látszik viselni veres csillagokbul, amik nem mások, mint a maró vezikátorok helyei.

Mégis ráismernek abbul a tekintetbül, amivel végignéz a belépőkön, s hideg borzongás futja el tagjaikat.

- Nos! - szól az asztalnál ülő alak - lépjenek be az urak! Mit állnak meg az ajtóban? Nem vagyok én kísértet. Nem is a kulcslyukon jöttem be, hanem a jezsuita folyosón keresztül, aminek én ismerem a kijáratát. Én vagyok Fabriczius János, a bíró; - egy kissé megváltozott az arcom; hanem én vagyok az.

Alauda uram pedig jobb szerette volna, ha csak maradt volna meg az a másik alak kísértetnek.

- Foglaljanak kegyelmetek helyet - inte Fabriczius a tanácstagoknak.

Helyet bizony! De itt csak tizenkét karszék vagyon, s ha Fabriczius elfoglalja az elnöki széket, akkor Alauda uram állva marad.

Fabriczius pedig tudomást sem vesz Alaudáról, mintha nem is látná, hogy ott van.

- Számot kell kegyelmeteknek adnom, hogy hol voltam, amióta eltávozám. - Emlékeznek rá kegyelmetek, minő viszontagságok akadályozták visszajövetelemet, hogy midőn a múlt esztendőben a szepesi gróf hirtelenül elpártolt a fejedelemtől, s a császáriak részére állva, mazur csapatjaival végigpusztította Felső-Magyarországot: szabad királyi városunk tanácsa engemet küldött ki Krakkóba, hogy a lengyel király őfelsége előtt remonstráljak a szepesi grófnak ezen hitszegése ellen. Ajándékokat is vittem magammal; tokaji borokat és aranyserlegeket, amikből azokat megigyák. A király palatinusa azonban, aki nyilván meg van vesztegetve a császáriak által, ahelyett, hogy a király elé bocsátott volna, rám fogta, hogy meg vagyok bolondulva, megfogatott, megkötöztetett, s becsukatott a misericordiánusok klastromába, ahol az ördöngösöket ápolják. Hogy miket szenvedtem ott, azt talán az arcom is megmutatja. Hogyan szabadultam ki ellenségeim körme közül? Ki ejtett ebbe a kelepcébe? Ezt elmondani lesz még talán egyszer idő, de ma nem ennek a napja vagyon. - Úgy látom, hogy kegyelmetek arra hírre, hogy én megbolondultam, más bírát választottak. Ezt tehették. Aki bolond, az nem lehet bíró. - És eszerint most két főbírája volna Lőcse városának. Ez nagy zavarnak lehetne kútfeje. Azonban nem lesz az. Lőcse városa két bírája közül az egyik valóban bolond. - Hanem az én eszem helyén van.

- Hát akkor én vagyok a bolond! - kiáltá Alauda uram felförmedve. - Ezer sáncárok tele ördöggel!

- Táti, ne káromkodj, mert megbírságolnak - suttogá a háta mögül Wencezlauz úrfi.

- Te mondád, én mondom, s mondja ez a protocollum, amit ez asztalon hagytak kegyelmetek - felelt rá Fabriczius.

- A tanács határozata! - erősködik Alauda uram.

- A rosszul értesült tanácsé. Én appellálok a jobban értesülendő tanácshoz. Hallgassanak kegyelmetek. Eleven emlékezetében lehet mindenkinek, mik történtek Munkács várának ostroma alatt? Két esztendeig védte azt a várat a hős Zrínyi Ilona, mostani felséges fejedelmünknek dicső édesanyja. Hírhedett generálisok szégyenszemmel kotródtak el hasztalan vívott falai alól. Ekkor minő praktikához folyamodott az árulás? A fejedelemnő legbelső tanácsosa, Absolon, azokat az élelmiszereket, amiket a várasszony bölcs előrelátással egész nyáron és őszön át gyűjtött, oly módon, hogy a nép kaszájával hol a búzát vágta, hol az ellenséget; - ez az Absolon elkezdte titokban pocsékul pazarolni. Lakoma, dínomdánom folyt éjjel és nappal, s mikor aztán az ellenség ismét körülzárolta Munkács várát, akkor előállt Absolon meg a várnagy: elmondták ijedt képpel a fejedelemnőnek, hogy az élelmiszerek fogytán vannak, hogy az őrség rövid időn ki lesz éheztetve, s így ejtették meg álnokul, hogy kénytelenségből feladja a várát, s magát és gyermekeit engedje fogságra vitetni Bécsbe. Ennek az áruló Absolonnak a leányát vette feleségül Löffelholtz generális. Ez a császári vezér tartja most Lőcse városát ostrom alatt. Jó maga ugyan Illésfalvánál közelebb nem bátorkodik az ágyúink torkába nézegetni, de ismeri Munkács történetét. Ezt a történetet akarják kegyelmetek ismételni? Árulók akarnak-e lenni Lőcse városa patríciusai!

Mint a mennydörgő mennykő, úgy csapott le ez a szó a tanácsházban.

- Én, kérem szeretettel - hebegé vékony hangon a protonotarius -, csak leírtam, amit a tanács határozott.

- Alauda bíró úr indítványozta - mondá a kamarás, a fejét a palástja gallérjába húzva, mint a töviskes állat.

- Én ellene mondtam! - sietett nyilatkozni, mellét ütve, a legközelebb ülő szenátor.

- Nagy vitánk volt miatta! - bizonyítá a harmadik; és így sorba valamennyien. - Ez valóban helytelen. Letorkolták az embert stb.

De Hortisnak csak nyitva maradt a szája bámulatában, ha mind kimentik magukat, még utoljára ő marad benne a gyanúban.

- Ha ez a határozat az egész tanács akarata ellen hozatott, akkor ez semmi és semmis! - mondá Fabriczius, s fogván a veres plajbászt, keresztet húzott a protocollumon végig, egyik szegletétől a másikig.

- Menjünk innen, Wencezlauz! - hörgé rekedt hangon e megszégyenítésre a másik bíró, Alauda uram. De Wencezlauz már akkor nem volt ott; ő, amint látta a rossz fordulatot; rögtön elbliccelt onnan, magára hagyva az öreget, aki aztán gombos pálcájával nagyokat ütve a padimentumra, rengő léptekkel hagyta el a tanácstermet, odakinn jobbra-balra taszigálva a "prosit Sylvester"-rel gratuláló polgárokat. Lenn a piacon, amint az oszlopcsarnokból kilépett, éppen akkor tolták keresztül az útjában a sánta asztrológust, Cornides doktort.

- Nos, Alauda uram! - Hát mit mondott a kétfejű gyermek? - kiálta rá csúfondárosan a doktor.

Alauda uram csak akkor vevé észre, hogy a szenátori német tunika még most is rajta van. Mérgesen tépte le azt magáról és botjára göngyölítve, odadobta a silbakon álló hajdú fejéhez, s aztán dupla lépésekkel vágtatott a piacon keresztül diagonális vonalban a Thurzó házához.

Odafenn a tanácsteremben pedig mindenki sietett gratulálni Fabriczius uramnak (ki szívből, ki színből). Olyan tekintély volt ez Lőcse városában, hogy a puszta megjelenése minden ellenmondást lehetetlenné tett.

- És most igazítsuk ki a tanács határozatát - mondá Fabriczius bíró. - Mert nagyon helyes határozat az, hogy a várost védelmező hadsereg generálisa és főtisztjei újesztendő napján rangjukhoz és a helyzethez illőn megvendégeltessenek. Csupán csak az étekfogások helyreigazítandók. A vendégséghez fel fog szolgáltatni ugyanaz a füstölt hús és fekete kenyér, egy kancsó fehér sörrel együtt, aminő a táborban fekvő katonáink között kiosztatik; s hogy a vendégség pompájának is meg legyen adva a módja, az evőeszközöket szolgáltassa ki De Hortis szenátor uram; minden férfi számára egy spanyol pengéjű kardot és egy percussiós pisztolyt, amiben, úgy látszik, hogy a mi vendégeink szűkölködnek. Talán meg fogják a példabeszédet érteni. Mert tudja azt mindenki nagyon jól, hogy amilyen rettenthetlen vitéz bajnok ez a mi tábornokunk, báró Andrássy István a csatában, ha egyszer hozzáfogott a verekedéshez: épp olyan megmozdíthatlan vitéz a boros asztalnál, ha egyszer oda bevette magát: s ugyan el nem hagyja a helyét, amíg minden embert az asztal alá nem ivott. Amiért is Bercsényi Miklós fővezér uram őkegyelme nem is hívja őt másképpen, mint "kocsmagenerális". Ha ez elkezd mulatni, abba nem hagyja száz ágyúdurrogásért. S szép asszonyt csókolgatni csaknem olyan gyönyörűség neki, mint ellenség vérében gázolni.

A tanácsurak mind rábólinták a fejeikkel, hogy a bíz igaz.

- Ami pedig Korponayné úrasszonyomnak a dolgát illeti - folytatá Fabriczius -, őnemzetességének tudtára adassék, hogy ő maga mint hites felesége az ő férjének, azt ugyan minden útjában követheti; de az egész léhűtő cselédségének e városban többé hely nem adatik; hanem aki nem fegyverrel harcoló személy, hanem kenyérpusztító, himpellér, egy negyvennyolc óra alatt e városnak hátat fordítson. A menyecske pedig, ahogy ilyen magyar asszonyhoz illik, tűrje fel a ruháját, vegye kezébe a főzőkanalat, s főzze meg a vacsorát mind magának, mind a táborból hazavergődő urának, s ne várjon kuktára, szakácsra. A kisgyermekét is ringassa, altassa el maga kezével, ne bízza dajkára, hopmesterre. Háborúban vagyunk!

"Helyes! Nagyon igaz!" - zajgának a tanácsbeliek. S most már mindegyik jól emlékezett rá, hogy bíz az ő felesége sem tesz másképpen; - minden ember összehúzza magát az ostromzár alatt, s maga lát minden dologhoz. Korponayné asszonyom sem különb nemesasszony, mint a többi.

- És egyúttal minden éjszakai mulatozás, tivornyázás a mai naptól kezdve eltiltassék! - folytatá a diktált határozatokat Fabriczius uram. - Szemtelen fehérszemélyek, akik a katonákkal szóba erednek, akik csintalan nótákat utánuk dalolnak, korbáccsal megfenyíttessenek. Takarodó után a kocsmák bezárassanak, s amely polgárt az őrjárat az utcán lámpás nélkül talál, s okát nem tudja mondani a künntekergésnek, reggelig a hűvösre tétessék. Ha pedig leányszemélyt találnak egyedül kószálni az utcán lámpásgyújtat után, egyedül magában, az reggelig "ketterhäuschen"-be zárassék, délig a vásár végeztéig ott közlátványra ki legyen téve, alkonyatkor pedig, haja levágatván s feje tollkoszorúval ékesíttetvén, a "szégyenkapun" kiseprűztessék!

E drákói rendszabályok mind helybe lettek hagyva a tanács által.

Pobszt szenátor ugyan ennyi észrevételt bátorkodott rájuk tenni:

- Talántán célszerű volna ezen rendeleteit a nemes tanácsnak őkegyelmességével., báró Andrássy István generális úrral is közölni, ratificatio végett.

Fabriczius uram rátette a kezét a vállára a szomszédjának s leülteté a székére.

- Andrássy István generális uram parancsoljon az ő katonáinak; a polgároknak én parancsolok.

És azzal elrendelé, hogy a hozott határozatokat dobszó mellett kihirdessék a város minden utcaszegletén. Azonkívül a nagyjelentőségű pallostartó kéz kitűzessék a jezsuita-templom északi sarkára, a kettős pillér elé, s a ketterhäuschen ajtaja kinyittassék, hogy akik szóbul nem értettek, a jelekből értsenek.

Most mindjárt helyreáll a régi rend!

Midőn Fabriczius bíró a tanácsülést solválta, azt kérdé tőle Pobszt szenátor nyájas hajlongások között:

- Volt már kegyelmed odahaza, a házánál, főbíró uram?

- Nem voltam és ma nem is megyek. Az én helyem ma a városházánál van. Ez az én otthonom.





VII. FEJEZET

A ketterhäuschen, a jezsuita szeglet, a kőember és a kőasszony

A ketterhäuschen[2] valóságos díszítménye volt a Szentháromság piacnak; remekműve a lakatosmesterségnek; erős vasrudakból keleti kösk mintájára alkotva; egy hatszegletű kalicka, kúptetővel, azon födeles tornyocskával; az oldalai feldíszítve vasliliomokkal, az ajtajára pedig egy lángoló szív van kiverve pléhből. Humorisztikus gondolat volt e mű alkotójától az ártatlanság és lángoló szerelem jelvényeivel ékesíteni fel e vaskalitot, miután az arra a célra szolgál, hogy szerelemből a bűn ösvényére tévedt hajadonok legyenek benne város csodájára kitéve. Két nehéz lakat őrzi a vasajtót. Az egész alkotmány szép zöldre van befestve, a torony teteje pedig piros.

(Jelenleg a Probsztner-kertet díszíti e történelmi emlék, eladatva kótyavetyén, s turbékoló galamboknak szolgál lakóházul, a helyén pedig a lutheránusok építettek templomot később.)

Amint a tanács határozatát dobszó mellett kihirdették, a porkoláb leszedte a lakatokat a vaskalit ajtajáról, s egészen kitárta azt; lássa, akinek szeme van, hogy a ketterhäuschen ismét nyitva van; s mikor este ki akarja nyitni az ablakát, hogy az imádójával szót váltson, lúdbőr fusson át a testén a szép leánynak. A ketterhäuschen áldozatára vár.

Nem kevésbé érthető jelvény a két kőfej a jezsuita kolostor északi oldalán. Egyik kőpillér a talapzatán felyül szegletben menő fülke alakúan van kivágva, s a két egymásnak forduló oldalból, gót ornamentika cikornyái közepett mered ki két emberfej: egy férfi és egy asszony; mind a kettő fiatal; a nő haja csigákban, a férfi feje sima; ajka fölött kunkora bajusz. Előkelő pár volt tiltott szerelemben, kettős házasságtörésben éltek; azért lettek ide élő testben befalazva; az a két kőfej az ő képmásuk. Mikor e jelkép fölé a kinyúló vaskarikába kitűzik a palloshordó kezet, mindenkinek eszébe kell jutni, hogy a város törvényei szerint, aki szerelmi bűnt követ el, a feje irgalom nélkül leüttetik.

Hajh, ha ezt a törvényt mai nap alkalmaznák, ahogy most hordják a bálban az uraságok a kalapjaikat a hónuk alatt, úgy hordanák a fejeiket.

Hiszen akkor is megesett az, hogy el-elfelejtkeztek erről a szigorú törvényről; kiváltképpen nagy hadjáratok zűrzavaros ideje alatt; mikor minden polgárházhoz katonákat szállásolának be, akiknek hír szerint, nem a legszigorúbb erkölcseik szoktak lenni.

Azért az ilyen újra kihirdetése a törvénynek mindig olyan volt, mint a dérült égből jövő száraz mennykő.

S ez annyival érzékenyebbül esett, mivelhogy azon idő óta, hogy Alauda uram volt a bíró, nagyon is a maguk szabadjára lettek eresztve az erkölcsök; s ha valaki reggel nagyokat ásított a piacon, nem vitték be a bíróhoz, hogy adja számon, miért nem aludta ki magát. - A kuruc táborral együtt járó hölgyeket sem igen lehetett kérdőre vonni, hogy melyik matrikulába van bejegyezve a házasságuk. Azonkívül is a nyalka kurucok iránt lelkesülni maguknak a bennszülött hölgyeknek is honleányi kötelességük lehetett.

Ezt a vidám életrendet mind elrontá a hazatért bírónak szigorú föllépése. Rettegte a vaskezét mindenki. Másfelől azt is tudták felőle, hogy Rákóczi Ferencnek ő és Engelmeyer a legkedveltebb két embere a Szepességen. Ővele még a kuruc generálisoknak sem tanácsos kikötni. A lőcsei bíró nemcsak hivatalnok, de hadvezér is a maga városában, s mikor felköti a kardját, a kommandó szavára hadsereg indul meg.

Arra az egy szóra, hogy "megjött Fabriczius!", olyan csendesség lett a városban éjszaka, hogy nem lehetett az utcán egyebet hallani, mint az őrjárat alabárdnyelének a kopogását.





VIII. FEJEZET

A madár a kalitban

Wencezlauz úrfi egészen elemében találta magát, hogy az éjszakai őrjáratra ő is vállára vethette az alabárdot. Zsiványból lesz a legjobb pandúr. A diáknak nagy gyönyörűség az, ha egy éjjel ő fogdoshatja össze az utcán kurjongatókat. Szedtek is össze egy tucat éjjel kóborló mesterlegényt, aki nem tudta magát legitimálni, azokat mind belökdösték a fogházba, ami a hóhér házával van szemben a vízibástya alatt. Egy spiont is fogtak, de arról utólagosan kiderült, hogy Andrássy generálisnak a kuktája. Több házba bezörgettek az ablakon, ahol még tíz óra után is gyertya égett, hogy oltsák azt el. Egy kuruc hajdút is megfogtak, még pedig in flagranti, amint éppen az utcán pipára gyújtott; csakhogy az kikapta a strázsa kezéből az alabárdot, s szétütve a patrol között, elfutamodott.

Éjfél után azonban, midőn a hó ismét esni kezde, s az őrjárat ismét felkerült a Bástya utcából a nagy piacra, Wencezlauz úrfi felkiáltá: "Hopp, Gevatterek!"

- No! mi az?

- Ezek az én édes szemeim! Nem látják kelmetek ezeket a friss nyomokat a hóban? Nem asszonyszemély cipőinek a nyomai ezek? Ezek a hegyes sarkok; ez a kecsegeorr. Itt valami leány ment keresztül a piacon!

- A bizony, fehérszemély cipőjének a nyoma.

- Utána!

Az egész őrjárat nekiiramodott a hóban meglátszott lábnyomokon az üldözésnek.

Az üldözött azonban valószínűleg meghallotta a robajt, s észrevéve, hogy a lábnyomai elárulják, hirtelen egérutat vett, s bekanyarodva az oszlopcsarnokok alá, utat vesztett; itt már nem volt friss hó, amiben a nyomai meglátszassanak.

- Eltűnt a ringyó! - szitkozódék Wencezlauz.

- Bizonyosan boszorkány volt, vasvillára kapott, s elrepült rajta - véleményezé egy öreg drabant; nem azért, mintha hitte volna, de mert jobb szíve volt, mint hogy egy jámbor fehércseléd veszedelmére törekedjék.

- De nem repült el; mert már kukorítanak a kakasok. Itt kell neki lenni az arkádok alatt valahol. Csak keressük.

A diáknak tetszett ez a sport.

Csakhogy azok az arkádok az egész piac mentében körös-körül futnak. A menekülő leány egyik ház alól a másik alá ugorhatott át, s a sötétség őt védelmezte.

- Így soha el nem fogjuk! - mondá Wencezlauz -, ha mind egymás sarkát tapossuk le; hanem váljunk kétfelé; egyik innen, a másik onnan! Megkerítjük!

Hát úgy tettek. Mind a két végén elfogták az arkádok boltsikátorait, s úgy hajtották fel a vadat. Egy helyen aztán összetalálkoztak, s nagyot bámultak egymáson, hogy megint nem fogtak semmit.

Az üldözött leány, mikor látta, hogy körülkerítik, hirtelen kisuhant az oszlopcsarnokból, s kívülről lapult oda egyikéhez azoknak a tömör házlábaknak, amiken az egész emelet nyugszik.

Mikor aztán a két bekerítő csapat összeért, akkor a leány hirtelen nekiiramodott, s futni kezdett szélgyorsasággal a Thurzó-ház felé.

A drabantok felől bizton el is menekülhetett volna, de Wencezlauz észrevette.

- Ahol fut, ni! Héj az édes szemeim! Elejbe a rúddal!

Neki leghosszabb lába volt, leghamarabb utolérte. A futó leányon hosszú prémes kantus volt, aminek a hegyesen végződő csuklyáját egészen a fejére húzta.

Mikor a legelső férfikéz megragadta a karját, nagyot sikoltott. Az egy olyan éles, szívig nyilaló sikoltás volt, hogy a drabantok visszariadtak tőle, de Wencezlauz csak azért is átölelte a leánynak a derekát, s fel akarta az arcáról rángatni a takaró csuklyát. Hanem ez a jó szándéka siralmas véget ért, mert a leánynak tíz körme volt, s az úrfinak az ábrázatja annyi gót ábécejegyet kapott tőlük, hogy elmehetett volna vele denkmalnak.

- Hó, megállj, majd megmutatod a cifferblattodat, csak kerülj a városházára.

S azzal a leányt, aki sem nem ellenkezett többé, sem könyörgésre nem fogta a dolgot, felkísérték a városházára.

Elöl Wencezlauz, a kivont schlägerrel az egyik markában; a másikban a rúdlámpással.

Az iskola sarkánál egy magános férfi bukkant ki az utcából, aki tolvajlámpást hozott a kezében. Majd egymásba ütötték az orrukat.

- No! Megállj! Ki vagy? - rivallt rá, ijedtében vitézül, Wencezlauz.

- Hu! Bolond! Bizony nem ismered meg apádat.

- A sötétben minden tehén fekete. Hát miért nincs nyitva kegyelmednek a lámpása?

- Becsapta a szél a szárnyát. Hát hová olyan nagy robajjal?

- A városházára, egy leányt fogtunk.

- No, no! Hol van?

Wencezlauz odavilágított a karos lámpással a leányra.

Alauda uramnak nem kellett a leány arcát meglátni: ráismert a kantusáról (talán egyébről is).

- Hű! - kiálta fel, visszarántva lélegzetével a rémület szavát. S aztán elkezdte a fiát szidni deákul. - Oh tu magnus capenasum! stultum caput. Tu asinorum rex. Tu bos trismegistos.

- Satis! Ha most apám nem volna kend, mindjárt nagy paukerei lenne. Hisz ez célzás!

- Tudod-e, hogy kit fogtál meg?

- Nem mutogatja a képes felét.

Alauda uram odarántotta magához a fiát, hogy a fülibe súghassa, amit mond.

- Te szerencsétlen! A bíró leányát fogtad el!

- Micsoda? Az én húgámat?

- Oh caput bisonis! Mintha csak egy bíró volna Lőcse városában. A Fabricziusét.

- Hahhó! Hisz akkor ez nagy gaudé! Ebből kapitális hecc lesz!

- Ne kiabálj! Bolondot tettél. Olyan követ dobtál a kútba, amit száz bölcs sem húz ki. Sohasem érted te ezt meg; nem a te fejednek való. Megyek én is veletek a városházára.

Nem messze volt már odáig. A leány és az őrjárat kinnmaradt az oszlopos előcsarnokban; Alauda uram besietett a tanácsterembe.

Sokan voltak odabenn. Fabriczius éjnek éjszakáján hívatta fel mind a harmincnyolc céhnek az atyamestereit, s szidta valamennyit, mint a bokrot, hogy a védelmükre bízott tornyokat hogy elhanyagolták. A doppelhackenek be vannak rozsdásodva; a szurkos kötegek csupa nyirkosak; a spanyollovasokról hiányzik az egymáshoz kötő lánc, a lőporos tornyokra nincs felhúzva a fekete lobogó; a golyótüzesítő kemencékhez nincs fűtőszer; a tizenkét fontos meg a három fontos csatakígyók golyóbisai ki vannak cserélve, még csak arról sincsen gondoskodva, hogy a bástyaárokból a vizet a zsilipen leeresszék, mikor éjjel jégburok van a tetején, hogy ha lopva jönne az ellenség, az üres jégburkolat leszakadjon alatta; ezt mind elmulasztotta Alauda uram elrendelni.

Éppen akkor lépett be Alauda uram, mikor legjobban dicsérték.

- Már most lóduljanak kegyelmetek a dolgukra! - mondá Fabriczius. - Reggelig minden rendben legyen.

S azzal sorba mindenkinek kiosztá a rendeleteit, s csak azután került rá a sor Alauda uramra, hogy azt is észrevegye.

- Mi tetszik, nemes uram?

Alauda, zömök termetéhez sehogy sem illő simulékonysággal oldalgott Fabriczius mellé, s kezeit dörzsölgetve kérdezé halkan és nyájasan:

- Volt már odahaza a házánál, tekintetes főbíró úr?

- Még nem voltam. Nem értem rá. Most kerültem elő a védművek megtekintéséből. Elég dolgot adott szemügyre vennem mindazt, amit kegyelmetek elmulasztottak a védelem dolgában. Ha az ellenségben bátorság és lélek volna, ott törhetne be a városunkba, ahol akar. Hát kegyelmed mit kíván velem közölni?

- Az őrjárattal jöttem ide, mely a városban cirkál, a rendet fenntartani.

- No az is dicséretes dolog, ha a patríciusok maguk vezetik az őrjáratot: ámbár ezt elvégeznék a hadnagyok is. Történt valami?

- Egy leányt fogtak el az őrök, aki tilalom ellenére egyedül járt az utcán.

- No, hát zárják be egy huszonnégy órára a ketterhäuschenbe. Tudják a parancsolatot.

- Engedelmet kérek. A lányka igen jó házból való személy.

- A kalitba vele! - kiáltá türelmetlenül Fabriczius. - Huszonnégy óráig ott marad a közönség csúfjának. Huszonnégy óra múlva a haját a hóhérlegény tőből levágja, s a leányt seprűvel kiveri a szégyenkapun a városból.

- Kérem szépen - súgá maliciózus kímélettel Alauda. - Ez a hajadon - főbíró uramnak a saját leánya.

Fabriczius e szóra megrendült. Vas termete megroskadt; arcát halálsápadtság fogta el. Kezével önkénytelen a karszék támlányához kapott. De egy perc múlva ismét büszkén felemelte fejét, és tompa hangon, mintha láthatatlan ellenséggel folytatott küzdelem fojtaná el mellét, mondá ki ítéletét:

- Akkor - negyvennyolc órára legyen kitéve a ketterhäuschenbe.

A jelenlevők mind csendesen zúgni kezdtek.

- Ebben a csikorgó hidegben! Negyvennyolc óráig a szabadba kitéve! Pogánynak is sok volna!

- Amit mondtam, megmondtam. Másodbíró úr, hajtsa végre a parancsot. - Fabriczius hangján nem érzett már semmi gyöngeség. - Kegyelmed ismeri a szokást. A ketterhäuschen kulcsait hozzák fel a kezemhez.

Alauda uramnak nagyot villantak e szóra a szemei. Erre várt ő.

- Már megbocsásson, elsőbíró uram; de kegyelmed maga ebben a dologban érdekelt fél. A ketterhäuschen kulcsait nem veheti a kezéhez.

- Igaz. Kegyelmed nem bízik énbennem. - Én pedig nem bízom kegyelmedben. Tehát ki vegye őrizet alá a ketterhäuschen kulcsait?

- Még van egy úr, aki ebben a városban parancsol, Andrássy generális.

- Igaza van. Tehát adassanak át a kulcsok Andrássy generálisnak. Járjon Istennel! - Térjünk más tárgyra! Ki van még odakinn?

Alauda uram visszatért az őrjárathoz.

- Jöjjenek kendtek utánam.

Az elfogott leányt elkísérték addig a filigranmunka vaskalitkáig; oda betették, szalmát terítettek alá s rázárták a kalit vasajtaját. A két, karikára fűzött kulcsot a városi hadnagy vette át, s azonnal felvitte a Heinrich-palotába, mely a Thurzó-házzal szomszédos volt: abban lakott Andrássy tábornok.

Alauda uram pedig megtette a további intézkedéseket.

- A leány negyvennyolc óráig itt marad kitéve. Hogy a hidegtől meg ne fagyjon, mind a két oldalán a ketterhäuschennek őrtüzet kell rakni, s azt folyvást fenntartani. Alauda Wencezlauz, janitor úr, megbízatik vele, hogy ez idő alatt a fogoly felett őrködjék. Vigyázzon rá, hogy éjjel a foglyot meg ne szöktesse valaki, nappal pedig a népség botokkal ne szurkálja, s a ruháját ne rángassa. Ébren legyen kegyelmed; el ne nyomja az álom, amíg a hóhér a delikvensért eljön és átveszi őt. Ételt, italt fog küldeni a város mind az őröknek, mind a siralomleánynak. A fejével felel kelmed róla!

Wencezlauz nagyon vakarta a fejét az ostromtutyi alatt erre a megbízatásra. Negyvennyolc óráig őrizni egy leányt, két hideg januáriusi napon és éjszakán az őrtűz mellett. - Hanem a hecc derék lesz!

A két őrtüzet nagyhamar megrakták a rácskalitka mellett. Annak a fényétől aztán világos lett az egész piac. A körüllevő házak ablakait mind kinyitogatták, úgy nézték, mi történik idekinn.

"Madár van a kalitban? Vajon ki lehet?"

Az pedig összegunnyadva hevert a szalmán, mint egy élettelen tömeg, s dugta az arcát a kámzsája és karjai alá.

Ezeket végezve, Alauda uram becsukta a lámpása szárnyait (ilyen illuminatio mellett nem volt arra szükség), s elballagott az árkádsorok felé. Azoknak a sötétjében mehetett akár jobbra, akár balra. Senki sem tudta meg, hogy a Thurzó-ház kapuján osont be. - S ha megtudta volna is, kinek mi köze hozzá, hogy Alauda uram mit keres abban a palotában, mely voltaképpen Fabriczius bírónak a tulajdona; de jelenleg, az ostrom ideje alatt Korponay Jánosné szállása; aki annak egész utcára nyíló részét megszállva tartja háza népével és cselédjével. Fabriczius hozzátartozói az udvari osztályba szorultak. A mellette levő két házban pedig Andrássy István tábornok lakik. A két ház falai keresztül vannak törve, hogy a szobák egymásba nyíljanak. (S nem tudhatja az ember, hogy vajon a harmadik ház falai is nincsenek-e hasonlóképpen áttörve?) Szokás volt az az akkori viharos időkben.





IX. FEJEZET

Vagy a hajat, vagy a fejet!

Hogyan miképpen történt, hogy Andrássy István tábornok úr ily szokatlan késő éjjeli órában talpon volt, azt most ne kutassuk, hanem elégedjünk meg azzal az adattal, hogy egy negyedóra múlva e történtek után már ott volt a városházánál, a tanácsteremben, Fabriczius uram előtt. A teremben mások is voltak.

- Nemes főbíró úr - mondá a tábornok. - Megengedjen, hogy ilyen szokatlan órában háborgatom; de szokatlan az eset maga is, ami idehozott. Kérem a többi lábatlankodó embert küldje ki innen; négyszemközt akarok kegyeddel beszélni.

- Ezek itt nem lábatlankodó emberek, hanem az ítélő törvényszék bírái. Beszélhet előttük nagyméltóságod. Eskü köti őket a titoktartásra. Tessék mellém ülni a főhelyre.

- Tehát elmondom a dolgot. Most éjjel egyszerre nagy világosságra ébredek fel az álmomból, mi az ablakomon besüt: kitekintek s látom, hogy a ketterhäuschen mellett őrtüzek égnek, strázsák állnak, s benn a kalitban egy nőszemély kucorog. Nemsokára egy városi hajdúhadnagy jön be hozzám, s ezt a két kulcsot adja a kezembe, hogy őrizzem. Mit jelent ez?

- Bocsánatot kérek, hogy helyreigazítom nagyméltóságod előadását, de a kulcsokat elébb vitte fel a hadnagy kegyelmességedhez, s csak azután gyújtották meg az őrtüzeket - jegyzé meg a bíró.

- No az irrelevans dolog. Én rögtön uniformisba vetem magamat, sietek le a piacra, kérdem a strázsákat, mi történt; azok azt mondják, az éjjel egy kóborló leányt fogtak el az utcán s azt a rendelet szerint a pellengérkalitba bezárták - s hogy az a hajadon - kegyelmednek a leánya, bíró uram.

- Íme tehát már most tudja nagyméltóságod, hogy mit jelent ez, amit az imént kérdésbe tett. Minthogy az in flagranti kapott delikvens az én családomhoz tartozik: én nem őrizhetem a ketterhäuschen kulcsait, s minthogy hatalmas pártfogói lehetnek, másra nem bízhatom, mint arra, aki mindnyájunk fölött áll, a felséges fejedelem hadparancsnokára.

- Jól van, jól, bíró uram. Hagyjuk ezeket az allotriákat! Én tisztelem a Brutusokat és Foscariakat, akik a saját gyermekeiket elítélik. De a lőcsei bíró ne paródiázza se ezeket, se Péter cárt, se spanyol Fülöpöt, hanem ha valami ballépést tett a leánya, vigye haza, térdepeltesse borsóra, koplaltassa meg kenyéren, vízen; virgázza meg: ez az ő dolga, nem a közönségé. Az obsoletum statutumokat hagyjuk a lomtárban; holmi pellengérre kiállítás vagy hajlevágás ócska szokásai kimentek már a divatból. - Itt vannak a kulcsok, vitesse haza kegyelmed a leányát.

Fabriczius csendesen végighallgatta a főurat (aki csak úgy familiáris leereszkedéssel beszélt hozzá), s mind a két kezét összedugta a bő szenátori palástja ujjaiba.

- Hát mondok én kegyelmességednek, generális uram, egy más újságot. Az éjjel Blumevitz ezredes megszökött a városból.

Ez meglepte a tábornokot.

- Ezt valóban nem tudtam.

- Akit a császári tábornok, báró Löffelholtz, túszul ideküldött, amíg a város és a fejedelmi hadsereg ultimátumát megviszi a német főhadiszállásra a mi küldöttünk, Czelder Orbán ezredes, hogy addig helyette itt nálunk a fejével kezeskedjék.

- De hogyan szökhetett meg?

- A kegyelmességed karabélyosai elaludtak az őrszobában, amin keresztül szépen kijött a kapun, s aztán valaki kivezette a groszscherfeldi torony mellékkapuján, ahol nincs vízárok: s ennek a kijáratnak a rejtekútját csak olyan személy ismerheti, aki nagyon be van avatva a város titkos építészetébe. S ilyenek kevesen vagyunk.

Az utóbbi szavakat nagy hangsúlyra érdemesíté Fabriczius.

Andrássy tábornok vállat vont.

- Hát ha elszökött a német, akkor egy némettel több van odakinn: ez az egész.

- De meg egy magyarral kevesebb van idebenn. Mégpedig olyan magyarral, mint Czelder Orbán, aki a lelke a szepesi, sárosi hajdúságnak. Azt most a császári hadvezér ott fogja tartani fogolyképpen, miután a kezesül cserében itt hagyott ezredes tőlünk visszaszökött.

- Nem hiszem, hogy azt tegye. Löffelholtz tábornok gavallér ember, a katonai parolát meg nem sérti.

- Lehet, hogy úgy van. Nem ismerem azt az urat. Hanem a feleségét, azt ismerem. Azonban hát ez még mind nem nagy baj. De van annál egy nagyobb veszedelem. A Bercsényi által Lengyelországon keresztül számunkra küldött élelmiszereknek és lőpornak holnap este kell a határon átjönni.

- Tudom, a hírt kegyelmed hozta meg, s én rögtön intézkedtem, hogy holnap reggel az egész lovas hadunk induljon ki a városból, s a köd oltalma alatt törje keresztül a megszálló ellenség sorait, vegye fedezet alá a küldeményt és erőt erővel verve vissza, hozza be azt a kapun.

- S ez a feladat Korponay Jánosra van bízva?

- Igen. Ő a lovasság első kapitánya, miután a főstrázsamester elesett.

- S megbízható ember Korponay János?

- Felelek róla.

- És a feleségéről is?

Andrássy István arca egyszerre lángba borult.

- Mit tartozik énrám az asszony! - szólt felindultan.

- Nem úgy értettem. - Nem fogja Korponay János elmondani a feleségének? - Nem mondta-e el már eddig, hogy minő kiküldetés van rábízva? A feladat elég fényes arra, hogy egy férfi a szerető asszonya előtt eldicsekedjék vele, és elég veszedelmes, hogy búcsúzás közben egy gyöngéd szóval megérintse, miként ez utolsó ölelkezésük lehet.

- Hát én azt nem tudhatom. Én nem strázsálom se a kapitányt, se a kapitánynét - szólt nyersen a tábornok, nevetésbe döccenő hangon.

Fabricziusnak éppen nem volt kedve e nevetésre visszhangot adni.

- Meg fogjuk ezt tudni bizonyosan - negyvennyolc óra alatt - mondá hideg, halk hangon. - Ha Korponay nem mondta el az asszonyának a rábízott feladat titkát, akkor az sem közölhette azt egy harmadikkal, az a harmadik meg egy negyedikkel, aki aztán adott szavát megszegve, megszökött, hogy hírt vigyen a császári táborba. Ha nem történt így, akkor szerencsésen vissza fog térni Korponay János kapitány, az átvett küldeménnyel együtt, s meg fogja kapni a jutalmát: a várostól száz aranyat érő menteláncot, a fejedelemtől főstrázsamesteri, sőt talán ezredesi rangot is. - Hanem, hogyha kinn reked Korponay János, a lovassággal együtt, vagy ott hagyja veszni Bercsényi convoi-át s üres kézzel cafol vissza: akkor bizonyos lesz, hogy ő elfecsegte a titkot a feleségének, az pedig megizente azt a szökni kész császári tisztnek, s aki az izenetet vitte, senki sem volt más, mint az a fehérszemély, akit az éjjel a piacon elfogtak, éppen az én házam, a Thurzó-palota, Korponayné szállása kapujában. - Mindenről bizonyosat fogunk tudni negyvennyolc óra alatt. - És ha Korponay szerencsésen visszakerül, végrehajtva a rábízott feladatot, akkor az elfogott személy nem vétett más ellen, csak a jó erkölcs ellen; akkor az történik vele, hogy haja levágatik, s maga a városból kitiltatik. De hogyha Korponay járása meghiúsul, ha odavész a jövő éjjel, vagy ő, vagy a küldemény, akkor az elfogott leány áruló volt: akkor a feje lesz levágva, s holtteste a vesztőhelyen eltemetve!

Fabriczius ezeknél a szóknál egy fejjel látszott egyszerre magasabbá lenni; míg a kuruc tábornok csak a bajuszát pödörgeté némán.

- És mivelhogy én apa vagyok - folytatá Fabriczius -, s ő nekem egyetlen leányom; nehogy azokból a rossz szellemekből, amik az ember szívében lakoznak, előjöhessen egy, amikor nincs zárva az ajtó, s még rábeszélhessen, hogy elfeledjek minden törvényt, amit a város, a haza és a becsület diktált, s megszabadítsam a véremből való vért, kegyelmet osszak ott, ahol sújtani kell; azért kívánom azt, hogy a vaskalit zárának kulcsai ne álljanak nálam, ne is egy polgártársamnál, akinek a szíve talán érzékeny, talán megvesztegethető, hanem kegyelmednél, aki a felséges fejedelemnek híve, s tudni fogja a kötelességét. Kegyelmed látott már sokaktól és nagyoktól megsiratott fejeket a porba gördülni. Kegyelmed ott volt, mikor Bezerédy fejét levágták, azért, mert áruló lett. Látta térden állva könyörögni Bezerédy ősz anyját, ifjú feleségét, apró gyermekeit. Nem kért számukra kegyelmet. - Jól tette. Acélszíve volt. - No hát tartsa meg ezt az acélszívet majd akkor is, hogyha engemet lát maga előtt térdepelni és esedezni a gyermekemért; mondja nekem is azt, amit azoknak mondott: "Az áruló számára Istennél sincs kegyelem!"

Azzal visszaadta a vaskalit kulcsait a főparancsnoknak.

Andrássy a keblébe dugta azokat, s maga elé dörmögé:

- No ez bolond egy história.




X. FEJEZET

Az ablakban, a tűzhelynél, a bölcső mellett

Reggelre sűrű köd ereszkedett az egész vidékre: Korponay János merész vállalatához jó szövetséges társ. A főpiacon karéjban felállított kuruc lovasok első sora, csak mint árnykép tűnik elő a vastag levegőből, s hogy még jobban hasonlítsanak az árnyakhoz, a lovak dobogása sem hallatszik, a patkóikra kalapdarabok vannak kötve, ami a léptek hangját tompítja.

Csak a piac közepén lobogó őrtűz vet a ködben világot, mintha tengert világítana meg, s annak a lobogványánál tűnnek elő a ketterhäuschen rácsvonalai, s az előttük ácsorgó egypár alabárdos.

A város népe még jócskán alszik. (Szilveszter-éj után soká szokott reggeledni.) A boltok sincsenek még nyitva.

Hanem a Thurzó-háznál, úgy látszik, hogy korán felébredtek. Az egyik ablak kinyílik, s valami fehérszemély kihajol rajta, s a portörülgető ruhát kirázza. Úgy is lehetne venni, hogy kendőt lobogtat. Kinek? Ebben a ködben.

Azután egy csengő hang dalra gyújt a szobában, ahogy cselédek szokták dolog közben. Vagy talán azért dalol, hogy valamelyik a kuruc legények közül meghallja?

Igaz. Azt a híres szvihrovai nótát énekli, amit majd az utókor Rákóczi-nótának fog nevezni.

Ismerik is egynehány versét a kurucok, még a tótok és németek is.

A fehérszemély elég hangosan dalolja:

Lám a német mily kövér
Bőribe se fér,
Mégis mindig enni kér;
Szegény magyar vér!

Egypár lovas úgy csendesen utána is dalolja a nótát.

A ketterhäuschen közepén gunnyasztó alak pedig felüti e dalra a fejét, mintha arra figyelne.

Egyszer aztán egy ilyen vers következik:

Ne sírj, kis lyánkám, ne félj!
Minden jót remélj:
Megszabadít a kevély,
Majd ha jön az éj!

- Ugyan jó kedve van Korponayné asszonyom belső frajjának! - mondogatják a huszárok. A bezárt nőalak a kalitban ismét visszahajtja a fejét a zúzmarától fehér szalmára.

Az énekes cseléd aztán beteszi az ablakot; biz azt most jó nem tartani sokáig nyitva, mert bemegy a köd.

A lovas ködalakok sora előtt pedig egy lovag léptet végig, aki parancsokat oszt, s aztán leszáll a lováról, a kantárját a kísérő lovászának adja, s maga a Thurzó-ház ajtajához siet.

Könnyű kitalálni kapitányi rangjáról, hogy az Korponay János. Fiatal, huszonhat éves férfi, középtermetű; a vállára vetve prémes kacagánya; kalpagja mellett egy szál sastoll. Ez a századosi jelvény, két sastoll a főstrázsamesteré, három az ezredesé; a vezéreké kócsag. Az arcából is keveset enged láttatni a kalpag és prém, haja és bajusza fehér a zúzmarától, csak az erős sasorráról ismerni rá.

Korponay bosszúsan tekint szét a kapu alatt, amint azt nyitva találja, de kapust nem talál sehol. Aztán felhalad a lépcsőkön, s a ködös félhomályban bebotorkázik a pitvarajtón. Ott sincs semmi szolgálattevő cseléd. Dörmögve, mormogva nyitogat egyik szobából a másikba, neveket, címeket hangoztatva. Hej, Jankó! Bertók! palotás! ajtónálló! toportyánféreg! merre vagytok? - Nincs ott senki. "Hej! Pelargus!" - kiált egy benyílóba. Onnan sem jön válasz. - Utoljára elszánja magát, hogy benyisson az asszony hálószobájába. Halkan nyitja fel az ajtót, hogy zajt ne költsön. Ott éjjeli mécs ég, s annak a világánál láthatja, hogy az ágy üres, csak a kihúzóágyban alszik magában a kisfiú.

Továbbmegy. Benyit a szolgálók ágyasházába, ami az úrnő szobájából nyílik. Ott sem talál se élő, se alvó lelket.

Ezzel a szobával szomszédos a konyha. Ott legalább valami hang jelezi, hogy ember van ébren, valami reszelő, kerepelő hang.

Oda is benyit. Az első percre elveszi a szeme fényét a nagy világosság; a tűzhelyen hatalmas farakás lángol nagy lobogva. A tűzhely padkáján pedig egy fiatal, nyúlánk legényke ül, fekete abaposztó öltözetben, aki a két térde között egy furfangos szelencét szorongat, aminek felyül tekerője vagyon. A tudósok úgy hívják, hogy kávéőrlő malom. Az csinálja azt a sajátságos reszelő kereplést.

- Hát te öcsém, Pelargus, mi az ördögöt csinálsz itt a konyhában?

S egyúttal gyanúteljes oldaltekintetet vet a kérdező a konyha túlsó végén álló nőalakra, aki könyökön felyül felgyűrt ingujjakkal, a feje piros kendővel átkötve, derekán kétszél köténnyel, látszik valami konyhaművészettel foglalkozni, ami abban kulminál, hogy egy vastagra kinyújtott tésztát fánkszaggatóval darabokra apróznak. Sietni látszik vele a tűzrőlpattant menyecske.

- Kávét őrölök, ahogy látja kegyelmed - felel a fiatalember.

- Furcsa hivatal! - jegyzi meg rá a kapitány. - Hát a feleségem hol van?

Erre hangos kacaj támad a munkában levő menyecske részéről.

- Óh, te golyhó! Hát nem látsz?

Akkor néz oda jobban Korponay, ez biz az ő felesége.

A következő szava aztán nem is lehet más, mint hogy odalépjen hozzá; s a tűztől piros arcára egy csattanó csókot nyomjon.

Nagyot sikolt rá az asszony.

- Jaj te! Eredj vele! Csupa jégcsap a bajuszod!

Az bizony nem jut az eszébe az embernek, mikor ilyen véletlenül kerül össze a feleségével.

Amíg Korponay a zúzmarás bajuszát törülgeti, még egyszer széttekint maga körül; ez bizony konyha, az ott tűzhely; ez itt Pelargus, aki kávét őröl, az meg a szép Korponayné, aki tésztát szaggat.

- De hát mit csináltok ti itten? - kérdi álmélkodva.

- Én boszorkánypogácsát, Pelargus pedig kemencét fűt, kávét őröl, azalatt vigyáz a tejre, hogy ki ne fusson a lábasbul.

- Nem értem! Mi ez? Hát a cselédség?

- Cselédség? Galambom, az nincs. Az istállóban van egy kocsis. Idefenn pedig mi magunk ketten, Pelargussal.

- Hát hová lettek?

- Beálltak katonának.

- No de ne tréfálj.

- Vigyázzon kegyelmed, fel ne lökje azt a tepsit, ami már tele van pogácsával. Ha kisül, maga is kap belőle az útra.

- No de hát mit értsek én ebből?

- Igen egyszerű a dolog, kedvesem. A tanács azt a rendeletet adta ki, hogy az ostrom ideje alatt minden haszontalan kenyérpusztítónak ki kell takarodni a városból, aki katonának be nem akar állni. Tökéletes igaza van a tanácsnak. Ezt régen el kellett volna rendelni. A rendelet szerint főstrázsamesternének lehet tartani négy férfi szolgát, kapitánynak csak kettőt. Többnek a számára nem adnak a mészárszékben húst. Én csak kapitányné vagyok. Választanom kellett. A két férfi, akiket leginkább nem nélkülözhetek, a kocsis, aki lovamról, s a prefektus, aki a fiacskámról gondoskodik; a többit szélnek eresztettem. S minthogy az éjjel a belső frajjomat is elfogták az utcán, tehát magam gyürkőztem neki, s beálltam szakácsnénak. Óh, egy magyar asszony nem akad fel ilyen állapotban.

- De hisz én az imént egy fehércselédet hallottam itt énekelni az ablakban, aki a porozóruhát kiverte.

- Hát az a fehércseléd is én voltam.

- De hisz ez infámisság!

- Mit? Éntőlem infámisság?

- Nem tőled, hanem a magisztrátustól. Egy Korponay Jánosnét ilyen helyzetbe hozni! Ezt nem tűröm.

A nő engesztelően lépett hozzá: két kezét hátratartva (azok lisztesek, sőt tésztások voltak, nem akarta velük a nyalka mundért bekeverni):

- Ne csörtessen kegyelmed. Nincs semmi baj. Háborúban vagyunk, most semmin sem szabad kényeskedni. Hát kegyelmed hányszor süti meg a maga ebédjét az őrtűz mellett, künn a mezőn? Ha rákerül a sor, az egész ezred számára sütök-főzök, s nem leszek rosszabb tőle. Látja, milyen jó kedvem van. No, ne haragudjék! Csókoljon meg!

S azzal csábítóan mosolyogva nyújtá oda összecsücsörített cseresnyeajkait, de csak azért, hogy csalfa negéddel hiúvá tegye a kínált csókot, egyszerre félrekapva a fejét:

- Eh! Hisz kegyelmed pálinkát ivott! Juj! Ne csókoljon meg!

S undorodva takarta el a kezével a száját.

Aztán toporzékolva fordult Pelargushoz, azon töltve ki a haragját.

- Ugyan! Pelargus uram! Ne forgassa olyan sebesen azt a kávédarálót, hiszen kirontja vele a masinának a fogait.

S azzal kikapva kezéből a kávédarálót, maga leült vele a kis konyhazsámolyra, s a térdei közé fogva a gépet, szakértő kézzel fogott hozzá a munkához; aztán nehogy az a hosszú termetével előtte álló ifjú munka nélkül maradjon, sebesen elmondá neki az utasításokat.,

- No, csak frissen! Ne bámuljon kegyelmed engemet, hanem fogja azt az összekötött kácsatollat, ott az ibrikben tojássárgája, kenje meg vele a pogácsáknak a hátát; ha meglesz, tegye fel a háromlábra; ott a vasfödél, takarja be; alul-felyül tegyen rá parázst. Egymás után! Kegyelmed meg, kapitány uram, rázza le a kacagányáról a havat, s aztán üljön le ide mellém; szorítok egy kis helyet a lócácskán, míg a pogácsa kisül. Hát, hol járt kegyelmed, hogy annyi ideje nem láttam?

Korponay bosszúsan csapta le a kalapját a térdére.

- Hol jártam volna? Szénát, szalmát rekvirálni jártam. Az a lovaskapitánynak az élete. "Csiripeljétek körül az ellenséget!" ez az utasítás. Éjjel mindig nyeregben, nappal mindig lesben. A kijáró kutyának különb az állapotja, mint egy kuruc lovaskapitánynak. Amíg a hajdútiszt idebenn dombéroz, kártyázik, menyecskét ölelget, addig ő odakinn a bokrokat zörgeti, s a farkasoknak segít üvölteni. - De tudom Istenem, hogy nem soká leszek én már kuruc lovashadnagy.

A nő egyszerre abbahagyta a kávédarálást, s gyorsan a férj vállára tette a kezét.

- Mit mondasz? Hát mi lesz kegyelmed?

- Hát a mai utamból vagy úgy térek vissza, mint holt ember, vagy úgy, mint "főstrázsamester".

A nő nagyot tapsolt erre a két szóra. Melyikre? vagy "halott", vagy "főstrázsamester".

- Hát micsoda útra megy most kegyelmed, hogy annak olyan nagy a díja?

- Azt nem szabad megmondanom.

- Még nekem sem?

- Senkinek sem.

- No, csak úgy súgva. Hogy senki se hallja. Bizony Isten, senkinek se mondom el. No mondja meg! Adok magának egy szép csókot. Egy egész, kerek, igazi csókot.

Azzal a két kezének hüvelyk- és mutatóujja hegyével megcsípte a férje két piros orcáját, ahogy a "csóka csípi a fiát", s közel vitte hozzá a tündérmosolygású ajkait.

- Nem lehet, angyalom.

Akkor aztán pofon legyintette gyengén, s megint ölébe kapva a kávédarálót, hátat fordított neki, s addig-addig tolta le maga mellől a kis zsámolyról, míg annak, helyet vesztve, fel kellett állni mellőle.

- Menj! Haragszom.

- Úgyis megyek, s ha haragszol, azt nagyon jól teszed. Haragos asszony urának jól fog a kardja.

Most aztán egyszerre ledobta a földre az egész kávédarálót az asszony, s felugrott hevesen, és egész indulattal odaveté magát a férje nyakába; két meztelen karjával odaszorítva a fejét magához.

- Hát mégiscsak kimondtad: verekedni indulsz! Te csatába mégy most!

- Hát bizony, édesem, engem nemigen küldenek diót kopácsolni; mindennap ott járok, ahol a vasat meg az ólmot osztogatják. De hát ha eddig nem vágták le, ezután sem vágják le a fejemet.

- De én nem akarom, hogy semmidet is levágják! Se a kezedet, se a kisujjadat, semmi porcikádat.

S egyik kezét a másik után eldugdosta az urának, az általkötő selyem nagykendője alá.

A kapitány nevetett rajta.

- Hát hiszen megjövök egy darabban, ne félj. Csak egy nagyobb kémszemlészetről van szó. Gyerekjáték, tréfadolog.

- Hát akkor mit beszéltél nekem főstrázsamesterségről?

- Az már megvan. Itt van a generális kezében. Nemcsak az, hanem még más is. A fejedelem donatiója, a sztropkói uradalomra, amit Ocskay Lászlótól elkoboztak. Szép birtok! Hanem hát annak, aki azt megszerzi, meg is kell adni az árát.

- Micsoda árát?

- Ugyanazt az árát, amin Ocskay vette.

- S ő mennyin vette?

Korponay a kardmarkolatára ütött.

- Itt van az ára az oldalamon.

- Ő kardcsapásokkal fizetett meg érte?

- Hát énnekem is azzal kell megfizetnem. Ne mondja a világ, hogy Korponay János azért kapott rangot és nagy birtokot - mert a felesége szép asszony.

- Te féltékeny vagy?

- Nem vagyok az, Isten látja a lelkemet. Sokkal többre becsülöm a nőmet is, magamat is, mint hogy megengedném, hogy egy rossz álmom is legyen erről. Hanem, a világ rossz. S a rosszat hamar hiszi.

- Akarod, hogy itt hagyjak mindent, s hazamenjek veled apád birtokára gazdasszonykodni?

- Ha nem volna az a kis fiú ott a bölcsőben, bizony nem mondanék nemet. De hát arról - tudod már, hogy miket álmodoztunk.

A nő arca e szóknál egyszerre átmelegült. Az igaz érzés a legdrágább szépítőszer. S ez igaz volt. - Talán ez az "egy".

- Ugye? neki nagy emberré kell lenni? - suttogá forró lihegéssel. - Hatalmas úr lesz belőle valaha?

Kacagott ennek a gondolatnak!

S azután egész öntudattal markolászta végig férje karjait, azokat az acélizmokat, amikre gyermekének dicső jövendője van bízva; mintha tudakolná, megbírja-e, amit elvállalt? S többé nem marasztotta, nem kísérgette lágyító beszéddel. Tolta előre: eredj!

- Nem csókolod-e meg, mielőtt erre a nagy útra mennél?

- Nem. Babonás vagyok. Csatába menő katonának kisgyermeket megcsókolni nem jó. Bizonyosan sebet kap. Csókold te, helyettem is, meg érettem is. Mondd meg neki, hogy majd nemsokára megjön az apja, s hoz neki cifra bábot, aranyos lovat.

- Mikor hiszed, hogy visszajössz?

- Ha Isten megtart, s kedvez a jó szerencse, holnap visszakerülök. Akár hamarább jövök, akár később, az baj lesz.

- Csak épen jöjj meg, semmi baj sem lesz.

- Isten hozzád, édesem, sietek a csapatjaimhoz; jó utat kell tennünk, míg a ködben tart. - Az ajtókat mind nyitva találtam, senki sincs a szobákban. Jöjj le, Pelargus, és zárd be utánam a grádicsajtót. Aztán Pelargus: rád bízom a asszonyomat, jól gondját viseld.

A férj és feleség megölelték egymást, s azzal Korponay eltávozott, Pelargus a lépcsőig kísérte, s ott bezárta utána az ajtót. Korponaynak csak odakünn az utcán jutott eszébe, hogy a "bizony!" hát abból a híres boszorkánypogácsából, amit a felesége készített, ő egy fiát sem kapott. De hogy az asszony is el tudja ezt feledni. Pedig útravaló az. De hát kinek a számára készítették azt útravalónak, ha őróla megfeledkeztek?

Bizony másnak! De azon ő hiába töri a fejét, hogy kinek.

Nemsokára eltűnt a köd fátyolába a lovashadsor árnyékképe, a piacon csak az őrtűz lobogott, a ketterhäuschen árnyékát szórva jobbra-balra a hulló zúzmarás levegőben. A nap, mint egy nagy rézlibertás függött fénytelenül a szürke égen.

Pelargus visszatért a konyhába.

Ez a fiatalember egy előkelő patrícius család ivadéka volt a Szepességről. Még alig húszéves. Rajongó kedély, tele költői hajlamokkal; csupa szív.

Már tizenhat éves korában követte a szabadságharc táborát, s gyönge, nyúlánk testalkata mellett az egész hadjárat minden viszontagságait viselte kitartással. A testi erőt pótolta nála a lélek. - Gyakran látták őt a vesztett csatában felragadni az eldobott zászlót, s az újra összeszedett csapatokkal az ellenségre rohanni. Ő maga aligha tudott volna egy vértet átlikasztani a kopjájával, de azért elöl rohant a veszedelembe. S aztán, mikor vége volt a csatának, ő versbe szedte a hősök viselt dolgait, s énekelte, deklamálta azokat az őrtűz mellett, ha egy helyen megunták, odábbment, újra kezdte.

A muzulmán hadzsi nem hisz oly fanatikus odaadással a Mahomed paradicsomában, mint Pelargus a magyar szabadságharc végdiadalában. Akárhogy következnek egymásra a borús fellegek, a vége mégis az lesz, hogy kisüt teljes fényében a nap.

Mikor a hadjárat kóborlásai közben összehozta a vak sors Pelargust Korponaynéval, őtet is elkapta ez a bűbájos planéta, s drabantjává tette, mint Klimius Miklós holdja a közelébe tévedt földi testeket.

Hogy valami címet találjon a közelében maradásnak, beállt a házához, a kisgyermeke nevelőjének.

Aztán lett mindenes a háznál.

Sokat nevettek rajta - s ő azt is hálával fogadta.

Akik Rákóczi hívei voltak, azokat mind kis isteneknek tartotta; a labancpártiakat ellenben szarvas ördögöknek.

Korponaynét úgy imádta, mint egy szentet.

Mindenre jó volt a szegény Pelargus. Akár az asszonyának az aranyhímzésben segíteni tűvel, akár az urának ellenségverésében segíteni karddal, akár pépet főzni a gyermek számára, akár ellenség megszállta falut felgyújtani, izenetet vinni ellenséges táboron keresztül, amiért ha elfogják, bizony felakasztják, vagy verseket írni ideál képekhez: az neki egyforma munka, nem: gyönyörűség volt, csak azzal a különbséggel, hogy egyiknél az ő halvány arca még holdvilágosabb lett, a másiknál pedig kigyulladt; ugyanazok a nagy, világoskék szernek, amik egy költemény elszavalásánál, egy érzékenyen végződő mesénél olyan hamar könnybe lábadának, szikrákat tudnak szórni, mikor a csatában a bátrakat lelkesíté, a gyávákat szidta; ha pedig egyszer a verekedésbe beledühödött, akkor nem lehetett ráismerni: őrült volt, minden arcvonása eltorzult, ütött, vágott, harapott, míg a lélegzete ki nem fogyott.

Ha megdicsérték, elpirult, mint egy szűz leány, ha kigúnyolták, sírt.

Hogy az ajtók zárásából visszatért a konyhába megint Pelargus, hej de megijedt! A tej kifutott, csak úgy süstörgött tőle a parázs. Az úrasszony sem volt a konyhában. Nosza sietett hirtelen elkapni a lábost a tűzről; a forró nyelével mind összeégette a tenyerét; nem bánta; csak a százszorszép úrnő meg ne haragudjék érte. Sietett a kávét is odatenni a tűzhöz az ibrikben; amíg az felforr, kiszedte a tepsiből a kisült pogácsákat, tányérra kirakta; egypárnak odasült a feneke; mert nem jól volt a tepsi kikenve; ej, de jó, hogy az asszony nincs most itten, majd mérgelődnék érte. Azután, mikor a kávé is elfőtte a habját s megülepedett, leszűrte azt szépen az ezüst kannácskába, a másikba a tejet öntötte, nádmézet aprózott; a pogácsákból piramist rakott egy tányérkába, s mindezt egy nagy réztálcára téve, bevitte az úrnő felső szobájába.

Tudta jól, hogy ez az ő kötelessége; azt is tudta, hogy az úrnőnek most más dolga van. Meg sem lepte az a látvány, amivel az foglalkozott. A kisfiát öltöztette. Csakhogy leányruhába öltöztette. A kicsike eleget petyegett; "Hát már, édes, én ezután leány leszek?"

- Maskarába mentek, kicsikém, a Pelargussal.

Annak aztán nagyon örült a kisfiú, hogy ők maskarába mennek.

- A Pelargus is maskara lesz? Milyen maskara lesz?

- Majd meglátod.

- De nem ijeszt meg?

- Aztán elmentek szánkázni.

- Óh, az jó lesz! Csörgős szánkán? Hová megyünk?

- A nagyapához. Ahol az a sok tengerinyúl van.

- Az én nyulam is ott van! Az a fekete, a veresszemű.

- No most szépen imádkozzál: azután megiszod a kávécskádat.

- Elébb innám én azt a kávét; Istenke nem éhes, de én az vagyok.

Pelargus már el is készítette neki a kávéját, s odaültette a kis leány-fiút az asztalhoz, s eléje tette a csészét.

- Otthon a nagyapánál a régi csészémet is megkapom, ugye?

- Meg, kedveském, ugye az milyen szép csésze?

- Szép! szép! De nagy! nagy!

Ezért a szóért összecsókolta az anyja a kisfiút. A szeme csupa könny lett utána.

Amíg a gyermek reggelizett, a nő hátravonult Pelargussal a szoba mélyébe.

- Látod, Pelargus, hogy igazat mondtam?

- Azt gondolja kegyelmed?

- Nem gondolom: bizonyosan tudom. Uriás küldetése ez bizonnyal. Te látod, hogy hullanak le a levelek egymás után a fáról. Elhagyogatják a hívei a fejedelmet egymás után, amint a sorsa balra fordul. Az én uram még erősen állt, hát letépik. Te tudod jól, hogy Czelder Orbán a császári generálishoz ment küldetésbe.

- Tudom. A védősereg szabad kivonulása s a város kapitulációja felől alkudozni. Hanem azt is tudom, hogy ez az alkudozás nem egyébért lett megkezdve Andrássy generális által, mint hogy kétnapi fegyverszünet legyen nyerve a számunkra, mely idő alatt azt az élelmiszert és puskaport, amit Fabriczius bíró a határon átszállított, az innen eléje vonuló lovasság belophatja a városba.

- S gondolod, hogy csak azért ment oda Czelder Orbán Löffelholtzhoz?

- Ha komolyan akarna Andrássy a kapitulációra gondolni, akkor nem küldte volna hozzá Czeldert, a legkeményebb kuruc vezért, s nem szabott volna olyan békefeltételeket, amiknek az elfogadása képtelenség.

- S mik azok a feltételek?

- Én ugyan hitszegést követek el, ha kibeszélem, ami lelkemre kötött titok; de kegyelmed előtt olyan vagyok, mintha üvegből volnék: ha rám néz, keresztüllát rajtam, ha rám üt, összetör. - Tehát a katonai kapituláción kívül, ami a legteljesebb becsület föltételeihez van kötve, még a következők vannak Löffelholtz elé terjesztve. Minden főtisztnek, aki az itt levő kuruc seregből a császáriba átlépni akar, ugyanott az itten viselt rangjánál egy fokkal magasabb adassék: a főstrázsamester ezredesi, a generális brigadérosi rangot kapjon. Azután a másik föltétel ez: akinek Rákóczi Ferenc fejedelem valamely birtokra donaciót adott, ugyanabban a császár által is megerősíttessék.

- Ezért súgnak-búgnak hát a tisztek úgy egymás között. Szegény Jánosomnak is azért támadt egyszerre olyan nagy verekedő kedve! De hát ezt én mind előbb tudtam, mint te. Nyugtasd meg a lelkedet; nem te árultad el ezt a titkot előttem először. Ez vett rá, hogy arra kérjelek, amit nekem megígértél.

- Hogy a kisfiúcskát elvigyem innen a nagyatyjához.

- Lásd! Én már többet is tudok. Nekem arról is értesülésem van, hogy a császáriak ezeket a föltételeket készek aláírni, s hogy Löffelholtz fel van hatalmazva ilyen ajánlatokat készséggel fogadni. Lőcse város birtoka rendkívül fontos a császáriakra nézve. Ezzel az egész Szepesség be van hódítva. Itt van a fejedelemnek a második ágyúöntödéje, hadifelszerelése, pénzverő műhelye és a legrajongóbb hűségű német hívei. Amint a lőcseiek beadták a derekukat, ami német van a kuruc táborban, az mind utánuk esik. Aki Lőcsét császári kézre keríti, az nem kérhet olyan nagy jutalmat, amit meg ne kapjon. Az idebenn levő kurucok fejei már tudják jól, hogy ők nem a fejedelemért, nem a nemzeti ügyért harcolnak többé: hanem csak az előmenetelükért. Hanem én keresztet vonok a számításaikon keresztül.

A nő szeme olyan csodálatosan villámlott e szónál.

- Mit tesz kegyelmed?

- Olyan dolgot, amihez nem kell ez a gyermek itt a közelemben.

- Én sem?

- Te meg éppen nem.

Azzal hevesen megragadta a fiatalembernek a kezét, s ezt súgá a fülébe:

- Elküldték az uramat, hogy ott hagyják veszni, mint Uriást! De vigyázzanak magukra, hogy Betsabé helyett Juditra ne találjanak bennem.

Pelargusnak az egész teste végig lúdbőrözött. Ő értette e mondás fenyegető rejtélyét.

- Most nincs fecsegésre való idő - mondá az úrnő -, neked sietned kell, hogy a fegyverszünet határideje alatt az ellenség zárvonalán átjuss. - Ami ezután történni fog, annak majd hírét hallod az atyámnál. Neki csak annyit mondj, hogy a leánya jól emlékezik rá, hogy Rozgonyi Cicelle az ő ősanyja volt.

Pelargus arca egészen felmagasztosult e névre. "Rozgonyi Cicelle!" Az a hősi asszony, aki a férfiakat csatába vezeti, aki a fejedelmét vesztett ütközetből kiszabadítja. Versbe foglalta ő ezt régen, szép alexandrinusokba. Éppen ilyen alaknak van abban leírva a dicső teremtés, mint aki itt most előtte áll, magas, délceg és karcsú; orcáin rózsagödröcskék, homlokán méltóság, ajkain csáb, szemei hol kékek, hol kékebbek, néha csaknem feketék; örvények, amiknek a fenekén tűz lángol; néha meg zöldek; ahogy mosolyog, csábít, vagy haragszik; a haja meg a sáfránnyal vetekedő sárga. - Ezt hibának is vette minden ember a versében, hogy tudott hősnőnek, magyar nőnek sáfránysárga hajat adni? De hát ő ezt választotta; azt hitte, hogy nem is találják ki, miért?

Lehajolt megcsókolni a kezét.

"Rozgonyi Cicelle!... Mért nem lehetek én Cserni Száva?"

(Ezt meg a saját személye ideáljának választotta Pelargus a történelmi mondakörből,)

- Nem fiam! Neked más feladatod van. Most öltözzél át gyorsan: aztán siess az utadra!

Pelargus többet tudott az elégnél. A költői lélek divinál.

Azalatt is a balladájának egyes mondásait szavalta, amíg az úrnője felöltözteté. Annak volt ez a dolga. Mert Pelargusnak asszonyruhát kellett magára venni. Illett az az ő sima arcához. Korponayné maga kapcsolta rajta össze a tulipiros, százráncú viganót, hozzá a csatos virágos mellénykét, a dudoros ingujjakkal; a fejét bekötötte előbb csipkés főkötővel, azt azután még letakarta fehér patyolatkendővel, elöl a homlokát a szemöldökéig, alul az állát az ajkáig elburkolva vele; a piros csizmát maga is fel tudta húzni.

Úgy, hogy mikor a kis benyílóból előkerült Korponayné Pelargussal, a kis úrfi elkiáltotta magát.

- Nini, a Zsuzsi itthon van már!

- Jól van, kis fiacskám! - mondá az úrnő, megcsókolgatva a fiúcska orcáit - csak nevezd Zsuzsinak az egész úton Pelargus bácsit.

- Hát a Pelargus? Jaj de szép maskara!

A gyermek elkezdett kacagni, vége-hossza nem volt a nevetésnek. Még akkor is nevetett, amikor az anyja elbúcsúzott tőle. Eszébe sem jutott neki a sírás.

Korponayné németül beszélt Pelargussal, hogy a gyermek ne értse.

- Vigyázz a gyémántomra az úton, Pelargus. Rajtad kívül nincs az a teremtése az Istennek, akire rábíznám. Tudod, hogy ez az életem! Jól betakargasd a bundába az úton. Felírtam a számodra, hol szállj meg útközben. Mély beszédbe ne eredj senkivel. Azt mondd, csak tótul tudsz. A gyermekkel is tótul beszélj, s Marinkának nevezd. - Ne sokat búcsúzzunk. Azt nem szeretem. Talán még látjuk egymást.

Azzal ölébe adta Pelargusnak a gyermeket, vállára kerítette a nagy décbundát; utánuk vitte a pálinkával telt kulacsot, s az elemózsiás tarisznyát egész a kapuig. (Ezeknek a számára lett sütve az a pogácsa.) A kapuban aztán mindent a kezébe adott Pelargusnak, ami az útra való, s mikor elmentek, csak egy kis hézagot hagyott a nyílt ajtó mellett, hogy utánuk nézzen. Messze kellett nekik menniök, hogy a rájuk váró szánig eljussanak. Annak nem volt szabad a Thurzó-ház elé állni, ne lássa az egész piac, hogy itt ülnek fel.

Mikor aztán eltűntek a szeme elől, az úrnő nem ment fel a lakosztályába, hanem betért a földszinti pitvarba, ahol a cselédek laktak elébb. Ott most üres volt minden szoba.





Kezdőlap Előre