Májusi áhítat

 

Bizony ma újra megtérek tehozzád
Hajnali csillag, szép Szűz Mária.
Bizony ma neked fonok földi rózsát
Én, földi bűnök, bánatok fia.

Bizony ma újra szép a nagy mennyország,
Az aranyfüstös, áldott és szelíd,
Tiéd a dal, a tömjén és az ország,
Mária, hívnak csillagszemeid.

Ó tavaly én is messze, messze jártam
S egy földi nőben láttam csillagot,
Hol az a nő s a csillag hol ragyog?

Ma érces és bízó litániában
Elzengem újra minden nevedet,
Én, mindig bánatos, rossz gyermeked.


A színész halála

 

Alszik. A maszkja már halotti maszk,
Mely némán a nagy semmiségbe dermed,
Nem fog jelezni már vágyat, vigaszt,
Töprenkedést és tomboló szerelmet.

Száz arca volt. Mindig más, mindig uj,
Övé volt minden mosolygás, kesergés,
Most minden arc szelíden elsimul
S az arcon nem marad többé jelentés.

Ez az igaz. Most ő maradt maga.
A deszkák fénye mind elhamvadott.
Négy deszka közt az örök fény ragyog.

Ez az igaz. Ő eltalált haza,
Hol nincs zaj, taps, szín, álgyász, álvigasz,
Ahol örökké minden egy s igaz.


Csöndes panaszok

 

Nagy tengerek mély csöndje van velem.
Pihennek a szerelmi sóhajok.
A tenger azért tenger és ragyog!

Némult a harcok harsogása is,
Alusznak mind a rontó csapatok,
De kardjuk azért acél és ragyog!

És hervatag hajamban a babér
És virágaim is elhervadók,
De volt babérom, rózsám s még vagyok!

Szerelem, harc és élet csöndje ez!
Valaki néma lesz, hideg, halott,
De egyszer harcos volt és hárfa volt!


Lady Godiva

 

Halott a város. Minden szem lezárva
És minden ablak árva és sötét.
Csupán a telehold néz a világra.
Godiva mostan oldja meg övét.

Az alvó utcák kongó pusztaságán
Megindul halkan hófehér lován.
Mezítelen szép teste méla márvány,
Csak lábán villog bíborló topán.

Godiva lovagol. Dús szőkesége
Ragyog a kékes fényben, mint arany.
A pogány hold ma mámorral tele.

A gót torony éjén holdkórosan
A kandi bakter kitekint a térre
S a szűz látványtól kiapad szeme...


Boccaccio énekel

 

...Korhadt kor, bíbor máglyafénnyel,
Fekete gyásszal, már elég,
Ember, virrasztó szűz, nagy éber,
Lásd újra az öröm delét!
Égjen arany napja Homérnek
S Virgil szerelmes holdja már,
Istenei a derűs égnek,
Flórenc virágos völgye vár!

Ó szálljatok le égi körben
Lebegve zengő gráciák,
Antik örömben, új erőben
Szülessen újra e világ!
A fekete halál nem élet,
A füstös máglya nem tüzünk,
Tenger ölén szűz szobrok élnek
S az öröm a mi szép szüzünk!

Ó kelj ki patyolat habokból
Szép Afroditénk újra már,
Ó forrj gyönyör, te édes újbor,
Virágos Flórenc halma vár!
Jövel te is, bár új alakban,
Pallas, Mentor, víg bölcseség,
Ki búsultál borús Bizancban,
Boccaccio mond ma új mesét!


Csöndes csillagok alatt

 

Égig emelnek ormós palotákat
És gépeket és soha el nem fárad
A romboló kéz és az építő kedv.
Be irigylem e boldog építőket,
Nekem nem készül soha palotám,
Nekem csak egy házam, egy szentegyházam:
A mély magány!

S emelnek véres barikádokat
És harcolnak győzelmes harcokat,
A tusázó vágy s lárma el nem fárad.
Be irigylem a győző harsonákat,
Nekem nincs harcom, az én torlaszom
Csupán a csöndes, árnyas, csillagos,
Nagy nyugalom!

Nekem nincs házam, váram, vágyam nincsen,
Magammal vívok sötét perceimben,
Engem nem vesznek pajzsaikra mások,
Csak nagy bánatok és nagy látomások,
Magam leszek én, ha győzök, ha vesztek,
Reám nem várnak, csak hűs koszorúk,
Csak bús keresztek!


Nyár

 

A távol csillagok oly szőke fénnyel égnek.
(Annára gondolok, ki szőke s messze rég.)
Kaszálók illatát üzenik esti rétek.
(Annára gondolok, emléke enyhe, szép!)

A nyár ragyog, lobog. Pipacsosok a rétek.
(Annára gondolok, ó én letűnt nyaram.)
Őszünk be közeleg, falevél földre téved.
(Annára gondolok és siratom magam!)


Szép volt

 

Lopott fények: én tőletek tanultam
Szeretni a nagy, örök fényeket,
Hazug napok ragyogták be az útam,
De mégis fénytől voltam részeg
És beteg.

Lopott fény, áldott légy, ó szerelem,
Mely egy hazug nő szőke haján égett,
Mely sok sírást és dalt hozott nekem
S tragédiát, melyen kacag, aki
Nem ért meg.

Lopott fény, áldott légy, dicsőség,
Mely ifjúságom távol havasán
Csillogtál néha, mint hideg meddőség,
Hiú fény, elvesztél és itt maradt
A magány.

Lopott fények, ó mégis áldva áldom
A színpadi lámpák tört sugarát
És melegszem sok izzó, régi lángon.
Ó Anna, ó Hír, én két csalfa párom,
Hadd gondolok mégis dalolva és
Sírva rád!


Megyünk a völgybe...

 

Lassan megyünk a völgybe lefele,
Hull ránk a nyári áldás levele,
Ma nyári zöld, holnap őszi arany,
A csúcsokon már tél barnája van.
Lassan megyünk a völgybe lefele.

Ó csak menjünk a völgybe lefele,
Jöjjön - hisz ő jön - álmaink tele.
Ott lenn virágtalan bár a határ,
De mégis, házak hű ablaka vár,
Ó menjünk csak a völgybe lefele.

S amíg megyünk a völgybe lefele,
Ne fájjon az, hogy eltűnünk bele
S a magas csúcsok ormain talán
Más vándorokat ragyog be a láng,
Amíg megyünk a völgybe lefele.


Egy antik márvány torzójára

 

Mosoly, mely ezer évről néz reám,
Szépség, mely ezer éven túl is él még,
Törötten is derűsen büszke szépség.
Könnyezve néz e szem: Ió Paeán!

Nekem hány szép elgondolásom holt már
És hány nagy vágyódásom szárnya tört,
Hány szépemet elhantolá a föld,
Hány gyönyörűségem bús koporsó már.

Ó téged is, bár szépség vagy s remek,
Nem tűrtek el az írígy istenek
És csonka testtel hagytak rám csupán.

S míg sírok száz tűnt üdvösség után,
Szívem megérzi, nincs is benne kétség,
Hogy legfőbb bűn itt mégis csak a Szépség!


Színházi szonett

 

Szeretlek színház! Pompázó hazugság,
Te fényes, tarka, bár sorsunk setét,
Szeretem Romeo szerelmi búját
És szeretem az Offenbach-zenét.

És szeretem a deszkák furcsa népét,
A talmi mámor sok bús emberét
S szerettem egykor egyik cifra szépét.
Ó Pulcinella, hazug szőkeség!

Szeretlek színház! És nagyon gyűlöllek,
Olcsó morállal álcázott mesék,
Hazug hazugság, mázolt szürkeség!

Ti prédikáló társadalmi drámák,
Miken tanulni szoktak úri dámák,
Hű tisztelői Bernstein- és Brieuxnek!


Öregek az éjben

 

Öreg urak hűs holdvilágban
Ballagnak bús nyárfák alatt,
Beszélnek csöndesen halálról
És életről, amely nekik már
A halál mezsgyéjén halad.

S hűs holdvilágban, bús füzek közt
Ballagnak ők halkan, tovább,
A kegyelmes, dúslelkű élet
Halál ösvényén viszi őket
S mutat nekik még pár csodát.

Nézem e ballagó nyugalmat,
A szép, nagy évek csapatát
S nézem az örök, néma holdat,
Mely egyaránt ragyog fölöttünk
S marad, mikor mi már valánk!

Szép öregek, jó ittmaradni,
S érezni fáj, jó öregek,
Hogy én már a ti évetekben
Megfutva minden, minden ösvényt,
Ott alszom régen köztetek!


És lassan mindent...

 

És lassan mindent elhagy a szívem
És lassan minden elhagy engemet
És búcsúzó lesz mindenegy napom
S a társak tőlem mind messzire válnak

S az én utam magányba tér örökre.
S akikkel múló volt találkozásom,
Azok örökre a lelkemben élnek
S az örömök és bánatok zamatja

Mind ajkamon van, mint örök virágméz
És lassan mindent elhagy a szívem
És a magányom teljesteli lesz
Hervadt dicsőség koszorúival

S virágaival hervadt szerelemnek.
És lassan minden, minden e magány lesz
És e magányban mindent föllelek már.
S világgá tágul az örök magány!


Most szépül meg...

 

Most szépül meg e szomorú élet,
Mikor a nyár elfárad ragyogni,
Engem várnak: őszi egek fénye
S őszi mezők későn virulói.

Hozzám akkor jön fájó vigasszal,
Ha már mindent elhagy a szerencse,
Ragyogjatok, őszi egek fénye,
Őszi öröm bánatos gerezdje!

Sátorom az átlátszó mennyország
Kéklő selyme csillagtakaróval,
Nászi fáklyám őszi egek fénye
S indulóm a mély erdei sóhaj.

Engem nem bánt a világi múlás,
Szép szerelmem a szelíd szeptember,
A bánatom őszi egek fénye,
Violán túl ragyogó színekkel!


A nagy élethárfás...

 

A nagy élethárfás
Belevág lelkembe,
Borzong az ideghúr
S különös, gyönyörű
Bánatokat ver ki
Óriás kezével
A nagy élethárfás.

Ti hangtalan lelkek
Miért nem daloltok?
Nem bánt, soha nem bánt
Mámoros erővel,
Isteni ujjakkal
A nagy élethárfás?

Be szomorú lehet
Hallgatni, hallgatni,
De még szomorúbb tán
Hangtalanul állva
Vihartalan szürkén,
Szegény örömök közt
Hallani irígyen
A sok élethárfát!


Tiszai csönd

 

Hálót fon az est, a nagy, barna pók,
Nem mozdulnak a tiszai hajók.

Egyiken távol harmonika szól,
Tücsök felel rá csöndben valahol.

Az égi rónán ballag már a hold:
Ezüstösek a tiszai hajók.

Tüzeket raknak az égi tanyák,
Hallgatják halkan a harmonikát.

Magam a parton egymagam vagyok,
Tiszai hajók, néma társatok!

Ma nem üzennek hívó távolok,
Ma kikötöttünk itthon, álmodók!


A korán elmenők

 

Szelíd Vergilius, ki Marcellust sirattad,
Mert rózsás hajnalán ment árnyai közé
S ezer liliomot szórtál rá ama dalban,
Sírját száz verssorod könnyezve öntözé:

Mikor föltűnt feje a másvilági tájon
És jámbor Aeneas előtt is láttatád
Mint késő unokát, babértalan, ki fájón
S rózsásan várja a fehérkarú halált:

Ó hát nem láttad-e a szürkülő csapatban
Derengő árnyaid elízi mezején
Szelíd magadat is, utánad messze fény,

Szépen, fiatalon, száz verssel halhatatlan'
S mögötted a nagy és mély századokon át
Borús utódaid koránhaló sorát?


Vigília

 

Künn a világ van. Künn van az idő,
Künn van a tér. Itt örökkévalóság,
A mi életünk örök, rémitő,
A mi rózsáink a mennyei rózsák,
A mi szívünkön az Isten szeme,
A mi életünk az Isten kezében,
A mi zenénk a mennyei zene,
A mi országunk fönn az örök égben!
Künn a világ van. A világ szabad,
A világ tűnő, a világ az élet.
Mi vagyunk, ó jaj, a bús madarak,
Kik az örök ég eresze alatt
Várjuk, mikor zeng és mikor szakad
Szegény, szegény szívünkre ama nagy,
Amaz utolsó és örök itélet!

Ne nézzetek a múló asszonyokra!
Örökké ég az Úrnak csipkebokra
És Dávid elefántcsonttornya vár ránk,
Ha majd hideg lesz könnyes, földi párnánk.
Az égi rózsa nyílik számotokra:
Ne nézzetek a földi asszonyokra.
Titkos értelmű rózsa a mi rózsánk
És hervadó kert mind, ami valóság
És a világ minden virága elfagy
És a vígság minden világa elhagy
És egy virág örök virág: a jóság.
Titkos értelmű rózsa a mi rózsánk!


A szerzetes hóráiból

 

Örvény az Isten! Szörnyű, mély, örök.
Szédülnek tőle mind
A gyöngék, gyávák, bűnösök!

Örvény az Isten! Minden éjjelen
S minden gyötrelmen át
Ez örvény vár és végtelen!

Szeressétek a mély örvényeket,
Szerelmet és halált
S ama nagy, örök életet!

Minden örvényen át híd a remény,
A lélek odatör,
Hol magasság, mélység zenél!

Rózsáitokat vessétek bele,
A nagy örvénybe mind,
Hogy vígan várjon éjjele!


A híd

 

Fekete bástyán, a végzeten túl,
Trónol az Úr.
Hozzá nem út a végtelen világ,
Vívódás, álmok és litániák.

Az erőssége meg nem vívható
S nem látható
S a bástya fokán vigyázni kiáll
Rettentő gyémántpajzsul Szent Mihály.

Az Úrral szemben minden semmiség,
Jóság, misék,
De fia irgalmas, Ember Fia,
És anyja földi asszony, Mária!

Fekete bástyán a végzeten túl
Rózsa virul
És által a végtelen tengeren
Vigyáz reánk az örök szerelem!


Anya

 

Fia kiszállt a távol tengerekre
És ott veszett, annak pár éve már,
De a nagy ég száz csillagán merengve,
A jó anya reá remélve vár.

Mindenki tudja, hogy a messzeségek
Szomorú hőse csöndes már nagyon,
Hogy túl jár már tenger baján a létnek
S pihen talán egy távol csillagon...

De az anya, ki méhe bús gyümölcsét
Úgy látta mindig, mint a nagy jövőt,
Nem sejti, hogy mily messze költözött!

S míg óceánok ágyán alszik ő rég,
Az anya vár, vár valami hajót
S ragyognak rá rég elmúlt csillagok!


Fehér asztal...

 

Ki már rég csöndes békét akarok,
Akaratlan vitéze annyi harcnak,
Boldog révem a fehér asztalok,
Hol piros bort és derűs kedvet adnak.

Horatiusi arany örömök
S tiburi villa nékem nem jutottak,
Nem osztályom a nagyság, az örök,
Része az isteneknek s boldogoknak.

De alkonyati fények idején
Vígan maraszt a békés kocsmaasztal
És boldog, esti bánattal vigasztal.

Áldott legyen! Nagy útról jöttem én,
Dalolva és csalódva visszatérek,
Vár rám egy asztal, hol még szép az élet.


Őszi altató

 

A bánatos és barna asztagok
Az őszi csönd ölén kallódva áznak,
Jegenye gunnyaszt a vén ég alatt,
Tükre alatt az elmulásnak.

Ó bánatos és barna asztagok,
Hol van a nyár, a tűznyilas, a táncos?
Jegenye gunnyaszt a vén ég alatt
S az őszi könny szivárog.

A bánatos és barna asztagok
Az őszi csönd ölén kallódva áznak.
Megint magánosabb lett a világ
S a szív megint halálrafáradt.


Tanár úr volnék...

 

Tanár úr volnék magam is,
Nyomorúságos és helyettes,
Gyűlöltek a nagy istenek
S e pályát adták a végzetemhez.

Magyar Homérra gondolok,
Ki költő és tanár volt, mint én
S "a hivatalnak packázásit"
Viselte béketűrőn szintén!

Ó nagy elődöm, szép apám,
Te Atlasa a nyugalomnak,
De engem új kor új fiát
Villámos vágyak ostromolnak!

Rohan a szárnyas autó,
Repül a légi leviáthán,
E forró és rengő világ
Új csodáit hordozza hátán.

És én, helyettes Tantalus,
Iszom a lőrét gúzsbakötve,
Ó mennyi szárny és mennyi vágy
Törik le bennem mindörökre!

Te győző, boldog nemzedék,
Kit tőlem kér el majd a holnap,
Ne gúnyolj, hogyha roskadón,
Törött zászlóval eltipornak!

Ha majd pihenni térhetek
Fáradtan, közanyánk ölében,
Sirass el híven engemet,
Temess el végül engemet
Virágosan, ujjongva, szépen!


Áldott az este

 

Ha fáj a nap zaja, mikor a gyári kémény
Fekete bánatot felhőz a fényes égre
És szürke szekerek poros robaja révén
Halálrafárad a finom vágyak reménye,

Ha vásáros napok üstdobverése reszket
S a múló küzködés piheg az utcasarkon
S a napvert ablakok tűnő láztól remegnek
S roskadva bandukol távol a néma alkony:

Gondolj az estre, mely méltóságos-dicsően,
Mint ősi istenek gyűlése, vár a csöndben
S a szűz gyémántokat az égkárpitra szórja

S a végtelen világ alélt, örök valója
A bús nyárfák fölött fölébred és a lényeg
Égi vizén virraszt a csillag és a lélek.


Egy régi nyárból

 

Ezek szép, csöndes, egyszerű napok,
A Tisza nyári éjjel kanyarog
Ily unalmasan, nagy esők után
Füzek közt, ha a hold nézi csupán.

Ezek szép, csöndes, egyszerű napok,
A boldogságos esték olyanok,
Mint elnyújtózó nyárfák árnyai,
Mint jó emberek szelíd álmai.

Ezek szép, csöndes, egyszerű napok,
Ilyenkor félénken kopogtatok
A holnapok homályos ablakán,
Ott benn milyen sors árnya les ma rám?

Ó mert szép, csöndes, egyszerű napok,
Én nagyon fázós és fáradt vagyok.
S szívem kiállt kínoktól úgy dobog,
Mint rémlátók, ha messze szél kopog.


Ó asszonyok...

 

Ó asszonyok, ti forró italok,
Ragyogó mérgek, szép bűnök, ti balgák,
Az életút hozzátok kanyarog
S a vágy felétek tárja vézna karját,
Ti vagytok a szívekben a dalok,
Ti vagytok a megváltás és vigasság,
Ó asszonyok, ti selymes takarók,
Szép szőnyegek, ti szőkék és ti barnák,
Ti soha, soha el nem fáradók,
Ó asszonyok, ti mindenféle fajták,
Szentek, vadak, viharzók, álmodók,
Kerestem rajtatok a lelkem arcát
S e keresésben lelkem elhagyott,
Ti hoztátok az életem kudarcát,
Én tőletek már oly távol vagyok,

Mint a halál, őrültség és igazság !


Orgonaszó

 

Ó asszonyok, ti úgy tűntök nekem már,
Mint régi szobrok, antik költemények,
Örök ütemre jár az én szivem már
És gobelinképek csak a remények!
Ó asszonyok, az élet gyorsan eljár,
De örökünk a férfias művészet
És az elízium kék vize elvár,
Hol feledés él s babéros enyészet
S ahol az asszony és a szerelem már
Nem bántanak, csupán mint messze fények,
Miket csak sejtenek a holt szemek már
És nekem már itt álmom az a lényeg
És nékem már a vágyak kínja nem fáj,
A vágy nekem csak hegedűszó, ének.
Az én szerelmem szőke fellegen száll,
Hol játszanak az angyalok, a fények,
Hol nincsen Anna, senki, semmi nem fáj,

Ó asszonyok, játékok, semmiségek!


Mégis...

 

E bánatot magammal hurcolom,
Ez ódon poggyász ősi útitársam,
Tartalma: szerelem és unalom
És nem fáradok el az utazásban
És rohan róna, rét, város, vadon
És jönnek tájak, miket sohse láttam
És emberek, új kéj, új borzalom
És minden egy marad a változásban
És poggyászomat el nem dobhatom
És hurcolom gyönyörben és a gyászban.
A szerelem jön és az unalom
És mindenütt egy álmot küld az ágyam
S hiába járnék villámszárnyamon
A messze északon vagy indiákban,
Valaki megvert egy gonosz napon,
Valaki elment, hogy örökre várjam
S hiába vár a ciprus és halom
S az éktelen sötét az éjszakában,
E bánatot magammal hurcolom
Az életen s a végtelen halálban!


Gyászköntös

 

A szürke unalom barátcsuháját
Fölvenni és letenni mindenik nap,
Az elgyötört vágy egyhangú imáját
Hadarni mindig, míg ajkunk kiszikkad.
A régi szerelem foszló ruháját
Csókolni mindig és víg álmainkat
Temetni mindig, mint hervadt apácák,
És látni fát, hol új virágot ingat
Új tavasz és érezni a vidámság,
A szépség és erő gőgös világát,
Mely meg se látja a jó, bamba árvát
És eltapossa rongy játékainkat!


A torzóm

 

Művész keze és lelke kőbe formált.
Egy fej: örökös néma, bánatos.
S míg sorsunk útján életem botorkál,
Ő vár reám s nem bántja őt a sors.

Homályos, elhagyott műhelyében él ő,
Hol a nagy munka régen elpihent
És pókhálós és összetört a véső
S az alkotó, az árván messzi ment.

S a távoli, magányos, néma másom
A messzeségből néha rámmered:
Milyen lehet most, ó milyen lehet?

A művész nem fejezte be s ha látom,
Hogy életművem tengő szenvedés,
Érzem, hogy az a torzó mily egész!


Karácsonyi óda

 

Csöndes az éj és csöndes a világ is,
Caesar Augustus aranyos mosollyal
Zárta be Janust, Mars fegyvere rozsdás:
Béke a földön.

Hallgat a germán és hallgat a pártus,
Néma az indus és néma a hellén,
Herkules távol oszlopa se rendül,
Thule se mozdul.

Már az aranykor új eljövetének
Hírnökeit, a szomorú szibillát
S a szűzi Virgilt födi földi sír és
Hír koszorúja.

S messzi mezőkön nyájaikat őrző
Pásztori népek nézik a derengő
Új csillagot, mely aranyát elönti
Jászoli almon,

Hol mosolyogva és fázva az éjben,
Szőkehajú és szelíd anya keblén,
Most mutatod meg magad a világnak,
Isteni gyermek!