Két gyerek sírjánál

 

A temetőben egy csöpp hant alatt
Két apró testvér, némán alszanak.

Zöld deszka sírjuk, kis kert az egész,
Bús violájuk a kék égre néz.

Mellette pad van, hol pihenni jó
És hallani, hogy riog a rigó.

S az élet felé nézni szelíden,
Mely zakatol, mint néha a szívem.

Itt a halál is árvácskavirág
És boldog béke völgye a világ.

Az élet álom, bús, rövid varázs
És víg majális a föltámadás.


Salve

 

         dr. Hollós Józsefnek

A negyvenkettes mozsarak korában
Negyvenkettes lettél te is, barátom.
Ma ők dörögnek gőggel e világban
S rázzák a lelket az Illés batáron.
Ma csöndes fájón dúdol csak a költő,
Hogy emberölő lett egy emberöltő!

S te csüggedetlen hirdeted az élet
Szent igazát s hogy a halál mese.
És kijavítod, mit babona vétett,
Vagy balgaság, ó élet mívese!
És elborulva nézed, mint hű gazda,
Ha szép vetésed rút rontás aratja.

De én tudom, hogy lesz még ünnep egyszer,
Hol Helfferichnél Ehrlich többet ér
S Pasteur különb, mint száz véres vasember,
Kiről ezer rom és rokkant regél.
Itt az idő, hol egy lesz csak az ellen:
A butaság! és győzni fog a szellem!

Mikor magyarnak lenni annyi lesz majd:
Szabadnak lenni, bölcsnek és igaznak,
Nem nézni le a dolgos idegen fajt
S ököljogot nem adni ősi gaznak!
E kort újult lélekkel így köszöntöm:
Éljen a bátor és jó mindörökkön!


Magyar nyár 1918

 

Pipacsot éget a kövér határra
A lángoló magyar nyár tűzvarázsa.

A Tisza szinte forr, mint néma katlan,
Mit izzó part ölelget lankadatlan.

Selyem felhői sápadt türkisz égnek,
Bolyongó vágyak mély tüzében égnek.

S a végtelen mezőkön szőke fényben
Kazlak hevülnek tikkatag kövéren.

Fülledt a csönd, mint ha üres a kaptár,
Keleti lustán szunnyad a magyar nyár.

Mi lesz, ha egyszer szikrát vet a szalma
És föllángol e táj, e néma, lomha?

Ha megutálva száz here pimaszt már,
Vihart aratva zendül a magyar nyár?


Félegyházán 1918 nyarán

 

Vén szélmalom nagy, tépett szárnya áll.
Nem élet őröl itt, de a halál.

Csak a tücsök szól lomha lomb alól
És ő is, ő is elmúlást dalol:

Hogy megy a nyár és jön a téli sár,
Szegény tücsökre akkor majd mi vár?

Az unt úton pipás nyugalmasan
Ballag a polgár, neki dolga van.

Nem sürgős munka: ballagós dolog.
A tüze pislog, a szava dohog.

Egy költő járt itt, kit vész s láz üzött...
Pipálj csak, polgár, cirpelj csak, tücsök!


Tudom már...

 

És nem birok már haragudni rátok.
Haramiák ti és ti uzsorások!

Én mint a gyermek nézem e pokolt már,
Bús gyermek, aki mindent megtudott már:

Hogy a mennyország kéklő pára ottan,
Vér és könny ára tündöklő magosban.

Hogy vágyunk, mely száll büszke szűz egeknek,
Egy édes ringyó ágyékán pihen meg.

Hogy hősei száz égzengő rohamnak
Egy büdös árok fenekén rohadnak.

Hogy Nietzsche, zengvén túlsó ormainkrul,
Csak lágyuló agy, mely bomlásnak indul.

Hogy Krisztus, függvén az örök kereszten,
Magán se tud segítni, elesetten...

Hogy életünk perc tévedése, más sem
S hogy nem segít itt a halál sem. Ámen!


Zrinyi, a költő

 

Sötéten csillogó bogyószemed
Mély századok éjéből rám mered,
Mint keserű vád és komor panasz,
Csüggedt szívem mélyébe villan az!

Tudom, mit kérdez hű és bús szemed,
Mely látott halni, győzni eleget
S jövő kárpitján nézett bizton át,
Fénnyel nyilazva a sűrű homályt.

Ó mit feleljek, mit mutassak itt?
Avarba hulló hadak halmait,
Közönybe fúló sóhajt és sikolyt,
Bitangul veszve álmot, ami volt?

Én hallgatok, susog a hűs avar,
Jön a nagy ősz és hull, hull a magyar.
Jön a nagy ősz és hull, hull légiónk.
Ó bán, aludni s nem álmodni jobb!


(Prológus a Zrinyi-drámához)

 

Hölgyek és urak, ma nem lebben a kárpit,
Láttatni szerelmek csali praktikáit,
Mutatni cseleknek száz tarka fogásit
És balga szíveknek könnyű dobogásit,
Ma e bíbor kárpit födi hadak sorsát,
Mögötte dobog már magyar, osztrák, horvát,
Fölötte vigyázva, áldva lehajol ránk
Hulló csillagával a magyar mennyország!


Széchenyi

 

Mint rab oroszlán rozzant ketrecében,
Morogva élt Döblingben a beteg.
S figyelte, hogy a távol magyar élet
Egére új vihar mint közeleg?

És néha néma egykedvűn besüppedt
Az őrület fonák, bús szőnyegén
S hallgatta, mint lehangolt hegedűket,
Miket susog a kétség és remény?

És olykor kitekintett rácsa résén
S szimatolta az ébredő szelet,
Hej, a tavasz künn milyen is lehet?

És néha, kora fagyok ködös éjén,
A pisztolyával babrált eltünődve
S mint kandi gyermek, úgy bámult a csőbe...


Ének a toll katonáiról

 

Szerettem őket és közöttük éltem
S velük szenvedtem életemben én
És együtt vártuk a magyar vidéken,
Hogy lesz még ünnep s fény hazánk egén.
Kopott szerkesztőségből szállt az ének,
Száz sóhajom, szerelmes vágy s remény,
A telefon lázas kagylója zengett,
Új rímeket sugallva énekemnek.

Ó névtelen s neves száz fürge hőse
A tollnak, amely szentebb, mint a kard,
Mely utat vág egy igazabb jövőbe
S naggyá avatja a szegény magyart,
Vidéki por, sár, sok bús hegedőse,
Ki másokért küzd, álmodik, akar,
Szeretlek testvér és bajtárs a búban
S az igazért vívott szent háborúban.

S egy koszorút hadd kössek sírotokra,
Kik alszotok már s álmodtok tovább,
Kuszkó Dezsőknek szürke légiója,
Holt katonák, elnémult cimborák,
Zuboly, Pilisi, Gyóni, kik tudója
Vagytok, miért mi vergődünk odább.
S az Isten jobbján írtok már riportot
Magyar nagyságról, mely az égbe rontott.

Becsületes, vitéz toll katonái
Köszöntelek, rajongó hadsereg,
Kik írni, ázni, fázni, éjszakázni
A küldetés lázával jöttetek,
Kikről nem szólnak hírnek harsonái
S ha lesz, tragikus gyász lesz nevetek.
Sírotok süpped lassú feledéstül,
Míg a Vezérnek száz ércszobra készül.


Rab vagyok...

 

Hadifogoly vagyok e nagy világon,
Hiába várom a szabadulásom.

Idegen arcok néznek, mint a kémek,
Mikor virággal és fűvel beszélek.

Idegen ajkak zúgnak durva zajjal,
Ha hallgatom, hogy halkan zeng a hajnal.

Idegen öklök életemre ütnek
És eltörnék, ha bírnák, hegedűmet.

De az szívemben sír oly tiszta mélyen,
Mint a zsolozsma szent karácsonyéjen.

És úgy ujjong, mint gyermek, föl a holdra,
Mely újult fényben áll, bús égi pompa.

És én felejtem és én áldva áldom
Hadifogságom e kemény világon.


Régi falusi állomáson

 

A söntés, mint a kaptár, zsong vasárnap,
Az úri népek várni idejárnak.

A kártya megy s a füst lilán lebegve,
Mint őszi köd száll a dohos terembe.

A gyorsvonatra várnak, mely viharral
Robog el itt és más világba nyargal.

Egy pillanatnyi tündöklés az estben,
Hogy minden vágy utána énekeljen.

Hogy a borokból még több bú ömöljön
S az unalom még gyilkolóbban öljön,

A krétaarcú, vén postáskisasszony
Beniczkynével még tovább virrasszon,

A szolgabíró még több bankot adjon
S a társaság a korcsmában virradjon!


Vértanúink

 

1918. október 6.

A föld alól, a magyar föld alól
A vértanúk szent lelke földalol:

E nagy napon, hol emlék s béke leng,
A bús bitókra hittel nézzetek!

Hittel, reménnyel, mert most kél a nap,
Minden napoknál szebb és szabadabb!

A nap, melyért mi vérben esve el,
Nyugodtan haltunk ama reggelen.

Szemünk nem látta, lelkünk látta csak,
Hisz onnan jönnek mind e sugarak;

Hisz onnan árad, új világ felett,
Szentháromságunk, mely jövőt teremt:

Szabadság minden népnek, aki él
S halni tudott egy megváltó hitér,

Egyenlőség, hogy Ember ne legyen
Mások szabad prédája, becstelen.

Testvériség, mely át világokon
Kézt fog a kézbe, hisz mind, mind rokon.

Ó magyarok, ti élő magyarok,
A halhatatlan élet úgy ragyog

Rátok, ha az egekbe lobogón
Igazság leng a lobogótokon,

Az Igazság, mely tegnap még halott,
Világ bírájaként föltámadott.

A népek szent szövetségébe ti
Úgy lépjetek, mint Kossuth népei.

A föld alól, a magyar föld alól
A vértanúk szent lelke így dalol.


Gyászinduló

 

Öregapám, a kürtös ük, Lehel
A Lech mezőin búsan énekel.

Az alkonyatra hajló dombokon
Nincs már körül se testvér, sem rokon.

Csak idegen, csak ellen, csak halál,
Holt magyaroktól hervad a határ.

És szól a kürt és úgy fáj szólnia,
Fölsír szavában messze Ázsia.

Szent Ázsia, hol a mezők urán
Gyönyörrel nézett végig ős Turán.

Hol társtalan nem élt szegény magyar,
Nem marta, mint a vadkan, száz agyar!

Irigy ellenség és irigy barát
S magas reménynek itta óborát!

Az Istenét berekben lelte fel,
Holt szent tavasz szellője énekel.

Hol az öröm zúg és gyönyör tanyáz
És borozó víg zomotor a gyász!

A kürtje elhal, mint a nagybeteg...
Ó németek, mért sírtok, - németek?


Ó szerelem!

 

Tavasz, nem érzem régen mámorod már,
Mely illatoddal a szívemre ment
Bolond vágyakra bújtón s én, a kontár,
Játszottam sírva a szerelmeset.

Ma már megértem, mily meddő e játék
És mily csaló az illat és a vágy
S a szerelem, bús Pandóra-ajándék,
Fölsebzi balgák szívét és agyát.

Ó Szerelem, azért én nem tagadlak
És tartalak tovább is én Uramnak,
De egy tűnő árny többé nem zavar.

E vágy a végtelen ölébe tágul
S nem hervadó szépség örök borátul
Derűs ma már a lelkem s fiatal!


Ó ifjúság!...

 

Ó ifjúság, erők víg angyala,
Mint Jákob, úgy viaskodom veled,
Nem engedem a szálló éveket,
Az életet, mely az enyém vala!

Ó ifjúság, mohón ölellek én
S dalok arany szalagját aggatom rád
S míg lejtenek a tűnő, tünde hórák,
Mindent felejtve csüggök egy zenén!

Egy mély zenén, mely árad és dagad
S elönti mind e földi tájakat
S bezengi lágyan az azúr eget,

Örök zenén, mely földi gyász felett
El nem mulandó szépen, egyre szebben
Száz ifjúságot ringat énekemben.


Az első szabad ének

 

Espersit Jánosnak

Egy rab dalai mind, ezek a versek,
Ki börtönéből a jövőbe zengett.

Börtöne volt a régi, rút világ,
Innen röpíté vágyai nyilát.

Körötte bús rabtársai topogtak
Szűk udvarán a szürkülő napoknak.

De néha jött, mint távoli ígéret,
Valaki, aki bátran messzenézett.

Valaki, aki a lelkembe látott,
És látta ott az igazabb világot.

Ilyen voltál, te János. Ma neked
Zengem az első szabad éneket.


Gloria victis!

 

Ó franciák, ti a szent Művelődés
Élén haladtok, tudja a világ,
Ti vagytok a szabadság és dicsőség
Zászlósai, tündöklő franciák!
Ti adtátok a nagy, nagy forradalmat,
Mely úrrá lőn ma egy világ felett,
De mégis, én azt mondom, új hatalmak:
A magyaroknak tisztelet!

Győző világ, nézz ránk most bölcs szemekkel,
A bölcsesség a legszebb győzelem
S halld meg, mit mond a Golgotán e nemzet,
Száz szent sebével bíbor ékesen.
Az átkozott bitorló vitte harcba
A szíve ellen, ó mint szenvedett!
A diadal volt legsajgóbb kudarca:
A magyaroknak tisztelet!

Petőfi népét Habsburgék vezették,
Mint rab oroszlánt a gyűlölt pecér,
A vágóhídra vitték teste, lelkét,
Hentes hatalmak dicsőségeért!
És ment, idegen zubbony födte testét,
Mint Nessus-ing, mely mart és égetett.
A Krisztus látta csak, hogy halt e szent nép:
A magyaroknak tisztelet!

Ó franciák, mi úgy állunk ma bátran,
Tisztán, bűnhődve múltat és jövőt,
Egész világ előtt fekete gyászban
Az ég alatt, szent sírjaink fölött,
Vérző kezünket most testvéri frigyre
Dolgozni nyújtjuk, adjatok kezet!
Nem ember az, ki sérti könnyeinket:
A magyaroknak tisztelet!

Victor Hugo, Jaurès nagy, büszke népe,
Forradalom fiai, franciák!
Az új idők teremtő ihletében
Jövünk dolgozni, nézz ránk, új világ!
Kik vértanúk és hősök népe voltunk,
A fiaink víg békén éljenek!
A szenvedés ezer jogán daloljuk:
A magyaroknak tisztelet!


Obsit

 

Amerre tart az elfáradt sereg,
Nem dob pereg, de hulló levelek.

A harc az múló, ám a csend örök
A föld alatt és csillagok fölött.

Ó jőjjetek, fehér kendővel int
A régi otthon, a bús és szelíd.

S mint rémes álmot ébredő gyerek
A szívetekből kitöröljetek:

Négy év pokolt. Mindent feledni kell,
Az ember többé ilyet nem mivel!

A szuronyokból ásó lesz s kapa,
Öreg bakából édes jó apa.

Halál árkából, mely könnyel tele,
Arany kalászok szőke tengere.

Ölő acélból író, tiszta toll,
Örök életről mely himnuszt dalol.

A vén bakancs nem a halálba tart,
De a szabadság szent útjára majd.

A hátizsákkal dobjátok le mind,
A szolgaság és szégyen terheit.

S dalos reménnyel úgy induljatok
A szebb jövőbe, munkás magyarok!


A vidéki magyar színészekhez

 

Magyar színészet küzdő katonái,
Magyar igéket zengő hadsereg,
Akiknek új, honvédő hivatás int,
Szárnyas szavakkal hadd köszöntelek!
Nagy a világ, mit e deszkák jelentnek,
De legnagyobb nekünk e kis haza,
Ti legyetek e fájón szép jelennek
A könnyeit letörlő vigasza!
Ti adjatok Madách, Katona nyelvén
A gyógyuló sebekre balzsamot,
Gőgös királyi pompák naplementén
A lélek kincsével - ragyogjatok!

És ne feledd, magyar tragédiának
S komédiának hőse, ne feledd,
Hogy hangja vagy a magyar, árva bánat
S öröm szavának, mely az égbe zeng!
És ne feledd, hogy hős Egressy Gábor
Harcolt s esett el a magyar szinen
S az első, boldog forradalmi mámor
E deszkákon tombolt győzelmesen!
Magyar szó hirdetői a vidéken,
Művészetünk örök tüzét szitók,
Oszoljatok apostol küldetéssel!
Jelszó: a magyar Ige győzni fog!


Tabódy Zsoltnak

 

Úgy nézlek én, a glóriás pokolnak,
Komor Przemyslnek békés hőse, téged,
Mint a szabad, a szép, a tiszta Holnap
Magyar vitézét, ki nem öl, de éltet!

Én láttalak borús, bús századokban,
Kuruc Bercsényi voltál őszi tájon
És Laczkovics, ki szent haragra lobban
S vérpadra dől, hogy a hazája álljon!

Te hoztad át negyvennyolc forradalmán
A Lenkey századját messze földről,
Te az erőnk vagy, mely sírból előtör,

Magyar erő, igazság és szabadság,
Szavadban új imádság száll az égre,
Békés magyar hadaknak új vezére!


Régi verseim elé

 

Nem bántanak már engem e bánatok,
Nem az voltam én, aki ma már vagyok.

Egy bámuló őz szeme jobb rokonom,
Mint e tűnődések eltűnt romokon.

Ma már ölelőbbnek érzem a halált,
Mint rég az életet, amely a sírra várt.

Ma már a halál és élet derüsen
Egymásnak örök örömöt üzen.

Lánc, lánc, örök tánc a gyönyör és a gyász,
Egekben, rögökben csak életre találsz.

Nem él, aki fél és balga, ki borús,
Minden jó dalolót öröm koszorúz!


Újvidéki emlék

 

A messzi árnyban kék, zöld lampiónok,
Az esti fényben hófehér ruhának
Hulláma hintáz és a kerti hársak
Ezüst feje szűz csillagokba bólong.

Mi lenn pihentünk el a nyári fűben,
A vörhenyes, dús konfetti-avarban...
Távol zenék fölsíró hangja harsan.
Én csillagot fürkészek fönn az űrben.

Egy ifjú költő egy lányt sírva csókol,
Mert mámoros a vágytól és a bortól,
Mert arany ifjúsága most ragyog.

Én régi verseket dúdolva fájón
A köpenyem a hűvös estbe tárom
És keresek egy eltűnt csillagot.


Dugonics

 

A jó öreg nyájas tekintetével
Ma nyugtalan néz el Szőreg felett,
Örök magyar virrasztó, józan, éber,
Ma fázva látja e magyar telet!

Szívéhez még erősebb illetéssel
Szorítja most Etelkát Dugonics,
Ez az a könyv, melytől ujjongva éledt
A tetszhalott magyarság akkor is!

Ébredj magyar: e néma érc dalolja,
Mozdulj, te föld, mert a magyar bokorra
Fészket ma vércse, ölyv és kánya rak.

Ha nem volt jó az ágyú és a puska,
A honi nyelv zenéje égbe zúgja,
Hogy szent jogunk van itt a nap alatt!


Betlehemi üzenet a vakoknak

 

Testvéreim, egy látó küldi néktek
Üdvözletül ma könnyes szavait,
Ki mindig fájón és szédülve nézett
Egy szép pokolt, mely földnek hivatik.
Ő onnan jött, hol a magas mennyeknek
Szférája zeng és csillaga ragyog,
Szemében még e fény árnyéka reszket,
Az édené, mit sírón elhagyott.
Mint nagy elődje, Milton, aki vak volt,
Ő is szeretne látni víg eget,
Túl minden földi harcon és kudarcon
Felé örök világok intenek.

Testvéreim, itt mind vak, aki balgán
Tűnő örömben üdvöket kutat,
Ki istent vár a múló gyönyör arcán:
Mind vak szegény, ki nem talál utat.
És nem vak az és ő meg fogja látni
Istent magát mind, kinek lelke fény,
Minden világi pompák csillogási
Kialszanak, ha Isten fénye kél.
Szeressetek: ezt mondja az Apostol
S ennél különbet nem mond senkise.
A betlehemi békés csillagokból
Üzeni ezt ma a Szivek Szive!