MADONNA DELLE KATAKOMBE

Ilyen volt tán, mikor magához vette
Öregbátyja az ács. Tizenhatéves.
Göndör, fekete sörénye vállig ér csak,
S nagy, bizantinus, bús gyerekszeme,
Mély, barna, sokfehérű szembogár
Tágranyitottan kérdi misztériumát. -
Mert arca előtt áll halvány, nagyocska
Jézusa már; s az anyja bús szemével
Szemedbe néz a képről ő is merőn.
- S Mirjam nem öleli, - imleti még,
Nem hajtja hozzá oldalvást fejét.
Érett, konyuló, méla mozdulattal,
Együgyű, vállalt, boldog anyaságban,
Mint ahogy értjük, s áldjuk a Madonnát,
(Örökre így lett kései képírásnak.) -
Ez még a szűz s az anyasága: csoda.
- Kis keble dús fátyol redőkbe rejtez,
S gyenge karjait, áttetsző üvegkezét
Bő köntösében mint két lenge szárnyat
Terjeszti ódon, imás mozdulattal
Az Úr felé; - s nagy, barna-bogarú,
Világító fehérű mély szemével
Komolyan, gyermeki panasszal kérdi
Mint az angyaltól Názárethben egykor
Imádság közben: "Hogy lehet ez, uram?"

Róma, 1913


HIMNUSZ

Ím harsonaszóval riad a reggel,
- Szűzi, gyönyörű dalia ő,
Harchercege, jő sugárseregekkel,
Hullámkék palástján fény a redő,
Ránknevet tág aranyszemekkel...
Ó, áldott, áldott!
Újnak mutatja a világot.

Jöjj távoli balzsamokkal,
Jöjj, dús, rakott kosarakkal,
Szép hajóid tülkölve öntsék
A szigetek aranygyümölcsét!
Te vagy a gazdag bárkás!
Te vagy az üde kiáltás!
- Itt egy megsarcolt, inséges város,
Minden utcája romos, halálos.

Hős istenkakas, sugártarajas!
Kiáltsd fel szívem sok zegzugos házát,
Verd dobra, mi bennem multas, avas,
Csináljunk egyszer még tabula rasát!
- Mosd ki a hullákat friss tengerárral,
Temessek tegnapot únt kegyelettel,
Tanuljak repdesni növendék-szárnnyal,
Utólszor, egyetlenegyszer!...
Ó, gyermeki reggel! ó isteni reggel!

1913


TERZINÁK

Követlek, mint a nap fényét az árny,
Mint bús Echo Nárcist sirván követte;
Szivem vére hull kis lábad nyomán.

S mint Afrodité szent léptén, megette
Biborrá vált a rózsa, melyre hágott,
Mikor szerelmes szép ifját kereste.

Úgy fátyolozza gyász e szép világot, -
Hol én futok fehér lábad nyomán, -
Reménytelen, - mint fény után az árny.

1913


ZÁPOROS FOLYTONOS LEVÉL

Mily sokan vagytok!...
Millió kis katona gázol
Most vérködben, fagyott mocsáron, füstpernyés, fölsebzett úton,
- (A végek vad völgyein át már fújdogál a hideg szél,)
Oly kábán egy-ritmusú léptük, oly egyszínű szürke gúnyájuk!
Élet töméntelene! Durva fölösség porszeme egy-egy,
A szédült sokaságban nem kérdhetik hova, merre?
Csak mennek, bár nem értik, mi sodorja őket, - a tébolyt,
Hogy tűzhelyet, műhelyet hagyva otthoni szokást és gondot,
Járjanak dúlt faluk útján, vérködben, fagyott mocsáron
S ha kiáltanak nekik, öljenek szörnyű robajjal. -
Mert másmezű, másszavú szomszéd ugyanezt műveli vélük,
Túl akar jönni, hogy nevezze "enyém"-nek a földet,
(Bár azé örökre a föld, ki túrja s rátapad élete.)
...Nem, nem értik... Ki akarta?... Honnan jött e suta kényszer?
Hogy ember törjön így emberre föld alól lesve mint okos vad,
(Mily jó most a föld vadjának. Kímélik attul a fegyvert
És téli álmot alszik kis párjával csendes odúban.)
Nem értik... Pihenvén néznek a tűzbe és nevetik milyen egyenlők.
Most sárosan, férgesen, fázva, testvérré-fosztva így együtt,
Bár van amelyik könyvre is gondol és hajdani szép muzsikára,
De a baka is "rögényezi magát" és lidércet álmod a lángban
S mind gondol jó asszonyi szóra, meleg asszonyanyás kézre,
...Majd vitatják, kifelé tart-e már a kergült, beteg idő?
Hogy folytatná ki-ki önéltét, mit gyerekkora óta ösmer,
Ám addig szótfogad, mit tegyen, - - húnyt lélekkel megy előre,
Megadja magát, - - ez a legjobb, - - s próbál az életnek örülni.
Részvét elől becsukja szívét, egy gondja van: "Ma még élek!"
Sírtalan temet bajtársat: "Ez hűlt ki szegény ma, nem én!"
...Jaj, milliónyi közös nyomorból ki se látszik a tiéd, szerelmem.
S mily sokan vagyunk.
Millió picike asszony
Sír itthon a párja után, méri gyötrődve az időt,
Ír biztató levelet és könnyje zilálja betűjét,
Lesi a postát: "Jaj, eleven még a kéz, mely írta?"
Asztalnál egy hely üres... és torkán akad a meleg étel,
Keserűn száll özvegyi ágyba: "Mi vackon pihen a másik?"
Majd imádkozik és tervez, ó, hogy terít majd neki asztalt,
Hogy kíméli meg a gondtól, - hogy keresi mindenbe kedvét,
Sohase mond kifogást, engedve hajol szavára,
Körülte lábujjhegyen jár, hogy csenddel gyógyítsa szívét
És feledni, feledni segítsen sok vádas, iszonyú látást.
"Hozd vissza Isten! Csak őt! Ha betegen, kigyógyítom én,
Csak jöjjön, ha csonkán is,... felderítem éltét halálig,
Ha elrútítva,... nézze tükörbe, szívembe magát,
Elváltozva,... én vissza, volt-magához terelem!
Kis ajándék legyen éltem, hogy neki szenteljem ezentúl!
- Mily jók leszünk ezután; egyszerűek, békések, tűrők!
Ki akad fenn kavicson, ha hegyomlásból szabadult élve?"
- Így beszél ma minden asszony, ki gyötrődve méri az időt,
Hogy elbírhassa ép ésszel - idegen munkába roskad,
Idegen sebet iral, - hátha lát mégis az Isten?
(Ha nem rejtőz szégyenkezőn most tág ege kárpítja mögé.)
...Jaj, millió asszonyi kín közt ki se ösmerszik asszonyodé...

S mégis... csak te meg én!...
Kiáltom feléd most e zord éjszakán át,
Hogy nincs egyéb mirajtunk kívül és e-kívül nincs egyebünk!
S ha elmúlunk, - kis szemünkkel a világ húnyja be szemét...
Emlékszel?... E nyár havában, ős fórum tört kövei fölött
S az antik szűzek feredője felé kiáltoztuk egymás nevét,
Majd gyönyörű dombok lábján mondtad: "Itt harcoltak hajdan!"
...Álmodtuk-e akkor e rengést? Oly külön voltunk. Csak mi voltunk!
...Társam te, harmóniám, első jó s boldog szerelmem!
Társad én! Harmóniád! Első jó s boldog szerelmed!
Kik tapintva egymás szívét: "Egy matéria!" - szóltunk,
Kik ámulva öleltük egymást: "Szégyentelen ölelés!"
Halld életem! E mai orkán nem történik mivélünk,
Közén-esett vakeset csak, nincs értelme, oka bennünk,
Mi csak egymásnak vagyunk: becsület, élet, adósság!
- Mi próbáltuk s jó nekünk együtt bárhol a földön
S valahol mécset gyújtottunk, körültünk nyugalom zenélt.
...Tudod-e még a balkont, az olajfás kertre tekintőt?
(A szép hegyiváros kőkútja csicsergett a holdfényben alattunk.)
"Most boldog vagyok!" - ott mondtam; te tudod, hogy először mondtam.
Te szeretőn betakartál, mert hirtelen zizzent hűvös szél;
És reggelre jött a hír, menned kell, zajlik a világ,
Lavína indul, orkán zúg, delirizál az élet.
(Lásd, szó köztünk maradjon: megmondom, mért volt az egész,
Mert életemben egyszer én: "Boldog vagyok!" - ezt mondtam.)
Ám isteni gőgben örök: te, én s a mi egy-pár voltunk;
S már Isten, aki művelte, sem művelheti mássá.

Te messze, - én itt.
Most ugyanazt a holdat nézzük és egymáson pihen a szívünk,
Bár egy percünk se hasonlít, bár hetekig jön tőled a hír,
Bár gázolsz sarat és vért s a téli földbe tanyázol,
Bár sírva írok itt most s mellettem bús, üres ágyad.
Mi történhet velünk?...
Megölnek? (Ó, nyügözi e gyilkot görcsösen virrasztó szerelmem,
Ha percre ellankadnám, tán meglelné drága szíved!)
De régebben vagyunk mi egyek, - tovább is egy a mi útunk...
Tán elmossa képem az idő?... (Hogy szánnálak nélkülem téged!)
De csak egy szót kell majd szólnom, hogy szívemre ösmerjen szíved,
És visszajöjj akárhonnan Solveigod esti dalára!
- Mint pecsétet tettem szívedre magam, mint bélyeget a te karodra,
Mert erős a szeretet, mint a halál, kemény, mint a koporsó
Az igazi szeretet.

1914


A TE SZÍNED ELŐTT

Az én két fáradt asszonykezem
Hogy milyen lágy, amikor simogat,
Mily enyhén tárul, amikor ad,
Terajtad ösmerte meg.
- Köszönöm neked a két kezemet!

Szemem, a bágyadt, bús tükröző
(Áldott csoda ez!) sorsodba nézett,
És megtanulta, hogy tiszta szövétnek,
Betlehemcsillag, égi vezér...
- Áldjon meg Isten a két szememér!

Mindig azt hittem: rút vagyok,
Csak durva vágyra hangoló,
Szívet bájolni nem tudó.
- Te megszerettél, - s rámigézted
Ezt a halk, esteli szépséget.

Oly csúnya volt, mit eddig éltem;
Kevert, pocsékló, fél, törött!...
- Most a multam is rendbejött,
Ahogy tenéked elmeséltem. -
Mert láttad sorsom: megszerettem.

Nemes, szent csordultig-hited
Aranykelyhét felém kínáltad,
Szerelmed grálborát ajánltad.
Most már, míg élek, szent leszek!
Felmagasztaltál; fent leszek;
Mindig "te színed előtt" járva...
Ó hála, hála, hála, hála!

1915


RÉGI ARCKÉPEKHEZ

Milyen helyes csöppség! Kis tömpe lábod
Hogy terpeszted az első új nadrágba!
Kis totyogósom, a gombos cipőkkel!
Mért ráncolod úgy össze homlokod? -
- Mesélik: egyszer nagy karéj kalácsot
Majszolva az utcaajtóba ültél,
Egy gaz darázs járt arra, megkívánta,
Le is ült rá, de jaj, nem a kalácsot,
Piros gyüszüszád harapta dagadtra.
Te ott ültél rémülten, keseregve,
Fényes szemedből csurgó, nagy könnyekkel...
Én akkor, - szó ami szó, - már nagyocska
Leány lehettem, táncórákra jártam,
S ha láttalak vó'n bömbölni, szép fiúcska,
Hozzád anyásan lehajoltam volna
Síró szemed, kis orrod megtörülni.

Ez iskolai ünnepély a zöldben.
- A tanító bácsi pálcával int,
Te hátrább állsz, s szelíden iparkodol
Kidugni arcocskád két nyegle váll közt.

Komoly, kedves fej már e kis diáké.
- Akkor volt, úgye, hogy naplót vezettél
Jegyezve mindég apró rossz szokásod,
Titkos betűt írtál be, vagy keresztet,
S figyelted a naptárban, hogy javulsz-é?
Te kezdődtél már itt, rád ösmerek.
...Én? - Kisvárosban szólt-szapult, anyányi
Lány voltam akkor, nyugtalan, kacér,
Világgá küldtem első árva kérőm,
Bár szörnyen féltem, sohse visznek férjhez.

Itt már kamasz. Izmos, busa legényke,
Sok torna- s bajnokverseny győztese,
Önképzőkörben nem költő-zseni,
"Abszolút geométriárul" olvas,
Az osztályfőnök sincs tisztába véle,
Nem figyel az órán, s hogyha kihívják,
Az eredményt más módra hozza ki.
- Az első bakfis derekához nyúlt már,
De érettségi bankett hajnalán
Forró szégyennel, dúltan megy haza,
S megesküszik, hogy "soha-soha többet!"
...Nekem már akkor megvolt a fiam.

Ni, hogy felnyurgult! Egyetemi polgár.
A nyakkendője byroni kötésű,
- Az ismeretelmélet fogta meg,
Lényeget kutat, s a léten borong.
Így kilendülve milyen is lehettél?
- Sok "szabadság"-gal, sok "eszmecseré"-vel
Élted hű-hós, diák-leány szerelmed,
Beszereztél te is lázt, forradalmat,
A nyárspolgári morál megvetését,
S jaj, csöpp hián bizony, tuberkulózist.

...Akkor, futtában láttuk egyszer egymást,
És meg se láttuk. Milyen messze voltunk!
"Kevés időm van!" - gondoltam, s lihegve
Farsangoltam verset, szalont, szerelmet.

S ez végre - nincs is messze multba már,
Alatta négy-öt évre vall a dátum.
Rendes külső, szemüveg, nyugodt profil.
- Messze, komoly föld, derék nép, hűvös ég
Gyorsan érlelt, s közel hozott magadhoz.
Sokat láttál és jól magadbanéztél,
S megláttad, hogy csak a részletbe van remény,
A lényeg rejtve; vallás, vágy, poézis, -
De a kicsinynek sok élő kérdése van,
S bár nem "igazság", termő összefüggés,
Mit száz türelmes kísérlet kinál,
Törvényei a fogható világnak.
S még erre is milyen kevés egy élet.
Egyszerűség, alázat, odaadás
Mennyi kell, hogy csak egy lépést tegyünk.
"...Dolgozni, amíg mécsünk ki nem alszik."

Van még egy kép: Itt vagyunk, - mi vagyunk.
Két lehajtott fő, két beteljesült sors.
- Hol, - melyik titkos fészkén az Időnek
Pattant fel okok és történetek magva,
Két távoli, vak sejt hogy így utazzon,
S munkák, bajok, szerelmek, kínok útján
Ily egyszerűen, ily hiánytalan,
Ilyen öröktől és örökig letten
Egymásra s egyén-magára találva, -
Így boldogan... boldogan hazatérjen?

1915


HULLÁMOK

Bizalmad, - álló, déli verőfény
Felitta szívem régi homályát,
Most látszik benne minden, mi szép volt.
"Ritkák ma lenn a kristálypohárok!"
Mosolyogva tán mondja az Isten.

Mily egyszerűen hiszed te a szót el!
- Lásd, ez feloldja beszédem ága-bogát,
S úgy mondok mindent most, úgy merek,
Mint gyerek, ki volt már százrétegű, vén,
De visszajött, mert meghívta az Isten.

Te kedves ámulásaid előtt
Minden szándékom oly egy-utú lett,
- Kincses életed repdesi körül,
Mint legyezőszárnyú friss madárhad,
Mit ujja hegyéről bocsátott el Isten.

Mert csak én-jóvoltomra gondolsz,
Azért kell így adnom új-magamat!
- Feléd csobogó szerelmem sodrát
Nem fogja sehol le szűk gyanú-gát;
Ezért oly örökös, mint maga Isten.

Mi két nagy jóra-epedettek,
Kiknek mellébe fojtogatták
Megindulások forró sodrait; -
Hiába, mégis egybeszakadtunk!
Fölfelé száll már oltárunk füstje!
Nagyon szerethet minket az Isten.

1916


LITÁNIA

Te édes-kedves társam,
Miféle szerződés ez?
Micsoda Isten írta,
Mikor szívünkbe írta?

Én puha, fehér párnám,
Min nem nyughattam eddig.
Lelkem szép muzsikája,
Mit nem hallottam eddig.
Bölcseséggel írott könyv,
Mostanig nem tanultam.
Én friss-jó egészségem;
Mily soká beteg voltam!

Én reggeli harangszóm,
Szép napos délutánom,
Szelíd, esteli lámpám,
Sűrű csillagos éjem. -
Ó, éjem, égem, kékem,
Te kedves kedvességem!
Csobogó, teli korsóm,
Friss, hajnali harangszóm,
Csendes, nyugalmas álmom,
Napfényes délutánom!

"Szerelem" - ezt már írtuk,
Prózába, versbe sírtuk.
Szerelem; - olcsó szó ez!
Szerelem! - így ne hívjuk!
Apám vagy és fiam vagy,
A mátkám és a bátyám,
- Kicsiny, fészkes madárkám,
Ideál; szent komoly, nagy, -
Pajtásom, kedvesem vagy!

Hittel és emberséggel
Első te, kit válallak,
Kit szívvel, szóval vallak
És álmomba se csallak.
Kit bántani nem hagynék,
Kiért tán ölni tudnék.
Te édes-kedves társam,
Miféle szerződés ez?
Micsoda Isten írta?

1916


TE DEUM

A szívem eláll, ha elgondolom:
Mégis min múlott? Néhány vakeset!...
- Ha egy véletlen bokron fennakad,
Mit ábrándunk ma "törvény"-nek hímez,
Találkozásunk e kis hazában?

Ó, higyjünk, kedves! Nem-hinni baj most!
Mert sok út véres, sok haza sírkert,
Mert más glinglangot szívharang nem tud,
Ha csucsujázza lágy boldogságát; -
Míg zúg a szél kinn, halottak járnak,
Tábori sátor sírlepedőjük,
Millió mártír,... hiába mártír...
- Jaj, higyjünk kedves! Add a kezed most!

Messze az árok... tőled elég volt,
Könnyem elég volt! - - Félúton intett
Kegyelmet néked, veszni indultnak,
Kegyelmet nékem. (Ó, daloljuk most!
"Te deum!" -, csak így érteni ezt meg)
- Hazák és útak felett az Isten.

1918


ROSSZALKODÁS

Igazad van: simítni a gyürődést,
Visszafésülni ellazult hajat,
- Még azt hihetnék körül az emberek:
Valami bolond "íróné" ül itt,
Ki este verslábaktól dúlt fejére
Csak így-úgy csapja fel a kalapot,
S biztosító-tűt vesz kapocs helyett.
- Az ura? - Az tán még-figurább szerzet!
Csőbe kuksoló, halvány mániákus,
Metsz, izzít, szárít, kikészít, leöblint,
S azt hiszi: ezen nyílik a világ.
- Pedig ments Isten! Semmi baja néki!
Rendes kis úr, - komoly, szakállas úr!

És aztán illendően, vontatottan
Kell társalogni, - régi hitveseknek.
Egy kicsit egymást jóerkölcsben únni!
Mint akik szépen, kifogástalan,
Megösmerkedtek gárdedám-szárny alatt,
Kétszer beszéltek ablakrácson át,
Aztán az ifjúr szalonkabátba bújt,
Meglátogatta délben a papát,
S az szólt: "Leányom, nagy szerencse ért,
Megtisztelés házunkra..." és a többi:
S a szende lélek irult-pirult okosan,
S míg esküvőről vissza nem kocsiztak
Dehogy! A világért se! Még kisujját
Sem adta volna csókra, úgy ügyelt.
Nem is! Csak rossz gyermekek tesznek olyat.
Azoknak kell a házmestertől félni.
Éjnek évadján mit koncsorognak Budán?
Mink soha olyat! Egymásnak úgy születtünk
(báli angyalkák,) házasságlevéllel.
- Ki emlékeznék közülünk olyan
Rendetlenségre; furcsa, élhetetlen
Húzódásra, hogy: "Tán mégse! Hagyd!
Sorsodra végleg mért kössem magam?
Becsüld meg jobban drága ifjúságod!
Gondold meg jól, vagy - ne gondolj vele!"
- No már ki hallott íly bolond vitát? -
Az a szigorú úr tán, ki mellettem ül,
Halvány homlokkal és komoly szakállal?
De kék szeme sarkából rámragyog
Hitetlenül is hites tisztasága,
És kikacag, akárhogy komolykodik,
Az édes, bízó, gyanútlan fiatalság,
- (Melynek mennyire, mennyire igaza volt!)
- És aki most úgye ne-e-em, dehogy is
Szeretné megverni a feleségét? -

1918


BARÁTNŐMHÖZ

- Verlaine -

Önnek szóljon e dal. Szép szeme derűjének,
Mely átragyog bohókás könnyeken,
Kopár útamra, vígaszul nekem;
- Öné legyen e csüggedt szárnyú ének.

Az életemet kérdi? Milyen élet!
Napom ha feljő izzón, véresen,
Éh farkascsorda üzőbe veszen,
Vad, beteg álmok, hahotázó rémek.

Iszonyú az, amit én érzek, látok.
Kain fölött, amely itélt, az átok
Az én jajomhoz pásztordal csupán,

S az ön keserve, asszonyom? - Igen!
...Mint mikor csöndes, őszi délután
Darvak csapatja húz át az egen.

1906


ZSOLTÁR

- Verlaine -

Szerelmed, Uram, megsebzett engem;
itt vonaglik a seb vérpirosan, -
Uram, - szerelmed sebzett meg engem.

A te félelmed átvillámlott rajtam, -
Látszik sisteregve az égő fekély;
Félelmed villáma átcikázott rajtam.

Azóta tudom, hogy minden haszontalan;
Trónusod lépcsője akarok lenni,
Mert minden egyéb haszontalan, Uram!

Részegíts meg engem a te véred borából,
És asztalod kenyere tápláljon engem,
- Itasd lelkem a te szent véred borából.

*

És vedd az én vérem, mit nem pazaroltam el,
Testem, mely méltatlan a szenvedésre,
És vérem, amit még nem pazaroltam el.

Fogadd homlokom, mely egykor bíborba borult,
- A te szent lábaid zsámolyaul.
Vedd homlokom, mely oly könnyen bíborba borult.

Fogadd két szemem, - a tévelygés lidérctűzét,
- Most az imádság könnyűi oltsák
Két szememet, a tévelygés lidérctűzét.

Fogadd ajkaimnak sok csapongó szavát;
- Töredelemre intés lesz ezentúl, -
Fogadd ajkaim sok zavart, hazug szavát.

Fogadd kezem, amely adni sohasem tanult; -
A jóillatok oltárán, - az égő áldozathoz
Használd kezemet, mely adni sohasem tanult.

Fogadd lábaimnak táncos, léha neszét;
- Most irgalmadnak hívó szavát várják, -
Ím, vedd lépteimnek táncos, könnyű neszét.

Fogadd szívemet, mely bűnös vágyakra hevült,
- Most szent töviseid között vonaglik
Szívem, amely eddig forró bűnökre hevült.

*

Isten, áldozat, irgalom Istene,
Az én vétkeim örvénye beh mély,
Oh irgalom, áldozat Istene, te!

Oh bosszuállás, igazság Istene!
Gonoszságom fertője, mint sötétlik,
És te vagy a bosszú haragos Istene!

- De te áldás és béke Istene vagy,
És szörnyű az én nagy szorongatásom,
- Szánj engem, - hisz a béke Istene vagy!

Hisz te előtted semmi titok nincsen,
Te tudod, hogy a szegények szegénye vagyok,
- Kegyelmet találjak színed előtt Isten!

1906


KÖLTŐ A HEGYSÉGBEN

- Su Tong Po -

Lassan ballag a költő a hegyek között.
- Messze, barna sziklákon gunnyaszt a köd.
Szól a költő: "Ott szép juhok szenderegnek!"

A csúcsra ér. Elfáradt bizony jövet.
Emelgette is a borosüveget,
Aranyködös a szíve, s a szeme tőle.

A felhőket nézi. "Lám, hogy lapdáznak ott!
Micsoda hajók vad vitorlái azok?
Szegény, kék szeme az égnek! Eltakarják!"

S fojtott hangon, magának dalolni kezd
Arról, hogy ősz van, tél-halál közelg,
És a tavasz oly elérhetetlen messze!...

Most víg társaság barangolja a tájat.
Észreveszik; s szól egy apa a fiának:
"Nézd, az ott költő! Máskép: zavaros-fejű!"

1913


A KÉTSÉGBEESETT

- Li Y Han -

Ó, könnyek, bánat, esengés, ima!
És újra panasz! Mindig könnyek, könnyek!
Én boldogtalan, mi lesz már velem?

Alig érzem a nyár langyos éjszakáit,
Már tél huzódik a vidék fölé,
Már jön a tavasz nedves, esős szele.

Megint húznak a vad hattyuk felettem,
Szívem tele kínnal. Ó hányszor, hányszor
Láttalak jönni-menni, bús madarak!

Elvirulnak céltalan a krizantémek...
Szegény virág, - én - megvetett, nyomorult!
Senkinek sem jő kedve leszakítni?

Örökké ablakomban ülök és várok.
- Még mindig nincsen a nappalnak vége?
Finom eső áztatja a réteket.

Halk saruján az alkonyat leszáll;
Gyöngéden öleli a földet az éj...
Bennem minden, mint tegnap, úgy marad.

1913


AZ ISTENEK TÁNCA

- Li Tai Po -

Fuvolámon, szép jade-fuvolámon
Egy dalt mondottam; emberekhez szólót,
- Az emberek nem értették. Nevették.

Fuvolámat, szép jade-fuvolámat,
Az ékest, karcsút, drágát akkor én
Megbántva, búsan égre emelém,
S feldaloltam dalom az isteneknek.
- Megtisztelve köszöntek ők felém,
És a kigyúló fellegek színén
Zenémre halhatatlan táncba kezdtek,
S én fujtam ékes jade-fuvolámat...

Azóta, - ha az embereknek dallom
Dalom, - szép, karcsú jade-fuvolámon,
Rámfigyelnek; s azt mondják: értenek.

1913


SZERELEM-RÉSZEGSÉG

- Li Tai Po -

Langyos szél jár a palota-kerten át,
A bokrok közt jószagú fuvalom lebben.

A teraszon, hanyagul hátradőlve
Jólléte színes selyemvánkosain
Pihen a császár dús lakoma után. -
Előtte táncol Si Chy... ragyogva, mint a csillag,
Tündöklőn, mint a Szépség. Illan, lebeg,
És mosolyog... mosolyog csudálatosan,
A szívig-fáj, hogy repked kis rózsalába;
Gyengéd csipői ringatják a vágyat,
Szép keble kél-hull, mint jószagú tengerár.
Így illan, lebben, - míg édes bágyadás
Önti el forró, halovány tagjait.
Hulló virágként hull lágy lépte már, -
És elomlik epedőn a Királyi
Nyugvóhely jade-párkányára dőlve,
Odakúszik, felkönyököl és vár...

A szűzi Si Chy... epedve dől oda...

1913


A PORCELÁN PAVILLON

- Li Tai Po -

A kicsiny, kerek tavon
Fehér és zöld porcelánból
Díszlik egy szép pavillon.

Mint a tigris háta sávval
Ívlik a jáspis-híd által; -
Parttól a pavillonig
Szökken a híd.

S ott, a kedves házacskában
Jóbarátok szép sorjában
Ülnek. Mind iszik, nevet.
Némelyik ír verseket.

Köntösük bő selyemujja
Hátracsüng. Selyemkámzsájuk
Kényesen nyakukba hullva.
- Ifjak, szépek, jóbarátok.

A kerek tó síma tükrén
Újralátszik mindez szépen,
Fehér és zöld tükörképben,
Porcelános tisztán, büszkén!

Mint egy félhold ívlik a híd
Fordított alakja át; -
És sok ifjú jóbarát
Verset ír, kacag, iszik.

Ülvén fejük tetején
A fehér-zöld pavillonban,
Mely a tornyán áll azonban
A kerek tó tükörén.

1913


AZ EPEDŐ

- Tshen Hai -

Fínoman festett ajakú
És tussal írt szemöldökű szép!
- Ha rád gondolok, az okosság
Elszáll szívemből páraképp.

Szobámban kis lakkdoboz áll.
- Most tudd meg a vétkem; -
Halk szájam egyszer csókkal tapadt
Rá lélektelen sötétben.

E kis tárgyat, - hogy is emlékeznél? -
Hókezed érintette.
Atyád boltjában nyújtottad felém
Egy tavaszi este.

- Tudom, csúnya vagyok! Ha egyszer
Elmondanám kínomat,
Kacagnál merészségemen, -
Ó, mért is láttalak?

Szellőcske volnék, nem lenne tilos
Szépséged körül lengeni nékem.
- Mily gyöngéd, lágy, bús, hízelgő,
Kéjes, vágyó, forró, esengő
Szél volna az! - Ó, drága szépem!

1913


SZERELEMDAL

- Shei Min -

Oly áldott a te két kezed,
Hogyha belőle szőhetne a len,
Nem volna egy virág se szebb
A réteken.

Oly gyöngéd kis lábad nyoma,
Mint lepkeszárnyon lehellet.
Nesztelen úgy suhansz tova,
Mint égen a karcsú felleg.

Hangod oly édes, tiszta, mint
A fülemile-dal a csalítban.
- Mint nyírfa, ha tavaszi szélben ing,
Úgy suttogsz halkan.

Szépek az ifjú barackfák,
Virágos virágaik dísze,
De sugárzóbb a te pompád:
Bár hajad éjfekete.

Te vagy a virágok virága,
Madárdal, tavasz és felleg.
Csak messziről áhítlak vágyva,
Tudom, sohse ölellek.

Mégis, - ha nézlek,
Nem bánok madárt, lepkéket.
Hogyha meglátlak,
Felejtem a tavaszt, a fákat,
A virágot, földet, eget:
És nem irígylem
A boldog isteneket.

1913


SZOMORÚ, TAVASZI ÉJ

- Li Long Fu -

Az ezüst fácán nyújtottan, búsan
Kiáltott messze felettünk.
Fuvolámon játszottam valamit...
Nem volt vidám dal... Elakadt az is.

Súlyos szomorúság terült a világra;
Bár nem tudtuk nevén nevezni. -
Szemünkbe sajgón gyűltek a könnyek,
Az élet, mint álom feküdt meg bennünk.

Nehéz volt szívünk, mint a virágoké körül.
- Lecsüggesztetted két karod,
Szemembe néztél és szóltál fáradtan:
"Maradj csendben! Majd elvonul!..."

1913


UDVARI DÁMÁK

- Tu Sin Yu -

Néma a park már, levélnesz se hallik,
Zárva a kapuk, a palota alszik;
A virágágyak éji illata száll.

A balkon-rácsnál, hol porfir-oszlopon
Szagos fűzért az Égnyító gallya fon;
Két karcsú dáma összefogódzva áll.

Két fínom árnyék a kék holdvilágban.
Szűzi alakjuk összehajlik lágyan...
Egyiknek ajkán már-már ébred a szó.

A könnyítő, feloldó, oszladó,
Mely élte titkát hév panaszba ölje,
Fojtott kínját testvérbúvá közölje.

Már-már beszél. A szíve oly nehéz.
Riadva egyszer még a sűrűbe néz,
Nem les-é áruló? Már-már beszél.

Parányi zörgés reccsenti a gallyat...
Két zöld, parázsló szem felé mered!
Ellenséges, gonosz smaragdszemek...
Egy papagáj!... Felsóhajt és elhallgat.

1913


AZ EGYSZERI, IFJÚ LEÁNYOK

- Wang Tsang Sing -

Az egyszeri ifjú lányok, pihenve
Virágos lombok dombján, így csevegtek:

Barátnőim! Ha azt mondják nekünk,
Hogy szép-voltunk halványul, mint a hold,
Arcunk már nem sugároz édesen,
Hajunk sem éjszín, mint hajdanta volt;
Mit felelünk? Ki látja önmagát?

Édeseim! Hol lakhatik a rossz Tél,
Ki havat ráz fejünkre, arcunkba fú? -
Ott benn a tükörlap megett!
Onnét fenyeget
A Tél, a Szél, a gonosz Bú!
Ott ül; csak ott él!
Nincs itt miköztünk!
Jaj, kacajba, dalba szökjünk!
Táncoljunk körben!...
Nincs, nincs másutt, - csak a tükörben.

Messze Tükrök mélyén lesked a rossz Tél!

1913


BÚCSÚ

- A "Shi King"-ből -

- "Jaj, - zengte a nő, - kakas szólt! Közel a veszély!"
Felelt a herceg: "Ó nem, nem!
Odakinn az éj fekete, mély.
Nem a kakas szava volt, szerelmesem!"

- "Könyörgök, húzd fel a redőnyt, barátom,
És kérdezd az eget!"
- "Jaj, a zord hajnalt látom!
Sápadt nap kél a hegy megett!"

"Reggel!"... És nyögve, sírva búg.
"Most el fogsz menni! Hogy maradjak itt?
Ó,... kérlek, kérlek, - végy legalább bosszút
Azon, ki tőled elszakít!

Kérlek, röpíts egy nyilat sebesen,
Mihelyt kimégy. Lődd a kakast szíven!"

1913


A MUNKÁS DALA

- Dehmel -

Van ágyunk és van gyermekünk,
Ó, nő!
Van munkánk bőven, sőt kenyerünk,
S van napfény, szél, eső!
- Csak egy csekélység híja már,
Hogy szállni tudjunk, mint madár:
Csak idő!

Vasárnap át a földeken
Én gyermekem,
A szép vetésen át ha megyünk,
Hol a kék fecskenép nyilaz;
- Mi az.
Ami hibázik még nekünk,
Hogy bátrak és szépek legyünk,
Mint ő?
Nem ép a ruha! - Idő!

- Most viharmagot hord a szél;
Órák kellenek és kikél,
Ó, nép!
Órák!... Hisz csak ennyit raboltok el,
Csak mindent, mit szívünk vére nevel, -
És szárnyat, napot, levegőt:
Az időt!

1917


SZEGÉNYEK

- Dehmel -

Olyanok e szegény, szegény szívek:
Üregük lassú kínoktól kivájt,
És bennük redves, régi sírkövek,
Pállott könnypocsolyák.

És olyanok e szegény, görnyedt hátak,
Alázkodástól és terhektől folynak;
Púposabbak, mint lápkunyhók felett
A buckós fedelek.

És milyenek e szegény, kulcsolt kezek!
Mint tarlón asszú fű, oly reszketők;
Hogy hátha, hátha vihar közeleg, -
Így dideregnek ők.

Ó, e szegény, elkínzott ijedt szemek,
Türelemben, megadásban húnyódva!
- Borus állatszem, mely bárgyun mered
Szabadsága után... s nem is tud róla.

Ezek a szegény, szegény emberek,
Bénán hullnak le a nyomor előtt,
Mint gyenge bárány, ha taglótól remeg;
- S a boldog földön viruló, szabad mezők.

1917


A HÁRFA

- Dehmel -

Nyugtalanságban áll a szirti erdő,
Felhők tolongnak keletről nyugatnak,
Lenn tompán döng a sűrűség a mélyben;
- Varjak húzása néma és heves; -
És tompán döng a léptem.

Még ifjan, hajdan jártam ez ormokat,
De karom akkor nem feszült az égnek.
- Még nem búgtátok a vágy viharát
Ősvilági hangotokkal szívembe,
Vihar-anyák ti, iszonyú fák!

Egymástól messze, gőgben, mily külön,
S alig moccannak a feketült törzsek.
De fenn a koronákat szél zilálja;
Ott kiszabadult vad erők dühe
Vájja karmát a lombok zöld hajába.

E törzs itt úgy áll, mint földisten keze,
Mely öt hatalmas ujjba széthasadt.
Lenn a gyökérnél még barnán ragyog,
- De feljebb szökken, mint az agg, szikár,
Magános faoszlopok.

Szörnyű öt ujj! Szívós harcba idegzett!
Mint hogyha egymást marcangolni vágyna,
Vagy tán zenél? Borzalmas áhítattal
Tépik a húrt a görcsös gally-ízek;
- Köztük egy elátkozott, ősi hárfa.

E hárfából süvölt a démoni hang,
S tör vad erővel keletről nyugatnak;
Az erdők szava visszadöng a mélyben.
- Ezt ifjúságom mélyéből ismerem még! -
Vihar! Beszélgess vélem!

Hogy epedem én mindig egy kéz után,
Mely méltón kapcsolódna az enyémbe!
Az én öt ujjam is vérezve dult,
Sebesre-nyúlt, ki a vadon világba;
De mert hiába, - ökölbe szorult.

Ó, mennyiféle izzó áhítattal
Dobáltam Isten s állat közt magam!
Míg megérthettem a vihar szavát:
Csak egy áhítat van - lelkemre méltó,
Az, mely a mindenséget fogja át.

Jöjj, mindenhatóság vihara, rázd az erdőt!
- Rémülve rebben varjak rút csapatja, -
Rázz önmagamra engem, ősi szellem!
Vihar hárfája, zengjed sorsomat!
Világ! Taníts magányra engem!

1917


ÉRZEM, HOGY ILLAN AZ ÉLET

- Theodor Storm -

Lásd, nagyon is érzem, hogy illan az élet,
Búcsúzni készülök. Napjaim oly futók.
Mily hamar itt van az utolsó ének!
Mily hamar itt van utolszor a csók!

Még váró és félő remegésem
Erővel csügg ifjú ajakadon!
- Te adod az utolsó csókot nékem,
És utolsó rózsámat neked adom.

A csodakelyhet utolszor te nyújtod át,
Ifjúságod borával töltöd poharamat;
Igy köszöntöd reám az élet búcsuját; -
Lement napom utolsó fény-káprázata vagy!

Utolsó csillagom áll most az égen.
- Nézd, lábaid elé borulva kérlek;
Ne vond el szívedet még, üdvösségem!
Te vagy az utolsó boldogság; - érezd!

Hagyd, hogy még egyszer keblemen át
Borzongjon e játék; gyönyör, fájdalom!
Mielőtt meglátom a nagy éjszakát,
És beléhull csillagom.

1917