Kisfaludy Sándor
összes költeménye

(1772-1844)

 

TARTALOM

I. kötet
HIMFY

ELSŐ RÉSZ.
A KESERGŐ SZERELEM.

MÁSODIK RÉSZ.
A BOLDOG SZERELEM.


II. kötet
REGÉK

CSOBÁNCZ.
TÁTIKA.
SOMLÓ.
DOBOZY MIHÁLY ÉS HITVESE.
A SZENT-MIHÁLYHEGYI REMETE.
MICZ BÁN.
FRANGYEPÁN ERZSÉBET.
VIOLA ÉS PIPACS VAGY HAMIS BARÁT.

 


 


I. kötet
HIMFY

ELSŐ RÉSZ.
A KESERGŐ SZERELEM.

Del vario stile, in ch'io piango, e ragiono
Fra le vane speranze, e'l vano dolore;
ve sia chi per prova intenda amore,
Spero trovar pieta, non che perdono.

Petrarca.


I. ÉNEK.

Mint az őzek az erdőben,
  A halak a vizekben,
Madarak a levegőben,
  A méhek a kertekben:
Oly szabadon s kedvem telve
  Éltem egykor napjaim;
Vigan lejtve s énekelve
  Üzém kicsiny bajaim.

Erő vala tetememben,
  Minden bajt megláboltam;
Tehetség volt tűz-lelkemben,
  A sorsot csak gúnyoltam;
Nem esmérvén veszedelmet,
  Nagy dolgokat koholtam;
Nem esmertem a szerelmet -
  Egek, de boldog voltam!

Szóljon bár a hímes mező
  Fűvei közt fülelő
És estvénként lengedező
  Illatos nyári szellő:
Ha valaha duplázta-e
  Sohajtásom fúvalmát?
Avagy háborította-e
  Zokogásom nyúgalmát? -

Szóljon bár a csörgedezve
  Folydogáló csermelye,
Hol, kebelem ömledezve,
  Oly sok estvém eltele:
Ha valaha könnyeimből
  Egy cseppecskét ivott-e?
Bút nézett-e szemeimből,
  S panaszt tőlem hallott-e?

Barátságot szép lelkekkel
  Szívem szerint kötöttem,
S érzelmimet jó szivekkel
  Enyelegve közlöttem.
Kedvelvén a társaságot,
  Akkor én nem gondoltam
Ennél nagyobb boldogságot -
  Egek, de boldog voltam! -

Nyúgalomra bocsátkozván,
  Könnyen elszenderedtem:
S szép álmokkal múlatozván,
  Új örömre ébredtem.
Nem esmervén a szerelmet,
  Senkinek sem hódoltam,
Nem éreztem szívgyötrelmet -
  Egek, de boldog voltam! -

De most oda boldogságom,
  Oda örömnapjaim!
Oda van szép szabadságom,
  Hajh! meggyültek bajaim! -
Egy gőgös szép megsebzette
  Csalt nem sejtett szívemet
S tehetetlen rabbá tette
  Fellengve járt lelkemet! -

A bú marokkal szaggatja
  Ifjúságom virágit;
A mirígy tűz száragatja
  Szép reményim zöld ágit.
Teli arczom elsorvadott,
  Lehúlltanak rózsái;
Vidám szemem beapadott,
  Elhúnytanak szikrái.

Oda könnyű nyájasságom
  S enyelgő víg tréfáim;
Ellankadott bátorságom,
  Búban másznak óráim.
Tetememnek fogy ereje,
  Kedvekben nem enyhülhet;
Roncsolt agyamnak veleje,
  Elmém már nem repülhet,

Kerűlöm a múlatságot,
  Epedezek, búsongok;
Kerűlöm a társaságot,
  Magánosan bolyongok.
A barátság deríteni
  Édes szóval igyekszik;
De nem képes enyhíteni, -
  Szívemen nagy terh fekszik.

A pataknak siralmimmal
  Bővítem most vizeit;
A Bakonynak panaszimmal
  Töltöm vadon völgyeit.
A szép tavasz kellemei
  Lelkem fel nem vidítják;
A madarak szerelmei
  Szívem inkább búsítják.

Nyúgalomra telepedvén,
  Alva is csak szenvedek;
Álmomban is gyötrődöm én,
  S új kínokra ébredek.
A napkelet, napenyészet
  Búmban tünődve talál;
Kihalt nékem a természet, -
  Éltem egy hosszú halál.

Látja jól azt a kegyetlen,
  Mint lankadok, epedek;
Tudja jól az érzéketlen,
  Érte mennyit szenvedek;
De mind ezen nem könyörül,
  És nem szán ő engemet!
Sőt talán még azon örül,
  Hogy így dúlja éltemet.

Egy mosolygó tekintettel
  A kegyetlen istenné,
Bár ha színlett szeretettel,
  Szívem boldoggá tenné,
Vajha tüzem apaszthatná
  Könnyeimnek árjait! -
Vagy hát könnyem elolthatná
  Szívem dühös lángjait!


1. Dal.

Az életnek tengerében
  Két örvény van: szív és ész;
 A kettőnek egygyikében
  A jobb ember könnyen vész.
Az ész ezer bajt okozó; -
  Ezt el lehet kerűlni;
A szív, minthogy ragadozó,
  Könnyű benn elmerűlni.
Engem a sors forgó szele
Ez örvénybe csapott bele;
  S elragadt ez engemet -
  A szív szerzi vesztemet.


2. Dal.

Hogy anyám megnyugtathatta
  Minden kivánságomat;
S egy pohár viz elolthatta
  Minden szomjúságomat;
Midőn gyermek társaimmal
  Csigást, lapdást játszottam,
És rövidke lábaimmal
  Lepkék után futottam;
Madárfészket keresgéltem, -
Egy örömmel mást cseréltem:
  Boldog voltam én akkor:
  Óh gyönyörű gyermekkor!


3. Dal.

Mikor egyszer pelyhesedtem,
  S a gyermekből legény lett,
S gondolkodtam, elmélkedtem,
  S a szív bennem érezett;
Hogy megjárták omladékit
  Szívem s elmém Hellának,
S bámúlandó dőledékit
  A hajdani Rómának;
S gondolatim fellengeztek,
Kivánatim ébredeztek,
  S érzeményim zsibongtak, -
  Örömim is borongtak.


4. Dal.

A miólta felserdűltem,
  Keblem tüzet nevele:
Bizonytalan tárgyért fűltem,
  S így szívem nem fájt bele.
De mihelyt őt megpillantám,
  Lelkem mindjárt megdobbant:
Ő az! félve rebegé szám,
  S a tűz bennem fellobbant.
Mélyen érezvén hatalmát,
Megvallottam diadalmát;
  Hatalmát ő szereté, -
  Diadalmát megveté.


5. Dal.

A szív minden, - azt tartom én,
  Mindennek az eleje:
A sziv győzvén vagy győződvén,
  Jó vagy rossznak kútfeje.
Szívem szerzé örömimet,
  Miglen még szabad voltam;
Szívem szerzi keservimet,
  Miólta meghódoltam.
Lábához tévén szívemet,
És szívemmel mindenemet,
  Estem e kelepczébe, -
  Hatalmának kénnyébe.


6. Dal.

Semmiként sem remélhetvén
  A kemény szív irgalmát,
S tovább immár nem tűrhetvén
  Fájdalmaim nagy halmát:
Vérző szívvel kifejtőztem
  Barátim karjaiból
S nagy harczban kiköltöztem
  Hazámnak határiból
Ott, hegyeken s völgyeken túl.
Hol Mars vért ont s népeket dúl,
  Kínom végét, halálom,
  Talán majd ott találom.


7. Dal.

Mint a szarvas, kit megére
  A vadásznak fegyvere,
Fut, - de későn, - foly már vére,
  Vérzik tőle a csere:
Úgy futok én a pár-szemtől,
  A seb mellem baljában;
Ázik a föld keservemtől
  Lábam minden nyomában.
De hajh! mennél tovább érek,
Annál jobban gyűl a méreg
  S beljebb rögzik szivembe; -
  Futok, hajh - de vesztembe.


8. Dal.

A külföldön nyomorogva,
  A világot futosom,
S tétovázva, csavarogva
  A vadságot bújdosom.
Midőn ébred a természet,
  Korán én már tévelygek;
S ott lel s tart a napenyészet,
  Későn is még szédelgek.
De oly helyre, haszontalan,
Nem juthatok, boldogtalan!
  A hová a szerelem
  Ne bujdosnék én velem.


9. Dal.

Boldog valék nyúgalmamban,
  Őtet még nem esmervén,
Mint a halak a folyamban,
  Bú s gond nélkül éltem én.
A szabadság mezejében
  Kényről kényre repűltem
S a barátság kebelében
  Életemnek örűltem.
Amor sorsom irígylette,
S őt velem megesmértette;
  Láttuk egymást, s Amor ott
  Csak magamat nyilazott.


10. Dal.

Elűzted a komor telet,
  Te a földnek szerelme,
Óhajtva várt szép kikelet,
  Te mindennek élelme!
Elérkezél kellemiddel,
  Itt veled a szép napok,
Teli minden kedveiddel, -
  De én rajtad nem kapok:
Mert élesztvén lángaimat,
Kettőzteted kínaimat:
  Mindaddig hát, míg így téssz,
  Tavasz, ellenségem léssz.

 

II. ÉNEK.

Búval tölti csak s bánattal
  Keblemet a kikelet
A virág-hím, a madár-dal
  Velem csak mérget nyelet.
Nem derítnek, komorítnak
  A tavasz szép magzati;
Nem enyhítnek, nyomorítnak
  A lugos víg hangzati.

A zöld mező tekintete
  Csak úntatja szememet;
A lágy szellők lehellete
  Csak boszszontja képemet.
Tölgyek s bükkök árnyékában
  Lankadok, nem enyhűlök;
A patakok zúgásában
  Álomba nem merűlök.

A csordák víg kolomplása
  Lélekharang énnekem,
A pásztorok dalolása
  Búcsúztató énekem.
Minden völgynek nyilásában
  Egy sír-üreg tátogat;
Minden halom látásában
  Egy halálkép borzogat.

A hajnal tűzlángozatja
  Nem mosolyog énnékem;
A hold szelid ábrázatja
  Neveli még inségem.
A nap hintvén súgárait,
  Nyilat lövell szívembe;
Az éj, gyújtván csillagait,
  Sebeket süt lelkembe. -

Hogy míved ily ellenkező
  Tárgyoddal, óh természet!
Hogy nékem csak bút szerező
  Minden kegyes intézet;
Hogy anyai tekinteted
  Engem ekként nyomorít, -
Hiszem, hogy nem kedvelheted,
  S hogy téged ez szomorít; -

Őt büntesd-meg érzéketlen,
  Veszedelmes lányodat;
Az erántam oly kegyetlen
  Tapodja szép czélodat,
Mikor őtet így megáldád
  Kellemekkel, bájokkal,
Hitted-e, hogy vádat von rád,
  Így dúlván ő azokkal? -


11. Dal
.

Eltávozván, majd változás
  Lesz, gondolám, ügyembe;
Lett, de milyen? - a távozás
  Mérget önte sebembe.
A szerelmet szikrájában
  A távóllét elfojtja:
De, hajh! érzem, hogy lángjában
  Azt még inkább felbojtja.
Nem hogy őt nem felejthetem;
Sőt még dühösben szeretem
  Most, hogy tőle távoztam; -
  Hah! szörnyen csalatkoztam.


12. Dal
.

Országok, népek, nemzetek,
  Puszták, folyók, várasok,
A nagy tenger és szigetek,
  Rengetegek, havasok
Választják már a kegyetlent:
  De még itt is szeretem;
A gyönyörűt, az egygyetlent
  Sohol sem felejthetem.
A hol járok, hintve lépe,
Mint az árnyék, üldöz képe.
  Látom már, míg lehellek,
  Lethét sohol sem lelek.


13. Dal
.

Boldog vagy te, czifra madár!
  A szerelmet énekled;
Bár nincs eszed, - ne bánd, nem kár, -
  Párod mégis érdekled.
Forrván a vér ereimben,
  A szerelmet éneklem
Én is elmés verseimben, -
  Lám! őt még sem érdeklem.
Szerencsés te, örömeket
Énekelsz, - én keserveket! -
  Szerencsédért én eszem,
  Jer, szívesen leteszem.


14. Dal
.

Környűlvett ím! már a francz had,
  Már fenyeget a halál;
Kínaimnak vége szakad,
  Remény! tán meg nem csalál? -
Élj boldogúl, szerelmetes
  Hív barátom s egygyetlen! -
Mars dühében rettenetes,
  Igaz, de nem kegyetlen:
Nem mint Venus álnok fattya,
Ki a szívet csak faggatja,
  Azt ízenként bonczolja,
  És a lelket gyilkolja.


15. Dal
.

Hajnal alig kerekedett,
  S a francz had felzendűle;
Marsnak dühe lobbot vetett,
  S haragja megdördűle.
A mozsarak mennydörögve
  Veszedelmet bocsátnak;
Az ércztorkok döbörögve
  Ezer halált okádnak.
Halál dúl, ront, öl mellettem,
S mind alattam, mind felettem; -
  De hajh! téged szeretvén,
  Nem bánom, hogy élek én.


16. Dal
.

Amor rabja, - most Marsé is?
  Kettő most már kötelem.
Te míved ez, álnok, hamis,
  Kínnal élő szerelem! -
Te imádott vad istenné!
  Ha látnád most hívedet;
E tekintet tán megvenné
  Gőggel sánczolt szívedet,
Nézd! az inség, keserűség,
Érted esvén, gyönyörűség
  Érted égő szívének, -
  Te gyilkosa éltének.


17. Dal
.

Mérgesítem sebeimet,
  Fájdalmimat újítom,
Valahányszor szemeimet
  Azon tájra fordítom,
Melyet szívem tyrannjának
  Jelenléte ékesít,
S bájos hangja szép szavának
  S tekintete lelkesít.
Szép szemei ott ragyognak -
Talán, hajh! egy más boldognak!

  Nyelvem itten megakad,
  S mellem szinte megfakad.


18. Dal
.

Mit nem tudna felforralni
  Az én szívem melege?
Mit nem tudna megfagylalni
  Az övének hidege? -
Számtalan szív már megfűle
  Érzelmimnek hevétől;
Hányszor több már meg nem hűle
  Övéinek jegétől? -
Lángom, - jege, hajh! állandó!
Ám egyedűl én szánandó!
  Hát csak nem jön olyan nap,
  Melyben szíve szikrát kap?


19. Dal
.

Mars, a kinek rabja vagyok,
  Mind csak messzebb hajtogat;
Egy két lépést alig hagyok,
  S Amor vissza rántogat.
Meg-megállok és szememet
  Napkeletre meresztem:
«Ott lakik ő!» s kebelemet
  Könnyeimben feresztem.
Így szörpölvén Amor mérgét
És táplálván búmnak férgét,
  Mars kiált, - eljajdúlok;
  S meg-meg tovább indúlok.


20. Dal
.

Amor! s hát csak szenvedheted,
  Hogy így megvet egy leány?
Hatalmadnak, elnézheted,
  Hogy negéddel füttyöt hány?
Bosszúld-meg rajt sérelmedet,
  Öntsd mérgedet keblébe,
Hogy fenntarthasd győzelmedet,
  Lődd nyiladat szivébe.
Vagy ha talán már - rettegek -
Szeret, de mást - pokol! egek!
  Óh! vagy oltsd-el tüzemet,
  Vagy eméssz-meg engemet.


III. ÉNEK.

Mars vad dühe bont, dönt, dúl, vág,
  A merre jár, s öldököl;
Vérben fetreng a fél világ, -
  Minden kidűl helyéből:
Századokig büszkélkedett
  Tartományok omlanak;
Örök létre törekedett
  Alkotványok bomlanak.

Keltek ólta meg nem rendűlt
  Trónusok felfordúlnak;
Százak ólta felségben ült
  Fő hatalmak elmúlnak;
Világ-szerte jót s hasznot tett
  Törvények eltörlődnek,
Kezdetjeket istentől vett
  Kormányok kiűződnek.

Róma! te ki a világnak
  Hajdan sorsot osztottál,
Mily sanyarú szolgaságnak
  Igájába jutottál! -
Boldogabb volt, jámbor atyák,
  Vallástok, szokásitok;
Gúnyolódva változtatják
  Szilaj onokáitok! -

Szív a szívtől, - szülőjétől
  A még nevendék legény,
A deli férj kedvesétől,
  S kisdeditől, óh szegény!
A jó barát barátjától,
  Vérétől az atyafi,
A birtokos birtokától,
  Honjától a hazafi,

Ezer kín közt szakadoz-el, -
  Sírva megy bal sorsába;
Küszködik a veszélyekkel,
  Míg - oda dűl sírjába;
S meghalva már, nem nyughatik
  Anyaföldje keblében;
Idegentől tiportatik
  Idegen por szennyében.

A ki előbb uralkodott,
  Most inségben nyavalyog;
A ki előbb pompáskodott,
  Most ringyrongyban fanyalog.
Azok, kiknek több ezerek
  Térdet fejet hajtának,
Most mely nyomorúlt emberek, -
  A föld alá bújnának.

Az ott - elébb bőségében
  Adakozott szívesen;
S most keserű inségében
  Azok marják mérgesen,
Kiket ő, - most gyilkosait -
  Értékével s kegyével
Ugy táplála, mint fiait
  A pelikán vérével.

Annak - előbb csillag fénylett
  Kevély melle baljában;
Mely szegény most! mily cserét tett! -
  Kenyere is alig van.
Ott egy atya, - nem atya már -
  Gyámol nélkül maradt vén,
Némán keserg a szép húszár,
  Egy fiának elestén.

Ott egy szép szűz, elcsüggedve,
  Mint a hervadt líliom,
Csak alig él: mert temetve,
  Hol sírba dűlt milliom, -
Eltemetve van most már ott
  Választottja szivének,
Kiben öszve gyilkoltatott
  Boldogsága éltének.

Ott egy másik, - hah! fertelem!
  Oh természet, fordúlj el!
Ily gyalázat, - ily sérelem, -
  Emberiség borzadj fel!
Ott egy másik, nem asszony még,
  Leány sem már, - sorsában
Kétségbesve - bosszúld-meg, ég! -
  S elbódúlván agyában,

Most is látja bomlott észszel
  Marsnak dühös szolgáját,
Ki elrablá gyilkos kézzel
  Szűzessége pártáját:
Virginia foglalatja
  Eszét-vesztett fejének,
Kit megmentett derék atyja,
  Vérét ontván szivének.

Ott egy szép hölgy - óh szörnyűség!
  Első gyermek méhében -
És már özvegy, - s nem tudja még,
  Sorsa mit mért mérgében;
Halljad, szegény: bajnok híved,
  Kit oly hosszan szerettél,
De csak nem rég nyert meg szíved, -
  Az nincs többé, - már nem él.

Értvén ő, hogy oda híve,
  Nem küzdhetik kínjával;
Meghal, - mert meghasad szíve,
  S a mi benne, vele hal.
Egy élet felgyilkoltatván,
  Így visz többet magával; -
Ama tölgy levágattatván,
  Így dűlt oda ágával.

Ott, hol előbb az életnek
  Kénnye s kedve zsibongott,
S barátságos több nemzetnek
  Víg zavarja tolyongott, -
Minden üres, puszta most ott,
  Néma, lankadt, szomorú;
Azt, a mit Mars még meghagyott,
  Éhség öli vagy a bú.

Mindenfelől kicsapának
  Az ínségnek árjai;
Mindenfelől megnyílának
  A halálnak torkai;
Óh! és mennyit emésztének
  Már az élet javából!
Mennyit, mennyit elnyelének
  Az élőknek számából!

Embervértől, hányszor vala,
  Hogy bíborrá levétek,
Emberélet mennyi hala,
  Rajna, Duna, belétek! -
E veszélynek itt a földön
  Szajna! te vagy forrása;
Pokol-Páris! általad lön
  A világnak bomlása! -

Ott egy város - csak tegnap még
  Fészke boldog békének,
Most köz czélja két ellenség
  Neki dühödt mérgének, -
Füstbe lángba enyészik el -
  Trója, te is így vesztél! -
S a kik lakták, ínségikkel
  Elszéllyednek, ki még él.

Ihol egygyik övéivel,
  Ki jókor megszökhetett,
Kinjává lett örömivel,
  Kiket még megmenthetett,
Borzadozva tekint vissza
  Füstbe menő házára,
S kiknek vérét a föld issza,
  A megöltek halmára.

Itt egy asszony jön egyedűl,
  Egy csecsemő karjában;
(Férje otthon a tűzben sűl
  Régi beteg ágyában;)
Itt jön, - lába már nem bírja
  Súlyát meredt testének,
Minthogy szeme ki nem sírja
  Fájdalmait szivének;

Elájulva öszveroskad
  S magzatjával ott fekszik,
Hová éppen két lovas had
  Szágúldozva igyekszik:
Hah! s most, midőn öszvecsapnak,
  Egymást vágják, nyaggatják,
S kik sebet, kik halált kapnak -
  Ott - őket eltipratják! -

Jőjj el, jőjj el, áldott béke!
  Jőjj le hozzánk az égből!
A föld egész kereksége
  Így kiált az ínségből.
Engeszteld a szörnyeteget, -
  Hajh! eleget dühödött!
Oszlasd a harcz-fergeteget,
  A föld váltig bűnhödött.

Valamint Mars hóhérolja
  E földtekét dühével,
Keblemet úgy marczangolja
  Ő is bájos szemével.
Szívembe is jőjj le, béke,
  Sorsot osztó szeméből! -
Szakadj lelkem kínos féke, -
  Jőjj megváltás szívéből.


21. Dal
.

Minden egyéb gerjedelem
  Kihala már szívemben;
Egyedűl a nagy szerelem
  Él s egyre nő keblemben.
Ezen makacs indúlatom
  Urává lett lelkemnek;
Nincs többé már akaratom,
  Szava nincs már eszemnek.
Boldogtalan, hová legyek?
Vesznem kell; mert bár mit tegyek,
  Ezen dühös hatalom
  Ellen nincsen oltalom.


22. Dal
.

A kutyáktól üldöztetvén
  A megrémült őz fut - fut,
Valameddig csalt vethetvén,
  Bátorságos helyre jut.
Így futok én Amor elől,
  Hajh! de még sem távozom:
Minthogy én a latort belől
  Kebelemben hordozom.
Ugy tesz Amor zsákmányával,
Mint a hiúz prédájával:
  Rajta csügg és úgy víjja,
  Míg életét kiszíjja.


23. Dal

Balgatag én! nem védettem
  Ő ellene szívemet,
Midőn tán még megmenthettem
  Boldog békességemet.
A mit az ész tilalmazott,
  Én arra nem ügyeltem,
S a méreg elhatalmazott,
  Melyet magam neveltem.
De késő most elmélkednem;
Csak az a mód menekednem,
  Hogy tüzemben, mely emészt,
  Ő is vegyen egy kis részt.


24. Dal.

A szerelmes gondolatok
  Egymást váltják fejemben;
A szerelmes kivánatok
  Egymást tolják szívemben.
Azok, elme szüleményi,
  Az ész előtt becsesek;
Ezek, a szív érzeményi,
  A szív előtt kedvesek.
De! - sem elmém gondolati,
Sem ti, szívem kivánati,
  Nékem már nem kelletek, -
  Mert néki nem tetszetek.


25. Dal
.

A föld egész kerekében
  Sohol sincs oly rengeteg,
Melynek vadon sűrűjében
  Laknék egy oly szörnyeteg,
Kiben oly vad szív dobogna,
  Érzéketlen és kemény,
Hogy semmi rajta ne fogna,
  S ne lenne benn érzemény:
Mint a milyen szíve annak,
Kiért haszon nélkül vannak
  Sírva tenger könnyeim, -
  Írva halom verseim.


26. Dal
.

Természetnek éltetője,
  Ki lehelled lelkünket!
Mennynek, földnek teremtője,
  Ki alkotod szívünket!
Az enyémet mért formálád
  Ily érzékeny agyagból?
Mért hogy inkább nem csinálád
  Az ércz-kemény vas-tagból? -
Bocsáss meg az esztelennek,
Ura ezen nagy mindennek!
  Azt itéld, ne engemet,
  Ki elvevé eszemet.


27. Dal
.

Ott, a hol én nevelkedtem,
  Egy dombról egy patak folyt;
Hányszor ott nem estvéledtem! -
  Éltem akkor boldog volt.
Vígan, mint a völgy öblében
  Ama patak csordogált,
Az ártatlanság ölében
  Életem úgy folydogált.
Ez idők az örökségbe,
Mint a vizek a mélységbe,
  Lefolytanak. - Halandó!
  A jó hamar múlandó.


28. Dal
.

Hogy vonhatja félholt testem
  Szörnyű súlyát éltemnek,
Ha már attól távol estem,
  A ki lelke testemnek? -
Te vagy lelke tetememnek,
  Csak általad élhetek;
Te vagy tárgya mindenemnek,
  Nélkűled nem lehetek.
A szerelem indúlatját,
A szerelmes állapotját
  Nincs a ki megfejthesse;
  Maga magának mese.


29. Dal
.

Ha ki talán nem értheti
  Szívemnek mély érzésit,
Balúl teszi, ha neveti
  Bús lantomnak nyögésit.
Ne nevessen, - hálálkodjék,
  Ha nem érzi gyötrelmim;
Ne nevessen, - sajnálkodjék,
  Ha nem érzi szerelmim.
Ha ád Amor, adjon sokat;
Jóból, rosszból nagy kortyokat.
  Értsd, ki érthetd szavamat, -
  Értem én jól magamat.

30. Dal.

Az idő mindenen kifog,
  Vele minden múlandó;
S ha változó minden dolog,
  Tán gőgje sem állandó? -
Üt óra, mely megolvasztja
  Szíved, szívem bálványa!
A természet, bár halasztja,
  Adóját megkivánja.
Ha te majd ezt lefizeted,
Ínségem elitélheted:
  Akkor talán majd megszánsz
  S imádóddal jobban bánsz.


IV. ÉNEK.

Midőn csendes felségében
  A fél világtól megvál
S a tengernek kebelében
  A dicső nap alá száll;
S elborítván a világot
  Az éj komor sátora,
Ellepi a mennyországot
  A csillagok tábora:

Akkor ég, föld, víz elcsendűl
  S napkelet, napenyészet;
A nyúgalom ölébe dűl
  Az egész nagy természet.
Minden állat: járó s úszó,
  Az okos és oktalan,
Szelíd és vad, mászó, csúszó,
  A szólló s a szótalan;

A rengeteg lakosai,
  A nagy mint a kicsiny nem;
A levegő madarai,
  A sas mint az ökörszem;
Sőt az, a mi nem is lehell,
  Nappal mégis bántatik,
Éjjel az is nyúgalmat lel,
  Éjjel mégis nyughatik.

Éjjelenként senkit sem nyom
  A nappalnak igája:
Egyedűl én, (fene sorsom!)
  Amor kínos szolgája,
Egyedűl én nem lelhetek
  Éjjelimben nyugalmat!
S a mi több: nem remélhetek
  Mind ezekért jutalmat.

Az indúlat tetememben
  Egy volkánként dühödvén,
S a vérző szív kebelemben
  Gyötrelmivel küszködvén,
A szabadba kilódulok, -
  Nem enyhűlést találni:
Mert én soha nem gyógyulok -
  Hanem kínom táplálni.

Ekkor dühös indúlatom
  Tétova hajt engemet,
Tüskén, bokron, - míg birhatom
  Csüggedező testemet.
Könyben úszó két szememmel
  Csillagomat vizsgálom;
S a teremtőt életemmel
  Könyörögve kínálom.

Átkozom a helyet s időt,
  Melyben őt megpillantám,
Ki bájival fejemre nőtt,
  S ily pokolkínt halmoz rám.
Ha már ügyem, a míg élek,
  Nem változik meg soha;
Váljatok el, test és lélek! -
  Ily sors több, mint mostoha.


31. Dal
.

Nem nyomhatván el tüzemnek
  Ki-kicsapó lángjait,
Hátra hagyom szerelmemnek,
  A hol járok, nyomait:
Nevét szerte írogatom
  A bükk s hársfák kérgére,
S mindenütt megtanítgatom
  Az echókat nevére.
Kivűle, ha keservemet
Nyögöm, minden szán engemet;
  A szirtek megindúlnak,
  És utánnam jajdúlnak.


32. Dal
.

A kegyetlent felejthetni
  S kiverhetni fejemből,
Az ő képét fejtegetni
  Kezdém immár szívemből:
Haszontalan törekedtem,
  Semmiként sem lehetett;
Mert a szívem, ah érzettem,
  Bele majd megrepedett.
Előbb megég tehát a jég,
Megfagy a tűz, bomlik az ég, -
  Előbb porrá hamvadok,
  Mint sem rajta kiadok.


33. Dal
.

Minden tárgyban őtet látom,
  Minden hangban őt hallom,
S valahányszor számat tátom,
  Mindannyiszor őt vallom;
Éjjel, nappal őt ohajtom,
  Őt szomjúzom, éhezem;
Ébren, alva őt sohajtom, -
  Mindenben őt érezem;
Őt foglalják gondolatim,
Őt tárgyozzák kivánatim;
  Egy ő, mint egy istenem,
  S egy magában mindenem.


34. Dal
.

Őt kérem a teremtőtől
  És minden hatalomtól,
Őt kérem a levegőtől
  S minden elementomtól.
Ha enyém ő, - hát rabságom
  Be gyönyörű nyereség!
Ha enyém ő, - szabadságom
  Áldott, boldog veszteség! -
Hunniának, sőt magának
A természet országának
  Hatalmában olyan kincs,
  Mely őtet felérje, nincs.


35. Dal
.

A virágok szép nemében
  A rózsa legjelesebb;
A csillagok seregében
  A nap legfelségesebb.
Ily szép virág a szerelem
  Az életnek kertjében;
Ilyen nap, ily fejedelem
  Az örömök egében.
Boldog, kinek e nap fénylik,
Kinek ez a rózsa nyílik!
  E nélkül a kert csak gaz;
  Ama nélkül nincs tavasz.


36. Dal
.

Bizonytalan lépésimet
  Akár merre indítom;
Harmatozó szemeimet
  Akár hová fordítom:
Már ott a bú, hogy ködével
  Mindeneket borítson,
Hogy sem hely, sem tárgy ékével
  Engem fel ne vidítson.
Ily nehéz az én életem!
S mégis nem csak hogy szeretem;
  Sőt - ki rám ily poklot mért,
  Még áldom is kínomért.


37. Dal
.

Még csak benned reménységem,
  Józan ész, légy orvosom!
Szerezd vissza egészségem,
  Melyet elvett gyilkosom,
A szerelem, ki mellembe
  Tüzes mérget önt vala.
Nézz csak bele, itt szívembe, -
  Itt lakik a nyavalya.
Mondj orvos szert, mondj szert, óh ész!
Mely által e méreg kivész. -
  De te vállat vonítasz?
  Óh hát meg nem gyógyítasz.


38. Dal
.

Itt a tenger habjaival
  Elegyítvén siralmim,
S a havasnak szikláival
  Közölvén aggodalmim,
Az ő nevét sohajtozzák
  A tengernek szelei;
Az ő nevét visszhangozzák
  A kősziklák szűzei.
Itt neve négy betűjében
A tengerpart fövényében
  S a mohos kőfalakban -
  Kínom s titkom imitt van.


39. Dal
.

Immár mennyit nem szenvedtem,
  Miólta megesmertem!
Áldozatot mennyit tettem!
  S mind ezekért mit nyertem? -
Bús szívemet enyhítené,
  (Bár tüzemet nem oltaná)
S lelkemet felderítené,
  Ha vagy egyszer mondaná:
«Szánom sorsod, óh te szegény,
Szerelmedben beteg legény.
  Fáj nekem, fáj gyötrelmed,
  Noha nem bánt szerelmed.»


40. Dal
.

«Elmédet hát mért bocsátod
  Tilosomba szünetlen,
Boldogtalan, ha már látod,
  Hogy nem esik bűntetlen,
Onnan szedett eledellel
  Táplálgatni szivedet?
Édes ugyan, a mit ott lel,
  De az öldös tégedet?»
Elképzelém életemet,
Ha szeretne ő engemet;
  S az ész ekként dorgála; -
  De semmit sem használa.


V. ÉNEK.

A nap éppen alkonyodott,
  S én a völgynek felette,
Egy szint oda csavarodott
  Kis csermelynek mellette;
Tövében egy vén tölgyfának,
  Ott ültem a fű között,
Melyet szellők ingatának,
  S a patakvíz öntözött.

Az erdő elkomolyodott,
  Melynek valék szélében;
S minden állat lenyúgodott
  A zöld sürű csendében.
Elnémúltak a bereknek
  Zengedező lantosi;
Eltüntek mind a réteknek
  Nappali sok lakosi.

Mély csendesség uralkodék,
  Csak a Zephyr susogott;
S mint a völgybe kanyarodék,
  A patakvíz bugyogott,
S egy gerlicze ott nem messze
  Egy száraz fán nyögdécselt;
Egyébnek már nem volt nesze,
  És nem adott élő jelt.

Én ott ültem és fejemet
  Bú-bánatnak eresztém,
S könytől dagadt két szememet
  A nyögőre meresztém.
Eltünt ez is nem sokára -
  Magam valék végtére
Indúlatom prédájára
  És marczangló kényére.

S Amor engem mint zaklatott
  Hajh! mint tépte kebelem!
Hozzá s vissza mint szaggatott, -
  Szörnyű, miként bánt velem!
A hány fűszál, annyi kínnak
  Közötte fetrengtem ott;
S mirígyiben fájdalmimnak
  Szívem majd meghasadott.

A természet megindúlva
  Szánni látszott ügyemet;
Vidámsága elborúlva
  Szinte gyászolt engemet:
Komor felhő terjeszkedett
  Az ég vidám kékjére;
Setét fátyol ereszkedett
  A föld kies zöldjére.

Az éj szelíd asszonyának
  Képe ködben lábbogott;
A csillagok elhúnyának,
  Egy kettő ha pislogott.
Bús fúvalmak támadának,
  Az ég könnyét hullatá: -
A természet hív fiának
  Sorsát ekként siratá.


41. Dal
.

Ti a világ kezdetében
  Támadt hegyek és völgyek!
S ti több század szélvészében
  Görbedt, csonkúlt vén tölgyek!
Életemet esméritek,
  Értétek-e már azt ti,
Panaszimból vélhetitek,
  Hogy igy szenvedt valaki? -
Emlékezem Petrarcára,
S Hella dicső leányára -
  Szenvedtek ők eleget;
  De még sem ily szörnyeket.


42. Dal
.

Ha elmémnek gondolatit
  Versekbe úgy szedhetném,
És szivemnek indúlatit
  Szóval úgy kiejthetném;
Mint azokat a fejemben
  A szerelem termeszti,
S emezeket kebelemben
  Szüli s bele rekeszti:
Hát minden szív ömledezne,
Ezer édes kínt érezne,
  S megesmervén szívemet -
  Megsajnálna engemet.


43. Dal
.

Az ész váltig értekezett,
  Sorsomon mint forditson,
Halljuk! halljuk! mit végezett:
  «Nincs, a ki meggyógyítson;
A szivében ily betegnek
  Sehol sincs segedelem;
Ellenmérge ily méregnek
  Csak a viszontszerelem.»
Átkozom a történetet,
Melyben vettem a kezdetet! -
  Fonalamnak fogj ollót,
  Óh Parca, s tégy velem jót.


44. Dal
.

Csömört okoz a társaság
  Az én beteg szívemnek;
A kietlen magánosság
  Elíziom lelkemnek;
Hol semmi nem mozog, nem él,
  Hol egy madár se mulat;
Hol egyedül a sziv beszél,
  Ha tépi az indúlat:
Ott szeretem andalogva,
A bú karján nyavalyogva,
  Táplálni az édes kínt,
  Valamíg az éj nem int.


45. Dal
.

Ha tudnám, hogy békességem
  Soha meg nem térendő;
S az én kedves ellenségem
  Mind örökké győzendő:
Ennen kezem kergetné ki
  Lelkemet fogházából,
Hogy lenne már béke néki,
  Szabadúlna kínjából.
De biztat egy remény mindég,
Hogy bal sorsom megfordúl még;
  S hogy nékem a jövendő
  Még rózsákat termendő.


46. Dal
.

Ha majd a bú, mely testemet
  Napról-napra hervasztja,
Nem sokára életemet
  Egészen elfogyasztja,
S engem majdan egy keskeny sír
  Mint hamvat magában zár,
Susogd minden szívnek, Zephyr,
  A ki sírom mellett jár:
«Egy gőgös szív keménysége
Lett e hívnek kora vége;
  S ha ez sorsa egy hívnek,
  Jobb repdezni a szívnek.»


47. Dal
.

Sok s nagy, a mit szenvedek én!
  Az avúlt kín új kínt szül;
De mind ez ő érte lévén,
  Nincsen édesség nélkül.
S a sors bár mi szerencsével
  Kecsegtessen engemet,
Most nehezen cserélem el
  Édes kínos éltemet.
S ha már abban tellik kedve,
Hogy így éljek epekedve:
  Szilaj kedvét tölthetnem,
  Gyönyörüség szenvednem.


48. Dal
.

A halavány olajfáknak
  Járván csendes békében,
Lelkem iszonyú csatáknak
  Forog vesztő dühében.
A hajdani századokban
  Egy olajág mit nem tett!
Ellenkedő országokban
  Békességet szerezett:
S most egy olajerdő nékem
Meg nem szerzi békességem!
  Meddig tart e szomorú
  Létem dúló háború?


49. Dal
.

Meddig tart még tehát e harcz,
  Melyet velem kezdettél?
Hát nem elég kemény a sarcz,
  Melyre immár kéntettél?
Megveted, gőgös ellenség,
  A természet törvényét:
Szívgyilkoló kegyetlenség!
  Nézd inségem örvényét.
Add, óh add meg békességem,
Édes kedves ellenségem! -
  Ezer bennem már a kár;
  Egygyezzünk meg végre már.


50. Dal
.

Szív- s lélekben beteg lenni
  S nem akarni gyógyúlni;
Hanyatt-homlok tőrbe menni
  És vesztének indúlni;
Szeretni az ellenséget,
  Sőt imádva tisztelni
Azt, ki szerzi az inséget,
  Sőt inséget ölelni: -
Észt vesztő baj a szerelem;
S hogy ha nem jő segedelem,
  Életemnek fonala
  Ketté szakad általa.


VI. ÉNEK.

Szerelem-e az, avagy nem,
  A mit érzek keblemben? -
S vajjon, ha ez nem szerelem,
  Hát mi lakik szívemben! -
Ha jó, miért oly bánatos,
  Annyi kínba mért tellő? -
Ha rossz, mért oly kivánatos,
  Mért oly édes, oly kellő? -

Ha nyavalyám kedves nékem,
  Mért vádolom sorsomat?
Mit jajgatok? - Ha pedig nem,
  Mért táplálom kínomat? -
Szívem tüzét, ha fájdalmas,
  Mért szeretem bojtani?
Ha pediglen nem ártalmas,
  Mért kivánom óltani? -

Ha fájlalom gyötrelmemet,
  Mért szeretem, hogy élek?
Ha megúntam életemet,
  Korán halni mért félek? -
Mennyet, poklot ki zavar így? -
  Amor ez a nagy mester;
Amor ez az édes mirígy,
  Az ily lator, patvar szer.

51. Dal.

Midőn a hold világában
  A patakot kisérem,
S egy tünemény formájában
  Alakját megesmérem;
S őtet reám szerelmesen
  Mosolyogni képzelem,
S úgy tetszik, hogy kegyelmesen
  Beszélget ott én velem: -
Egek, mely nagy boldogságom!
Tartana bár kábaságom! -
  A káprázat eltünik,
  S boldogságom megszünik.


52. Dal
.

Azt kérdezed, óh barátom,
  Milyen az én életem? -
Még most is a régi terh nyom.
  S avúlt lánczom zörgetem.
Még most is a szerelemnek
  Kínos horgán rángódom,
S a reménynek s félelemnek
  Habjai közt hánykódom.
Szívem harcza folyton foly még:
Csak az vagyok, a ki valék,
  S az maradok, míg élek,
  Bár mi sorsot cserélek.


53. Dal.

Minden inkább lehetséges,
  Mint sem hogy mást szeressek;
Hogy én beteg, egészséges
  Más szív által lehessek.
A tengerek kiapadnak,
  És a halak repülnek;
A csillagok leszakadnak,
  S a hegyek elterűlnek;
A múlt idő meg vissza tér,
Bárány s farkas egygyüvé fér,
  Az oroszlán nyúlat szűl -
  Midőn szerelmem meghűl.


54. Dal
.

Ha oly makacs ellensége
  A sors boldogságomnak,
Hogy egygyütt lesz búmban vége
  Életemnek s kínomnak:
Legalább, ha már nem élek,
  Akkor szánj meg engemet,
Oh isteni, áldott lélek,
  Ki feldúlád éltemet! -
Mert bár késő lesz már akkor,
Érzi tán azt mégis a por,
  Melylyé válik ez a szív,
  Mely a síron túl is hív.


55. Dal
.

Ha mindennek felosztását
  A külömbség szerezi,
Az egész nagy teremtést hát
  Szívem ekként felezi:
Egygyik része, melyben ő van;
  S ebben vagyon minden kincs,
Mi csak lehet száz világban:
  Másik része, hol ő nincs;
Ez únalmas és szomorú,
Minden nyomban halavány bú,
  Csömör, méreg s átok van; -
  S én itt élek - pokolban.


56. Dal
.

Mint a napnak súgárai
  A ködöt megszaggatják;
Mint a szelek fúvalmai
  A tengert felforgatják:
Húnyorgása szép szemének
  Úgy szaggatja keblemet;
S bájos hangja énekének
  Úgy zavarja eszemet. -
Ez a mindenható tündér
Talán nem is halandó vér?
  Másként hogyan lehetne,
  Hogy velem így tehetne? -


57. Dal
.

Gyermekségem szép idei,
  Be hamar elmúlátok!
Életemnek örömei,
  Be rövidek valátok! -
A tavasznak virágai,
  Leveleik a fáknak,
Erdők s berkek víg hangjai,
  Vígsági a világnak, -
Mind megfordúl bizonnyára,
Mindennek megtérül kára:
  De ti soha, soha sem! -
  Utánnatok mit késem?


58. Dal
.

Óh epedő kivánatok!
  Kik szívemnek tüzébe
Emésztődtök, - lopódjatok
  Szűz mellének jegébe.
Oh szomorú gondolatok!
  Kik elmémnek ködébe
Borongatok, - tódúljatok
  Agya vidám mennyébe:
Vídúlást tik ott nyerhettek,
S tik enyhülést ott lelhettek; -
  Ti, ha jegét töritek,
  S ti, ha eszét győzitek.


59. Dal
.

Önmagával vagdalkozni,
  Nyúgalmat nem lelhetni;
A vadsággal barátkozni,
  És bújdosni szeretni;
Szív és lélek nélkűl élni,
  Hűlni, fűlni, olvadni;
Csüggedezni, majd alélni,
  S halálosan lankadni;
Az örömből mérget színi,
Éjjel nappal sírni ríni, -
  A ki szeret, ezt nyeri:
  Rabját Amor így veri.


60. Dal
.

Gyűlölöm én a világot,
  Az emberi nemzetet;
Gyűlölöm a vígaságot,
  A szerencsét, életet.
Gonosz Amor! mire kénted
  A halandó szíveket!
Kegyetlen, és nem tekinted
  Töredékenységeket! -
Mi kell hát még? ha únalom,
Kín, gyötrelem, bú s fájdalom
  Minden, a mi bennem van,
  S kivülem a világban.


VII. ÉNEK.

Két szeme, szép arczúlatján,
  Két ragyogó tüzes nap,
Mint az az ég boltozatján,
  Kitől minden éltet kap.
Bámúlandó nagy művében
  Mind az mind ez; és a tűz,
Mely mindenik kerekében
  Fénylik, ragyog, csudát űz.

A mit minden kikeletkor
  A földdel a nap mivel,
Szeme minden tekintetkor
  Azt cselekszi a szívvel:
Az felolvaszt havat, jeget
  S béhat a föld keblébe;
Ez meggyújtván a szíveket,
  Bélő azok mélyébe.

Ama, széles e világot,
  Midőn kél, felébreszti;
Ez, az egész társaságot
  Felderíti s éleszti;
Az, az égnek szép kékjéből
  Terjeszti súgárait;
Ez, szebb fejér- s feketéből
  Lövelli ki nyílait.

Midőn a nap közeledik,
  A zordon tél enyészik,
Minden újra nevelkedik,
  Új fű s virág tenyészik;
Szeme, midőn szép képében
  Közelebbről szikrázik,
A nézőknek kebelében
  Új érzemény csirázik.

A nap heve a vizeket
  Néha nyárban apasztja,
S kiszárítván a nedveket,
  A fát, füvet lankasztja:
E két szem is a lelkeket
  Megragadja bájával,
És meggyújtván a szíveket,
  Megemészti lángjával.

A miólta kivált az ég
  Az örök éj méhéből,
Ily egy pár szem nem jöve még
  A teremtő kezéből.
E két szemnek forgásától
  Függ a sorsa éltemnek,
Mint a napnak járásától
  Léte fogyta mindennek.


61. Dal
.

Hirdesd, nyelvem, érdemeit
  Az isteni kegyesnek!
Zengjed, lantom, kellemeit
  Az imádott kedvesnek! -
Az ő kegyes, jó s nagy szíve
  Az erkölcsök temploma;
Az alkotó legszebb míve,
  Nemem bájos ostroma.
Egy sincsen több olyan mint ő,
Az ő lelke a teremtő
  Legédesb lehellete:
  Hogy lehellé, szerete.


62. Dal
.

A hol ő van, csudálatos!
  Felderűl a kedvetlen;
Hajlandó az akaratos,
  Meglágyúl a kegyetlen;
A harag lecsillapodik,
  A vadság megszelídűl;
A bú s a gond elmosolyodik,
  A fajtalan tűz kihűl;
A méreg megédesedik,
Minden terh megkönnyebbedik,
  Szendereg a fájdalom, -
  Egek! mi nagy hatalom?


63. Dal
.

A hol ő van, bámúlandó!
  Minden nagyság meghajúl,
A csapodár ott állandó,
  Az irígység ott megfúl;
A fösvénység adakozik,
  Elkésik a siető;
Szép a jóval barátkozik,
  Hitet szeg a szerető;
A bölcs ott megtébolyodik,
A betyár megjózanodik,
  Nem csúsz oda únalom, -
  Egek! milyen hatalom?


64. Dal
.

A hol ő van, - nézd a fákat
  S virágokat, - milyen báj!
Szerelmet és Gratiákat
  Lehell ott az egész táj:
Nincs tél, örök ott a tavasz,
  Megtér ott a csalfaság;
Igazzá lesz ott a ravasz,
  Megsímúl a durvaság;
A vén neki tüzesedik,
Az ifjú meglelkesedik,
  De zendül a nyúgalom, -
  Egek! mi nagy hatalom?


65. Dal
.

A hol ő van, - hihetetlen -
  Hajh! voltam ott, - láttam én:
Érez ott az érzéketlen,
  Kinek kéreg van szivén;
A bajnok megfélemedik,
  A bátor ott be gyáva;
A büszke nem kevélykedik,
  Nem kérkedik a páva;
A habozó állapodik,
Az ész öszvezavarodik,
  Virággá lesz minden gyom, -
  Egek! milyen hatalom?


66. Dal
.

Valahányszor szeme pillant,
  A nézőnek fejéből
Mindannyiszor el-elillant
  Valami az eszéből.
Ez az a kedves ellenség,
  Kit annyira szeretek,
S békét tőle, kérleld óh ég!
  Semmiként se nyerhetek.
Szemek! vallom hatalmatok:
Immár óh ne harczoljatok!
  Nincs többé mit nyernetek;
  Többet már nem veszthetek.


67. Dal
.

Akár mennyi jeleseknek
  Seregében múlatoz,
Valamennyi kellemeknek
  Fényére ő homályt hoz.
Ezerek közt is legelső,
  A szem csak őt nézheti,
Sőt mindenütt egygyetlen ő
  A többit eltünteti.
Az éj tenger csillagai,
Midőn a nap súgárai
  Reggelenként érkeznek,
  Előttök igy rejteznek.


68. Dal
.

Sok országot mosó tenger
  Választja már őt tőlem;
Hegyek, hová a sas nem mer,
  Rejtik őtet előlem.
De hajh! ez nem orvosolja
  Nyavalyáját lelkemnek;
Sőt dühösbben ostromolja
  Indúlatját szívemnek.
Bár mi messze fussak tőle,
Nem bújhatok el előle! -
  Sem eszem, sem negédem
  Ellene nem segédem.


69. Dal
.

Ércz-szíve megvehetetlen,
  Szünjetek meg, könnyeim!
Vad elméje győzhetetlen,
  Hunjatok el, tüzeim!
Nem indítja szenvedésem,
  A keserű siralom;
Sikeretlen könyörgésem,
  Nincsen benne irgalom!
Közepette siralmimnak
És hegyette kínaimnak
  Szíve kevélyen úgy áll,
  Mint egy havasi kőszál.


70. Dal
.

A hol ő van, ott Amornak
  Íves, nyílas udvara,
Amornak, ki minden kornak,
  Nemnek s rendnek patvara;
S minden szívtől uzsorával
  Szedegeti a vámot;
S a gőgösre szép módjával
  Reá veti a hámot.
A ki Amort megvetette,
Vagy Amort elfelejtette,
  Imádja ott hatalmát
  És sohajtja irgalmát.


VIII. ÉNEK.

Itt - a komor enyészetnek
  Borzasztó bús honjában,
Minden földi rettenetnek
  Fojtó, zúzó markában,
Hol a havas kőszálai
  Az egekig merednek,
S feneketlen nyilásai
  A poklokra dőlednek;

Hol a fenyők sudarában
  A felleg megakadoz
És a bérczek homlokában
  Darabokra szakadoz;
Hol a szirtek fenyegetnek,
  Hogy fejemre roskadnak,
S dörgő vizek ijesztgetnek,
  Hogy magokkal ragadnak;

Hol a havas üregiből
  Habzó vizek húllanak,
És a fenyvek töveiből
  Gyökereket rántanak;
Hol a vadon rengetegben,
  Ha egy szikla legördűl,
Hosszan morgó fergetegben
  Az egész táj megdördűl;

Itten, a hol minden felől
  Egy egy örvény tátogat,
S alúl, felül, hátúl, elől
  Iszonyú tárgy borzogat;
Hol az örvény fenekébe
  Örök vak éj borong még,
Mert a vad fák sűrűjébe
  Nem tekinthet le az ég;

Hol a barlangok gyomrai
  Félelmesen korognak,
S a haragos víz habjai
  Dühösködve locsognak;
Hol a setét üregekből
  Veszedelem kandikál,
S a forgó-szél a bérczekből
  Csoportokat hajigál;

Itt, hol Flóra fél múlatni,
  Hol csak fenyő van s moha,
S embernyomot nem láthatni,
  Hol kikelet nincs soha;
Itt, hol minden szorongató,
  Kietlen és szomorú,
Puszta, komor, irtóztató,
  Sivatag és szigorú;

Hol a szikla-hasadékban
  A skorpiók fészkelnek,
És a kőpor-omladékban
  Kígyók s gyíkok fülelnek;
Hol az éjszak szélvészei
  Ordítnak s üvöltenek,
S az éjnek ijedelmei
  Félelmet terjesztenek;

Hol a hegyek omladéki
  A hold bús világában,
Mint egy világ romladéki
  A teremtés hamvában,
Úgy feküsznek, - s borzadással
  Töltik meg a szíveket,
Minthogy minden vég-romlással
  S temetéssel fenyeget;

Hol a hollók károgása
  A vidéket rettenti,
Hol a sasok kiáltása
  Az útast megdöbbenti;
Hol a baglyok keservesen
  Huhogják panaszokat,
És az echók félelmesen
  Sokszorozzák hangjokat: -

Itt bújdosom, itt tévelygek
  A rengeteg torkában,
Hágok, mászok és szédelygek
  Szívem fanyar kínjában;
Itt hurczolnak kímélletlen
  Amor és Mars engemet;
Itt emészti a kegyetlen
  S üldöző sors létemet.

Itten érzem, a mit érzett
  Hella dicső leánya,
Midőn szíve mélyen vérzett,
  Hogy Phaon őt nem szánja: -
A mit Laura éneklője
  Valcluzában érezett,
S Juliának szeretője,
  Hogy Clarensban könnyezett.

Itten sírom patakokban
  Orpheus vérkönnyeit;
Itt zokogom bús hangokban
  Abeilard keserveit;
Dido szilaj fájdalmának
  Itt érzem dühösségét;
Hunnia szép leányának
  Itt sínlem keménységét.

Szívem küzdő indúlatja,
  Hajh! mint gyilkol engemet!
A féltés vad gondolatja
  Hajh! mint tépi keblemet!
Nagy cseppekben az inségnek
  Verejtékét izzadom,
És sohajtván, a vidéknek
  Sorsomat tudtár' adom.

Az ifjúság kellemeit
  Itt húllatja termetem;
Az életnek örömeit
  E nagy sírba temetem.
Az okosság törvényei
  Megnémúltak fejemben;
A jövendő reményei
  Haldoklanak szívemben! -

Még csak egyre kérlek téged,
  Ura s atyja létemnek!
Hogy csak addig tessék néked
  Nyújtni végét éltemnek:
Míg még egyszer megláthattam
  Őtet, lelkét lelkemnek;
Hogy hív valék, megmondhattam, -
  S legyen vége létemnek.


71. Dal
.

Édes, kínos emlékezet,
  Oh Badacsony szürete!
Múlatságos gyülekezet,
  Te rabságom kezdete!
Ott tudtam meg, ki légyen ő,
  S mi légyen a szerelem;
Amor nyila miként sebző,
  S mi az édes gyötrelem.
Nem úgy mentem, a mint jöttem;
Nagy különbség volt közöttem,
  A ki valék az előtt,
  S a ki lettem, látván őt.


72. Dal
.

Szívemnek mély fenekébe
  Lévén képe szakasztva,
És agyamnak velejébe
  Édes neve olvasztva,
Lehetetlen rá verődnöm
  Egy kis nyúgodalomra;
S búmat csalva rá törődnöm
  Bár vagy rövid álomra:
Hogy vagy azért enyhűlhetnék,
Hogy könnyebben szenvedhetnék.
  Soká nem is viszem már,
  Mert mindenben van határ.


73. Dal
.

Kinek egyszer kebelében
  A szerelem lángba csap,
Annak bajos életében
  Ritkán virrad nyúgodt nap.
Ifjú! ki a szerelemnek
  Benned érzed szikráját,
Őrizd, engedj intésemnek,
  Őrizd jól szíved táját!
Mert ha benned ez lobbot vet,
Elöl minden életkedvet;
  Az öröm fut előled,
  Nyomorék lesz belőled.


74. Dal
.

A bal sorsnak bús fellege
  Mint borítja egemet!
A szerelem fergetege
  Miként dúlja létemet!
Itt panaszlom kőnek fának
  Boldogtalanságomat;
Kő s fa talán megszánnának,
  Ha értenék jajomat.
A lélek feloldójának
S bajától megváltójának
  Itt únszolom oltalmát;
  De nem nyerem irgalmát.


75. Dal
.

A havasnak oldalában
  Keletkező patak te!
Mely a fenyők homályában
  Búsan zúgva szakadsz le,
És tétova csavarogva
  Fába, szirtbe ütődöl,
Míg küszködve és zokogva
  A tengerbe vergődöl: -
Képe vagy te életemnek,
Mely temérdek sérelemnek
  Tőrit lelvén útjában,
  Zokog kínos folytában.


76. Dal
.

A fecskék elköltöztenek,
  Húll a fának levele;
A víg dalok megszüntenek,
  Erdő s mező bús bele;
A rét fakó térségein
  Száraz füvek suhognak:
A vén tölgyek gerébein
  Csókák s varjak kárognak:
Közelget az év-enyészet,
Haldoklik a szép természet! -
  Így hal szívem fenekén
  A remény, - így halok én.


77. Dal
.

Éjfél vagyon, - nem alhatom -
  Komor az éj s fekete;
S dühösködő indúlatom
  A szabadba kergete:
Szemmeredve nézek bele
  Az éj setét kormába;
Üvölt a mord éjszak szele
  S kapkod fejem hajába.
Szívem sebét tapogatom,
S kételkedve azt forgatom:
  Mit volna már jobb tenni? -
  Így lenni, vagy - nem lenni? -


78. Dal
.

Hah! mely szörnyek a bajaim,
  Mely mérgesek sebeim;
Mely nehezek a napjaim,
  Mely kínosak éjjeim? -
A sohajtás kebelemből
  Mely sűrűen szakadoz?
A keserű köny szememből
  Mily özönben áradoz? -
Mint nyomnak az aggodalmak,
Mint edzenek a siralmak! -
  Egek! ez már több mint sok:
  Ércz-egek! hát nem szántok?


79. Dal
.

Üdvességgel áldott két szem,
  Kikben Amor fészke van!
Óh! hogy ki nem beszélhetem,
  A mit érzek magamban!
Hol a szó, mely kiadhatná
  Csudatévő tüzetek?
Hol a nyelv, mely elmondhatná,
  A mi lakik bennetek? -
A teremtő tehetségét,
A természet dicsőségét
  Tibennetek csudálom, -
  S tőletek jő - halálom!


80. Dal
.

Nem szeretem többé őtet,
  Okát szívem kínjának;
A kevély, ki engem megvet,
  Maradjon ő magának.
Vajh! mit mondék én vakmerő!
  Őtet én ne szeretném? -
Van-e bennem hát oly erő,
  Melylyel ezt megtehetném?
S elolthatnám-e bennem hát
A tüzet, mely boldogságát
  S javát teszi éltemnek,
  Tilalmával eszemnek?


IX. ÉNEK.

Nincs nyugtom, nincs békességem,
  Lelket alig vehetek;
S pedig az az ellenségem,
  Kit imádva szeretek:
Feldúlá már mindenemet,
Mind szívemet, mind eszemet,
  Békét nekem még sem hágy,
  Végső vesztem után vágy.

A zordon tél hidegei
  Borzogatják keblemet,
S az epesztő nyár hevei
  Sütik főzik szívemet;
Majd porba leheveredem, -
Majd egekig emelkedem, -
  A félelem lecsapdoz -
  S a remény meg felkapdoz.

Ha lehetne, mindent dúlnék,
  Majd meg mindent ölelnék;
Most örömest meggyógyúlnék,
  Majd meg új mérget nyelnék.
A fogságom nyitva, tárva,
S én mégis bé vagyok zárva; -
  Nincsen szemem, és látok; -
  Nincsen nyelvem, s kiáltok.

Az élettel tusakodom,
  S élni még is szeretek;
Fájdalmimmal nyájaskodom,
  És sirok, ha nevetek.
Ily zűrzavar az életem!
S ezt csak neked köszönhetem,
  Édes pokla szívemnek!
  Kínos mennye lelkemnek!


81. Dal
.

Ezerek közt maga lenni
  És titkosan törődni;
Az örömben részt nem venni,
  Keservekben edződni;
Kétségb' esni, reményleni
  S magát százszor megcsalni;
Bút, kínt önnön teremteni,
  A világnak elhalni:
Ily halálos veszedelem, -
Egy szép kígyó a szerelem:
  Kerüld kiki okosan!
  Ha kit megcsíp, oda van.


82. Dal
.

A világnak vígasági
  Nem derítik szívemet;
Az ifjúság múlatsági
  Nem gerjesztik kedvemet:
A vígadók seregében
  Búbánatnak eredek,
S az örömek örvényében
  Öröm után epedek.
Így vagyok én víz szükében
A tengernek közepében;
  Így fázom a melegben,
  S így égek a hidegben.


83. Dal
.

Boldog, ki a szerelemnek
  Érzi tüzét keblében,
Úgy mint én azt életemnek
  Érzem minden erében;
S istennéje szép szeméből
  Ír húll égő sebére,
Mint a hajnal szemérméből
  Harmat a völgy füvére.
Ezt mondhatni szerencsének;
Az örülhet életének;
  Öröm annak reggele,
  Gyönyörűség éjjele.


84. Dal
.

Senki őtet nem esméri,
  Önnön maga magát se,
Mert az ész őt fel nem éri,
  Hogy helyére tehesse.
Szívem tudja csak érezni,
  S őt imádni kénytelen:
De nem tudja megnevezni, -
  Megnevezni képtelen.
A Scipiók, Periclesek,
Catók, Platók, Sokratesek
  Diadalmát vallanák
  S lánczát büszkén hordanák.


85. Dal
.

Szerelemben fogamtattál,
  Szerelemtől születtél,
Szerelemmel tápláltattál,
  Szerelmek közt termettél;
A mit szemed lát, s füled hall,
  (Így szól a bölcs értelem)
A teremtés valójival
  Nem egyéb, mint szerelem:
Szerelem a föld, víz, tűz, ég, -
S azt te még sem esmernéd még? -
  Kémleld ki csak szívedet,
  Megtanít az tégedet.


86. Dal
.

Szíve tárgyát bálványozni,
  Egyéb mindent megvetni;
Édesdeden sohajtozni,
  Keserűen nevetni;
Akadozva beszélleni,
  Színben százszor változni;
És az eszét elveszteni,
  És a sorsot átkozni;
Dicsőségre sóvárogni,
Test s lélekben háborogni:
  A szerelem ilyen baj:
  Valóságos pokol-faj!


87. Dal
.

Nincs szivének kivánatja,
  Mely engemet tárgyozna;
Elméjének gondolatja,
  Mely én reám czélozna.
Midőn sohajt, bár kivánná,
  Hogy őt én is hallanám!
S oly szép lévén, vajha bánná,
  Ha nem-szépnek mondanám.
De hajh! engem számba sem vesz;
Én felőlem kérdést sem tesz; -
  Gyűlölne, jobb szeretném;
  Ezt könnyebben tűrhetném.


88. Dal
.

Egygyetlen-egy, bár ki lássa,
  Lelkében és testében;
Egygyetlen-egy, s nincsen mássa
  A halandók nemében.
Olyan, mint ő, nem vala még
  A nap alatt, nem is lesz;
Ily csudát a hatalmas ég
  Maga is csak egyszer tesz.
Fát, követ ő meglelkesít,
Epét, mérget megédesít,
  Óh szép oka kínomnak,
  Intézője sorsomnak!


89. Dal
.

Láttam őtet siránkozni,
  (Barátnéját siratta)
És hallottam sohajtozni -
  Keblem hajh! mint szaggatta:
Meleg hó volt ábrázatja,
  Szemöldöke szivárvány;
Szeme az est csillagzatja,
  Melle pihegő márvány;
Láng volt az ő sohajtása,
Felhős hajnal mosolygása;
  Gyöngyök voltak könnyei,
  Halvány rózsák színei.


90. Dal
.

Hallottam én szép szavának
  Ezüst hangját zengeni;
Philoméla panaszának
  Hangja nem oly isteni.
A természet figyelmes volt,
  S olvadozni láttatott;
A patakvíz lassabban folyt,
  A fatető hallgatott;
Megszünt minden madár dala,
Minden Zephyr fülel vala,
  Megszünt minden fúvalom, -
  S mosolygott a fájdalom.


X. ÉNEK.

Lehetnék bár oly éles szem,
  Mely, ha bájit érezem,
Irigy leplén által hatna
  S minden bájt s kínt láthatna! -
Vagy lehetnék boldog lepel,
Mely kellemit fedi el,
  Midőn reggel álmából kél,
  És szemérme szemtől fél.

Lehetnék bár a hűs szellő,
  Melynek keblét nyitja ő;
Midőn vére hevültében
  Egyedül jár kertjében! -
Lehetnék bár egy oly vírág,
Melyre ott szép lába hág;
  Virág, melyet szép lába nyom,
  S úgy lehetne meghalnom! -


91. Dal
.

A melegen és hidegen,
  Bár hol folyta éltemnek,
Rideg vagyok és idegen,
  Mert nincs honja szívemnek.
Barlangja van a farkasnak,
  Lyukja van a rókának,
Tanyája van a szarvasnak,
  Fészke van a gólyának:
Csak óh! szívem az az árva,
Kinek a mell el van zárva,
  Melyben lakni ohajtoz,
  S fogva lenni sohajtoz.


92. Dal
.

Ha nem látom, többé nem ér
  Kegyeinek hatalma;
Ha nem hallom, ismét megtér
  Szívem régi nyúgalma.
Elfelejtem, azt gondolám,
  A nagy világ zajában;
Tőle messze lehúll a hám,
  Hajh! de bezzeg nem úgy van:
A pont, melyben gondolatom,
Érzeményem, kivánatom
  S egész létem öszvegyűl,
  Ő mindenütt - s egyedűl


93. Dal
.

Hozzá fogtam százszor is már,
  Hogy őt majd lerajzolom,
Nyavalyám így újjítom bár,
  Orvosolni gondolom:
De bár miként iparkodjam,
  Szót, színt s példát keresvén,
Akár hová gondolkodjam, -
  Elégtelen vagyok én.
Nem találok színt képének,
Nincs példája szépségének:
  A gyönyörü, nagy és jó -
  Csak magához hasonló.


94. Dal
.

Az a lelkes, nem tudom mi,
  A mi ragyog szemedben,
Az a gyönyörű valami,
  A mi fénylik képedben;
Minek nevet nem adhatok,
  Mert ily szót, hajh! hol veszek?
A mit alig gondolhatok,
  De szívemben érezek:
A mi mindent megédesít,
A mi mindent meglelkesít, -
  Mint kínozza szivemet!
  Mint üdvezít engemet!


95. Dal
.

Mint szeretlek, mint kedvellek,
  Jobban, mint sem éltemet;
Mint imádlak, mint tisztellek,
  S még sem szeretsz engemet? -
Szívem csak te éretted vér,
  Benned érzem létemet;
Érted buzog bennem a vér,
  S még sem szeretsz engemet? -
Dicsőítlek, énekellek,
Áldlak, s még sem érdekellek?
  Egek! mely jól keresem;
  S még sem sajnálsz, óh még sem!


96. Dal
.

Midőn Amor fészkelődik
  Bennem és új sebet váj,
És a lélek tépelődik
  És sír, s a szív vadúl fáj;
Ha kirakom sérelmemet
  Egy-két versnek sorába,
S belé öntöm keservemet
  Hegedűmnek húrjába; -
Úgy tetszik, hogy szelídűlnek
S egy parányit megenyhűlnek
  Vad fájdalmi szívemnek:
  S ez szerzője versemnek.

97. Dal.

A tavasznak érkezése,
  Erdők mezők zöldsége,
A madarak éneklése,
  A természet szépsége,
Mily örömre gerjesztének,
  Őtet még nem esmervén,
Kényim, kedvim bételének,
  Nem kivántam többet én;
A hová szemem tekintett,
Mindenütt egy öröm intett:
  Láttuk egymást, én és ő, -
  S eltünt a szép s jó idő!


98. Dal
.

Szívek, a kik csak nem rég is
  Egymást dühhel gyűlölték,
Amor hámját utóbb mégis
  Egygyetértve felölték.
Egy történet elfúhatta
  A gyülölség fáklyáját,
S ugyan az fellobbanthatta
  A szerelem szikráját.
Miként bíztat itt egy remény,
Hogy ő sem lesz mindég kemény!
  Hogy ő is megváltozik,
  Hogy tán már is habozik.


99. Dal
.

Miként örűl, a mi csak él,
  Minden az ő létének,
Jelét adja, bár nem beszél,
  Így vagy amúgy, kedvének;
Minden állat mozdúlatja,
  Minden mellnek hangzatja,
Az egész föld ábrázatja
  Az örömöt mutatja:
Csak én vagyok az az árva,
A ki elől el van zárva
  A természet emlője,
  Öröminknek szerzője.


100. Dal
.

A világból kiszakadva,
  A halállal már rokon,
Lelkem testem elhervadva,
  Fekszem itt a hegyfokon:
Csoportosan eregetem
  Égő pipám kék füstjét,
S kétségesen szemlélgetem
  A tengernek ezüstjét:
És Sapphoról emlékezem -
És a sorstól azt kérdezem:
  Jó volna-e követnem?
  Egy Echo azt mondgya: Nem.


XI. ÉNEK.

Most költözik tőlünk a nap,
  Lángban úszik domb és lap;
Bíborral van az ég festve, -
  Be gyönyörű az estve!
Óh én lelkem! emelkedjél,
  S repülj oda, hol ő él:
Országokon, nemzeteken,
  Hegyeken túl s völgyeken;

Az ég azon tája felé,
  A hol a nap jön elé,
S szemérmében virradóra
  El-elpirúl Auróra;
Ama szép és nagy országban,
  Mely az egész világban
Nevezetes nagy népéről,
  Jeles áldott földjéről.

Repűlj, repűlj Hunniába,
  Ama kedves hazába;
A Balaton vidékére,
  A Bakonynak szélére;
Ott egy major a vadonban -
  Hah! látom már, amott van.
Tekintsük meg, mit mível ő,
  Jer, óh! képzelő-erő! -

Gyönyörködvén az estvében,
  Ott sétál most kertjében,
Könnyü, fejér öltözetben,
  Mint a hold a ligetben,
Halk s oly gyenge lépésekkel,
  Hogy a fű sem lapúl el,
Melyre az ő szép lába hág, -
  Ott fű lenni - boldogság!

A virágok, melyek látják,
  Illatjokat bocsátják,
S a mint lép ő, rá hajolnak -
  És néki úgy hódolnak.
Szőke fürti felbomolva,
  S vállán széllyel omolva,
Hogy Zephyrek lengedeznek,
  Pajkoskodva repdeznek.

Miként lép ő! - az istennék
  Lépéseket úgy tennék.
Szép fejét most lecsüggeszti,
  Szemét földre függeszti! -
Mely gondolat van fejében?
  Mily érzemény szívében? -
Kémleljük ki szép képében,
  Mi foroghat eszében:

Kebléből mély sohajtás jő?
  Egek: talán kiván ő? -
Talán - merjem-e óh egek!
  Azt gondolni? - remegek -
Talán azért sohajt szíve,
  A ki néki oly híve,
Mint Petrarcha volt Laurának,
  Tengerében kínjának? -

Vigasztaló érzemények!
  Óh bíztató remények! -
Ezen boldog gondolatban,
  (Üdvességem abban van)
Nyugodjál meg, óh én lelkem,
  Akár álom, akár nem.
Legyen ámbár hiú álom,
  Most - valónál többet nyom.


101. Dal
.

Gyakran lebeg elmém előtt
  Csélcsap lepke képében
E gondolat: felejtsd-el őt
  S nevesd kevélységében;

 De legottan megjelenvén
  Ő temérdek bájával,
A gondolat, megrettenvén,
  Nyomorúlt légy-halált hal.
Minden imily akaratot,
Okoskodó ész-rajzatot
  Így aláz-le kelleme,
  Így ver agyon érdeme.


102. Dal
.

Mondd meg, miként gondoljalak,
  Bámúlandó szép tündér!
Hogy elmémmel megfogjalak,
  Lelkem hozzád fel nem ér.
Mondd meg, miként érezzelek,
  (Ha szabad azt kérdezni)
Mondd meg, minek nevezzelek,
  Óh te, több mint isteni! -
Esmerd igaz mivoltodat,
Esmerd meg hát nagyságodat
  Az én kicsinységemben,
  Tökélletlenségemben.


103. Dal
.

Vizen, földön és az égben
  Minden hang elenyészett,
Néma, csendes békességben
  Szendereg a természet;
Csak én, szegény! nem alhatom: -
  A bú tépi keblemet;
S győzhetetlen indúlatom
  Ostromolja lelkemet.
Óh sovárgó kívánatok!
Dühösködő indúlatok!
  Hát itt sincsen még határ? -
  Öljetek meg inkább már.


104. Dal
.

Volt egy idő, hogy könnyemet
  Csak az öröm folytatta;
Hogy virágzó tetememet
  Csak az öröm mozgatta;
A szerelmet nem esmervén
  Arany szabadságomban,
Öröm-cserék közt éltemén
  Víg ártatlanságomban. -
A szív s lélek szabadsága
Éltünk legfőbb boldogsága:
  Mihelyt fogva e kettő,
  Boldog óra több nem jő.


105. Dal
.

Hol a szívben fészket rakott
  Amor, ez a jó madár,
Törvénytelen, dölyfös úr ott,
  Mint a török vagy tatár.
Az ész bármint ostromolja,
  Onnan ki nem űzheti;
Sőt, midőn meg sem gondolja,
  Országát elvesztheti.
Rettenetes fejedelem,
A ki ellen nincs védelem:
  Két tavasz múlt és egy nyár,
  Hogy én rabja vagyok már.


106. Dal
.

Megláttam őt, - s kebelemben
  Egy tűzforrás fakadott,
Mely az egész tetememben
  Sebesen eláradott.
Nem jártam így életemben:
  Minden ér megdagadott,
S mind testemben, mind lelkemben
  Zenebona támadott;
Nyelvem számban kővé vála,
S mint a füvek vékony szála,
  Ha hirtelen szélvész lett,
  Minden tagom remegett.


107. Dal
.

Úgy lebegett ő szüretkor
  A tánczolók sorában,
Mint a Zephyr szürkületkor
  A rét szélte-hosszában,
Mely nemes volt mozdúlása,
  Mely felséges lépése,
Mely gömbölyű fordúlása,
  Milyen könnyü lejtése;
Teli keble mint pihegett,
Rózsaszája mint lihegett, -
  Hajh! midőn így tánczola,
  Mennyi szívet lánczola!


108. Dal
.

A szép őszi nap megszürkűlt,
  Langyos volt a levegő;
S a társaság sétálni gyűlt,
  Ott voltam én, ott volt ő.
Mint fedezte, mint féltette
  Testét irígy ruhája,
Hogy a szemek (s bölcsen tette)
  Ne jussanak hozzája.
Jelenléte mint szépíté,
Mint vidítá s lelkesíté
  Az idő s hely kedveit,
  A társaság kénnyeit!


109. Dal
.

Tanú valék, mint érezte
  A muzsika hangjait,
Melyben Hayden kifejezte
  A teremtés dolgait: -
Érzeményi szép lelkének
  Néhány könycsepp gyöngyében
Tündökölve reszketének
  Gyönyörű két szemében.
Már az tehát lehetetlen,
Hogy egészen érzéketlen! -
  Van szivében érzemény,
  Csak erántam oly kemény.


110. Dal
.

Legmerészebb repűltében
  Elmém fel nem érheti,
Legédesebb zengésében
  Lantom ki nem ejtheti
Azt a lelkes tekintetet,
  Melyet löve szeméből,
Midőn engem kikergetett
  Nyúgalmamnak öléből.
Ha tollam a képzelésnek,
A szerelmes mély érzésnek
  Lángszinébe márthatnám,
  Azt le még sem írhatnám.


XII. ÉNEK.

Ébren való álmadozás,
  Foglalatos kábaság,
Töredezett sohajtozás,
  Sokat mondó némaság;
Édes méreg, keserű méz,
Teremtő és gyilkoló kéz,
  Múlatságos únalom
  És mosolygó siralom; -

Meredező gondolkodás,
  Elemedett gyermekség,
Eszeveszett okoskodás,
  Boldogságos részegség;
Kedvet töltő szomorúság,
Kellő, tetsző nyomorúság,
  Telhetetlen kivánat,
  Csüggedező bú-bánat; -

Társalkodó magánosság,
  Komorkodó vígaság,
Bővelkedő hiányosság,
  Ellenkező igazság;
Lelki s testi lankadozás,
Tétovázás és habozás,
  Békételen csendesség,
  Teljes teli üresség; -

Veszedelmes hajlandóság,
  Bút tápláló élelem,
Halált szerző állandóság,
  Boldogító sérelem,
Ízetlenség, bosszonkodás,
Reménytelen vágyakodás,
  Édes mérges gyötrelem,
  Fegyvertelen védelem;

Epedezés, fúladozás,
  Sikeretlen áldozat,
Hűledezés, olvadozás,
  Üdvességes kárhozat: -
Mind ez öszve-elegyülve,
S a sok bajból egy készülve,
  Az a kínos szerelem,
  Melyet táplál kebelem.


111. Dal
.

Halj meg bennem, emlékezet!
  Csak vesztemre vagy te hív;
S téged, kit így lánczon vezet, -
  Átkozlak én, gyenge szív!
Átkozott légy, idő és hely,
  Melyben őt megpillantám,
Melyben ő szép szemeivel
  E kínokat lövé rám;
Átkozott légy te, szerelem,
Kinek ennyi mérgét nyelem;
  De magadat, kegy-alak -
  Dicső, téged áldalak.


112. Dal
.

Itt ült, ott járt, ott nevetett,
  Itten színe változott;
Itt rám kegyes szemet vetett,
  Büszke s gőgös volt amott;
Ott játszott, itt gondolkodott,
  Amott örült és tánczolt;
Ott énekelt s fohászkodott,
  Itt szomorú, s ott víg volt: -
Ezek azon gondolatok,
A melyekkel én múlatok:
  Amor adja ezeket,
  Hogy kiszíjjam mérgeket.


113. Dal
.

Bár ki tegye itéletét:
  Elmém távol képzeli
Most itt az ő tekintetét,
  S szívem mégis szegdeli.
Óh! hát ha lángtekintetét
  Színről színre láthatnám?
Ha még édes lehelletét
  Magamba is szíhatnám?
A szív bennem elolvadna,
És a lélek kiszaladna, -
  Ég, föld tünnék előlem,
  Hajh! mi lenne belőlem.


114. Dal
.

Mint gyógyulnék fel sebemből,
  Ha szívemet bú lakja?
Ha szüntelen foly szememből
  A keservek patakja?
Bár keserű könnyeimmel
  Vérem s velőm kifolyna!
Indúlatom hadd húnyna el,
  És elmém ne gondolna;
Hogy róla ne emlékezném,
Hogy bennem őt ne érezném:
  Míg bennem vér s velő lesz,
  Búmon semmi ki nem tesz.


115. Dal
.

Tiszteletet, csudálatot
  Támaszt minden elmében,
Gerjedelmet s kivánatot
  Tenyészt kiki keblében;
A vas-gondot tekintete
  Ízre porrá tördeli;
A bú ködét lehellete
  Szerte-széllyel szegdeli;
Nyomaiban szép lábának
Kedvesen virágoznának
  Lybiának pusztái,
  Mint egy Tempe rózsái.


116. Dal
.

Egy szép estkor az erdőben
  Búmnak én írt kerestem;
Ő közel járt a mezőben,
  Énekelt, - s én meglestem;
S egész valóm ő általa
  Annyira megfosztódott,
Hogy csupán csak szem s fül vala,
  Szemmé s füllé osztódott:
Rá meredett tekintetem,
Megakadott lélekzetem,
  Kebelem feldagadott -
  S a szám tátva maradott.


117. Dal
.

Hová merűlsz, beteg elme?
  A szív sorsát fontolod -
Mint öldökli hű szerelme,
  Iszonyú, - azt gondolod? -
Valóban az! Lesz-e hát már
  Valahára békesség?
Megszünik-e már e köny-ár?
  Mikor lesz már csendesség? -
S hát ennyi sok szenvedéssel,
Imádással, könyörgéssel
  Gőgjét meg nem víhatom?
  Szívem meg nem válthatom?


118. Dal
.

Szemfényvesztő a gyöngyhava
  Alabastrom nyakának;
Édes méz széphangú szava,
  Bibor színe ajkának;
S a két szem, mely szép képében,
  Két csillagként tündöklő,
A szívnek mély fenekében
  Mely édesen öldöklő! -
Csupa lélek tekintete,
Rózsaillat lehellete,
  Az arczája rózsaszín, -
  Ennyi szépség mennyi kín!


119. Dal
.

Ha nyelvem oly gazdag volna,
  Hogy szóval kiejthetném,
A mit elmém meggondolna,
  És elénekelhetném;
Ha én őt lerajzolhatnám -
  Terhem tán megkönnyülne;
Ha kínomat elmondhatnám,
  Keblem tán megenyhülne:
De hajh! ezt is megtagadá,
Ez enyhet is elragadá
  A kemény sors én tőlem, -
  Mi lesz így én belőlem!


120. Dal
.

Sírsz hát bennem, szegény lélek,
  Hogy sorsod ily mostoha?
S pedig igen igen félek,
  Meg nem jobbúl az soha.
Ne sírj, ne sírj, szegény lélek!
  Oh jobb, hagyd el házodat;
Másként nem lesz már, míg élek,
  Próbáld másutt sorsodat.
Én bennem te más nem lehetsz,
Jobb életre szert nem tehetsz:
  Eredj! hagyd el testemet.
  Szabadíts meg engemet.


XIII. ÉNEK.

«Állj-meg, Amor! szemlélgessük
  Kedves ellenségemnek
Kellemeit, s fejtegessük
  Köteleit szívemnek.»
Amorhoz én így szóllottam,
  Ki körűltem lebelgett;
Lantomat megindítottam, -
  S Amor imigy enyelgett:

«Nézd! - oly bő a kellemekben
  S gazdag a szép erkölcsben,
Mint a tavasz a füvekben,
  És az ősz a gyümölcsben.
Bája meggyőz mindeneket,
  Valósága húz, vonsz, ránt:
Így győzi meg a köveket
  Érdemével a gyémánt.

Az ő maga-viselete,
  Mozdúlása, járása,
Termetének szép kelete,
  Tartása és hordása,
Lábainak lebegése,
  Melylyel az észt leveri,
Teste minden helyhetése -
  Mind ez több, mint emberi.

Tagjainak mozgatása,
  Emelése karjának,
Öltözetben választása,
  Lengő fürti hajának,
Arczájának vonásai,
  Szája két sor gyöngyei,
Kebelének hullámjai -
  Mind ez való mennyei.

Szépek s nagyok érzeményi,
  Indúlati nemesek,
Szépek és jók téteményi,
  Intézeti kegyesek;
Lelke csupa sympathia,
  Harmonia érzése,
Szava kedves melodia,
  A sphaeráknak zengése.

A vídámság komolysággal
  Ölelkezik képében,
A gyengédség bátorsággal
  Vegyűl tüzes szemében:
Gyönyörű szem! gyönyörű kép!
  Isteniség súgára!
Ennél fellyebb nem megy a szép -
  Ez arczában határa.

Lehellete a teremtő
  Istenségnek ihlése;
Andalgása, - ha sohajt ő -
  Ezer Amor nemzése;
Ajakinak mosolygása
  Az egeknek nyilása;
Szeme minden pillantása
  Egy-egy villám csapása.

Tekintete boldogságot,
  Üdvességet osztogat,
S mindennémű gonoszságot,
  Minden bűnt elfojtogat; -
A mit a szem ő rajta lát,
  A mit tőle hall a fül,
Oly valamit, olyan csudát
  A képzelet bajjal szül.

Beszéllésre pattantaná
  A némának nyelvét is,
És lángokba lobbantaná
  Még a vénnek keblét is;
A sorsot megengesztelné,
  Folyókat állítana,
A halált is megkérlelné,
  Hegyeket indítana.

Remekje a természetnek,
  Koronája nemének,
Bálványa mély tiszteletnek,
  Csuda minden elmének;
A teremtő dicsőségét
  Ő általa hirdeti,
S mindenható tehetségét
  Általa érezteti.

A hol ő van, Édenné vál
  A legvadabb pusztaság;
Rózsává lesz minden fűszál,
  Melyre az ő lába hág.
E hatalmas báj-seregnek
  Ki állhatna ellene? -
Vitézeknek és bölcseknek
  Hódolniok kellene.»

Menjünk, Amor! - fejtegetvén
  A kötelet, ügyemet
Nem enyhítem, s nem oldom én,
  Sőt szorítom szívemet.
Mondám, - és még tátva volt szám -
  Amor ennek örüle:
«Így kell (úgymond) ezt akarám.»
  S kaczajjal elrepüle.


121. Dal
.

Szeretni s nem szerettetni!
  Egek! mely kín s gyötrelem! -
Mért kell néked meglehetni,
  Szerettetlen szerelem!
Keserűség, epe s méreg
  Annak élte, ki így él,
Boldogabban él a féreg -
  A fa-élet jobb ennél.
Kit bal sorsa így megvága,
Annak egész valósága
  Megtestesűlt gyötrelem -
  Átok az ily szerelem.


122. Dal
.

A szerelem indúlatját
  Minden érzi s táplálja,
S tevegetvén áldozatját,
  Gyönyörködve szolgálja:
A mennyeknek angyalai
  És a földnek férgei,
Erdők s mezők polgárjai
  S a tengernek népei, -
Szeret minden általjában,
S a szerelem köz pontjában,
  A mi csak él, öszvegyűl; -
  Ő nem szeret egyedűl.


123. Dal.

Mely szó, mely nyelv dicséreti
  Érhetnék-el felségét?
Hol a lant, mely elzengheti
  Csudálatos szépségét?
Ti, Apollo kedveltjei,
  Éneklői Hellának!
S ti, Minerva neveltjei,
  Nagy költői Rómának!
Szemetekbe mondom néktek,
S még sem sértem dicsőségtek:
  Ha őt irná Músátok, -
  Enniusok volnátok.


124. Dal.

Óh! vajha kiszakaszthatnám
  Ezt a szívet keblemből!
Vagy inkább, ha kivághatnám
  Az ő képét szivemből!
Hanyatlik is tűredelme
  Oly rég váró szívemnek;
Kétségbesik hiedelme
  Csüggedező lelkemnek;
S ő mennyei kedvességben,
Imádandó dicsőségben,
  Szánakodás nélkül áll
  Örömimnek sírjánál.


125. Dal.

Szépségének látásától
  Elválasztom szememet;
Méz-szavának hallásától
  Elszakasztom fülemet;
Elhagyom őt, - s megmenekszem,
  Okos én, azt gondolám,
Balgatag! és megcselekszem -
  S valóban ment vagyok ám!
Mint ama ponty, ki megkapta
A horgot és leharapta
  S lenyelte s ellódúla -
  Szépen megszabadúla!


126. Dal.

Napok jönnek, napok mennek,
  De búm csak nem távozik;
És az órák elreppennek,
  De sorsom nem változik:
A volkánok kifáradnak, -
  De nem az én tüzeim;
Folyók, tavak kiapadnak, -
  De nem az én könnyeim;
Erdők, mezők felvídúlnak,
Csillagzatok megfordúlnak,
  A szerencse forgandó -
  Csak inségem állandó!


127. Dal.

Érzeményim seregében,
  Szenvedelmem markában
Fekszem itt a völgy ölében,
  Mint a megholt sírjában.
Nincsen, ki bús kiáltását
  Visszhangozná szívemnek,
Nincs, ki lankadt alélását
  Gyámolítná lelkemnek:
Az, a ki feltámaszthatna,
És magamnak visszadhatna,
  Hajh! az nem hall engemet -
  Zúzd el, óh kín, szívemet!


128. Dal.

A menő nap a jövőnek
  Adja által kínomat,
Esztendő az esztendőnek
  Adja által sorsomat;
Az újságok megavúlnak, -
  De új mindég inségem;
Fenyők, tölgyek meghajúlnak, -
  De nem hajlik hűségem.
Örömeim elhúnyának,
Reményeim elhalának,
  De él mindég gyötrelmem,
  Halhatatlan szerelmem.


129. Dal.

Nem birja ily sanyarú lét
  Terhét tovább ez a váll;
Elhervasztó lehelletét
  Reám fuvá a halál;
A lélek és test ereit
  A keservek megvevék;
Az életnek gyökereit
  A bú férgi elevék.
Idegimben, inaimban,
Ereimben, csontjaimban
  Egygyenként hal az élet -
  Annyi remény mivé lett!


130. Dal.

Amor fejem mint megcsalá!
  Hol agyamnak veleje?
Melyen estem magam alá -
  Hol lelkemnek ereje? -
Sem a szívem, sem az eszem,
  Sem lelkem nem enyém már;
S akármiként cselekeszem,
  Meg nem tér a vallott kár.
Aphrodita lator fattyja
A teremtést úgy forgatja,
  Mint a lapbát kezében
  A gyermek víg kedvében.

 

XIV. ÉNEK.

A halvány ég csillagai
  Szomorúan pislognak;
A szelek bús fúvalmai
  Fohászkodva susognak;
Én itt fekszem és dohányzom
  A kedvetlen homályban,
És mindennel őt arányzom,
  A mi bennem s velem van.

Keblem habja hozzá tódúl,
  Tekintetem rajta függ;
Szivem vére hozzá lódúl,
  Egész lelkem rajta csügg;
Képzeletim, gondolatim
  Körülötte forognak;
Gerjedelmim, kivánatim
  Ő hozzá sovárognak.

Minden ideg hozzá vonúl,
  És feléje gerjedez,
A két karom feléje nyúl
  S őt ölelni terjedez;
Létem minden érzeménye
  Ő hozzája vágyódik,
Egész valóm szövevénye
  Ő beléje fonódik.


131. Dal.

Nem csak teste delisége,
  Vagy bősége mellének,
Nem csak szava édessége,
  Nem csak tüze szemének,
S nem virági arczájának
  Vevék így meg szívemet,
Nem csak ezek ragadának
  Magamtól el engemet: -
Lelkében a titkos erő,
Melylyel annyi csudát tesz ő;
  Lelke tud így bájolni,
  Szivet és észt rabolni.


132. Dal.

A mit ő tesz, szép, nagy s dicső,
  Nagyszívűség s kegyesség;
Szép, jó s édes, a mit mond ő,
  Mély értelem s bölcsesség:
De bár mennyi ez magában,
  Még nem minden érdeme,
A tulajdon grácziában
  Van isteni kelleme:
A báj, melylyel teszi s mondja, -
Ennek a szív oly bolondja;
  Módja oly megigéző
  Módjában oly phoenix ő.


133. Dal.

A szerelem birodalmát
  Szívem öszve futkozta,
És elveszett nyúgodalmát
  Szorgalommal nyomozta:
Imígy kémlelt nyugvó helyet,
  Hogy mindent víz takara,
A végtelen özön felett
  Noé szelid madara.
Haszontalan jára kele,
Mert nyúgalmat még sem lele:
  A galamb a bárkába, -
  S ez visszatért - kínjába.


134. Dal.

Szívem kínja kedves nékem,
  Szeretem én kínomat;
Ez teszi csak üdvességem
  S minden boldogságomat.
Nevetsz, látom, hidegebb vér,
  És gúnyolod eszemet?
Mert jegedhez a tűz nem fér,
  Mely égeti keblemet? -
S mégis igaz: - őt szeretvén,
Kínomat is kedvellem én:
  Mert a kínom hiszen ő,
  Az imádott öldöklő.


135. Dal.

A szerelem sétálni vitt
  A hold ezüst fényében,
S eltikkadva ülök most itt
  Egy bokornak tövében.
Ezerféle gondolatok
  Hasogatják fejemet;
Ezerféle kivánatok
  Feszegetik mellemet.
Ragadj el, oh phantasia!
Te az égnek tündér fia,
  S teremts oda engemet,
  A hol hagytam szívemet.


136. Dal.

Az én lelkem mélyen vagyon
  A búban eltemetve:
A szerelem verte agyon, -
  Ki vagyok én fizetve!
Semmi sincs a teremtésben,
  A mi nékem tetszenék,
A miben, ha bár kevésben,
  Egy kis kedvem tellenék.
A természet (hajdanában
Oly szép nékem) mostanában
  Semmi kellővel nem bír -
  Egy éktelen, puszta sír.


137. Dal.

Mint a sas, úgy fellengezett
  Lelkem, őt nem esmérvén;
Dicsőségre igyekezett -
  Szép jövendőt láttam én!
Amor ezt nem szenvedhette
  És lelövé nyilával,
A szárnyait elmetszette
  S megkötözte lánczával.
A villámok országában,
Nagy lelkeknek fény-nyomában
  Lelkem most már nem mehet, -
  Nyomja láncza, - nem lehet.


138. Dal.

Váltig immár megviselték
  A vad kínok lelkemet,
És egészen megérlelték
  A halálra éltemet.
Meghalni kész volnék is én,
  (Okom volna rá elég)
De egy remény kecsegtetvén,
  Meghalni - nem tudok még.
S ez fő pontja az inségnek,
Az emberi szegénységnek:
  Az életet sokalni
  És nem tudni meghalni.


139. Dal.

Ennyi tüzes gerjedelem
  És lángoló érzemény,
Ily állandó, hív szerelem, -
  És ő mégis oly kemény!
Annál, kit így bálványozok,
  Kedvet még sem lelhetni?
Attól, kinek így áldozok,
  Kain-ként megvettetni?
Így imádni és szeretni,
S kegyelmet még sem nyerhetni -
  Mint feszíti szívemet!
  Mint öldökli lelkemet!


140. Dal.

A legvígabb múlatságban,
  Hol az öröm bút enyészt;
A legnyájasb vígaságban
  Lelkem nem vesz semmi részt:
Egy szegletbe homorodva
  Szívem sebét vájkálom,
S szorúlt mellből fohászkodva
  Kínaimat táplálom.
Keservimnek tengeréből,
Inségemnek örvényéből,
  Akármiként cselekszem,
  Soha ki nem menekszem.

 

XV. ÉNEK.

Falak, melyek közt lakozik,
  És élete folydogál;
Karszék, melyen ül s dolgozik,
  Olvas, köt, tőz s irdogál;
Kendő, melyet kebelének
  Húllámai ringatnak,
Melyet isteni szivének
  Verései mozgatnak;

Keztyűk, melyek bújtatjátok
  Szép kezeit, karjait;
Czipők, melyek markoljátok
  Elevenke lábait;
Zsámoly, melyet tagjainak
  Édes terhe nyomogat;
Pohár, melyet ajakinak
  Szűz rózsája szivogat;

Levegő, mely környékezed,
  Melyet beszí magába;
Szellő te, mely őt legyezed,
  S béhatsz fedett titkába;
Kert, melyben ő gondolatit
  Ide s tova futtatja,
S gerjedelmit, kivánatit
  Titkosan meghallgatja;

Hárfa, melylyel zengedezi
  A lantosok énekét,
S ostromolja és béveszi
  A szív minden rejtekét;
Rózsa, melyet öntözének
  S letépének kezei,

Melyet most szép kebelének
  Hervasztanak hevei;
Minden, a min tekintete,
  Minden, a min kedve függ;
A mit ér s ihl lehellete,
  Minden, a min lelke csügg: -
Mint irígylem szerencsétek,
  Hogy őt érinthetitek! -
Hátha még azt éreznétek? -
  De jobb, hogy nem érzitek.


141. Dal.

Emberfajzat! akárki légy,
  Ki olvasod versemet,
Belőlem te csúfot ne tégy,
  Ha nem értesz engemet:
Ez örvényes érzéseket,
  E tévelygő álmokat,
Ezen hiú reményeket -
  Ne kaczagd e dolgokat.
Ha voltál már Amor rabja,
Tudod, mi a szívnek habja;
  Ha nem voltál, hát még léssz -
  Ha kaczagsz, óh! balúl téssz.


142. Dal.

A kelő nap tovább nyújtott
  Inségemnek követje;
Az eső nap földhez sújtott
  Reményemnek képzetje.
Fájdalmimnak béhegedtek
  Szív-enyhítő könnyei;
Panaszimnak elrekedtek
  Bút-oszlató versei:
Csak meredő tekintetem
És szorongó lélekzetem
  S homlokom nagy cseppjei
  Inségemnek jelei.


143. Dal.

Midőn Amor hozzám jöve -
  Bétekintett keblembe,
És nyilával belém löve,
  S gyönyörködött sebembe,
S rabját immár, elszakasztott
  Engem ennen magamtól,
S mind örökre elválasztott
  Boldog nyúgodalmamtól;
Szóval: Amor volt egészen,
Ugy tett, a mint mindég tészen;
  Csak szárnyait veté el,
  S ülve harczol véremmel.


144. Dal.

A szerelem hatalmával
  Imígy oda űzetni,
S gőgje hegyes fulánkjával
  Imígy vissza döfetni;
Égő szívem lángjaival
  Imígy hozzá kapatni,
S szíve büszke dagályival
  Imígy vissza csapatni:
Így hányódni és vetődni,
Szaggatódni, feszítődni -
  Hol egy isten állatja,
  Ki mindezt megbirhatja?


145. Dal.

Hogy csak kínja s aggodalma
  Boldogtalan szívemnek,
S csak insége és siralma
  Foglalatja versemnek;
Hogy csak panasz, fohászkodás
  Minden hangja lantomnak,
S kétségbesés, tébolyodás
  Minden sora dalomnak; -
Biz ez, Amor! nem neveli
Dicsőséged, nem emeli,
  Sőt alázza nevedet, -
  Gyaláz, gonosz, tégedet.


146. Dal.

Hegyen völgyön ácsorogtam,
  A nyúgalmat kémleltem,
Fel és alá támolyogtam,
  De sehol fel nem leltem.
Balgatag! a békességet
  Magam kivül nyomozom,
Holott én az ellenséget
  Kebelemben hordozom.
Ez az örvény feneketlen;
Nincs mód benne, - lehetetlen,
  Bátor miként tünődjem,
  Hogy ebből kivergődjem.


147. Dal.

Óh te! óh te! így ordítok
  Sokszor, midőn keblemet
Amor víjja, s vadúl a sok
  Fene túrja szívemet:
Hogy az echók felrettennek
  És utánnam jajdúlnak;
S a madarak elreppennek,
  S a kövek megindúlnak;
S én szorúló lélekzettel
S égő, szomjú tekintettel
  Terjesztem ki karomat,
  S igy ölelem - kínomat.


148. Dal.

Szüntesd, óh sors, haragodat,
  Szünj meg immár vagdalni!
Vagy fordítsd el ostorodat,
  Vagy engedj már meghalni,
Ha ez volt feltett szándékod,
  Imily bánás szívemmel;
Nem köszönöm ajándékod,
  Melyet adál éltemmel.
Mért lettem hát? és mi végre?
Egyedül csak ez inségre? -
  Mondd meg, óh! mit vétettem,
  Fene sors, hogy születtem?


149. Dal.

A szegénység és gazdagság
  Voltak Amor szülői,
A félelem és az aggság
  Voltak az ő emlői:
Mert mindég kér és mindég ád -
  Óh be szegény! be gazdag!
Fél s reszket, mint egy vékony nád
  A szélvészben, s mindég agg.
Ezerképpen érezhető,
Csak hogy ki nem fejezhető
  Csuda minéműsége,
  Boldogsága s insége.


150. Dal.

Testének egy mozdúlása,
  Karjának egy esése,
Arczának egy pirúlása,
  Lábának egy vetése,
Szájának egy mosolygása,
  Szemének egy villáma,
Mellének egy sohajtása,
  Keblének egy hulláma -
Ugy fogja meg a szíveket,
Mint a fecske a legyeket, -
  Fegyver, melytől oda vész,
  Bármely erős, magas ész.

 

XVI. ÉNEK.

«Bünhödtél, föld, - légyen elég!
  Megsajnáltam siralmad;
Derűljön fel a borúlt ég,
  Térjen vissza nyúgalmad!»
Mondá a nagy atya, - s meglett:
  A vérontás megszünék;
Az egész föld megbékéllett.
  Mars a földről eltünék.

Mind a két fél megoldotta
  Foglyainak lánczait,
És szabadon bocsátotta
  Honjaikba foglyait.
Mentünk tehát, szabadok már,
  S egy gállyára felültünk;
Maradozott a francz határ,
  Jó szelünk volt, - repültünk.

De - hogy a nap már búcsúzott
  A láthatár szélében,
S gállyánk még magasan úszott
  A tengernek tükrében, -
Terhes felhő tornyosodott
  A végtelen tengerre, -
Az idő elkomorodott -
  Barnúlt a víz, - s egyszerre

Az ég sarki megdördültek,
  A villámok csattogtak,
A havasok megrendültek,
  A kősziklák ropogtak;
A levegő madarai
  A part felé tüntenek,
S a tengernek lakosai
  A fenékre ültenek.

Mindeddig csak a villámok
  Viaskodtak, morgottak;
Estve lett, - és a hullámok
  Még békében nyúgodtak.
Mindeneket ijedelem,
  És rémülés töltött el;
De nem volt még veszedelem -
  A szélvész még nem kelt fel.

Most egyszerre (irtózással
  Emlékezem még erre)
A szelek nagy ordítással
  Zúdúltak a tengerre:
S magok előtt a habokat
  Dühösködve seperték,
S felforralván tajtékjokat
  A felhőkkel keverték.

Hah! s most miként tusakodnak
  Egymással, mint villongnak!
Nagy hegyekké halmosodnak,
  S a part felé tolyongnak.
Az orkánok le-lecsapnak
  Egy-egy örvény mélyére,
Meg magasra fel-felkapnak
  Egy-egy hullám hegyére:

Vitorláink szakadoznak,
  Árboczaink recsegnek,
Hogy fejeink borzadoznak,
  És szíveink rettegnek.
Itt egy örvény elnyeléssel
  Fenyeget most bennünket;
Ott egy hullám temetéssel
  Ijesztgeti létünket.

Halál van már minden felől,
  Kerülhetetlen halál:
Jobbról, balról, - hátul, elől -
  Most, véljük, - most - most talál.
A természet haragjába
  Rendiből kibomlani,
És hajdani zavarjába
  Viszsza látszik omlani.

                 *

«Így van tehát elvégezve.
  Óh sors!! birószékedben?
Ilyen vég van kijegyezve
  Számomra nagy könyvedben? -
A tengerre hát azért vitt
  A történet engemet,
Hogy habjai oltsák el itt
  Mérges dühös tüzemet? -

Azt, a mit Mars elmúlatott
  A mit Amor csak halaszt,
S az idő meg nem adhatott,
  Neptún adja hát meg azt? -
A kínok markából kivesz,
  Meggyógyítja sebemet;
A nyúgalom ölébe tesz -
  Neptún vált meg engemet.

S hát ily pálya rendeltetett
  A nap alatt létemnek?
Hát egy morzsát sem vethetett
  Amor éhes szívemnek? -
Nem volt méltó, valójában,
  Nem volt méltó születnem;
És igen jól és bölcsen van,
  Innen ismét mehetnem.

Innen, a hol hű szerelmem
  Sohol meg nem szállhatott;
Hol sohajtás volt élelmem
  Hol csak a köny itatott;
Innen, a hol érzeményim
  Eledelt nem lelhettek;
Innen, a hol szép reményim
  Soha meg nem érhettek;

Hol sem másnak szerencséjét,
  Sem magamét nem tettem;
Hol a dolgok vak cseréjét
  Csak bal félről érzettem;
Hol semmi nem viszontagolt,
  Meg nem fogott engemet;
Hol csak méreg táplálta volt
  Esengő bús szívemet;

Oda, hol a kivánatok
  Keblemet nem zaklatják;
Hol a szilaj indúlatok
  Szívemet nem szaggatják;
Hol a lelket nem csábítják
  Csalárd, hiú remények,
S nem kötözik, nem szorítják
  Semmi kemény törvények

Menni - ám de nála nélkül?
  Hajh! itt a nagy bökkenő!
Minden erőm itt oda dűl -
  Menni, midőn itt még ő!
Nem látnom őt, nem hallanom,
  Szerethetnem sem talán?
Így tán jobb még vonaglanom
  Éltem kínos fonalán.

Vagy bár most itt volna velem
  Ő is a habok között,
Mint akkor, hogy a szerelem
  Lánczával megkötözött:
Midőn véle Badacsonynak
  Szüreteltem hegyében,
S egy estvén a Balatonnak
  Hajókáztam vizében!

Megragadnám karjaimmal
  És szívemhez szorítnám,
És lángoló csókjaimmal
  Őtet végig borítnám;
S kétségbesve bele vetném -
  Mint borzasztja hajamat! -
S a tengerben eltemetném
  Egygyütt véle magamat.

Hogy - ha már meg nem lehető,
  Hogy én éljek ő benne,
Ha már enyém nem lehet ő -
  Senki másé se lenne;
Ha boldoggá engem nem tesz,
  Mást se üdvezíthessen;
Ha szerelmet tőlem nem vesz,
  Azt mástól se vehessen.»

                 *

Ezek voltak gondolatim
  A hánykódó gállyában;
Felzúdúlván indúlatim
  Vérző szívem habjában.
Haldokolván hiedelmem
  A fergeteg vészében,
Majd elbőszűlt bús szerelmem
  Vesztét érző dühében. -

Végtére lecsendesedtek
  A harczoló hatalmak,
Lassanként elszenderedtek
  Az ordító fúvalmak;
Lassanként lecsillapodtak
  A háborgó hullámok,
És lassanként eloszlottak
  A csattogó villámok.

A félelem elenyészett -
  S égen, vizen és földön
Uj élet s öröm tenyészett,
  S csendesség és béke lőn.
S én, hogy tovább folytassam még
  Háborúmat, ím élek! -
Harczoljunk hát, ha nem elég! -
  Kínlódjatok, szív s lélek!


151. Dal.

Gyenge szer az ember szíve,
  S mégis mennyi gondot ád!
Te, kit ez már vízre vive,
  Úgy-e, meg sem gondolád? -
S mégis legszebb öröminknek
  A szívben van forrása,
S legnemesebb tetteinknek
  Abból ered folyása.
Nincs elme, mely megmérhetné
S egészen kimeríthetné
  Az emberszív fenekét,
  Ezer titkos rejtekét.


152. Dal.

Mars zászlói eltüntenek,
  Fegyverei nyugszanak,
Véres harczi megszüntenek,
  S rabláncai húllanak;
Örvendeznek a nemzetek,
  Kezet fog az ellenség; -
Csak én - én! nem örülhetek,
  Mert, hajh! én rab vagyok még.
Noha Mars megszabadított,
Amor rajtam nem tágított;
  Ennek hordom lánczát még, -
  Véle nincs még békesség.


153. Dal.

Hogy először láttam én őt,
  Az elfelejthetetlent,
Őt, a napként istenkedőt,
  A megnevezhetetlent:
Mint lövellett szívem felé
  A vér minden eremből,
Szemem, fülem mohón nyelé -
  Nem mozdúlék helyemből.
Mint vonaglott minden ideg,
Majd kilelt a forró hideg;
  Szívem miként remegett!
  Lelkem miként rebegett!


154. Dal.

Mint tánczolt ő, a Graczia,
  Milyen könnyen lebegett!
Miként örült Venus fia,
A Stoa mint rettegett.
Minden szemek tánczolának,
  Valamikor ő tánczolt;
Meredének, bámúlának,
  Ha leült és nyugodt volt.
Mily táncz volt ez - oly hajlékony,
És oly lelkes; de kártékony!
  Mert im! ennek látása
  Volt eszemnek bomlása.


155. Dal.

Zúg a zápor, - ordít a szél, -
  Csikorog a rengeteg;
Dörög az ég, - fél, a mi él, -
  Iszonyú a fergeteg!
Viaskodik ég, föld, víz, tűz -
  Dühödik a természet,
Egy mennykő más mennykövet űz -
  Így lesz a vég-enyészet!
A nyomorék, ím! itt vagyon,
Szánd meg, villám, verd, zúzd agyon, -
  Égesd porrá csontjait -
  Szánd meg s végezd kínjait.


156. Dal.

A szerelem s fájdalmaim
  A szabadba űzének;
Andalogtam, - és lábaim
  A tündérhez vivének.
Ő egy hüves zöld ernyőben,
  Egész dicsőségében,
Feküvék ott a szellőben,
  Egy szép álom ölében.
Arcadia ligetében
Imígy feküdt kellemében
  Psyche, hogy megszerette
  Amor őt, s eljegyzette.


157. Dal.

Egy délután - (lestem én őt) -
  A folyosón dolgozott;
S két hó galamb a szűz előtt
  Édesen csókolkozott;
S karja s feje oda csüggve,
  Vélvén, maga van csak ott,
S szeme a hív páron függve,
  Ő egy nagyot sohajtott.
Nemzetemnek Apollói,
Képirói, faragói!
  Lantot, vésőt, ecsetet,
  Éltetni ez esetet!


158. Dal.

Látnom őtet és szeretnem,
  Az ész bár mit tanácsolt,
S nála nélkül nem lehetnem,
  Egy pillanat míve volt;
És azólta kebelemben
  Csak ő maga lakozik,
És minden csepp vér eremben
  Csak ő néki áldozik:
Őt tárgyozza s őt találja,
Őt tiszteli s őt szolgálja
  Lelkem minden érzése,
  Szívem minden ütése.


159. Dal.

Mindenfélét megpróbáltam:
  Kártyáztam és koczkáztam;
Olvasgattam, irdogáltam,
  Vadásztam és halásztam;
Gazdálkodtam, kertészkedtem,
  Vándorlottam, czirkáltam,
Túnyálkodtam, bölcselkedtem,
  A harczmezőn szolgáltam,
Hogy lángomat elnyomhatnám,
S gyötrelmimet elaltatnám; -
  Hajh! de szelet kergeték,
  S csak mélyebbre sülyedék.


160. Dal.

A nap alatt ily szerelem,
  Mint az enyém, nem lángolt;
Ily temérdek gerjedelem
  Egy kebelben még nem volt.
Szerelmei Petrarchának,
  Abeilardnak s Didónak,
Szerelmei Júliának,
  Saint-Preuxnek és Sapphónak,
Mély szerelmek, nagy sérelmek,
Szilaj kínok, vad gyötrelmek;
  De mind ez az enyémhez
  Hasonlítva - semmi lesz.

 

XVII. ÉNEK.

Mint a kőszál, hajthatatlan,
  Érzéketlen, szívetlen;
Mint a halál, irgalmatlan,
  És mint a sors kegyetlen;
És gőgösebb Diánánál,
És szilajabb Bellónánál,
  Minervánál ridegebb,
  És a jégnél hidegebb.

Makacs és megtörhetetlen,
  Mint ércz lelke Catónak;
A kínokban telhetetlen,
  Mint vad szíve Nerónak:
A természet megvetője,
A léleknek emésztője,
  A szív rabló kányája,
  Mint Petrarcha Laurája.

Könnyeim őt körül folyván.
  De ő meg nem lágyúlva,
S panaszim őt ostromolván,
  De ő meg nem indúlva; -
Ekképpen áll ő gőgjében,
Siralmimnak tengerében,
  És kettőnket így tipor,
  Engem s téged, Cypripor.


161. Dal.

Minden szépben szépségének
  Nyomozom vonásait;
Minden képben az övének
  Keresgélem bájait;
Ám de azt a kedvességet,
  Azt a lelket, életet,
Azt a tökélletességet
  És gyönyörű keletet,
Hol lelhetném e világban
Egy halandó valóságban?
  Ez angyali kegyeknek,
  Hol van mássok ezeknek?


162. Dal.

Szabad voltam, fürge s oly gyors,
  Mint a szél a hegyeken;
Virágoztam, - elmúlt jobb sors!
  Túl vagyok már ezeken.
Amor az, ki konkolyt vet
  Életünknek földjébe,
A ki loppal ürmöt ültet
  Öröminknek kertjébe.
Úgy, a mint volt, minekelőtt
Először megláttam én őt,
  Soha nem is lehet már, -
  Sőt naponként több a kár.


163. Dal.

Óh! nyomorúlt buta nyelv te,
  Már mennyit nem dallottál?
Szavad még sem érdeklette
  Azt, a kihez szóllottál.
Porba veled! tehetetlen,
  Hibás hangú, amoly lant,
Mint a harang, mely kegyetlen
  Ütésektől megriant.
Sem elmémnek becsületet,
Sem szívemnek szeretetet
  Eleget nem adátok, -
  Szálljon átkom reátok!


164. Dal.

Beteg, sebes, törött, romlott
  Természetem ereje,
És kiaszott, és megbomlott
  Csontom s agyam veleje;
S nem gyógyúlok, - sőt szívembe
  Ujdon-új tőrt s nyilat vet,
S új mérget önt kebelembe
  Minden idő perczenet.
Lehelletem sohajtozás,
Tekintetem siránkozás,
  Panasz hangja mellemnek,
  Jajverése szívemnek.


165. Dal.

Te, ki alig világítasz
  Búmnak komor éjjében,
S engemet nem gyámolítasz
  Szívem nehéz ügyében,
Szikra ész! setét agyamban,
  Mért nem húnysz el egészen? -
Könnyebbség lesz tán sorsomban, -
  Húny el! húny el, jobb lészen.
Boldogok csak addig vagyunk,
Míg éretlen még az agyunk;
  Vagy mikor ez meghűlt már, -
Inségünkben ez határ.


166. Dal.

Egy csillag sincs az egekben, -
  Komor az éj, s a szél fú;
S engem e vad rengetegben
  Ide s tova hajt a bú:
Dühösködő indúlatok
  Viaskodnak keblemben;
Rettenetes gondolatok
  Villámlanak fejemben.
Csak a baglyok huhogása
És a hollók károgása
  Elegyedik jajomba: -
  A sors így visz síromba.


167. Dal.

A világon setét éj van,
  A milyen bús szivemben;
S én itt ülök magánosan,
  Fejem a két kezemben:
S óh! mely teli van kebelem!
  Amor ferdik véremben;
S a temérdek gerjedelem
  Mint forr s habzik szívemben!
A féltésnek indúlatja
Mellemet, hajh! mint szaggatja!
  Mint fúrdalja szívemet
  S rettegteti lelkemet.


168. Dal.

Mint a füge áttétetvén
  Egy sivatag országban,
Haszon nélkül úgy állok én
  Ez eleven világban;
Csak árnyék-kép vagyok én itt,
  Semmit meg nem foghatok;
S ha megkapok is valamit,
  Semmit meg nem tarthatok.
A mi van, mind nem értem van:
Így élek én - csak álomban,
  Lelkemtől elválasztva,
  Magamból kiszakasztva.


169. Dal.

Nem vádollak én tégedet,
  Hogy ekként bánsz én velem,
Jól esmérem én szívedet,
  Jóság az és kegyelem:
Sajnálod te szerelmemet,
  Mely engemet így sorvaszt,
És becsülöd hívségemet, -
  Reménylem és hiszem azt;
Szeretnél te, ha lehetne,
Ha szívedtől kitelhetne,
  Bizonyosnak gondolom, -
  Csak sorsomat vádolom.


170. Dal.

Tovább immár lehetetlen
  Hogy viseljem sérelmem;
Ilyen élet tűrhetetlen -
  Kétségbesik szerelmem.
A távóllét nem oltalom, -
  Nyúgalmam itt sem lelem;
Sőt még vadabb a fájdalom,
  Mely itt dúlja kebelem.
Mit tegyek, óh! mit ne tegyek? -
Fel van téve. - Oda megyek:
  Látnom kell őt akárhogy;
  Életem ott szebben fogy.

 

XVIII. ÉNEK

Egy hasonló valósággal,
  Kiben szív és lélek van,
Ki szerelmet s hívséget vall,
  Élni Hymen lánczában:
Egymás egész birásában,
A természet szép karjában,
  Élni vele és benne, -
  Be gyönyörű jó lenne!

Minden vagyont és értéket
  Egymással megosztani;
Minden erőt s gyengeséget
  Egymással felváltani:
Jónak, rossznak cseréjében,
A szerelem kebelében
  Élni vele és benne, -
  Be gyönyörű jó lenne!

Az egygyiknek szerencséje
  A másiknak nyúgalma;
Egygyik szívnek a bibéje
  Másiknak is fájdalma:
Hogy a kettő csak egy lenne,
S mindent csak egy okból tenne; -
  Imígy élni egymásban,
  A boldogság ebben van.

A kettőnek érzeményi
  Mind rokonok volnának;
Kívánati és reményi
  Egy tárgy körül járnának:
S így szív szívben elmerűlve,
Test és lélek egyesűlve -
  Imígy élni egymásban,
  A boldogság ebben van.


171. Dal.

Ki voltam én, hajh! ez előtt? -
  Oly víg, nyájas és vidám!
Előbb, hogy sem megláttam őt,
  S rám vetődött ez a hám.
S ki vagyok most? Egészen más,
  Amort s őt megesmervén;
Létem csak egy nagy sohajtás -
  Magamból kifogytam én.
Csak midőn a végét érjük,
Akkor, s előbb ne dicsérjük
  Örömünket, kedvünket,
  Szerencsénket, éltünket.


172. Dal.

Téged látlak az egeknek
  Magas, tiszta kékjében;
Téged látlak a vizeknek
Folydogáló tükrében,
Nappal a nap aranyának
  Ragyogó láng-fényében;
Éjjel a hold világának
  Reszkető ezüstjében.
Minden időperczenetben,
Mindennémű szegeletben
  Üldözőm vagy szünetlen -
  Hagy békét, óh kegyetlen!


173. Dal.

Elérem majd nyúgalmamat,
  Lovam kivisz bajamból:
Igy bíztattam én magamat
  Eszét vesztett agyamból: -
S hegyekre fel, - völgyekbe le,
  Hanyatt-homlok nyargaltam;
Fakóm vérzik, habzik bele, -
  Szegény! mert megsarkaltam.
Kedves fakóm! szép paripám!
Jó állat, ne haragudj rám!
  A sors ezt már így mérte:
  Te értem, - én ő érte.


174. Dal.

Ember, hát még dicsekedhetsz,
  Hogy szívvel és észszel birsz?
Hogy érezhetsz s elmélkedhetsz -
  Balgatag, óh! jobb ha sírsz!
Éppen e két dicsőséged
  Káros részed, óh ember!
Mert mindenik ellenséged -
  Téged a szív s az ész ver.
Oh! hogy e két szép forrásból
Életünkbe annyi rossz foly!
  Átkozott szív! kivált te
  Vagy inségünk kezdete.

175. Dal.

«Ha engemet, oly rég hívét,
  A gőgös elfelejtvén,
Másnak adta meggyúlt szívét,
  Minthogy távol vagyok én? -»
Mint a nadály, úgy szívódik
  E gondolat lelkembe;
Mint a féreg, úgy rágódik
  E félelem szívembe.
Remény! remény! jőjj le hozzám!
Kétségbesés vicsorog rám,
  Valamerre fordúlok -
  Sok ez, óh ég! igen sok.


176. Dal.

Szelid Musák! jól tudom én,
  Hogy tisztel ő titeket;
Hogy Ninával levelezvén,
  Írt is ő már verseket.
Jól tudom én, hogy kedveli
  A poeták lantjait:
Vajon hát mért nem sziveli
  Az én lantom hangjait?
Eratóm, te! silány lehetsz,
Hogy kedvére szert nem tehetsz;
  S ha már úgy sem érdekled,
  Némulj el, - mit énekled?


177. Dal.

Olvastam én a verseket,
  Melyeket irt e hunn szűz;
Szappho írt csak ilyeneket,
  Kiből Hella csudát űz:
Szép, jó, nagy és kevésben sok
  Minden, a mit versbe fűz;
Gondolati dicső sasok,
  Érzeménnye tiszta tűz.
Ti, Minerva tanítványi,
Nemetek fő ragyogványi!
  Kik irtok vagy irátok -
  Lantja homályt hoz rátok.


178. Dal.

Mint hűl s fűl a vér eremben,
  Mint szorongok s feszűlök;
Mint borzadok tetememben,
  Mint kábúlok, szédülök! -
Mert naponként közelebb hoz
  A sors az ő honjához.
Kínjaimnak forrásához,
  Nyúgalmamnak sírjához.
Napról-napra közelgetek
A vad szívhez, kit szeretek;
  S ha ez még a régi lesz, -
  Ugy - életem végihez.


179. Dal.

Akkor, midőn felzavarta
  Keblemben a nyúgalmat,
S bájaival kicsavarta
  Eszemtől a hatalmat;
S nyájaskodó örömimet
  A porba leteperte,
S fellengő szép reményimet
  Tekintete leverte;
Hogy elvette mindenemet,
És rabjává tett engemet,
  Harmadik ősz most lészen -
  Ölt volna meg egészen!


180. Dal.

Végtére hát elértelek,
  Édes hazám! tégedet?
Végtére megnyerhettelek? -
  Itt csókolom földedet.
Óh Hunnia! sínlettelek,
  Kedves honom, tégedet!
Te, kit mindég sziveltelek,
  Nyisd meg anya-öledet! -
Hogy elmentem, poklom valál:
Jobb élet-e avagy halál,
  A mire most érkezem?
  Óh hazám! azt kérdezem.

 

XIX. ÉNEK.

Kellemek, a milyeneket
  Csak egyszer ád a bölcs ég;
(Mert mint eddig ilyeneket
  Senkinek sem adott még,)
És a melyek szerzésével,
  Míg e pompás egészet
Létre hozta, sok kincsével
  Szegény lett a természet;

Kellemek, a milyeneket
  Csak látunk és érezünk,
S imádunk, mint isteneket,
  Óh! de meg nem nevezünk;
Mert sem Flóra országában
  Színeik vagy képeik,
Sem bár mely nyelv birtokában
  Nem lelődnek neveik.

Test, a milyen nem iródott,
  Sem soha nem festődött,
A milyen nem faragódott,
  Soha nem is képződött:
Oly gyengéded, s mégis velős,
  Oly gömbölyű s oly teli,
Oly könnyűded, s mégis erős,
  Oly hajlékony és deli.

Melynek csuda szövevénye
  Liliom-hó s rózsa-láng,
Melyből Amor boldog kénye
  Szemérmesen mosolyg ránk;
Melynek minden mozdúlása,
  Fordúlása, helyzése,
Új csudának támadása
  S új kellemek nemzése.

Szemek, melyek ragyogása
  A napfényt megelőzi,
Melyek édes hunyorgása
  A szíveket meggyőzi;
Melyek száz kényt élesztenek
  És a vért felforralják,
Halálos nyílt lövellenek
  És az észt megfagylalják.

Tekintet, mely meghasítná
  A követ is élével,
És az éjt megvilágítná
  S felderítné tűzével;
Tekintet, mely meggyógyítná
  A halálos beteget
S melegével meglágyítná
  A mereven hideget.

Arcz, a melynek rózsáiban
  A szemérem mosolyog;
Melynek minden vonásiban
  Amor szívet les és - fog.
Ajak, azon megtestesűlt
  Szerelem-csók formája
Melyet Amor ajkára szült
  Psyche bíborláng-szája.

Haj, a melynek szőke selyme
  Ezer gyűrűt formáló,
S az észnek oly veszedelme,
  Mint a halnak a háló.
Kezek, kiknek tudományok
  Oly sokféle s olyan szép,
S remek minden csinálmányok,
  Legyen az hang vagy írt kép.

Kebel, melyen az életnek
  Legédesb reményei
Mosolyogva integetnek,
  Hogy ott tellnek kedvei;
A hol minden indulatok
  Kényeket kiélhetnék,
Minden gondok és bánatok
  A Lethét fellelhetnék.

Kebel, melynek látásában
  Minden csepp vér felfordúl,
És szerelmes olvadtában
  A szív majd nem elcsordúl;
Melynek fénylő gyöngy havában
  Amor magát rengeti;
(Boldog szív, mely két halmában
  Kedve sírját lelheti!)

Szemöldökök, a két szemnek
  Diadalmi boltjai;
Lábak (ezen szép tetemnek
  Lebegő gyors szárnyai),
Kiknek minden lépésével
  Szép, jó és nagy tétetik, -
A tavasznak levegtével
  A virág így születik.

Szív, a melyben a szerelem,
  Barátság és a szűzesség,
Az alázat s tűredelem
  S az angyali kegyesség
S minden erkölcs bámúlandó
  Egygyességben lakozik;
Szív, mely erős és állandó -
  Soha meg nem változik.

Elme, mely mint a napsugár
  Elhat minden mélységbe,
S magasan és sebesen jár
  S nem jut soha kétségbe;
Elme, mely az igazsághoz
  Szint oly bátran repűl fel,
Mint a sas a napvilághoz,
  És soha nem csügged el.

Lélek, milyen nem vala még
  Egy halandó hüvelyben;
Óh dicsőség! oh istenség!
  E múlandó lepelben!
Lélek, kinek bár hatalmát
  Eszemmel fel nem érem,
De rajtam nyert diadalmát
  Érzi minden csepp vérem.

Lélek, te ki a szíveket
  Folyó lánggá olvasztod,
S a testektől a lelkeket
  Bájoddal elválasztod;
Kinek minden indúlatja -
  De ki meri festeni,
Vagy mely elme gondolhatja
  Azt, a mi oly isteni?

Lélek, a ki Croesust tenne
  A nyomorúlt Irusból,
Ki által tán Caesar lenne
  Catóból és Brutusból;
A ki könnyen hihetőkké
  Teszi Plato álmait,
S Amornak elvehetőkké
  Csélcsap lenge szárnyait;

Ki egészen kimeríti
  Az érzemény forrását
És magával békeríti
  Reményeink járását;
S a szívnek megtapogatja
  Leggyengédebb hurjait,
S bájával kicsalogatja
  Legtitkosabb hangjait;

Ki beszíjja életünket
  És a szívet elnyeli,
S megragadván a lelkünket,
  Az égbe felemeli;
A ki saját erejében
  Elég maga magának,
S még sem kevély érzésében
  Hatalma nagyságának.

Ének, melyben magát az ész
  Gyönyörködve megissza,
S józansága könnyen s úgy vész,
  Hogy soha nem tér vissza!
Ének, melynek zengésére
  Theba meg felépülne,
Mely leszáll a szív mélyére,
  Hogy - egy bölcs megőrülne; -

Melynek hangja ömledezvén,
  Megenyhűl a fájdalom,
(Hajh! érzettem, jól tudom én!)
  S mosolyog a síralom;
Melynek édes hangjaiban
  A bú magát felejti;
Melyben még száz olyan báj van,
  Hogy azt szó ki nem ejti.

Táncz, a melynek kellemeit
  Még Medina sem birja,
Melynek gyönyörűségeit
  Le Apollo sem írja;
Hol a lábak oly ékesen
  Rajzolják a hangokat,
És minden tag oly édesen
  Késéri a lábakat;

Táncz, a melynek látására
  Minden csepp vér felzendűl
S kész mindennek dúlására,
  S minden szív-húr megpendűl;
Táncz, a melynek érzésére
  Az öt érzék nem elég,
S tökélletes értésére
  Ötször öt is kevés még.

Nagylelküség és méltóság,
  Melyben nincsen büszkeség;
Lélekbeli való jóság,
  Melyben nincsen gyengeség;
Elevenség és nyájasság,
  Melyben nincsen feslettség;
Serénység és szorgalmasság -
  Mindenre rá-termettség.

Ezek azok - a bűbájok,
  Kik engem meggyőzének,
Hol van egy bölcs? - nézzen rájok -
  S mondjon engem gyengének.
Ezek azok, - hol van a ki
  Rabja nem lesz ezeknek?
Álljon elő hát valaki
  Czéhéből a bölcseknek.


181. Dal
.

Egek! már ily nagy ideje,
  Hogy elmém őt képezi;
Immár három esztendeje,
  Hogy szívem őt érezi;
Hogy áldozok és éneklek,
  Álmadozom és írok,
Hogy könyörgök és esdeklek,
  Imádkozom és sírok;
Hogy tékozlom szép erőmet
S vesztegetem szép időmet,
  Hogy emésztem lelkemet, -
  S még sem szán ő engemet!


182. Dal
.

Amott látom domborodni
  Nagy-Somlónak kalapját;
Amott, jobbról, nyálasodni
  A Marczalnak iszapját;
A felhőben merőn ott áll
  A sümeghi vár foka;
A Bakonyból ott kandikál
  Tátikának homloka;
S a tündérnek lakóhelye,
Kínaimnak a műhelye,
  A kék gőzben ott borong -
  Kebelem, hajh! mint szorong.


183. Dal
.

Jól tudom én, mit kellene
  Cselekednem ő vele,
S kívánságom bétellene,
  Szikrát fogna kebele:
Meg kell vetni! ezt tanítja
  A szerelem mestere;
A megvetés, azt állítja,
  A szív legjobb fegyvere;
Mert a gőgös nem nézheti,
Ha valaki őt megveti: -
  De hajh! ezt nem tehetem, -
  Mert őt másként szeretem.


184. Dal
.

Láttam ismét! - a régi ő, -
  Szép ő most is, sőt még szebb még,
Megérlelvén őt az idő -
  Gőgösebb is tán, mint rég!
Miként nőttek szépségei, -
  Nőni fognak szerelmim!
Százszor többek kellemei,
  Többek lesznek gyötrelmim!
Alig esmert meg engemet,
S észrevévén inségemet,
  Öszvecsapta kezeit -
  S lesütötte szemeit.


185. Dal
.

Mint reszkettem, borzadoztam,
  Lépésem mint őgyelgett
Mint szorongtam, fúladoztam,
  Lelkem miként szédelgett;
Pozsgott a vér ereimben,
  Keblem vadúl háborgott;
Sós könny forrott szemeimben,
  S a szív bennem csikorgott,
Midőn mentem ő hozzája; -
De hogy mézes rózsa-szája
  Édesdeden üdvezlett -
  Lelkem sokkal könnyebb lett.


186. Dal
.

Hajh! kemény ő s érzéketlen,
  Most is dúlja életem;
Kínaimban telhetetlen -
  De őt mégis szeretem.
Egész létem vele teli,
  S a míg vérem meg nem hűl,
Őt szereti s őt tiszteli
  Szívem s elmém egyedűl.
Csak a vége életemnek
Lesz határa szerelmemnek;
  S ha síromon túl sincs vég,
  Szeretem őt ott is még!


187. Dal
.

Óh természet! mit vétettem?
  Mért lehetsz ily mostoha?
Anya! meg nem érdemlettem
  Ezt a sorsot én soha.
Mért vonál ki hát engemet
  A nemlétnek méhéből,
Ha kizárod kebelemet
  Emlőidnek teljéből? -
Vajh! mért adtál ilyen szívet,
Imígy érzőt s ilyen hívet,
  Ha nincs szív, mely szeresse
  S érzelmivel tölthesse?


188. Dal
.

Mondd meg, Zephyr, mi dolgod van
  A szűz kebel leplében?
Mit legyezgetsz? mi van ottan,
  A szép kebel völgyében? -
Amor van ott bizonyosan,
  S ott békével szendereg;
S azt vélvén, hogy anyjánál van,
  A gőgöst nem sebzi meg.
Ne, óh, Zephyr! ne legyezd őt,
A hüvedben ott szendergőt!
  Hadd ébredjen egyszer már!
  Szívem immár oly rég vár.


189. Dal
.

Jól látja ő, mint hervadok,
  És jól tudja, mi hervaszt;
Jól látja ő, mint lankadok,
  S ő kaczagja talán azt? -
Vagy segítsd ki lánczaiból,
  Óh bölcseség, szívemet!
Vagy csald hát ki sánczaiból
  Lantom, ellenségemet! -
De hiába fohászkodom,
Haszontalan rimánykodom:
  A halál lesz oltalmam,
  S csak a sírban nyúgalmam.


190. Dal
.

A vad szívet irgalomra
  S tán szerelemre birom,
És szert teszek nyúgalomra,
  Ha érzelmim leirom:
Nyomorúlt! így gondolkoztam,
  S írtam e bús verseket;
Hajh! de szörnyen csalatkoztam -
  Szélnek írtam ezeket!
Dicsőítő gondolatok!
Bálványozó indúlatok!
  Kiáltástok fel nem hat -
  Káiné az áldozat.


XX. ÉNEK.

Most már tudom, mit cselekszik
  Amor ezen világban;
Most már tudom, miként fekszik
  A féreg a virágban;
Miként emel magunk felé,
  S magunk alá miként nyom,
Mihelyt magát befészkelé
  A szerelem - most tudom:

Mi a szivnek üressége,
  Melyet meg nem tölthetni;
Mi a szívnek telisége,
  Melyet ki nem önthetni;
Mi a szívnek kivánsága,
  Melyet el nem fojthatni;
Mi a lélek szomjúsága,
  Melyet el nem olthatni;

Mi a lélek lankadása
  És a fejnek csüggése;
Mi a testnek hervadása
  És az élet tünése; -
Hogy örömink csak árnyékok,
  Kedvünket nem tölthetik;
S reményink vízbuborékok; -
  Boldog, ki nem születik.


191. Dal
.

A számtalan félelmekből
  Az vala leggyötrelmesb,
A számtalan gyötrelmekből
  Az vala legsérelmesb,
Hogy én őtet így szeretem,
  S őt majd más is szereti;
De én őt el nem nyerhetem,
  S más majd még elnyerheti!
Hála légyen csillagomnak!
Vége már ez egy kínomnak:
  Szíve szint oly szabad még,
  A mily szabad volt mindég.


192. Dal
.

Vajjon mire magyarázzam
  E homályos titkokat,
Ne talántán elhibázzam
  Azoknak mivoltokat? -
Ugy magába vonja magát,
  Üldögel és fanyalog;
Lecsüggeszti fejét, nyakát,
  Ugy búsong és andalog? -
S mint a köd az ég tisztáját,
Ugy borítja szép arczáját
  Egy lankadó halványság -
  Mi ez, ha nem kivánság?


193. Dal
.

Akárhogy van, de kínaim
  Nincsenek már kedvére,
És esdeklő panaszaim
  Elhatottak szívére:
Olyan mélyen gondolkodik
  S rám mereszti szemeit;
Gyakran sohajt s fohászkodik
  És tördeli kezeit;
Társaságba általl menni,
Csak magával kiván lenni;
  Gyakran dagad kebele -
  Mind ez minek a jele?


194. Dal
.

Oly kedvetlen s nyughatatlan,
  Sokszor köny jő szemébe;
Bizonyos és csalhatatlan:
  Amor szökött szivébe.
Hogy kiván ő, hogy szeret ő,
  Ennyit tehát tudnánk már -
De kit? - Hajh! itt a bökkenő,
  A titok, mely annyit zár.
Ah! hogy lelkem felderüljön,
Hogy tetemem felépüljön.
  Hogy szívemben békesség
  Legyen - sok kell ahhoz még.


195. Dal
.

Bízakodó reményekkel
  Közelíték hozzája,
És epedő bús szemekkel
  Tekintettem reája;
És szép kezét megcsókolám,
  (A szerelem vakmerő)
Miért oly bús, tudakolám, -
  Pirúlt, de nem szóllott ő;
De képe megháborodván
És leplével viaskodván
  Hullámozó kebele -
  Elegendőt felele.


196. Dal
.

Mind ez vissza nem adhatja
  Még nyúgalmát lelkemnek;
Mind ez meg nem gyógyíthatja
  Nyavalyáját szívemnek;
Erre búm még el nem tünik,
  Melyben oly rég borongok,
S a háború meg nem szünik,
  Melyben oly rég szorongok.
E szikrája a reménynek,
Egy csalóka tüneménynek
  Szemfényvesztő látszatja,
  Szívemet megcsalhatja.


197. Dal
.

A reménység és félelem
  Hányja-veti szívemet, -
Szűnj meg! szűnj meg, óh szerelem,
  Végezd kínos ügyemet!
Ha reményem így súgárzik,
  S mégis félek, hogy megcsal, -
A menny s pokol itt határzik
  Ezen ponton egymással.
Így rettegvén reményeim,
Így remélvén félelmeim,
  Mennynek, földnek istene!
  Mely vad kín ez, mely fene!


198. Dal
.

Sokat mondtam szépségéről
  Kedves ellenségemnek;
Sokat mondtam inségéről
  Búba merűlt szívemnek;
De mind ez a keserveknek,
  (Tudja szívem tájéka)
S az isteni kellemeknek
  Még csak nem is árnyéka.
Bájainak seregéből,
Kínaimnak ezeréből,
  Csak parányit festhettem:
  Mert szót, színt nem lelhettem.


199. Dal
.

A titok kinyilatkozott:
  Szeret, - de nem engemet!
Nem érettem sohajtozott -
  Fojtsd meg, óh kín! szívemet!
Boldogtalan indúlatok,
  Melyek létet adátok, -
Emlők, a kik tápláltatok,
  Nézzétek itt munkátok! -
Nyílj meg, óh föld! - szakadj rám, ég!
E pontban itt hadd legyen vég:
  S te, ki megölsz, vad lélek!
  Légy boldog! - ha nem élek.


200. Dal
.

Elmégy tehát, szegény lélek,
  Oh te példa nélkül hív! -
Eredj! jobb lesz, ha nem élek, -
  Halj, óh halj meg, kinos szív! -
Ha nem szánta bal sorsomat,
  S meg nem indúlt kinomon:
Hadd csúfolja halálomat,
  Hadd tipródjék síromon.
Eredj, lélek! - halj meg, ó szív!
Te utolsó cseppedig hív! -
  Vad kedvéhez tedd ezt még -
  Vajha tetted volna rég!


XXI. ÉNEK
(Töredék)

Csörgő patak! életemnek
  Mint az hajdan foly vala,
Igaz képe, míg mellemnek
  Szabad volt bal oldala;
Oh te! kinek gyöpös partján
  Jár és nyugszik gyakorta,
A vad tündér, a ki nem szán,
  S életem letiporta.

Kinek folyó tükörében
  Lelé csak mássát a test,
Melyet egész szépségében
  Senki soha le nem fest;
Óh te! kinek siralmimmal
  Szaporodott folyása,
És panaszos hangjaimmal
  Elegyedett zúgása! -

Százados tölgy! te ki épen
  Állasz itt még, noha vén,
Tiszteletre méltóképpen
  A mezőnek közepén;
Te, az idők repűltében
  Annyi szélvész játéka,
S oly sok nyárnak hévségében
  Annyi vándor árnyéka!

Óh te! kihez támaszkodva
  A gyönyörű fáradt test,
Szép s nagy lelke gondolkodva
  Nézte, mely szép a napest;
Kinek csipkés leveleit
  Sohajtásim ingatták,
Kinek erős gyökereit
  Bús könnyeim itatták!

Te árnyékos, hüves erdő!
  Annyi madár tanyája;
Kit gyakorta megkeres ő,
  Szívem kedves kányája;
Te, kit szava víg hangzattal
  Oly sokszor meglelkesít,
És elméje gondolattal
  Oly bőven megnépesít.

Kinek zengő homályában
  A bús annyit tévelygett,
Midőn párja birtokában
  Minden madár enyelgett;
S a természet emlőiből,
  Ki mindent élésre hítt,
S az állatok örömiből
  A bús szív csak mérget szítt.


 

MÁSODIK RÉSZ.
A BOLDOG SZERELEM.

L'amour est notre vie: oui, vivre c'est aimer,
C'est rendre un autre heureux, et c'est l'être soi-même

Bernis.

Enchainés à la fois par l'hymen et l'amour,
Couple d'époux amants, quel bonheur est le nôtre!

Helvetius.


1. Dal.

Halljátok! kik esmerétek
  Keserveit éltemnek,
Kik szántatok s részt vevétek
  Gyötrelmiben szívemnek:
Örűljetek, hiv barátok!
  Boldoggá lett éltemen,
Áldássá lön a vad átok,
  Mely függ vala szívemen;
Haljad s érezd, föld s levegő!
Enyém! Enyém örökre ő! -
  Hálá, Lízám, szívednek!
  Sorsom! rendelésednek!


2. Dal.

Musám te! ki zokogással
  Töltéd a természetet,
Töltsd most örömkiáltással
  Napnyúgotot-keletet!
Patak! ittad siralmimat?
  Most örömim könnyét idd! -
Zephyr! hordtad panaszimat?
  Most örömöm hangját vidd! -
Amor látván hívségemet,
Üdvezíté szerelmemet:
  Az égbe felemele,
  Hol Psyche van ő vele.


3. Dal.

Vétettem én, mondván, hogy jég
  Isteni jó s nagy szive;
Szeretett ő engem mindég,
  Hívem volt, mint én híve;
Egymást látván, legottan már
  Egy úton járt érzésünk;
Rossz emberek (sok sziv így jár!)
  Gátlák ölelkezésünk:
Szívem lángját kikémlelték,
Szerencsémet irigyelték,
  Rágalmazták lángomat, -
  És megásták poklomat.


4. Dal.

Ti, a sorsnak ostorai,
  Jó hír s névnek férgei,
Társaságnak sátánjai,
  A sziveknek mérgei,
Becsületnek gyilkossai,
  Az erkölcsnek gyötrelmi,
Az ifjúság áspissai,
  Teremtésnek fertelmi, -
Töpörödött boszorkányok!
Néktek most már füttyöt hányok:
  Károgjatok bár, nem árt,
  Nyelvetek nem tehet kárt.


5. Dal.

Kivált, ragyás, aszott bagoly,
  Te, az erkölcs Parcája,
Ki mindent megrágsz, mint a moly,
  Belzebubnak kajlája!
Ki csak alig mozogsz immár,
  Nyelved mégis kerepel,
Kit a pokol nyilt öllel vár,
  S ha mégy, - bezzeg ünnepel,
Pondró-nyelved csak turkáljon,
Szívnek vermet csak áskáljon, -
  Banya! most már nevetlek
  S mind örökre megvetlek.


6. Dal.

Ti, kik kivűl úgy fázátok
  A szerelem jegétől,
Midőn belől lángolátok
  Ugyan annak tüzétől,
Szomjúzátok, éhezétek, -
  S gyötrelmiben éltemnek
Már szinte megdermedétek,
  Érzeményi szívemnek!
Lakozzatok az örömben,
Melyet Amor nem külömben
  Ád néktek, mint azokat
  A mélyen fájt kínokat.


7. Dal.

Ti, kik szívem fájdalmával
  Szövetkezve valátok,
S mindent a bú fátyolával
  Beborítva látátok,
S minden tárgyból körűltetek
  Gyötrelmeket fonátok,
Szépből s jóból előttetek
  Keserveket szívátok, -
Elmém munkás rajzatai!
Érzelmim hű barátjai!
  Most örömre menjetek
  S mindenről azt szedjetek.


8. Dal.

Fájdalmimban átkoztalak,
  Midőn kínzád kebelem;
Dicsérlek most és áldalak,
  Boldogító Szerelem!
Kifizetéd uzsorával
  Sérelmiért szivemet,
A boldogság méz-árjával
  Borítván el létemet:
Már majd alig viselhetem, -
Öröm minden lehelletem, -
  Nappalom és éjjelem, -
  Áldott légy, óh Szerelem!


9. Dal.

A természet kebelében,
  Erdőnek homályában,
A tavasznak örömében,
  Virágok illatjában,
A pataknak csörgésében,
  Pacsirtáknak szavában,
Fülemilék énekében,
  És gerliczék csókjában, -
A mit lelkem titkon sejtett,
Mind igazság s valóság lett;
  Mind világos érzemény
  S teljesedett szép remény.


10. Dal
.

Minekután a kezünket,
  (Áldott, dicső ünnepnap!)
Mint isten már rég szivünket,
  Öszveköté a főpap,
Hajh! mi történt akkor velünk!
  Mint szédelgett az agyunk!
Miként feszűlt s fúlt kebelünk, -
  Nem tudánk, mikép vagyunk:
Megakadott lélekzetünk,
Elfúl, véltük, az életünk, -
  A pamlagra hanyatlánk -
  Halált vélénk jönni ránk.


11. Dal
.

Soká fel nem támadhatott
  Lelkünk részegségéből.
Enyém s tied hallatszhatott
  Csak a csókok neszéből;
S midőn aztán tört hangzatban
  Ő énnekem így beszél;
«Egy imilyen pillantatban
  A szív - századokat él! -»
 
Újra záporként esének
Gyöngyhavára kebelének
  Örömimnek tüzei
  S örömimnek cseppjei.


12. Dal
.

Eltörlötték inségemet
  Az örömek kinn és benn:
Úgy élem most életemet,
  Mint a gyermek az ölben;
Örömadás, örömvétel, -
  Kedvünket így cseréljük;
Egy perczenet sem illant el
  A nélkül, hogy ne éljük.
Nem cserélnék koronákkal,
Sőt magával mennyországgal,
  Ha már itt is égig hág
  Az emberi boldogság.


13. Dal
.

A kínokról beszélgetnénk,
  Melyek tépték keblemet,
Míglen öszvekerűlhetnék,
  S kitanúlta szívemet; -
S könnyei megáradának
  Földre szegzett szemének,
És rózsáin arczájának
  Tündökölve függének.
Fájt angyali jó szivének,
Hogy viperák beszédjének
  Oly sokáig hihetett,
  S majd áldozat lehetett.


14. Dal
.

Ő is engem rég szeretvén
  Szívbéli vonszódásból,
Sokat szenved szintúgy, mint én,
  Csakhogy külön forrásból;
De megbocsát mind azoknak,
  Kik méreggel itatták,
Megbocsát a Júdásoknak,
  Kik szivünket szaggatták.
Míg vize lesz a tengernek,
Ember lészen az embernek
  (Ádám ólta így vala)
  Ördöge vagy angyala.


15. Dal
.

Eddig a bú fellegével
  Volt minden béterítve,
És az élet csömörével
  Minden egybe vegyítve:
A madarak örömdala,
  A természet élete,
Minden - nékem csak kín vala,
  És méreggel étete;
De most minden örömöt ád!
Az is, ez is, a te munkád,
  Lizám! Napja létemnek,
  Istennéje szívemnek.


16. Dal
.

Más a világ ábrázatja,
  Másként látnak szemeim;
Más a dolgok folyamatja,
  Más hangúak verseim;
Mások éltem érezeti,
  Más alakja testemnek,
Mások lelkem repűleti,
  Más aránya létemnek;
Más most egész természetem; -
Mert szeretek s szerettetem;
  Másként jár most az idő,
  Miólta már enyém ő.


17. Dal
.

Nézd e rózsát bimbójában,
  Kebele még bezárva! -
Nézd emezt itt virágában,
  Kebele már kitárva! -
Olyan valál, szép kedvesem,
  A leányi pártában;
Ilyen vagy most, szerelmesem,
  Hymen nyoszolyájában;
S ennek itt már húll levele,
Teli maggal a kebele;
  Ha ilyen lész, legszebb lész,
  Ámbár rózsád oda vész.


18. Dal
.

Tiéd minden gondolatja
  És értelme lelkemnek;
Tiéd minden indúlatja
  S érzeménye szívemnek;
Tiéd minden kivánatom,
  Tehetségem és erőm;
Tiéd minden akaratom,
  Téteményem és időm;
Tiéd vagyok mindenemmel,
Mind lelkemmel mind testemmel,
  Ébren úgy mint álmomban,
  Éltemben mint holtomban.


19. Dal
.

Egymás mellett be szépen áll,
  Egymást által ölelve,
E gyengéded két rózsaszál,
  Bimbójából feselve!
Milyen szépen indúlának
  Itt egygyütt virágozni!
Miként öszvehajúlának,
  Lenni, múlni, magozni! -
De a kertész eljövendő,
S más karóhoz elkötend ő,
  Szegény rózsák, titeket,
  Mint a sors sok szíveket!


20. Dal
.

Néha, midőn mellettem ül,
  S ereimben a vér forr,
S kivántában keblem feszül,
  Imígy esdek én sokszor:
«Adj egy csókot, adj te kedves,
  De hosszút ám s édeset,
Éles legyen, tüzes, nedves -
  Fájjon is egy keveset! -»
S ha oda hág az érzemény,
Honnan tovább nincsen remény, -
  Vajha ezer határnál,
  Halál, egyszer ott várnál!


21. Dal
.

Eddig csak bús henyélésben
  Múlt életem ideje;
Sorvadt a sok epedésben
  Csontom s agyam veleje;
De megtérvén most már béke
  S nyúgodalma szívemnek,
Ujjúl ismét tehetsége
  És ereje lelkemnek:
Buzog ismét ifjúságom;
Munkál s teremt valóságom;
  Mert van tárgya éltemnek,
  Birodalma szívemnek.


22. Dal
.

A tudomány és dicsőség
  Mindent igért czéljánál,
Az ember, e lelkes por, még
  Mindenkor csak szomjan áll:
Mert erejét s tehetségét
  Ott csak nőni érezi;
De nyúgalmát s békességét
  Mind ez meg nem szerezi: -
Csak szerencsés szerelmében,
Hogy úgy él, mint bölcsőjében
  A gondatlan csecsemő,
  Teljes nyugodt s boldog ő.


23. Dal
.

Midőn gyermek-időnk elmúlt,
  S agyba, mellbe a gond gyűl,
Életünk, hajh! be nyomorúlt
  Egy osztozó szív nélkül! -
Szánlak, leány! szánlak, legény!
  Kit a sors ily átka nyom;
Egyedül vagy, óh te szegény!
  Csömör élted s únalom:
Mert egy ember még csak egy fél, -
És egészen csak akkor él,
  (Akárki bár mit beszél,)
  Midőn két szív egybekél.


24. Dal
.

Szinte már majd öszvecsaptak
  Az inségnek árjai
Fejem felett; - de felkaptak
  Jókor a sors szárnyai;
S ide hoztak, hol már teljebb
  Az emberszív nem lehet;
Ezen pontra, honnan feljebb
  A boldogság nem mehet:
Lelkem minden gondolati,
Szívem minden kivánati
  Örömekből tenyésznek,
  Örömekben enyésznek.


25. Dal
.

A természet emlőiből
  Fejjünk, a mit fejhetünk;
Az életnek örömiből
  Éljünk, a mit élhetünk;
De mindég úgy, hogy kivánat
  Maradjon még keblünkbe;
Ha ez kihal, csömör s bánat
  Jön megzabált szivünkbe.
Tarts mértéket élésedben
Úgy lesz mindég érzésedben
  Örömvirág - és gyümölcs, -
  Imígy él az igaz bölcs.


I. ÉNEK.

Végre tehát elnyertelek,
  Boldogsága szívemnek? -
Mennyi kínnal kerestelek,
  Oh élelme éltemnek! -
Holtomiglan hát lakhatlak,
  Édes földje honomnak? -
Békességben hát birhatlak,
  Fészke gyermek koromnak? -

A sors hol nem hánya-vete
  E háborgó világban! -
Hányszor csak nem eltemete
  Messze földön s országban! -
Mars vérengző harczaiban
  Hány halál közt forogtam! -
Amor pokol-kínjaiban
  Hajh! miként nyomorogtam! -

De sem Mars vérszolgálatja
  Most már nem köt engemet;
Sem Amor nem sanyargatja
  Sem lelkem sem testemet.
A szigorú kötelesség
  Most azoktól el nem vág,
Kikhez csatolt a szivesség,
  Szerelem és barátság.

Itt, a föld e szegletében,
  A nyúgalom karjában,
A természet kebelében,
  S öröminek árjában,
Szabad vagyok, mint a madár
  A levegő térében;
S boldog, mint egy gerlicze-pár
  A szerelem fészkében.

Távól a világ zajától
  S haszontalan füstjétől,
A nagy város pompájától
  S veszedelmes szelétől;
Hol a negéd s hivalkodás
  Minden gond és tétemény;
S a fertelmes bujálkodás
  A szerelem érzemény;

Hol Amornak örömeit
  Pénzért adják és veszik;
S a szív mélyebb érzéseit
  Bolondságnak nevezik.
Hol Hymen szent nyoszolyája
  A bujaság fertője,
Hol azután e bűn fája
  Ezer más bűn termője.

Hol az isten tiszteletét
  Haszon s pompa téteti;
A haza szent szeretetét
  Az elfajúlt neveti.
Hol az igaz, a nagy, szép s jó,
  A jámbor és ártatlan,
S a szabadság, - csak gőz és szó,
  Kaczaj tárgya s szokatlan.

A hol a nyelv hízelkedik,
  Édes-szépnek mondója,
Óh! - pedig csak incselkedik,
  Mint Évának kígyója.
Hol az arczák mosolyognak,
  Midőn a szív mérget főz;
Az igazak nyomorognak -
  Mert a ravasz mindég győz.

Hol a fényes társaságok
  A léleknek únalom;
A tomboló múlatságok
  Szívnek s testnek ártalom;
Hol a haza reményei
  Undok Phrynék ölében,
Atyák s anyák örömei
  Elhervadnak rendében.

Hol az erkölcs kelleméről
  Fennen szólnak, dicsérik,
Holott azt csak a nevéről
  És könyvekből esmérik.
De, hol atya s anya már rosz,
  Hogy lenne jó magzatja? -
Mert a varjú csak varjat hoz,
  Csak sasnak sas fajzatja.

Hol az ifjú megvénhedik,
  Még előtte korának;
És a vén megmerevedik,
  Baj s terh másnak s magának.
Hol a szülők nyomdokiban
  Sietvén a gyermekek,
A feslettség dolgaiban
  Korán lesznek remekek.

Hol az élet szükségeit
  Csak fényűzés tenyészti,
S legszebb, legjobb örömeit
  Színlés s negéd enyészti.
Hol a kisebb a feljebbet
  Hah! gyomrából gyűlöli,
De félvén az erősebbet,
  Tömjénekkel füstöli.

Hol, mint a kinyilt virágnak
  Ezer az ő mirígye,
Úgy minden kis boldogságnak
  Ezer az ő irígye.
Hol a villám, melyet meggyújt
  A bosszúnak szikrája,
Nem dörögve, mosolygva sújt -
  Csók-hang minden lármája.

Hol a szépnek csak felkent máz
  Lílioma s rózsája,
Mert a nélkül ijesztő váz,
  Medusa-kép arczája;
S az embernek és dolgának
  A jóság oly fedele,
Mint Aesopus farkasának
  Báránybőr mily hüvelye.

Hol a nagyság csupa negéd,
  A gyávaság jámborság;
Csak önhaszon másnak segéd,
  S a bátorság latorság;
Hol a szépség csak czifraság,
  Csak czikornya s mesterség;
Érzékenység csak puhaság,
  S a szolgaság emberség.

Hol okosság a ravaszság,
  A barátság tettetés,
Gorombaság az igazság,
  A méltóság megvetés.
Hol a gazdag, nagy s okos úr,
  Bár többnyire otromba,
Mint a rézzel bétekert húr,
  Fényes, - hangja goromba.

Hol semmiben nincs valóság.
  Semmiben nincs élelem;
Semmiben nincs állandóság,
  Semmiben nincs értelem.
Hol a jó is hamar kábúl,
  Az örvény elragadja;
Ritka szív, mely el nem csábúl,
  Mely magát meg nem adja.

Voltam benned, óh Ninive!
  Örvényed megláboltam;
Kegyes sorsom meg kivive -
  Mert ide-való voltam:
Itt vagyok most az enyémben,
  A magamé egészen,
Itt, hol csorbát kedveimben
  Ember-erő nem tészen.

Vezérlőm itt a bölcseség,
  Könyvem a nagy természet,
Nézőszínem a föld és ég -
  S napkelet, napenyészet;
Itt más csélcsap akaratja
  Nem parancsol kényemnek,
Lelkemet nem szorongatja,
  Nem szab módot éltemnek.

A szerencse s a hír elől
  E szegletben elrejtve,
Nem tudván a világ felől
  Semmit, - tőle felejtve,
Értelmemet és szívemet
  Örömök közt mívelvén,
Napalatti életemet
  Boldogúl itt élem én.

Gazdálkodom: szántok, vetek
  És kenyeret aratok;
Kertészkedem: fát ültetek
  És gyümölcsöt szaggatok.
Most előttem a gabona,
  Fű-rend és vad esik csak,
A mint látám, még katona,
  Hogy emberek húllottak.

Itt semmi nincs megkeverve
  A nagy világ mérgével;
Semmi nincs itt megtekerve
  Politika kérgével.
Az egyszerü természetet
  Mesterség nem nyirbálja;
A nyúgalmat és életet
  Irígység nem túrkálja.

Itt a lelket, akár tél van,
  Akár tavasz, nem nyomja,
Mint a roppant palotákban,
  Az únalom ólomja.
Nem rabja itt a szokásnak
  Sem a lélek, sem a test;
Itt az ember, egy a másnak
Nem ás vermet, nem hány lest.

Itt előttem nem botorkál
  Oly nyavalyás balgatag,
Ki véli, hogy olyan sok áll
  Rajta, s hogy ő jeles tag
A teremtés nagy testében, -
  Holott csak hús magában:
Mert sem szív nincs kebelében,
  Sem velő szűk agyában.

Nincsenek itt gyűlölőim,
  Egyéb, kiket - nevetek;
Nincsenek itt esmérőim,
  Egyéb, kiket szeretek.
Nincsen itten ellenségem,
  Senkivel sem mérkezem;
Kevés itten a szükségem;
  A mi van, fel sem veszem.

Elfáradván, vén tölgyemnek
  Le-ledűlök tövében,
S hív szerető szerettemnek
  Nyúgodván hív ölében:
Innen nézem bátorságból
  A világ nagy tengerét;
Innen nézem szabadságból
  A föld sok rabemberét.

Miként csalják társaikat,
  De többnyire magokat;
Miként víjják bajaikat, -
  S mégis gyűjtik azokat.
Kiki magát mint forgatja
  Arra merre fúv a szél,
Mely kevés, ki megállhatja,
  Az erős szív, ki nem fél.

Innen nézem, mit mívelnek
  Ezerképpen ezerek;
Mit keresnek s miket lelnek
  A szarándok emberek:
A szerencsét mint nyomozzák,
  S gyakran, a mit találnak, -
(S akkor a sorsot átkozzák)
  Nyílt torka egy halálnak! -

Mint sürögnek, mint forognak -
  És egygyenként mint henyél;
Mint pezsegnek, mint mozognak, -
  S a sokból mely kevés él!
Mint kerűlik azt az útat,
  S követi csak ezred rész,
Melyet maga nyilván mutat
  A természet, szív és ész.

Mint kívánják mindég csak azt,
  A mit ők nem birnak még,
S ha megnyerték, megint amazt, -
  De még az sem lesz elég.
Mint álmodnak csak leendőt,
  Mint szeretnék csak másét;
Mint élik csak a jövendőt,
  És - bitang a jelenlét.

Az arany mint uralkodik
  Egész földnek felette;
Minden miként nyomorkodik,
  Ha nincs arany mellette;
Mint vezérli a világot
  S az egész embernemet;
Miként tészen igazságot,
  Törvényt, rangot, érdemet.

Olyféléken miként kapnak
  A balgatag halandók,
A mik, szintén mint a habnak
  Buboréki, múlandók.
Amaz ottan! be balúl tesz,
  Be visszaél éltével,
Ki vagy egész élet bút vesz
  Egy órának kedvével.

Az ott - mint gyűjt gazdagságot,
  S ha bajjal megszerzette,
Nem lel benne boldogságot, -
  Szíve szegény mellette:
A természet fiainak
  (Mert nem kíván ő bú-bért)
A legjavát javainak
  Ingyen adja, nem pénzért.

Az ott - mind felfújja magát
  Az udvarnak porában,
Kevélyen feltartja nyakát
  Az aranyos igában.
Mint kérkedik sok kicsinység
  A nagyságnak leplében;
Mint sanyarog sok bú s inség
  A szerencse színében.

Az szidja ott a koronát,
  A felséget és bibort;
Ez az ekét és boronát,
  Szegénységet és a port.
A sors minden kívánságot
  Töltsön bár bé - több kell még;
Sándor birván a világot,
  Vágyának az sem elég.

A nagy isten szép kegyelme
  Miként válik méreggé,
S a szív legszebb gerjedelme
  Gyötrő maró féreggé
Az emberben ember által -
  Káin gyilkos fajzatja!
Hány Ábel így oda nem hal,
  Irígység áldozatja!

Irígység volt ellenzője
  Szívem boldogságának;
Irígység volt a szerzője
  Éltem hosszas bújának.
A temérdek átkok közül,
  Melyeket a bosszús ég
Ránk monda, legtöbb rosszat szül,
  Legfenébb az irígység.

Innen nézem, miként von egy
  Magával sok másokat,
S a mint jobbra vagy balra megy,
  Javít vagy ront százokat:
Az emberek lelkeikkel
  Oly felséges fajzatok!
Szívek s eszek mint vetik el,
  Mely követő állatok! -

Egy nagy ember ott miként áll
  Ezer felett fejével,
Napnyúgotról miként munkál
  Napkeletre lelkével.
Mint forgat fel országokat,
  Mint kötöz és bontogat?
Miként ád s vesz trónusokat,
  Sorsokat mint osztogat? -

Dicső ember, valóban nagy!
  Élni fogsz, míg ember él;
De bár mely nagy, alattam vagy,
  Szívem veled nem cserél!
Egygyetlenegy boldog napom,
  (Pedig mennyit ád az ég!)
Sokkal többet és jobbat nyom,
  Mint az olyan dicsőség. -

Itt vizsgálom, miként munkál
  S teremt a nagy természet:
Minden öszve mily frigyben áll -
  Isteni nagy intézet! -
Egy valónak kezdetével
  Más - több miként enyészik? -
S viszont ezek enyésztével
  Más - több miként tenyészik? -

S midőn minden így jön és megy,
  Egymást váltó pályában,
A természet mint marad egy
  S változatlan magában:
Anya minden időkorban, -
  Teremtő és szerető, -
S télben, nyárban, - égben, porban
  Tápláló és éltető; -

Öröm-emlő annak mindég,
  Ki keblében lakozik;
Öröm-adó annak is még,
  A ki tőle távozik.
Boldog én! ezt itt szemlélem,
  De, mért van így, nem kérdem;
Okait nem keresgélem,
  Mert titkait nem értem.

Kivánatim mind bételvén,
  Kigyógyúlván sebimből, -
Gyönyörüség s öröm kelvén
  Elhúllatott könnyimből, -
Szabad, nyúgodt, elégedett, -
  A boldogság tetején,
Hová ritkán emelkedett
  Halandó, - itt vagyok én! -

Óh házasság! melylyel két szív,
  Érzékeny és ártatlan,
Öszvehangzó, tiszta és hív,
  Egybefonva, szőve van:
Te vagy kegyes istenünknek
  Legédesebb áldása!
Legszebb, legjobb örömünknek
  Mindég teli forrása:

Minden szép s jó te beléd gyűl
  Mindenfelől, mindenből,
Te maradtál meg egyedűl
  Az embernek Édenből:
 A bölcs élés nem únatja
  Örömid, s nem szűkíti,
Sőt még inkább kívántatja
  És mind egyre bővíti.

A múlt idő keserűje
  Te általad édes lesz;
A jelenlét gyönyörűje
  Téged üdves menynyé tesz.
Hálá, sorsom! hogy megáldál
  Legigazabb javaddal.

Hálá, Lizám! hogy megváltál
  A világtól magaddal.


26. Dal
.

S hát meg újra lobbot vete
  Marsnak dühös haragja? -
S hát csak el nem enyészhete
  A háború vér-magja? -
Ím! a hadak vérzászlói
  Szerte tárva lobognak!
S az élet ércz-gyilkolói
  Szerte mordon morognak! -
De az égnek védelmében,
Fészke Kánán kebelében
  Békében van a magyar,
  Nem marhatja francz agyar.


27. Dal
.

Tökélletes bizodalom,
  A legtisztább szivesség;
Egymásban lelt nyúgodalom,
  Vas-hívség, hó szűzesség;
Egy akarat, egy értelem,
  Egy mód minden érzésben;
Viszontagolt segedelem,
  Egy pont minden nézésben;
Szíves, békes tűredelem:
Ím ebből áll a szerelem,
  Mely egyesít bennünket,
  S boldogítja létünket.


28. Dal
.

Hívség, mely oly erősen áll,
  Mint a zajos tengerben
Soha meg nem rendűlt kőszál,
  (Ritka erkölcs emberben!)
Melyben Valmont elméssége
  Ezerszer megtompúlna,
S Lovelacenak ördögsége
  Ezerszer megcsorbúlna: -
Olyan minden győző hívség,
Melyen épült s lobogva ég
  Lízám tiszta szerelme,
  Szívem s lelkem élelme.


29. Dal
.

Hívség, mely oly erősen áll,
  Mint a zajos tengerben
Soha meg nem rendűlt kőszál,
  (Nincs ily hívség ezerben!)
Melyet meg nem háboríthat
  Semmi gonosz szorgalom;
Soha meg nem tántoríthat
  Semmi erő s hatalom: -
Ilyen szirtes, érczes hívség,
Melyen épült s lobogva ég
  Szűz szerelme szívemnek,
  Üdvessége létemnek.


30. Dal
.

Mosolyogva jönnek, mennek
  Életemnek napjai,
Attól fogva, hogy Hymennek
  Kötnek rózsa-lánczai.
Van éltemnek sok órája,
  Melyet irígyelhetne
Az ég maga, ha hozzája
  Még irígység férhetne:
Midőn látom, mint tudja őt,
Az egyedül bennem élőt,
  Szívem üdvezíteni; -
  Ez érzemény isteni!


31. Dal
.

Midőn reggel felserkenünk
  Könnyű testtel s lélekkel,
Hah! mily élet, megtellenünk
  Új kedvekkel, kényekkel.
Óh! egy asszony mit nem tehet! -
  Elfelejtem, a mim nincs;
Azt kivánom, a mim lehet, -
  A mim van, legnagyobb kincs.
A szerencse bő tárából,
A természet sok javából
  Nincsen nagyobb nyereség,
  Mint egy szép s jó feleség.


32. Dal
.

Ha kedvesem mellettem űl
  A párnaszék ölében,
Ezer Amor elevenűl
  Indúlatim fészkében;
S körülötte hogy zsibongnak,
  Mint rajjai a méhnek;
S gyönyörködve mint bolyongnak
  Kellemein testének! -
S ő keblemre lelankadva,
Lelkét, testét általadva,
  Mint táplálja ezeket
  A gyönyörű kényeket.


33. Dal
.

Ha itt a dél - már készen vár
  Takarékos ebédünk;
Magunk vagyunk, mi boldog pár
  S szerető hív cselédünk.
Nincsen, a ki háborgassa
  Édes egygyütt-létünket
Kedveinket borongassa,
  S lakatolja nyelvünket:
Öszvetévén ajkainkat,
Ketté osztott falatinkat
  Csókokkal fűszerezzük
  S örömök közt nyeldezzük.


34. Dal
.

Akkor, midőn oda dűlünk
  A nyúgalom ölébe,
S ölelkezve elmerűlünk
  A kény gyönyörűjébe -
Egek! mi nagy boldogságunk! -
  A midőn feloldódik,
S öszszvevegyűl valóságunk, -
  S egygyé öszszefonódik! -
Oh, egy ilyen perczenetben,
Ily szív- s lélek-vegyűletben,
  Mit éreznek lelkeink!
  Mennyit élnek szíveink!


35. Dal
.

A bereknek gyors kaszási
  Már utólsót vágának;
Az árnyékok óriási
  Hosszúságra nyúlának;
Mink ott járánk, - meg-megállánk
  A rét magas füvében;
S hogy a bürűn általszállánk
  A folyamnak mentében,
A vízbe letekintettünk -
És alattunk és felettünk -
  És bennünk is a menny volt,
  S szívünkben szent tűz lángolt.


36. Dal
.

Hajházzon más uraságot,
  Hágjon más tisztségekre,
Gyűjtögessen gazdagságot,
  Törekedjék kincsekre;
Czímjeivel dicsekedjék -
  Én őtet nem követem;
Keresztivel büszkélkedjék -
  Én őtet csak nevetem:
A sors hiú ajándéki
Maradjanak bátran néki;
  Élje hamis kedveit,
  Tűrje igaz terheit.


37. Dal
.

Első kegyes tekintete,
  Szorítása kezének,
Minden bút elfelejtete
  Elméjével hívének.
A teremtés nyitva mostan
  Lelkem gondolatinak,
Az éléshez nyílt útjok van
  Szívem kívánatinak:
Így váltja fel a kikelet
A szigorú komor telet,
  Fergeteget a napfény -
  Ne hagyj minket, óh remény!


38. Dal
.

Sokkal szebb most a természet,
  Szebb az erdő és mező;
Bennem új élet tenyészett,
  A miólta enyém ő.
Minden földi szerencsének
  Legjava a szerelem:
Pandora szelenczéjének
  Mérge ellen védelem.
Óh barátim! szeressetek;
Csak hogy el ne tévedjetek:
  Férfinak a feleség
  Kárhozat vagy üdvesség.


39. Dal
.

Ha igaz a vélekedés,
  Hogy életünk mértéke
Az érzés s az elmélkedés,
  Mint létünk főbb értéke;
Hát az érző s gondolkodó
  Többet él egy órában,
Mint száz betyár s hivalkodó
  Egész élte folytában, -
Kik mozognak, isznak, esznek;
De csak baromként éreznek.
  Adj egy csókot, édesem!
  Létemet hadd élhessem.


40. Dal
.

Holnap nem lesz, a mi ma van,
  Fekszik, a mi ma még áll;
A mi van, mind bizonytalan,
  Bizonyos csak a halál.
Mostan kivált úgy forgatja
  A sors Ádám fiait,
Mint a szélvész háborgatja
  A tengernek habjait:
Omlanak a tartományok,
Bomlanak az alkotványok, -
  Lízám! élni siessünk,
  Hogy eleget élhessünk.


41. Dal
.

Tőle jönnek, hozzá térnek
  Gondolati fejemnek;
Néki adnak, tőle kérnek
  Érzeményi szívemnek;
Minden eset, minden dolog
  Csak annyira érdekel,
A mennyire rajta is fog,
  Néki is kell vagy nem kell.
Szerencséje s nyúgodalma,
Gyötrelme és aggodalma,
  Búja s kedve létemnek -
  Mind szívében teremnek.


42. Dal
.

A szerelem oskoláját, -
  Oly sokáig érezvén
Kellő kínját, mirígy báját, -
  Kitanúltam váltig én:
Az ő csalárd reményeit,
  Ama hamis kedveket,
És sorvasztó félelmeit -
  Jós esmérem ezeket;
Míg e pontra verekedtem,
A hol feljebb én felettem
  Nincsen földi boldogság:
  Mert innen meg alá hág.


43. Dal
.

A test pompás szépségei
  Idővel mind romlandók;
Csak a lélek kellemei
  Mind halálig állandók.
Te szép! ki csak hüvelyeddel
  Gondolsz ifjúságodban,
Majd ha nem birsz szépségeddel,
  Mit élsz hervadt korodban? -
A szerelem boldogsága,
Az életnek vidámsága
  Csak hozzátok marad hív,
Magas lélek, érző szív!


44. Dal
.

Mint előzi akaratom,
  Kedvemet mint keresi?
Oh a kegyes! kivánatom
  Szememből is kilesi.
Boldog, a ki szert tehete
  Egy jó asszony kezére!
Mennyeivé lész élete,
  Öröm terjed egére.
A jó asszony kegyeivel,
Lelkesítő szerelmivel,
  Valamivel csak tekint,
  Örömöt és kedvet hint.


45. Dal
.

Legény! leány! míg eredben
  Könnyen foly az ifjú vér,
Boldog vagy te! - mert szemedben
  Minden kicsiny sokat ér;
Ám, de mindég ilyen nem léssz,
  Mert az idő majd megvesz;
S ha utóbbra most el nem téssz,
  Akkor, hidd-el, - nem jól lesz.
Hogy holtiglan boldog lehess,
Jót magaddal s mással tehess,
  Gyűjts érzelmet szívednek,
  Esméretet lelkednek.


46. Dal
.

A veszélyes fergetegben
  Szél nem éri a völgyet;
Csak a magas rengetegben
  Töri-dönti a tölgyet:
Imígy folynak most békében
  Életemnek napjai;
Mint e csendes völgy ölében
  E kis csermely habjai.
Oly sok nemzet vérharczában,
A fél világ zavarjában
  Békesség van fészkemben
  És boldogság keblemben.


47. Dal
.

Az, kinn nyargal szágúldozva,
  A nagy világ zajában;
Ez, benn tunyog únatkozva,
  Mint a bagoly odvában: -
Ama, torkos, megmotozik,
  Mindenbe kap, mint a szél;
Eme, finnyás, álmadozik,
  S a mi nincsen, abból él.
Bölcs ifjú! te kinn és benn járj,
De élelmet soha ne várj
  Álom-gőz-szél- és szóból,
  Hanem igaz- s valóból.


48. Dal
.

Fellengző reményekkel
  Indúl a nagy világba
A jobb ifjú, s éh lélekkel
  A tudomány-országba;
De, hajh! ritkán tér magába,
  Ki, bár győzvén elmével,
Esméretinek árába
  Nem fizetett szívével. -
Az igazság súgáriban,
A nagy világ hivságiban
  A szív ritkán melegűl,
  Sőt többnyire mindég hűl.


49. Dal
.

Ő mellette nem érzem én
  Az időnek folyását;
Nem sejtem én, vele élvén,
  Az ifjúság múlását;
Karjai közt csak nevetem
  A sors minden csapásit,
Mert ott marokkal szedhetem
  Százszor több szép áldásit: -
Szerelem tesz keserűvé,
S csak ez teszen gyönyörűvé
  Mindent itt a nap alatt -
  Ő fon élet-fonalat.


50. Dal
.

A férj fenkölt, tüzes legyen,
  Mint a nap, és ragyogjon,
Mint az, erőt adjon, vegyen,
  S kiterjedve forogjon:
De szelídebb tekintetű
  Légy, mint a hold, kegyes hölgy;
Gyengébb s édesb természetű,
  Csendes nyúgodt, mint a völgy:
S valamint a természetben,
Szintúgy lesz a ház-életben
  Minden, mint kell, kinn és benn,
  Jó rendben, szép díszlésben.


II. ÉNEK.

A kelő nap lövelli már
  Az ő tűz-súgárait,
S önti a kinyúgodt földre
  Az életnek árjait:
Tünnek fénye s lángja elől
  Az éj setét kormai,
Az ég tenger csillagai
  S a fél holdnak szarvai.

Eloszlott a bús borúlat
  Ama terhes felleggel,
Mely záporral fenyegetett -
  Mely gyönyörű a reggel!
A sok hangzat, mely elnémúlt
  A napnak elhúnytával,
Ébredvén a nagy természet,
  Megtér kedves zajával.

Új erővel ébred minden
  A nyúgalom öléből;
Új életet merít minden
  A kelő nap tüzéből.
Az éj sűrű homályában
  Nem lévén most már magok,
Csendesebben, de vígabban,
  Csörögnek a patakok.

A susogó erdők s berkek,
  A békes völgy- s ligetek,
A zöld mezők, hímes rétek,
  Egres, füzes szigetek,
A harmatnak gyöngyeivel
  Sűrűen felékülve,
Szelíd fény-folyamban úsznak,
  Egészen megüdülve.

A kert tarka virágai
  Új zománczczal kérkednek;
A rózsák nyílt lángaiból
  Új illatok terjednek:
Mert a lengő, csélcsap szellő,
  Rendre járván ezeket,
Éjjel meggyűlt illatjoktól
  Fosztogatja kebleket.

Vígan dongva oda hagyják
  A méhek köpűjöket,
S a szellővel versent vájják
  A nyílt virág-öblöket.
A feléledt tarka lepkék
  A réteken bolyongnak;
Karikázva űzik egymást
  S virágokra szállongnak.

A tollas nép felborzasztván
  És megrázván tollait,
Repűlésre tisztogatja
  S egyengeti szárnyait;
S megköszöntvén nyugvó helyén
  A szép reggelt szavával,
Egymás után el-elrepűl
  Eledelre párjával.

Amott egy hím fülemile
  Mesterséges gégével
Sziszeg, cseng és fütyöl s csattog -
  S szerelmet űz nőjével.
A pacsirták csicseregve
  Az egekben lebegnek;
A verebek a sövényen
  Ugrándoznak, csevegnek.

A madarak Atilája,
  A hatalmas, kevély sas,
Egy majd égig nyúlt kőszálon
  Merőn állva, mint a vas,
Nyakát s szemét büszke hittel
  A nap felé mereszti,
S világához sovárogván,
  Szárnyait kiterjeszti; -

S most - büszkén felemelkedik, -
  S ég s föld közt mintegy kötél,
A felhőben kereng s lebeg; -
  A tollas nép látja s fél.
Mint ama nagy s erős lélek,
  Kit érzelmi szívének
S elméjének gondolati
  Az egekbe vivének.

Lúdak, réczék seregesen
  A tó felé totyognak,
S a víz édes reményében
  Gágognak és sápognak.
S bele érvén elmerűlnek
  S a vizet lapátolják,
És csapkodó szárnyaikkal
  Magok öszvelocsolják.

A gömbölyű, pofás Vicza,
  Félig nyitva kebele,
Fejdegéli már a Vellást,
  Elterűlve pendelye.
Látván ezt az éhes borjú
  S féltvén kövér ételét,
Néz, bőg, topog, rúg s azon van,
  Hogy lerázza kötelét.

A nagyfejű, zömök bika
  Bömbölve jár alá s fel,
A csapásban, merre már majd
  A csordának jönni kell;
Dúl, fúl, szikrát hányó szemmel
  És kalapál lábával,
S maga körül porfelleget
  Indít mérges szarvával.

Talpon van a borzas kocsis,
  És csudálván álmait,
Vakargatja s kefélgeti
  Prüsszögő pej lovait.
A negédes, pajkos lovász
  Az abrakot rostálja,
S almás szürke paripáját
  Fütyörészve kínálja.

Néz a tüzes, délczeg Ráró,
  Topog, hortyog és nyerít; -
Kútra megy most a két legény
  S gyors kézzel vizet merít; -
Erős, széles vállaikon
  Most a csöbröt béviszik,
S ott, egygyik a másik után,
  Rendre minden ló iszik.

Rezzegetik az akolban,
  Kezeikben a sajtár,
A heverő s kérődző nyájt
  A juhász és a bojtár;
S mire minden homályt elver
  A nap a mély völgyekből,
A téj is mind ki lesz fejve
  A feszes júh-tölgyekből.

A rideg nyáj kinn legel már
  S a mező nyers füveit
Mohón falja s nyalogatja
  A hajnalnak könnyeit.
Két nagyfejü s nagyszarvú kos
  A gyöpös domboldalon
Kiválik a sereg közűl -
  Mit akarnak ott, vajjon? -

Hegyes füllel figyelmez s néz
  Reájok az egész nyáj,
Hogy felkapott falatját is
  Elfelejti némely száj:
Most a kosok öszveütnek, -
  S csapásaik oly nagyok,
Hogy a föld is reng alattok,
  S majd bészakad az agyok;

Míg a pásztor, ki a dombról
  Fújja-le bús nótáját,
Megharagszik, s ajakától
  Félrekapván dudáját,
Olyant rikkant a kosoknak,
  Hogy ezek megrettennek,
S félbe hagyván a viadalt,
  Jobbra balra szélyt-mennek.

A szorgalmas földmívelő,
  Költögetvén ökreit,
Melyek éjjel kipihegék
  A tegnapnak terheit,
Őket az ekéhez hajtja,
  S befogván az igába,
Szól és belé kapaszkodik
  Ekéjének szarvába;

Suhogtatván, durrogtatván
  Sudaras ostorával,
A vonókat ösztönözi
  Esméretes szavával;
Tudván azt, hogy kenyér s élet
  Terem ezen munkában,
Vidám kedvvel ballagdogál
  Ökreinek nyomában.

Kezdi már ott a kaszások
  Csoportja is munkáját:
Emez szemét törölgetvén,
  Amaz fenvén kaszáját;
Most mindnyájan bele vágnak
  A rét tömött füvébe,
S vastag rendek dűlnek hosszan
  A fénylő vas élébe.

A tegnap elfáradt útas,
  Ki egy széllyelterjedett
Vén tölgyfának árnyékában
  Álomra telepedett,
Most öszve s felszedi magát
  S a feléledt vidékbe
Útnak indúl, forró hálát
  Repítvén-fel az égbe.

A galambok seregesen
  Oda hagyván fészkeket,
Szárnycsattogva repűlnek el,
  Teli szedni begyeket:
Hol most a hím nője körül
  Addig enyelg s forgódik,
Míg szerelmes kivánatja
  Csókban el nem oltódik.

Amott a kevély kan polyka,
  Tollai felborzadva,
S mérges-vörös leffentyője
  Rút fején megolvadva,
Dölffel csoszog az udvarban,
  Szidalmakat ökrendez;
Mint ama felfújt criticus, -
  De - kit senki fel nem vesz.

A harmatnak gyöngyeitől
  Csillog amott a máva.
Hah! s közte mint hivalkodik
  A ragyogó kan páva! -
Fennáll búbos kigyófeje,
  Kiterjesztve bő farka,
Mely temérdek színeitől
  S szemeitől oly tarka;

Kedvetelve nézi magát, -
  Mint asszonyok s leányok,
Kiknek testek ilyen czifrák, -
  Szívök, lelkek silányok; -
Szép farkának zöld selymével
  A szél játszik s ingatja;
Látván ezt az agárkölyök,
  Csudálja és ugatja.

Oh természet! Mely becsesek
  Kellemeid és áldásid!
Szeresd, tápláld és boldogítsd
  Kedvellőid s munkásid! -
Végy kebledbe! - Lovász! - nyergelj!
  Kaszásim megkeresem. -
Cziczke! Lepke! Fecske! hajsza! -
  Nyúgodjál még, kedvesem!


51. Dal
.

A szokáshoz, emberekhez
  Nem szabom én éltemet;
Oskolai törvényekhez
  Nem szabom én versemet;
A mint érzek s gondolkodom,
  Akként élem napjaim;
Csak szívemhez ragaszkodom,
  Midőn zengem dalaim;
Természetes az életem,
Természetes versezetem;
  A mi nincs, nem tettetem:
  Csak szívemet követem.


52. Dal
.

A szerencse kebelében
  Az ott, - mégis szomorog? -
Temérdek kincs közepében
  Ez itt, - mégis nyomorog?
A dicsőség súgáriban
  Az ott, - mégis kedvetlen? -
Egy szép asszony karjaiban
  Ez itt, - mégis ízetlen? -
Óh! mert mind ez nem szerelem,
És a szívnek nem élelem; -
  Ne keress ott, a hol nincs;
  Szívedben a legjobb kincs.


53. Dal
.

Egy istenért, egy hazáért
  Égett hajdan, durván hív, -
Egy hölgyért, egy nyoszolyáért -
  A törzsökös magyar szív;
De sem isten, sem hazához
  Sok kigyalúlt magyar szív,
Sem szavához, sem párjához,
  Sem magához most nem hív!
Egy istenem, egy a hazám,
Érzi szívem, s ezt vallja szám;
  S egy szerelme szívemnek,
  Mint egy szíve keblemnek.


54. Dal
.

Ezerféle képzeletek,
  Gondolatok s remények,
S még százszor több érezetek,
  Kivánatok és kények
Szendergének tűz-lelkemben,
  Még akkor csak embryók,
 Mind - sejtém azt kebelemben -
  Mind gyönyörű-szépek - s jók:
Most szerelmünk kedveiben,
Csókjainknak tüzeiben
  Ezek mind kikelének
  S örömekké levének.


55. Dal
.

A szerelem örömei
  Legvalóbb tulajdonink;
A szív és ész kellemei
  Legbecsesebb vagyonink:
Mert nem idő vagy sors-ként van
  Mind ezeknek járások;
Hanem bennünk önmagunkban
  Vagyon az ő források; -
Minden egyéb, nem örökség,
Egyéb, a mit a sors ád még,
  Nem tulajdon, csak kölcsön, -
  Csak szép hamv a gyümölcsön.


56. Dal
.

Munka töltvén nappalimat,
  Éjjelimet nyúgalom,
Nem teheti óráimat
  Hosszakká az únalom:
Lovag, gyalog járogatván
  A gazdaság ágait;
Néha vadász, csapázgatván
  A vadaknak nyomait;
Közben néha bölcselkedvén,
Érezvén és elmélkedvén
  S zengvén ebből kelt dalom -
  Nem fér hozzám únalom.


57. Dal
.

Amor nélkül a szép és jó
  Holt, kemény és mereven;
Általa lesz élő, bájló,
  Lelkes, szíves, eleven;
Ő ád végső tökélletet
  A kellemek bájának,
Mint a harmat szint s életet
  A tavaszi rózsának;
S mint a dicső, jóltévő nap,
Kitől minden életet kap,
  Esméretes ott is még,
  Hol örökké áll a jég.


58. Dal
.

Ki a tömlöcz penészéből,
  Örök rabság lánczából,
Ki a vakság bús éjjéből
  Vagy a halál torkából
Reménytelen kivonatik
  Új, szebb élet kedvébe,
Bár pokolból ragadtatik
  A menny üdvességébe,
Nem érezhet, jobbat, szebbet
Gyönyörűbbet, édesebbet,
  Mint éreztem, boldog én,
  Őt először - ölelvén.


59. Dal
.

Egy szavára - síralmimnak
  Elapadott tengere;
Egy szavára - kínaimnak
  Elenyészett ezere;
S világosság lőn fejemben,
  Mely bús éjben borongott;
S békesség lőn kebelemben,
  Mely tűz-harczban szorongott
A zűrzavar homályai,
Hogy a nap tűz-súgárai
  Először kitörtenek,
  Legott imígy tüntenek.


60. Dal
.

A világ egy nagy üres tér,
  Minden árnyék és álom,
Az élet csak keblünkben vér, -
  Egyéb holt, - azt találom,
A miólta kebelében
  Örömmé vált gyötrelmem,
S az örömek özönében
  Uszik s ferdik szerelmem; -
Mintha a nagy természetben
Ő s én volnánk csak életben, -
  S csak szerelmünk eleven, -
  Egyéb minden mereven.


61. Dal
.

Ne káromold, sőt háláljad
  Szíved érzékenységét;
Ne irígyeld, sőt sajnáljad
  Sok szív ércz-keménységét:
A kemény és érzéketlen
  E nagy lánczban hibás tag;
Mint a kőszirt terméketlen,
  Elvész benne az életmag:
Érzékenység a nemzője,
Táplálója s éltetője
  Minden szép-, nagy- és jónak,
  Minden lantra méltónak.


62. Dal
.

Mint egy nap az esztendőben,
  Mint a madár felettünk,
Vagy felhő a levegőben,
  Úgy repűl el életünk;
Míg Amornak örömei
  Boldogítják szívünket,
S a bölcseség törvényei
  Világítják fejünket; -
De mász, sőt áll az ideje,
Kinek üres szíve s feje; -
  Jobb, ha nem él az olyan,
  A kin ilyen átok van.


63. Dal
.

Éljük (dorgálni ki meri?)
  Az ifjúság örömit,
Míg a vénség nem keveri
  Öröminkbe ürömit.
Éljünk, a míg ifjak vagyunk,
  Míg életünk földje bő,
Míg termékeny keblünk s agyunk, -
  Mert eljön majd az idő,
Hogy megtompúl az érezet,
S egyedül az emlékezet
  Lesz öröme szívünknek
  S legfőbb java éltünknek.


64. Dal
.

Mint a tavasz virágzatja,
  Mindenegy más fajzatú,
S minden fajnak más látszatja,
  S mind tulajdon illatú;
Úgy mindegygyik szépségének
  Tulajdon a kelleme
És tulajdon kellemének
  Az öröme s érdeme, -
A szívnek és érzelminek,
A léleknek s képzetinek
  Ezerféle kedvére
  És gyönyörűségére.


65. Dal
.

Most négyszer hét esztendeje,
  Lőn kezdete létemnek;
De csak az volt az eleje
  Valóságos éltemnek,
Midőn (második nyár most lesz)
  Lízám! nékem így szóllál:
«Ha szerelmem boldoggá tesz, -
  Boldogságod helyén áll!»
 
Mind addig, - csak hogy mozogtam;
Nem tarthattam, bár ha fogtam; -
  Akkor újra teremtél,
  Szívem csak azóta él.


66. Dal
.

Ha nem érnek az elmével,
  Óh vers, ólom lábaid,
És a szívnek érzetével,
  Nyelv, nem birnak szavaid;
Hát jobb, óh vers, csak elfúlnod, -
  A nehéz vers fertelem;
S néked, nyelv, jobb elnémúlnod, -
  A selyp hangzat sérelem.
Így lesz féreg-csúsz-mászássá,
Így lesz varjú-károgássá,
  Óh sas, fellengezésed,
  Fülemile, zengésed.


67. Dal
.

Az emberszív, valamíg vér,
  Érzelmet vált és cserél;
Mindég kiván, sovárog s kér,
  Tellik, ürűl, reményl s fél.
Boldog szív, mely, a mit kére,
  A sorstól megnyerhette;
Mely nyúgalom-partot ére
  S reményét nem vesztette.
Ez órában jó érzemény,
A jövőre kedves remény:
  Boldog annak élete,
  Ki már erre mehete.


68. Dal
.

Az első csók ajakiból
  Mint ragadt-meg engemet!
Szinte minden sarkaiból
  Kiforgatta létemet.
«Rég-szeretett, hát enyém vagy!
  Semmi sors nem választ el!»
 
Egész lelkem ezen egy nagy
  Gondolatba lobbant fel.
S mint az árnyék a szálfáknak,
A nap és hold a világnak,
  Néki szívem oly hive,
  Oly hivem az ő szive.


69. Dal
.

Ha úgy nézed szépségedet,
  Leány, mint fő javadat,
Szánlak, gyarló, én tégedet,
  Mert megcsalod magadat.
Hidd el, kevés ez magában;
  S gyakran ennek birtoka,
Az ő rövid tartásában,
  Hosszú búnak az oka.
Gondolj szíved- és lelkeddel
Többet, mint sem szépségeddel:
  Ez naponként fogy és vész; -
  Holtig tart a szív és ész.


70. Dal
.

Asznak a rét virágai,
  Hervasztván az ősz szele;
Némák berkünk lantosai,
  Sárgúl a fák levele! -
Az ifjúság kellemei,
  És tüzei s kényei,
Az életnek örömei,
  Reményei s kedvei, -
Minden a nagy természetbe
Így megyen bús-enyészetbe!
  Éljünk szívünk- s lelkünkkel,
  Mert mink is így megyünk-el.


71. Dal
.

Rokon ember-társatokkal
  Kik jót tenni gondoltok,
S vagy színekkel, vagy hangokkal,
  Vagy versekkel rajzoltok!
A természet legyen kútfő
  Minden érzett- s gondoltban;
Ő legyen tárgy, ő próbakő, -
  Ha másként van, - nem jól van.
Ez örök nagy igazságot,
Melytől hogyha félrevágott,
  Majomjáték munkátok, -
  Eszetekben tartsátok.


72. Dal
.

Hűlt helye a sűrű dombon
  A sok madárfészeknek;
Levél helyt a dió-lombon
  Csókák s varjak lebegnek;
Fűrj és fecske menni készül,
  Gólya, daru eltünt már;
A denevér tornyában ül,
  Estvénként most már nem jár;
Hamvas ködben lábbog a nap;
Hervad, pusztúl a domb és lap; -
  Itt az ősz! de legyen bár, -
  Öröminkben nem lesz kár.


73. Dal
.

Szegény vagy rosz belsejébe
  Ki maga nem tud lenni,
Ki szívének rejtekébe
  Fél s nem szeret bémenni:
A ki önnön társaságát
  Mind örökké kerüli;
Vagy esméri silányságát,
  Vagy magát nem becsüli.
Bizonyos az, hogy hiános
Ember, a ki, ha magános,
  Jó társra nem tehet szert;
  Sajnálom az oly embert.


74. Dal
.

Szerelemről, hogy jól írjon
  Akárki, és tüzesen,
Szükség: érző szívvel birjon
  És igazán szeressen.
Ovid, Sappho
s több mások is
  Oly jól azért irának
Szerelmeket, mert magok is
  Szerelmesek valának.
Minden Musa bár fejedben,
Amor nélkül kebeledben,
  Akármiként igyekezz: -
  Leirt tüzed hideg lesz.

75. Dal.

Nem ki névért, dicsőségért
  Mássza Pindus bérczeit,
Vagy alacsony nyereségért
  Írja halom-verseit;
Hanem az, ki, ha lelkében
  Gondolatok virradnak,
Vagy felhevűlt kebelében
  Érzemények fakadnak,
Lantot ragad, s mi érdekli,
Kedvesinek elénekli, -
  Kiben a vers így terem,
  Az énnékem emberem.


III. ÉNEK.

Hah! Istenség a szerelem
  E romlandó hüvelyben;
Segedelem és védelem
  A sors ellen a mellben;
Mindenható hatalmával
És tulajdon bűbájával,
  A mit az ész alig hisz,
  Játszva mindent végre visz.

Rózsákat hint ösvényére
  Ezen földi éltünknek;
Írt csepegtet sérelmére
  Gyakran vérző szívünknek:
A bút, gondot felvidítja,
A szegényt meggazdagítja,
  Minden ellen védelem -
  Istenség a szerelem!

A lelket megnemesíti,
  Szépre, nagyra buzdítja;
Az elmét megélesíti,
  A lomhát megindítja;
Az ércz-szívet meglágyítja,
A fajtalant megtisztítja,
  Meghajt minden nagyságot,
  Hódít minden vadságot.

Szárnyakat ád a léleknek
  S magán fellyűl emeli,
Bátorságot a félszegnek,
  Mely a bajt megtördeli;
A rosszat meggyűlölteti,
Erkölcsöt megkedvelteti;
  Terjed benn az értelem, -
  Istenség a szerelem!

Nála nélkül az emberség
  Itt örömöt nem is lel;
Nála nélkül a mesterség
  Semmi dicsőt nem mivel.
Minden jónak, felségesnek,
Minden gyönyörűségesnek
  A szerelem eleje,
  A szerelem veleje.

Közönséges lelkekből is
  Mely mennyei szikrát ejt?
A legvadabb szívekből is
  Mely isteni érzést fejt? -
A mi egymást gyülölséggel
S ellenséges dühösséggel
  Mind örökké üldözte,
  Gyakran öszvekötözte.

Kicsal minden tehetséget
  Az emberből bájával;
Betölt minden reménységet
  A boldogság árjával;
Minden átkot áldássá tesz,
Ő általa tűrhető lesz
  A legfenébb gyötrelem, -
  Istenség a szerelem.

Tánczot, tréfát, játékokat
  Tenyészt a vad pusztában,
És rózsákon vet ágyokat
  Pályánk nehéz útjában.
Ezt a földi por-életet,
Mely agyagba rekesztetett,
  Oly tetőre vezeti,
  Hol az mennyét élheti.

Palotává varázsolja
  Az alacsony kalibát;
Veszélyeket meglábolja, -
  Nincs előtte semmi gát:
Sőt a bátor és hatalmas
A síron is diadalmas; -
  Mint az öröm karjába,
  Úgy dől halál torkába.

A természet lépéseit
  Ő indítja s vezeti;
Az ő ezer nemzéseit
  Ő neveli s élteti:
Nála nélkűl föld, víz, tűz, ég
Zűrzavarban meredne még:
  Szerelme az istennek
  Ada létet mindennek.


76. Dal
.

Miként sejti ő lelkemből
  Kelő gondolatimat;
Miként sejti ő szememből
  Titkos kivánatimat!
S miként tudja betölteni
  Ezeket egy csókjával;
S amazokat segíteni
  Elméjének szárnyával! -
Segéd szívem érzésiben,
Elmém víg s bús röpteiben;
  Fele valóságomnak,
  Lelke minden dolgomnak.


77. Dal
.

Mind az, a mit a halandók
  Szerencsének tartanak;
A miért ők, a szánandók,
  Veszélyekbe szállanak:
A becsület s dicsőségnek
  Fényes pora és füstje,
Gazdagságnak és felségnek
  Aranya és ezüstje,
S több efféle, miket sok szív
Leggyönyörűbb élésnek hív,
  Nem ér hiú becsével
  A szerelem kedvével.


78. Dal
.

Óh te! ki a nagy világnak
  Elkábító zajában,
A hivság és bujaságnak
  Ellankasztó karjában
Elbitanglád jobb részedet
  Tehetségét lelkednek,
Elbitanglád szép tüzedet,
  S elevenjét szívednek, -
Térj vissz' a szép természetnek,
Bölcseségnek s szeretetnek
  Boldogító ölébe! -
  Írt lelsz kebled sérvébe.


79. Dal
.

Van egy erkölcs, melyet imád
  Még maga is a gonosz;
Mely a szívnek nyúgalmat ád
  S az életre áldást hoz;
Mely még minden hív őrzőjét
  Örömökkel fizette
S minden kába elvesztőjét
  Gyötrelmekkel bűntette; -
Van egy erkölcs, mely ha elvész,
Vele vész a legszebb s jobb rész:
  A szívbéli békesség.
  E nagy kincs a szüzesség.


80. Dal
.

Szív s ész! külön két kalaúz
  Az embernek éltében;
Boldog! a kit egyfelé húz
  Mind a kettő mentében.
De többnyire nem egygyeznek, -
  Ez jobbra, s az balra megy;
S mikor már nem ellenkeznek -
  Az embernek már mind egy.
Gyakran, a mit az ész javall,
A szív kínnak, átoknak vall;
  A mit pedig ez szível,
  Az azt másként veszi fel.


81. Dal
.

A mezei gazdagságban
  Minden óra munkát hoz,
Midőn a nagy palotákban
  Az únalom ásítoz:
Pedig miként mozog, zajog
  Minden, - vélnéd, duplán él;
Holott a szív senyved, sajog,
  Nyomván azt a gőz és szél.
Óh természet! csak anyai
Kebeledben a magvai
  S gyümölcsi ez életnek; -
  Boldogok! kik szeretnek.


82. Dal.

Tudós lehetsz; - de bölcs nem vagy,
  Éjt nap könyvben túrkáló:
Tudománynyal megrakott agy
  Kedvvel telt szív mellett jó.
Nem ki ezrek éltét, tettét
  Tudja, fejti s beszéli,
De, ki ember-természetét
  Mélyen érzi és éli, -
Voltakról tud, - jövendőt sejt, -
Valóval él, - kedvet nem ejt,
  Ez így, az úgy történvén,
  Bölcsnek csak azt mondom én.


83. Dal
.

Az örökké nyughatatlan,
  Kit valami mindég hajt,
S amott lót-fut, ámbár jól van
  Itt is dolga, - nem kap rajt;
Utóbb mégis csak vissza vágy
  Születési fészkébe,
Melyet a balgatag elhágy
  Jobb remények fejébe:
Mert az ember házi állat;
 S bár mint nyomják itt a vállat
  Az életnek terhei,
  Tűrhetőbbek sebei.


84. Dal
.

Sokan voltak, kik őt kérték,
  Czímesb, dúsabb, kellemesb;
És ha ez az érdem-mérték,
  Én nálamnál érdemesb;
A mit tudok, az is csekély,
  Minden ember tudhatja;
Hanem mi a keblemben él, -
  Kevés, ki megfoghatja:
Megfogta ő; s e mindég hív,
Csupán érte verő mély szív,
  Ezen legjobb értékem,
  Szerzé meg őt énnékem.


85. Dal
.

A gyermek-kor örömei,
  Mig, mint tűz a kövekben,
A szerelem érzelmei
  Alusznak a szívekben, -
Mik az édes kínhoz képest,
  Mely belőlünk fakadoz,
Midőn a szív lélek és test
  Szerelmében olvadoz?
A szerelem örömei
Legédesebb gyümölcsei
  E szarándok életnek: -
  Boldogok, kik szeretnek!


86. Dal
.

Te az idők tengerébe
  Már már lefolyt esztendő,
Melynek boldog kezdetébe
  Örökr' enyém leve ő!
Hogy a búnak örvényéből
  Szívem végre partot ért,
Hálá! lelkem fenekéből,
  A jó s boldog napokért!
Hálá, sorsom, kegyelmedért!
Hálá, Lízám! szerelmedért! -
  Tavaly ekkor még féltem;
  Most - mondhatom, hogy éltem.


87. Dal
.

Ez órának lejártával
  Vége van e századnak;
A jövő száz lefolytával,
  Kik most élnek, - sorvadnak.
Én is, te is, mi boldog pár,
  Mi, kik itt most enyelgünk,
Akkor mink is sorvadunk már, -
  Otthon lészen már lelkünk.
Édesem te! szemed nedves?
Ne szomorogj, édes-kedves! -
  Bár hol légyen lételünk,
  Szerelmünk ott lesz velünk.


88. Dal
.

Fagyva fekszik a természet
  Halotti hó-leplében;
Élte s bája elenyészett,
  Áll minden ér keblében;
De majd eljő vőlegénye
  A hív tavasz tüzében,
És anyai érzeménye
  Megint felforr erében;
S ezerforma életeket,
Örömöket és kedveket,
  Kiknek magvok méhében,
  Szülend ismét hevében.


89. Dal
.

Mint dühödik, üvölt, ordít
  A zivatar, s mint kapkod?
Mindent miként lódít, fordít,
  Széllyel s öszve mint csapkod? -
Mint a pelyhet, úgy elkapja
  A repűlő madarat;
Mint szálvesszőt földig csapja
  A magas tölgy-sudarat;
Mint tépi ott a házokat,
Hordja itt a kazalokat? -
  Ezt én boldog békéből
  Nézem, Lízám öléből.

90. Dal.

A szerelem és barátság,
  Időt győző voltában,
Legjobb öröm termő két ág
  Az életnek fájában:
E két ágnak gyümölcseit,
  Boldog, ki megszedheti!
A többinek veszélyeit
  Mosolyogva tűrheti.
A szerelem s barátságot,
E két legszebb öröm-ágot
  Szívem szerint élhetvén -
  Boldog ember vagyok én!


91. Dal
.

Amort, kinek csak buja kény
  Volt fajtalan nemzője;
Amort, kinek csak külső fény
  Volt negédes szülője,
Óh! ne fogadd kebeledbe,
  Azt Hymenné nevelni:
Több az, a mit életedbe
  Mindég tudhass szívelni;
Mert csömörrel, únalommal,
Méreggel és fájdalommal
  Tölti majdan szívedet
  S megemészti éltedet.


92. Dal
.

Élés által a szerelem
  Gyengül s végre oda vész,
Mert buborék-gerjedelem, -
  Úgy itél a hideg ész.
De szerelmünk nemesb fajtú:
  Ezt az inkább tüzeli;
Jó s balsors ezt, öröm és bú
  Mind nagyobbra neveli:
Mint a phoenix hamvaiból
Úgy szokott ez lángjaiból
  Mindég újra éledni,
  Nagyobbodni, terjedni.


93. Dal
.

Sorsunk vászna e föld hátán
  Asszony-kéztől vetődik,
S a mint angyal ez, vagy sátán,
  Menny vagy pokol szövődik.
Boldog szív, kit jobb csillaga
  Oly asszonyra vezetett,
Kit nemének rút maszlaga
  Meg nem vesztegethetett.
De jaj annak, ezerszer jaj!
Kit egy amoly vipera-faj
  Hálójába ejthetett;
  Jaj annak, hogy - született.


94. Dal
.

Ha csak habos testi kények,
  Nem a viszont-tisztelet
S titkos rokon-érzemények
  Fonták a szív-kötelet, -
Nem állandó: parányi sér,
  Egy kis nem várt történet, -
Egygyetlenegy elfolyt csepp-vér
  Ennek könnyen véget vet.
Egygyik felől szeretetre,
Másik felől tiszteletre
  Támaszkodván Hymenünk -
  Soha sem kell féltenünk.


95. Dal
.

Egy szép hölgynek ellenében
  A mely férfi úgy megáll, -
Érzés nélkül kebelében,
  Hidegen, - mint egy kőszál;
Az az asszony-természetnek
  Vagy rút adót fizetett;
Vagy kedvével ez életnek
  Örökre számot vetett;
Vagy bú-féreg ül szívében,
Vagy nincs erő tetemében,
  S minden csontja már száraz -
  Vagy nem is férfi már az.


96. Dal
.

Ki egy szép s jó feleségben,
  Egynéhány jó gyermekben,
Középszerű tehetségben,
  Válogatott könyvekben
Tartós élést, boldogságot,
  Elégedést nem talál; -
Csak hagyja el e világot, -
  Annak legjobb a halál:
Mert a miről ő álmodoz,
Oly valamit e föld nem hoz;
  Nem terem az agyagban,
  Hanem feljebb csillagban.


97. Dal
.

Esmérd meg az embereket
  Minden természetekben,
Bölcsebb ifjú! s szedj kincseket
  Az ő szegénységekben;
Gyűjts magadnak bölcseséget
  Az ő bolondságikból,
Jóságot és szelídséget
  Az ő gonoszságikból;
Tanúld ki jól a világot; -
Szíjj a gőzből valóságot, -
  Vegyed hasznát eszednek,
  S lesz mit élni szivednek.


98. Dal
.

Éljük okos itélettel
  A mit ád a jelenlét,
Nyilt és vidám érezettel, -
  Ki másként tesz, nagyon vét:
A jövendő szép reménye
  Többnyire dugába dűl;
A jelenlét érzeménye -
  Ez a miénk egyedül.
Édes-kedves, jersze tehát!
Míg van rajta, rázzuk a fát;
  Talán holnap ilyenkor
  Válni, - rajtunk lesz a sor.


99. Dal
.

Mint borzasztó havasoknak,
  Hol szirtnek szirt hegyette,
Temetőknek, sírhalmoknak
  A szelíd hold felette; -
Úgy jösz feldúlt nemzeteknek,
  Országoknak hamvain,
Milliom holt tetemeknek,
  Megölteknek csontjain, -
Keresztül vér-tengereken,
Segítni az embereken,
  Áldott Béke! - üdvez légy! -
  Maradj! - vesznünk kell, ha mégy.


100. Dal
.

Ti, kik Hymfit dicséritek,
  Poétának mondjátok,
S Petrarchához emelitek,
  Jó barátim! halljátok:
Nem engemet, - szerelmemet
  Illeti a borostyán:
Ez gyilkolta úgy szívemet,
  Hogy kínomban kiki szán.
Ott, a hol én nem vetettem,
Bár valamit segítettem,
  (Sokról ezt sem mondhatni,)
  Nem szoktam én aratni.


IV. ÉNEK.

Ti, kegyes ég szülöttjei,
  A szép és jónak ékei,
Amor bájos testvérei,
  Élet és öröm lelkei,
 Gratiák! - kegy istennéi
  Hellának és Rómának,
Óh! legyetek barátnéi
  Egy áldozó scythának! -

Nékem, ki most dicsőségtek
  Háladásúl hirdetem,
Minthogy annyi kegyességtek
  Boldogítja életem;
Kivált azon kegyelmetek,
  Hogy őt nékem adátok,
Kit magatok neveltetek,
  S ki most fényt hoz reátok.

Oldjátok meg, mint Wielandnak,
  Nékem is báj-övetek!
Hadd zengje a magyar lantnak
  Hangja is kellemtek. -
Jöttök, szívek istennéi, -
  Öveteket nyitjátok? -
Socratesek barátnéi!
  Egek! egek! mit látok? -

Az egész nagy természetben
  Semmi sincs egészen ép,
Nincs egészen jó keletben,
  Egészen jó, nagy és szép
Egyéb, a mit kezetekkel
  Formálva megérétek,
És isteni lelketekkel
  Bájolva megihlétek.

Mi az ember nélkűletek?
  Mi a szépség és erkölcs? -
Mind ezek csak történetek,
  S az ember csak vér-gyümölcs.
Mik az ember örömei,
  Ha nem vagytok lelkeik?
A lélek s test szépségei,
  Ha nem vagytok ékeik? -

A szépségnek, nélkületek,
  Nincs módja, nincs alkalma;
Kegy-istennék! csak tőletek
  Jön ereje, hatalma:
Ti benne felolvasztjátok,
  A mi kemény s mereven,
S szépre, jóra indítjátok,
  A mi abban eleven.

A bájoló kegyességet,
  Melyet ki nem ejthetni,
A mosolygó édességet,
  Melyet meg nem fejthetni;
Azt a maga-kedveltetőt,
  Melyért a szív fennen ég;
Azt a mélyen érezhetőt,
  A miből áll a szépség.

Mely mind szőrben, mind biborban,
  Apró s nagyobb formában,
Mind fiatal, mind vén korban,
  Örökké szép magában; -
Mind ezeket tik adjátok,
  Három kegyes testvérek!
Mind ezek a ti munkátok,
  Mindenható tündérek! -

Amor, ama nemesebbik,
  Ki bölcset is érdekel,
Ama lelkesb s édesebbik,
  Kiről Petrarch énekel;
Kinél nem czím nyom érdemet,
  Vagy pénz, hanem szív és ész,
Tőletek kér kölcsön szemet,
  Ha magának tárgyot néz.

S tartósokká ti teszitek
  Vértől csélcsap lángjait;
Mert isteni kellemitek
  Megkötözik szárnyait.
Nélkűletek csapodárok,
  Mint a lepkék, kényei;
A sírig hív emberpárok
  Hatalmatok mívei.

Azon ifjú, kit elragad
  Egy szép szűznek személye,
S lelke hevűl - s keble dagad -
  S hogy magát kibeszélje,
Szívének mély hangjaival
  A szűz éneklője lesz,
Ez is, szive lángjaival
  Áldozatot néktek tesz.

A szűz, ki hű kedvesének
  Oda lankad ölébe,
S még sem csorbúl fő kincsének
  Legparányibb részébe;
Sőt ártatlan szerelmével
  Szíve, lelke szebb s jobb lesz, -
Ez is tiszta szemérmével
  Áldozatot néktek tesz. -

Nélkűletek vagy rágalom,
  Vagy lankadt a társaság;
Nélkűletek vagy únalom,
  Vagy száraz a vígaság.
Az elmének szebb lángjai,
  A szív ömlő kéjei,
A múlatság szebb hangjai,
  Kellemetek mívei.

Általatok könnyebbűlnek
  Az életnek terhei;
Nemesednek, szelídűlnek
  A szív érzeményei.
Általatok a vénségnek
  Kisimúlnak ránczai,
S a legerősb gőgösségnek
  Megvétetnek sánczai.

A Musáknak, nélkületek,
  Csekély az ő érdemek;
Általatok és tőletek
  Jön ő minden kellemek:
A kellem, mely kerestetvén,
  Annál inkább távozik,
S tanúltatván, követtetvén,
  Csak majommá változik.

Kegy-istennék! nélkűletek
  Csak kezdet a mesterség;
Durvák, vadak a nemzetek,
  Értetlen az emberség:
Ti szereztek kedvességet
  A testnek és ruhának;
Ti szereztek örökséget
  Mindennémű munkának.

Lethébe dűlt nélkűletek
  Ezer munka, noha jó;
A jó s hasznos csak veletek,
  Csak, ha tetszik, állandó.
Csekélységek, mert tetszenek,
  Mert élteti lelketek,
Bár századok elteltenek, -
  Élnek most is veletek.

A legmélyebb tudományok,
  Bár mennyi volt érdemek,
A legdrágább alkotmányok,
  Mivel nem volt kellemek,
Melyek által a szíveknek
  Mindenkor tetszhessenek,
Úgy elmúltak, hogy neveknek
  Hirmondóik sincsenek. -

Nélkűletek a bölcseség
  Nem szerencse minékünk,
Hibázván benn a szivesség.
  Mely főbb emberiségünk;
A szív édesb érzésinek
  Szivetlen megfojtója,
S legszebb, legjobb öröminek
  Komor kárhoztatója.

A bölcsek ti nélkületek
  Csak hordókban tunyognak;
Öröm nélkül foly életek,
  Mint a komor baglyoknak.
Így lenni bölcs, - hogy szívünkkel,
  S öröminkkel fizessünk? -
Ez érdemtől, jobb, essünk el, -
  Csak boldogok lehessünk.

Az egy egész szép termetnek
  Öszvehangzó kelete;
S e szép egybe folyt keletnek
  Bájt lehellő élete;
A szép helyzet, szép mozdúlat,
  Melyben nincsen szegelet;
Elmésség, mely lelket múlat,
  S édes öröm-magot vet; -

Az a tiszta szeméremnek
  Elpirúló rózsája,
Hol a tüzes szerelemnek
  Gyúladni kezd fáklyája;
A száj édes mosolygása,
  Ama szívet fogó lép;
A fő csüggedt andalgása,
  Mely szívet és lelket tép;

Ama könnyű, víd bölcseség,
  Mely magát nem fújja fel;
A tűz, melyben nincs szelesség,
  Mely csak éltet hevével;
Finomság, mely nem ravaszság,
  Nem finnya vagy kényesség;
Csinosság, mely nem czifraság,
  Vagy kinyirbált pipesség.

A büszkeség és hatalom,
  Mely soha nem dagadoz;
Az alázat és alkalom,
  Mely porig nem hajladoz;
Az az önnön kelleminek
  Ártatlan nem tudása;
Az az önnön érdeminek
  Ön magába vonása; -

S ez a Lízám szemeiből
  Mennybe nyíló tekintet,
Mely gondjaim körmeiből
  Engem mindjárt kiinthet; -
S ez a Lízám szép szívében
  Lakozó szűz szemérem,
Melyet minden verésében
  Imád minden csepp vérem. -

Socratesek bölcsesége,
  Melyben semmi kemény nincs;
Szelíd, szíves embersége,
  E legdrágább, legfőbb kincs,
Ovid könnyű elméssége,
Juliája Rousseaunak,
Xenophonnak kedvessége,
  Tűz-ódái Sapphónak;

Correggio rajzolati,
  Phidiasnak szobrai,
Wieland lelkes gondolati,
  Mozart bájos hangjai;
Cicerónak beszédjei
  Az egybe gyűlt Romához;
Lízám édes levelei
  Kedves barátnéjához; -

Hogy amott egy ragyogó szép
  Szeretetlen hervadoz,
S itt egy szembe sem tünő kép
  Szívet s elmét ragadoz!
Hogy Ninonért ősz korában
  Fiatal szív gyúladoz;
S egy más legszebb virágában
  Unalomban kajladoz;

Hogy a rút elfedezheti
  A sors mostohaságát;
És a vén elfelejteti
  A vér tulajdonságát;
Hogy a dalos Anacreon
  Akkor is még enyeleg
S rózsa s szegfő koszorút fon,
  Midőn sírba szédeleg; -

Hogy Lais megszeretteti
  Magát a nép javával;
Augustus elfelejteti
  Brutust, Catót Romával;
Hogy Horácnak dicsősége
  El nem vész, míg ember lesz;
Hogy Pericles felesége
  S öcscse oly sok csudát tesz; -

A kellem, mely többnek látszik
  Emberinél, földinél;
A tudósság, mely csak játszik,
  Midőn tárgya nagy, bő s mély; -
Mind ez és több itt a földön,
  A mit le nem festhetek,
Óh Gratiák! tőletek jön -
  A ti bájos mívetek. -

Jertek! áldott Hunniának
  Szerencsésebb fiai!
S ti fiai Dáciának,
  De csak olyan fajai,
Csak ti, a kik nem levétek,
  Hogy csupán csak legyetek;
 Kik feljebbről eredétek,
  S több szívetek s lelketek;

Ti is, legszebb alkotmányi
  A természet urának,
Asszonyai és leányi
  A két magyar hazának:
Kik nem azért születtetek,
  Hogy csupán csak szüljetek;
Hanem arra termettetek,
  Hogy mindenünk legyetek:

Jertek, óh! és forgassátok
  E gyönyörű báj-övet;
Ebben itt feltaláljátok
  Ama csuda kincs-követ,
Melylyel birván, szaporodnak
  A lélek s test kellemi;
S az életnek nagyobbodnak
  Örömei s érdemi.


101. Dal
.

A világ nagy tengeréből,
  Melyben éltünk hánykódik,
Indúlatink szélvészéből,
  Melyben szívünk vívódik;
És kormánya értelmünknek
  Annyiszor megakadoz;
S vitorlája reményünknek
  Annyiszor megszakadoz; -
Boldog, ki kievezhetett
S szerencsésen kiköthetett
  A nyúgalom keblébe,
  Egy asszony hív ölébe.


102. Dal
.

A mesterség: boldog lenni,
  Igen könnyű, de ritka;
Nem kell ezért messze menni, -
  Bennünk vagyon a titka.
Sándor s Caesar a világot,
  Hogy boldogok lennének,
Felforgatták, - boldogságot
  Ám de még sem nyerének. -
Szív és lélek valóságom;
S azért minden boldogságom,
  A két legszebb érzelem;
  Barátság és szerelem.


103. Dal
.

Oh te, szívem kedveltjének
  Első édes irgalma!
Első csókja szerelmének!
  Kínaim szép jutalma:
Szívemnek mély fenekében,
  Ott sajogsz te most is még;
Üdvezítő erejében
  Tüzed mindég bennem ég.
Bár mi légyen már belőlem,
Elmondhatom azt felőlem:
  Nem hiába reméltem -
  Mert szerettem és éltem.


104. Dal
.

Mit nem kíván, miket nem sejt,
  Mit nem hisz az emberszív!
S az emberész hol nem jár s fejt! -
  Példánk a sok elmemív.
De ha mind ezt jól felvesszük, -
  Mind csak álom, gőz és szél;
S fájdalommal azt érezzük,
  Hogy piczinyt több - semminél.
Az igazság mértékével
Kebelünkben kevés kél el:
  Csak az erkölcs s szerelem
  Megnyugtató élelem.


105. Dal
.

Ha némelykor - csak futtában
  Forgatván a múlt időt,
Bal sorsomban, - más karjában
  Képzelem magamnak őt; -
Megrendűlök, - felborzadok,
  A vér megfagy eremben, -
Elhalok; - s meg fellázadok, -
  Pokol terem keblemben;
S megczáfolni gondolatom,
Kebelemhez szorongatom
  Kincsemet s megcsókolom, -
  S enyém vagy! azt gondolom.


106. Dal
.

Szabadságban, szeretetben
  Minden vígad, a mi él.
A megújult természetben; -
  Lízám! szíved - mit beszél? -
Halljad csak a fülemilét
  A mogyoró-sűrűben? -
Nézd csak a sok tarka pillét? -
  Be szép itt a zöld fűben! -
Oh szeressünk! - Adj csókokat!
Éljünk! - igen, igen sokat!
  Szerelmesek, szabadok -
  Adj csókot! - én is adok.


107. Dal
.

Balul téssz, ha kárhoztatod,
  Megőszült bölcs, versemet;
Inkább szíved sajnálhatod,
  Hogy nem érzi tüzemet.
Tekints vissza életedre
  S vizsgáld édes kedveit;
Tedd kezedet a szívedre -
  S valljad meg kútfejeit:
Szíved legjobb érzeményi,
Nemde Ámor szüleményi? -
  Jaj a szívnek, mely kiég!
  Annak verni - már elég.


108. Dal
.

Hogy először megnyílt nékem
  A szemérem levele,
Mely fedez üdvességem, -
  S előttem volt kebele, -
Boldogító szándékában
  Emelkedve két halma
Az érzemény hullámjában -
  Hűségem szép jutalma! -
Hah! mit érzett szívem akkor?
Istenné lett az ember-por; -
  Szerelmem ez órája
  Éltem legszebb rózsája.


109. Dal
.

A teremtő szerzeménye
  A házasság kötele;
Első ember-teremtménye
  Megköttetett már vele.
Ez az, a mit megmenthetett
  Temérdek sok javából
Apánk, hogy kiverettetett
  Éden boldogságából.
De most immár átokká lőn
Ez a jó is itt a földön:
  Most egy boldog házasság
  Csudált, gúnyolt ritkaság.


110. Dal
.

Az egész nagy természetbe'
  Most a tavasz langyával,
Mindennek új tenyészetbe
  Indúlt forró vágyával;
A földnek zöld zománczában,
  A víz folyó tükrében,
Az ég tiszta zafirjában,
  Minden állat keblében
Mint él s örvend a szerelem! -
Hah! milliom gerjedelem
  Ostromolya keblemet, -
  Oltsd! oltsd, kedves, tüzemet.


111. Dal
.

Ha a hideg, feszegető
  S mélyen hatni vélő ész,
A szívvel nem egygyezhető, -
  S azt tartja, hogy mind elvész
Az a sok szép és felséges,
  A mit érzünk keblünkben;
Az isteni s dicsőséges,
  A mit sejtünk lelkünkben; -
Hogy elvész, mert csak pára volt,
A mi bennünk érzett s gondolt; -
  Óh, hát húnj el bennem, ész! -
  Mert engem te döggé téssz.


112. Dal
.

Ezen földi por-életben,
  Hol semmi sem állandó;
Hol alig van tenyészetben
  Minden - mindjárt múlandó;
Hol a szívnek éh reményit
  Ezer öröm kínálja;
De született érzeményit
  Csak - ezer füst táplálja;
Itt - egyedül a szerelem
Az az öröm-fejedelem,
  Ki létünk megtöltheti
  S földünk mennyé teheti.


113. Dal
.

Nincsen, nem volt, nem is lészen,
  Ki aszszonytól született,
A ki épen és egészen
  Virágzásig nőhetett, -
Hogy Amor rajt erőt nem vett, -
  Vagy, ha nem vett, nem vesz még,
Midőn szíve már kifejlett, -
  S hogy így van, áldunk, óh ég!
Amor nélkül Szibéria
  Volna e föld, s apathia
  Ezen földi életünk; -
  Bölcsen van, hogy szeretünk.


114. Dal
.

A szerelem ád kezdetet
  Mindennek e mindenben;
Ezt a roppant természetet
  A szerelem tartja fenn;
A mi van, mind általa lett,
  A szerelem által él;
A nap alatt, a nap felett,
  Minden között ő kötél.
E hatalomnak ellene
Óh ész, törnöd nem kellene:
  Mert akárhogy rángódol -
  A szív mégis meghódol.


115. Dal
.

A mely szívnek érzeményi
  Már oly keblet lelhettek,
Melyben legédesb reményi
  Érlemetre mehettek;
Az könnyen lecsendesíti
  Egyéb indúlatjait,
Az könnyen kielégíti
  Többi kivánatjait;
Mert ezeket a szerelem,
Mint legerősb gerjedelem,
  Királyképpen kényére
  Taníthatja kezére.


116. Dal
.

A szerelmet, melyre két szív
  Természete szerint vágy;
Melyet a bölcs örömnek hív,
  S még az ég is jóvá hágy,
Emberek, ne gátoljátok! -
  Mert isteni szerzemény; -
Emberek, ne zavarjátok! -
  Mert isteni érzemény:
Az ég ellen tenni vétek;
Oh! sőt inkább terjesszétek;
  Hogy boldogok lehessünk,
  S boldogokká tehessünk.


117. Dal.

A szélnél is sebesebben
  Repűl - repűl az idő;
Veszve, ha mi elmúlt ebben,
  Mert az vissza már nem jő:
Életünk is repűl - repűl,
  Egyaránt az idővel;
A nap, mely ma homályba dűl,
  Holnap nem lesz, - más jő fel.
Hintsük meg hát örömekkel,
S jeleljük meg jó tettekkel
  Éltünk minden óráját, -
  Szedjük - szedjük rózsáját.


118. Dal.

Az öröm egy kényes virág,
  Melylyel bánni gyengén kell;
Ha ki ahhoz hevesen vág,
  Azt mindjárt ott dúlja fel.
Kár! hogy erre nem ügyelünk,
  Ha örömre találunk;
Minden kedvet mohón nyelünk,
  S megcsömörlünk, zabálunk.
Csak aliglan érinteni,
Mértékelve hörpenteni,
  A bölcs élő törvénye:
  Mert így tovább tart kénye.


119. Dal.

Midőn a nap súgárinak
  Bíbora is eltünék,
S a gazdagság munkáinak
  Utólja is megszünék;
S nékem adott test- s lélekkel
  Ő ott fekszik ölemben: -
A menny minden örömekkel
  Szívében és szívemben; -
Vajha egy ily szép órában,
Kettőnk egybe-olvadtában,
  Minden öszveomlana,
  S minket - sírba ontana!


120. Dal.

Két dolog van, oly szükséges,
  Mint a beszítt levegő,
Melylyel, ha ki egészséges,
  Birjon, - másként szegény ő;
Sőt élet sem az élete -
  Egyképpen él a fával:
Az embernek természete
  Hozza ezt már magával.
A szabadság és szerelem
E két szükséges két élelem.
  A ki nem bir ezekkel,
  Azt - a sír csak nyelje el.


121. Dal.

A jövendő reményein
  Csügg a kényes ifjúság;
A jelenlét örömein
  Szágúldva csak általvág;
Szívét a vén a múlt idő
  Emlékével táplálja ő,
  A balgatag, fitymálja:
Mind ez, mind az csalatkozik,
Mert mindenik álmadozik;
  A bölcs mindent összevesz:
  A mi volt, van s a mi lesz.


122. Dal.

Ha csak a szép vonsz tégedet
  Könnyen tünő bájával,
Lassan! - meg ne nyisd szívedet,
  Mert ez utóbb nagy kárt vall.
Szükséges itt a figyelem
  Higy a próbált szavának:
Vagyon jele a szerelem
  Igaz s tartós lángjának:
A mi szépért a szerelem
Ég, tisztelje az értelem:
  Hogy a mit szült kelleme,
  Megtarthassa érdeme.


123. Dal.

A szerelem és reménység
  Legkegyesb két csillagunk,
Míg életünk olaja ég,
  S a sír felé ballagunk:
E föld csekély örömeit
  Emeli az s szépíti
E föld tenger keserveit
  Enyhíti ez s deríti;
S ha menésre int a halál,
Ez előttünk fáklyával áll;
  S az meg akkor sem hágy el,
  Mikor a sír már elnyel.


124. Dal.

Hol nem jártak gondolatim
  Ezen roppant mindenben?
Hol nem jártak kívánatim? -
  Míg e boldog Hymenben,
Mint a méh-raj, megszállának
  S egy csomóba gyűltenek,
Hogy az élet rózsájának
  Kebelében éljenek.
Innen most bár kireppennek,
Messze többé már nem mennek;
  Minden öröm bőjében
  Lévén Hymen ölében.


125. Dal.

Sokszor, midőn bámúlással
  Érzem szívét és eszét;
S ő hajnali mosolygással
  Nyújtja nékem szép kezét;
S érzem teli mértékében
  Magas boldogságomat -
Szint a mennyek hetedében
  Lelem valóságomat,
S boldogságom szerzőjéhez,
Kitől minden szív sorsot vesz,
  Ezer hálát repítvén, -
  Csak nem elenyészek én.

 

V. ÉNEK.

Szeretek én tébolyogni
  A tavasz szép zöldjében,
Lovag, gyalog csavarogni
  A természet keblében;
Mindennek új életében
Mindennek új örömében
  Érzelmekbe merűlni, -
  S én is élni s örülni.

S eltikkadván, szeretek én
  A zöld berek szélében
Kipihenni, odadűlvén
  A csörgeteg mentében; -
Egy fa boltos árnyékában,
A rét hímes bársonyában,
  Ott pipára gyújtani
  S némán - látni, hallani:

A patak fény-tűkörében
  Virágokat lengeni,
A levegő tengerében
  Pacsirtákat zengeni; -
S ezek dalló örömére,
S fülemilék énekére
  Magam is felborzadni -
  S elmés dalra fakadni.

Szeretek én kertészkedni
  Kikeletkor kertemben;
Öröm, látnom nevelkedni
  Ezt, azt kertészségemben;
S minden virág elsőjével,
Minden gyümölcs zsengéjével
  Néki kedveskedhetnem,
  S egy kis kedvét tölthetnem.

Szeretek én nyár hevében
  Az erdőben rejtőzni,
És susogó zöld éjében
  Lágy szellőben hűtözni;
S egy titkos völgy mély ölében,
Egy hűs csermely gyöngy-vizében
  Szomjúságom oltani
  S néha - meg is mosdani.

Szeretem én, a mezőben,
  Mely áldással terhelve,
Vélni magam egy erdőben,
  Magas rozstól elnyelve;
S látni czifrán tarkálni ott
A cyánát és pipacsot, -
  S egy lappangót hallani
  Pitypalattyot mondani;

Látni a szél fúvalmában
  A gabona tengerét
Hányni zörgő tódúltában
  Zöld hullámi ezerét:
Látni a föld szőnyegében
A nagy mestert nagy mivében, -
  Hallni madárhangzatban,
  Szívni virág-illatban.

Szeretem a természetet
  Nézni teremtésében,
A tenyészet - s érlemetet
  Látni menten-mentében:
S mint pacsirták, úgy reppennek,
Súgárához az istennek
  Háláim az áldásért,
  Melyet rám is bőven mért.

Szeretem én bíborúlni
  Látni reggel rózsáját
A hajnalnak, mint pirúlni
  Egy szép hölgynek arczáját,
Midőn első reggel kél fel,
Aurorának szemérmével
  Kedvesének karjából,
  Hymen rózsa-ágyából.

S ily hajnalkor szeretnék én
  Lízám mellől elszökni,
És magamat, lóra vetvén,
  A szabadba kilökni;
S az illatos levegőben,
Harmat-gyöngyös zöld mezőben,
  Örömimből üdűlni
  S meg - fészkembe kerűlni.

Szeretem én, pompájában
  Kelni látni a napot,
És jóltévő pályájában
  Minden dombot és lapot
Elönteni világával,
És tüzének hatalmával
  Tenyészteni, érlelni,
  Táplálni és nevelni.

Így tesz jót a nemzetekkel
  Egy nagy szív a trónusról;
Így tesz jót az emberekkel
  Egy nagy lélek Pindusról.
Ti, a nap-ként istenkedők,
Uralkodók! bölcselkedők!
  Áldott légyen nevetek,
  S boldogító lelketek! -

Szeretném én látni, mint jön,
  Támadtában néma s rest,
S utóbb, ha több társakat vön,
  Egy borzasztó fellegtest, -
Földet rázó robajokkal
És czikázó villámokkal
  Egy rémítő szörnyeteg, -
  Az égi nagy fergeteg;

Mint jön zúgva és ordítva
  A bús szélvész szárnyain, -
Erdő, mező megindítva,
  Alig áll helyt inain;
Mint okádja ki tüzeit,
Miként önti le vizeit,
  Melyek víttak keblében -
  S meg - mint szakad testében.

Hűves őszszel szeretek én
  Lovag, gyalog vadászni,
Régi szittyák faja lévén,
  A vadakkal csatázni:
A rónákon szágúldani,
A sűrűkben lappangani
  S Lehel szittya módjára
  Kürtöt fúni nótára.

Látni: a nyúl mint ugrik el,
  Mint hány füttyöt farával,
Hajsza! s Cziczke mint nyúlik el, -
  S penderíti fogával.
S ha kopóim harangoznak,
Hogy az erdők riadoznak, -
  S vadat látok illantni,
  Néki puskát durrantni.

Badacsonynak szüretjében
  Öröm nékem múlatnom,
S ízes édes gerezdjében
  Kényre válogathatnom; -
S a szép hegyek pompájával
Eltelvén, egy sas szárnyával,
  Mely ott lebeg tetején,
  Szeretek fellengni én.

Szeretek ott merengeni
  Azon évben elmémmel,
Melyben szívem kifejleni
  Édes kín közt kezdett el.
Hogy előbbi lételembe,
Szilaj s rideg kebelembe
  Uj, szebb élet villámlott, -
  Ezt gondolnom, - öröm ott.

Szeretem a szittya lantot
  Szittya hangon hangzani -
Hol a lantos jól szippantott
  Költő szeszből - hallani,
A zengő vers muzsikája,
Érzett s gondolt tárgyok bája
  Visszhangozván keblemben, -
  Édes kényem lelem benn.

Szeretem én, ha szivemben
  Bizonytalan fakadoz
Az érzemény, s kebelemben
  Mégis szélyel áradoz,
Azt hangokba kiönteni
S hegedűmön elzengeni;
  Édes így elmerűlnöm
  Lethébe, - s megenyhűlnöm.

Szerettemmel szeretek én
  Kandallómnak tüzénél,
Mikor kinn fagy, melegedvén,
  Vitnyédinek füstyénél
Erről arról beszélgetni,
Múlt időket emlegetni;
  Vagy újait hallani
  Hayden után hangzani.

Szeretek egy jó baráttal,
  Ki érzékeny s értelmes,
És sorsomban, ha jó, ha bal,
  Részesűlni figyelmes,
Gondolkodva és érezve,
Egyről másról értekezve,
  Egy két órát tölteni
  És kedvekkel telleni.

Ezek kényi és kedvei
  Szívemnek és lelkemnek;
Ezek gyönyörűségei
  Az én boldog éltemnek; -
De leginkább szeretem én,
Hüvelyemet félre vetvén,
  Ölelgetni kincsemet
  S élni - Himfy létemet.


126. Dal.

Bizodalom fő áldása
  Két szív égő lángjának;
Nála nélkűl nincs tartása
  Hymen boldogságának:
A hol ez nincs, ott kétséges
  A szerelem s félelmes;
S minden édes, üdvességes
  Gerjedelem gyötrelmes; -
A hol ez nincs, bélophatja
A féltésnek indúlatja
  Magát könnyen Hymenbe,
  Mint a sátán Édenbe.


127. Dal.

A királyi palotában,
  A pompának fényében,
A remete barlangjában,
  Magánosság csendében;
Minden dolog tudásában,
  A mit tudnak s tudtak rég;
Ezer Perú birtokában, -
  A mink van, mind - nem elég:
Csak Hymennek kebelében,
Egy jó asszony hív ölében,
  A hol két szív öszveég -
  Ott a mink van, az elég.


128. Dal.

Ezt a roppant természetet
  Szemléld körűl s vizsgáld meg,
Ezt az örök szép keletet:
  Ég s föld, s ebben minden szeg,
A mit látsz, tudsz, alatt és fenn,
  Egymást vonsza s öleli;
Öszvehúzó-hangzó minden,
  Egymást tartja s neveli: -
Az örök nagy szeretetnek
Míve a nagy természetnek
  Bámúlandó kelete;
  Ő mindennek élete.


129. Dal.

Az életnek tengerében
  Minden embert más szél visz,
A mint kiki kebelében
  A szív így, vagy amúgy hisz:
Ez Marshoz, az Parnassusra,
  Ez Gnidosba igyekszik;
Az Mammonra, ez trónusra,
  Az nagy névre törekszik.
Ezek közül kit vitt jobb szél, -
Midőn sajkánk a partra kél,
  Hol pályánkat kifutjuk,
  Solonként, ott megtudjuk.


130. Dal.

Alig nézi magát körül
  Az ember e világban,
Itt létének alig örül -
  Már a sírja tátva van;
Benne van a halandóság
  Az életnek magvában;
Benne van a múlandóság
  A föld minden porában:
Barátim! hát, ne henyéljünk,
A kevésből sokat éljünk,
  Míg a tátott sír béfal; -
  Rövid éltünk, mint e dal.


131. Dal.

Nem mind myrtus, a mit Amor
  Mint azt árúl, és megvesz
Az oktalan fiatal kor.
  Elmélkedj, ne csak érezz! -
Mert mind mosolygó gyümölcsök
  Undok férget rejtenek,
Úgy a bájoló erkölcsök
  Gyakran kigyót fedtenek.
Buzgó szívek! vigyázzatok!
Meggondolva hódoljatok:
  Keservesen lakoltok,
  Ha hamisnak hódoltok.


132. Dal.

A mely Hyment pénz s czim szerzett,
  S Amor nem volt egy vele;
Mi csuda, ha vaslánczczá lett
  Utóbb rózsa-kötele? -
A természet munkálása:
  Mindennek kell élelem;
S Hymennek legjobb áldása
  S élelme a szerelem.
Ezt megintlen az táplálja,
A mi becsét végig állja
  S mind halálig állandó: -
  Az igaz, szép, nagy és jó.


133. Dal.

Érzékeny szív! értelmes ész!
  
Éltünk két fő kelleme!
Melynek soha soha nem vész,
  Sőt nő becse s érdeme:
Folyton-folyva bár folyjanak
  Az időnek órái;
Fogyton-fogyva bár fogyjanak
  Az ifjúság rózsái;
A test ámbár zsugorodik
És az élet alkonyodik; -
  Ti soha nem hervadtok;
  Mindég ifjan maradtok.


134. Dal.

Az öröm úgy nevelkedik,
  Mint fű a föld méhében,
Ha bölcseség kertészkedik
  A szerelem kertjében:
Kéjt, kedvet és örömöt vet
  Élésére magának;
Megszedi az éretteket
  S magvát veszi javának:
A csömör és az únalom
S más kártékony, ártalmas gyom
  Soha sem ver gyökeret,
  Ha szívünk bölcsen szeret.


135. Dal.

Egy kincstek van, óh leányok,
  Mely a legfőbb érdemtek;
E nélkül mind csak silányok
  Más bájitok s kellemtek.
Bájaitok seregéből
  Térdre minket csak ez ejt;
Amor ezer reményéből
  Szívónk mennyet ebben sejt;
Ez a kellem-koszorúban
Legszebb rózsa, - középett van, -
  Bimbójában rejtve még. -
  E kincstek a szűzesség.


136. Dal.

Boldogok, míg még ártatlan,
  Óh barátim! szívetek;
Nem marad ez jutalmatlan,
  Bizonyosak legyetek:
A bujaság gyönyörűje,
  Mint a hab oly múlandó;
De leszállott keserűje
  Életvégig állandó.
A békében folyó élet,
Melybe bánat mérget nem vet,
  Tőled ered, szűzesség, -
  Őrizd ezt, óh kegyes ég!


137. Dal.

Az életnek tengerében -
  Fáj! ha látom, merre vág,
Veszni Circe örvényében
  Hajód, kába ifjúság! -
Az egészség árboczfája
  Elroncsolva, rothadva,
A remények vitorlája
  Széllyel tépve, szakadva,
Lélek ülvén, ki csüggedez,
A kormányon, mely töredez, -
  Hajód kora vénségbe
  Így köt majd ki inségbe.


138. Dal.

Őrizzétek jó nevetek,
  Asszonyok és leányok!
Kételkedni felőletek,
  Szél érvén azt, már van ok;
S ártatlanok legyetek bár,
  Félig oda becsetek,
Fele érdem oda van már,
  Ha kétes jó nevetek:
Hejh! s többnyire csak hivságtok
S veszedelmes kivánságtok
  Tetszeni és gyújtani,
  Szokták ezt eljátszani.


139. Dal.

Gyűlöllek én, asszony-férfi,
  Ki kiléptél rendedből;
S téged, férfi-asszony, a ki
  Kicsaptál lágy nemedből:
Herculest, ki rokkát pörget,
  Nem lehet nem nevetnem;
Minervát, ki fegyvert zörget,
  Lehetetlen szeretnem.
Határa van a két nemnek:
S nem csak nem kecs az érdemnek,
  Hanem hiba s csorbaság,
  Ha ki ezen általhág.


140. Dal.

Ha egy szép test látására
  A szív benned habot vet,
Ne hajts sokat forrására,
  S ne fonj néki kötelet:
Oh! mert ez még nem szerelem;
  Csak csalóka érzemény;
Csak buborék-gerjedelem
  És habként eltünő kény:
Egész élted pályájára,
Minden napod nyúgalmára
  Egy kis vér-hab nem elég; -
  Egy tenger kell ahhoz még.


141. Dal.

Ha tavasznak leheltére
  A természet ébredez;
Ha termékeny szerelmére
  Minden ere gerjedez;
Midőn anya-emlőiből
  Új élelmet osztogat;
Midőn édes tüzeiből
  Új szerelmet gyújtogat; -
A ki akkor kebelében,
Százszor nagyobb mértékében
  Öröm helyett bút táplál -
  Az, szegény, rossz karban áll!


142. Dal.

Minden vizek kicsapának,
  Árjok mindent önt és elvisz:
A bosszús ég haragjának
  Csapása e tenger víz! -
Ott, hol nyájak legeltenek,
  Most a halak úszkálnak;
Ott, hol rókák fészkeltenek,
  Most a rákok mászkálnak.
Víz borítja földeimet,
Megemészté reményimet, -
  De nem oltván szerelmem,
  Könnyen tűröm sérelmem.


143. Dal.

A mely szív, míg nyereséget,
  Veszteséget fel nem vet,
Nem tud kötni szövetséget, -
  Az, igazán nem szeret:
Önnön-magát fel sem veszi
  Az igazán szerető;
Boldogságát csak az teszi,
  Ha boldoggá tehet ő;
Lemond minden szerencséről,
Sőt, ha rá kel, életéről; -
  Hajh! de minden században
  Ilyen szív - kettő ha van!


144. Dal.

S az istennek akaratja,
  Hogy örűljünk létünknek;
Öröm első indúlatja
  S gerjedelme szívünknek:
S az örömnek a szerelem
  Legbizonyosb kútfeje,
Míg fajtalan gerjedelem
  Nem fattyazik melleje.
Szeressünk hát, hogy örüljünk;
Csak hogy mélyen ne merűljünk:
  Minden soknál kész a kár, -
  Mert mindenben van határ.


145. Dal.

Két elmében egy értelem,
  Egy lélek két hüvelyben,
Egy szív, egy tűz, egy érzelem
  S indúlat két kebelben; -
Ketté osztva mind jó, mind rossz,
  Kény, kedv, öröm, bú és terh,
S minden, a mit az idő hoz,
  S porban lel a por-ember;
Minden helyben és időben,
Ő bennem s én viszont ő-ben
  Boldogságunk ölelvén -
  Így élünk egy - ő és én.


146. Dal.

Te, szemének tekintete!
  Hogy szerelme szívének
Szerencsémre lobbot vete,
  S szemén általtörének
Az oly soká titkolt tűznek
  Boldogító szikrái, -
Midőn a megindúlt szűznek
  Hajnalszínű rózsái
Felderíték búm homályát, -
Lelkem most is érez és lát
  Téged! áldott tekintet!
  S a sziv bennem lobbot vet.


147. Dal.

Ne mérkéld, óh balgatag ész!
  Az érzelmek örvényét;
Arra nem mégy, bár miként téssz,
  Hogy kiszabjad törvényét;
Ne rostálgasd az életnek
  Örömeit, kedveit,
Magvait a szeretetnek
  S a szív ezer kényeit:
Mert a javát elhúllatod
Azalatt, míg rostálgatod;
  Ne csorbítsd azt, óh vak ész,
  A mi bennünk legjobb rész.


148. Dal.

Ama tenger keserveket,
  (Elmondám én azokat,)
És temérdek gyötrelmeket,
  Fájdalmakat s kínokat,
Melyeket a bús szerelem
  (Mint megírva vannak ott,)
Vélem, - ritka tűredelem!
  Étetett és itatott,
Hadd bosszúljam meg kebledben,
Boldogító szerelmedben, -
  Keservem s keservedet, -
  Nyisd meg, kedves, öledet!


149. Dal.

Leány! midőn gombolyodnak,
  Kötvén Amor kezei,
S oldódásra vágyakodnak
  Kebled érzeményei,
Jó! ha szíved oly hívet lel,
  Ki becsülvén tégedet,
Szerelemmel s tisztelettel
  Oldozza meg szívedet:
De ha ennek oldásában,
Mint Sándor tett Gordiában,
  Egyvalaki úgy tenne,
  Valóban - nem jól lenne.


150. Dal.

Sok szép s jó van itt a földön,
  (A ki ezt nem mondhatja,
Az létet bal órában vön,
  Szegény isten-állatja!)
Sok szép s jó van: teli vele
  Ez a roppant természet;
Minden, a mit szül kebele,
  Bölcs, kegyes, nagy intézet.
Mennyből, földből eredetünk,
Lelki, testi természetünk
  Kényét, kedvét töltheti,
  Ha mértékkel győzheti.

 

VI. ÉNEK.

Szeretem én komor télben
  Forgatni a jó könyvet,
Ha szép elmevirág kél benn,
  S a szív sok szép lobbot vet.
Heliconnak istennéi,
Musák, lelkünk barátnéi!
  Élésinknek e földön
  Szépe, ti tőletek jön!

Szeretem én látni, mint kél
  Egy nap fényes pompában,
Az ébredő görögöknél
  S félvilágos Hellában
Homer dicső geniusa! -
S az egész föld Parnassusa
  Mint lop szikrát tüzéből
  S életet nagy lelkéből. -

Szeretem én látni, mint fon,
  Nyájas, vidám lélekkel
Rózsapártát Anacreon,
  Már remegő kezekkel;
Mint érez csak szerelmeket,
Örömöket és kedveket,
  Enyelgő lant kezében,
  Már már elhúnyt éltében.

Szeretem én látni, mint ég
  Önnön-lelt tűz-hangokban
Sappho, s mint vész, - mert Phaon jég -
  Szilaj dühös lángokban;
A szerelem indúlatja
Szívét, eszét mint ragadja -
  Ezt lángszárnyú ódába -
  Azt a tenger habjába.

Szeretem én látni, mint vőn
  Virgil Homer lelkéből
Egy oly szikrát, hogy új nap lőn
  Homer tüze lebjéből:
Tróját látni kőhalomban -
Didót gyilkos fájdalomban, -
  Tróját látni enyészni
  S a nagy Rómát tenyészni.

Szeretem én Horác által
  Tudni, mi a bölcseség;
A bölcs ember miként él s hal,
  Mi néki a föld és ég;
Ezt a csuda természetet,
S benn az embert és életet
  Milyen pontból szemléli,
  S míveit mint itéli.

Szeretem én a szerelmet
  Ezer képben, formában,
Most örömöt, majd gyötrelmet
  Adni látni lángjában:
Mint elmésen rajzolja ezt
Ovíd, a ki hazát is veszt,
  Mert szeretett s énekelt
  S tilost látott - s érdekelt.

Szeretek én elkapatni
  Cicero szép szavával,
Mint Róma elragadtatni
  Beszédje tűzárjával;
Élni Cato hazájában,
A világ fővárosában,
  A Musák szép honában, -
  A hajdani Rómában.

Szeretek én Ossiánnak
  Komoly, magas lelkével
Fellengezni, s hazájának
  Eltelni agg képével;
S viadalmi csatájában
S hárfájának bús hangjában
  Árpád hajdan-korában
  Lelni szívem - honában.

Shakespearnek szeretem én
  Lelket-rázó szavában,
(Emberinél többet rejtvén
  Ő keblében s agyában,)
A teremtést mindenével,
Angyalával és férgével,
  Látni s tudni, a mint van,
  Mi - miért - s miként voltában.

Nyitva látom míveiben
  A sors örök könyveit:
Az indúlat szélvészében
  Az életnek rendjeit,
Miként bontja, mint zavarja,
Hányja, zúzza és csavarja, -
  Embert fel s le miként vet
  A játszó vak történet. -

Szeretem én Pope isteni
  Lantja lelkes hangjában
Megismerni: ez itteni
  Napalatti laktában,
Az ember ő portestével
És mennyei elméjével
  Mely kétesen tenyészett
  Csudálatos természet!

Mint lehet föld királyává
  Égből eredt eszével;
S meg mint lehet föld barmává
  Földből forró vérével;
Valójának ingerei
Életének mily szelei:
  Istenhez fel nem kapják, -
  Férgekhez le mint csapják.

Wieland által vezettetvén,
  A Gratiák honában
Otthon lenni szeretek én
  A hajdani Hellában:
Esmerkedni bölcseivel,
Mesterinek remekivel,
  S több bölcset, mint Hellában,
  Lelni Wieland magában.

Szeretek én Schiller magas
  Erős, bájos lantjával
Felkapatni, hol csak a sas
  Lebeg erős szárnyával;
S lelkes, velős erejében
S elragadó kellemében
  Uralkodni látni ott
  Minden szépet, jót, nagyot.

Szeretem a természetet
  Szép egyűgyűségében,
Az embert és az életet
  Természetes szépében,
Arcadia ligetiben
Látni Geszner képeiben, -
  Magam oda képzelni
  S kedvesem is ott lelni.

Szeretem én a világot
  Dolgainak folytában,
A szentséges igazságot,
  Többnyire bal sorsában,
Pfeffel lelkes meséiben,
Oktalani tetteiben,
  Bölcs fátyolban szemlélni,
  És hallani beszélni.

Szeretem én látni, tudni:
  Voltaire esze szárnyain
Dicsőséggel pályát futni
  Pindus minden útjain,
Mint tellik ki egy elmétől,
Egy ember egy életétől -
  Száz-felé el ágozni
  S mindég dicsőt magozni.

Rousseau által szeretem én
  A szerelem forrását
Kelni látni, - s eleredvén,
  Nőttön nőni folyását;
Most a remény napfényében,
Majd setét bú fellegében, -
  Most öröm közt zajogni,
  Majd kínok közt zokogni.

Egyet mint tesz százezerré
  Az öröm s bú nemében,
S végre mint lesz egy tengerré,
  Mely az élet földjében,
Zajgó tüzes hullámival
Mindent elönt-borít-nyel-fal, -
  Minden öröm-virágot,
  Minden reményfa-ágot.

Szeretem én jeleseit
  A hajdani éveknek,
Bajnokait és bölcseit,
  Bal sorsában élteknek,
Melpomene játékiban,
Corneille s Racine munkáiban
  Elevenen szemlélni,
  És hallani beszélni.

Szeretem én Petrarchának
  
Szívét fájni hallani,
S szép vadonját Valclusának
  Laurától visszhangzani!
S lantja lelkes hangjaiban,
Keble buja fájdalmiban
  Elmerítni szívemet,
  Részegítni lelkemet.

Szeretem én vitézektől
  Jeruzsálem falait
Víva látni, s tündérektől
  Bajnok-szívek várait,
Tasso Síren-énekében,
S Ármídának bájkertjében
  Megbűvölve ámúlni -
  S ezer kénybe csordúlni.

De leginkább szeretem én
  Forgatni a levelet,
Melyben szíve felgerjedvén,
  Nékem első lobbot vet! -
A szív, kiért úgy epedtem,
Kiért mindent felejtettem;
  Ki magában mennyet zár
  S most, boldog én! enyém már.

A levelet, - melyre, úgy mint
  A termékeny igére,
Melylyel a nagy teremtő int,
  A zűrzavar éjjére
Napfény terjed, - napfény derűlt
Bútengerben már elmerűlt,
  Már haldokló szívemre
  S testét megúnt lelkemre.


151. Dal.

Sokat mondék kellemiről,
  Hogy kesergém ezeket;
De testének ékeiről
  Nem mondottam eleget:
Most, miólta semmi sincs már
  Hymen előtt titokban,
S szerelmemnek az örömtár
  Pompájában nyitva van; -
Mondhatnék most! - hajh ezeknek
Mindenképpen enyémeknek
  Hüvelyeik leesvén, -
  Szinte kővé váltam én.


152. Dal.

Boldog óra! hogy lángaim
  Kebelét felgyúlasztván,
S testét lelkét tűz-csókjaim
  Szerelemre olvasztván,
Egész kegyes valóságát
  Magamhoz forraszthatám,
És egy század boldogságát
  Egy kortyban felhajthatám,
Hogy a jónak soka s nagyja,
A mint azt csak egyszer adja
  Amor, - szinte fája már, -
  Benned van a kény-határ.


153. Dal.

Igazságnak, valóságnak
  Az ész bár mit tart és hív,
Az emberi boldogságnak
  Próbaköve csak a szív:
Az észnek e föld szűk határ,
  S az emberből ki-kivág,
S a múlandóság felett jár,
  Mert az éggel rokonság.
De a földdel rokonabb szív
Az emberhez mindenkor hív,
  És sorsaként bús vagy víg
  Bölcsőjétől sírjáig.


154. Dal.

Te! ki élted boldogságát
  Testiségben helyezed,
És a lélek méltóságát
  Csak álomnak nevezed;
Te! ki a szív indúlatit
  Kárhoztatod, átkozod;
Csak az égnek boltozatit
  Formálod és nyomozod;
Ki a földön nem vagy itthon;
Kit porból fel semmi sem von, -
  Ily embert ki bölcsnek mond,
  Az, mint ti, szint oly bolond.


155. Dal.

Ezer öröm virágozik
  Minden ember számára;
Ki vélek nem találkozik,
  Vessen önnön magára:
Mert, a hol nincs, ott keresi -
  A fényben és pompában,
Hol a szívet csömör lesi
  Minden élés nyomában.
Ezer öröm virágozik;
De leginkább barátkozik
  Az érzékeny szívekkel
  S az értelmes lelkekkel.


156. Dal.

Nincs öldöklőbb, nincs mérgesebb,
  Fenébb, kínzóbb gyötrelem,
Orvosolhatatlanabb seb,
  Mint - a megúnt szerelem!
Ti, kik a szív ösztönére,
  Együtt futni pályátok,
Milyent néktek a sors mére,
  Egykor kezet fogátok,
E méregtől rettegjetek!
Meg ne töltse kebeletek: -
  Gátolhatja bölcseség
  S okos mértékletesség.


157. Dal.

Éljük, éljük az életet!
  Ám de éljük eszünkkel;
Éljünk minden perczenetet, -
  S utóbbra is tegyünk el.
Éljük, éljük az életnek,
  Örömeit, kéjeit;
Éljük a szép természetnek
  Boldogító kedveit:
Az ég maga javalja ezt;
Az élésre maga gerjeszt:
  Éljünk lelkünk- s testünkkel, -
  Mert holnap - tán mennünk kell.


158. Dal.

Szilajságunk szelidítni,
  Mértékelni tüzünket,
Gondunk terhünk édesítni,
  Lelkesítni bennünket:
Ez a szép s nagy kötelesség,
  Melyet rendelt tenéked,
Óh asszony! a teremtő ég,
  S ez egyszersmind főbb éked.
Asszony! ki megfelelsz ennek,
Te vagy a jó s nagy istennek
  Legjobb, legszebb áldása,
  Boldogságunk forrása.


159. Dal.

A sors ura bölcsen teszi,
  Hogy a jó és rosz jövendőt
Szemünk elől elfedezi -
  Áldjuk, áldjuk érte őt!
Kevélységgel dagadnánk fel,
  Ha bizonyos jót látnánk;
Irtózattal tellenénk el,
  Ha látnók, hogy rosz vár ránk.
Józan marad jó dolgában,
Nem csügged el bal sorsában,
  Mit itt remél, - amott fél:
  A bölcs ember imígy él.


160. Dal.

A bölcs szíven (szerelmiben
  Lehessen csak az boldog)
Jónak, rosznak cseréjében
  A sors soha ki nem fog.
Az udvarnál, a pompában
  Megtarthatja nyúgalmát;
A sivatag Libyában
  Elverheti únalmát:
A gazdagság aranyában,
A szegénység czondrájában,
  Míg szerelme tartandó, -
  Boldogsága állandó.


161. Dal.

Ragyogó mell-csillagodat,
  Páva-farkú czímedet,
Halmokra gyűlt aranyodat
  Hír-felkapta nevedet,
Nem irígylem, - tartsd magadnak
  S végy, a mit tudsz, ezeken,
Szívemnek fenn nem akadnak
  Kedvei az ilyeken:
Míglen szívem való jót él,
Nem ingerli az ily füst s szél;
  Nem kell néki a dibdáb,
  Gyermek-kedvet töltő báb.


162. Dal.

Míg az élet tavaszában
  Szívünk s elménk tüze ég;
Míg tetemünk ép csontjában
  Erő s velő vagyon még;
Addig minden örömünknek
  Amor legyen szerzője,
Nappalunknak, éjjelünknek
  Amor legyen töltője;
S midőn éltünk ősze itt lesz,
Akkor Amort, ki bucsút vesz,
  Oly barátság váltsa fel,
  Mely a sírig tartson el.


163. Dal.

Ne csudáld, hogy majd minden szó
  Csak szerelem versemben:
A sok édes, a sok szép s jó,
  A mit érzek keblemben,
Sőt e roppant természetben
  A mi lehel és munkál,
Vonsz, köt, tart, s ily szép keletben
  A mi által öszveáll,
S öszvehangzik minden, minden
Kivűl, belől, alatt és fenn -
  A mi élet s élelem, -
  Mi az, ha nem szerelem?


164. Dal.

Minden nap új kellemekkel
  Esmértet meg engemet;
Minden nap új örömekkel
  Tölti boldog szívemet;
Naponként nő tiszteletem
  Szép lelkéhez lelkemben;
Naponként nő szeretetem
  Jó szívéhez szívemben.
Boldog Hymen! ki többet lelt,
Mint sem Amor maga képzelt; -
  Ily jutalmat eddig még
  Csak ritkán vön a hívség.


165. Dal.

Seregesen megy a vad lúd
  Egy-egy betű képében,
Oda, hol jobb helyeket tud -
  Kiált magas reptében;
Csóka, varjú alant repűl,
  Emberlakot keresgél;
Sármány, pityer kertekbe gyűl,
  Csipősen fúj a felszél:
A tél ajtónk előtt immár,
S ez majd mindent szorosba zár; -
  Én mindennek bőjében
  Vagyok Lízám ölében.


166. Dal.

Egy szép s jó szűz tiszteletét
  Magának megvehetni,
Szívét, kezét, szeretetét
  Örökre megnyerhetni,
A jobb ifjú mindenre kész -
  S cselekedni azt meri,
A miről a hidegebb ész
  Azt tartja: nem emberi.
Magyar szépek! legyetek jók,
Áldozatra s lantra méltók! -
  S Árpád népe olyant tesz,
  Hogy Romának társa lesz.


167. Dal.

A mit kivűl belől esmér,
  Azt únni vágy az ember;
Az emberszív, az embervér
  Állhatatlan csuda szer!
De felségesb természeted,
  Jobb agyagból formált szív!
A hol megszáll szereteted,
  Ott te holtig maradsz hív:
Mert a mit megszerethettél,
Minthogy csak jót kedvelhettél,
  Szeretendő lesz mindég, -
  Jóért a jó holtig ég.


168. Dal.

Oly szükséges szívemnek ő
  S egész ember-létemnek,
Mily szükséges a levegő
  És lélekzet mellemnek;
S a mily szükséges lételemnek
  Lelkem s testem kötése,
Szint oly szükség életemnek
  Szerelmének élése.
A mig veszély nem éri ezt,
Engem semmi meg nem ijeszt;
  Minden ellen védelmem
  És oltalmam szerelmem.


169. Dal.

A szív minden indúlatja
  Telhetetlen és sovár;
Semmi meg nem nyugtathatja,
  Hogy mondaná: elég már.
Sándor kicsinynek tartotta,
  A mi a nap alatt van;
Diogenes nagyollotta
  Lakhelyét a hordóban.
A szerelemnek egyedül,
Midőn heted egében ül,
  Van oly boldog órája,
  Hogy - csak múlás hibája.


170. Dal.

Csupán magad, értelmes ész,
  Szerencsénket nem teszed,
Sőt még inkább vesztünkre lész,
  Mert több javunk elveszed;
Érzékeny szív, te legfőbb kincs!
  Nagyobb rosz vagy, mint sem jó,
Ha mindenütt veled ott nincs
  Az ész, úgy mint kormányzó; -
De, kiben szív s ész kezet fog,
Az a százszor s többször boldog!
  Minden jó s szép, a mi van,
  Övé ezen világban.


171. Dal.

Libyának homokjain,
  Hol az útas szomjan hal;
Hycrania havasain,
  Hol nem hangzik madárdal;
Szerecsenek melegében,
  Hol megsűl a természet;
A jégtenger közepében,
  Hol megszünt a tenyészet;
Az ég bár mely hajlatában,
A föld bár mely barlangjában
  Csak teveled lehetvén, -
  Mindég boldog volnék én.


172. Dal.

Az ész minden új tudtával
  Egy-egy öröm-falatot
Elkap, - milyent lármájával
  Még egyet sem adhatott.
Tiszteletét, becsületét
  Az észnek én megadom;
De kényim tág kerületét
  Nem szorítja, fogadom.
Gyermekkorom játékait,
Ifjúságom szép álmait
  Elragadá magával, -
  Szerelmemért meg nem csal.


173. Dal.

Az aranynyal teli zacskó
  Igen hasznos a földön,
A miólta némely szép s jó
  Pénzzel vétethető lőn;
De nemesebb kellemeit
  S díszeit a léleknek,
És édesebb örömeit
  S kéjeit a szíveknek,
A mi létünk menynyé teszi,
Senki pénzen meg nem veszi:
  Az aranynyal tölt zacskó
  Csak boldog szív mellett jó.


174. Dal.

Erdőn, mezőn zúgva dúl-fúl
  Az éjszak hideg szele;
Tölgynek, bükknek zörögve húll
  S repdez száraz levele;
Hamvas ködbe van borúlva
  A szép vidék pompája;
Szerelmünknek elpusztúlva
  Fekszik öröm-tanyája:
De minket ez nem szomorít;
Noha négy fal közé szorít
  Bennünket a zordon tél -
  Szívünk mindég tavaszt él.


175. Dal.

Kiki maga útján járjon,
  S boldogúljon ott bízvást;
De mást attól el ne zárjon,
  S ne kénytessen arra mást;
Űzze kiki mesterségét,
  Melyre kedve s alkalma;
De arra más tehetségét
  Kénytetni, nincs hatalma;
Mert az ember szabad állat;
S nyomja, törje bár a vállat
  Az önként felvállalt terh,
  A baj könnyebbséget nyer.

 

VII. ÉNEK.

Ott, hol Hymen kötelében
  Két rokon szív s lélek él,
Ott az élet idejében
  Minden nyomban öröm kél:

Ölelkező akaratok
  A kettőnek lelkében,
Ölelkező indúlatok
  A kettőnek keblében;

Egyet-értő vélemények
  A két elme reptében,
Öszvehangzó érzemények
  A két szívnek mélyében;

Jó s bal sorsnak forgásában
  Öszvefogó kezekkel,
Ezen élet pályájában
  A sírig úgy mennek el.

Békességes türedelem
  Egymás iránt szívekben,
Hű barátság, hű szerelem
  Mindenütt társ mentekben.

Ama mérges szelenczének
  Együtt hordják átkait;
A kedvező szerencsének
  Együtt élik javait.

Hol útjokban gátot lelnek
  Édes együtt-mentekben,
Ketten könnyű terht emelnek,
  Kettős erő lelkekben.

Hol az egyes kétesen áll,
  Hogy ennyit nem visel el,
A terhnek két öszvetett váll
  Nyájaskodva megfelel.

Munka után az egyesnek
  Kipihenni, únalom;
Hah! de két hív szerelmesnek
  Ott a legszebb jutalom.

Midőn a sors ostorával
  Az egyesre lecsapkod,
Ez magános fájdalmával -
  Néha késhez is kapkod;

De két hű szív, ki egygyé lett,
  Csapásit csak kaczagja;
Míg szerelmek sebet nem vett,
  Nem árt semmi haragja.

Egy szerelem lángol, lobog
  A kettőnek szívében;
Egy kény s öröm remeg, dobog
  A kettőnek keblében,

Az érzemény tengerében
  Ölelkezve merengnek;
A remények tér egében
  Pár-galambok kerengnek.

Azon egy bú a gyötrelme
  Mind a kettő éltének;
Egy seb, egy kín a sérelme
  Mind a kettő lelkének;

De minden bú csak felet tesz,
  Mely kétfelé oszlik el;
S minden öröm duplázva lesz,
  Mely közös két jó szívvel.

A mit egyik a másért tesz,
  Tevődjék bár bajokkal,
Mindég édes örömmé lesz -
  A remény csak itt nem csal.

Törjön rájok veszedelem,
  Az erős a gyengének
Segedelem és védelem
  Veszélyével éltének.

Hol az erős erejével
  A szépségért dolgozik,
Ott a szépség kellemével,
  Virágával áldozik.

Hol az erős megépíti
  A nyúgalom tanyáját,
A szép azt felékesíti,
  Szerte hintvén rózsáját.

Imígy élik ezt a létet
  Ezen próba-világon;
A mit egyik könnyűvé tett,
  Másik abba rózsát fon.

Imígy élnek az életnek
  Szép tavaszi korában,
Az igaz, hív szeretetnek
  Fennyen-csapó lángjában;

Imígy élnek az életnek
  Már hervadó őszében,
A barátság s szeretetnek
  Holtig égő tüzében.

Szerelmeik gyümölcsiben,
  Kik keblekből fakadnak,
S ezek gyermek-örömiben
  Ők újra megifjadnak. -

Egyetlen egy féreg terem
  E szép élet-rózsában, -
Gondolni is alig merem
  Szívem boldogságában! -

Tudniillik: ha fele szív
  Verni megszünt, - s fele még
Tovább is ver - feléhez hív -
  Ha vernie már elég!


176. Dal
.

Amor ezer mesterségét
  Elmémmel ha vizsgálom,
Legjelesebb tehetségét
  Abban lelem s csudálom:
Hogy az élő természetnek
  Különnemű két ágát,
A magzásnak s tenyészetnek
  Megért hím s nő virágát
Oly csudával köti öszve,
Hogy meg lévén már kötözve,
  A volt kettő egyet tesz -
  S az egyből meg - hat is lesz.


177. Dal
.

Miólta, mint bimbóikból
  Virágai kertemnek,
Kifejlének csomóikból
  Érzelmei szívemnek:
Egy szép lelket, egy jó szívet
  Kivántam én magamnak,
Szívet nékem élőt s hívet
  Ez életben társamnak; -
A mit kérni nem is mertem,
Boldog én! azt is megnyertem:
  Szép lelket szép hüvelyben,
  Jó szívet szép kebelben.


178. Dal
.

Volt egy idő, hogy Aurora
  Bú-követ volt én nékem,
S felrettent a kakas-szóra
  Ki sem pihent inségem! -
De most öröm-követem ő:
  Mert álmamból serkenvén,
S látván derűl a hegytető,
  Újra tudom s érzem én, -
S érzi kettős valóságom,
Hogy - nem álom boldogságom;
  S hogy valamint volt tegnap,
  Szint úgy lesz a mái nap.


179. Dal
.

«Álom Amor boldogsága»
  Sok azt véli, kedvesem!
Nem igaz: mert valóság a -
  Vagy, ha ez nem, - semmi sem.
De légyen úgy: ha engemet
  Az igazság gyötör s nyom,
Hát többet ér egy szívemet
  Boldogító szép álom.
Mért vagyunk mink oly okosok
Vesztünkre? hajh! s oly szorosok
  Boldogságunk ösvényi: -
  S tágok a bú örvényi.


180. Dal
.

Az embert fő indúlatja
  Féreggé vagy istenné,
S e földet elváltoztatja
  Pokollá vagy édenné:
A sok közül legboldogabb
  Indúlat a szerelem;
Ha szerencsés, minden víz-hab
  Öröm néki s élelem;
Hová boldog szeme tekint,
Az élésnek virága int;
  S akármely baj éri őt,
  Nem esmer ez rosz időt.


181. Dal
.

Érzeményink hajnalában
  Nyíló első szerelem!
 Ezen szegény föld porában
  Te vagy legjobb élelem!
Te vagy földi életünknek
  Legszebb virág-ideje!
Minden gyönyörűségünknek,
  Kényünk s kedvünk veleje!
Sem előtted jobbat, szebbet,
Sem utánad édesebbet
  Az ember itt létében
  Nem érezhet keblében.


182. Dal
.

Kezdj idején fösvénykedni
  Az örömmel, halandó!
Mert késő lesz epekedni,
  «Hogy az öröm múlandó»,
Midőn nem lesz semmi kedv s kény
  Már ínyére szívednek,
Mely, mint az eltörött edény,
  Nem szolgál már éltednek;
S az öröm, mint egy szitában,
Nem marad a mell baljában, -
  Csak a zsibbadt únalom
  S a darabos fájdalom.


183. Dal
.

Sokat mondék szerettemről,
  Sok szépet, jót s édeset;
Sokat mondék szerelmemről -
  Hajh! s még is még keveset:
Lelkes, szíves tekintetét,
  Kegyét valóságának,
Édes rózsa-lehelletét,
  Mennyét édes csókjának, -
Ki képes azt lerajzolni?
A mi úgy el tud bájolni,
  Hogy keblem ezt érezvén,
  Embernél több vagyok én.


184. Dal
.

Megemésztéd az erdőnek
  Árnyék-adó díszeit;
Megemésztéd a mezőnek
  Élet-tartó füveit;
A vizeknek megállítád
  Haszon-hordó menteket;
A napokat megkurtítád,
  Kinyújtád az éjeket:
Olyan vagy te, óh december,
Mint egy zsarló szultán-ember; -
  De nékem nem véthetvén.
  Csak nevetlek téged én.


185. Dal
.

Amornak sok a rokonja
  S mindenik más tárgyért ég:
Ezt magához Clio vonja,
  Ezt egy, azt más mesterség;
Ez Bacchusnak szeretője,
  Az aranynak s ezüstnek;
Ez játéknak kedvelője,
  Amaz a tömjén-füstnek:
Tárgyokban bár ellenkeznek,
Az egy pontban megegyeznek:
  Kiki azon hitért vész,
  Hogy övé a legjobb rész.


186. Dal
.

A szerelem erkölcsöket
  A szív gerjedelmiből
Úgy tenyészt, mint gyümölcsöket
  A nap a fák rügyiből;
S gyakran, a mit egy században
  Fel nem talál az elme,
Felleli egy pillantatban
  A szív égő szerelme.
Kifejtvén az elmésséget,
Ő lel minden mesterséget;
  Nincs ott lehetetlenség,
  Hol termékeny tüze ég.


187. Dal
.

Ha nem ügyel az ész rája,
  Midőn a lágy szív szeret,
A bujaság vad rózsája
  Könnyen verhet gyökeret:
A testben felforró vérnek
  Veszedelmes termése,
Mely által a jobb gyökérnek
  Elnyomatik díszlése.
Átok arra, ki miként ti,
Banya Phrynék, magvát hinti
  E kártékony maszlagnak
  Keblekbe az ifjaknak.


188. Dal
.

Az öröm, ki bánat s csömör
  Követ legott nyomában,
Tolvaj-vendég; - kárt tesz, lop, tör,
  A szívnek kincs-tárában.
A bujaság siren kénye
  Lep s lop így meg bennünket,
Ha erkölcsünk érzeménye
  Meg nem őrzi szívünket;
Ő az, a ki, ha befészkelt,
Semmi jónak nem ád helyt
  S a míg talál, addig dúl,
  Míg csömörben el nem fúl.


189. Dal
.

Nincsen minden ember-főben
  Ész, ki Newtont elérje,
S véle alban és tetőben
  A teremtést esmérje;
De van minden jobb emberben
  Érző szív, mely ömledez,
Ha Maróban és Homerben
  Az érzemény zengedez:
S azért, kik úgy énekeltek,
Hogy szíveket érdekeltek,
  Míg az emberszív érez,
  A nevetek áldott lesz.


190. Dal
.

Az emberi tétemények
  Jó reménység fejébe
Hintegetett vetemények
  A jövendő méhébe;
De tisztán a legszebb s jobb mag,
  A sors jege vervén el,
Vagy elnyomván földi maszlag,
  Csak ritkán s elvétve kel! -
Hymen boldog kebelében
Az emberszív csak felében
  S tűrhetőbben érezi,
  Ha valami vérezi.


191. Dal
.

Boldogítni, boldogúlni
  Egyarányú mértékben,
Nem fogyni, sőt gyarapúlni
  A legszebb s jobb értékben;
Vidám, nyúgodt, erős lenni
  Lelkében és testében,
Nem rettegni s nem csökkenni
  A sors dúló mérgében:
Ez boldog s bölcs emberélet!
Tőled ered e tökéllet,
  Értelmes, bölcs szerelem!
  Szerelmes, bölcs értelem!


192. Dal
.

Hogy a hírnek templomában
  Örök legyen a neve,
Mit nem forgat az agyában,
Mit nem tesz, mit nem teve,
Vagy ha nem tesz, nem tehetvén,
  Mit tenni nem hajlandó,
Kész örömét félre-vetvén,
  A nyugtalan halandó? -
S csak sírjánál eszmélkedik;
De már ott nem kételkedik:
  Hogy jobb élni szívében,
  Mint sem a név hírében.


193. Dal
.

E hiános por-életben
  Nézz bár hátra s előre,
Semmi sincsen tökélletben,
  Semmi sem jut tetőre:
A szerelem ragad csak fel
  Oly tetőre szárnyával,
Hol a szív oly élelmet lel,
  Hogy - elégszik sorsával.
Szeretni és szerettetni,
 Két szívnek egygyé lehetni, -
  Ennél feljebb már nem hág
  Az emberi boldogság.


194. Dal
.

A szerelem keserűjét,
  Ki az, ki leírhatná?
A szerelem gyönyörűjét,
  Hol az, ki elmondhatná? -
Pokla dühösb gyötrelmeit
  A jaj ki nem adja még;
Mennye lelkesb örömeit
  Zengni, lehetetlenség.
Szívünknek mély fenekében
S valóságunk szövetében
  Ül mind lelke kéjének,
  Mind fenéje mérgének.


195. Dal
.

Úgy szí lelkem boldogságot
  Rám súgárzó szeméből,
Mint a gyémánt fényt s világot
  A nap örök tüzéből;
S szerelmének Édenében
  Szívem úgy él kényére,
Énekelve örömében,
  Áldást mondva szívére, -
Mint a kis méh egy Tempében,
A tavasz lágy levegtében;
  Csak hogy több kény- s kedvekben,
  Mint ez virág-nemekben.


196. Dal
.

A szivárvány színeivel
  Szemfényvesztő ruhában,
A tenger s föld kincseivel
  Potrohos tárházában, -
E gondolat dagályában:
  Hogy övé mind, a mit lát,
 Az ott - senyvedt únalmában
  Még is ásít s szájat tát:
Mert, mily fény van ruhájában,
S a mennyi kincs tárházában,
  Oly homály van fejében
  És üresség szívében.


197. Dal
.

Kendericzék! fülemilék!
  Rég elolvadt már a hó;
Karikáznak már a pillék,
  Fakad már a fabimbó:
Hol késtek még, ti kertemnek
  Tavaszi hív lakosi?
Az életnek, szerelemnek
  Kedvit dalló lantosi? -
Jőjjetek meg, kis kedvesek!
Minden karvalyt csővel lesek,
  Hogy békében legyetek
  S több kis lantost költsetek.


198. Dal
.

A szív minden indúlatja
  Az emberből mást mást tesz:
Most barommá változtatja,
  Kiből majd meg isten lesz,
A párducznak s oroszlánynak
  Parancsol most eszével,
Kit egy vérhab majd zsákba rak
  Lelkével és testével:
Önmaga meg nem foghatja,
Az istennek mily állatja; -
  Érző szív te s magas ész,
  Mindég ég rokonja lész.


199. Dal
.

Az embert, ki kebelében
  Soha tiszta szerelem
Nem fogamszik, bár fejében
  Sok az ész és értelem;
Ki a vallást s jámborságot
  Gúnyolja s megneveti,
Az erkölcsöt s igazságot
  S hazáját nem szereti,
Az oly embert kerűlni kell:
Mert élete poklot lehel;
  Mert méreg foly erében,
  S egy ördög ül szivében.


200. Dal
.

Miket, szívem ömledezvén,
  En-magam-lelt hangokban
Énekeltem s daloltam én, -
  Nem nagy ész szól azokban:
Csak természet szüleményi,
  Egyűgyűek szavaim;
Búm s örömim érzeményi
  Énekeim, dalaim;
De, ki mind ezt nem érezed
S talán hiú hangnak veszed, -
  Élelmed a nap alatt
  Csak agyagból kelt falat.




II. kötet
REGÉK

CSOBÁNCZ.

                   Il crudo Amore
Si pasce ben, ma non si sazia mai
Di lagrime, e dolore.

Guarini.

Ülj mellém a kandallóhoz,
  Fel van szítva melege;
Csobáncz-várról, édes-kedves,
  Im! halljad, egy agg rege: -
Múlt szüretkor Badacsonyon
  Ezt Múzsámtól vettem én
Egykor, midőn magam bolygék
  A hegy szirtes tetején.

Sok történt ott, a mióta
  E pompás hegy földjébe
Szőlő s gyümölcs ültetődvén
  A vadonnak helyébe,
Esztendőnként sok úri nép
  Gyűl oda a szüretre: -
László s Rózsa szerelmek is
  Ott kelt e bús esetre.

              1.

«Szép, jó s vitéz volt a kedves,
  Nemcsak Vasban, Szalában
Volt legelső, - nem volt mása
  Mátyás birodalmában;
Termetének annyi éke
  Nem volt minden kelleme;
Bő értéke, híres neme
  Nem volt minden érdeme:

              2.

Fellengező, erős lélek,
  Éles, mély tűz-értelem,
Nemes, bátor, igaz, nagy szív,
  Lángoló hív szerelem
Voltak azon tulajdoni,
  Melyek őtet szememben
Egyetlenné s - örökössé
  Tevék az én szívemben.

              3.

Itt ült velem legutólszor,
  Engem általölelvén, -
Hű szerelme szerelmemnek
  Teljesen megfelelvén.
Szüret vala itt akkor is:
  A Balaton háborgott,
Zúgott a hegy a nagy szélben,
  Hajh! és szívünk csikorgott!» -

              4.

«Isten hozzád, Rózsa lelkem!
  Megyek, úgy mond, Budára;
S kikeletre Bátoryval
  Onnan török nyakára.
Teli, hallom, vitézekkel
  Immár Mátyás udvara,
S én ne mennék? - A ki nem megy,
  Nem nemes, nem - magyar a'.

              5.

Ha az Isten szerencsét ád,
  Visszahozom szívemet,
S borostyánnal koszorúzva
  Viszlek haza, hölgyemet.
Szigligetben fogunk élni,
  Szerelmünkben boldogok,
Hol fészkünkből kirepűlni
  Egy könnyen majd nem fogok.

              6.

De ha az Úr oly sorsot vet,
  Hogy Szentgyörgyi egy fia
Vérét ontsa - érted foly az,
  Édes haza, Hunnia! -
Akkor Rózsám, Gyulafy-faj,
  Kesergvén a mátkáért,
Vígasztaljon e gondolat:
  Szép halni a hazáért!»

              7.

«Imígy szólott, súlyos kardját
  Oldalára övedzvén;
Megdermedve, zúzott szívvel,
  Magam' kívül valék én:
S elszakadott kebelemtől! -
  S elment a vad törökre! -
De fúlánkja szerelmének
  Benn e szívben örökre! -

              8.

Oda van ő! - felgyilkolva
  Örömei éltemnek;
E nagy világ semmit többé
  Nem adhat már szívemnek! -
Oda van ő! - utána, haj!
  Haszontalan sohajtok;
Oda van ő! - legyek én is!
  Egyebet nem ohajtok.»

              9.

Badacsonnak szüretjében,
  A hegy felső felében,
Hol nehezen fogamzik már
  Szőlő a szirt keblében;
Alatta egy vén diónak,
  Senkitől sem láttatván,
Egy legördült ormon űlve,
  Csak rigóktól hallatván,

              10.

Imígy zengé, elmerűlve
  Tengerében kínjának,
Szíve gyászos történetét
  Egyedűl csak magának,
Szegény Rózsa, - Balatonra
  Meresztvén le szemeit,
S fuldokolva nyeldegelvén
  Sűrűn omló könnyeit.

              11.

A szép Rózsa! Gyulafynak
  Dicsőséges leánya,
S a ki őtet csak ismérte,
  Minden férfi bálványa:
A milyen szép és kellemes,
  Oly felséges, kegyes, jó,
Dunán s Tiszán innen és túl
  Nem volt hozzá hasonló.

              12.

Bő, víg s népes volt Badacson
  Az akkori szüretben:
Mozgott, hangzott az egész hegy
  Fenn és alatt, kinn és benn.
Urai és asszonysági
  Veszprim-, Somogy-, Szalának,
Ifjai és leányai
  Mindnyájan ott valának.

              13.

Durrogtanak a mozsarak,
  Hogy a bérczek ropogtak,
Kongtak a még üres hordók,
  Az ostorok pattogtak;
Harsogtak a tárogatók,
  A hegedűk zengének,
Szólt a duda, tapsolt a táncz,
  S a sarkantyúk pengének.

              14.

De mind erre a bús Rózsa
  Örömre nem gerjede;
Mint a féreg-marta rózsa
  Lankada és csüggede:
Se nem látott, se nem hallott
  Keservénél egyebet;
Se nem érzett, se nem tudott
  Keservénél egyebet.

              15.

Mert Lászlója, ki Mátyásnak
  Diadalmas hadával
Dicsőséget ment aratni
  Pogány-földön kardjával
S Mátyás halál-seregében
  Harczolt Kenyér-Mezején
Sebet s utóbb halált nyere
  Azon nyárnak elején.

              16.

Épen, midőn kalangyákban
  Feküdt még a gabona,
Akkor jöve a táborból
  Csobánczra egy katona:
«Szentgyörgyitől jövök, úgy mond,
  Az ő árva szolgája,
Hol van Rózsa, - a kisasszony, -
  Szegény uram mátkája?

              17.

Oh kisasszony! kegyelmednek
  Szomorú hírt hozok én:
László úrfi, kedves uram,
  Meghalt Kenyér-Mezején!
Farkas előbb oda lett már,
  Kit innen vitt magával;
Farkas után én gondoltam
  Sárkány paripájával.»

              18.

«Meg kell halnom, - eredj, mondá,
  Ledűlve egy dúlt sánczra,
Mikor s mint lett halálomat
  Vidd mátkámnak Csobánczra,
Emlékezzék meg énrólam,
  Az ő holtig hívéről; -
De miattam le ne mondjon
  Az életnek kedvéről.

              19.

Legkedvesebb barátomat
  Válaszsza ő férjének,
Boldogítsa Varjas Andrást
  Szerelmével szívének!» -
«Imígy szólott, írni akart,
  De jobb keze nem vala! -
S ugyanaz nap, pünkösd kedden,
  S ugyan ottan - meghala!»

              20.

Ily fenével kínzá Rózsát
  E katona-jövevény; -
Óh iszonyú rút csalárdság!
  Pokol-fonta szövevény! -
Az egész hír költemény volt;
  Varjas András koholta,
S Orbán deák, a ki Rózsát
  Ezen hírrel gyilkolta.

              21.

Varjasnak már rég fájt foga
  Csobánczra és kincsére,
S fejét soká törte abban,
  Mint ejthetné kezére;
Ezer tőrt és lépet vetett,
  Hogy megfogja madarát;
De bármit tett, nem volt haszna, -
  S csikorgatta agyarát.

              22.

Hogy Szentgyörgyi táborba ment, -
  Hah! mint örült annak ez;
Remélvén, hogy a csatákban
  Vagy Szentgyörgyi oda vesz,
Vagy hogy Rózsa elfelejti
  Távollévő mátkáját,
S utóbb mégis néki adja
  Szűzessége pártáját.

              23.

De élt a' még, megtartá őt
  Az igazat védő ég;
S élt keblében hív szerelme, -
  Sőt azóta nőtt az még.
S lefizetvén hazájának
  A tartozott oltalmat,
Jönni készült, mátkájától
  Megkérni a jutalmat.

              24.

Se Rózsa nem felejté el,
  A mit igért hívének;
S távolléte kétszerezte
  Lángját égő szívének.
Kosarat nyert, a ki kérte:
  Halápy és Hagymásy,
Török, Pethő, Kanizsay,
  Poky, Érsek s Szilvásy.

              25.

Úgy cselekszik a távollét
  A szerető szívekkel,
Valamint a szél fuvalma
  A lángoló tüzekkel:
Ha csak kicsiny s gyenge a láng,
  A szél mindjárt elfojtja;
De ha immár elharapózott,
  Azt még inkább felbojtja.

              26.

Imígy látván füstbe menni
  Varjas minden reményét,
Megcsengette körmöczikkel
  Jól megtöltött erszényét:
«Orbán! (úgy mond ez ördöghez)
  Jutalomúl ezt veszed,
Hogyha nékem te Csobánczot
  És Rózsát megszerezed.

              27.

Dárday, hogy ő húgait
  A jószágból kitudád,
Mely az ő nagyanyjoké volt,
  Nemde kétszáz sárgát ád? -
Ebben itt két annyi vagyon: -
  Sajátod az órában,
Melyben Varjas lefekteti
  Rózsát nyoszolyájában.»

              28.

S poharak közt így végzének:
  Közösűlés ne legyen
A mátkák közt, - tudósítást
  Egy a mástól ne vegyen;
S utóbb László elvesztéről
  Bizonyos hír terjedjen,
Úgy hogy erről kételkedni
  Akárki is feledjen.

              29.

S úgy lett. - Orbán, a sátánfi,
  A dolgot jól intézte;
Hogy Rózsát, mint elnyert konczot,
  Varjas immár úgy nézte.
Varjasnak egy czimborása,
  Ki Lászlóról halált írt
A táborból, hitelessé
  Tevé ama költött hírt.

              30.

Holtnak tartá László úrfit
  Rózsa s minden atyafi;
Megkönnyezé derék vejét
  Még maga is Gyulafy.
Sőt Tihanyban requiem is
  Tartatott már érette.
Ott volt Varjas és deákja,
  A két ördög, - s nevette.

              31.

De ezáltal dolgát Varjas
  Nemcsak jobbá nem tette;
Hanem minden reménységét
  Egyszerre elvesztette.
S kétségb'esvén, hogy valaha
  Megfoghatná madarát,
Dúlt, fúlt, ivott, káromkodott
  S csikorgatta agyarát.

              32.

Oh, de Csobáncz bezzeg hangzott
  Rózsa szíve jajától;
Lászlót! Lászlót! kért ő szegény
  A vár minden falától.
Mérték nélkül volt keserve,
  Haját, keblét szakgatta;
Földhöz sujtott reményeit
  Éjjel-nappal siratta.

              33.

Látván ezt az ősz Gyulafy,
  Vígasztalta, kérlelte,
Dorgálta is gerliczéjét,
  Óh! mert igen szívelte. -
De a lelkét vesztett szívnek
  E föld már nem adott írt.
Vajh! mért kellett elhinnie
  Ama gyilkos hamis hírt!

              34.

Mint őszszel a liliomszál,
  Szemlátomást hervadott;
Tüze elhúnyt, lelke alélt,
  Már könnye is apadott.
Ez utolsó szüret után
  Már csak alig élhete;
Pedig László Budán volt már -
  S kedveséhez siete.

              35.

Budán volt már a király is
  Az országnak nagyjával,
S diadalmit innepelte,
  Bajnokinak javával.
A múlatság- s vígasságnak
  Budán nem volt szünete;
De Lászlót ez nem ingerlé -
  Kedveséhez siete.

              36.

Mert hogy rég nem hallá hírét,
  Se nem vette levelét
Mindég szívelt mátkájának, -
  Borzogatta kebelét.
Tarsolyában sok gyöngy vala
  Rózsájának számára;
Örűlt, midőn elképzelé,
  Mint illik majd nyakára.

              37.

Nagy-Vázsonyig Kinizsyvel
  És többekkel útazott,
De késztetvén Csobáncz felé,
  Nem veszteglett soká ott.
Napnyúgotkor indúlt onnan
  Lovászával magával,
Farkassal, ki minden sorsot
  Együtt viselt urával.

              38.

Késő őszben volt ez a nap:
  Már mindenütt elkele
Márton lúdja; a Bakonynak
  Már lehullott levele.
Hideg szél fújt éjszak felől, -
  Repűlt a ló serénye;
De kedvezve világított
  A már telő hold fénye.

              39.

«Rózsa! Rózsa! közel vagyok, -
  Hahogy hívem maradtál,
S megtartottad, a mit nékem
  Badacsonyon fogadtál? -
Szigligetben fogunk élni,
  Szerelmünkben boldogok;
Hol fészkünkből kirepűlni
  Egy könnyen már nem fogok.»

              40.

Ezt gondolá s több effélét
  László úrfi magába',
S nyargalt-nyargalt, hogy szikrát hányt
  A száguldó ló lába.
Estve későn volt az immár,
  Hogy kiért a tisztára, -
Felpillantott, és ráismert
  Csobáncz-várnak fokára.

              41.

Itt megtoppant paripája
  És egy nagyot horkantott;
Mert épen egy nyúl az úton
  Ott keresztül illantott.
De sarkantyút adván László
  Ágaskodó lovának, -
Most még annál sebesebben
  Nyargalt Csobáncz várának.

              42.

Tovább jutván, a sziklák közt
  Ott egy bagoly huhogott;
Borzadozott Szentgyörgyi ott,
  S bátor szíve dobogott:
Mert tudta még dajkájától,
  Hogy semmi jót nem jelent,
A mit most hall s imént látott;
  De a bajnok - tovább ment.

              43.

Továbbá hogy oda jutott
  A hegy gyöpös aljába,
A honnan felkanyarodik
  Az út Csobáncz várába:
Szomorúan hallott kongni
  A várban egy harangot: -
«Mit jelent ez!» - Az erős szél
  El-elkapta a hangot.

              44.

«Úrfi, lassan! (monda Farkas,)
  Én itt nem jót érezek! -
Torba megyünk, - a faluban
  Valakit megkérdezek.»
S egy paraszt jött épen szemközt,
  S László imily kérdést tőn:
«Földi! minek szól e harang?»
  Válasz erre, jaj! - ez lőn:

              45.

«Dicsértessék az Úr Isten!
  Kisasszonyunk vívódik
Tegnap óta a halállal -
  Mondják, szörnyen kínlódik!
Bár az Isten megtartaná!
  Mert igen szép s igen jó;
Régen beteg: - lelkéért ez
  A harmadik harangszó.»

              46.

S mintha ezer kardot döftek
  Volna László szívébe,
Elbődűle, - minden vére
  Visszaszaladt keblébe;
S mint a nyíl a várban termett,
  Lova eldűlt alatta:
De hajh! Rózsát László elől -
  A halál elragadta.

 

TÁTIKA.

Come il gelo a le piante, ai fior l'arsura,
La grandine a le spiche, ai semi il verme,
La reti ai cervi ed agli augelli il visco,
Cosi nemico a l'huomo fu sempre Amore.
E chi foco chiamollo, intese molto
La sua natura perfida, e malvagia.

Guarini.

Négy fal közé zárt a télnek
  Szele, hava, hidege:
Kedvelt, tisztelt barátom, Nagy!
  Im! halljad, egy agg rege:
Tátika - - most csak omladék,
  S vércse-lakta váráról,
S két fiatal magyar szívnek
  Szerencsétlen sorsáról.

Héj barátom! akkor is volt,
  Valamint most, rossz ember,
Embertársa lehelletét
  Irigylő és dúló szer;
Ember, kinek szíve okol,
  Nyelve éles, tüzes kés,
Vére méreg, lelke ördög,
  Mindenütt túr, ás és vés;

Ki mérgével felzavarja
  A boldogság forrásit
A vad átkokká változtatja
  A jó Isten áldásit:
Maszlagokká a rózsákat
  Igy teszi a mérges pók;
Halállá az édes álmat
  Igy teszik a skorpiók.

 

        Első ének.

              1.

Késő ősz volt, Márton napja,
  Egy szomorú őszi nap;
Hamvas felhők között bujkált
  A melegét vesztett nap:
Szomorú volt a természet,
  Barna a letarolt föld;
Csak a mezőn volt remény-szín,
  Csak a vetés volt még zöld.

              2.

A Bakonynak rengetege, -
  Tenger erdő s végtelen,
Komor barna hullámokban
  Fekvék helyén dísztelen:
Az ősz száraz lehellete
  Megfosztotta a fákat
A levéltől, s eledeltől
  A ménest és gulyákat.

              3.

Tátika, mint egy korona
  Feltéve a tetőre,
Büszkén állott s nézett alá
  A földre és időre:
Változott ez évek óta
  Körülötte, alatta;
De a várnak nem árthatott,
  A tatár sem bánthatta.

              4.

Szánthó Gáspárnak özvegye volt,
  Ki a várban parancsolt,
S Hermán deák, a ki abban
  Ügyész, gazda - minden volt;
Czudar Judith, a szép özvegy,
  Ezen nap nem volt otthon;
Deákjával Hagymásynál
  Vígadozott Szent-Gróthon.

              5.

Vendégség volt Hagymásynál,
  Kinek nagy volt értéke;
Öszvegyűle ekkor nála
  Szala egész vidéke.
Oda méne az özvegy is,
  Azt gondolván magába',
Hogy megkerít tán valakit
  Megúnt özvegy ágyába.

              6.

Manczi volt csak maga otthon,
  Gáspár lelkes magzatja,
Első kedves felesége
  Képe, szíve, rajzatja;
Remekje a természetnek,
  Szíve-, lelke- s testében,
S örököse jó atyjának
  Jószáginak felében.

              7.

Mert vala még egy öcscse is,
  Fia mostohájának,
Ki másik fél-örököse
  Vala Gáspár javának;
Hajh! de egy mákszemmel sem bírt
  Magyar emberségéből,
Korcs volt, szóval: az anyjának
  Hermánt öleléséből.

              8.

A szép Manczi volt csak otthon, -
  S fekete gyász éltében
Ablakára könyökölve,
  Feje a jobb kezében,
Szem-meredve néz vala le
  A világba s időbe,
A múltba és jövendőbe:
  És a jelenlevőbe:

              9.

A sors dúló fergetege
  Legmérgesebb dühébe'
Ment el virág-élte felett
  S mordúl csapott szívébe:
Mint a féreg a bimbóban,
  Úgy ült s rágott keblében
Két szomorú emlékezet -
  S hervadt virág-évében:

              10.

Valóban bal történetek!
  Egyike is nyomhatta
Annyira, hogy gyenge szíve
  Elszakúljon alatta;
Együtt pedig ily esetek
  Oly terhek a szíveken,
Hogy sem az ész, sem az idő
  Nem segíthet ezeken:

              11.

Épen ma két esztendeje,
  Hogy a dicső öreget,
Ki éltében gyakran vive
  A törökre sereget,
Édes atyját, anyja mellé
  Letevék a kriptába;
S ő itt maradt, - a halálnál
  Rosszabb sorsnak markába'.

              12.

Borzadozva látta most is,
  - Hogy rángatta idegét -
Szürke s fejér barátoknak
  És papoknak seregét;
Borzadozva hallá zengni
  Búcsúztató énekét,
És zokogni a sziveket,
  Ifjakét és vénekét.

              13.

«Mért, óh mért, óh édes nemzőm!»
  (Igy sohajtott magába')
«Mért nem vittél el magaddal
  A nyúgalom karjába! -
Mért nem vittél el magaddal
  E veszélyes szélvészből,
Hol, ha rá kél, nem jön segéd,
  Sem szívből, hajh, sem észből!

              14.

A nyomorúlt emberi szív,
  Ki mindenre megindúl,
Csak, ha egyszer verni megszűnt -
  A mély setét síron túl,
Ott nyugszik meg, - ott nem érez,
  Ott nem gyűlöl, nem szeret: -
Jöjj, óh halál, jöjj kaszáddal,
  Mely mindennek véget vet!»

              15.

S épen ma két esztendeje,
  Hogy a sírnak felette,
Mely atyját és jó napjait
  Örök éjbe temette,
Egy rózsa-szín remény-virág
  Látszott nyílni szívének,
Mely egy egész édent igért
  Hátralévő éltének.

              16.

Tudniillik: Rezy Sándort, -
  A ki gyermekkorában
Játszó társa vala néki,
  Kedvelt szomszédságában, -
Ott látta meg legelőször
  Már legénynyé váltában,
A halotti vendégek közt, -
  Édes atyja torában.

              17.

Rezy Bálint fia volt ez,
  Egyetlenegy magzatja,
És e híres nemzetségnek
  Legutolsó fajzatja.
Szánthó s Rezy jó szomszédok
  S jó barátok voltanak,
Mind a kettő nagy hazafi, -
  Egymás után haltanak.

              18.

Sándor úrfi akkor jött meg
  A töröknek nyakáról;
Egész Buda róla szólott
  És nyert borostyánjáról:
Galambosnál volt ő egyik,
  Ki a török markából
Zsigmond királyt megmentette
  Szégyen-halál torkából.

              19.

És azóta Zsigmond király
  Becsülte őt s szerette,
S mint élete megmentőjét
  Kegyelmekkel illette.
Látta őt a királyné is,
  Ama híres Borbála,
S szeme benne egy Apollót
  S egy Herkulest talála.

              20.

Szép asszony volt a királyné,
  De gonosz és fajtalan;
Teste kényit töltögetni, -
  Ez volt dolga úntalan.
Vajh! mért kellett ez ifjúra
  Buja szemét vetnie!
Vajh! mért kellett ez ifjúnak
  Buja szembe tűnnie!

              21.

Valamikor még a pokol
  Egy férfiat megfogott,
Egy szép, elmés, buja asszony,
  S nem ördög volt eszköz ott:
Mert befonja hálójába
  A fiatal szíveket
A bujaság, ha kellemes,
  Mint a pók a legyeket.

              22.

Az ily asszony (mért van ilyen!)
  A legnagyobb szörnyeteg:
Medvék között, hol legsürűbb,
  Legvadabb a rengeteg,
Nem veszthetsz oly drága kincset,
  Mint a melyet ez kicsal,
Óh férfi-sziv, életedből
  Szédítő bűbájival!

              23.

Sándor s Manczi, gyermekek még,
  Már egymáshoz hajlának,
S gyermekszívek érzeményi
  Szépen öszvehangzának.
Szerették már akkor egymást,
  Minekelőtt kifejlett
Valóságok a bimbóból,
  S az legény, - ez leány lett.

              24.

De meglátván mostan egymást
  Az életnek nyíltában,
A szív s lélek viráginak
  Fejledező korában:
Midőn a szív kívánati
  Az ifjúság keblében
Ébredeznek, gyúladoznak
  A szerelem évében: -

              25.

Látván Sándor a szép szűzet
  Pompájában testének,
Lelke szelíd felségében,
  S jóságában szívének;
Látván Manczi a szép legényt
  Magyar lelkességében,
A jó embert, deli vitézt
  Erejében, tüzében:

              26.

Világos lőn lelkeikben,
  S keblek mélyen érzette,
Hogy a két szív, két valóság
  Egymást igen szerette:
S minden a nagy természetben
  Fennen hangzá nékiek,
Hogy egymással öszveillők,
  S egy párrá kell lenniek.

              27.

S Gáspár hideg tetemének,
  És sírjának felette,
Zokogva még, a két jó szív
  Már egymást eljegyzette:
Ezen élet tengerében
  Öszvefogva evezni:
A sors mérgét és kegyelmét
  Ketté osztva érezni.

              28.

A boldogúlt két öreg is,
  Hogy szívek még dobogott,
És az arany billikomban
  Ó somlai csillogott,
Öszveülvén s öszvehordván
  Harczaik egy rakásra, -
Könny gördűlve agg szemekből,
  Igy köszöntek egymásra:

              29.

«Adja Isten, hogy a magyart
  A fél világ uralja! -
S vérrel szerzett szabadsága
  Soha kárát ne vallja!
Adja Isten, barátságunk
  Halálunkig állhasson, -
S reménynyel tölt gyermekinkből
  Egy boldog pár válhasson!»

              30.

De Sándor, kit Borbálának
  Vétkes unszolására
Zsigmond király magához hítt, -
  Önnön gyalázatjára, -
Sándor, kinek a dicsőség,
  Tábor és harcz kedves lett,
Kis időre (mint reménylé)
  Kedvesétől búcsút vett.

              31.

Sándor! Sándor! mit miveltél?
  Ide hagytad mátkádat!
Jaj jaj néked! - nem ismérted
  Kígyót rejtő pályádat!
Elment, hajh! és midőn a szűz
  Várva várta ölébe,
Sándor helyett egy levélben
  E mennykő jött kezébe:

              32.

«Vannak olyan perczenetek
  Az embernek éltében,
A melyekben setét lészen
  Fejében és szívében;
S a múlt idő örömei
  Mind a földhez sujtatnak,
S a jövendő reményei
  Mind a porba tipratnak:

              33.

Hogy átkozza születését,
  Átkozza az életet; -
Néha maga, néha a sors
  Hozza a balesetet! -
Vannak ilyen perczenetek!
  Boldog, a kit kedvelvén
Az ég, megment ilyenektől:
  Boldogtalan vagyok én!

              34.

Alig valék még kezdetén
  Veszedelmes pályámnak,
S egy szörnyeteg, királynéja
  Hajh! szánandó hazámnak,
Tőrt vetett ki, milyent eddig
  Ártatlan nem ismértem,
S fogva valék, elkábúlt én,
  Mire magamhoz tértem!

              35.

Nem volt benne irgalmasság
  A vad istentelenben;
Úgy tett vélem, együgyűvel,
  Mint a kígyó édenben!
Buja vérré varázsolta
  Szűzességét keblemnek,
S elütötte életemről
  Idvességét szívemnek!

              36.

Virtus! virtus! imádtalak,
  A mióta érzettem,
Hogy mennyei rokonság vagy,
  S ösvényedet követtem;
Nem szántszándék, nem természet: -
  Sorsom ragadt magával,
Kivül belől ostromolván,
  Elrántott bal karjával.

              37.

Akár tudnám jó szívednek
  Még megnyerni kegyelmét;
Akár soha sem bocsátnád
  Szíved szörnyű sérelmét; -
Igy is, úgy is szerencsétlen,
  Visszaadom szavadat:
Add egy másnak, érdemesbnek,
  Malaszttal tölt magadat!

              38.

Akkor, ha majd látni fogod
  Egy szerencsésb öléből,
Ki szívedre méltóbb vala,
  Boldogságod kebléből:
Mily hóhérom lesz a vétek,
  Melyet, hajh, elkövettem!
Hogy, nyomorúlt! bár vétettem,
  Mégis híven szerettem; -

              39.

Ha hallani s látni fogod,
  Vétkem kínos bánatja
Keblem miként gyötri, marja,
  Furdalja és szaggatja;
Elmém minden gondolatja,
  Minden csepp vér eremben
Mint lesz ostor, gyilkos, ördög
  Szerencsétlen éltemben; -

              40.

Miként nem fog melegítni
  Semmi remény sugára;
Miként nem lesz kebelemben
  A pokolnak határa: -
Akkor, óh megbántott angyal!
  Ha így leszek feldúlva,
Szánj meg akkor és bocsáss meg!
  Meg lészsz rajtam boszúlva.

              41.

Ha szívem majd kínjaiban
  Vérzik, habzik, csikorog;
De, hogy sorsát megérdemlé,
  A bűnös még sem morog; -
Ha életem gyökerei
  Mind el lesznek már éve:
De bűs lelkem csontházából
  Még sem lesz még kivéve; -

              42.

Ha a halált imádom majd,
  Hogy szánjon meg s vigyen el; -
De nem szán meg, de nem visz el,
  S minden hajnal élve lel:
Akkor, óh megbántott angyal!
  Ha így leszek feldúlva, -
Szánj meg akkor, kárhozottat!
  Meg lészsz rajtam boszúlva.»

              43.

Ki először a szerelmet
  Tűznek, lángnak nevezte,
Veszedelmes természetét
  Jól ismérte, érezte,
A szív legszebb állapotja
  Szűzessége, hívsége;
E mulandó emberlétnek
  Ez mennyei vérsége.

              44.

De semmi sincs hatalmában
  Az embernek egészen;
Idő, hely és környűlállás
  Könnyen fordítást tészen;
A felhő, mely reggelenként
  Szép bíborral van festve,
Benn rejti már a villámot,
  Mely öldököl majd estve.

              45.

A szerelem kezében van
  Sorsunk kulcsa e földön,
S véle mennyet vagy poklot nyit -
  Kinek milyen sorsa lőn:
Az idvesség kelyhét tartja
  S nyújtja nekünk jobbjával,
Mérget nyújt és kárhozatot
  Veszedelmes baljával.

              46.

A bujaság poharában
  A felső hab édes méz,
S ennél fogva ingerelvén,
  Hozzá kap az ember-kéz.
De, hajh! édes csak habja volt,
  Már keserű az ital,
És sepreje epe s méreg, -
  Melytől a szív kínt s jajt vall.

              47.

Szörnyű csapás volt ez Manczi
  Érzékeny szűz szívének,
Mint a villám, szörnyen csapott
  Gyökerébe éltének.
E két súlyos csapás mellé
  Több bajok is jövének:
Az özvegy és egész háza
  Szegény ellen törének.

              48.

A rossz asszony irígylette
  A szűznek sok kellemét,
Dicsőített hírét, nevét,
  Virtusát és érdemét:
Irígylette az atyjáról
  Rá maradott értékét,
S becsületét rágalmazva
  Járta Szala vidékét.

              49.

Látván, milyen bálványa ez
  Minden férfi szívének;
Mint szeretik őt az ifjak,
  Mint tisztelik a vének!
S mennél inkább kisebbíti,
  Annál nagyobb nevében, -
Dúlt, fúlt s epét s mérget forralt
  Hyénai mellében.

              50.

Hermán deák, a cseh pribék,
  Az özvegyhez kötözte
Ravasz róka-indúlatit,
  S Manczit szint' úgy üldözte;
Sőt ha mérget látott forrni
  Asszonyának szívében,
Ő még jobban keverte azt
  Egy reménynek fejében.

              51.

S a dolog már annyira kelt,
  Hogy Szánthónak leánya,
A szép, jó és gazdag Manczi,
  Ezer szívnek bálványa;
Kiért anny'an vetélkedtek
  A szittyai hazában,
Szinte immár szolgáló lett
  Önnönmaga házában.

              52.

Valóban bal történetek
  Egy angyalnak éltében!
Ablakára könyökölve,
  Feje a jobb kezében,
Szem-meredve néz vala le
  A világba s időbe,
A múltba és jövendőbe,
  És a jelenlévőbe:

              53.

Setét köddel, könnyesővel
  Szívét mordúl vonta bé
A szerelem fergetege,
  S napfényt nem várt már többé.
Szerelmének rózsanapja,
  Melynek az ő hajnala
Annyi szépet s jót igére, -
  Örökre leszáll vala.

              54.

Oda lett az örömfészek,
  Melyet képző fejében
A jövendő pókhálóján,
  Hajh! de a sors mérgében,
Ezer édes reményekből
  Rakott vala szívének, -
És az élet terhére volt
  Lelkének és testének.

              55.

Ezen élet szélvésziben
  Egyedűl, elhagyatva
Érzé magát, és nyúgalmát
  Fenékből felforgatva;
S lelke minden tehetségi
  S erei megakadtak,
S élte minden fonalai
  Fájva ketté szakadtak,

              56.

A szív első szerelmében
  Ily rútúl megcsalódni;
A szív első lángjainak
  Imígy visszacsapódni;
S ezen visszacsapott lángnak
  El nem tudni oltódni, -
Ily sorssal, egy gyenge szűznek,
  Kín lehetett vívódni.

              57.

Imígy hervad keservében,
  Mert a sors letiporta,
Ostromolva ezer felől,
  A szűz virtus gyakorta;
Könnyekben és fájdalmakban
  Húzza vonja életét:
Bú-köd fedi minden napja
  Keletét és esetét; -

              58.

Midőn nyílván és kevélyen
  Tömjénekkel füstölve,
A gonoszság és bujaság
  Jónak, szűznek kürtölve,
Örömektől környűlvéve
  Jár s űl egész éltében, -
S a virtust még kaczagja is
  A szerencse ölében.

              59.

Sokat szenvedt szegény Manczi,
  Szegény Sándor még többet:
Mert, sorsát megérdemleni,
  Az inségbe nagy súlyt vet.
A virtusnak tűz-próbája
  A szív meggyúlt szerelme.
Az az erős, kinek ebben
  Nem történik sérelme.

              60.

Rezy Sándor, ki csak nem rég,
  Még ártatlan korában
Törökdúló oroszlán volt
  A vérengző csatában;
Kinek tüzes tekintete
  A sorssal bajt-víhatni
Látszott, s erős ércz-termete
  Éveket kiállhatni;

              61.

Megestén eliszonyodva,
  Kiforgatva magából,
Mint az ebtől üldözött vad,
  Haza szökött Budából;
S kerűlvén a napvilágot,
  Vagy megvonúlt várában,
Vagy Káinként bujdos vala
  A Bakonynak vadjában.

              62.

A hol ember soha sem járt,
  A mély setét völgyekben,
Hol a tölgyek vén odvában
  És a kőszirt-üregben
Görhes baglyok s denevérek
  Laktak s éhhel vesztenek,
És a sovány moha közűl
  Száraz gyíkok néztenek;

              63.

Ottan járt ő, mint a lélek,
  Csak csont és bőr az ifjú,
Ki izmos volt, mint Herkules,
  De kit megett már a bú,
Ha a vadász meglátta őt,
  Keresztet hányt magára
S hajborzadva fordúlt vissza
  S nézett a hív kutyára.

              64.

Ott csapongott - a múlt idő
  És jövendő fejében;
A gyötrelem s törödelem
  Vétkét bánó szívében.
Tövisektől megszaggatva
  Vérébe' és fagyába',
Éjfél után tére vissza
  Gyakran néma várába.

              65.

Haszontalan szedegette
  Elmúlt öröm-napjait,
Hogy szívében elaltatná
  A jelenlét kínjait:
Az iszonyú külömbséget
  Annál inkább sínlette,
Bal sorsának dühösségét
  Annál inkább érzette.

              66.

Sokszor, ha egy völgy öléből
  Tátikára tekintett,
Ez a roppant szép természet
  Előtte kőhalom lett:
Mely súlyosan mellén feküdt
  S nyomta, zúzta terhével,
S Manczi fenn űlt dicsőségben,
  Kit elvesztett vétkével.

              67.

S a múlt évből a száz meg száz
  Bizonytalan szép remény,
Most mind annyi valóságos,
  Gyilkos, dühös érzemény.
Fájdalmas, meg nem nyerhetni
  A szerelmet gyakorta;
De szerelmét elveszteni,
  Fájdalmasabb százszorta.

              68.

A Rezi vár pusztán állott,
  Mint egy üres sasfészek:
A szomszédság ifjainak
  Régen nem volt már részek
A bujdosó birtokosnak
  Magyar barátságában; -
Pusztán állott a Bakonyban,
  Mint a lélek urában.

              69.

Ki, ha néhol barátságot
  Vagy szerelmet sejt vala,
Futott, futott, mint a vad fut,
  S csikorgott bal oldala.
Szíve ezer kínja között
  Legmérgesben az fája,
Hogy vétkéért ily sors méltán
  Következett reája.

              70.

Végtelen éj volt előtte -
  Utána is végtelen;
Csak vétke volt, mint egy mord váz,
  Jelenése szűntelen.
Azt vélte, hogy tőle borzadt
  A bagoly, ha huhogott, -
Azt vélte, hogy őt vádolta
  A varjú, ha károgott.

              71.

Gyakran egész éjszakákat
  Átcsapongott, kerengett, -
S Tátikánál lelvén magát, -
  Ott a kövön fetrengett:
A mennyország kapuinál,
  Hogy az néki zárva lett,
Bánatában dühösködve -
  Lucifer így fetrengett.

              72.

A szerelmet, ifjúságot,
  Minden kedvet, kényt s reményt,
A szerencsét, boldogságot,
  S minden öröm-érzeményt,
Kiforgatva és feldúlva -
  Hajótörést szenvedve
Látta élte tengerében, -
  És el vala szörnyedve.

              73.

Szem-meredve tekintett le
  Ínsége örvényébe,
Mint egy volkán hajborzasztó
  Kiégett üregébe. -
Ha egy imily pillanatban,
  A szívbe, mely így érez,
Egy valaki kését döfi, -
  A gyilkos jóltévő lesz.

              74.

Ilyen ínség volt élete, -
  S jobb szerette gyötrelmét
Mégis, mint a gondolatot,
  Hogy elverje szerelmét.
Csak elvesztett boldogsága
  Édes emlékezete
Tartá benne még a lelket,
  Csak e' volt még élete.

 

    Második ének

              1.

Későn estve tértek vissza
  Az özvegy és deákja:
«Hah!» (elkezdi amaz, s magát
  A karszékbe levágja)
«Haszontalan mesterkedem,
  Haszontalan vetem ki
Mindenfelé horgaimat, -
  Nem harapja meg senki.

              2.

Fel sem veszi a menyecskét
  Sem öreg, sem fiatal,
Sem boldog, sem boldogtalan,
  Sem a főrend, sem az al;
Minden ő utánna indúl,
  Mintha vinnék ördögök, -
Minden szív csak ő rá czéloz,
  Magok is a vén dögök.

              3.

Minden csak őt udvarolja,
  Mint egy Tündér Ilonát;
Minden szem csak rajta legel,
  Szépet, jót csak rajta lát.
Nála nélkűl, mint az árnyék,
  Senki, semmi vagyok én;
Ő ragyogó, sugárzó nap, -
  Én csak félre vetett szén.

              4.

 Ha felvesz is, ha megtisztel
  S megbecsűl is valaki, -
Hogy nem értem, hanem érte
  Történt, - nyilván adja ki:
Hogy a méreg szinte megesz
  Néha bosszúságomban; -
E teremtés, látom, gát lesz
  Minden boldogságomban.»

              5.

«Bosszankodtam» (úgymond Hermán)
  «Én is minap Sümegen,
Hogy a püspök végig menvén
  A nagy vendégseregen,
Azt mondotta: «Csorba a szám,
  Nincs itt keresztleányom,
Szánthó Manczi, kit szegényt tán
  A mostoha anya nyom?

              6.

Az atya jó barátom volt,
  Közelvaló atyafi;
Jó ember volt, derék vitéz
  És oly buzgó hazafi,
Hogy - csak olyant kell kivánni,
  De nem tudom, ha látsz-e
Sokat ilyent, Magyarország?
  Requiescat in pace!»

              7.

Úgy tajtékzott a gyűlölség
  A hyéna szájából;
S így bojtotta azt e róka
  Álnok, csalfa agyából.
S egy iszonyú vér-gondolat
  Támadt annak fejében;
Megrázta őt, - tovább mégis
  Béfogadta szívében:

              8.

«Hermán!» (így szól a pribékhez)
  «Szívem régen tiéd már;
Fiam, tudod, általad él,
  Szánthó nevét hordja bár.
Halljad, Hermán! éltünk folytát
  Régen öszvekevertük;
Ha ki nagy gát volt folytában, -
  Azt elmostuk, sepertük.

              9.

De egy nagy gát, legnagyobb még,
  Ha helyt állhat ellenünk,
A magasról, hol most megyünk,
  Rútúl alácseppenünk:
S a pompásan járt folyamból
  Csak egy bűzhödt mocsár lesz,
Melyet minden meleg sárrá,
  S minden hideg jéggé tesz.

              10.

Halljad, deák! - úrrá teszlek, -
  Úrrá teszlek, cseh poronty;
Kezem tiéd - s neved legyen
  A fejemen viselt konty;
De Manczinak - el kell veszni,
  Hanem, deák, - okos légy!
Menjen az a koporsóba, -
  S te vélem oltárhoz mégy!»

              11.

Kapott ezen a rőt pribék:
  Nagy láz vala nékie
Úrrá lenni, s nem, mint eddig,
  Úrnak titkon lennie:
Noha oltár helyett néki,
  Kit csömörig megúnt volt
A bűnökbe merűlt asszony,
  Szintúgy koporsót gondolt.

              12.

Ily kígyókat nevelél te,
  Jámbor Gáspár, kebledben!
Nem volt elég, hogy megloptak,
  Megtéptek már éltedben;
Hogy a tiltott gyümölcsből is
  Lakozának kertedben, -
Megferdeni kívántak még
  Fenmaradott véredben!

              13.

Temérdek bűn megtorlott már
  A rőt kalóz Ielkében;
E nagyot még hozzá adni -
  Viszket egész testében;
Annál inkább, minthogy őtet
  Nagy remények biztatták,
S éltét fénynyel környűlvéve
  S felemelve mutatták.

              14.

Mind e mellett, ha forgatta,
  Feje rútúl szédelgett:
Mert a dolog halálba járt, -
  S félszeg szíve émelygett;
S tudván, hogy a gonosz Macza
  Állhatatlan és hamis,
Úgy tökéllé, hogy mindenben
  Része legyen annak is.

              15.

Manczi tehát halált mikor,
  Miképen és hol vegyen,
Hogy halála csudálatos
  És hihető is legyen,
Törte, marta gonosz fejét,
  Hogy az szinte dorombolt,
Mindaddig, hogy megőrlötte, -
  És a végzés ím ez volt:

              16.

Rozália kápolnája
  Legyen vesztének helye;
És ideje a jövendő
  Karácsonnak éjjele;
Gyilkosa a holt Lázárnak,
  Ki ott vala remete,
Járó lelke, kit ember már
  Kérdőre nem vehete.

              17.

A kápolna Tátikától
  Hét parittya-dobásra,
Egy meredek szirten állott,
  S egy mély örvény-nyílásra
Úgy dűlledt ki, hogy féltette,
  Ki alúl feltekintett,
Hogy legottan leroppanhat,
  Ha egy kis szél legyintett.

              18.

Jobb felől, a mélység felé,
  Egy nagy mester kezével
Kőből vágott kereszt állott
  Idvezítőnk testével.
Bal felől, mély alázatban
  Egy gömbölyű szikla-bolt,
Az ott termett szirtből vágva,
  Remeteház s lakás volt.

              19.

Szánthó Balázs felesége,
  Szegény Gáspár szülője,
Döbröntei Rozália
  Volt mind ennek szerzője.
És azóta Lázár volt ott
  A harmadik remete,
Kit a vidék szentnek tartott,
  Jámbor is volt élete.

              20.

De egyszerre, Mindszent napján,
  (Majd elért egy század-kort)
Az ő vadon hajlékában
  Halva lelték a jámbort.
Sokan ugyan azt regélték,
  Hogy, halála után már,
Imitt-amott mégis látnák,
  S hogy többnyire éjjel jár.

              21.

S midőn a hír, szájról szájra,
  S mindig nőttön-nőttében,
Körűljárta az egész tájt,
  Utóbb egy váz képében
Áll vala meg, - tudniillik:
  Lázár ugyan meghalt már,
De a lelke éjjelenként
  Sohajtva és nyögve jár.

              22.

A vár népe annyit tudott
  Utóbb már a lélekről,
Hogy a vidék meggyőződött
  Minden jelenésekről.
Mihelyt szürkült, borzadozva
  Járt kiki a Bakonyban;
Ha megrözzent a falevél,
  Megdöbbene, - hogy ott van.

              23.

Szívdobogva térítette,
  Tartván nyakon kapástól,
Juhász, gulyás a marháját
  A remete-lakástól.
A kápolna, melyet eddig
  Feles nép megkeresett,
Most már minden tisztelettől
  Teljességgel elesett.

              24.

Ezen regét csak az özvegy
  És a deák kaczagták,
Minthogy ők ezt, okok lévén,
  Önnönmagok faragták.
Kaczaghatták, - mert jól tudták:
  A remete már nem él;
Nem élhet, mert - ők ölték meg, -
  Akárki hol s mit beszél.

              25

Tudniillik: ez a Lázár
  Úri nemből származott,
Tudós, bölcs és jámbor vala
  S titkon sok jót okozott.
Tanácsosa volt Gáspárnak
  Mindennémű dolgában;
S a köznépnek orvoslója
  Lelki, testi bajában.

              26.

Imígy jutván sok titokhoz,
  Sok veszélyt elhárított;
S jóra intvén a jóltévő,
  Sok rosszat megjobbított.
Manczi sokat vala véle
  Kisebb s nagyobb korában;
Szíve s lelke oly angyali
  Ott lett társaságában.

              27.

Tövis lett hát e jámbor is
  A két gonosz szemében;
Mert, ha akart, gát lehetett
  Vétkes éltek mentében:
S minthogy titkon, homályosan
  Tőle meg is intettek,
Azt vélték, hogy mindent tud ő,
  A miket elkövettek.

              28.

«Félre hát ez apostollal!
  Ott, a hol több bűnös van»
Mond az asszony, «ott jobbítson,
  Ott gyógyítson - pokolban.»
S Pongrácz, az ő czimborások,
  Ki hajdú volt a várba',
Egykor hátúl egy mirígy nyílt
  Lőtt a jámbor Lázárba.

              29.

Pongrácznak kell vala Manczit,
  (Így vala kidolgozva)
Haj! Manczit is a világból
  Kiveszteni orozva:
De különös színnel s móddal,
  És ámító formával,
Ha szolgál a környűlállás,
  És, úgy szólván, csudával.

              30.

Karácsonnak éjjelében
  Kelle vala nékie
A kereszthez borult szűzet,
  (Mert így kell majd lennie)
Lázár lelke alakjában
  Halálig ijesztnie,
S a szűzet a szikla-fokról
  A mélységbe vetnie.

              31.

Manczinak ez idő alatt
  Jobb nap látszott derűlni:
Mostohája gyűlölsége
  Látszván kicsinyt enyhülni:
Mert, hogy utóbb ne lehessen
  Néki gyanúba esni,
Szebben kezde vele bánni
  S kedvét látszott keresni.

              32.

S magából mintegy kiverdve,
  (Hermán úntig nevette)
A megtértet, a Magdolnát
  Hihetésig színlette.
Szegény Manczi! ki nem örűlt
  Semminek már a földön,
Mostohája eránt mégis
  Érzékeny és szíves lőn.

              33.

Imígy nyalja a bárányka
  Mind a kezet, mind a kést,
Mely majd mindjárt torkon metszi
  Az ártatlan teremtést! -
Igy csókolja a galambfi
  Mind a kezet, mind a kést,
Mely majd mindjárt nyakban metszi
  Az ártatlan teremtést!

              34.

Közelgetett már karácson -
  Ádám s Éva ünnepe. -
Haj! kiket a csalárd kígyó
  Oly álnokúl meglepe! -
Felderűlt már: - szép téli nap;
  S az nap alig szürkűlt még,
Hogy már felkelt a teli hold;
  Száraz fagy volt, - kemény jég.

              35.

Ekkor, mintha a gondolat
  Akkor jönne eszébe,
Igy kezdé a gonosz asszony
  Az ablakon néztébe':
«Be gyönyörű karácson ez! -
  Napnak, éjnek a szépe!
A föld a szép holdvilágban
  Betlehemnek a képe!»

              36.

«Menjünk» tovább így folytatja,
  «El a fejér kereszthez
Az éjféli mise előtt;
  Holdvilág van, - út jó lesz.
Töltsük inkább imádsággal
  S idvességes szándékkal
Az öröm-éjt, mintsem gyarló
  És hívságos játékkal.

              37.

Háláljuk meg születését
  Az Isten- és embernek,
S könyörögjünk: őrizzen meg
  E veszélyes tengernek
Kárhozatos örvényitől
  Szent és erős kezével;
S vétkeinket bocsássa meg
  Irgalmával, kegyével!

              38.

Egyszersmind a lélek-mesét,
  Ezen csupa költeményt,
S a köznépet ijesztgető
  Csintalan agy-leleményt
Fojtsuk el ott-lételünkkel:
  Igy majd visszaszerezzük
 A szép s szent hely tiszteletét,
  S lelki hasznát érezzük.

              39.

Könyörögjünk az Istennek
  Boldogúlt úr lelkéért!
Esedezzünk Isten előtt
  Lelke idvességéért
Imádkozzunk mind a hárman:
  Hermán a jóltévőért,
Az asszony a kedves férjért,
  A gyermek a nemzőért!»

              40.

«Menjünk, menjünk!» mondá Manczi
  És egy mélyet sohajtott;
Elmenni a szent kereszthez
  Immár régen ohajtott:
Egykor sok szép órát töltött
  A bölcs Lázár boltjában,
Gyermek-szíve barátjával -
  Élete jobb sorsában.

              41.

Pongrácznak ott kelle vala
  Előbb immár lennie,
Mint léleknek megjelenni, -
  S mind a többit tennie.
A legelső kakas-szóra
  Ki is lopta magát már,
S remetévé átváltozott,
  Mihelyt hátúl volt a vár.

              42.

S ballag, ballag, - s a mint ballag
  A csavargó ösvényen,
Mely nagy fákkal volt béfedve,
  S most megfagyva keményen, -
Megrobbana feje felett, -
  Megdöbben a lelkében
Vétket vivő félszeg ördög,
  S borzad egész testében:

              43.

Egy nagy bükknek lombjain űlt
  Varjúsereg reppent fel,
A mint Pongrácz, az ál-lélek,
  Alatta megy vala el.
Kísérője a gonosznak
  A rossz lelkiisméret,
S minden kicsiny zörrenésnél
  Szívébe jégcsapot vet.

              44.

Gondolkodva ballag tovább,
  Mert maga is nagyolja
A bűnt, melyet elkövetend, -
  Mégis - magát eltolja,
S ballag ballag, - s a mint ballag
  Épen egy völgy öblében
Nagy zörgést hall a sűrűben, -
  Retteg Pongrácz bőrében:

              45.

Egy nagy farkas tört igetve
  Keresztűl a sűrűn itt,
S fogai közt, fel a bércznek
  Egy nagy halálfejet vitt;
Embert látván, megrezzene -
  S a fejet úgy ejté ott,
Hogy az Pongrácz lába közé
  A fagyon lekopogott.

              46.

Huh! megréműl, s megrázkodik
  Pongrácz egész testében,
S mint egy törzsök, mozdúlatlan,
  Dermedve áll helyében.
Fordúlásról gondolkodik
  Itten immár a lator,
De a fejet jól megnézvén -
  Meghűlt vére meg' felforr.

              47.

Ráismért, hogy Bandi feje,
  A zsiványé, kit nem rég
Igazság és törvény szerént
  Négyfelé tört a kerék;
S félre rúgja, - s látván, minden
  Természetes történet,
Istentelen bátorsága
  Ujra ismét lobbot vet.

              48.

S ballag, ballag, - s a mint ballag
  Földre sütött szemekkel,
Rossz lelkébe bévonúlva,
  S előtte már a szent hely:
«Ki vagy ember?» igy dördűlt meg
  Előtte egy harsány szó:
S «ki vagy ember?» száz felől is
  Így mennydörgi az echo.

              49.

Megrendűlve néz fel Pongrácz,
  S látván, hallván, elhal, -hűl;
Szentháromság egy Istent mond -
  És legottan öszvedűl:
Termetében, csuhájában
  Lázár állott előtte,
Kit valóban lelkének vélt,
  Mert testét meg ő lőtte.

              50.

Hozzá járúl a remete
  Az ő hasonmásához,
S ijedtéből nem jót sejtvén,
  S kapván görcsös botjához
Markos kézzel megrázza őt, -
  S mordúl újra nevet kér; -
A nyers szóra és rázásra
  Pongrácz ismét léthez tér.

              51.

«Ki vagy?» kérdi ismét amaz:
  «Ah! - Pongrácz!» ez így felel,
«Az asszonyom és deákja
  Csábítottak engem el! -
Szánom s bánom vétkeimet,
  Kegyelmezz, oh jó lélek!
Igen nagy volt a kisértet,
  De megtérek, - ha élek!»

              52.

«Szólj!» (így kiált ismét amaz)
  «S igazat mondj, - meg nem csalsz!
Gyónj!» (és kezét ráemeli)
  «Gyónj! különben szörnyet halsz!»
S mind ezeket viszhangozván
  A szirtfalak sok felől,
Halál látszott fenyegetni
  Emezt hátúl és elől.

              53.

És rettegve mindent meggyónt,
  Mindent, a mit eddig tett
És teendő mostan vala, -
  S irgalomért esdeklett.
E szörnyeknek hallására
  A remete elbőszült,
S dühösködni kész vala már,
  De - bosszúja jobbat szűlt.

              54.

 «De nem!» (úgymond gondolkodva
  Kis ideig magába',)
«Bánd meg előbb bűneidet, -
  S úgy halj azok díjába.
Óh gonoszok! óh gyilkosok!
  Óh tolvajok, zsiványok!
Óh tigrisek! óh hyénák!
  Oh viperák, sárkányok!»

              55.

S megragadván a vad gonoszt,
  A hajlékba bédugta:
«Meg ne mocczanj!» így ordít rá,
  És az ajtót rácsukta.
«Őrizzétek martaléktok'
  Itt, Belzebub s Lucifer;
A második kakasszóra
  Országtok még kettőt nyer.»

              56.

Dehogy mocczant volna az meg,
  A halálig lankadott;
Idők óta imádságra
  Először itt fakadott.
A remete, bús, haragos,
  Fenékből felindúlva,
Fohászkodott, átkozódott,
  Egy szegletbe vonúlva.

              57.

S most megkondúlt a vár-harang
  Először a misére;
A toronynak zsellérjei
  Felrezzentek zengtére;
S minden szomszéd helységekben
  Kolompolni kezdének;
S hol vékonyan, hol vastagon,
  Mind egy tárgyért zengének.

              58.

S íme! jönnek mind a hárman,
  Mint végezve rég vagyon;
Nyelvek hallgat, - csak lépésök
  Kopog hangot a fagyon;
S némán oda térdepelnek, -
  Csak sohajtást eresztnek -
A bércz kétes párkányára,
  Elejbe a keresztnek.

              59.

Oda terem rejtekéből
  Ekkor a bús remete:
«Manczi! (úgymond) szegény angyal!
  Sorsod hát e' lehete? -
De kik néked vermet ástak,
  Bele magok essenek! -»
Meghökkene a két ördög,
  Nem tudták, mit véljenek.

              60.

De, igaz ég! minekelőtt
  Észrevevék magokat,
A remete, egy Sámson most,
  Megragadá azokat, -
S dühös kézzel a mélységbe
  Penderíté, taszítá;
«Szálljatok le a pokolba!»
  Utánnok ezt ordítá.

              61.

«Játszatok az ördögökkel,
  Ne Lázár szent lelkével!
Víjjatok bajt gyehennával, -
  Ne egy angyal éltével!»
De azok ezt már nem hallák -
  Törve, zúzva voltak már:
A gonosznak büntetése
  El nem marad, - késsen bár.

              62.

Pongrácz ott benn jól hallotta,
  Itt kinn miként mennydörgött,
S rettegett, hogy tetemében
  Szinte minden csont zörgött;
S a sort most rá jönni vélvén,
  Százszor is el-elhala:
De a bőszűlt remetének
  A gondja most más vala:

              63.

Erős kézzel ölbe fogja
  Az elájúlt leányzót,
S elviszi a várkapúig;
  De ez ott sem ád még szót.
Ezer tüzes csókok által
  Tér végre meg élete,
S ekkor a felüdűlt szűzhez
  Imígy szól a remete:

              64.

«Ne félj, ne félj, Szánthó Manczi!
  Nem vagyok én rossz lélek! -
Se nem vagyok Lázár lelke -
  De nyomorék, még élek!»
(S elhasítja álruháját)
  «Ismérsz-e még engemet? -»
(S oda esik lábaihoz)
  «Öld meg vétkes szívemet!»

              65.

Megismérvén Rezy Sándort
  A szűz, nagyot sikoltott,
S nem tudván még mindeneket,
  Szinte megint elhalt ott.
Azt leírni, a mit ekkor
  Manczi érzett keblében,
A világon semmi nyelvnek
  Sincsen tehetségében.

              66.

«Szerencsétlen, mivé lettél!»
  (Imígy rebeg Sándorhoz)
«Óh szívem! s te hajúlhattál
  Valaha ily latorhoz? -
Jaj, jaj nékem! - (sírva fakad)
  Szörnyet, szörnyet vétettem;
Átkozott légy, undok szívem! -
  Hogy ördögöt szerettem!

              67.

Közönséges zsiványnál több,
  Óh zsiványok zsiványa!
Így gyilkolni tán nem tudna
  A sátánok sátánja:
A szent helyre, imádságra
  Kezét ő rá nem tenné;
Egy szent ember álképét ő
  Ily végre fel nem venné.

              68.

Óh gyalázat! a milyen még
  Emberszívet nem vérzett;
Oh fájdalom! a milyent még
  Szerető szív nem érzett!
Mit késel még, engemet is
  A világból kivetni,
Melyben te vagy - csak azért is,
  Hogy tudtalak szeretni?»

              69.

«Szerencsétlen (sohajt Sándor)
  Szerencsétlen valóban!
De nem zsivány, de nem sátán,
  E kettőnek vége van:
Hanem a sors választottja,
  Ki megbántson tégedet;
S megint a sors választottja.
  Ki megmentse éltedet.

              70.

Boldog egyszer! megmenthettem
  Veszélyben volt éltedet!
De ezerszer boldogtalan,
  Hogy megvérzém szívedet! -
Csudálatos eseteken
  Forog a sors kereke, -
Rajtam rútúl ment keresztűl, -
  Dúlva éltem teleke!

              71.

A mely halált a két gonosz
  Tőlem veve, reád várt;
Pongrácznak kell vala tenni
  A földnek e szörnyű kárt;
De a zsiványt nyakon kaptam
  Még előtte tettének;
S minthogy meggyónt, kegyelmeztem
  Elcsábított lelkének.

              72.

Lázárt is ő végezte ki, -
  De jobb, - maga beszéljen,
S Manczi minden megtörténtről
  Azután úgy itéljen.
Sem e köntös nem álruha:
  Mindent, mindent gyűlölvén
Rajtad kívül - Lázár után
  Remetévé lettem én!»

              73.

A ki azt leírni meri,
  Mint gyötrődött itt a szűz,
Hallván s értvén, a mi történt, -
  Az tollából csúfot űz.
De százféle kínja közűl
  Mégis csak azt érezé,
Hogy Sándornak zúzott szivét
  Ily gyanúval vérezé.

              74.

S nem akarva - reá borúlt
  Megmentője nyakára:
«Óh te! (ugymond) mért tartál meg
  Szívem még több kínjára? -
Tiéd kezem, - ha kívánod, -
  Mert megmentéd éltemet;
De ne kívánd szerelmében
  Rég elhamvadt szívemet!»

              75.

«Nem kívánom! (sohajt Sándor)
  Mert nem lehet kívánnom!
Enmagamban vesztesége! -
  Szánnom lehet csak s bánnom:
Bánnom, a mint Ádám bánta
  Veszteségét édennek;
Bánnom téged! foglalatját
  Földi szép s jó mindennek!

              76.

Egy előtted könyörgésem:
  Hogy bocsáss meg vétkemnek!
Add meg ez egy vigasztalást
  Hátralévő éltemnek!»
«Megbocsátok, (sohajt Manczi)
  Óh jobb sorsra méltó te! -
Bocsásson meg az Isten is, -
  Hogy két létet törtél le!»

              77.

Oh elvesztett idvességem!
  Hát még egyszer foghatlak?
(Kiált Sándor) míg kitisztúlt,
  Fenn örökre bírhatlak? -
Isten veled! Élj boldogúl!
  Áldja Isten éltedet!
Ő, a törvény s jó emberek
  Pártúl fogják ügyedet.»

              78.

És egy hosszú csókot nyomván
  A dermedt szűz ajkára,
Elválának s elmenének
  Még hosszú s bús pályára.
Pongráczczal úgy bánt az úrfi,
  Hogy az vagy ott meghaljon,
Vagy az ördög-czimborára
  Mindeneket kivalljon.

              79.

Ez, az Isten büntetését
  Látván nyilván mindenben,
S lelkében egy kis szikra még
  Hivén s bízván Istenben, -
Megtért s a vér-czimborára,
  A mit tudott, kivallott;
S az elárúlt kegyes szűztől
  Bocsánatot nyert legott.

              80.

S Rezire ment az úrfihoz,
  Ki rá nem rég mennydörgött;
És térdein csúszva-mászva
  Néki azért könyörgött:
Fogadja be szolgálatját,
  A mily rossz volt, oly jó lesz:
S az úrfi azt befogadá,
  Gondolván, hogy nagy jót tesz.

              81.

S mind a ketten, zarándokok,
  A pápához Rómába
Gyalog mentek és mezitláb -
  Bűneiknek díjába.
És a pápa teljes búcsút
  Igér vala nékiek,
Úgy - hogy minden pogány-harczban
  Kelljen vitézkedniek.

              82.

Hazatérvén Sándor úrfi,
  Hűlt helye volt Manczinak:
Bucsút mondott a világnak
  S az ő csalárdságinak;
Veszprímbe ment, s az Istennek
  Adván magát s javait,
Apácza lett, - s ott a völgyben
  Nyögte el bús napjait.

              83.

Tépelődött Sándor úrfi
  Ezért érzett kínjába':
«Csakhogy Manczi senkié sem!»
  Ez volt ír mély bújába'.
Háború lett; s elszáguldott
  Szélvészkép a törökre;
S ott dühösen vitézkedvén, -
  Kiszenvedett örökre.

              84.

Sándor este után Manczi,
  Ki rég hervadt testében,
Nemsokára elszendergett
  A szűzesség ölében.
Oh, jobb sorsra méltó két szív!
  De haj, - földnek gyermeke!
Rútúl járt el benneteket
  A sors forgó kereke!

              85.

Pongrácz soká vonta éltét, -
  Remete lett Dabronyban;
S esztendőnként a nagy hétben
  Ott bőjtölt a Bakonyban.
Az özvegygyel s deákjával
  Kányák, varjak híztanak;
A farkasok és a rókák
  Ott örömest laktanak.


SOMLÓ.

Omnia vincit amor: quid enim non vinceret ille!

Virg.

              1.

Ti! a magyar Helikonnak
  Elmés, szíves munkási,
Kik által oly szépen nyílnak
  Kasztál lelkes forrási,
Melyek nélkül Árpád faja,
  Bár fegyvert jól forgatott,
De az ember legszebb s legjobb
  Kincsével nem bírhatott, -

              2.

Barátim! kik által kedves
  Lett nékem is Helikon,
(Szép, midőn ily erőt vehet
  Egyik szív a másikon!)
Kiknek lelke fellengezvén,
  Lelkem is felkapátok, -
Vagy szívetek ömledezvén,
  Szívem is elrántátok

              3.

Görög, Takács! hallgassátok
  Szittya-múzsám szavait,
Ki megjárván őseinknek
  Most már puszta várait,
Somlón, e jó ború hegynek
  Napnyúgoti ormában
Ezen regét olvasta volt
  A vár mohos falában. -

              4.

Néz a magyar, - ki Balaton
  Szívemelő tájáról
Sümeg felé - Somlónak jön,
  S a múlt idő koráról
Emlékezik, jobbra balra
  Ősink üres fészkeit
Látván, s mintegy körülöttük
  Sejtvén azok lelkeit.

              5.

Nézek én is, haj! - s eltelik
  Lelkem régi képekkel,
Valamikor egy ily várnak
  Én alatta megyek el;
Hol a büszke magyar nemes,
  Egy kis király várában,
Boldogúl élt szabadsága
  S kedvesei karjában;

              6.

Hol az arany borral teli
  Billikomok forogván,
S barátsággal kötött szívek
  Örömhangja zajogván,
Örömére a gazdának
  S nemes feleségének,
Szegény s boldog, úr és szolga
  Örűl vala éltének;

              7.

Honnan, midőn úgy kívánta
  A hazának ideje,
Szabadsága- és honjáért
  Égvén szíve és feje, -
Mint a zápor, mely leszakad
  A felhőből zuhogva,
Úgy szakad le a hazafi,
  Vitéz szíve dobogva; -

              8.

Úgy szakad le boldogsága
  S szerelmének öléből,
Édes-kedves övéinek
  Forró öleléséből; -
S elszágúldott, fegyverében
  Zörögve és villogva; -
S rácsapott az ellenségre
  Fergetegként csattogva.

              9.

S ott esett s halt a sok nemes,
  A kard vitéz markában; -
De megmaradt a szabadság
  A jól védett hazában!
Ott esett s halt! ott a csontja
  Távol minden övétől,
Messze nemes őseinek
  S maga édes fészkétől.

              10.

De a mely most pusztán áll fenn, -
  Öszveroppant kőhalom:
Feldúlá a mindent dúló
  Legfőbb erő s hatalom,
Az idő, mely vasgyomrával
  Megemészti, a mi van
E temérdek természetnek
  Minden szege-lyukában.

              11.

Pusztán áll, - az enyészetnek
  Szomorító bús jele;
Hajdan büszke nemeseknek, -
  Most a baglyok lakhelye.
A vár setét falain most
  Magas kórók lengenek,
S a falak moh-szakállában
  Hangyák, férgek pezsgenek.

              12.

Szabadon jár s üvölt a szél
  Az ablakon keresztűl,
S némán komor helyhezetben
  Néha ott egy bagoly űl,
Honnan hajdan a földesúr
  Kevély szemmel tekintett
A környékre, hol több falú
  Parancsokat tőle vett.

              13.

Borzasztó, bús, mély csend hallgat
  A falak közt mostan ott,
Hol hajdan az úri élet
  S öröm mozgott és zajgott.
Csak a róka, mely ott lakik
  A várnak egy boltjában,
Gördít néha meg egy követ
  A köveken futtában.

              14.

Vagy a vércse visít ottan,
  Ha megtérvén estvére,
A vár felett kereng, lebeg -
  S ülni készűl fészkére.
Vagy egy fal-fok, megemésztve
  Az idő vasfogától,
Zuhan s roppan le, megválva
  Több százados társától.

              15.

Hahogy ide vetemedik
  Egy mostani hazafi,
Ki a régi magyarokhoz
  Igaz rokon s atyafi, -
Hah! miket kell éreznie
  Feldagadó keblébe', -
Ha Hunnia, a hajdani,
  A dicső jut eszébe?!

              16.

Hej barátim! őseitől
  A magyar, a mostani,
Azoktól, kik fenn laktak, - ez
  Be eltudott fajzani! -
Be leszállott a magasról
  Természete, termete,
Szerencséje, tehetsége,
  Híre, neve, kellete!!

 

    ELSŐ ÉNEK.

              1.

Hogy Mohácsnál Árpád népe
  A fejét elvesztette;
Hogy a török Hunniának
  Szívét ketté metszette: -
Hogy - míg Lajos koronáján
  Két hatalmas czivódott,
Mahometnek vad csordája
  Magyar vérben gázlódott:

              2.

Hogy eltűne Hunniából
  A vitézség, büszkeség,
A jámborság, az igazság,
  A barátság, szívesség; -
Hogy elfajúlt Mátyás népe
  Híres nemes magától
S veszélyének engedtetett
  A sors örök urától;

              3.

E veszélyes idő után,
  Mely annyi vérrel folya,
Megbékélvén s megosztozván
  Ferdinánd és Zápolya; -
S felállván a hét fő birák,
  Lassanként a békesség
És a törvény székbe űle
  S felderűlt a magyar ég:

              4.

Akkor Sümeg városának
  Kálmán volt a mestere;
Sümeg s egész környékének
  Igen kedves embere.
Híres, jeles ember volt ez
  Sok szép mesterségéről,
S messze földön isméretes
  Híréről és nevéről.

              5.

Kálmán vala az egy neve:
  Kinek fia lehetett, -
Erről tőle senki soha
  Semmit ki nem vehetett.
Csak, hogy a magyar s nemes ember,
  Azt ő fennen vallotta;
S hogy Rómából jött Sümegre,
  Azt is gyakran mondotta.

              6.

Szegény volt; s hogy Sümegre jött,
  Hóna alatt egy koboz,
S egy könyvekkel tölt tarisznya
  Volt a bútyor, melyet hoz;
S egy serdűlő szép leányka
  Ballag vala mellette,
Kálmán ezt, mint kedves kincsét,
  Ápolgatva vezette.

              7.

Épen, hogy a városba ért,
  Akkor tevék gödrébe
A mestert, - ki nagy borkulacs,
  Rossz brúgó volt éltébe'.
S Kálmán annak hivatalját,
  Tisztét s helyét felkérte,
És a város jó papjánál
  Czélját legott elérte.

              8.

S nemsokára, hogy néhányszor
  Orgonált és énekelt,
S verseivel, hangjaival
  Szívet mélyen érdekelt,
S kinyílván, hogy külömbféle
  Mesterséget tud ő még,
Csudálta és szerette őt
  A sümegi közönség.

              9.

Sokat járt-kelt, látott, hallott,
  S tudó is volt valóban
Ez a Kálmán, - ritka ember
  Minden szépben és jóban.
Tudománya annyi vala,
  Hogy abból egy század rész
Sok volt, midőn csak hadakat
  Forgatott a magyar ész.

              10.

Mise alatt, ha az Istent
  Fellengezve dicsérte,
És szavait az orgona
  Hangjaival kisérte, -
Ha zsoltáros gondolati
  Az egekben járának,
Színe előtt a menny és föld
  Mindenható urának:

              11.

Akkor a nép egy szeráfot
  Vélt hallani szavában,
S mennyet-földet öszvezengni
  Az orgona hangjában: -
Énekének szárnyaival
  Felkapván a lelkeket,
A mennyei idvességgel
  Tölté meg a szíveket.

              12.

Ha pediglen gyors ujjakkal
  Ő hárfáját pengette,
S szívérdeklő verseiben
  Önn' dalait zengette;
Ha Mohácsról vagy Várnáról
  Szólott Homér lelkével,
Vagy Hunnia diadalmit
  Mondta Pindár tüzével; -

              13.

Hol szaggatván, hol tüzelvén
  A nyílt magyar lelkeket,
Ezerféle indúlatra
  Ragadozá ezeket.
Ha szerelmet dalol vala,
  Szívét öntvén versébe,
Elmeríté az érzeményt
  A kény gyönyörűjébe.

              14.

A lelkével megegyezett
  Ábrázatja, termete;
Szelíd s nemes, szép volt ez is, -
  S jámbor az ő élete.
Hanem büszke volt e Kálmán:
  Jó szavát az nem vette
Soha, a ki becsületét
  Valahogy megsértette.

              15.

Becsűlte is Kálmán mestert
  Minden ember s kedvelte,
A jó embert, a nagy mestert
  Benne kiki tisztelte.
Szerencsés volt, ki Kálmántól
  Egy-két órát nyerhetett;
Szerencsésebb, ki Kálmánnak
  Barátja is lehetett.

              16.

De a főrend kiváltképen,
  Sümeg kies körében,
Csorbát érzett Kálmán nélkül
  Minden vendégségében:
Ízetlen volt a mulatság,
  Melyet muzsikájával
Nem emelt, s nem lelkesített
  Ossiáni szavával.

              17.

Örömest is járt ő szerte
  Az uraknak házába,
Férfiak- és asszonyoknak
  Vegyes társaságába;
Hol versekben adván elő
  Hunniának gyászait,
Bús, nemes, nagy érzésekre
  Gyújtá annak fiait.

              18.

Nagy hazafi lévén maga,
  Azt szerette volna ő,
Hogy, mint szíve, úgy érezne
  A hazában minden kő.
Ilyen mester, mint e Kálmán,
  A mióta mester van,
Sem előtte, sem utána
  Nem volt Magyarországban.

              19.

Büszke is volt mesterében
  Sümeg egész városa;
Sőt, a mi több, süvegelte
  Kálmánt Sümeg lakosa,
S az uraság várnagyját majd
  Véle egybe vetette,
Mióta a püspök egyszer
  Őt magával etette.

              20.

Mint a mester, szint oly jeles
  Volt a maga nemében
A leánya, a szép Lóra,
  Most már virág-évében.
Mert az atyja által mívelt
  Lelkes mesterségekben
Ő is arra vitte volt már,
  Hogy - csuda volt ezekben.

              21.

Az akkori kisasszonyok
  Gyáva társaságában
Úgy állott ő, mint egy tündér,
  Formált valóságában.
Tehetségit, érdemeit
  Szépen formált lelkének
Tündöklőbbé teszik vala
  Kellemei testének:

              22.

Fényben úszó kék szemei,
  Mint a patak kristálya,
Melyben a hold nyári estve
  Magát szépen formálja,
Szép lelkének s jó szívének
  Valának hív tükrei,
S benne szépen tündöklének
  Valójának kegyei.

              23.

Ajaka, mint a cseresnye,
  Mely vérsebre pattana,
Meggyűlt feles nedveitől,
  Arczájában olyan a';
S nem lelketlen csók-adásra
  Látszott lenni formálva,
Se nem gyarló csacsogásra
  Csörgetőnek csinálva.

              24.

Arczájának atyjáéhoz
  Hasonlító vonási,
S minden kegyes érzeményre
  Szemérmes szép nyílási;
Általában tetemének
  Deli sugár termete,
Alázatos viselete
  S példás tiszta élete.

              25.

Beszédiből kisugárzó
  Csillagi egy elmének,
Melybe Kálmán tanítási
  Sok tudományt öntének;
Úgy felkapták ezt a szűzet,
  Hogy, szintén mint atyjának,
Oly híre járt szájról-szájra
  A szép Mester-Lórának.

              26.

Sümeg köre fészke vala
  Akkor is sok nemesnek;
Csaby Miklós házát tarták
  Itten főkép jelesnek.
Eme Csaby, Rendek ura,
  Ottan lakott Rendeken; -
Derék ember és tehetős,
  Bírt még sok más helyeken.

              27.

Most, midőn a magyar szívek
  Sorsaikban bátrabbak
Lettek megint a békében
  S egymás eránt nyíltabbak,
Az ő háza, kedveltetvén
  Ifjúságtól, vénségtől,
Mindég forrott a sok úri
  Jövő-menő vendégtől.

              28.

A gazdának emberséges,
  Barátságos jó szíve,
(Tulajdona a magyarnak,
  Ki vérének még híve,)
Vonszá oda úgy az embert
  Miklós úrhoz Rendekre;
Az ifjaknak vala főkép
  Az udvara kedvekre:

              29.

Tudniillik: három rózsa
  Virágozott házában,
Leányai, minden egyik
  Másképen szép magában,
Ágnes, Gunda és Piroska
  Voltak az ő neveik, -
Drágák, minthogy nagy értékkel
Adódtak szép kezeik.

              30.

Miklós lévén legutolsó
  A Csabyak fajában,
Ezek voltak örökösi
  Valamennyi javában.
Azért, szinte mint bucsúkban,
  Jött-ment Csaby házánál
Az ifjúság, s bálványozott
  A három szűz lábánál.

              31.

Kálmán is megfordúlt gyakran
  Leányával Csabynál;
Szeretett ez andalogni
  Hárfája bús hanginál;
Kedvelte ő a tudományt,
  S a szépmesterségeket,
Ámbár hadban töltvén éltét,
  Nem űzte volt ezeket.

              32.

Mert meghódít minden embert,
  A kiben nem kő a szív,
Az ő bájos hatalmával
  A jól elsűlt mester-mív;
S szelídséget, szivességet
  Lehelvén a mesterség,
Nemesebb és boldogabb lesz
  Általa az emberség,

              33.

S nem külömben bánt a jó úr
  Kálmánnal és Lórával,
Mint egy kedvelt barátjával
  S leányinak társával.
Nemes lévén, noha szegény,
  És mesterség kenyere,
Az urakkal evett-ivott
  Sümeg híres mestere.

              34.

Egykor Miklós poharára
  Sokan öszvegyűltenek
Csaby gazdag udvarába,
  S igen vígak lettenek:
Vegyes vala a társaság
  Férfiakkal, hölgyekkel; -
Ott volt Kálmán és leánya
  Muzsikai szerekkel.

              35.

Az ifjak közt legjelesebb
  Bakacs Elek vala ott, -
Szép s dús úrfi, - látására
  Sok leányszív dobogott.
Ura volt ő sok falúval
  Bíró Somló várának:
Még Zápolya adta volt ezt
  Már nem élő atyjának.

              36.

Amaz idők zavarjában,
  Hogy az erő fegyverrel
Bánt és végzett kénye szerint
  A gyengébbik emberrel;
Midőn törvényt s igazságot
  Hatalom, kard s ököl tett,
S ki, mint akart s erejétől
  Tellett, jó-rossz lehetett; -

              37.

Elek úrfi mégis jó lett
  Szilaj szabadságában,
Jó ember, mert természete
  Jóra indúlt magában;
De jó szíve mellett mégis
  Délczeg, daczos és szilaj,
Örök harczban neveltetvén,
  Hol vad lesz az ember-faj.

              38.

Békességben lévén ekkor
  Omár kontyos kölykei,
Fészkeikben tartózkodtak
  Hazánk nemes hősei;
S Elek most még nem ismérvén
  A szerelem hatalmát,
Vadászattal öli vala
  Napjainak únalmát.

              39.

Most Csabynál, hogy az urak
  Éltéért a gazdának
Somló arany cseppjeiből
  Vidám kedvet ivának,
Így szól Csaby: «Kálmán szomszéd!
  Mondd el az én nótámat,
Azt, a melyben véremmel is
  Megváltanám hazámat!»

              40.

S már előre könnyek tölték
  A nemesnek szemeit;
S mintha csak elvágták volna
  Az öröm víg neszeit.
S Kálmán mester térde közé
  Vévén hangos hárfáját,
Bús és komoly helyhezetben
  Így énekli nótáját:

              41.

 «Eljött zúgva és ordítva
  A sors vészes órája,
S kihányatik sarkaiból
  A magyar szép hazája!
Mert Mohácsnál elvész Lajos,
  Mint Ulászló Várnánál;
És Zápolya - nem Hunyady -
  Trónust les és - hátul áll.

              42.

Mint midőn a feldagadott
  Tenger zajos árjai
Határjokban meg nem férvén,
  Kitolyongnak habjai,
S minden gátot elszaggatván
  Tovább tovább rontanak
És útjokban irgalmatlan
  Veszélyt, halált ontanak: -

              43.

Úgy a török, határjában
  Meg nem férvén dölyfével,
Vad keblében veszélyt hordva
  Kizúdúl mord népével, -
S tűzzel vassal dúlva mindent
  A magyar nép vérében
S hamvaiban, Budán áll meg,
  Az országnak szívében.

              44.

Haj! s most ezer irtóztató
  S hajborzasztó formában
Jár az ínség és a halál
  Szélt-hosszat a hazában.
Mohács magyar vértől kövér,
  S csontból támadt halmain
A halál dög-lehellete
  Jár a szelek szárnyain.

              45.

Hunnia egy tátott nagy sír,
  Feneketlen s éktelen,
Árpád népét elnyeléssel
  Fenyegeti szüntelen.
Nincs hazája a magyarnak!
  A földön fut tétova, -
Magát űzi és kergeti
  Török alatt a lova.

              46.

Némán néz az idegenből
  Őseinek fészkébe,
Fáj szíve, fáj! - és csikorog -
  S vérköny ég s forr szemébe';
Valamerre szeme tekint,
  A rémítő vázt látja,
Kinek ínség-szükség neve, -
  Éhség s halál barátja;

              47.

Ki borzadva arra mutat,
  A merre dúlva mindent
A háború, vérnyomain
  Holtra holtat rakva, ment.
Hol vastag füstgomolyokban
  Tűntek falúk, városok;
S vért-tajtékzó patakokban
  Múltak csoport lakosok.

              48.

Hol vérétől hízott földjén
  Kenyeret nem gazdája,
Nem az arat, - éhel vész az! -
  Hanem szultán basája.
Hol jajgató csoportokban
  Visznek Iszter habjai
Magyarokat, kik, szegények,
  Most a pogány rabjai!

              49.

Hát békével nézzük, tűrjük
  Ily veszélyét hazánknak? -
Nézzük, tűrjük ily sérelmét
  Elszaggatott anyánknak? -
Mily fertelem éli, öli
  Asszonyink szűz testeit! -
Hah, jobb ezer sebből ontsuk
  Éltünk piros cseppjeit.

              50.

Rajta! rajta! hazafiak,
  Rajta, Árpád fiai!
Ne hagyjuk, hogy fészkeinket
  Lakják Ómár fattyai.
Hazánk sorsa Hunyadyvá
  Tegyen mindenegyünket, -
Áldja Isten fegyverünket,
  Vezéreljen bennünket!»

              51.

Így énekelt Kálmán mester,
  S könnye sürűn potyogott;
Kevés szem volt körülötte,
  Melyben köny nem csillogott.
A társaság örömzaja
  Néma búvá változott;
A gyász-ének minden szívben
  Nagy indúlást okozott.

              52.

Könynyel voltak megkeverve
  A bor arany-cseppjei,
Felszaggatva a magyar szív
  Kedvvel hártyás sebjei.
«De most egy mást, kedves Kálmán!
  (Így unszolt a társaság,)
Egy víg dalt, mert igen fáj ez, -
  Minden szava sebet vág!»

              53.

«Urak! (felel Kálmán mester)
  Magyar vagyok és nemes!
Nem tud a szív víg nótákat,
  Midőn súlya tetemes;
Fáj a szívem, sír, valamíg
  Hazámban e fene űl, -
Valamíg egy boldog óra
  Néki jobb sorsot nem szűl.

              54.

A leányom mondjon egyet, -
  Mondj, leányom, egy víg dalt,
Te, kiben az élet kedve
  S öröme még ki nem halt.
Az ifjúság könnyű kora
  Csak múlólag érezi,
A mi az ősz hazafinak
  Buzgó lelkét vérezi!

              55.

Ne, óh ne is érezzétek
  Azt, hazám szép szűzei!
Hogy erőben tenyészszenek
  Kebletekben hősei,
Kik megváltsák véreikkel
  Egykor ősök siralmit,
Bár a fű benőtte is már
  Akkor ezek sírhalmit!»

              56.

Szemérmesen vonakodva
  Kálmán akaratjára
A szép Lóra s elpirúlva
  Sokak unszolására,
Végre mégis lantjához nyúl,
  S általfutván húrjait,
Szépen ejtett hangjaihoz
  Imígy ejti szavait:

              57.

«Kemény tél van, - nagy zivatar, -
  Üvölt, ordít a felszél;
Tép és szaggat, kapkod, csapkod, -
  S közel vagyon már éjfél:
Pok várának magas tornyán
  A vas kakas csikorog;
És az erdő a vár körül
  Zajog, bömböl és morog.

              58.

Mélyen alszik a gazdasszony
  Özvegy nyoszolyájában:
Férje messze a táborban,
  Nándorfejérvárában.
Poky Márton ez, Mátyásnak
  Igen kedves embere; -
A magyarnak szerencsés volt
  Akkor az ő fegyvere!

              59.

A kisasszony van csak ébren,
  Pokynak nyílt Rózsája;
Nem alhatik, - háborgatja
  Naponként várt mátkája;
Gábor ez, egy derék ifjú,
  Ládonyiak fajából;
Ő is most a törökön van
  Vitéz indúlatjából.

              60.

Poky Rózsa van csak ébren;
  A vén dajkát mellette,
Minthogy a vén mátkát nem várt,
  Az álom levetette,
Egyszerre nagy lárma támadt, -
  Embernyomok kopognak;
Fülel Rózsa, - remeg szíve -
  És erei buzognak.

              61.

«Nyiss ajtót, nyiss, Rózsa fiam,
  Ereszsz hamar melegbe;
Immár szinte megmeredek
  Itt a szörnyű hidegbe'!»
Megismervén atyját Rózsa,
  Szobájába ereszti, -
De, hogy másod magával jön,
  Ez Rózsát megijeszti.

              62.

Egy vén lantos jön Pokyval,
  Térdét veri szakállja,
S legalább száz telet mutat
  Arczájának aszálya.
«Kamrád mécse volt szerencsénk,
  Annak vevén útunkat,
(Mondja Poky) különben biz'
  Eltéveszténk magunkat.

              63.

Bort, fiam, bort! hadd oldódjék
  Tetemünk fel fagyából;
Csenddel járj s tégy, - fel ne verjed
  Az anyádat álmából! -»
S Rózsa magát leoldozván
  Az atyjának nyakáról,
Elmegy, - bort hoz, - és kérdést tesz
  Az elmaradt mátkáról.

              64.

«Az, hallod-e, (felel Poky)
  Derék bajnok, nagy vitéz;
De szegénytől oda maradt
  Az egyik láb, egyik kéz! -
De bármely nagy vesztesége,
  Örülj csonka mátkádnak:
Vitézsége volt mentője
  Királyának s atyádnak!»

              65.

«Hálá Isten! (úgymond Rózsa)
  Hogy él atyám s a király!
De az Isten nyila sújtson,
  Valahol egy török áll! -»
S az örömtől s fájdalomtól
  Egykép nyomott szívének
Kisajtolt könyzáporai
  Az atyjára esének.

              66.

«De él még ő? (kérdi tovább)
  És a szive egész még? -»
«Él, fiam, él, (felel Poky)
  Nem ugyan úgy, a mint rég;
Hanem csonkán s bénán, s holnap
  A királylyal Pokra jön;
A gyűrűért végez veled,
  Melyet ada s tőled vőn.

              67.

Miként van csak amaz ének,
  Melyet ma a hidegben
Dalolsz vala, lantos pajtás?
  Mondd el most a melegben! -
Furcsa volt az, a szíveknek
  Adja elő csinjait;
Hallgasd, Rózsa.» - És a lantos
  Imígy kezdi szavait:

              68.

 «Annyiféle a szerelem
  Az emberi szívekben,
A hányféle a természet
  Mindegyenként ezekben;
Sokféle hát a szerelem: -
  Ez fellengő, mint a sas,
Amaz buja, mint a veréb,
  Ez állandó, mint a vas;

              69.

Ama' szelíd, mint a galamb,
  Mindég csókol s biberkél;
Eme' dúló, mint a szélvész,
  Háborúban, zajban él.
Ez csapodár, mint a lepke;
  Az tiszta, mint a kék ég;
Ez forró, mint a nyári nap,
  Az oly hideg, mint a jég;

              70.

Ez reménynyel tölt szivárvány, -
  De csak múló tűnemény;
Az, mint a kő, mint a márvány,
  Hajthatatlan és kemény,
Ez pókháló, enyves vessző,
  Vagy czégéres fogadó,
Bármi, ami bele akad,
  Néki mindegy, minden jó;

              71.

Ez lágy és híg, mint a viasz,
  Minden formát felvevő;
Az testetlen, csupa lélek, -
  Eme' mindent megevő;
Amaz mint a száraz tapló,
  Hamar szikrát fog s meggyúl:
Eme' kényes, mert mennyei -
  Csak fajával párosúl;

              72.

E' szomorú, gondolkodó,
  Néma s csendes, mint a sír;
Ama' vidám, szökik s tánczol,
  Csacsog, ha szól avagy ír.
Ennek vadon magánosság
  Az ő kedvelt lakhelye;
Annak zaj kell és múlatság,
  Másként üres kebele;

              73.

Ez jön s meg' megy, mint a fecske,
  Csak idő- és sorsként hív;
Az csupa szív és érzemény,
  Csak egy tárgyért verő szív.
Te magános, te rideg szív,
  Válaszsz társat ezekből
A sokféle, szép, rút, jó, rosz,
  Szegény s gazdag szivekből!»

              74.

 «Tiéd, fiam (kérdi Poky)
  Köztük van-e ezeknek? -»
«Köztök van, haj! (felel Rózsa)
  Utólján az éneknek:
Ez csupa szív és érzemény,
  Csak egy tárgyért verő szív!
Bár ha csonkúl, bénúl tárgya -
  Hozzá minden sorsban hív!»

              75.

Elveti itt a vén lantos
  Ál-hüvelyét, arczáját,
S Ládonyi lesz, - s ép két kézzel
  Átöleli mátkáját.
«Várj, alakos! (mond a leány)
  Meg lészsz te is próbálva;
S ha a próbát ki nem állod,
  Törökűl megczibálva!»

              76.

Kaczag Poky a játéknak;
  Másnap eljön a király:
Ő gondolta a játékot, -
  Kaczag, hallván, miként áll.
S menyegző lett a királynak
  Még Pokvárott létébe': -
Gábor Rózsát haza vitte
  Mihályiba, fészkébe.»

              77.

Imígy zengé Mester-Lóra
  Regéjét és énekét,
S szinte minden szívnek máskép
  Szállá az meg fenekét:
A figyelmes füleken be
  Mélyen szívre hatának
Édes bájos zengzetei
  Fülemile-szavának.

              78.

A szemeit földre szegzé,
  Mintha szépnek lennie
Szégyen volna, s szerelemről
  Vétek énekelnie.
S mint a midőn megpirítja
  Az esthajnal rózsája
A liliom havát s lángol: -
  Úgy ég Lóra arczája.

              79.

Tapsol vala a társaság
  Lórának, és tombola,
Csak Elek nem, - Elek úrfi
  Bámult, - de nem tapsola.
Hanem, hogyha lehet vala,
  Lórát az ő lantjával
Ő inkább felfalta volna
  Egyetlen egy csókjával.

              80.

Mohón nyelé, a mit látott,
  Lóra édes bájait;
Mohón nyelé, a mit hallott,
  Az ének bájhangjait.
Lóra, vélvén, hogy Eleket
  Nem érdeklé lantjával,
Bosszankodott s elégtelen
  Vala igen magával.

              81.

Bosszankodott, hogy a kinek
  Ő tetszeni ohajtott,
Bakacs Elek, mint a márvány,
  Hidegen áll vala ott.
Bosszankodott; - s haza menet
  Furdalását bajának
Semmikép már nem tűrhetvén,
  Imígy szóla atyjának:

              82.

«Ne kívánjad többé, atyám,
  Hogy kitegyem magamat,
S a negédes úrfiakkal
  Fitymáltassam szavamat!»
«Jól van, Lóra, ne tedd többé!»
  Kálmán imígy felele,
Kinek sokat gondolt feje, -
  Sokat érzett kebele.

 

   MÁSODIK ÉNEK.

              1.

Elek szíve imitt amott
  Megmozdúlt már keblében,
Hogy vérének alig vala
  Maradása erében, -
Hogy egy szép hölgy vagy egy szép szűz
  Jelene meg előtte, -
Mert állát a legénytoll már
  Köröskörűl benőtte.

              2.

Kivált Lucza, az asszonya
  Devecsernek s körének,
Kitanult szép mesternéje
  A szerelem kényének,
Elek szíve elevenjét
  Úgy fel tudá bizgatni,
Hogy őt szinte magáénak
  Vélte immár tarthatni; -

              3.

De sem Lucza ármidai
  Ezer mesterségével,
Sem más senki, a szerelem
  Nyelvével és tőrével
A szilaj szép legény szívét
  Eddig meg nem foghatta, -
S ha megfogta, elillana, -
  Senki meg nem tarthatta.

              4.

Hanem Lóra megjelenvén,
  Termetének ékei,
Bájhangjai énekének,
  Valójának kegyei
Úgy leköték szívét, lelkét
  A szilajnak, büszkének,
Hogy úgy bírták, mint sajátot,
  Minden cseppjét vérének.

              5.

Most Lóra elmente után, -
  Mintha lelke testétől
Vált volna meg, - Elek úrfi
  Elszakadt jó kedvétől;
S hogy a hajnal alig hasadt,
  A többitől ellopta
Egészen elcserélt magát,
  S a lovára feldobta.

              6.

S némán s mélyen gondolkodva,
  Űlvén hátán a lónak,
Változásán elámúlva
  Léptet vala Somlónak.
Andor lovász, követője
  Elek úrfi nyomának,
Százfélét is előhordott,
  Szavát venni urának.

              7.

Tudván, milyen indúlatja
  Őnéki a vadászat,
Kivel együtt őzet, nyúlat
  Kivégezett sok százat:
Dicsekedve mondja vala
  Ura s maga tetteit,
A vadászok, vadak s ebek
  Furcsa történeteit.

              8.

Zsuzsi, Elek önnön-nevelt
  Kedves sólyommadara,
Dudás, Lantos, s több kopói,
  Szellő, kedves agara,
Ekkor, akkor, itt vagy amott
  Véghez miket vittenek
S a vad minden nemeivel
  Miként vitézkedtenek.

              9.

De siketnek beszélt Andor,
  Elek úrfi fülében
Most is Lóra szava zengett,
  Lóra élt, vert keblében:
Egy nem ismért új természet
  Annyira megszállotta,
Hogy, a miről Andor szólott,
  Nem tudta, nem hallotta.

              10.

Űzve maga, a vadakat
  Űzni már nem szerette;
Magánosan bolyong vala
  Somló alatt s felette.
S ha a benne lángoló tűz
  Őt tétova hajtotta,
Nem érzé, hogy a fergeteg
  Hóval arczul csapkodta.

              11.

Meg-megállott a hegytetőn
  Keresztbe tett kezekkel,
És Sümeget kereste volt
  Tüzes vizsga szemekkel;
Bosszankodott, hogy elfedé,
  Rendek hegye orrára,
Hogy miatta nem láthattak
  A szemei Lórára.

              12.

De, ha Lórát ott képzelte
  Csaby Miklós házánál,
Mely ott látszott fejérleni
  A kék hegynek lábánál, -
S a szép szűzet látá, hallá
  Ő eleven szépében,
Hamar ismét kegyre olvadt
  A bosszúság keblében.

              13.

Bámúl vala Andor ura
  Változásán, és bánja;
Fejet csóvált Pater Kanóth,
  A vár barát-káplánja;
Csudálkozott Elek önnön
  Csuda harczán keblének,
Sarkából kifordulásán
  Egész természetének; -

              14.

De leginkább csudálkozott
  Lucza Bakacs Eleken,
Ki csak ritkán jelent most meg
  Más vidéki helyeken;
S ha ott volt is Devecserben,
  Álmos, tunya, s rest vala,
Hogy Luczának bús mérgében
  Fuldoklott bal oldala.

              15.

Közelgetett most karácson;
  Várta Lucza magához
Somló urát; - a karácson
  Hol egy, hol más áldást hoz.
Most karácson el is múlt már,
  És a szilaj, a makacs
Elmaradott! - pedig Somlón -
  Mondják, ott sem volt Bakacs.

              16.

Sümegen volt, - oda ment ő
  Az éjféli misére,
Hol néki a mise alatt
  Nem vélt tűzbe jött vére:
Mert a karban Lórát hallá,
  Pásztorleány képében,
Idvezelni a Megváltót
  Mária szűz ölében.

              17.

S tetejétől a talpáig
  Tűzláng folyván erében,
Éjjel mindjárt lóra kapott
  Szerelmének dühében;
Meg nem tudván határozni
  Magát szíve habjába',
Esze-veszve, megőrűlve
  Nyargalt haza várába.

              18.

Itt vala most a farsang is:
  Várta Lucza magához
Somló urát; - a jó farsang
  A szűzekre kontyot hoz.
Most a farsang is elmúlt már;
  De nem jött el a makacs; -
Van-e Lucza Lórán kivűl?
  Nem is tudta már Bakacs.

              19.

Most Péter jó mesterét már
  Háromszor megtagadta,
S a Megváltó a világért
  Nagy lelkét már kiadta;
Haszontalan; most sem jött el
  Luczához a várt Elek,
«Isten tudja, (sóhajtott az)
  Hol hordják őt a szelek!»

              20.

Eleket ez rég kedvelvén
  A sokat megsokallá;
Tőle ily megvettetése
  Keblét mélyen furdalá.
A madarat, a kit szíve,
  Noha kora reménynyel,
Kalitkában vélt zárhatni, -
  Nehezen bocsátja el.

              21.

S hogy elcsalja most husvétra
  Bakacsot ő magához,
Levelet írt néki, ezzel
  Vélvén jutni czéljához.
Feltámadás után későn
  Jött Somlóra a levél,
Melyben Lucza imígy beszél, -
  Ily fortélylyal, tőrrel él:

              22.

«Elek! Elek! mi dolog ez? -
  Ismérsz-e még engemet? -
Mi tartóztat hozzám jönni,
  Vigasztalni szívemet?
Ki sürűen ostromolva
  Őtet kérő többektől,
Bizodalmat s tanácsot vár
  Barátjától, Elektől.

              23.

Volt egy idő! (emlékezhetsz
  Az együtt élt napokra,
S a barátság kebelében
  Köztünk történt dolgokra!)
Hogy Eleknek szilaj szívét
  Értem verni képzeltem,
S megindúlván barátomat
  Szinte én is szíveltem.

              24.

De, mint látom, mindkettőnkkel
  Csak játszott az érzemény,
S indúlatunk nem volt egyéb,
  Hanem álom s tűnemény!
Felejtsük el! - hanem a frigy,
  Melyet régen kötöttünk,
A barátság, szent maradjon
  Továbbá is közöttünk! -

              25.

Veszedelmes egy leánynak,
  Neme gyengeségében
Magán lenni, könnyű lapda
  Élte minden ügyében;
Azért, bár nem leltem fel még
  Hason felét lelkemnek,
Kénytelen megváltoztatom
  Állapotját éltemnek.

              26.

Odaadom valakinek
  Mindenemmel kezemet,
Noha - talán késő bánat
  Emészti majd szívemet.
De, hogy éltem hanyatt-homlok
  Kelepczébe ne essen,
Látogass meg! - a barátság
  Tanácsoljon, vezessen.

              27.

Hazánk sorsa, mióta ezt
  A félhold letiporta,
Együtt lévén, tárgya vala
  Beszédinknek gyakorta;
Egy jó dal jut eszembe itt: -
  A szív mélyen érezi,
Hogy, a mit mond, bölcsen mondja, -
  A dalt e vers fejezi:

              28.

A sorsnak ily szélvészében,
  Melyben hazánk hányatik,
Éljünk, éljünk hevenyében! -
  Mert székünk elrántatik.
Szakaszszuk le az örömnek
  Ma kinyíló rozsáját:
Holnap talán az ürömnek
  Leljük helyén szalmáját!»

              29.

Gyakran, midőn már markunkban
  Véljük fogni tárgyunkat,
Akkor látjuk messze esni
  Ugyanattól magunkat.
Levelének erejétől
  Lucza mit nem reménylett? -
Bírni vélte már Eleket, -
  De - egészen másként lett.

              30.

Elek szíve mindeddiglen
  Bizonytalan hánykódott
A kétségek tengerében -
  Most kikötni vágyódott;
És most Lucza leveléből
  Sejté, hová kellessen
Kikötnie, hogy élete
  Nyugodt, boldog lehessen.

              31.

S husvét napján, ebéd után
  Somlaival poharát
Megtöltvén, így szól Kanóthoz;
  «Alleluja, héj barát! -
Ha az Isten szerencsét ád,
  Esztendőre ilyenkor
Gazd'asszony lesz Somlóvárban, -
  És jobb kenyér és jobb bor.

              32.

A napokban, vagy sohasem, -
  Meghozom én arámat,
Kanóth! Kanóth! imádkozzál,
  Hogy jól vessem koczkámat!»
Imígy szólott s paripára
  Veté magát tüzesen,
S a várból letekeredvén,
  Eligetett sebesen.

              33.

«Vivat! Deus benedicat!
  (Kortyot hajtván fel egy jót)
Éljen Lucza, az asszonyunk!»
  Igy kiálta fel Kanóth;
Kinek száraz csuklyájába
  Semmikép sem férhetett,
Hogy a gazdag Lucza mellett
  A szem másra eshetett.

              34.

De hibásan jövendölt ő:
  Eleket nem Luczához, -
Sümeg felé ragadta volt
  Más indúlat Lórához.
Nyögött a föld, valamerre
  Bakacs úrfi vágtatott,
S porfellegbe kerekedve
  Félre menni láttatott.

              35.

A szerelem, bármi picziny
  Akkor, midőn támad ő,
Sóhajtástól és könnyektől
  Igen hamar nagyra nő;
S midőn az ész, fel sem vévén,
  Báb- s játéknak véli még,
Már óriás, kit meg nem tör
  Sem erő, sem mesterség.

              36.

Szintén így járt Mester-Lóra;
  Vidám s fürge azelőtt,
Andalgott most, - mert keblében
  Egy indúlat támadt s nőtt,
Mely ő egész valóságát
  Bakacshoz úgy rángatta,
Hogy ellenét, bár akarta,
  Semmivel sem állhatta.

              37.

Bús volt Miklós napja óta,
  Nyalván csontja veleit
A keblébe rekesztett láng,
  S felforralván ereit.
Hervadozott arczájának
  Lilioma s rózsája,
Halvány ködben borong vala
  Tetemének pompája.

              38.

Mindég magán kívánt lenni,
  S közepette dolgának
Képzetekbe merűlve űlt,
  Bús volt hangja lantjának.
A leánykor játékai
  Őtet most nem múlatták;
Barátnéi hatost futni
  Soha meg nem kaphatták.

              39.

S most, midőn a madaraknak
  Ezerhangú dalaik
Zengedeztek, s fakadoztak
  A fáknak virágaik -
Oly nagyokat sohajt vala,
  Hogy szűk vala mellének
A fűzött váll, - sőt szűk vala
  Ez a világ szívének.

              40.

A bölcs Kálmán leányának
  Néma baját értette,
Sőt a szívnek ismérője
  Az okát is sejtette:
S bús gondjában az andalgót
  Néha meg is dorgálta;
De - nem használt; s az agg atya
  Bús, ősz fejét csóválta.

              41.

Most husvétnak szép estvéjén -
  Kálmán könyvet forgatott,
Lóra kinn volt az ereszben
  S álmadozva űle ott; -
Egyszerre nagy sikoltással
  Béoson a szobába:
«Jaj! ki jön itt?» ezt rebegi,
  S kapkod szorúltságába'.

              42.

Kifut megint, - s mint a galamb
  Karvalyt látván, házába
Lövel, szintúgy illan Lóra
  S ellappan a konyhába'.
A sebesen nyargalástól
  Porosan és tüzesen
Bakacs úrfi jött Kálmánhoz,
  S imígy kezdé szívesen:

              43.

«Víg husvétot, Kálmán bátya!
  Békességet, bőséget!»
«Hozta Isten uraságod',
  Bakacs úrfi! s mi végett? -
Mi szél hoz ma (úgymond Kálmán)
  Egy vőlegényt házomba? -
Hallám bizony a conventben,
  S több helyt is, több izromba.»

              44.

Meghökkene Elek úrfi,
  Kálmántól nem várta ezt:
«S a szorgos hír, (kérdi tovább)
  Halljuk, bátya, mit ereszt?»
«Hogy Devecser kisasszonya
  Asszonykép megy Somlóra,
(Felel Kálmán) Alleluja!
  Szálljon áldás a jóra!

              45.

Maga lévén Ádám, nem jó,
  (Isten maga mondotta)
Hogy az ember maga legyen,
  S Évát azért alkotta.
Adja az ég, Bakacsokból
  Egy fergeteg támadjon,
Melyből a tar kobakokra
  Halálzápor szakadjon!»

              46.

«Megállj, Kálmán! (mond az úrfi)
  Vegyed előbb kezemet, -
(S felüt véle) ismérjed meg
  Szívemet és eszemet:
Esküszöm a magas égre!
  Az ő tüze emészszen,
Ha hazudok! - soha Lucza
  Feleségem nem lészen.

              47.

Halljad, Kálmán! becsűletes
  Szittya vér foly eremben;
Miklós napja ót él már
  Egy indúlat keblemben:
Kálmán, Kálmán! leányod ez, -
  Hím nélkűl van beszélve, -
Ő vagy senki, - most vagy soha, -
  El van bennem tökélve!»

              48.

Meglepé ez Kálmán mestert,
  S tüzes éles szemekkel
Általszúrá Elek úrfit; -
  Ez, egyenes lélekkel,
Kiállván nyíltekintetét
  A kémlelő atyának,
Így folytatja még szavait
  Kitört indúlatjának:

              49.

«Ha Lóra nem útál engem,
  Add nékem leányodat! -
Kálmán bátya! fogadj vődnek, -
  Nem bánod meg dolgodat.
Szeretem én a galambot,
  Jobban mintsem éltemet, -
Véle osztom, ha elveszi,
  Értékemet, szívemet!»

              50.

S rövideden légyen mondva:
  Tetszett Elek Lórának, -
Az atya nem ellenezte, -
  És gyűrűket váltának.
S az örömnek érzeménye
  Úgy megtölté kebleket
A mátkáknak, hogy csak alig
  Lelék immár helyeket.

              51.

Legboldogabb időpontja
  Az emberi életnek,
Melyen legszebb reményei
  Már-már - teljesedhetnek!
Elfelejtvén ebben a szív
  A múltaknak ürömét,
Együtt érzi a jelenlét
És jövendő örömét.

              52.

De Kálmánt, ki elgondolta
  Élte forgó sorsait,
A sorsnak az ő mentében
  Visszás keresztútjait,
Egy nem értett titkos érzés,
  Melyet el nem verhetett,
Úgy elfogta, hogy öröme
  Teli még sem lehetett.

              53.

S nemsokára, - vasárnapon, -
  A nap épen nyugvóban,
Selyemben és patyolatban,
  Szép hat lovas hintóban,
Lobogó szép keszkenőkkel,
  Dörögve a köveken,
Nagy pompával, nagy robbajjal
  Végig Sümeg- s Rendeken.

              54.

Imígy viszi vala haza,
  Öröm vervén keblébe',
Bakacs Elek Mester-Lórát,
  Somlóra fel fészkébe.
Vélek méne Kálmán mester,
  Nem hagyta el Lóráját,
Véle vitte volt könyveit
  S bú-oszlató hárfáját.

              55.

Somlón készen vala Brúnó,
  A dömölki apátúr,
Öszveadni a mátkákat,
  Egy öreg, ősz, tisztes úr.
Brúnó s Kálmán megpillantván
  Egymást, kiki elbámult:
«Kéry Kálmán! (kiált Brúnó)
  De ő hiszen már kimúlt?»

              56.

«Kéry öcsém és barátom!
  Te hazámnak oly fia,
Milyent többé soha nem szűl
  Az eltiprott Hunnia! -»
«Én vagyok az, (felel Kálmán)
  Öcséd, Brúnó, s barátod;
Én testestől és lelkestől, -
  S nem árnyék, a mint látod.

              57.

De lassan! mert ellenségim,
  Ha életben sejtenek,
Noha most már könnyen halok -
  Legitten elejtenek.»
A két öreg egymásnak itt
  Nyakára ráborúlva,
Némán sír, - a fájdalomtól
  Szavok el van szorúlva.

              58.

«Kéry, oh te rég siratott! -
  Hazám kidűlt gyámolya!
Oda Lajos! - s országában
  Szolimán úr s Zápolya!»
Zokogva így szólott Brúnó,
  Fájván a szív mellében,
S zavarosan kóvályogván
  A történtek fejében.

              59.

Itt Elekhez fordúl Kálmán,
  S imígy beszél hozzája:
«Fiam, vőm! most hát tudod már,
  Ki a mester Lórája? -
Nemzetsége több százados,
  Jószágiktól megfosztá
Zápolya a Kéryeket,
  S barátira felosztá.

              60.

Elesvén már Magyarország,
  Lórát anyja véréből
Kapom vala karjaimra
  Három gyilkos körméből.
Én sem volnék azóta már;
  De szánván e csecsemőt,
Más országba, békességbe
  Karjaimon vittem őt.

              61.

Búbánatban neveltem fel; -
  De nyúgtom nem lévén ott,
Haza jöttem, mihelyt Lóra
  Olyan lett, hogy járhatott:
Hogy legalább - siettetvén
  A bú végső napjaim, -
Hazám édes kebelébe
  Rakhassam le csontjaim!

              62.

Volt nékem egy fiam is még, -
  Isten tudja, ha él-e! -
Porkolábom, egy jó ember,
  Erdélybe ment ki véle.
Vőm! boldogítsd leányomat! -
  Te, leányom, férjedet!
Ez a tárgya e szent frigynek,
  Mely édeni eredet.

              63.

Férj, te vagy az erősebbik:
  Légy oltalom, védelem;
Feleség, te a gyengébbik:
  Légy öröm és szerelem;
Férj, te vagy az okosabbik:
  Adj tanácsot értelmes;
Asszony, légy te bizodalmas,
  Engedelmes, figyelmes.

              64.

Férj, te vagy a háznak ura,
  Háznak feje, félelme;
Te, asszony, a háznak szíve,
  Malasztja és kegyelme.
Hazafiak, társak, szülők,
  Jók és hívek legyetek! -
Férj, feleség, ketten egyek: -
  Légyen áldott frigyetek!

              65.

Szerelmetek édenjében
  Kigyót ne találjatok!
Mely megölje egymás eránt
  Való bizodalmatok:
E zarándok emberlétnek
  Legigazabb szentsége,
Legédesebb bizonyosság
  Két jó szívnek hűsége.

              66.

Soha azt ne érezzétek,
  A mi most fáj énnékem! -
Jusson néktek annyi öröm,
  Mennyi - keserűségem.»
Itt elnémúlt, kiujúlván
  Szíve minden sebjei;
S agg arczáján egymást űzve
  Gördűltek le könnyei.

              67.

Egymásba átszakad vala
  A két agg szív fájdalma;
Egymásba átömlik vala
  A két agg szív siralma; -
S egymásra rá homorodva
  Árpád nemes két fia, -
Így siraták hazájokat,
  Tégedet, óh Hunnia!

              68.

De az ifjúság öröme
  Kicsapongó árjával
A két aggnak fájdalmait
  Elragadá magával:
Mert a két szív telisége
  Most a megnyílt ajkokon
Úgy ömlött ki, mint az elzárt
  Csermely a nyílt gátokon.

              69.

Ott állának; - s Elek Lórát
  Átölelvén karjával,
Mint a tenger a világot
  Az ő vészes habjával, -
Úgy tetszett, hogy a szíveket,
  Kiket öszvetett a pap,
Semmi eset el nem választ, -
  Hanem az ítéletnap.

              70.

Az ő első szerelmeknek
  Fennen égő tüzében,
Épség, erő, ártatlanság
  Mind a kettő testében,
Valóságok, egymás szoros
  Tüzes ölelésében, -
Elolvadni látszik vala
  A kény gyönyörűjében.

              71.

Kálmán Somlóvárban maradt,
  Kéry csupán azoknak,
Kikkel szíve öszvehangzott, -
  Kálmán mester másoknak.
Leányának szerencséjén
  Annyira felvidúla,
Hogy ajaka mosolygásra
  Mégis többször vonúla.

              72.

De Elek vén porkolábja,
  Illyés, fejét csóválta;
Az úrfinak házasságát
  Helytelennek találta.
Irígy szemmel nézi vala
  Mind asszonyát, mind Kálmánt:
«Ottan legjobb, (így dörmögött)
  A kit hová a sors szánt.»

              73.

Nem jó véget jövendöle
  Kanóth s Illyés e frigynek;
Gyászt kívánván szíve, gyászt lát
  Szeme is az irígynek.
De akárki, bár jót kívánt
  Lórának és Eleknek,
Gyászt látott, haj! támadtában
  E szomorú jeleknek:

              74.

Mint a setét holló-sereg
  Várna s Mohács térére
Feketén száll, s széles vala -
  Az elestek testére:
Egy bús, komor, fekete éj
  Úgy lepé a világot,
Hogy Elek az öröm-ágyba, -
  Mint Édenbe, béhágott: -

              75.

S hogy éjfél lett, - Somló felett
  Zászlóképen lebegett
Egy vérvörös folt az égen, -
  A ki látta, rettegett.
S ugyanakkor a vár tornyán
  Három versben kiálta -
Hosszasan a halálmadár.
  Illyés fejét csóválta.

 

 HARMADIK ÉNEK.

              1.

Sok leány volt, ki Eleket
  Szíves gondolatival
Ugy béfoná, mint orsóját
  Fonalának szálival.
S most, hogy híre széjjel terjedt
  Az ő házasságának,
Ezen szűzek bámultokban -
  Majd mind kővé válának.

              2.
Szidták szegény Mester-Lórát,
  Sümeg szegény mesterét,
Ki elkapta kezek elől
  Az ifjúság czímerét.
Csaby az ő leányival
  Sok ideig vesződött,
Mert Elekkel mindegyike
  Igen sokat törődött.

              3.
Mindazáltal a sok közűl,
  Kik Eleket sohajták,
Kik magokat a szép Elek
  Karjaiba ohajták,
Lucza volt, kit a történet
  Legsajnosban érdeklett:
Mert reménye vasmacskája
  Most rútúl megfeneklett.

              4.

Balúl véled, óh asszony-nem,
  A férfiú-szíveket
Bujasággal megfoghatni,
  S megtarthatni ezeket:
A szűzesség, a szemérem
  Köt csak olyan kötéllel,
Mely nem bomlik, nem szakadoz
  Mindjárt minden új széllel.

              5.

Hogy eljutott Devecserbe
  A hír Lucza fülébe,
Felfortyant az, - méreggé vált
  Minden csepp vér erébe'.
Dúlt-fúlt, fogát csikorgatta,
  Véres bosszút kiáltott; -
Kész lett volna öszverágni
  Eleket és Lórát ott.

              6.

Szilajabb a mérges asszony
  Bosszújának tüzében,
Mint a tigris vagy hyéna
  Kölykét vesztett dühében.
Epét, mérget főző volkán
  Az ilyennek kebele,
Hogy tetteit kiokádván,
  Az ember elhal bele.

              7.

Ezerféle bosszút gondolt,
  Képzelt Lucza magának,
Egyik szörnyebb a másiknál; -
  De több kellett Luczának.
«Nem most, álnok, (így dühödött)
  Bosszúm kora volna még;
Úgy legyen, hogy - midőn meglett,
  Vért sírjon az emberség:

              8.

Ha majd nem lesz szívén kívűl
  Egyéb kincse éltednek;
Ha majd nem lesz csókján kívűl
  Más élelme szívednek;
Ha majd nem lesz ölén kívűl
  Lelkednek más nyugalma: -
Akkor csapjon reád bosszúm, -
  Álnokságod jutalma.»

              9.

Mondta; - és elvicsorodtak
  Mérget őrlő fogai,
Méreg-görcstől vonagoltak
  Teste minden tagjai.
Hogy bámult a szörnyetegen
  Minden ördög pokolban,
Látván, hogy egy asszonyszívben
  Százszor fenébb pokol van.

              10.

Somlón kiki boldog vala
  Urtól fogva szolgáig;
Felhág vala boldogságok
  A lehetség pontjáig.
Boldog vala férj s feleség,
  Mint egymásnak karjában
A legelső emberpár volt
  Még ártatlan korában.

              11.

Elvonúlva a világtól
  S az ő kötelékitől,
Az emberi társaságtól,
  A csábúlás lesitől,
Ugy éltek ők Somlóvárban,
  Mint a madár fészkében,
A szerelem ezerféle
  Lelki testi kényében.

              12.

Meghódolván a szilaj szív
  A szép asszonyléleknek,
Lóra mellett szelídebb lőn
  Természete Eleknek;
S nagy lévén a bölcs Kálmánra
  Az ifjúnak figyelme,
Világosabb lőn fejében,
  Élesebb lőn értelme.

              13.

Esztendő elfolyta után
  Somlón épen sokra gyűlt
A boldogság: mert a szép hölgy
  Egy gyönyörű fiat szűlt.
Midőn szűlte, nem érezte
  Fájdalmit az anyának,
Elképzelvén fia felett
  Örömit az atyának.

              14.

Könnyes szemmel kapta fiát
  Bakacs úr a karjára,
S lelke szinte oda ömlött
  Szerelme két tárgyára.
Megörűlve ontván rájok
  A könnyeket, csókokat,
Szerelme tűz záporával
  Majd megfojtá azokat.

              15.

Nagy volt onokája felett
  Kálmánnak is öröme;
Általa megédesedett
  Ujra élte üröme,
A kisdedet gyengédeden
  Ő is ölébe zárja:
«Hozott Isten! (így szól hozzá)
  Világnak új polgárja.

              16.

Adja Isten! hogy ember légy:
  Ép és erős, bölcs és jó, -
Józan, okos, jámbor, igaz,
  Jó s bal sorsban állandó.
Adja Isten! hogy magyar légy, -
  Lelkes magva Árpádnak;
Szemes őrje, hív védője,
  Erős gyámja hazádnak.

              17.

Imígy lészsz te majd öröme
  Apád, anyád éltének,
Dicsősége Hunniának,
  Gyásza Ómár népének!»
Az új polgárt az életbe
  S világba így avatta
Kálmán szíve, s könnyeivel
  Áldását rá folyatta.

              18.

Ott ülének a boldogok
  Gyakran az éj csendjében,
A csillagos mennybolt alatt,
  Egymás meleg ölében;
S Kálmán fenn a vár ablakán
  Ossiáni dalokban
Várna s Mohács siralmait
  Mondá mély s bús hangokban.

              19.

Lóra anya s gazda-asszony,
  Csupán édes tisztében
Tölti vala a napjait
  Somló békes körében.
Boldog lévén, boldogított
  Minden hozzá tartozót;
Csak ha mással megoszthatta,
  Ugy szeretett minden jót.

              20.

Midőn nyári szép estvéken
  Néha lantját pengette,
Ha még zengett szavának is
  Édes hangja mellette, -
Megbájolva fülelt akkor
  Alatt a szőllőmíves,
Kételkedett, hogy emberi
  A lelkes hang és szíves.

              21.

Tartóztatta lélekzetét,
  Vélvén, mennynek angyala
S nem más, kinek a magasról
  Ily gyönyörűn zeng dala.
Dicső, kegyes, gyönyörű hölgy!
  Százszor boldog a földön,
Kinek, téged szerelmével
  Átfoghatni szabad lőn!

              22.

Elek úr most ritkán ment ki
  Gazdasága köréből,
A vadászat csalta csak ki
  Néha boldog fészkéből:
A hol sok lenyílalt fürjjel
  Tölté Zsuzsi táskáját, -
Szellő sok elkapott nyúllal
  A nyeregnek kápáját.

              23.

Kálmán, a nagy s bölcs hazafi,
  Tartván, hogy majd vejében
A bajnok ellágyulhatna
  A szerelem ölében; -
Hogy a vértől el ne szokjék,
  Vérnek kellvén folynia,
Ha ki akar szabadúlni
  Pogány kézből Hunnia; -

              24.

Hogy, a midőn karját kéri
  A hazának védelme,
Honn ne fogja ölelésre
  Azt a szép hölgy szerelme; -
A vadászat ingereit
  Benne önnön bizgatta,
Hogy forgassa fegyvereit,
  Ipa önnön biztatta.

              25.

S nem sokára el is jöve
  Az idő, hogy Hunniát
Új veszélyek fenyegetvén,
  Az minden még hív fiát
Lóra, talpra kiáltotta:
  Hogy ezen új csapástól
Mentenék meg édes anyjok' -
  Talán a végromlástól!

              26.

Mert Szolimán, Izabella
  Királynénak szavára,
Meg' rácsapott a magyarnak
  Meghasonlott honjára;
S majd Budáig tódúla már
  Kontyosinak árjával,
A nélkül, hogy gátolhatná
  Őt a haza hadával.

              27.

Immár szerte lobogtanak
  A vármegyék zászlói;
Felkelésre szólítottak
  Harsány tárogatói: -
Gyűlekezett a nemesség
  Az életet megvetve,
A haza szent védelmére
  Lovag, gyalog sietve.

              28.

Első volt a felkelésben
  Ura Somló várának;
Nem lágyúlt el a hölgy mellett
  Boldog férje Lórának:
Öszveszedett lovagjait
  Egy csoportba állítá, -
S általölelt kedveseit
  Szívesen így szólítá:

              29.

«Megyek én is, Lóra lelkem,
  Szívem édes kedvesse!
Édes hazám váltságára, -
  Dolgunk Isten vezesse!
Légy helytartóm, apa édes,
  Míg megint itt lehetek! -
Gondját viseld mindenemnek,
  Lóra, a mit szeretek!

              30.

Hahogy hazám védelmében
  Vérzeni kell éltemnek,
Vigasztalódj', édes anyja
  Fenmaradó véremnek.
Ne sírj! remélj, jó szerelmem!
  Meglátlak még bennetek'; -
Bizzunk Isten jóvoltában: -
  Az Úr légyen veletek!»

              31.

Itt Elek felveté magát
  Tigris paripájára; -
Lóra könnye sűrűn hullott
  Ölben alvó fiára.
Kálmán komoly tüzes szemmel
  Nézett vitéz vejére,
És magában áldást mondott
  A magyar had népére.

              32.

Lova hátán így szól Elek:
  «Szerelmem, kis kölykemet
Add még egyszer az ölembe, -
  Hadd éréntse szívemet!»
S felvevé, s úgy megszorítá
  Kis fiát a pólyában,
Hogy rítt az és szinte megfúlt
  Atyja tüzes csókjában.

              33.

Lovát immár kifordítván,
  Elek úr ezt mondá még:
«Egyre kérlek még, kedvesem, -
  A dolog csak kicsinység;
De szerelmed nagyságát majd
  E kicsinyből ítélem; -
Férjed kedvét, jó feleség,
  Nem szeged meg, úgy vélem?

              34.

Viseld gondját madaramnak,
  A fürj-ütő Villámnak, -
Szellő kedves agaramnak,
  Drága, dicső kutyámnak!
A mennyire te ezeknek
  Majd gondjokat viseled,
Úgy vélem, hogy örömimet
  Egyannyira kedveled. -

              35.

Édes apánk olvasgatni -
  Én vadászni szeretek:
Viseld gondját állatimnak, -
  Menjünk! - Isten veletek!» -
Mondta, s elment; véle Andor,
  Buda alá Zrínyihez,
A hol hozzá állott hazánk
  Többi nemes hősihez.

              36.

Keservesen sírt a szép hölgy,
  Fájván a szív keblében;
Ázott fia a keserű
  Könny-özöntől ölében.
S mintha örök megválása
  Lett volna ez Elektől,
Szíve szinte megrepedett
  A gyász érzeményektől.

              37.

Csendes vala Somló vára
  Elek ott nem létében;
Lóra, mint egy bús gerlicze,
  Úgy űlt özvegy fészkében:
Maga soha, cselédjei
  Igen ritkán jártak ki;
Somlóra is, Brúnón kívűl
  Ritkán ment fel valaki.

              38.

Írt vagy izent övéinek
  Elek, mikor lehetett;
De Somlóra rugaszkodni
  Soha ki nem telhetett:
Mert Szolimán fenyegetvén
  Százezernyi népével,
A maroknyi magyar tábor
  Érzé, ha egy ment is el.

              39.

Napok, hetek és hónapok
  Érkeztek és távoztak;
De sem Somlón, sem Budánál
  A dolgok nem változtak.
Lóra asszony Elek helyett
  Elek fiát csókolá,
Örűlt, midőn vonásait
  Benn fellelni gondolá.

              40.

Ablakánál könyökölve
  A szép nyári estvéken,
Szemeit ott legeltette
  A kies al-vidékben:
Hol a holdnak bizonytalan
  És remegő fényében
Ezerféle forma s alak
  Lebeg vala szemében.

              41.

Ezer karú óriássá
  Kápráz a fény minden fát,
Melyet Lóra ily estvéken
  Somló öve körűl lát:
A múltban és jövendőben
  Jártak gondolatjai;
Vitéz férjét féltik vala
  Szíve kívánatjai.

              42.

Elek kedves állatinak
  Jól folytanak napjaik,
Lóra asszony gondjainak
  Ők lévén fő tárgyaik;
Ezerszer is simogatta
  Férje kedves agarát,
Mindég maga etette volt
  Férje kedvelt madarát.

              43.

De egyszerre, - épen midőn
  Elek napja folytába'
Súlyos markok hanyatlottak
  A sarlóknak horgába, -
Lóra előbb vélte volna,
  Hogy a rendelt határból
Ég, föld kilép: - Szellő, Zsuzsi
  Eltűntenek a várból.

              44.

Az esetre Lóra asszony
  Annyira megdöbbene,
Hogy, értvén azt, lábairól
  Szinte hanyatt billene:
Megakadtak gondolati
  Máskor okos eszének;
Megrekedtek az erei
  Testét folyó vérének.

              45.

«Jaj, jaj nékem! (így sírt-rítt ő)
  Nem hisz meg majd szavamnak!
Hogy gondjokat viseltem én -
  Majd jobban, mint magamnak!
Hogy öröme életének
  Kedve az enyimnek is! -
Nem hisz meg jaj! - s azt mondja tán,
  Álnok voltam és hamis!»

              46.

S valahány volt a cselédje,
  Annyifelé küldötte;
S reménykedve, könyörögve
  Szíveikre kötötte:
Keressék az elveszteket,
  A hol hírek hallatik:
Annak, a ki megtalálja,
  Nagy jutalom adatik.

              47.

Elszéledtek a cselédek, -
  S mindenegyik másfelé
Szorgalommal vizslat vala, -
  Mert szereté, tisztelé
Mindenegyik jó asszonyát;
  De egyenként megtérvén,
Csak így felel mindenegyik:
  «Szerencsétlen jártam én!»

              48.

Az elvesztek, - minden kis jegy
  A sólyomban s agárban
Ismérhetőkép lefestve, -
  Minden közel vásárban
A vegyesen gyűlő népnek
  Ki voltanak kiáltva,
Vélek a dij, melylyel azok
  Ki lennének majd váltva:

              49.

Szép paripa a nemesnek;
  Borjas tehén parasztnak:
E jutalmak is sok embert
  Keresésre szalasztnak;
Haszontalan! veszve maradt
  A kutya és a madár:
S a szép Lóra szemeiből
  Szüntelen folyt a köny-ár.

              50.

Egy emberre gyanakodtak,
  A ki Somló várában
Gyakorta megfordúl vala
  Kanóth barát dolgában;
Kit az nap is Somlón látott
  Bakacs úrnak udvara,
Hogy elveszett mise alatt
  Kutyája és madara:

              51.

Haszontalan! veszve maradt
  A kutya és a madár,
S Lóra asszony szemeiből
  Szüntelen folyt a köny-ár
Kálmán Lórát haszontalan
  Vígasztalta, kérlelte; -
Komor maradt, - néma és bús,
  És kezeit tördelte.

              52.

Most, hogy Elek, - ki Zrínyivel
  Buda alúl elmene
A horvátok földjét dúló
  Vad tatárnak ellene, -
Sorsa felől övéinek
  Rég nem izent, se nem írt,
Lóra, ki ezt nem tudta volt,
  Bújával már alig bírt.

              53.

Rövidűltek már a napok;
  Közel vala az ősz már,
Midőn a nap fergeteggel,
  Hideggel és széllel jár;
És Szolimán jancsárokkal
  Töltvén elébb várait,
Egyszerre felkerekedik, -
  S haza viszi hadait.

              54.

Eloszlott a magyar had is:
  S jobb jövendő fejébe'
Kiki vígan haza indúlt
  Őseinek fészkébe.
Bakacs úr is, a szerelem
  Vonagolván inába',
Sebes folyvást iget vala
  Kedves hölgye karjába.

              55.

Az útban, mely Veszprimbe visz
  Devecserből s köréről,
Egy csárda volt a Bakonyban,
  Jeles több jó féléről;
«Betekints» volt neve annak;
  A mily jó bor csapjából,
Oly jó víz folyt csörgedezve
  Mellette egy sziklából.

              56.

Egy kies völgy ölében volt
  Fekvése e csárdának:
Jól esett itt kipihenni
  Embernek és marhának;
Álom lepte meg az útast
  A gyöp puha selymében;
Úntig lakott a fáradt ló
  A völgy kövér füvében.

              57.

Egy vasárnap vala épen,
  Hogy haza vett útjába'
Bakacs úr is betért ide
  E bakonyi csárdába;
Hol eloltván szomjúságát
  Mind az úr, mind lovásza,
Andor ura s maga lovát
  A fűre kipányvázza.

              58.

Most a lovak szájában már
  A fű egyre ropogott;
Andor egy nagy bokor megett
  Mély álomban hortyogott;
Elek oda lévén dűlve
  Egy tölgy görcsös tövéhez,
Szív-szakadva, sohajtozva
  Vágyott kedves hölgyéhez; -

              59.

Hogy egyszerre a füleit
  Reménytelen meghatja
Egy közelről hangzó ének
  Lanttal kísért szózatja.
Meghökkent ő, - felborzadtak
  Feje minden szálai, -
Mert mérgesek, - ezek voltak
  Az éneknek szavai:

              60.

«Az asszony-szív, mint az avar,
  Igen hamar lobbot vet;
De mire megujúl a hold, -
  Már nem érez az hevet;
S a legszentebb érzésekkel,
  Férje boldogságával,
A természet kötelivel
  Úgy játszik, mint koczkával.

              61.

Az asszony-szív a hívséget
  Csak szükségből isméri:
Csak a rút hív, kinek szívét
  Már az ördög sem kéri.
Legédesebb dicsősége,
  Imádtatni többektől;
Csupán egynek híve lenni -
  Ne várd soha szépektől.

              62.

Tud szeretni az asszony-szív, -
  De csak magát s kényeit;
Ő magának Isten s világ,
  S ekként teszi tetteit.
Ha kit kénye boldoggá tesz,
  Csupán kedvelt magáért
Történik az, nem pediglen
  Másnak boldogságáért.

              63.

Töredékeny, mint a cserép;
  S mégis konok s mereven,
Zsémbes, buja, hívalkodó,
  A mi benne eleven.
Legfőképen a hívságnak
  A legjobb is ily rabja,
Hogy éltének rendjét, módját
  Egyedűl csak az szabja.

              64.

Bolond, a ki igaz szívvel
  Csügg egy asszony szerelmén:
Álnok az és állhatatlan,
  A fiatal, mint a vén.
Bolond, ki az asszony-szónak,
  Esküdjék bár, többet hisz,
Mint a mit egy porszem nyomna,
  Melyet minden szél elvisz.

              65.

Bolond, a ki homokjára
  Az asszony-szív kényének
Állandóul véli tenni
  Szerencséjét éltének.
Bátrabban áll szerencsédnek
  Épűlete a jégen,
Mint a jégnél sikosb szíven -
  Az asszonyi hívségen.

              66.

Csak tréfánkra, játékunkra
  Van teremtve ez a nem;
A külseje bájló, vonzó, -
  De belseje fertelem.
Csak a ki ezt nem isméri,
  Az tiszteli, szereti;
Az okosabb örömére
  Fordítja - és neveti.

              67.

Tiéd vala, héj, férfi szív,
  Az uraság a földön,
De Évának csélcsap kedve
  Téged, szegény, rabbá tőn! -
Vedd vissza az uraságot,
  Melyet erőd felada
A szépnek, ha tőle a jó
  Már annyira szakada!»

              68.

A lantosnak kígyó-nyelve
  Még jól el sem végezte
A szót, melylyel jelentőleg
  Énekét béfejezte;
Hogy Bakacs úr felpattanva
  Oda lövell hozzája, -
Jobban borzad, hogy szemével
  Egyet pillant reája:

              69.

«Ki vagy, undok? (így szólítja)
  Férfi külső tolladdal,
Mérges kígyó belsőképen, -
  Asszony te is szavaddal!
Ki vagy? nyisd fel sisakodat,
  Mutasd, ha van, arczádat!
S ha oly vagy, a milyt festettél,
  Hadd pökjem le pofádat!»

              70.

«Egy nyomorúlt katonáné,
  (A lantos így válaszolt)
Ki férjével együtt Budán
  Esztendeig fogva volt.
Jól intézte a jó Isten,
  Hogy a nememet elrejtvén,
A fajtalan pogányságnak
  Fertője nem lettem én!

              71.

Hogy végre elbocsátának
  A fogságból bennünket,
Elmetszék, - az átkozottak!
  Az orrunkat, fülünket.
Utálattá, fertelemmé
  Levénk, szegény állatok!
Szolgálatba bélt-keverő
  Képemmel nem állhatok.

              72.

Sisak fedi ábrázatom,
  Nehogy annak, ki meglát,
Tekintetem tán elnyomja
  Szánakodó irgalmát.
A muzsikát egy talián
  Katonától tanúltam:
Kenyerem lett, haj! mióta
  Ennyire elrútúltam.»

              73.

«A menny tüze égessen el,
  Éles nyelvű boszorkány!»
Úgymond Elek boszonkodva,
  Hogy szeme is szikrát hány:
«A menny tüze sujtson mérges
  Énekedre, nyelvedre! -
S hol vetted, a mit okádál,
  Mérges béka, nemedre?»

              74.

«Felindúla szavaimra
  Kegyelmed, a mint látom,
(Mond amaz) de hallgasson meg:
  Ezelőtt egy barátom,
Kit, míglen ő táborban volt,
  Hitvese otthon megcsalt, -
Egy szép, írástudó legény
  Csinálta volt ezen dalt.

              75.

A múlt éjjel Somló-várban
  Kértem szállást s kenyeret; -
Jó s dús urak a Bakacsok:
  Szegényt százat, ezeret
Táplálnak ők; - s a mit tegnap
  Somlón láttam s hallottam,
Az eszembe hozta a dalt,
  Melyet imént mondottam.»

              76.

«S mit láttál hát Somló-várban
  E rút dalhoz hasonlót?
Mit hallottál, (kérdé Elek)
  Ha nem szépet, ha nem jót? -
Mit láttál ott?» (kérdé Elek,
  S minden szőre felállott,)
«Mint van Bakacs hölgye s fia? -
  Mit hallottál, láttál ott!»

              77.

«Azt (felel ez), hogy míg Bakacs
  Sok ezered magával
A hazáját és övéit -
  Tán vérének folytával, -
A pogánynak dúlásától
  Megmenteni igyekszik:
Addig hölgye szerelmétől
  Fészkében más melegszik.»

              78.

«Hazudsz, ringyó! (ordít Elek)
  Hordd el innen testedet,
Mert az orrod s füled után
  Küldöm czinkos nyelvedet!»
«Megbocsásson, kelmed uram!
  Mind ezt én így hallottam,
(Mond az asszony) a hallottnál
  Többet én sem mondottam.

              79.

Bár Bakacsnak mondhatnám ezt,
  Néki önnönmagának:
Megköszönné, ha szemei
  Általam megnyílnának.»
Elek fogát csikorgatta, -
  Kezéből két ököl lett: -
«Mondd csak tovább!» ezt mormolta,
  S ez tovább így beszéllett:

              80.

«Azt szememmel láttam tegnap
  Midőn a nap nyugodott,
Hogy Bakacsné egy úrfival
  Ölelkezve űle ott,
Holott magok a cselédek
  Mondják, hogy száz olyant ér
Az ő urok, kit valóban
  Minden ember is dicsér.

              81.

Pedig bizony, örökös kár!
  Hogy ily rútúl megrontja
A Bakacs vért egy nyomorúlt
  Orgonásnak porontya;
Kit, - egy gazdag és nemzetes
  Szép kisasszonyt megvetvén,
Emel vala karjaiba, -
  Legalább így hallám én.

              82.

A vén mester a leányát
  Nemcsak hogy nem téríti,
Sőt, mint mondják, az urakat
  Néki maga keríti.»
«Hallgass, ringyó! (ordít Elek)
  Hallgass, mert megfojtalak,
Mert kitiprom a béledet,
  Mert pokolba ontalak! -»

              83.

«Nem csudálom», - szavát bátran
  Az asszony így folytatja, -
«Hogy Bakacsnak gyalázatja
  Kelmedet így meghatja.
Csak mindenkor igaz marad:
  Nem volt, nem lesz soha jó,
Akármit is összekötni,
  A mi öszve nem való.»

              84.

Mint a midőn csattog, ropog
  Az ég, s a föld megrendűl,
Ugy rázkódik meg Elek itt -
  S valósága felzendűl,
Dúl, fúl, habzik minden csepp vér
  Háborodott erében,
És vonagol minden ideg
  A méregtől testében.

              85.

Nem szól, - nyelve ólommá vált
  A méregtől szájában;
Nem szól, - hanem iszonyúkat
  Forgat tüzes agyában;
Nem szól, - szívét a fájdalom
  Nyomja, zúzza, szorítja! -
Vizsga szemmel néz emez rá,
  S Bakacsot így szólítja:

              86.

«Egy szép sólyom s egy szép agár
  Vagyon a birtokomban,
Hasonlókat nem láttam még
  Messze földön jártomban,
Úrnak valók, - a szegénynek
  Sok pénzébe tellenek,
Somlón vettem; - oda adom,
  Ha kelmednek tetszenek!

              87.

Ez úri két állathoz én
  Különösen jutottam: -
Somlón bezzeg megtörtént az,
  A mit imént mondottam:
A legszentebb érzésekkel,
  Férje boldogságával,
A természet kötelivel,
  Ugy játszik, mint - koczkával.

              88.

Bakacsnak volt e két állat,
  Mondják, igen kedvében;
De Bakacsné nem tartván jól
  Férje kedvét eszében,
Általadá az úrfinak,
  Ki most Somlón nála ül,
Férjét s kedvét fel sem vevő
  Szerelmének jeléűl.

              89.

Az úrfi nem lévén vadász,
  Lovászának vetette:
Ki azután olcsó pénzért
  A kezemre ejtette.»
Bekiált itt a csárdába
  Általható szavával:
«Hallja-e kend? - Ide (úgy mond)
  A madárral s kutyával!»

              90.

 S egy katona lép gyorsan ki
  A magános csárdából, -
Nem láthatni, sisak fedvén,
  Semmit ábrázatjából;
Gondosan tart karján, lánczon
  Egy szép sólyom-madarat, -
Jobb kezében pórázon hoz
  Egy szép ordas agarat.

              91.

Legottan, hogy Elek urat
  Szemével megtalálja
Az agár, fülét hegyezi
  És a farkát csóválja;
Egyet ugrik, - elszabadúl
  És Elekre rálövell:
Nyivog, szökdös és hentereg,
  Helyet nála alig lel.

              92.

«Egek ura! (ordít Elek)
  Madár, kutya sajátom! -
A hitetlen asszony vétkét
  Mint a napot, úgy látom!»
Ily szörnyen megsebesedve
  Látván magát szívében,
Tovább már nem tettetheti
  Magát kitört mérgében.

              93.

Az ő egész valósága
  Vérbosszúba lobbana,
Melytől szíve mérgében is
  Mintegy visszadobbana:
«Sólyom s agár az enyimek»
  (Kardját rántva kiáltja)
«Bakacs vagyok, ki magáét,
  Ha vérrel is, - kiváltja.»

              94.

S megrettenve a sólyomot
  A férfi leoldozza,
S magát a már elfarkallott
  Asszony után orozza.
«Jertek, kedves állataim,
  Ti hívebbek nálánál!»
Sohajt Elek, s a sólyomot
  Karba őlti lánczánál.

              95.

S megragadja paripáját
  S kantárt vet a fejébe,
S elbőszűlve felugrik rá,
  Remeg, morog dühébe';
S mint egy porszem a szélvésznek
  Zúgó sebes szárnyain,
Ugy szágúld el Somló felé
  Lovának gyors inain.

              96.

Nyargal Elek, nyargal, száguld,
  A hív kutya mellette;
Habzik, csepeg, fúlad a ló,
  És a lovag hegyette;
Tüskén, bokron megy keresztül,
  Hanyatt-homlok futtában,
S mint a szél, még két más lovag
  Siet Elek nyomában.

              97.

A sólyom nem repűlhetvén,
  Minthogy kötve lánczával,
S nem állhatván a lábain,
  Körmével és orrával
Kapaszkodik vivőjébe: -
  A dühös nem érezi,
Hogy a madár körme s orra
  Karját már jól vérezi.

              98.

Nyargal Elek, nyargal, száguld,
  Tűnnek jobbra és balra
A fák, bokrok, - ki meglátja
  Messze tér az oldalra:
Szegény sólyom nem állhatván,
  Tikkadva lóg lánczáról, -
S most szegényt egy fityegő ág
  Leszakasztja lábáról.

              99.

Nyargal Elek, nyargal, száguld,
  S már ott Somló aljában;
Szakadozott, töredezett
  A pára már lovában;
Hosszan fityeg száraz nyelve
  Az áltszakadt kutyának;
Csak Bakacsnak nincsen baja,
  A dühösnek magának.

              100.

A nap épen most bucsúzik,
  Bús fellegek nyelik el;
A munkások szertemennek
  Haza eszközeikkel; -
Bakacsné a várkapunál
  Űl a langyos estvében
Egy kőpadon, fiacskáját
  Rengetvén ott ölében.

              101.

Egy szép, deli, szőke úrfi
  Űldögél ott Lórával,
S Elek hölgyét szerelmesen
  Ölelgeti karjával.
Kálmán tova magánosan
  Keresztbe tett kezekkel
Némán a nap nyugtát nézi
  Fellengező lélekkel.

              102.

S most egyszerre, - csak bágyadtan
  Tolván magát szárnyával,
Borzadt, rongyos, véres testtel,
  S már-már fogyó párával,
Az elveszett sólyommadár
  Somlón terem Lóránál,
S márcsak alig vitt páráját
  Ott - kiadja lábánál.

              103.

S mindjárt erre, minekelőtt'
  A történtet bámúlva
Megfoghatnák, - szélvészképen
  Somlóra felzúdúlva,
Nálok terem Bakacs Elek, -
  Néz, és látván megdobban,
S égő dühe és bosszúja
  Szörnyebb lángba fellobban.

              104.

Leugrik: «Élj s halj hát, szajha!
  Szerettebbed karjába'!»
Igy ordít, és markolatig
  Döfi kardját Lórába.
Mint az eltört liliomszál,
  Lóra lerogy lábához
A dühösnek, ki ekkor sem
  Tér még vissza magához;

              105.

Hanem gyilkos, dühös kézzel,
  S vérrel mázolt kardjával
Az úrfihoz akar vágni,
  Ki ott üle Lórával:
De ekkorra megérkezik
  Bakacs úrnak nyomában
Ama lantos, ki vádja volt
  Lórának a csárdában:

              106.

«Megállj, Bakacs! (kiált hátúl)
  Feleséged ártatlan!»
Lucza mondja: ő az, a ki
  A lantosba rejtve van.
«Magad ellen fordúlj, hóhér,
  Első vétkes te valál:
Így bosszúlja meg magát az,
  Kit, balgatag, megcsalál.»

              107.

Mondta a vad fene állat,
  És helyben megfordúlt ott,
S kárt-örvendő hahotával
  Ismét vissza szágúldott.
De midőn lefelé vágtat, -
  Isteni nagy igazság!
Kitől méltó jutalmat nyert
  Ez iszonyú gonoszság!

              108.

Midőn sebes-vágtatva megy,
  Megeresztett kantárral,
Szívében megelégedve
  A Bakacsnak tett kárral,
Midőn siet, hanyatt-homlok,
  Nehogy utól érhesse
Gonosz tettét Bakacs mérge,
  És kardjára vehesse; -

              109.

Midőn sebes-vágtatva megy
  Az út tekervényébe',
Megbotlik s elesik lova
  Egy fagyökér görcsébe,
S estével úgy sújtja Luczát
  Egy sziklába, hogy feje
Széjjelzúzik, s szertefecscsen
  Gonosz agya veleje.

              110.

Ártatlan volt szegény Lóra!
  Áldozatja Luczának:
Mert az urfi, Kéry Antal,
  Testvére volt Lórának,
Kálmán fia, a kit Brúnó
  Valahogy kinyomozott,
S ennekelőtt' néhány nappal
  Titkon Somlóra hozott.

              111.

Lucza elmés ravaszsága
  A somlai dolgokat
Kikémlelvén, így fordítá
  Bosszújára azokat.
Bakacs kedves állatit is
  Ő orozá s rejté el
Egy kezére ásítózó
  Betyár segedelmével.

              112.

Megmeredett hallatára
  És tudtára ezeknek
Nemcsak keze, hanem egész
  Valósága Eleknek:
Mint a villámtól sujtottnak
  Megszűnt minden erében
Folyni a vér, - az ész megszűnt
  Gondolni a fejében.

              113.

Ontva látván öröminek
  Éltét Lóra vérében,
Halva magát önmagánál
  Jobbszeretett hölgyében,
Az emberi természetnek
  Határánál lévén ott,
Végre, mint egy odvas törzsök,
  Lóra mellé lerogyott.

              114.

A bűnös, ki imént úgy áll,
  Mint egy kőszál dühében,
Hogy azt vélnéd, semmi csapás
  Meg nem rázná helyében, -
Remegett most, mint a nádszál
  Elkövetett vétkében,
S mint a féreg, ott fetrengett
  Kedvesének vérében.

              115.

«Oda, Lóra! (így ordított)
  Én ütöttem őt agyon!
Zúzz el, óh föld, cserepekre,
  Melyben e vad szív vagyon!
S az elzúzott nagy teremtés
  Legyen halma sírjának!
Az örök éj legyen gyásza
  Az ártatlan Lórának!

              116.

Ő volt éltem szerencséje,
  Ő ereje karomnak! -
Ő a lelke életemnek,
  Ő öröme napomnak! -
Vidd el zúgva és ordítva,
  Szélvész, hírét tettemnek:
Hogy kiontám tiszta vérét
  Kedves feleségemnek!

              117.

Ámde azt is, hogy egy ördög
  Pokol-mesterségével
Vive arra, hogy így tegyek
  Lelkem idvességével! -
Rendűlj meg, föld! dörögj, óh ég!
  Ordíts, óh szél, tettemre!
Sírj felettem, óh természet!
  S küldj egy halált éltemre!»

              118.

Megdermedve állott Kálmán
  Néma, komor bújában,
Fosztva lévén örömitől
  S reményitől Lórában:
Mint a vén tölgy, ki megsujtva
  Lévén Isten nyílától,
Dísztelen áll, száraz törzsök,
  Fosztva minden ágától:

              119.

«Így veszt hát el a sors mérge
  Mindent, a mit szeretek? -
Hazám és ti kedvesek mind,
  Hát ily szörnyen vesztetek?»
Az öregnek zúzott szíve
  Így tűnődött magában, -
S meghasadt az nemsokára
  Nem tűrhetett bújában.

              120.

Elek eszét szörnyű tette
  Kiforgatta sarkából;
Az értelem napról napra
  Fogyton fogyott agyából.
Vérlángokban kele s nyugvék
  A nap bűnös szemében; -
S öszvetörött a természet
  Édes képe szivében.

              121.

Egy ideig a pápai
  Irgalomban tartatott;
Utóbb esze helyre jövén,
  Ismét elbocsáttatott.
Haza ment, és mint a bagoly
  Az ő setét odvában,
Kerűlvén a napnak fényét,
  Magán élt bús várában.

              122.

Nemsokára a világból
  Egyszerre csak elveszett;
Senkisem volt a világon,
  A ki tudná, hová lett:
Idők múlva felbontatván
  A somlai kriptában
A koporsók, - ott lelték meg
  Lóra koporsójában.

              123.

Mikor s miként halt légyen meg,
  S oda miként juthatott,
Arról soha bizonyosat
  Halandó nem mondhatott.
Híre volt, hogy elevenen
  Ment Lórának melleje: -
Lórát szoros ölelése
  Volt e hírnek kútfeje.

 

DOBOZY MIHÁLY ÉS HITVESE.

1822.

              1.

Gyermek-királyt s oly hadvezért,
  Ki erején felűl mer,
Ád az Isten haragjában
  A nemzetnek, kit megver;
Így volt akkor, hogy Mohácsnál
  Lajos király elveszett,
És a magyar a töröknek
  Másfél százig rabja lett.
Rettenetes emlékezet!
Te Várnával foghatsz kezet!
  Csakhogy akkor még örök
  Nem lett nálunk a török.

              2.

Mohács! Mohács! te hazámnak
  Legsiralmasb vérhelye!
Nemzetem nagy temetője!
  Gyomrod mennyit elnyele! -
Szabadságát, boldogságát
  És nemzeti életét,
Sőt nevét is a magyarnak,
  Mely most kicsiny és setét! -
Ott tiprá, hajh! a sorskerék
Porba egy nagy, dicső s derék
  Nemzet testét és fejét,
  Hatalmát és erejét!

              3.

Tízszer annyi volt a török,
  Mint a magyar; s diadalt
Csak úgy nyert, hogy megújítván
  Többször is a viadalt,
A magyarnak vitézsége
  Végtére kifáradott
S vagy meghalt, vagy Lajos este
  Után széjjelszakadott.
Hajh! s most Buda s Mátyás vára
A győzőnek kaput tára!
  S a királyi székben ott
  Törvényt török kény szabott.

              4.

Az oszmánnak telhetetlen
  Szomja, magyart vért szívni,
S Hunniának minden kincsét
  A félholdnak megvívni,
Csapatonként eregette
  Budáról ki bajnokit,
A nemzetet öldökölni,
  S felprédálni birtokit,
A magyarok csoportokban,
Falúkban és városokban,
  Itt-ott öszvegyűlének,
  Hogy bátrabbak lennének.

              5.

Egy ily csoport Maróthon volt!
  Félelmek és remények
Között vártak ott szerencsét -
  Zápolyától - szegények!
Ezek között Dobozy úr
  És csuda szép hitvese,
Visszamenni jószágára
  Hírt és időt ott lese.
Mohácsnál jól vitézkedett;
Élte ott megmenekedett;
  De, hajh! veszett volna bár!
  Mert ő rá itt több rossz vár.

              6.

Alig nyugvék meg a török
  Buda körül, egy csapat
Vér és zsákmány után járván,
  Véletlen Maróthra hat;
S megsejtvén az ott lappangó
  Magyarokat s kincseket,
Sovár tűzzel rajtok ütve
  Bekeríti ezeket;
És Maróthot ostromolván,
S a makacsot káromolván,
  Életével biztatja,
  Ki még magát megadja.

              7.

De a magyar, őseinek
  Követvén itt is nyomát,
Két egész nap veri vissza
  A pogánynak ostromát.
A megszorúlt magyarok közt
  Vezér Mihály úr vala;
A szerelem és vitézség
  Csudákat tőn általa.
Férjeiknek segédjeik
Az ő lelkes hitveseik,
  Azon bús elszánással,
  Hogy ott vesznek egymással.

              8.

A kis magyar bajnok-csoport
  Így törvén a viadalt,
Valóban megérdemelte
  Megvívni a diadalt;
De a magyar nemzettestet
  Verő sorsnak csapása
Minden tagnak egyenként is
  Halálos elzúzása.
A sors ellen nincs oltalom,
Sem előtte nincs irgalom;
  Dörgő mérges forgása
  Jónak, rossznak romlása.

              9.

A nagy vezér füleibe
  E harcz hamar eljutott;
S harmad napra két annyi lőn
  Az ostromló török ott.
S mintha Mohács híre veszne,
  Ha itt is nem győznének,
Habzó, dühös indúlattal
  Végső harczot kezdének.
Ellentállni e viharnak
Lehetlen már a magyarnak;
  S ki hol s miként rést talált,
  Ott kerülé a halált.

              10.

Mihály úr is felveti hát
  Magát paripájára,
S feleségét háta megé
  Veszi lova farára:
«Hazámnak itt halálommal
  Semmi hasznot nem teszek;
S mintsem - török fertője légy, -
  Inkább veled elveszek.
Öleld által derekamat
Oly szorosan, hogy magamat,
  Akármiként mozgassam,
  Véled egynek tarthassam.»

              11.

Így Dobozy - bús, haragos,
  És keserves hangzattal.
A hölgy némán úgy cselekszik,
  Remeg, s halvány, mint a fal.
A bajnok most sarkantyút ád
  Terhelt paripájának; -
Hol van, a ki jó szerencsét
  Nem kívánna útjának? -
Vágtat a ló; s a mint szalad,
A fa s bokor hamar halad, -
  Vágtat elég tüzesen;
  De hajh! mégis terhesen.

              12.

Ott vannak, kik nem nézhetik,
  Hogy fejét és életét
Egy magyar is elvihesse;
  S menekedő menetét
A futónak elvághatni,
  Sok száz török lóra kap.
Egy magyarra itt-ott immár
  Húsz-harmincz is reá csap.
Mihály után legtöbb ered;
Őt levágni száz kar mered; -
  Jaj! ha győzik futással, -
  Ő két kínos halált hal.

              13.

Mint mikor a nemes szarvas,
  Melynek máskor porába
Sem jutott a kutya-sereg,
  Mely kergeté nyomába',
Most, mivel már élő borjat
  Hordoz dagadt hasában,
Terhe igen késlelteti
  Iparkodó futtában;
S akármiként törekedik,
Aligha megmenekedik: -
  Félek, félek, nemes pár!
  Nem messze lesz a határ! -

              14.

Dobozynak lova vágtat;
  Fejér rongyként szakadoz
A hab róla; orra lyukja
  Arasznyira nyíladoz.
Terhe alatt mély nyomot vág
  A földszínen vas lába;
Nagy hortyokkal fúv és nyög most, -
  Szakadoz már párába;
S távolról, hajh! már hallható,
S közelítni gyanítható
  A töröknek robajja,
  Vért szomjúzó zsivajja!

              15.

A szép hölgynek hosszú haja
  Tekercséből bomolva
S egész szőke pompájában
  Szét és hosszat omolva,
Egy patyolat-palást gyanánt
  Leng s úszik a szellőben; -
A ló, - mintha csüggedezne
  Ez által is erőben.
Mihály lovát sarkantyúzza,
S homlokát mord ránczba húzza,
  Sejti, hogy két embersúly
  Egy lóterhet felyűlmúl.

              16.

«Állj meg, Mihály! (mond a bús hölgy)
  Legitt elér a pogány;
Kettőnk alatt kidűl a ló, -
  Nézd: már véres habot hány.
Tartsd meg magad a hazának, -
  Hagyj itt veszni engemet! -
De - hogy tiéd maradhassak, -
  Üsd itt által szívemet! -
Magad könnyen elébb állhatsz
És hazádnak még szolgálhatsz.
  Öld meg feleségedet! -
  Üsd szívembe késedet!» -

              17.

Némán visszanéz Dobozy;
  Vérzik a szív keblében:
«Menjünk! menjünk! míg csak lehet!
  (Így felel bús mérgében.)
Ölelj meg még szorosabban!
  Nem hagylak én tégedet;
Együtt éltünk, - együtt haljunk!
  Megmentem én testedet.»
Itt fogát elcsikorítja
S lovát újra megszorítja,
  Hanem ez - csak lépve jár,
  Mert párája rövid már.

              18.

Megáll tehát Dobozy úr,
  S leszáll fáradt lováról,
S hitvesét is leöleli
  A keserves párnáról;
Átölelve tartja őtet,
  Szorongatja magához,
S néma, s hosszú csókok között
  Szívja ajkát ajkához.
A szép asszony csüggedve áll, -
Egy haldokló liliomszál.
  A ló, közel hozzájok,
  Bús szemeket vet rájok.

              19.

Közelítnek a törökök
  Vérszomjokban zajogva,
S magyarvéres markaikban
  Kard és dárda villogva.
«Egek! hát csak nincs irgalom!»
  Mond Dobozy könnyezve;
Megöleli feleségét,
  S mély borzadást érezve
Megcsókolja - utólszor őt, -
S a csók alatt a remegőt
  Szívbe döfi vasával,
  És megfojtja - csókjával.

              20.

«Boldogtalan föld szülöttje!
  Kín magadnak s férjednek!
Betöltöttem kívánságát
  Nemes, szép, szűz lelkednek.
Várj! - csak néhány pillanatig,
  S legitt nálad leszek én.»
Ezt zokogja, mentéjével
  A megöltet befedvén.
S most iszonyú keservében,
Vért és bosszút leheltében,
  Alig várja, ölhessen
  S kedvesénél lehessen.

              21.

S mint mikor a hím oroszlány
  Nemző gerjedelmében,
Megfosztatván mord nőjétől,
  Dúl, fúl s ordít mérgében;
A fát rágja, tépi s töri
  Mérget habzó fogával,
S körmével a földet vájja,
  És csapkodja farkával;
S ropog, harsog a rengeteg,
Így dúlván azt a szörnyeteg;
  S csapjon bár rá tíz tigris,
  Dühe megküzd tízzel is;

              22.

Úgy Dobozy: a fájdalom
  Mordonkodván keblében.
S a lobogó harag s méreg
  Égetvén őt elmében,
Csak hazáját sajnálván még
  Igaz magyar szívében,
De életét elátkozván
  Boldogsága vesztében,
Ádáz, bosszús jobb markával
Kardot forgat, és baljával
  Súlyos, görcsös buzogányt.
  Így várja be a pogányt.

              23.

Ott teremnek a törökök;
  S neki - az egy magyarnak!
De a bajnok visszacsapja
  Első hevét a tarnak;
S viaskodván, vagdalkozván,
  Karja soknak sebet vág,
S négy törököt vág előbb le,
  Mintsem győz a sokaság.
De végre, hajh! egy dárdának
Hegye úgy fut a nyakának,
  Hogy vérere megfakad
  S lélekzete megszakad.

              24.

A lankadó bajnok lerogy,
  Nem bírván már karjával,
S kedvesének testét fedi
  Halálban is magával.
A vitéznek öröm azért
  Végső percze éltének,
Hogy így vegyűl vére s teste
  Szerettével szívének.
Agyon szúrva lova is ott, -
(Mivel egy tart agyon rugott,
  A ki kezét rátette,)
  Dobozynak mellette. - -

              25.

Ezer ilyen történetek
  Dúlták Árpád nemzetét,
Valamikor tagjainak
  Visszás felekezetét
Meghasonlott szív és lélek
  Jobbra-balra szaggatta;
Eljött hol egy, hol más szomszéd,
  És azt nyakon ragadta. -
A fő és test fogjon kezet;
Egy értelem, egy érezet
  Lelkesítsen tégedet, -
  S ne féltsd, magyar, éltedet.


A SZENT-MIHÁLYHEGYI REMETE.

1823.

              1.

Szigliget és Keszthely között,
  Bele únván borába,
Melyet terem, a szőllőhegy
  A Balaton tavába
Hosszú keskeny nyelvet tolt be;
  Fél gombolyag képében,
Gömbölyűen domborodott
  Hegyecske áll végében.
Tetején egy kápolnának
És remeték lakásának
  Omladéka látszik még; -
  Mohos, mesés régiség.

              2.

Ennek neve Szent-Mihályhegy.
  A Pethő-ház tagjai
Lévén korább századokban
  Keszthely birtokossai,
A kápolnát Pethő Mihály
  Szerzé jámbor elmével,
És a sátánt tapodónak
  Jelelé szent nevével.
A világtól menedéke
Volt néki a csendes béke,
  Mely a sziget-halmon ott
  Ritkán háboríttatott.

              3.

Sok évek lefolyta után
  Mihály unokáinak
Egyike, nem örököse
  Őse tulajdoninak,
Menyhárt: kemény s kevély nemes,
  Másként dísze házának,
Nemzője két Pethő úrnak,
  S a szép kegyes Lillának,
E magányt a szerelemnek,
Szív- és lélek-gyötrelemnek
  Tevé szomor lakjává,
  S végtére - sírhalmává!

              4.

Erdélyből, hol a hazának
  Vitézkedett harczába',
Pethő Menyhárt szerencsésen
  Visszatére várába.
Megtért vele apródja is,
  Bodor Imre, Pethőnek
A haláltól megmentője:
  A már-már elveszőnek
Bodor termett oltalmára,
Mikor legott dárdájára
  Venné őt egy török kar:
  Bodor által halt a tar.

              5.

«Imrének, hív apródomnak
  Köszönjétek éltemet!
(Így szól Menyhárt gyermekihez,)
  Ő tartott meg engemet.
Megesmerem, Imre, hogy te
  Ajándékod életem;
Mondsza! e nagy adósságom
  Vissza miként fizetem? -
Válaszsz számos faluimból,
Vagy, ha tetszik, pusztáimból!
  Néked adom egyiket:
  Válaszd akármelyiket!»

              6.

Imre, néki bátorodván,
  Vélvén, hogy a hálának
Érzésében felolvadt szív
  A kevélység habjának
Dagályitól nem hajtatik,
  Érdemének s becsének
Érzésében, - elkapatva
  Lángjaitól szívének,
Lelkes, tüzes tekintettel,
Elszánt, bús nagy érezettel,
  Melyet titkolt kebele, -
  Menyhártnak így felele:

              7.

«Uram! azzal, hogy éltedet
  Haláltól megmentettem,
Úgy mint nemes és apródod
  Adósságom fizettem.
Egy pórszolgát illet a bér,
  Ki jót s hasznot bérért tesz;
A nemes szív jutalmakat
  Másképen ád, máskép vesz:
Egy falúd nem elég bére,
Hogy kifolyjon éltem vére;
  De ha már adsz, hát úgy adj,
  Hogy adósom ne maradj.»

              8.

«Királyomnak sem kívánok
  Én adósa maradni;
Hát neked, kit meg nem sérthet,
  Jutalmam elfogadni?
(Igy szól Menyhárt) Csak mondd ki hát,
  Kedved miben tellenék?
Hogy adósod én maradjak,
  Az hozzám nem illenék.
Mi lesz elég? - szabd ki magad;
Pethő semmit meg nem tagad;
  Csak körödből ki ne hágj
  S határodon túl ne vágj!»

              9.

«Most vagy soha! (kiált Bodor,
  Ki kebelben, agyban ég;)
Most váljon el: menny vagy pokol,
  Kárhozat vagy üdvesség!
Nemes vagyok, ámbár szegény,
  Becsületes nemzetem.
Add én nékem leányodat!
  Rég imádom, szeretem.
Lilla szívem kívánsága,
Lilla éltem boldogsága;
  Szívednek ez irgalma
  Legyen tettem jutalma!»

              10.

Lilla földre szegzi szemét;
  Minden vére szívének
Fellövelvén arczájába,
  Lángol hava képének;
De csakhamar visszaszalad
  Oda, honnan jött, vére,
És sápadó halaványság
  Terjed ijedt testére;
Mert fergeteg támadását
S legitt vészes lobbanását
  Sejti atyja képében,
  Ki már dúl-fúl mérgében.

              11.

Menyhárt úrnak ránczba vonúl
  Az apródnak szavára
Homloka, mord harag-felleg
  Terjed ábrázatjára;
Lélekzete bosszút fuvall,
  Vonaglanak kezei;
S hol Imrére, hol Lillára
  Villámlanak szemei;
És zordon felzúdulással
S bosszús neki-mordulással
  Így csattan fel - nézése
  Két élű tőr metszése -:

              12.

«Hah vakmerő! s hogy megtevéd,
  A mi kötelességed,
Az házamat meggyalázni
  Bátoríthat most téged?
Elveszett, merész bolond te!
  Nyelvem majd elharapom.
Takarodj'! - vagy, ha csúfság ez?
  Hát fejedre rácsapom.
Kérj s végy sorsod mértékével!
Vagy elégedj' meg fényével
  Általam nyert hírednek
  S jelessé lett nevednek!»

              13.

Leányához fordúl Pethő,
  S káromolja tüzesen,
Gyanítván, hogy Bodornak ő
  Kezét adná szívesen.
«Gyalázatos! (úgymond) látom,
  Olvashatom szemedben,
Mivé lennél, ha nem élnék
  S gát nem volnék kedvedben.
Tudd meg: Dersfy vágy kezedre,
Ő méltó a te véredre;
  Én reménynyel bíztattam
  S vőmnek őt elfogadtam.»

              14.

«Esküszöm én égre, földre!
  Hogy pártámból vagy senki,
(Igy szól Lilla tökéllettel)
  Vagy csak Bodor veszen ki!
Portékaként nem hagyom én
  Eladatni szívemet.
Ha terhedre vagyok, apám,
  Vess klastromba engemet!»
Dúl-fúl Menyhárt szégyenében;
Mérget forral kebelében:
  S bosszúját csak az tartja,
  Hogy kezénél nincs kardja.

              15.

Imre, mintegy elégelvén
  Boldogságát éltének,
Melyet szerez tökéllete
  Lilla erős lelkének,
(Mert nagy enyhét leli benne
  A szerelmes érzelem,
Ha bizonyos, hogy kedvese,
  Ha övé nem, másé sem)
Haragja megszelídűlve,
És fájdalma megenyhűlve,
  Imezt mondja Pethőnek,
  A bosszút lehelőnek:

              16.

«Szűnjön, uram, büszke mérged!
  Én tartám meg éltedet;
S tán megérdemeltem volna,
  Hogy bal ítéletedet
Rám tekintve félre tegyed,
  Mely máskép is hiú füst,
Mert az érdem jó mértéke
  Nem az arany és ezüst:
Nézd! ha veszni engedélek,
Kegyelmedért nem kérnélek;
  Hanem Lilla kebelén
  Most mennyemet élném én.

              17.

De csak tartsd meg faluidat!
  Miattam ne csorbúljon
Birtokod; se nemzetséged
  Homályba ne borúljon.
Bocsásd meg, hogy szívem után
  Itélvén meg szívedet,
Érzelmimmel egyezőnek
  Tarthatám negédedet!
Élj sokáig és boldogúl!
S ha életem búmban megfúl:
  Gazdagé a kedv és kény,
  Örülj, hogy nem vagy szegény!

              18.

Téged, Lilla, kegyes jó szív!
  Áldjon meg én Istenem!
Oh te! kinek szívét-lelkét
  Megfognom és értenem,
Kit szeretnem és imádnom
  Sorsomnak volt vonása!
Atyádnak ércz-keménysége
  Szerelmemnek sírt ása;
Haljon meg hát! Élj boldogúl!
Felejts engem! Sírunkon túl
  Lelkünk egymást felleli
  S egymást bátran öleli.»

              19.

S oda borúl lábaihoz
  A lankadó leánynak,
És egy néma csókot nyomván
  Kezére a halványnak,
Kétségb'esve ki- s elrohan,
  Felűl paripájára.
És elszágúld, épen mikor
  A nap leszáll nyugtára.
Lilla kínos érzelminek
Ostromában testvérinek,
  Kik ott állnak fúldokva,
  Ájúlva dűl karjokba.

              20.

Éjfél után a paripa,
  Mely Imrét elragadta
Kelet felé, de hová? azt
  Senki meg nem mondhatta, -
Menyhárt úrnak udvarába
  Meg' visszatér nyerítve!
A ló mintegy habos vízbe
  Látszik lenni merítve;
Forr és gőzölg, mert vére ég;
Nyereg s minden szerszám rajt még,
  Csak lovagja nem űl rajt'!
  Hajh! s ez okoz legtöbb bajt.

              21.

«Hová vitte a jó ifjat
  Szívének nagy fájdalma?
Talán csak a Balatonban
  Van már örök nyugalma!»
Így tünődött a vár népe,
  A ki Bodort szerette;
Így még maga Menyhárt úr is,
  Ki most mélyen érzette,
Hogy éltének megmentője
S leányának szeretője,
  Ki bár szegény, de nemes,
  Jobb sorsra volt érdemes.

              22.

Az embernek szerencséje
  Egy percztől függ gyakorta.
Egy percz amazt égbe kapta,
  Emezt porba tiporta:
S az örökkévalóságnak
  Hatalmában néha nincs
Több pillanat már, mely által
  Megtérhet a veszett kincs.
A sors, mivel Bodor siet,
S Pethő késik, mely hiányt vet!
  Mely búbánat-örvényt nyit!
  S mily szerencse vész el itt!

              23.

Száz embert is lóra ültet
  Pethő, hogy kinyomozzák,
S akárhogyan, éve-halva
  Bodort néki meghozzák.
Ha él, tehát Isten neki! -
  Lilla légyen jutalma,
Kit másképen úgyis megöl
  Szíve makacs fájdalma,
Ha nem, a mit inkább kíván,
S a mire ő mindent rá szán:
  Temetése pompája
  Legyen kevély hálája.

              24.

De csak kevés nyomát lelék
  A kétségbe-esettnek;
Tűrhetetlen fájdalmában
  Balatonba veszettnek
Gyanította egész világ;
  S nem ok nélkül: mert lova
Nyoma szerint, Bodor előbb
  Csavarogván tétova,
A Balaton híg partjában
Vész folytatás a nyomában;
  S a vizből ki s vissza ott
  Könnyebb lónyom láttatott.

              25.

Egyik cseléd Szent-Mihályt is
  Szorgosan kinyomozá;
De onnan is Pethő úrnak
  Ez is csak e hírt hozá:
«Épen akkor temeté el
  Egy barát a remetét,
Ki ott ötven évig látta
  A nap nyugtát s keletét.
A hol előbb beavatott
Egy tanítványt, s ez lesz most ott
  Remete a szent helyen.
  Négy halász volt még jelen.»

              26.

Minden újabb hír üresb lőn
  S nagyobb bizonytalanság;
S Menyhárt úrnak komorsága
  Már a legfőbb pontra hág.
Szégyenlé önmaga előtt
  Éltének ily váltságát;
Félt, a világ megátkozza
  Undok hálátlanságát;
Mert bár nagy volt büszkesége,
Szint oly nagy volt nemessége;
  S e kettőnek sérelme
  Keblének mord gyötrelme.

              27.

Mint a tavasz szép virága
  Fogy ékében, éltében,
Féreg ülvén, rágván, hízván
  Titkon tömött keblében:
Úgy Menyhártnak szép leánya
  Néma búban hervadoz;
Boldog, mikor nagy fájdalma
  Néha könyre olvadoz.
Oda minden reménysége!
Szívének nagy vesztesége
  Életét kiapasztja,
  S őtet öszvefonnyasztja.

              28.

Komor szemmel nézi Menyhárt,
  Büszkeségének súlya
Miként nyomja szép leányát,
  S a bú szegényt mint dúlja;
S néha úgy felkiált vádja
  Lelkiesméretének,
Hogy csak alig titkolhatja
  Lágyulását szívének.
A büszkeség tartóztatja:
  Bodort titkon nyomoztatja
Mindenütt, mindúntalan,
  De mindenkor hasztalan.

              29.

«Szűnj meg, apám, őt keresni!
  (Sohajt Lilla) hasztalan!
A nemes szív énnekem már
  Mindörökre oda van!
A mit egyszer oly sértőleg
  Tagadhatál meg tőle,
Ha elvenné, - sokat én sem
  Tarthatnék már felőle.
Van a szívnek oly érzelme,
Melynek kedvesb a gyötrelme,
  Mintsem hogy ő koldúljon
  Azért, hogy boldogúljon.»

              30.

Igy folyának napok, hetek,
  Hónapok és végtére
Két tél, két nyár; de Bodornak
  Nem kaphattak hírére.
Lassanként már felejteni
  Kezdték az elveszettet;
Csak Lilla nem a szív minden
  Ütésével érzettet.
Csüggő feje és szemei,
Fogyó, tünő kellemei
  És keserű könnyei
  Mély emléknek jelei.

              31.

Megjelentek Dersfy s mások.
  Mind nőszők, kik Lillának
Kezére, vagy tulajdonkép
  Jószágára vágyának;
De a nagy szív híve maradt
  Bodornak s önmagának,
S mindenkor csak azt felelte
  Szívét kémlő atyjának:
«Esküszöm én Istenemre
És kínlódó kebelemre!
  Hogy pártámból már senki,
  Csak a halál veszen ki.»

              32.

Eljött az ősz; akkor Dorka,
  Szolgáló az udvarban,
Rokka mellett ezt beszélé
  Szó- és dologzavarban:
«Apám régi halász immár
  A Balaton vizében;
Ő is gyakran visz egy süllőt,
  De csak Isten nevében,
Szent Mihálynak bús hegyére,
A remete tűzhelyére.
  Az elhunyt vén remete
  Megköszöné s nevete.

              33.

A mostani jó szót sem ád,
  Pedig, mondják, fiatal;
Mintha nem is ennék, innék,
  Sovány s halvány, mint a fal.
Csak bujdosik; s minden fának
  Jelt metélget kérgébe;
Minden jelre más imádság
  Juthat, mondják, eszébe.
Mikor kérdi, mint van az úr?
Szeme szinte keresztül szúr.
  Ha leányát kérdezi,
  Szemét földre szegezi.

              34.

Hanem mikor énekének
  Keserves bús hangjai
Csendes éjjel zengedeznek,
  Haja minden szálai
Felborzadnak (úgymond apám)
  Annak, a ki hallgatja:
Hogy az esze majd megbomlik,
  Belsejét úgy szaggatja.
A nagypéntek keservei
Lehetnek bús énekei.
  De most, már majd egy hete,
  Elnémult a remete.»

              35.

«Ő az! ő az!» kiált Lilla,
  Köny forrván fel szemébe,
Hogy Dorkának e beszéde
  Eljut vala fülébe.
S mikor épen gondolkodnék,
  Mit tegyen, mit ne tegyen?
S szeme kínos érezettel
  Csüggne Szent-Mihályhegyen:
Íme! belép ősz hajával
Az apát és bús arczával
  Imezt mondja Lillának,
  Kedves tanítványának:

              36.

«Béke néked, boldogtalan!
  A bút te rég esmervén,
S én is téged s erős lelked,
  Hozzád bizton szólok én:
Szent-Mihályon voltam tegnap,
  A kápolnát s remetét
Látogatni s megtartani
  A betegnek életét:
(Egy a sorstól eltapodott
Szív volt az új remete ott!)
  De már halva leltem őt,
  A búban rég sínlődőt!

              37.

Egy vén tölgy mohos tövében,
  Arczczal erre fordúlva
Űlve halt meg, feje kínos
  Mellére lekonyúlva.
Több napokig kelle néki
  Immár halva ülni ott,
Mert felette néhány holló
  Igen bátran károgott.
Kedves helyén ásattam sírt,
Szemem annyit régen nem sírt,
  Mint mikor eltemettem:
  Szántam őt, mert szerettem.»

              38.

«Ne tartózkodj' (mond a bús szűz)
  A holtat megnevezni!
Imre az, a kiről beszélsz!»
  És elkezdvén könnyezni,
Megerednek síralminak
  Elrekedett árjai.
Az ősz némán inti, hogy az,
  S tovább ezek szavai:
«Bele vésvén fakérgekbe,
S kisohajtván énekekbe
  Szíve kínos érzetét,
  Kilehelte életét!»

              39.

«Vidd meg e hírt, s mondd apámnak,
  (Úgymond Lilla) ne féljen
Tovább már, hogy Bodor Imre
  Velem gyűrűt cseréljen!»
«Vigasztaljon (mond a bús ősz)
  Ama boldogító hit,
Hogy több öröm lesz jutalmad,
  Mint a mennyit veszthetsz itt,
Szívének - mintegy fedele, -
Feküdt keblén e levele.»
  S néki adván Lillának,
  Sírva indul útjának.

              40.

«Te! szerelmem lángjainak
  Boldogtalan kedvese!
Keblem fanyar kínjainak
  Tovább ne légy részese.
A mi bennem élet vala,
  Neked, veled, benned élt;
De mind ez most oda hala;
  Nézz éltednek vígabb czélt
Áldjon Isten szerelmedért!
Egy kínja száz életet ért.
  A föld nyelvén hívedet,
  Nyugtasd meg már lelkedet!»

              41.

Imrének e levél fekvék
  Már kiégett kebelén,
Mint egy forgács, mely holt szén már
  Az elaludt tűz helyén.
«A te szíved elhamvadott!
  Az enyém még most is ég!
(Sohajt Lilla) de megszán majd
  A földnél jobb s kegyesb ég.
Jobb az előbb az utóbbnál
Annak, ki már fogytában áll
  Szívének láng-árjában,
  Élte húnyó hamvában.»

              42.

Menyhárt úr megtartá szavát:
  A holtat felásatá,
És hat lovon Szent-Mihályról
  Őt Keszthelyre hozatá.
S Bodor Imre most számtalan
  Szövétnek gyászlángjában
Téteték le nagy pompával
  A keszthelyi kriptában.
Az életét megmentőnek,
A leányát szeretőnek
  Temetési pompája
  Pethő kevély hálája.

              43.

Az ablakról nézte Lilla
  A temetés pompáját;
Szemét odameresztette,
  El sem vonván arczáját.
Eltünvén az szeme elől,
  Miben mintegy kedve telt,
A bús legott ágynak esett,
  Melyből soha fel nem kelt.
Azt üzente ő atyjának:
Tartsa nyiltan a kriptának
  Ajtaját még számára,
  Bele száll nem sokára.

              44.

S úgy lőn: el sem felejté még
  A nép a történetet,
Hogy megújúlt az, s Lilla is
  Imre mellé tétetett. -
Komor bánat ülé holtig
  Menyhárt büszke arczáját:
Mosolygásra öröm soha
  Nem vonítá el száját. -
S kik még élve lángolának,
S elszakasztva kínlódának,
  Egymás mellett fekszenek,
  Mikor már nem érzenek.


MICZ BÁN.

1836.

   ELSŐ ÉNEK.

              1.

Egy nagy regét beszélek el,
  Nem költői hév kényből,
Sem könyvből, sem kéziratból,
  Hanem asszonykötényből.
Ecsedvárban volt e kötény;
  Megfordúlt sok kezekben;
S vásznában e rege lehelt
  Hímmel varrott képekben:

              2.

Az időben, mikor András,
  Ama jeruzsálemi,
Kinek úgy, mint nép fejének,
  Tudjuk, milyek érdemi,
Szent Istvánnak és Lászlónak
  Ült királyi székében;
S egész világ a keresztért
  Harczolt jámbor dühében;

              3.

Mikor a volt az időnek
  Uralkodó szelleme,
(Róma míve!) s az embernek
  Földi s égi érdeme:
A szent földet vagy mint bajnok
  Pogányvérrel itatni,
Vagy legalább mint zarándok
  Azt föl s alá vizslatni:

              4.

Akkor egy nagy nemű spanyol,
  Ugyan oda jártában,
Magyar földre vetemedvén,
  Itt kipihent útjában.
Megismervén András király
  A vitézt, megszerette,
Marasztotta s megtartotta
  Udvarába mellette.

              5.

Mert a spanyol egy magyar szűz
  Kelleminek foglya lett,
Kivel utóbb szerencsésen
  Házasságra is lépett.
A hazának szolgálván ő
  Karjával és eszével,
András néki sok jószágot
  Ada gyáva kegyével.

              6.

Első István óta élt már
  Hazánk azon sérelme,
Hogy külföldit pártolt inkább
  Koronánk dús kegyelme,
Mint hazafit; volt légyen bár
  Ez érdemek kútfeje;
S volt légyen bár amaz népe
  S országának sepreje.

              7.

Ennek oka természetes:
  A hazafi szorosan
Követeli szent jusait:
  Az idegen hasznosan
Szolgál s bókol az önkénynek,
  Mert ez díszlőbb kereset;
A nemzet őnéki semmi.
  De itt nem volt ez eset.

              8.

Mert a spanyol egyike volt
  Legnemesebb hősinknek,
Kik valaha szaporíták
  Számát lelkes ősinknek.
Déli lánggal égő szívet
  S lelket hozván magával,
Szerencsésen vegyült össze
  Árpád népe fajával.

              9.

A spanyol hős hosszú neve
  Itt egy szóba vonaték,
S a magyarok által rendre
  Csak Micz bánnak hivaték.
Hét tél, hét nyár áldás nélkül
  Jött ment házas éltében,
És gyermek nem fogantaték
  Micz bán nője méhében.

              10.

Egykor egy szép nap nyugtakor
  Ez a vár előtt ülve
Férjét várta, szemeivel
  A távolba merülve.
Férje Budán Bánk nádornál
  Járt tanácsot tartani,
Mint kelljen mély inségéből
  A hazát kirántani.

              11.

S im! egy szép hölgy, hajh! de szegény,
  Félig fedett testével,
A nagy asszony előtt terem,
  Hármas áldás terhével:
Emlőn csüggő két csecsemőt
  Tartott a két karjában;
A harmadik hátán lógott
  Oda kötött rongyában.

              12.

 «Szánd meg (úgymond), nagy asszonyom,
  Anyját három magzatnak!
Két emlőm nem győzhet hármat;
  Adj tejet a lankadtnak!
Egy terhemnek gyümölcsei.
  Istennek ily áldása
Egy oly szegény nőnek, mint én,
  Lelki testi romlása.»

              13.

«Takarodj el (mond Micz bánné),
  Gyalázatos fajtalan!
Csak a ringyók ily szaporák,
  Kiknek férjök számtalan.
Becsületes nőnek méhe
  Egyet fogad, egyet szül.
Paráznára száll ily átok,
  Ki sok bűnben részesül.

              14.

«Tudod, Isten! (mond a szegény)
  Hogy egy férjet ismervén,
A szitokra, melyet rám hány,
  Érdemes nem vagyok én!
Tudod, Isten! szent nevedet
  Még akkor is áldottam,
Hogy a hármas gyermek anyját
  Átkozottnak tartottam.

              15.

Verd meg, Isten, két annyival,
  Ha gyalázat egy nőnek
Egynél többet szülni, s lenni
  Egynél többet termőnek!»
Mondta; s eltünt; hogy Micz bánné
  Haragjának lángjába',
Nem is látta merre, s miként?
  Föld nyelte-e gyomrába?

              16.

Rettenetes teljesedés!
  Még azon nap éjében
A nagy átok testté leve
  A nagy asszony méhében:
Mert férje most megérkezvén,
  Egy vőlegény hevével
Ölelé meg rideg nőjét
  És mint anyát hagyá el.

              17.

Elhagyá, mert távozása
  A hősnek és polgárnak
Szükséges volt. Nyomban tehát
  Válni kellett a párnak.
Követségbe küldetett ő
  A pápához Rómába,
Tanácskozni a szent földnek
  Roszúl végzett dolgába'.

              18.

Kilencz ízben újult s tellett
  A hold, míg ez oda járt.
Nője otthon már óránként
  Terhétől feloldást várt.
Iszonyító tekintet volt
  Nagy dagálya terhének;
Hét anyáét összevéve
  Többet alig tennének.

              19.

S minthogy egynél több életet
  Sejtett nehéz terhében,
Az egykori szegény asszony
  Forgott mindig eszében.
Törödelmek s kínok között
  Szánta-bánta szitkait,
Melyekkel ő kárhoztatta
  A természet titkait.

              20.

Eljött végre a nagy terhtől
  Szabadúlás órája!
Hajh! s a mondott s betelt átok
  Szövetkezett hozzája!
Az igazság, ha késik is,
  Rá üt a mért időre.
S csudálatos, milyen jelek
  Hirdeték ezt előre:

              21.

Akkor éjjel a vár felett
  Egy koszorú formába'
Hét nagy csillag kerekedett,
  S fénylett a menny boltjába';
S éjszak felől egy fellegből
  Hét dörrenet robogott;
S a bagoly a vár tornyában
  Nyomban hétszer huhogott.

              22.

Micz bánnénál egy segéd volt
  Csak vén, meghitt dajkája;
Tiltva volt több cselédének
  Közelítni hozzája.
S mikor hétszer szólt a kakas,
  Az itélet kezdete!
Micz bánnétól egymás után
  Hét fimagzat születe.

              23.

A fájdalmak meglankaszták
  A hős anya tetemét,
Sok időre, míg üdűlvén,
  Felnyithatná húnyt szemét;
S látván rendben ott fekünni
  Testének hét gyümölcsét,
A dajkához imígy szóla,
  Hogy menthetné erkölcsét:

              24.

«Hét közül csak az elsőnek
  Az én férjem nemzője;
A többinek a rám mondott
  Átok vala szerzője.
Fogd fel azért ezt a hatot,
  S mint kiszenvedt átkokat,
Ásd s rejtsd őket föld gyomrába
  S temesd el jól azokat.

              25.

Isten engem megbüntetett!
  Látszat nélkül tűrhetném;
Hét eleven bizonysággal
  A szégyent nem győzhetném,
Hogy ámbátor lelkem testem
  Csak egy férfit ismére,
Micz bán nője legyen mégis
  Fajtalanság czégére.

              26.

Eredj azért, s ásd el őket,
  De titokban tartsad ezt:
Árulásod, fecsegésed
  Engem s téged együtt veszt.
Micz bán fiát add ölembe;
  A többit szedd köténybe.
Tetted után bátran nyúlhatsz
  A körmöczi erszénybe.»

              27.

«Irgalmazz, óh! (mond a dajka)
  A kis ártatlanoknak!
Nézd mily szépek! rajzatjaik
  Atyjoknak és anyjoknak.
Hány asszony volt, ki többet szült,
  S nem lőn gyanús erkölcse?
Hány állat él, melynek mindig
  Több egyszerre gyümölcse?»

              28.

«Eredj (mond az) fogadd szavam,
  Míg fel nem kél a napfény;
Míg látatlan mehetsz, tehetsz:
  Végezz! s ott vár az erszény.
Siess! minden órán várom
  Haza térő férjemet.
Ha nem teszed, hát csak ásd meg
  Halálomnak vermemet.»

 

 MÁSODIK ÉNEK.

              1.

Megyen tehát szegény banya,
  Hat gyermek a kötényben,
Tartván a vár erdejének,
  A hajnali holdfényben.
Titkos ajtón bújdosott ki
  A várfalak környéből,
Hogy észre ne venné senki
  Az udvarnak népéből.

              2.

Kiléptével az előbbi
  Rémjelek megujúltak;
Sőt azokhoz, mintha vádak,
  Még mások is járúltak:
A sok kopó búsan tutolt;
  Minden padlat ropogott;
Ülésein a majorság
  Csatázott és kurrogott.

              3.

Legrémitőbb hat varjú volt,
  Kik károgva repdeztek
A bűnösnek feje felett:
  Mert tán konczot éreztek.
Le-lecsaptak, elragadni
  A köténynek tartalmát.
Varjúszokás, mikor kánya
  Körmei közt prédát lát.

              4.

E jelenet felszaggatván
  A jó dajka fájdalmát,
Eltökéllé kisdedinek
  Életvédő oltalmát.
E szándékra mintha tudnák,
  A varjak eltünének,
És a várnak fokaira
  Ülni visszatérének.

              5.

Nehéz volt agg jámbor nőnek,
  Terhét messze hordani:
Mégis, mikor első fényét
  Kezdé a nap ontani,
Már az erdő szélbe jutott;
  S lerakván ott terheit,
Térdre rogyott s az ég felé
  Terjeszté ki kezeit:

              6.

«Isten fia! (így esdeklett)
  Ki Betlehem szennyében
Fekvél egykor, mint ezek itt,
  De te anyád ölében;
Adj tanácsot, mit míveljek?
  Lobbants súgárt eszemben,
Miként mentsem életöket!
  Mert itt vesznek ölemben.

              7.

Természetet, anyaérzést
  Fojt az erkölcs hatalma;
De még nagyobb gyilkos ennél
  A rossz nyelvek rágalma.
Adj tanácsot, Isten fia!
  Mert mellemnek aszálya
Szegényeket csuda nélkül
  Lehetlen hogy táplálja.»

              8.

S ím! legott egy oda termett
  Zörejnek és morajnak
Hangja csapja meg füleit;
  «Jaj a gyermektolvajnak!»
Így jajdúlt el szegény agg nő:
  Mert dobogva, csörtetve
Lovagcsapat közelített,
  A vár felé ügetve.

              9.

Rettegése megzavarta
  Eleint' agyvelejét;
De jó lelkiismérete
  Visszaszerzé erejét.
S ellapúlván gyermeki közt,
  Örűlt, mikor mellőle
Az út balra térvén, fordúlt
  Minden szem is őtőle.

              10.

De kik eddig még aludtak,
  Sírni ríni kezdtek most:
«Szánj meg minket (mondá anyjok)
  Engem tolvajt, őt gyilkost!»
S ím! egy lovag, ki hátul járt
  S istenével beszélt ott,
Megkapatva, kilőtt nyílként
  A sírókhoz száguldott.

              11.

Bámult a hős; s elfúlt a szó
  És lélekzet torkában.
Azt vélte, hogy nem valót lát
  Vagy megbomlott agyában.
«Egy aszott nő? s hat csecsemő?
  Egy alakú, egy korú?
A jelenet foghatatlan;
  Szemnek, szívnek szomorú.

              12.

Ki vagy, asszony? (Így dördűlt rá)
  Mondd sorsodat, nevedet;
S ezeket hol szedted össze?
  Ne rejtegesd képedet.
Gyermekrablást gyanítok én,
  Gonosz asszony, tettedben;
Szólj! ha nem szólsz, kardom járjon
  Szélt hosszat gaz testedben.»

              13.

S kardját rántja. «Megállj, Micz bán!»
  Imígy kiált az agg nő:
Mert a lovag Micz bán úr volt,
  A Rómából megtérő.
És az asszony a takarót
  Lerántván most fejéről,
Micz bán úr őt elszörnyedve
  Szólította nevéről.

              14.

A dajka most elbeszélé:
  Mi, miért s mikép történt.
Borzalmak közt érté Micz bán;
  S megölelte a jó vént.
Háborodott kebelében
  A férjnek és atyának
Fellázadott érzelmei
  Bosszút forrva zajlának.

              15.

«Győződj' s békélj! (mond az agg nő)
  A rossz tettnek oka szép:
A szűz hívség, a jó hír s név,
  Mi törékeny, mint cserép.
Ezt vélte így oltalmazni
  Az erkölcsös, jó, hív nő;
S ezért bármely más bűnt s vétket
  Elkövetni kész lőn ő.

              16.

Azért ő azt meg nem tudja,
  Hogy te tudod, mit mivelt:
Mert megöli őt a szégyen,
  Ha csak távol adsz is jelt.
Gondolj inkább helyet s módot,
  Hol s miképen titokban
Ezeket felnevelhessük
  Biztos anyakarokban.»

              17.

 «Eredj csak hát (mondá Micz bán)
  Ide szomszéd falvamba
Sáfárnémhoz, ki, mint értém
  Most arra tett útamba',
Tegnap kelt ki gyermekágyból,
  És gyermeke meghala.
Férje kedves fegyvernekem
  S szolgám mindig hív vala.»

              18.

«Ah uram! én (nyögé az agg)
  Kötényben nem birom már
Magzatidat tovább vinni;
  Jőjön ide a sáfár;
S jőjön vele kebles nője;
  Ezek itt hadd szopjanak;
Aztán szedve targonczába,
  Jobb anyát hadd váltsanak.»

              19.

«Igazad van! (monda Micz bán)
  Így lesz még tanácsosabb:
Magam megyek, magam végzek:
  Legbiztosabb s titkosabb.
Várd be itt a sáfárt s nőjét.»
  S elszágúlda sebesen,
S nem sokára lovagival
  Ért várába tüzesen.

              20.

Alva lelvén otthon nőjét,
  Minden ina szakadtan
A hétszeres fájdalomtól
  S kíntól bútól lankadtan,
Ideje volt Micz bán úrnak,
  Eszmélkedni békével:
S eltökélé, kegygyel bánni
  Kemény szívü nőjével.

              21.

És megtartá: mert bár gyakran
  Borzadozott kebele,
Hogy nője oly irtóztató
  Gonoszságot mívele,
Melyet a legszörnyebb állat
  Sem képes elkövetni,
Természettől indíttatván
  Fajzatjait szeretni;

              22.

Engesztelé nője vétkét
  Erkölcsének szentsége,
De csakugyan az volt mégis
  Legerősebb mentsége:
Hogy halálnak szánt magzati
  Mind életben voltak még;
S hogy mind fel is nevelkednek,
  Erős volt a reménység.

              23.

Mentve van, úgy vélte Micz bán,
  Mind nőjének erkölcse,
Híre s neve: mind termékeny
  Szerelme hét gyümölcse.
S a bú, bánat s töredelem
  Vétkét majd megbünteti:
Mert a vétket korán, későn,
  Mindig boszú követi.

 

  HARMADIK ÉNEK.

              1.

Micz bán úr egy nagy erdőt bírt
  A Kárpátok sorában,
Hol gyakorta megfordult ő
  Az év minden szakában,
Szeretett ott mulatozni,
  Gondot és bajt feledve,
Életének a vadászat
  Lévén egyik fő kedve.

              2.

Az erdőnek közepében,
  Egy sziklás hegyoldalban
Boltos lakok voltak vágva
  A meredek szirtfalban.
Néhányban ott az erdőnagy
  S még más két őr lakának;
A többi a vadászoknak
  Kész szállási valának.

              3.

Ezek mellett szirtüregek,
  Ez enyészet mívei,
Voltak az ott élő barmok
  Aklai s enyhhelyei.
Juhok, kecskék tenyésztek ott,
  Tejjel-vajjal táplálók;
S bozontos nagy fehér ebek,
  A lak körül őrállók.

              4.

Távolabb, de nem nagy messze,
  Szintúgy vágva sziklából,
Egy kápolna domborodott
  Elő a hegy gyomrából.
Mellette egy remetének
  Volt ínséges barlangja,
Melyben tompán zúgott néha
  Jób szavának bús hangja.

              5.

Ide küldé Micz bán titkon
  Hat fiát hat dajkával,
Ellátván a vadon lakot
  Minden élet javával.
Velek ment a sáfár s nője,
  A fiakat nevelni,
S általjában atyjok s anyjok
  Képét együtt viselni.

              6.

Az úrfiak, mint hat őzfi,
  Szépen nevelkedének,
S bámulásig épek, szépek
  És erősek levének.
Az ekkorig komor magány
  Most eleven s népes lett:
Mert hat gyermek és hat dajka
  Nem kevesett csevegett.

              7.

Néhány év lefolytával már,
  Mikor együtt játszának,
S vagy sikoltva egymást űzék
  Vagy versengve zajgának,
Oly nagy zsivajt indítottak,
  Hogy némúlt a csörgeteg,
S alig győzte viszhangzani
  A zajt megúnt rengeteg.

              8.

A hat gyermek hasonló volt
  Mind képre, mind termetre.
Nevök: Boksa, Tamás, Dénes,
  Demeter, György és Detre.
A hetedik, a választott,
  Atyja nevét viselé;
S a kis Simont, mint egyetlent,
  Anyja gonddal nevelé.

              9.

Hétszer jött ment Anna napja,
  S most hetedszer volt jövő,
Hogy megtörtént a nagy csuda,
  Hogy hét fiat szült egy nő.
Keserves nap az asszonynak!
  Emléknapja vétkének!
De örömnap a bűnt gátló
  Apa s dajka szívének.

              10.

«Asszony! (úgymond Micz bán akkor)
  Fiam születésének
Heted éve, örömnapja
  Legyen házam népének;
Ünnep legyen barátimnak.
  Itt lesz Bánk is, a nádor;
Nádorszéket jár tartani;
  E tájra jön most a sor.

              11.

S öröm legyen tenéked is,
  Ne bőjt, bú és imádság,
Mint volt eddig: az bőjtöljön,
  Kit a vétek férge rág.
Ünnepemet kihirdettem,
  Bőség legyen mindenben,
Hét nap s éjjel csak örömzaj
  Hangozzék a teremben.»

              12.

S úgy lőn: Anna napján a vár
  Tömve vala vendéggel;
S ebédközben, hol a pompa
  Vetélkedett bőséggel;
S arany s ezüst billikomok
  Serkentvén a kedveket,
A barátság nyelvet oldott
  S megnyitá a szíveket:

              13.

Íme! hat szép férfigyermek,
  Mind hasonló test és kép,
Mind vérvörös dolmánykában,
  A terembe most belép,
A sáfártól vezettetve;
  S ez így szóla tréfából:
«Ím! hat emberfiat hozok
  A kárpáti tanyából.

              14.

Hét éve lesz, hogy én egykor
  Az erdőben járkáltam
S ezeket ott a halálnak
  Oda vetve találtam.
Haza vittem szegényeket;
  S nőm őket felnevelé.
Most eladom: mert anyjokat
  Az éhes föld elnyelé.»

              15.

Micz bánnénak zavar támadt
  Kebelében, agyában;
Az eszmélet s emlékezet
  Elhalt bámulásában.
Csak fellobbant szenvedelme
  Pattantá fel székéből
S a fiakat ölelgeté
  S csókolgatá szívéből.

              16.

«Legyetek hát az enyémek;
  Simon fiam társai:
(Így kiálta) Óh! mert ezek
  Isten ajándékai.»
S mikor mintegy megőrülten
  Csak ezeknek kedvezett
S magáról és öntettéről
  Szinte megfelejtkezett;

              17.

Im Micz bán felemelkedék
  Komor arczczal székéről:
(A vendégek elhallgatva
  Lesék a szót nyelvéről.)
«Nádor uram! (szóla Micz bán)
  Egy nagy kérdést támasztok;
Megbocsáss, ha nem illendő,
  S tán könnyeket fakasztok:

              18.

Mit érdemel azon anya,
  Ki jelen hat szép fiat
A halálnak veté oda
  Egy balgatag hit miatt?»
«Halált! (rivá legelőször
  Micz bán nője) hat halált.»
«Halált! Halált! (kiáltának
  Valamennyen) rút halált!»

              19.

Ekkor Micz bán, szeme lángba,
  Arcza búba borúlva,
Imezt mondá, most eszmélő
  Hitveséhez fordúlva:
«Te vagy azon gyilkos anya,
  Kit azért, hogy rágalom
Erkölcsödet ne sérthesse,
  Elhagyott az irgalom.

              20.

S hyénánál vadabb anya,
  Szeretvén csak magadat,
Megöletni parancsolád
  E saját hat fiadat.
Kész volt dajkád földbe ásni
  Szegény ártatlanokat,
Ha oda nem veti vala
  Jókor a sors atyjokat.»

              21.

«S hát ezek az én fiaim?
  (Micz bánné ezt kiáltá)
Hála neki! a ki őtet
  A haláltól megváltá!
A halált megérdemlettem:
  Mert borzasztót vétettem;
De a bűnt csak szűz erkölcsöm
  Oltalmából követtem.

              22.

Míg holtaknak véltem őket,
  Haltam volna örömest;
Száradt is a bűn súlyától
  Az átokkal terhelt test;
De látván, hogy áldássá vált
  Átkom, vétkem, kegyelmet
Kérek tőled, uram s férjem,
  Bocsánatot! szerelmet!»

              23.

S oda borúlt lábaihoz
  Komoran-bús férjének.
Ez szívesen kegyelmezett
  Erkölcsféltő nőjének.
«Férjed néked (mondá Micz bán)
  Egész szívvel megbocsát;
De a nádor, a nagy bíró,
  Halljuk: mit, mért s mikép lát?»

              24.

És a nádor imígy szóla:
  «Jó hírt s nevet védeni,
Az erkölcsöt, szűzességet
  A gyanútól menteni,
Szép tulajdon, kötelesség,
  De nem másnak kárával;
S még kevésbbé akárkinek
  Vétkes gyilkolásával.

              25.

Erkölcsölés, emberölés:
  Mert az erkölcs legfőbb kincs.
A halálnak halál díja,
  Ha feloldó mentség nincs.
Az asszony, ki hat gyermeket
  Ölt meg, hatszor volt gyilkos;
Vért kiált ez: mert a törvény
  Halált vérrel boszúl s mos.

              26.

De az asszony mentségére
  Sok körülmény harczol itt:
Gyilkossága csak szándék volt,
  Melyet végre még nem vitt.
Sőt, hogy igaz szándék sem volt,
  Az is bizonyítja már,
Hogy dolgát jó szívre bízta:
  S jótól ember csak jót vár.

              27.

Máskép is, ki másra bízta,
  Hogy vétkezzék helyette,
Az a bűnt, ha bár mi nagy is,
  Még csak félig követte;
S ha kit egy nem követett bűn
  Már hét évig kínozott,
Az eleget lakolt érte,
  Lelke váltig áldozott.

              28.

Kérdem tovább: ha egy asszony
  Hét fiat szül egy helyett,
Nem mehet-e el az esze,
  Hogy ily monda s mese lett?
És ily csuda termékenység,
  Legyen áldás vagy átok,
Nem veszthet-e szívet, lelket?
  Én kimentett bűnt látok.

              29.

S ily esetben az asszonynak
  A férj első birája:
Mert a törvény vérhatalmat
  Ruház vala reája.
De, hol a sors a vétekből
  A cselekvőt kivonta,
Ott Isten a történetben
  Itéletét kimondta.»

              30.

«Ismerem én (úgymond Micz bán)
  Isméretét lelkednek,
Azért szívből meghódolok,
  Nádor, itéletednek.
Isten maga így akarta:
  Történetet rendele,
Mely engemet oda vigyen,
  S a bűnnek nem lőn helye.

              31.

Hát Éva mely szörnyet vétett?
  Paradicsom vesztése
Lőn ostora, és nyomában
  Minden rossznak kelése;
Ádám őtet még sem bántá.
  Jer karomba, kedvesem!
Boldogságom tovább is még
  Csak tebenned keresem.»

              32.

A néma csend a teremben
  Örömzajra változott:
«Éljen Micz bán s felesége!
  És a nádor!» hangozott.
A dajkának örömmé vált
  Szánakodó irgalma.
A sáfárnak fél falu lőn
  Megérdemlett jutalma.

              33.

Micz bánnak e hét fiából
  Hét nemzetség származott,
Mind díszei a hazának,
  Ámbár nevök változott.
Élnek ezek s virágoznak
  Felső Magyarországban;
S minden szép s jó erkölcs díszlik
  Most is mind a hét ágban.


FRANGYEPÁN ERZSÉBET.

1836.

              1.

Egy emberfaj élt hazánkban,
  A Cilléji nemzetség,
A legrosszabb, legundokabb,
  Melyet láta föld és ég:
Nem volt ármány és gonoszság,
  Melyet, ha csak lehetett,
Ennek hím- s nőivadéka
  Mindig el nem követett.
A nagy Isten ostorai,
A magyar nép hóhérai
  Voltak ők, míg éltenek.
  Hála! hogy kivesztenek!

              2.

Erzsébet, a Frangyepánok
  Régi híres neméből,
Zsigmond király akarván ezt
  Hálaérzet szeszéből,
S a hős apa nem hallgatván
  Senki ellenzésére,
A Cilléji Frideriknek
  Kötteték el kezére.
A kemény szó ki volt mondva;
A szűz, bár könnytengert ontva,
  Haszontalan esdeklett,
  S a szűzből menyasszony lett.

              3.

«Irgalmazz, óh! magzatodnak!
  (A szüz tisztes dajkája
Miklós úrnak térden könyörg;
  Könnytől ázik arczája)
Ne tedd kedves neveltemet
  Kaján fajnak rabjává!
Ne, kimondom, az ármánynak
  Kínos martalékjává!
Kérdezzed csak cselédeit,
Kik ismerik gaz tetteit;
  Kegyetlen ő s fajtalan;
  S ágyosa már számtalan.

              4.

Ne légy, uram, szántszándékkal
  Leányodnak gyilkosa!
Siránkozik angyaláért
  Várad minden lakossa:
Mert három nap egymás után
  Várad zajos körében
Gonosz jelek történtenek,
  Melyek a vár népében
Nagy rémülést okozának:
S rémjóslati vén Gyurkának
  Leányodat illetik,
  Ki ármányhoz köttetik.»

              5.

«S mik lehetnek (kérdé az úr)
  Azon gonosz jóslatok?
Meghallgatom, ámbár hitelt
  Dadáknak nem adhatok.»
«Halljad tehát (szól az agg nő):
  A várfokon csendesen
Ült leányod gerliczéje;
  S ím! egy nyilként sebesen
Egy nagy kánya surrant alá;
Láttuk, láttuk, mint vagdalá
  Körmét szegény nyögőbe
  S ragadá az erdőbe.

              6.

Meg sem volt még jól síratva
  A kis gerle halála,
A jó leányt más nap nyomban
  Új bú s bánat találja.
Kevélykedve vitorlázott
  A szép estnek langyában
A szűz kedves két hattyúja
  A vár sima tavában.
S ím! egy vidra felbukkana,
S kapván a nőt, beillana,
  Hol nád fedi a szittyót,
  Tolla lepi most a tót.

              7.

S tegnap a szűz báránykáját,
  Melyet maga nevele,
Midőn a várkert szélében
  Szökdécselve legele,
Egy nagy ordas dühös kutya
  Darabokra szaggatá.
Mint jutott ez ott be és ki,
  Senki meg nem foghatá.
Ezek, uram, nagy intések,
Hogy balok itt a lépések.
  Oh! vedd vissza szavadat!
  Ne büntesd meg magadat!»

              8.

De a szó már ki volt mondva;
  S Frangyepánnak szakállja
Nem veheté már magára,
  Hogy szavát meg ne állja.
S elragadva lőn Erzsébet
  Cilléjinek várába.
Miklós úrnak most búfelleg
  Gomolyodott agyába':
S a várnép köz siralmára
Könny gördűle szakállára.
  Most bánta meg bal tettét.
  A jó s bölcs is könnyen vét!

              9.

Cilléjinek falai közt
  Csak hamar megismerte
Boldogtalan magyar asszony,
  Hogy a sors őt megverte:
Mert lehetlen, hogy pokolban
  Történt volna több gonosz,
Mint e várban, hol úr s cseléd
  Egy mértékben vala rossz.
Hol a nemesb indúlatnak,
Érezetnek s gondolatnak
  Nyoma is elenyészett
  S a bűn buján tenyészett.

              10.

A hölgy jeles erkölcsei,
  Imádandók jobbaktól,
Utálatot, gúnyt és csúfot
  Nyertek itt a rosszaktól.
A hölgy lelkes szűzességét,
  Istenfélő buzgalmát,
Szegényt s árvát vígasztalni
  Serény s gondos szorgalmát
A bujaság fertőjében,
Czafráinak hév ölében
  A fajtalan nevette
  S szidalmakkal illette.

              11.

Évekig tűrt és szenvedett
  Panasztalan békében,
Mind nyelvre, mind természetre
  Idegenek körében
A jobb sorsra méltó jó hölgy!
  De sorsa nem változott;
Sőt, szegényre minden új nap
  Uj sérelmet s bút hozott.
Most lángjában fájdalmának
Egymás után hervadának
  Lelki testi kecsei,
  S elhunytak reményei.

              12.

A szenvedő, hervadó nő
  Czudar férje szemében
Bűnt fenyítő vázzá sorvadt;
  S poklot rejtő mellében
Az irtózat és utálat
  Úgy dagadt a nő iránt,
(Kit egyetlen fia is már,
  Atyja faja, sért és bánt),
Hogy ingerült haragjában,
Fellobbanó bosszújában,
  Czafrák izgatásából,
  Elűzte őt várából.

              13.

Frangyepán úr felborzadva
  Látta visszatérését
Leányának, kinek maga
  Zsarlá férjhez menését.
Elszörnyedett, midőn látta
  A hajdani szép leányt;
S bús mérgében, haragjában
  Szeme sürű szikrát hányt.
Átkozá a történetet,
Mely két ellen természetet,
  Egy agg férfit s egy jó nőt,
  Oldhatlanul összeszőtt.

              14.

Megkereste Zsigmond királyt,
  Mint ez ügyben főszerzőt,
S méltólag megfenyíttetni
  Kérte a gaz vétkes vőt.
Zsigmond a bal történetet
  Neheztelve értette,
Mert ő ennek gyalázatját
  Hitvesében érzette,
A Cilléji Borbálában,
Kinek szinte, mint bátyjában,
  A buja kény dühének
  Vétki már kitörének.

              15.

Évek után a két háznak
  S nemzetségnek tagjai,
De leginkább a királyi
  Hatalomnak szavai,
A két házast, különbözőt
  Gondolatban, érzetben,
És soha nem egyezhetőt
  Ezen földi életben,
Reményt nyujtó tanácsokkal,
Kérelmekkel, parancsokkal
  Új szerződésbe vonák,
  S összeszövék és fonák.

              16.

Így retten meg a börtönnek
  Lánczaiból szabadúlt,
Kit a kemény sors vas keze
  Már a sorvadásig dúlt,
Midőn vélvén, ég kegyéből
  Írharmat hull sebére,
A vak törvény újra halált
  Mond szegénynek fejére:
Mint Erzsébet, ki azt vélte,
Hogy az ég őt megitélte
  S nemzetsége fészkében
  Hagyja élni békében.

              17.

Embercsoport szövi fonja
  Sorsát egyes embernek:
Mert a gyarló hatalmat sejt
  Erejében ezernek;
S bár nyelvméreg s gúnyfulánk csak
  A sokaság fegyvere,
Mégis mennyi boldogságot,
  Szerencsét már levere.
Ritka lélek bir erővel,
Bal véleményt győzhetővel!
  Kevés lélek oly szabad,
  Hogy szokottba nem tapad.

              18.

Frangyepán is, mivel szokás,
  Hogy egy házban lakjanak
Mind, kiket a házasság köt,
  Bár össze nem hajlanak,
Újra makacs akarója,
  Hogy leánya férjéhez
Visszatérvén, ragaszkodjék
  Szent kötelességéhez.
A nő váltig vonakodott,
Mondván: Czafrák asszonyok ott,
  S inkább dől itt kriptába,
  Mint ott ármány karjába.

              19.

Haszontalan! ki volt mondva
  Újolag a kemény szó,
S megrendelve a nap, az út
  S lakozás, a bucsúszó.
Tömve vala vendégekkel
  Frangyepánnak udvara;
Muzsikától zengett vára,
  Mely bút űzni akara.
Vígadozott az egész vár,
Csak, mint kire hóhérbárd vár,
  Jó Erzsébet búsongott,
  Mert kebele szorongott.

              20.

Vacsorakor, midőn éjfélt
  Kiált vala több kakas,
S Erzsébetnek könnyes szeme
  Rá meredett, mint a vas,
A terem magas faláról,
  Ím! Frangyepán hitvese,
Ki ott festett képben állott,
  Nagy robajjal leese.
A lakozók megrettentek
S helyeikből felszökkentek
  Minden zaj elnémula,
  Minden ember bámula.

              21.

Csak Frangyepán maradt ülve
  S néhány bajnok barátja,
Kik félelmet nem ismertek.
  De, hogy hallja és látja,
Hogy az elhúnyt kedves alak
  Egy székhátnak élében
Megütődvén áltszúratott
  Épen a szív helyében;
Ez a hőst felborzasztotta
S Erzsébetet lesújtotta,
  Hogy székéről lerogyott
  S vérrel festve feküdt ott.

              22.

Mind e mellett rendíthetlen
  Állott azon tökélet
Miklós úrban: «bár mit jósol
  A babonás eszmélet,
Férj feleség összevaló,
  Szentség kötvén éltöket;
Kik elváltak, szerződjenek
  S kössék újra kezöket.»
Erzsébet hát, mihelyt üdűlt;
Régi baja újra meggyűlt,
  Elvitetett férjéhez,
  A pokol szülöttéhez.

              23.

Komor nap volt, hogy útazott,
  Még komorabb estvéje,
Mint egy mindent vesztett búsnak
  Gyászba merült elméje.
S midőn későn, közel a vár
  Borzadalmas körében
Vinné útja, az erdőnek
  Gyászfekete éjében:
Baglyok rémes huhogási
S rezzent varjak károgási
  Fogadák a szegény nőt,
  Szívszorongva érkezőt.

              24.

«Visszahoztak (mond Erzsébet)
  Nem szívemnek érzeti,
Hanem zsarló sors, vak törvény
  S ércz emberek végzeti.»
«Hozott Isten! (mond Czilléji,
  Csalfa szavak mezével)
Reménylem, hogy ezután már
  Megnyughatsz itt békével.»
Ágyba feküdt a bágyadt nő;
S éjjel őt a vad hizelgő,
  Hogy megáldja békével,
  Általdöfé tőrével.

              25.

Reggel maga kiált lármát
  A pokolnak fajzatja,
S nagy jutalmat hirdet annak,
  Ki a gyilkost feladja.
S feladaték Verónika,
  Régi zsémbes ágyasa,
Kit megutált már Cilléji
  S a vár minden lakosa.
Hogy ő lészen kinevezve,
Előre volt elvégezve
  Egy kedves új czafrával
  S egy vén bűntárs szolgával.

              26.

És a sátán törvényszéket
  Üle czimborájával,
S hamis vádak, hamis bírák
  Összehangzó szavával
Verónika, Cilléjinek
  Évek előtt kedvese,
S hitvesének gyötrésében
  Legdühösebb részese,
Gyilkosnak elismértetvén
És halálra itéltetvén,
  Egy bőrzsákba köttetett
  S a Drávába vettetett.

              27.

Cilléji, mint kezdi vala,
  Úgy folytatá életét.
Ki megírni vágyna minden
  Gonosz cselekedetét,
A pokolnak fenekére
  Kellene leszállnia
S színt, ecsetet, példát s képet
  Onnan szedni s hoznia.
Idegen és gyűlölője,
Királyrokon s üldözője
  Volt ő Árpád népének,
  S szerzője sok sérvének.


VIOLA ÉS PIPACS VAGY HAMIS BARÁT.

1838.


 ELSŐ ÉNEK.

              1.

Hamis barát! legrosszabb rossz,
  A földön, hol ember él:
Nyomaiban vétek, átok,
  Veszély s gyakran halál kél,
Hajdankorból az agg rege
  Mond erről egy esetet.
Az Ármánynak büntetése
  Itt vak sors nem lehetett.

              2.

A Bakonynak vadonjában,
  Hol visszhangok felelnek,
Egy szirtes bércz tetejében,
  Hol a sasok fészkelnek,
Felleng ég s föld között egy vár,
  Uralva sok jobbágytól, -
Látogatva vitézektől,
  Áhítva sok szívvágytól.

              3.

A vár ura Ráthold Ipoly -
  Egykor bátor és erős
A keresztért viselt harczban,
  Most már éltes, béna hős.
Pogány kardok- és dárdáktól
  Megvagdalva, szúrdalva
Tért ő vissza, s él itt, ezért
  Most is bosszút forralva.

              4.

Életének egyetlenegy
  Öröme, szép leánya,
A violaszemű Kinga, -
  Sok nősző vágy iránya.
Valójának szembe tünő
  Kellemei s bájai
Csak nem régen fejlének ki
  S lőnek szívek lángjai.

              5.

A szűz titkos magányban nőtt,
  Mint erdei ibolya,
S szeme s szelídsége után
  Neve is lőn Viola.
Csudatévő Máriákhoz
  A hivő nép tömege
Foly csak úgy, mint Violához
  Nősző urak serege.

              6.

A várba fel, a várból le
  Forrton forrván a vendég,
Hódolatok töménjétől
  Ráthold vára folyvást ég;
S ha Viola szemérmének
  Némán pirúl rózsája,
A hős apa szemvillogva
  Imezt dörgi hozzája:

              7.

«A vad pogány martaléka
  Levék, a mint látjátok!
S mint a szent föld nyomoréka
  Szólok hát most hozzátok:
Leányomat nőűl venni,
  Látom, soknak szándéka?
De senki ne legyen hiú,
  Csalfa remény játéka:

              8.

Mert esküszöm égre, földre, -
  S ég s föld örök Urára,
Jehovára és fijára
  S kínos keresztfájára!
Az nyeri el leányomat
  S vele minden kincsemet,
Ki a pogány szerecsenen
  Vérig boszúl engemet.

              9.

Ki legtöbb szent ereklyét hoz,
  Sebem mérgét fojtani,
S legtöbb pogányvért onta ki,
  Boszúm szomját oltani;
Az nyerendi leányomat
  S lakand Ráthold várában
S leszen ura birtokinak
  Szép Viola karjában.»

              10.

Mihelyt imígy nyilatkozék
  Ráthold dörgő szavával,
Felhagyának az urfiak
  A tömjénnel s myrhával.
S a mily népes, zajos a vár
  Ráthold zordon szaváig,
Szint' oly csendes, magányos most,
  Puszta s komor sokáig.

              11.

A nőszők letakarodván
  A várból és köréből,
Egy fülelő visszhang hallja
  S kicsacsogja szirtéből,
A mit ez s az beszél vala
  Reményt vesztett mérgében,
Látván, nem jut Violához
  Szíve kicsinységében.

              12.

«Nem kell! (úgymond egyik róka)
  Sem oly gazdag, sem oly szép,
Hogy mondhatnám: hozzá képest
  Minden más nő csak cserép.»
«A feltétel (mond egy másik)
  Oly fellengő s képtelen;
Hogy, a ki ezt elfogadja,
  Ha nem bolond, - esztelen.»

              13.

«Ha egy király tenné ezt fel
  Csudaszép leányáért
S vele járó országáért
  S gyémánt koronájáért;
(Mond kaczagva egy harmadik)
  Nem csudálnám; de így hát
Csak tartsa meg a béna vén
  Mind várát, mind leányát.»

              14.

«Haha! (kiált egy negyedik),
  Ész legyen itt tartalék:
Leányért még nem lesz testem
  Kard és dárda martalék.»
«De én bizony! (mond egy vidor)
  Vért ontok majd érette, -
Buda vérét - bús torkomba -
  Hol száz hölgy él helyette.»

              15.

«Hallgassatok! (szól egy bölcsebb)
  Violának nagy ára
Kever epét kebletekben,
  Kívánságtok daczára.
Szálljatok, jobb, magatokba:
  S Violát ne sértsétek
Azért, hogy fennállásában
  Kezét fel nem érétek.»

              16.

Kettő a hős, kit nem rettent
  Ráthold vér- s harczfeltéte;
Sőt keblében erős szándék,
  A feltétben részvéte.
Egyik Béla, - Csák nemzetség,
  Zabolcs vezér véréből;
Másik Vida, Guthkelednek
  Külföld adta neméből.

              17.

«Elfogadom feltételed
  Szép Viola kezéért;
(Mond Csák tűzzel) s megyek értte
  S néked ontni pogány vért.»
«Megyek én is, (úgymond Keled)
  S mindenről, mit teendek,
Napsugárnál világítóbb
  Bizonyítványt veendek.»

              18.

«Istentől függ (sohajtja Csák)
  Jó s balsorsa tettemnek;
S ha ott veszek, csak Viola
  Lesz bánatja keblemnek.»
«Ha megfelel a szerencse
  Kívánatom lángjának,
(Mond Keled) hát én nyerem el
  Kezét szép Violának.

              19.

Csák barátom veszni készűl.
  Talán előérzet ez? -
Engem erős remény bíztat;
  Vagy - talán csak bajnok-szesz
Megosztok én barátommal
  A világon minden jót;
Csak téged nem, szép Viola
  És a kora koporsót.»

              20.

«Nem kivánom fejtegetni
  Kebleteknek érzelmét.
Mert megfogtam s mélyen érzem
  Szavatoknak értelmét.
(Mond Viola szemlángolva)
  Apám adja kezemet;
Azé lesz az, - kinek adja; -
  Bírja vagy nem, szívemet.

              21.

Keled! te jó szerencsédet
  Bizonyosnak tartod már? -
Legyen úgy, mint megérdemled,
  Fájjon is az másnak bár! -
Csák! mellednek bús hangzatja
  Most is rezg még keblemben;
Néked azért azt kívánom,
  A mit - érzek szívemben.

              22.

Legyen úgy, mint érdemeljük
  Istenünknek irgalmát:
Vegye jó s rossz, mint keresi,
  Tette méltó jutalmát!»
«Én eskümtől el nem állok,
  Szívek riadjanak bár,
(Morog Ráthold) bosszúlómra
  Fejdelmi szerencse vár.»

              23.

S megy a két hős, kevés magyar
  Bajnok társaságában,
A csak nem rég magyar földön
  Járt kereszthad nyomában,
Melyet - bár rossz nevet szerzett
  Néki Péter remete;
Most Bouillon Godfréd herczeg
  Rendben s díszszel vezete.

              24.

Egy év jár el. Semmi híre
  Sem Csáknak, sem Kelednek.
A szent harczból visszatérők
  Öntettökkel kérkednek.
Egyetlen egy hír jön onnan,
  Mely a próbát kiállja:
Az, hogy Godfréd fővezér lőn
  Jeruzsálem királya. -

              25.

Ráthold vára néma s csendes,
  Mint egy kőből rakott sír.
Ráthold morog néha, látván,
  Hogy Viola gyakran sír.
Néha jön csak egy vén bajnok,
  Látogatni vén Ipolyt,
Kivel hajdan ifjusága
  Bú s öröm közt együtt folyt.

 

   MÁSODIK ÉNEK.

              1.

«Dörgve forg a malomkerék;
  Zúg, locsog gyöngy patakom.
Akkor is, hajh! zúgott, dörgött,
  Hogy megzörrent ablakom; -
S én kijöttem; - s elbucsúzánk! -
  S rá kötém zöld szalagom.
Ajkam csókot terem s nevel; -
  Ha megjön, mind rá rakom.»

              2.

Imígy dudol molnár Margit,
  Egy piros, szép, dajna lány,
Rengő keble, pipacs arcza,
  S ajka szinte szikrát hány.
Kupor, az ő szeretője,
  Csák daliás dárdása.
Ég benn' a vágy, hogy a vártat
  Barna szeme már lássa.

              3.

Dudol Pipacs (csak ez neve)
  Egy tölgy dombor tövében,
S naponként várt mátkájának
  Kendőt szeg ott ültében.
«Ha Keled megjöhetett már,
  (Okoskodik magában)
Mért nem Csák is?» - Megretten itt,
  S a szó elfúl torkában.

              4.

Mert közel hall háta megett
  A sürűben zörrenést,
Lódobogást és prüszszögést,
  Vas és fegyvercsörrenést.
Felszökik, elfut, s beoson
  Atyjához a malomba.
A molnár, egy bátor férfi,
  Előrohan ott nyomba'.

              5.

S előrobban három lovag
  Harczot viselt alakban,
Vérttel, karddal és dárdával,
  Pánczélban és sisakban.
Kik lehetnek? - nem tudhatni:
  Mert vasrostély fedezi
Arczaikat. - A legfényesb
  Harsány szóval kérdezi:

              6.

«Földi! mondsza: mi zaj zúg le
  Ipoly úrnak várából?
Mit hirdetnek az érczkürtök? -
  Mit értsünk e lármából? -
Tor-e az fenn? - vagy menyekző?
  Máskor csendesb volt e vár.
Él-e Ráthold? és leánya -
  Tán kontyot is váltott már? -»

              7.

«Él még Ráthold, - s leánya is
  (Így válaszol a molnár.)
És ez épen most vált kontyot -
  Bánatjában sírva bár:
Mert, kit jobban szeret vala,
  Csák a harczban elesett;
S így nyertes a szerencsésebb,
  De gyűlöltebb Keled lett.»

              8.

«Fel a várba! (mond a lovag,
  Kit tarthatni elsőnek)
Tán kifogunk viszályain
  A sorsnak és időnek! -»
S felvágtatnak. De az egyik
  Tartóztatja lovát még,
Látván, atyja háta megett
  Dajna Pipacs miként ég.

              9.

«Jó napot, szép Pipacs húgom!
  Ne bújj el, mert hiába:
Arczod (úgy mond) úgy piroslik,
  Mint pipacs a búzába'.»
«Jó napot hát! (mond a leány)
  Ha már el nem búhatok.
Egyet kérdek? - de felelj rá!»
  «Ám! (mond ez) ha tudhatok.»

              10.

«A hol jártál, hallottad-e
  Nevét, hírét - Kupornak?
(Kérd a leány). Jó vitéznek
  Tartánk őt itt s bátornak.»
«Hallám bizony (ez a válasz)
  A harczban fogolylyá lőn;
S a kereszttagadó pogány
  Már hat feleséget vőn.»

              11.

Pipacs, liliommá válva,
  Kiáltja bús mérgébe':
«Isten nyila sujtson bele
  És hat feleségébe!»
S míg Pipacs tüzes szemében
  Méreg cseppek forrának,
Nyílként szágúld el a lovag
  Utána két társának. -

              12.

Ráthold vára mozog, zajog,
  Forr az elegy vendégtől.
A nászsereg most tér vissza
  A hetedik szentségtől,
Melybe Violát s Keledet
  Gyárfás apát igtatá,
S a menyasszony pártáját, hajh!
  Keservesen síratá.

              13.

A három hős oda robban
  Ekkor dühös léptekkel,
S a násznépet megállítja
  Fenyegető kezekkel.
«Megállj, apát, (kiált egyik)
  Szentségedet vedd vissza!
Mert különben egyikünknek
  Vérét ma itt föld iszsza.

              14.

E szentség itt csalárdságon
  Vétken, s bűnön alapúlt.
Veszszen! ki a frigy-szekrényhez
  Vétkes, gyilkos kézzel nyúlt.»
A nősereg réműltében
  Majdnem kővé meredve
Némán áll ott; - s az urak is
  Mind megvannak lepetve.

              15.

«Az egyháznak tiszte itten
  Egyedűl megszentelés.
A kötelet ketté vágni,
  Hatalmamban nincs már kés.
(Így szól Gyárfás.) A kötésért
  Feleljen, ki szerzette.
Hivatalom, megkérve rá,
  Csak megörökítette.»

              16.

«Ha így van, (mond tovább a hős)
  Hát Ráthold, jó nevedet
Meggyaláztad: mert megszegted
  Vitéz esküvésedet.
Mert nem adtad leányodat
  Annak, a ki éretted
S leányodért vérét ontá;
  S így lelkedet vesztetted.»

              17.

«Ki mondja ezt? (kiált Ráthold)
  Keled vitéz tettei
Hitelesen bizonyítvák,
  Csak gyávák irígyei.
A tudhatná, ha élne még
  Csák, szerettem jó ifjú! -
Jeruzsálem mellett veszett;
  S veszte nékem örök bú!»

              18.

«Én mondom s bebizonyítom:
  (Kiált a hős méreggel)
Mind hazugság, a mit Keled
  Véled hitet vala el.
A harcz túl volt a tengeren;
  Keled innen maradott;
S görög nőkkel kéjet töltve
  Ő Byzánczban vígadott.

              19.

(S elő rántván kebeléből
  Egy bőrre írt levelet,
Nagy pecséttel.) Hivend ennek
  (Ugy mond) nyugot és kelet.
Ki ezt írta, Godfréd, most már
  Jeruzsálem királya.
Írja Kálmán királyunknak,
  S a hőst neki ajánlja.

              20.

Olvasd, apát! - halljad Keled! -
  És szégyeneld magadat.
Vond ki magad becsűlettel! -
  Vedd s add vissza szavadat.»
«Egyetlenegy magyar harczolt
  Mellettem a keresztért,
(Olvas Gyárfás) Csák a neve;
  S maga egész dandárt ért.»

              21.

«Elég eddig bizonyságnak.
  A többi mind dicséret.
(Mond a hős.) Most kérdlek, Ráthold:
  Mi bal lelkiisméret
Szerzé ezen bal szentséget? -
  Apa! téged mentelek.
De a szentség semmisűljön! -
  Vagy - rosszúl ismertelek.»

              22.

«Ki vagy? (kiált bosszús Ráthold)
  Ki mer vonni kérdésre
Engem, szabad nemest s apát? -
  S mi gondod e kötésre?»
A hős itt a sisakrostélyt
  Tüzesen felcsattantja,
S eddig rejtett nevét s titkát
  Most büszkén kipattantja.

              23.

«Én Csák vagyok!» E jelenet
  Úgy lesújtá Violát,
Hogy félhalva összeroskad
  S nem érez, nem hall, nem lát.
Ingerűlést és borzadást
  Okoz a nem várt eset
A násznép közt. S mind azt hiszi:
  Csáké a jó kereset.

              24.

Ősz Rátholdot erősb lélek
  Menti csak szélütéstől,
Vesztét látván leányának
  A vak koczka-vetéstől.
Össze-vissza kavarg, zavarg
  Keblében és agyában
Öröm s bánat, harag s bosszú; -
  S borzad némán áltában.

              25.

«Isten hozott, Csák (mond Keled,
  Ki feszelgve áll vala)
Örülök, hogy oly nagy vitézt
  A szent föld be nem fala.
Érkezhettél volna előbb, -
  Szerencsémről is talán
Képes valék lemondani -
  Még mátkámnak oldalán.

              26.

És te mégis gyalázattal
  Mocskolnád személyemet,
Ha igazság s Ráthold kegye
  Nem védenék ügyemet.
Byzánczban megbetegedtem
  S harczba később jutottam;
S így pályámat a keresztért
  Más hadtesttel futottam.

              27.

Bizonyságim több vezérek:
  Gottschálk s Péter Remete.
Bizonyítná Tur barátom,
  Kit Byzáncz eltemete,
Ha lelke megjelenhetvén
  Szót szólhatna mellettem.
Bajtársom volt. Visszajövet
  Byzánczban elvesztettem.»

              28.

«Te, Tur lelkét szólítod fel?
  (Mond a másik sisakos,
Vérvörös toll lobogóval)
  Hah! vakmerő alakos! -
Tur lelke szól hát belőlem:
  Hazugság volt minden szó,
Melyet itt most monda Keled,
  A ravasz, csalárd kígyó.

              29.

  Míg Csák a szent földön harczolt
  Ráthold bosszús kedvéért,
S vérét, éltét tékozolta
  Szép Viola kezéért;
Addig Keled - feddé bár Tur -
  Ott mulatott Byzánczban
Vidám urak s hölgyek között,
  Öröm-nyügben s kéj-lánczban.

              30.

Befejezve lévén a harcz,
  Melyben Keled részt nem vett,
Hogy tanú ne éljen arról,
  Mit Keled tett és nem tett;
Keled Turnak, barátjának,
  Minek méltán tartatott,
Görög czimborása által
  Gyilkos mérget adatott.

              31.

Azért, apát! melyet kötél,
  Szakaszd el a kötelet:
Mert különben Turnak lelke
  Ennek nyomba véget vet.»
«Ily kötelet, fonta légyen
  Bár emberi gyarlóság,
Ha szentelve, (mond az apát)
  Ketté csak a halál vág.»

              32.

«Haha! (mond Keled kaczagva)
  Mit mond erre a lélek? -
Jobb, visszamegy, a honnan jött,
  Lélektől még nem félek.»
«Nyalka bűnös! térj magadba!
  Mert, ha meglátsz, szörnyet halsz,
(Mond a lélek) s földön többé
  Senkit nem ölsz és nem csalsz.»

              33.

«Hol egy kakas? (kiált Keled)
  Hogy itt kukorékoljon,
És a gúnyos, bosszús lélek
  A pokolba omoljon? -»
«Reszkess, gyilkos!» mond a lélek,
  S fegyvereit elveti,
S felütvén a sisakrostélyt,
  Arczát előtünteti.

              34.

Elszörnyedve pillant Keled
  Turnak képe- s szemébe;
De mielőtt eszmélhetne, -
  Tőr merűlt már szívébe:
«Mérged adta halálomért
  Tőröm döfte halálod'.
A bosszúló sors személyét
  (Mond Tur) bennem találod.

              35.

Ama görög halálomat
  Lelkére nem vehette,
S a mérget egy ebnek adván,
  Éltemet megmentette.
Keled akkor haza illant.
  Én - kenyérért dolgoztam,
Míg - már végső inségemben
  Csákkal nem találkoztam.

              36.

Bosszújának áldozatúl
  Kijelelve valának
Csák s Ráthold is, mint olyanok,
  Kik útjában állának.
S Violát is, neme díszét
  S czímerét, nem személye,
Csak értéke s magas faja
  Kedvelteték meg véle.

              37.

Mind ezt maga vallá nékem
  Egykor önön nyelvével;
S azért akart a világból
  Kiveszteni mérgével.
Ha éltemben gyarlóságból
  Néha talán vétettem;
Le van róva: mert hazánkat
  Nagy átkától mentettem.»

              38.

Kevés, ki ezt hallja s érti, -
  Meglepetés, ámúlás
Zsibbasztván a férfiakat,
  És a nőket ájúlás.
Lassan, lassan kifejlődvén
  A történet mivolta,
Minden jobb szív, sőt Ráthold is
  Nyilván Csákot pártolta. -

              39.

Ama lovag, ki Pipacsot
  Megríkatá hírével,
Ott terem most a malomban
  Villám sebességével.
Ott ül Pipacs a tölgy alatt,
  S arczát karinczájával
Törölgetve, küzd keblének
  Hullámhányó bajával.

              40.

«Pipacs húgom! (mond a lovag;
  Bár Pipacs nem is néz rá, -
És sisakját földre veti,)
  Kupor - nem lett pogánynyá;
Sem hat feleséget nem vőn.»
  Pipacs ekkor rá tekint.
Sikolt: mert kit előtte lát,
  Kupor, ki mosolygva int.

              41.

«Pipacs, lelkem! (kiált Kupor)
  Csak próbára tettelek;
De csak azért, hogy éltemnek
  Keresztjévé tegyelek.
Egy igen nagy keresztet hát
  S hat nőt veszek magadban,
Vajha soha ne támadjon
  Pogányharcz a házhadban! -»

              42.

S nem sokára Ráthold vára
  Vidám fordulatot vőn:
Hős Csák nője szép Viola,
  S Kuporé tűz Pipacs lőn.
Keled fattyú maradéki
  Zsiványokká lettenek
S a Bakonyban századokig
  Rablásokból éltenek.