A hívott könnyek

Az erőszakos roham, mely a vonatot érte, azt a vasúti kocsit, melyben Ince és útitársai ültek, úgy összenyomta, mint egy papírskatulyát, s egyszersmind egyik végével felfelé fordította.

Az idegen hölgy termete egészen szorosan volt sajtolva az egymáshoz tolt pamlagok által Incéhez, s még azonkívül leszorítva a ráhullott bőröndök által: ami különben szerencse volt ránézve, mert a bőröndök akadályozták meg, hogy szét nem zúzta a fejét az a vas, mely elébb a kocsi fenekét tartotta, annak nyújtóját képezve, most pedig kettétörve, keresztülhatolt a vagon falán, s a ledobált batyukat előretolva, azok alá a két szemközt ülőt egymásra fektetve eltemette. Ince esett alul.

Érezheté mellén útitársnője szívének heves dobogását, keblének lihegő mozdulatait. A hölgy feje oda volt szorítva az ő vállához.

A hölgy nem alélt el, magánál volt, s most sem az jutott eszébe, hogy Istenhez, vagy szentekhez kiáltson; hanem azt mondá franciául Incének: „Szabaduljon ön tőlem!” Az eredetiben még ridegebbül hangzik ez: „Débarrassez vous vous de moi.”

Azt Ince maga is akarta. Valami sajátszerű ropogás, mely a rémes jajordításon is áthangzott, tudatá vele, hogy a felfordult tender fölé torlódott teherkocsik meggyulladtak a gép tüzétől: itt még meg is lehet majd égni.

Csakhogy ebből a helyzetből saját erejével menekülni nem volt könnyű. A kupénak nem volt már sem ablaka, sem ajtaja, az egymásba volt tolva; arrafelé semmi nyílás. A vagon teteje kétfelé nyílt ugyan; de azon a szomszéd vagon feküdt, melyet az összeütközés rohama a másik hátára feltolt. Csupán csak a kocsi fenekén át lehetett megkísérteni a szabadulást. Ince érzé, hogy lába alatt a deszkázat enged; annak csak egy erős rúgás kell, hogy rés támadjon rajta. Nekifeszítette a két sarkát, s sikerült az áttörés. Hanem azalatt egyik lába belekeverőzött egyikébe azoknak a fatális acélabroncsoknak, amiket azon idők divatja szerint a hölgyek krinolin név alatt viseltek. Ez gátolá abban a szándokában, hogy a lábai alatt támadt résen át alácsúszhasson.

– Szakítsa ön el azt! – mondá a hozzászorított hölgy. Nem volt más menekvés. Tépni kellett, ami útban áll.

A férfinak, hogy alul a résen keresztülcsúszhasson, a ránehezedő hölgyalak minden tagjával érintkeznie kellett, s annak minden vonaglását éreznie saját testén. Ki gondolt volna erre most a rémület szörnyű perceiben?

Végre földet értek lábai. Egy percre körültekintett a szabadban. Az egy látvány volt a pokolból. Két vonat idomtalan tömeggé összetolulva; ahol a roncshalom legmagasabb, fekete füst tör elő, melyen kitörő lángnyelvek lobbannak keresztül. A tört kocsik alul rémordítás kardala hangzik. Néhány utas siet a romok alul társait, tehetetlen alakokat kiráncigálni; egy nő ül az útfélen, és kezeit tördelve jajgat. Most egy robbanás hangzik; az egyik eltemetett mozdony gőzkatlana, mely a földben megfenekelve tovább főtt, szétdurrant, s forró vízzel lúgozza le a közel levőket, s aztán fehér gőzfellegbe borítja az egész rémlátványt.

Incének sietnie kellett a szabadítás munkájával. Útitársnőjén nem lett segítve azáltal, hogy ő kimenekült alóla, a felülről nyomó teher azért folyvást odaszorítva tartá. Erőszakkal kellett őt megmenteni.

Ince a kifeszített fenékdeszkát még tovább repesztve, kitágítá a rést, melyen át maga keresztülkúszott, s aztán átkarolta a hölgy két térdét, lehúzta a fedetlenül maradt szoborszerű szép lábakra a felcsúszott öltönyt, s aztán elkezdé őt csendesen lefelé húzni. A kocsi feneke embermagasságra volt feltolva; a szabadítónak a szép termetet ízenként kellett magához szorítania, hogy onnan a rom közül kihúzhassa; át kellett karolnia csípőit, derekát, aztán ott sem tehette le a forró gőz közepett; ölébe szorítva kellett őt kivinnie a vasút melletti partra. Ott letevé.

– Tud ön lábaira állani? – kérdé a hölgytől legelébb.

– Nekem semmi bajom – felelé az. – Bátyámat szabadítsa meg.

Ince visszament az összegyökönt vagonba, a férfit kiszabadítani. Az még nehezebb munka volt. Az két fal közé volt odaszorítva, és nem mozdult. Ince erős volt, s veszélyben az ember mázsákat emel. Kiszabadítá a grófot is. Nem grófot már: csak egy halottat. A mellkas volt nála összezúzva. Föl sem ébredt tán, mielőtt meghalt.

Ince kivitte ölében a töltéspartra az összecsukló tetemet, s ott lefekteté a fűre, a szép hölgy lábaihoz. Maga letérdelt hozzá: megtörlé zsebkendőjével ez alak véres száját, megtapintá üterét, szívét, s fejének ingatásával mutatá a hölgynek, hogy itt nincs élet.

– Meghalt! – sikolta fel a hölgy, s azzal odaveté magát a halott mellé, arcával eltakarva annak arcát, és két kezével magához szorítva fejét, s aztán elkezdett hevesen zokogni: csókolta, ölelte a halottat, hítta nevénél: Henrik, kedves Henrik! Ébredj fel! Nem halt meg! Segítsenek rajta! Hiszen még felnyitja szemeit!

A kitörő keserv oly igazi volt, oly szívet eláruló.

És Incének valami jutott eszébe. Saját gyásza. Alig múlt el egy hónap azóta, hogy az ő életének mindene, világa, éppen ily rögtön, ily menthetetlenül, ily irtóztató módon lett kiragadva a világból. Még hallotta sikoltását, látta felényújtott karjait, s aztán eltűnt.

Óh, ez a seb most újra feltört, s e sebnek vére a könny. Incének el kellett takarnia arcát, hogy omló könnyeit elrejtse.

– Hát nincs senki, aki segíteni tudjon! – sikolta a hölgy kétségbeesetten, kuszált hajzatát szétsimítva könnyáztatott arcából két kezével.

Ekkor meglátta, hogy ez a férfi ottan sír. Minek sír? Mit sirat itt?

Tán az ő fájdalma hatott rá? Mi joga neki abban osztozni? A hölgy e percben megszűnt sírni; felállt és letörlé könnyeit. A plebejus jajveszékelésnek vége volt. A büszke hölgy állt ott ismét. Dúlt öltönyét termetéhez lapítá az erős esti szél, a lángveres felhők az alkonyi égen fél arcát tűzbe borítók. Szemei belenéztek az izzó égbe, s ragyogtak, mint két karbunkulus. Nem volt többé tekintetében semmi szenvedély, semmi indulat.

Incét megfeddé egy halk szózat odabenn: „Mit nézed te e csodaszép tüneményt?” Aztán eszére tért, hogy biz annál okosabbat is tehet most, minthogy egy kisasszonynak egy holt testvért megsiratni segít: jobb lesz, ha a málháit kiszabadítja a kocsiromok közül, míg oda nem égnek.

Már akkor valamennyi vagonból előbújtak, akik épkézláb maradtak, s törekedtek a megsérülteket is kiszabadítani; közelből és távolból összefutottak a mezei munkások, az elbei hajósok, s hozzáláttak a tűz oltásához s a romok félretakarításához; a poggyászszekerekből szórták ki a málhákat; Ince is visszatért a vagonhoz, s erős testgyakorlati művészettel kiküzdte onnan a roncs közé temetett bőröndöket s egyéb úti csomagokat. Azok közt legkeresettebb cikk volt egy szíjjal átkötött plédbatyu, mely a grófi utazókhoz tartozott.

Ince jó asszonytartó ember volt; mikor egy szép hölgy deli alakja körül így csavargatja az erős szél a lenge selyemöltönyt: nem az jut eszébe, hogy ejh, milyen szép idomai vannak az eleven Vénusz-szobornak, hanem az, hogy mint meg fogja ez hűteni magát. Siet számára kikeresni azt az arannyal áttört sált, mely arról tanúskodik, hogy a szép hölgy nem azért visel fekete ruhát, mintha gyászolna.

Mire a kihordott málhákkal visszatér, már akkor az úrhölgyet nem találja egyedül. A katasztrófa hírére rögtön jött a draisine-en lovagolva a közeli állomásról a főnök, a rendőrbiztos, az orvos, a felügyelő, s mindannyinak első gondja volt a grófnőnél kezdeni a segélyhozást.

Az orvos megvizsgálta a hullát, s látleletet adott róla. Az felébreszthetetlen.

A rendőrbiztos kérdezé az úrnőtől, hogy hová akarja szállíttatni a halottat? Az intézkedett egész nyugalommal, hogy szállítsák testvérét haza anyjához, Königinhofba.

Az állomásfőnök ígérte, hogy külön draisine-nel fogja őt odaszállíttatni, mielőtt a félbeszakadt közlekedés a vasúton vonatok járására alkalmassá lenne téve. A grófnő is együtt akar-e menni.

– Nem – felelte a grófnő szárazon –; nekem ma Prágába kell mennem.

(A halott hazatalál már magában is.)

Ekkor érkezett oda Ince a nyalábra szedett málhákkal; miket a partra lerakva, részvétteljes nyájassággal kínálkozék:

– „Íme a sálja, grófnő; hideg szél fú.”

A hölgy végignézett rajta büszkén, hidegen, s azt mondá:

– „Nem fázom.”

Készebb lett volna megfagyni, hogy sem arra kényszerüljön, hogy ennek az embernek azt mondja: „Köszönöm”; aki vakmerő volt sírni akkor, amikor ő is sír: ellopni magának az ő fájdalmát. Ez az ember ott feküdt vele együtt test testhez szorítva (igaz, hogy eltemetve). Ez az ember ránézve meg van halva.

Ince mindezt olvasá a hölgy tekintetéből, s valami szó azt mondó neki, hogy ez a fenyítés meg van érdemelve. Szépen letette aztán a hölgy málháit a gyepre: a magáéra ráült, s könyökét térdére, állát tenyerébe támasztva, bámult maga elé, a szörnydráma kellő közepébe, érzéketlenül, s nem bánta, akárminő rémjelenetek folytak le szeme előtt, nem volt részvéte senki iránt.

Az úrhölgy aztán megtette a rendelkezést az odahívott hordároknál, hogy hova szállítsák testvére hulláját; annak tárcáját, ékszereit a rendőrbiztos felügyeletére hagyta, a hullát betakarta hosszú Himmalaja-sáljával, meg sem csókolta, meg sem könnyezte – mikor látták.

A felügyelő meghívá alázatosan az úrhölgyet a közeli pórlakba, ahol jó lesz várakozni addig, míg az állomásról a segélyvonat megérkezik, az utasokat továbbszállítandó.

A hölgy elfogadta a meghívást, s a felügyelő karjára támaszkodva a pórház felé indult. A rendőrbiztos elkísérte odáig. Incének senki sem mondó, hogy tartson velük.

A rendőrbiztos azután visszasietett: az utazóktól sorban előkérte az útleveleiket, feljegyezte a neveiket, utazásuk célját, a halottak és sebesültek számát; kikérdezé az életben maradt kalauzokat az összeütközés indokairól (a két mozdonyvezető nem adhatott felvilágosítást, mert meghalt); aztán figyelmeztetett mindenkit, hogy a saját málháira vigyázzon, a máséit el ne tulajdonítsa; egy kis síró gyermekkel sokat vesződött, akinek apja, anyja halva maradt, s semmi kérdésre nem tudott felelni: arról beírta a rubrikába, hogy „siketnéma”. Aztán sietett ő is a pórlakba, hogy minderről protokollumot vegyen föl.

A pórlaknak csak egy szobája volt a vendégek számára, s az zsúfolásig telve volt már nőutazókkal, kik egymást kölcsönös kétségbeeséssel igyekeztek felülmúlni.

A rendőrbiztos kénytelen volt ezen a helyen végezni a protokollum szerkesztését. Helyet szorítottak számára a lócán az asztal mellett, Hanna grófnővel szemben.

Mikor a Nro 29. utazóra került a jegyzetírás, a biztos úr keresztbe fogta a szájába a tollat, s azt kérdezé a grófnőtül:

– Ismerőse méltóságodnak valahonnan az az úr, aki az imént málháit előhozta, és sáljával megkínálta?

– Éppen nem – sietett a grófnő válaszolni. – A vagonban találkoztunk véletlenül.

– Óvom méltóságodat, hogy úton tartózkodó legyen ismeretlenek irányában. Ez az úr rendőri felügyelet alatt áll.

– Talán gonosztevő? – kérdé mohón a grófnő. Ah, milyen jól esett volna neki, ha az! Egyszerre kidobhatta volna az emlékéből.

– Annál is rosszabb! – szólt ravasz szemhunyorítással a rendőrbiztos, s ismét kivéve szájából a tollat, odadiktálta magának nagy nyomatékosan: „Áldorfai Innocenc, magyar forradalmi ezredes, jön New Yorkból, utazik Budapestre NB. NB. NB.” Azután letevé a tollat az asztalra, s tollkése hátával porzót vakarva az írásra a falról, hozzátevé bizalmas suttogással: „Egyike a legveszedelmesebb forradalmároknak, aki most az országgyűlésre mint követ tér haza, engedély mellett, otthon a felforgató párt leendő hadvezérét tekinti benne. Minden lépése ellenőrzendő. Jelleme vakmerő, dacos, elhatározott, erélyes.” (Mintha a hivatalos signalement-bul olvasná!)

Az úrhölgy fejét rázta: „Csodálom: ez az ember sírt előttem, mikor testvéremet halva látta.”

– Hja, annak megint megvan az oka – szólt a rendőrbiztos bölcsen. – Bizonyosan a saját balesete jutott akkor eszébe. Ő is ily véletlenül veszté el a feleségét, a tengeren, két hajó összeütközése alkalmával. Azt sajnálja, tudom. Annak is itt a személyleírása; de már nincs rá szükség: „Rajongó, önfeláldozó, férjeért minden veszélybe rohanni kész.”

Ez a felfedezés egészen megfordította az úrhölgy nézetét útitársa irányában. Tehát nem az ő fájdalmát lopta meg; saját fájdalma tört ki belőle. Elvesztett nejét siratta akkor. Egy férj, aki még egy hét múlva is zokogásra fakad, ha elhunyt neje eszébe jut! Ez tünemény.

Hanna grófnő azt mondá, hogy idebenn kiállhatatlan a meleg és a fojtó lég, s ugyanazt az arannyal áttört veres sált termetére burkolva, kiment a szabadba.

Odakünn már sötét volt; de elég világot adott az éjszakának a még mindig égő vagonrom, mely körül nagy volt a lárma. Ember volt elég, de az mind csak egymásnak lábatlankodott a munkánál; senki sem tudta a dolgot ott megfogni, ahol kellett volna, nem volt rendszer a segélyben. Az állomásfőnök rekedtté kiabálta magát, s felhasznált káromkodásnak minden keresztet, törököt, mennyei sakramentumot, ami a németben erőt fejez ki; de mégsem ment jobban a munka.

Hanna grófnő még akkor is ott látta ülni rejtélyes útitársát, bőröndje tetején, s egykedvűen bámészkodni.

Odament hozzá és megszólítá, szelíd, nyájas hangon.

– Uram! Köszönöm önnek a megszabadítást!

S kezét nyújtá neki kesztyűsen.

Ince bámulva tekinte rá, s eszébe sem jutott, hogy felálljon előtte. Megfogta hidegen a nyújtott kezet, s csak ülve maradt. Vajon mi ütött hozzá az úrhölgyhöz, hogy most egyszerre eszébe jutott őt felkeresni?

Mi? Az, hogy megtudta, hogy útitársa veszedelmes ember, akitől őrizkedni kell.

Most már ő nem kelt fel előtte. „Jelleme dacos”, azt mondja a személyleírás. De hol az „erélyes” belőle. Az nincs. Az a tenger fenekén van.

A hölgy pedig ott maradt mellette állva.

– Sokára fognak ezek elkészülni a munkával? – szólt, beszédhez kezdve, Incéhez.

– Ha így folytatják, nagyon soká.

– Miért nem megy ön oda? – szólt Hanna grófnő. – Önnek van erélye, tapasztalata: rendet csinálhatna köztük. Én addig itt maradnék, s őrizném az ön málháját.

Az erély visszajött a tenger fenekéről. Ez ideig azt mondá magában Ince: hát mi közöm nekem ehhez a bajhoz, intézzék el. E szó után lett hozzá köze. Fölkelt, odament az embergomoly közé, néhány határozott hangon ejtett vezényszóval intézkedett köztük, minden káromkodás nélkül, aztán felszökött ügyes tornászattal a romhalmaz tetejére, onnan osztotta a rendeleteit; maga is segített, bámulatos erővel és kiszámítással, s egy óra múlva el volt oltva a tűz, széthányva az üszkök, félrehárítva a torlaszok; megmentve, élve vagy halottan, épen vagy összezúzva, ami el volt temetve.

Azt úrhölgy ott állt azalatt folyvást Ince málhája mellett; s mikor a férfi visszatért, ismét azt mondá neki: „köszönöm”, s kezeit nyújtá szorításra, most már kesztyűtlenül; pedig Ince tenyere most már fekete volt a koromtul, s attól a grófnő ujjai is feketék lettek aztán.

Ezalatt megérkezett az állomásrul a segélyvonat, mely az utazókat volt felveendő. Ebben nem voltak elsőosztályú hintók. Össze kellett szorulniok az utazóknak, ahogy lehetett.

Hanna grófnőnek úgy tetszett, hogy Incével egy kocsiosztályba jusson.

Mikor az állomásra megérkeztek, tudtukra adatott, hogy még félórai várakozásuk lesz, mert egy szemközt jövő tehervonatot kell bevárni. Ez idő alatt legalább mindenki táviratozhat, ahova akar.

Az állomásfőnök odahozta Hanna grófnőnek a kocsiba a távirati blankettet az írószerekkel, hogy írja meg, ahova akarja, izenetét.

Az úrnő kezébe vette a tollat, s amint írni akart, egyszer csak kiejtette a tollat a kezéből, szemei megteltek könnyel, s odafordulva Incéhez, ellágyult hangon, melyben a legigazibb nőiesség varázsa volt, rebegé:

– Nem tudom leírni azt a szót, hogy szegény Henrik bátyám meghalt.

– Megengedi a grófnő, hogy én írjam meg helyette a táviratot? – kérdé Ince.

– Nagyon kérem arra.

– Parancsolja, mit írjak?

– Kérem, tudassa néhány szóval a balesetet, mely bennünket ért. Testvérem halva tér vissza anyámhoz, nekem pedig Prágába kell mennem. Kérem, hogy várjanak ott rám az indóháznál.

– S kihez címezzem a táviratot? – kérdezé Ince, mikor megírta azt.

– Prágába, Walter Leó bankár úrnak saját palotájába.

– Ah, Walter Leó – mondta Ince meglepetve.

– Ön ismeri talán?

– Találkoztam vele egyszer.

– Kellemes vagy kellemetlen találkozás volt?

– Vegyítve, mind a kettő.

– S ha viszonttalálkozni fog vele?

– Aligha fog rám ismerni többé.

Ince odanyújtá az úrnőnek a táviratot.

– Nagyon köszönöm.

Hanem a táviratot alá is szokás írni. Ince odanyújtá a tollat az úrnőnek.

– Mit csináljak vele? – kérdé Hanna grófnő.

– Kegyeskedjék a nevét aláírni.

– Hát az én nevemben fogalmazta? Miért nem a saját izeneteként?

– Azért, mert ha ez a távirat az én nevem aláírásával kerül Prágába: akkor azt elébb elviszik a Hauptpolizei-Directionhoz. Onnan felküldik a Landesgouvernementhez a Hradzsinba, onnan megint átküldik a Generalkommandóhoz, onnan megint visszaküldik a Sectionschefhez, s Walter Leó csak holnapután kapa meg a táviratom. Én rendőri felügyelet alatt állok.

És ezt a rendőrbiztos füle hallatára mondá el ekként.

A rendőrbiztos összekummta az ajkait, s fejet csóvált. Ördöngös ember! Még mókázik a feje fölött függő Damoklesz-karddal. Hanna grófnő e magyarázat után nem tehetett mást, mint hogy átvegye a tollat Ince kezéből, s saját nevét írja a távirat alá.

Volt tehát már köztük valami közös: egy irat, melyet Ince írt, és melynek Hanna grófnő írta alá a nevét.


VisszaKezdőlapElőre