Egy beteg testvér

Egy nyáron kiütött a himlőragály a vidéken. Gyorsan elterjedt az a falvakban. Ily vész idején a pap egyszerre testi-lelki orvos. A fehér barátok ifja-vénje el volt foglalva a körülfekvő falvakban betegek és halottak körüli szomorú szolgálattétellel. Önfeláldozó buzgalommal vállalkoztak a küldetésre. Csupán egy vallotta meg nyíltan az apátúrnak, hogy ő fél. Az apátúr ennélfogva felmentette őt a beteglátogatás kötelessége alól, aki fél a ragálytól, az ne közelítsen hozzá. – Ez az egy volt Gedő.

Pedig társai előtt ő volt bátorságáról hírhedett. Ő mert az alig befagyott tó ujjnyi vékony lemezén korcsolyával végigsikamlani; ő tette meg azt, hogy a kastély keskeny párkányán végigsétált, s aközben még hegedült is; ő volt az, akinek hiába beszéltek, hogy áthevülten, izzadtan, jéghideg vizet ne igyék, s aki társai közül egyiktől sem félt, s ahogy szóval mondó, magától az ördögtől sem, s ahogy tetteivel igazoló, főnökeitől sem. Hanem a ragálytul félt.

Nagyon tudott félni.

Nem is hált abban a teremben, ahol beteglátogatásból hazatérő társai voltak; hanem áttetette az ágyát az infirmeriába. Ezt ugyan a babonás hit istenkísértésnek nevezi; ha egészséges ember előre a kórodában keres menedéket; de Gedő a babonától sem félt. Ő csak a reális veszélytől tudott rettegni, s ezúttal a kolostorban egyedül a kóroda volt vésztelenített hely.

Pedig ám a ragály is éppen olyan láthatatlan, megmagyarázhatlan ellenség, mint a vakhit alkotása: az átok; nincs szárnya, mégis repül; nincs körme, mégis megfog; nincs foga, mégis megmar.

A ragály rég elmúlt, hónapok teltek el utána. Azok közül, akik benne naponként keresztül-kasul jártak, egy sem esett áldozatul. És akkor, mint egy zivatar után elkésett villám, sújtotta le a rég más vidékre költözött ragály az egyedül őrizkedőt. Gedő testvér kapta meg a himlőt a legveszélyesebb alakjában a kórnak.

Most azután jó oka volt az infirmeriában feküdni.

Társai felváltva ápolták: ágya mellett éjjel-nappal ott ült egy, és őrködött felette. A himlőkórosok igen nyugtalan betegek. Gedő mindannyi közt a legrosszabb volt.

Mikor az a szak következett a kórlefolyásban, amidőn a beteg hajlandó az arcán égető viszketegséget egy veszedelmes karmolással megszüntetni, mely által az isten képét magán egész életére elcsúfítja: akkor kénytelenek voltak a kényszerzubbonyt feladni rá, hogy kezeivel ne árthasson magának.

Ez fokozta lázas dühét.

A válságos éjszakán Ince testvér virrasztott mellette. A beteg ilyenkor mindig ébren van, vagy hagymázban beszél.

Ince a bölcs Kempis Tamás munkájából olvasott fel előtte, a beteg ingerülten szakítá félbe:

– Csapd be azt a könyvet: ha azt nem akarod, hogy ordítsak, mint a behemót.

– Mit kívánsz?

– Azt, hogy szabadítsd ki a kezeimet ebből a zubbonyból.

– Nem lehet. El fogod arcodat ékteleníteni.

– Azt akarom. Hadd legyek csúf. Legalább, ha tanár leszek, félni fognak a pofámtul a kölykek. Hejh, kapjam őket egyszer a kezembe; több botot elnyüvök rajtuk, mint Orbilius Pupillus, a római gyereknyúzó grammatikus. Hadd marcangoljam össze az arcomat, kérlek. Ha pap lesz belőlem, nem kell az ördöggel ijesztgetnem a híveimet, magam is megijeszthetem. Többet szenvedek, mint Jób. Hiszen Jóbnak, mikor bélpoklos volt, szabad volt undok testét a szemétdombon cseréppel vakarni.

– Nyugodjál meg, testvér.

A beteg féldelíriumban beszélt.

– Ejh, én nem vagyok neked testvér; csak ősanyánk volt közös: Éva asszony. Az én apám nem volt Ádám, hanem Szammáel: Éva asszony balkézi házassága. Attól eredt Káin. Csak olyan atyafiság ez. Eredj fel a könyvtárba, keresd fel nekem a gnosztikusok közül azt, amelyik Káin és Ábel legendáját kommentálja. Saturninus, Tatianus vagy Carpocrates közül az egyik. Majd megmutatom abból neked, hogy az első két testvér is leányokon veszett össze: egy szép leányon, meg egy rút leányon. A szép Aklimát mind a kettő szerette, s a rút Lebuda egyiknek sem kellett. Ezért azután Ábel urat, a te nagyapádat, agyoncsapta az én nagyapám, Káin. És azután hordozta egy állatbőrben a hátára kötve magával erdőn-hegyen át, míg egyszer meglátta, hogy a cserebülyök hogy hantolnak el egy döglött vakondokot, s azoktól megtanulta az első temetkezést. És ez mind leányok miatt történt: az áldozat füstje csak embléma. – Ránk nem szállott az ő örökségük.

– Ki tudja? Borgia Caesar bíbornok volt, s megfojtotta a szép Aklimáért annak a férjét.

– Aki keresi a kísértetet, megleli azt, ha bíbort visel is.

– Vigyázz Innocenti! Tudod, hogy a kísértő körüljár, „Sicut leo rugiens, quaerens, quem devoret?”

– Küzdünk ellene szent Antallal.

– Könnyű volt Antalnak szentnek maradni. Hol kísértették? A pusztában. Kik kísértették? Álmok. Fantazmagóriák. Álmodott csábleányok, álmodott aranyhalmazok, álmodott étkek. Könnyű volt el nem csábulni. Csak fel kellett ébredni az álombul. Csak az ördög volt a kísértő. De jöjjön csak Antal oda, ahol eleven ember a kísértő, ahol élő asszonyarc nevet a bűnös élvezetvágytól, ahol igazi pénzzel kínál a sunnyogó saint-simonizmus, s ahol nem hazudik a pincerna és refektórium, azután ott maradjon meg aszkétának!

– Tekints magad körül, s látni fogod, akit idéztél. Férfiakat, kik vizet isznak a vendégeik számára megrakott gazdag asztalnál, s kincseiket istennek s emberiségnek áldozva, ők maguk szőrcsuhában járnak.

– Mondd: örök kényszerzubbonyban. Szabadítsd ki kérlek a kezemet, hadd legyek hozzájuk hasonló. Engedd megrontanom a testemet, ha meg akarod menteni a lelkemet. Talán ha rút fogok lenni, egészen más életnézeteim lesznek. Megnyugvó, zárkózott ember leszek. Az a tudat, hogy a pofám fertelmes, elfojtja bennem a kínzó vágyakat. Tudni fogom, hogy akik rám néznek, utálnak, s nem fogok náluk szeretetet keresni. Hallgass rám. Engem ne keressen a kísértő, aki fenyeget, hogy megesz; olyan kedvemben találhat, hogy megeszem őtet én! Én nekem rossz gondolataim vannak. Felóniát főzök magamban. Arra gondolok, hogy ha én ép testtel, arccal kelek föl most, csak addig maradok veletek, míg hasznát veszem. Ti tápláltok, ruháztok, megtömtök tudománnyal. Mikor készen leszek, odadobom lábaitokhoz a palástot és skapulárét, s megyek örülni az életnek. – Ez a szándékom. Nos, kiszabadítod-e a kezemet?

– Imádkozni fogok istenhez, hogy gyógyítsa meg testedet és lelkedet.

– Útjában fog állni imádságodnak minden gondolatom. Ahol járok, ahol kelek, mindenütt lázadást szítok fogadalmaink ellen. Nem tűröm az engedelmeskedést, nem a szegénységet, nem a vágyak megölését. Férfinak tudom magamat, ifjúnak és szépnek. Ha egy deli nőarcot meglátok, ha egy délceg férfival találkozom, ez a látás, mint a ragályos incubatio lappang véremben, s alkalmat vár, hogy kitörjön. Mikor egyik oltárképünkön azt a szép Magdolna-arcot látom, eléje térdelek, lelkemben azokat a titkokat kutatom, amikért e könnyek fakadtak, s hogy miért nem lehet azokat letörölni? Ez az a démon, amelyiket nem űz ki az „exsufflatio”. – Mikor a kőrisfák virágait meglepi a spanyol légy, hogy a bűztől nem lehet a park azon osztályához közelíteni, én akkor egyedül sétálgatok ott magamban, s e langymeleg émelyítő szagot tele tüdővel szívom be. Ti bölcsek azt mondjátok, ez a szagműszer allotriophagiája; de én tudom, hogy ez a philtra. Ah, minő zúgás, csengés ez itt a fülemben! Úgy nevezik, hogy „apácazengés”.

A beteg megkísérté veszteg maradni. De nem soká tartott az neki. Újra felsikoltott egész dühvel, a himlőkórosok sajátszerűen elcsukló hangján rikácsolva:

– Bocsásd szabadon kezeimet, hadd tépjem velük ezt az elátkozott arcot. A minap egy szép szőke leány azt mondta a másiknak, mikor a templomból kijött: nézd, minő szép ifjú, és rám mutatott; társnéja nevetett és azt mondá: hagyd el: hiszen pap. Engedd, hadd csináljak magambul szörnyeteget. Száműzzetek innen! Én elrontok másokat is. Szisztéma van az őrjöngésemben. Tudod-e, hogy az emberi tagok és mozdulataik egy teljes alfabetet képeznek? Ezt én találtam ki. Tanuld meg tőlem te is, hogy azután tudhasd, mit tesznek azok ketten-hárman és többen is, kik a legünnepélyesebb tények alatt mintegy véletlenül homlokaikat, szemeiket, mellüket érintik ujjaikkal? Tanuld meg tőlem: A: a fül, auris. B: az áll, barba. C: a nyak, cervix. D: a középujj, digitus. E: a mozduló száj, edo. F: a homlok, frons. G: a térd, genu. I: a lágyék, inguen. K: a fő, caput. L: az ajk, labies. M: a kéz, manus. N: az orr, nasus. O: a szem, oculus. P: a mell, pectus. R: a nevető ajk, risus. S: a szemöld, supercilium. T: a lábszár, tibia. U: a köröm, unguis. V: a has, venter. Majd aztán ügyelj a mozdulatainkra, s abból megtudod, hogy mikor némán, csendesen ülni látszunk, s csak kezeink mozdulnak néha, miről beszélünk? Oh, minő gyehenna ég a fejemen belül, s ti nem engeditek, hogy az öklömmel üthessem azt, míg szétszakad!

Ince megújító a hűtő borékot a lázkóros homlokán és gyulladt fekélyektől égő arcain, s beadta neki a csillapító gyógyszert; mire az sok hánykódás után elaludt végre, és mély álomba süllyedt.

Ezalatt Ince kilopózott, és szobájából elhozta az ágya fölött függő Szűz Mária-képet, s odaakasztá a falra, a beteggel szemközt, hogy amint az fölébred, első tekintete e minden földi szenvedélytől tiszta művészi alkotású képre essék. Talán ez enyhíteni fogja lázas agyának tüzét.

Mikor a nap első sugarai átpiroslottak a szömörcefák lombjain, gömbölyű karikákat vetve a kóroda belső falára, a beteg fölébredt, s halk, rekedt hangon könyörgött ápolójának:

– Emeld föl szemeimről a takarót.

Ince sietett kívánatát teljesíteni, s jóságteljes hangon kérdezé tőle: hogyan van?

– Csendesebben – suttogá a beteg.

Ince ismerte már a kór lefolyását sok tapasztalat után.

– Túl vagy a veszélyes válságon. A másodláz is lefolyt. Sokat szenvedtél alatta.

– Panaszkodtam?

– Láttam.

Egy pohárbul mandulatejet adott a betegnek innia.

– Ma már szemeidet fel lehet takarni, s holnap kezeid is felszabadulnak.

– Ejh, vidd innen ezt az italt: nem állhatom ki.

– Mit kívánsz?

– Ajd bort.

Ince hozott neki vizes bort. Ez jót tesz a kimerült idegeknek. Attól újra elaludt a beteg: érzékeny szemei nem vették észre a Mária-képet.

Azután egész nap aludt. Ince egész nap mellette ült, s borogatta orcáit langyvizes kendőkkel. E korszakban legragályosabb a kór lymphája; benne van az a beteg lehelletében, érintésében, a szövetben, mellyel takarózik s a szoba levegőjében. Ince nem engedte magát fölváltani.

Következő reggelen már egészen megszűnt a láz; Gedőrül levették a kényszerzubbonyt. Szarkasztikus kedve visszatért. Észrevette a Mária-képet ágyával szemközt.

Amint Ince odalépett kórágyához, így szólt hozzá (kedve volt már szurkálódni)

– Én ismertem a te apádat. Szentképfestő volt Gyimóton. Nem tanította neki a mesterségét senki: magátul jött rá. Egész nap mázolt, szegény, búzavirágszín palástos Megváltókat és rózsaszín köpenyes Miasszonyainkat. Zöld kantust csak szent Cicellének adott. Remekül ki tudta rakni arannyal a fejeik körül a glóriát, az aureolát, s ezüsttel a hét tőrt, mely a Boldogasszony szívét átszúrja. Az egész vidéket ő látta el szentképekkel. Olcsón adta. Alig kereste meg vele a napszámot. Azért adta olyan olcsón, hogy a zsidó piktorokat elszoktassa a szentképfestéstől. Minden képe egyforma volt. Azt hiszem, hogy álmában is tudta volna már azokat festeni vagy sötétben, bekötött szemmel. Félig-meddig belső ember volt már: a papok is ismerték mindenütt. Minden vásáron, minden búcsún ott volt a szentképes ládájával. Nekem is ajándékozott egy sárkányölő Szent Györgyöt, mikor nála voltam: tetszett neki, hogy úgy dicsértem a képeit. El is csakliztam azt a városban nyolc garasért. Te is segítettél neki mázolni vakációk alatt; de neked azt mondta a megboldogult: hagyd el fiam, ne állj te az én mesterségembe, tanulj inkább diákul beszélni ezekkel a képekkel, amiket én festek; az könnyebb munka, s jobban táplálja az embert. Állj be papnak: lesz belőled perjel, apátúr, talán püspök is. Jó konyhát, jó pincét tarthatsz, s nem bajod, ha a búzát megeszi a drótféreg: a tiedet nem eszi meg. Négy lovon jársz. Még majd a szegény atyádfiain is tudsz segíteni néha napján. Mikor azután kedvet kaptál a papsághoz, akkor, mint jó szófogadó gyermeknek, jutalmul festette az öreg ezt a szentszűz képedet. Az öreg igazán remekelt rajta, felülmúlta saját magát. A többi képei vásári mázolatok voltak, ez művészi ihlett alkotás. A színvegyülete Tintoretto ecsetjére emlékeztet. Pedig a többi képei nem emlékeztetnek másra, mint Kóbi Icig pamacsára, aki boltcímereket pingál. A többi csak festett vászon: ez egy eleven kép. Van benne valami csodálatos földi báj, elvegyülve földfeletti magasztossággal. Ennek a képnek az eszménye nem született a te öreged agyában. Ez egy élő nő másolatja. Vigyázz magadra, Innocenti! Minden este, reggel e kép előtt térdepelsz; ha egyszer rátalálsz az eredetijére, nehéz lesz a térdednek elszokni a meghajlástól.

Ince szentségtörésnek vette e célzást, s a gúnyolódó előtt eltakará a függönnyel imádata szent tárgyát. Úgy fájt neki e profán beszéd, mint mikor az ártatlan gyermek azt a rágalmat hallja szülői felől, hogy azok földi szerelemmel szerették egymást. Kedélye visszataszítja ezt a gondolatot.

A veszély elmúltával azután megszűnt Gedőt ápolni, felváltotta őt más.

Gedő felgyógyúlt; arca nem éktelenült el; egy hét múlva csekély maradványai látszottak még rajta a kórnak: akkor visszatérhetett társai közé.

Sokat köszönhetett nekik, leginkább Incének; de nem volt szokása a hálálkodás. Nem is volt, nézetei szerint, mit megköszönni. A megmentett életet? vagy a megtartott sima arcot, az ép szemeket? De hát mire jó neki az élet, az ifjúdad arc, az ép szemek?

Ezt kérdezte ő számtalanszor ama kínos éjszakákon Incétől, kísérve démoni kifakadásoktól, a gondviselés ellen emelt vádaktul.

Mikor azután felgyógyultan találkozott Incével: éppen a tanteremben volt az, azon időköz alatt, melyet a kolostori napirend így jelöl meg: 12 túl XII-ig. (Ez a különbözet a toronyóra és a belső óra ütése között.) – Így szólt hozzá:

– Emlékezel-e még azokra a szavaimra, amiket ama keserves éjszakán intéztem hozzád? Akkor hallgattál, nem feleltél semmit: beteg voltam; kímélni akartál. Emlékezel-e rájuk?

Ince nyugodtan felelt neki:

– Ha hagymázban mondtad azon szavaidat, akkor, mint gyógyító ápolód, a kórtünetek jelenségei közé számítom kifakadásaidat, ha pedig józan ésszel, meggondolva mondtad, akkor mint lelkész, gyónásnak veszem azokat; titkul tartom, s megadom rájuk a feloldást.

Ámde Gideon dacosan felemelte veres foltoktól még mindig égő arcát, ahelyett hogy fejét alázatosan lesütötte volna.

– Nem úgy! Se nem mint orvos, se nem mint pap állsz velem szemközt: hanem mint peres fél; kérdeztelek, adós maradtál, felelj meg: mire jó hát ez az élet, amely a mienk? felelj most, midőn mindannyian üdvözöltök, hogy életben maradtam.

Ince egy percig lecsüggeszté fejét, erős szemöldeit összevonva, mik homloka izmait kérdőjelek redőibe vonták, azután nyugodtan kiegyenesedett, s monda:

– Választ adok. Mi az élet „itt” és bárhol „e földön” nekem és neked? A hit, remény és a szeretet. Hiszek az emberiségben, hiszek a hazámban, hiszek a mennyországban; remélem az elsőnek tökéletesülését, a másodiknak felvirágzását, a harmadiknak örök üdvét; szeretem a hármat együtt… S ami tehetségeimtől telik, minden erőmet e három elérésére fordítom, s ez a munka – az élet. … S e munka nincsen öröm nélkül: e munkának sikere a gyönyör. Aki munkájában nem találja fel az örömöt, az nem élő: az csak kenyérevő halott. S ez életnek örömei magasztosak. Enyim a természet világa. A fák növésében, a csillagok hullásában tanulom ismerni az Isten hatalmát s a természet alkotó erejét, a növények az én barátaim, s a bennök rejlő gyógyerőt megvallják nekem. A négy elem minden meteorjai hozzám beszélnek, s a porszem és a vízcsepp csodákat mutogat nekem. Enyim a tudományok világa, melynek magasain minél feljebb hágok, annál szélesebb látkör terül el körülem, bámulatos új országaival, mik közül csak egynek is minden titkait megismerni, rövid az élet. S a tudomány titkainak gyönyöre több, mint mindaz, miket szomj, éh és sóvár szív megóhajt. S amit gyűjtök, az nem holt kincs, száz meg százfelé elosztom, s elosztva több lesz. Enyim a jövő nemzedék világa. A lelki fénynek egy kis központja leszek, melytől a többi lelkek meggyulladnak. S rajtam áll, hogy az ivadék, melynek szelleme rám volt bízva, okos, mívelt, boldog, igazságszerető, hűséges és erényes legyen. Ha megvénülök, egy nagy család vesz körül, fiak, unokák, dédunokák, kikben az a szellem, az az erkölcs, az a tudomány él tovább, melyet én szereztem nekik: apáiktól csak testüket kapják, de lelkük kincseit éntőlem. Enyim az emberi kedélyek világa. Én osztom nekik az áldást örömeikhez, én osztom a vigaszt szomorúságaikban; én fogadom őket a bölcsőiknél, én kísérem a sírig; én segítem felállni az elbukottakat, én térítem meg a vétkezőt; én állok az egész nép előtt, mint vezér, s vezetem fel őt a porbul a mennyországba. S a menny világa is enyim. Enyim a hitnél fogva. Enyim az előttem haladott vértanúk, hitbajnokok érdemeinél fogva, kiket követnem könnyű és édes munka nekem, s kiknek boldogságát elérhetnem erősebb vágy nekem a szív minden szenvedélyeinél. Enyim önlelkemnek világa! S ott béke van és nyugalom… E béke, e nyugalom malasztját adja meg neked is a Mindenható: én édes testvérem, hogy tudjad, mi „itt” az élet?

Az egész diakónus sereg, elragadtatva a beszélő ifjú ihlete által, lelkesülve kiálta fel kórusban: Ámen.

Csak Gideon nem monda rá áment. Himlőhelyes arcán valami démoni mosolygás vonaglott. Szemei még véresek voltak a lefolyt betegségtől; oly bántó volt nézésében.

Odahajolt Incéhez, s azt súgó neki halkan:

– Ez így lesz mindaddig, amíg Madonna-képed eredetijét egyszer feltalálod.

Ince szánó arckifejezéssel fordult el tőle.

A második tizenkét óraütés is hangzott, s utána a jeladó harangszó.

Mind elhallgattak egyszerre. Imádkoztak.


VisszaKezdőlapElőre