A híresség átka

Áldorfai Ince naprul napra jobban tapasztaló, hogy őt idehaza nagy embernek tartják. El nem tudta gondolni, hogy mi okot adhatott rá?

Egyik megtisztelés a másik után érte. Fényképészek állították camera obscuráik elé, minden elképzelhető állásban; rajzoló művészek ültették le, életnagyságú arcképének lemásolása végett. Egy faragó zseni kifaragta a szobrát körtefábul; egy lelkes honleány domborműben idomította azt ki viaszból, s egy reményteljes szabólegény kivarrta azt egész alakjában posztóbul. Egy esztergályos botokat készített Ince fejével bunkó helyett; egy kartonfestő zsebkendőkre nyomatta a képét; kilenc újságíró kiadta azt a hetilapjában. Írtak róla életírást, novellát, költeményt, soha meg nem történt kalandokkal hozva őt kapcsolatba; még színpadra is hozták, s elfoglaltatták vele Buda várát lóháton. Kalapot, nyakkendőt készítettek a nevére, rostélyos sültet kereszteltek el róla. Meghítták keresztapának újszülött polgártársakhoz, s elvitték körutakat tenni veszélyeztetett választókerületekbe. Kapott ajándékokat is: díszkardot, dohányzacskót, hímzett szőnyeget, antik mentekötő láncot, paripát és agarat. Megválasztották keletkező humanitási egyletek elnökükké; utoljára még egy hírlapot is kapott ajándékba, mely szerencséjének tartotta, ha őt szellemi vezérének nyilváníthatja.

Ez mind igen szép volna, ha az embert nagy férfiúnak tartják; bárha saját maga meg van is felőle győződve, hogy nem az; hanem nagyobb baj az annál, hogy az embert egyúttal gazdag uraságnak is tartják, mikor ő maga nagyon jól tudja, hogy abból ugyan semmi sincs.

A nagy férfiú szerepe igen sok elkerülhetlen kiadással is jár. Mindazok a megtiszteltetések okvetlenül vonnak maguk után valami viszonzást is. Költségbe kerül a klub, a körutazás, az egyleti elnökség, a hírlapi szellemi vezérség, a komaság, az arcképek, még a kapott ajándékok is. Ha a nagy férfiúnak valaki egy pisztolyt ajándékoz, legalábbis egy ágyút vár tőle vissza.

Még azok a legirgalmasabb tisztelői, akik olyan nagy dolgokat kívánnak tőle, amiket lehetetlen teljesíteni.

Rokkant vitézek jönnek hozzá követelni, hogy fizettesse ki nekik az országgal a 49 óta elmaradt évdíjaikat. Csizmadiák, nyereggyártók bíznak benne, hogy a magyar hadseregnek kiszolgáltatott holmijaik fizetetlen árjegyzékét ki fogja egyenlíttetni. Siránkozó özvegyasszonyok hozzák eléje dugaszban tartogatott magyar bankjegyeiket, könyörögve, hogy váltassa be azokat más, forgalomban levő pénznemekre. Nagyérdemű hazafiak vezetik be hozzá jól készült fiaikat, hogy szerezze be őket valami hivatalba. Pörlekedő volt úrbéresek és nemes atyafiak mutogatják be neki zsíros pörirataikat, azt várva tőle, hogy a sérelmes ítéleteket majd megsemmisíti. Deputációk jönnek hozzá, hogy védelmezze meg a népeket a falun az adóegzekució ellen. Ezeknek mind könnyű felelni. (A „kérvényi bizottsághoz” utasíttatnak.)

Hanem aztán vannak igények, amik elől becsülettel nem lehet meghátrálni, s azok mind rátalálnak Incére, mintha az ő szállásán adtak volna egymásnak közös találkozót. A kötelességszerű áldozat mellett aztán, melyhez tisztességes ember szívesen szokott járulni, jön egész siserahada az orcátlan kéregetésnek, s az emberismeretlen nagy férfiú nem tud különbséget tenni közöttük.

Hajh, mindez nem így volna, ha a jó gondos feleség megvolna, a zsaroló had nem meri oda betenni a lábát, ahol asszonyt érez a háznál. Ince kész préda e hadnak. A képviselői napidíj nem elég a százszájú polipnak.

Az első negyedév végével már kénytelen Ince Walter Leónak írni, hogy küldje meg a tőkéje kamatját; nem bánja már, ha tíz percent lesz is, Walter aztán küldött neki még a jövő évnegyedre valót is.

Ince arra a gondolatra jött, hogy az ő polgártársai talán annak a fejében, hogy ő most jött Kaliforniából, azt hiszik, hogy teleszedte magát arannyal?

De bizony még annál is furcsábbat hittek felőle.

Ki terjeszthette el felőle, azt nem tudni; de annyi bizonyos, hogy általánosan beszélt adat volt Áldorfairól, hogy ő Napóleon herceg legbensőbb megbízottja, akinek a herceg százezer forintot adott át, arra a célra, hogy Magyarországon propagandát csináljon. Azt is tudták, hogy minő furfanggal csempészte be Ince azt a százezer forintot a határon, ki árulta el azt az osztrák rendőrségnek, s hogy lett ez rászedve híresen?

Csak Ince nem tudott felőle semmit. Ő a krími hadjárat óta nem is látta a herceget. Pedig mennyi helye lett volna annak a gyönge százezer forintnak!

Veszedelmes állapot valakinek egy ilyen potya százezer forinttal hírbe keveredni!

Azokkal még kevesebb baj van, akik arra személyes igényeket támasztanak; de sokkal nagyobb a veszedelem arról az oldalról, ahol a célt magát veszik komolyan, s várnak belőle országdöntő eredményeket.

Ince meg nem bírta magának magyarázni azt a helyzetet, hogy ővele egészen komoly, szilárd jellemű, derék hazafiak elkezdenek messzeható politikai és stratégiai tervekről értekezni; mintha azokhoz az ő beleegyezése kívántatnék. Hallgatását, naiv tudatlanságát kiszámított titkolózásnak veszik, míg a vendéglői közvélemény fényes nappal, népes utcán, tele torokkal kiáltja őt leendő vezérének, s üldözi őt – kitüntetéseivel.

S ez a jó hír magánéletre is kihat.

Ince feltűnő szép, délceg férfialak. Nem több harminchat évesnél. Most vesztette el a nejét. Akad, aki a megszomorodott özvegy vigasztalására gondol.

Egy délután (a délelőtt az országgyűlésé) két hölgy látogatta meg Áldorfai Incét a lakásán. Nem első eset volt ez.

A beküldött látogatójegyeken e két nevet olvasó Ince:

– Stomfay Gideonné, Caesarine, honvéd őrnagy özvegye.

– Stomfay Fatime Serena.

Nagyot dobbant rá a szíve. Sejtelme volt.

Mindig üldözte az a gondolat, hogy most, mikor börtönök, sírok és hivatalbureau-k kiokádják halottaikat, egyszercsak Gideon is előtte terem, s ha az előkerül, bizonyosan országgyűlési képviselő lesz, sokkal szabadelvűbb, mint ő! Hogy fogja az őt majd a hazafiúság és szabadelvűség magaslatából lemennydörögni – a hátramaradottat!

Azonban hát Caesarine „özvegy”; ha ugyan a látogatójegyeknek hinni lehet.

Sietett őket elfogadni.

Caesarine és leánya a legutolsó magyar divat szerint voltak öltözve: az anya rókatorkos, sokpitykés gyöngyösi mentében, aranycsipkés, veres bársonyszalagos főkötővel; a leánya kifűzött bársony vállderékkal, dudoros csipkeujjakkal, hímzett előkötővel, leeresztett hajfonatokkal, s fején gyöngyös pártával.

Caesarine-nek még mindig voltak igényei a világ irányában.

Arca még mindig eltűrte a szépítő szereket; bárha azon szerencsétlen arcok közé tartozott is, mik olyanok, mintha két különböző kölcsönkért arcból volnának összeállítva: két egymáshoz nem illő fél. A leánya egy felserdült növendék, se gyermek, se leány még; kifejletlen termet és vonások; semmit sem mondó tekintet; csupán a két nagy fekete szem, hosszú selyempilláktól árnyazva, sejteti az egykor kifejlendő bűbájt. Különben a tizenhárom éves gyermekek minden tulajdonával felruházva; ügyetlen és szemérmetes, vagy bölcselkedő és merész, érzékeny vagy durcás, hallgatag vagy közbekottyanó.

Ince nem óvhatja meg magát attól, hogy keresztleánya kezet ne csókoljon neki. Hiszen tartozik vele.

Leülteti őket, s némi kíváncsisággal vizsgálja keresztleánya arcvonásait.

– Egészen az apja képe – sípoltja Caesarine. – Szegény jó Gideonomé. Ilyen korán jutott árvaságra!

Ince egy veres plajbászt tartott a kezében, azzal a szándékkal, hogy valahányszor Caesarine egyet hazudik, mindig egy vonást csináljon vele az előtte heverő papírra.

Tehát – Nro 1.

– S Gideon csakugyan meghalt? – kérdezé Caesarine-tól.

– Elvérzett a hazáért. A temesvári ütközetben lehelte ki nemes lelkét a dühös kozákok dárdáitól átszúrva.

Nro 2, jegyzé Ince.

– S azóta kegyed egészen magára van hagyva?

– Elhagyva az egész világtól. Napszámból tartom szegény gyermekemet.

Nro 3, szólt a veres iral.

– Mit tehetek önök sorsának enyhítésére?

– Egyedül ön tehet, és mindent. Leányomnak gyönyörű szoprán hangja van. Egy Malibran rejlik benne. De a világ nem tekinti a tehetséget, hanem a szépséget. Én pedig úgy őrzöm gyermekem tiszta erényét, mint a szemem fényét, s készebb volnék neki vitriollal ragyákat festeni az arcára, hogy irtózzanak tőle, hogysem elbukni engedjem.

Nro 4.

– Én a mi főurainkhoz fordulni nem tudok; nem akarok. Én ugyan személyes tapasztalásból nem ismerem őket, de a világ annyi rosszat beszél felőlök.

Nro 5.

– Önben van vetve egyedüli reménységünk. Ön „nagy ember”; egy szava mindent tehet. Ha ön egy szót szólna gyermekem mellett a nemzeti színház igazgatóságának, hogy vegyék fel, bárha eleinte csak az énekkarba is, az kétségtelen sikert aratna számunkra.

Ince végre megunta a rovást jegyezni, s megígérte, hogy majd beszélni fog a „komité” tagjaival.

De Fatimének nem engedte többé megcsókolni a kezét.

– Csókolja meg tehát a homlokát – szólt Caesarine –, hiszen keresztleánya!

Azt hát megtette neki.

Még aznap este a kaszinóban elő is hozta e tárgyat az ismerős „komité”-tagoknak, s másnap Fatime szerződtetve volt a színházhoz.

Ince ugyan a legkomolyabb képpel esküdött rá, hogy neki legkisebb köze sincs az egész leányhoz, csupán szép tehetsége végett szólal fel, hanem azt bizony nem hitte neki senki. Azontúl köztudomású dolog lett, hogy neki is van valakije a színháznál, akit protezsál. Skandalum is, hogy eddig nem volt.

Ő pedig úgy elfelejtette az egész leányt anyjával együtt, hogy többet nem is kérdezősködött felőlük.

Volt neki egyéb dolga, mint színházba járni.

Amint a halomra tornyosult országos teendők néhány napi szabad időt engedtek neki, ezt arra használta fel, hogy leránduljon választókerületébe, magát választóinak megmutatni.

Itt Pesten azt sugdosták lerándulásáról (tele torokkal), hogy a gerillaharcot megy organizálni a Bakonyba.

Ismét a kolostor volt szálláshelye. Ott találta még mind az öregeket, s többeket hajdani ifjú társai közül, kik együtt harcoltak vele a csaták végeig, s mikor elmúlt a harcok ideje, visszatértek ismét a kolostorba, felvették a skapulárét, s miséztek és prelegáltak, mint azelőtt.

Ince még egyszer látta a kis szobát, melyben hajdan lakott, a lefüggönyözött Madonna-képet, melyhez annyiszor imádkozott, még egyszer bejárta az emlékezetes helyeket, mikhez annyi nehéz gondolatja volt fűzve. Ez eszmék mind a tenger fenekén feküsznek már. Jobb lett volna tán azokat soha ki sem gondolni!

A jámbor földnépével érintkezve, meggyőződött felőle, hogy az még most is a régi: – önző és áldozatkész, panaszteljes és békülékeny, ragaszkodó és ingatag. Minden faluban tartott egy szónoklatot, néhol kettőt is, ahol németek és magyarok laktak vegyest. Szekere tele volt koszorúkkal, mire visszatért.

Mikor visszakerült Budapestre, a legelső volt Sámsoni Lenci, aki üdvözletére sietett.

Elhozta neki az összegyűjtött hírlapokat mind, amikben *-i körútjának diadalai le voltak írva.

Az ilyen előzmény nagy követelményeket szokott maga után vonni.

Aki annyira bírja a nép kegyét, arra nagy kötelességek várnak.

– Neked most rögtön el kell menned Mike-Bogyóra, a követválasztást megejteni. A régi leköszönt, új választás lesz.

– De hát mi közöm nekem Mike-Bogyóval? Azt sem tudom, hol van?

– Majd megtudod. Együtt megyünk. Én is veled megyek. Ezt így határozta a nemzeti komité.

Sámsoni Lenci maga nem volt képviselő, de a választásoknál döntő befolyású egyéniségnek tartatott. Ítélt élők és halottak felett.

– S kit kell megválasztani Mike-Bogyón?

– Nem kisebb embert, mint magát Napóleon herceget.

– Eredj már! ne csinálj belőlem bolondot! Mi köze Jeremiás hercegnek a magyar alkotmányhoz?

– Csak lassan a testtel! Tudom én, hogy semmi köze sincs hozzá, hanem hát Mike-Bogyón a konzervatívek nagy erőben vannak. Az oláhság mind velük tart. Az ő jelöltjük báró Schafskopf nagybirtokos azon a vidéken. Ezzel mi nem mérkőzhetünk. Hanem ha egy olyan nagy celebritást állíthatunk fel ellenében, mint Napóleon herceg, azzal az oláhokat megnyerhetjük, s Schafskopf megbukik egészen.

– De hát mi mit nyerünk vele, hiszen Napóleon herceg csak nem jön minekünk ide magyar képviselői széket elfoglalni.

– Azt bölcsen tudom én is. Ámde ha egyszer meg van törve a jég, a többi magától jön; – ha egyszer Schafskopf báró fiaskót csinált, akkor aztán a leköszönt Napóleon herceg helyébe bizton felállíthatjuk a mi jelöltünket, Kondorossy Mukit; egyedül maradunk a téren.

Ince még szabadkozni kezdett; hanem aztán Sámsoni Lenci annyira komolyan fogta, hogy át kellett látnia, miszerint e megbízást elfogadnia a legszentebb hazafiúi kötelesség. El is ment Mike-Bogyóra, s nagy küzdelmek árán megválasztatta elébb Napóleon herceget magyar képviselőnek, s amint annak távirati lemondása megérkezett, kitűzte új követjelöltnek Kondorossy Mukit, és újra végigjárta ennek a zászlóival a kerület falvait.

Nehéz munka volt ez! Napóleon herceget csak tudta még, ahogy tudta, ajánlani a választóknak, de Kondorossy Muki érdemei merőben ismeretlenek voltak előtte. Egyszer találkozott vele életében, s akkor azt kérdezte tőle az érdemes képviselőjelölt, hogy „Igaz-e, hogy a pesti követek a büfében az ülés alatt nyers halikrát esznek?”, s miután ezt Ince igenlőleg bizonyította, öntudatosan mondó rá: „De már mi csak maradjunk a jó kassai sonkánál.” Többet nem tudott felőle.

Hanem azért az ő ajánlatára megválasztották Kondorossy Mukit képviselőnek.

A diadal, íme, tökéletes volt.

Hanem van aztán egy árnyoldala a diadalnak. Néhány nap múlva hoznak Incéhez egy hosszú árjegyzéket a választási múlhatatlan alkotmányos kiadásokról, amik mennek valami négyezer forintra.

Ki fog ezeknek helytállani?

– Bizony, kedves cimborám – mond Sámsoni Lenci –, ezt nekünk kettőnknek kell megfizetnünk.

Ince nagyon bámult erre a szóra. Először is nem értette, hogy mire lehetett annyi tenger pénzt kivetni, amidőn senkit sem vesztegettek meg a szavazatáért, másodszor pedig sehogy sem ment a fejébe, hogy miért kelljen őneki kétezer forintot fizetni avégett, hogy ne Schafskopf báró egye a büfében a kaviárt zsemlyével, hanem Kondorossy Muki a kassai sonkát, ecettel, paprikával?

Azonban már fizetni kellett. Ince nem tagadhatta el, hogy ő volt a pártelnök Mike-Bogyón, s ha nem tudta eddig, hogy ez a hivatal együtt jár a költségek előteremtésével, hát mármost megtanulta. Még szerencsésnek nevezhette magát, hogy a megtérítendő kiadások halaszthatóbb felét választási primipilus társa, Sámsoni Lenci elvállalta magára.

Kénytelen volt Walter Leónak írni, hogy küldjön a számára a tőkepénzéből kétezer forintot.

Igazán fájt a lelke, mikor a pénzt kiadta a kezéből. Mily sanyarogva szerezte ezt megboldogult kedvesével együtt; mennyit kellett a szegény asszonynak dolgozni, hogy ilyen kétezer forintot összegyűjtsön, s mennyi élvezetet megtagadni magától, hogy a szerzett pénz megmaradjon; s ezt ő most három nap alatt betöltötte a szomjú – homokba!

Felfogadta magában, hogy ez volt az utolsó lecke. Dehogy volt utolsó.

Egy hét múlva betoppan hozzá Sámsoni Lenci, s minden bevezetés nélkül előhúz a zsebéből egy váltót. (Nem is szól többről, csak kétezer forintrul.)

– Itt van egy váltó, kedves pajtásom; én vagyok az elfogadó, Kondorossy Muki cimboránk a kibocsátó: te léssz rajta a forgató. Egész simán, mint a parancsolat.

Ince, mint afféle tudatlan jenki, aki soha életében nem látott másforma váltókat, mint üzletieket, amik adósra és hitelezőre vonatkoznak, a maga naiv észjárásával azt gondolta, hogy íme, ez a két derék ember most őneki a kifizetett kétezer forintjáért egy váltóval akar kárpótlásul kedveskedni. Pontos, lelkiismeretes cimborák ezek. Ezt nem szabad visszautasítani. Tétovázás nélkül ráírta a nevét a váltó hátára forgatmányosnak, s készült azt a fiókjába eltenni.

– De ne csukd el a fiókodba, pajtás! – kiálta rá Sámsoni Lenci. – Mert arra nekem van szükségem!

– Neked? – kérdé elbámulva Ince.

– Nekem hát. Én akarok erre kétezer forintot kapni a takarékpénztárbul.

– De hát akkor minek írattad rá az én nevemet is? hiszen én nem akarok pénzt kérni a takarékpénztárból!

– Hiszen nem is neked adják azt, hanem nekem.

– Neked? Az elfogadónak? Ezt én nem értem.

– Hja, pajtás, nálunk egészen másforma váltótörvények regnálnak, mint arra ki Amerikában. Ez nálunk így megy.

– De mármost mégis az lesz belőle, hogy tartozom a takarékpénztárnak; Muki tartozik énnekem; és se én nem láttam a takarékpénztár pénzét, se Muki az enyimet.

– Csak te nyugodjál meg benne. Ennek így kell lenni.

Ince meg volt lepve a váratlan támadás által, lefegyverezve és fogollyá téve.

Mert a pisztoly elé kiáltani mindennapi bátorság dolga; olyan vitéz ember is van elég, aki az ágyútelepet megostromolja: de ahhoz, hogy valaki meg merje mondani a „jó pajtás”-nak, hogy „én biz a te váltód hátára nem írom a nevemet”, oly hősi elszántság kívántatik, aminőnek példái csak nagy ritkán vannak feljegyezve Magyarország történetében.

Ince nem bírt e rendkívüli bátorsággal. Ott hagyta a nevét Muki váltóján.

Lejáratkor azután természetesen neki prezentálták a váltót. Ezt tudtuk előre.

Incét már ez egészen kihozta a sodrából.

Azt hitte, egészen igazságos utat követ, amidőn azt kívánja, hogy vegyék meg az összeget az elfogadón.

Az ügyvéd azt kérdezte tőle, hogy mit egzekválnak Sámsoni Lencin: az atillája gombjait-e vagy a tajtékpipáját, mert annak egyéb vagyona nincs.

Ennek Amerikában nagyon határozott nevet adnának: nálunk úgy híjják, hogy gavalléros tréfa.

Azonban Incének ezúttal nem volt kedve gavallért játszani.

Jól van; ha az elfogadó nem tud fizetni, álljon elő a kibocsátó: be kell perelni Kondorossy Mukit!

Hallatlan vakmerőség pedig ez. Beperelni egy képviselőnek a másikat váltóügyben! Hisz ez parlament elleni merénylet! Hisz ehhez képest Guy Facques puskaporos összeesküvése még csak „kisebb hatalmaskodás”.

Az ítélet elmarasztaló volt, hanem a végrehajtásnál kiderült, hogy Kondorossy Muki e földi birtoka annyira be van már pácolva bírói foglalásokkal, hogy annak már semmi újabb törvényszéki elmarasztalás meg nem árthat.

Áldorfai pedig már akkor dühbe volt hozva, s nem akarta magát kinevettetni. Lefoglaltatá a kollegájának a képviselői napidíjait.

Ez pedig már olyan merénylet, amire nincs elég halál, hogy azt kiengesztelje.

Ez árulással rokon cselekvény után menten tapasztalható Áldorfai Ince, hogy a vendéglői közvélemény hangulata egyszerre hogy átcsap ránézve az ellenkezőbe.

Nem éljenzik többé az utcán; nem keresik a társaságát. Megtartják a bizalmas értekezleteket nála nélkül.

Egy napon, mikor a megszokott étkezési tanyára megy, véletlenül ilyen diskurzusnak lesz tanúja. Egy asztalnál ülnek sokan, köztük Sámsoni Lenci, Csángó Náci és Ordasy Micu. Nem veszik észre közeledtét, s Ince azalatt, míg felső kabátját a fogasra akasztja, kénytelen meghallani, hogy odabenn őróla beszélnek.

– Pedig kár volt a „barát”-nak a miatt a rongyos kétezer forint miatt ezt a subscust csinálni – recseg Csángó Náci borízű hangja –, mert hiszen éppen arra a célra kapta Napóleon hercegtől azt a százezer forintot…

– Hogy ahol szomjúságban talál valakit, azt megitassa – egészíté ki a mondatot kedélyesen Ordasy Micu.

– De iszen hegedült arrul a százezer forintrul Szent Dávid – szólt bele Sámsoni Lenci. – Elkártyázta azt a „barát” a kaszinóban az utolsó piculáig.

– Különben sem kóser ember a „barát” énelőttem – folytatá megjegyzéseket Micu –, azt mondják, hogy mikor audiencián volt a császárnál, megesküdött, hogy semmi mozgalomban sem fog részt venni. El is ájult. Azt mondják.

– Én pedig bizonyosan tudom – szólt Náci –, szavahihető embertől hallottam, hogy legközelebb, mikor odalenn járt a választóinál, a kolostorban volt szállva; megígértették vele, hogy újra visszakatolizál, s kilátásba helyezték előtte, hogy ha megint felveszi a papi csuhát, hát megkapja a kalocsai érsekséget.

– Dejsz azt nem teszi a barát! Mert nem csak kártyára szokta ő elkölteni Napóleon herceg pénzét: hanem annál okosabb dologra is.

Ekkor észrevették Áldorfai közeledtét, s félbeszakították a diskurzust.

Pedig ő maga is szerette volna megtudni, hogy mi lehet hát az az okosabb dolog, amire ő azt a sok pénzt kiprédálja. Mire odaült az asztalhoz, már akkor arról beszéltek, hogy milyen olcsó a repce, s hogy hullanak a birkák.

Azonban mégis csak megtudta elébb-utóbb, hogy mi az az ő okosabb dolga?

A kétezer forintot meg kellett fizetni, s amiatt Ince kénytelen volt ismét írni Walter Leónak, hogy küldjön a tőkepénzéből. A bankár elküldte a pénzt, de a levele aljára ezt a sort írta Incének:

– Olyan sokba kerül az a kis énekesnő ott a színháznál?

Incének most nyílt fel egyszerre a szeme.

Igaz, hogy egyszer-másszor hol egy kis házbérrel, hol egy öltözet ruha árával kisegítette Caesarine-t és leányát, s azért meg volt az a jutalma, hogy ahol csak az utcán megkaphatták, jobbrul-balrul kezet csókoltak neki, s az arcképét megkoszorúzott rámában tartották odahaza; de neki ugyan még a gondolatja sem járt hozzájuk közel.

Márpedig ennek a hírnek ugyan jól ki kell harangozva lenni, hogy egész a prágai Vencel-térig eljutott.

Ince úgy tapasztalá, hogy igen nagy uzsorát fizet attul a perrel megítélt pénztül.

S elvégre még a pénzt sem kapja meg. A következő hónapban szétoszlatják az országgyűlést; több napidíj nem adatik.

Az eredmény Incére nézve az volt, hogy szegényebb lett vagyona harmadával, s hazafiúi illúziónak egész összegével. Azt, amit tizenkét év előtt itt hagyott, vélte ismét itthon feltalálni. Nagyot csalódott. Mennyivel jobb lett volna „otthon” maradni, a kis kertben, a káposztafejek között; azok megfordítva tesznek: gondolkoznak, de nem beszélnek.

Bizony nem is énekelnek.

Mikor az utolsó megyei gyűlést nem lehetett megtartani, mert a megyeház udvarát elfoglalta a fegyveres hatalom, a kizárt alkotmányos képviselet ünnepélyes körmenetben éneklé végig az utcán a nemzeti himnuszt, a Szózatot.

Ince kivonta magát közölök. Keserű volt. Hajh, ezelőtt tizenkét esztendővel, mikor be akarták előttünk zárni a terem ajtaját, nem mentünk énekelni, hanem a kardunkra csaptunk, s azt mondtuk, hogy gyerünk a „gyepre!” (pedig hó volt), aztán ott váljék el, ki az úr a háznál!

Sőt még azt a vigyázatlanságot is elkövette, hogy egy bajtársának, akit jóbarátul ismert, bizalmasan elmondá a véleményét magárul az elénekelt himnuszról; hogy annak, amilyen magasztos a szövege, épp olyan gyarló a melódiája. Kezdődik az egy búcsújáró dallamon, mely lassankint alászáll a kolduló siránkozásig; onnan egyszerre minden ok nélkül felcsap a kihívó tombolásig, s aztán végzi egy szerelmes népdal turbékolásával. Hogy ennél mennyivel kifejezésteljesebbek, a Marseillaise-t nem is említve, a „Rule Britannia”, meg a „Hail Columbia!”, sőt maga az orosz „Bozse Carja Chrani” is.

Ez azonban mind csak a melódiára vonatkozott, ami hát zenészeti ízlés dolga. Hanem másnap már minden ember azt beszélte, hogy Áldorfai Ince ócsárolta a Szózatot, s azt mondta, hogy jobb volna nekünk, ha az orosz néphimnuszt énekelnők. S Ince tapasztalá, hogy amint végigment az utcán, e naptól fogva minden szembetalálkozó úgy nézett rá, mintha ő volna a kétfejű sas.


VisszaKezdőlapElőre