XVII. A Bludár

A waráng királyfiban egy második Hannibál veszett el. Mint az a púni hadvezér, leleményes a tervezetben, gyors a kivitelben, a lehetetlenségek megoldásában szerencsés.

Miután a bevehetetlen mosszori várat, melyet a bosnyák király összes seregei hasztalan ostromoltak az elmúlt években, ravasz csel által elfoglalta, s a nemzetén ejtett gyalázatot megbosszúlta, nem kapta el a diadal mámora. Jól tudta, hogy minő tüzet rakott. El nem olthatja azt – tehát szítania kell.

Rögtön a vár felgyújtása és az álomitaltól elkábult bogumil harcosok legyilkolása után elfuthatott volna bajtársaival együtt, a rabszolgákat is hagyhatta volna szétszaladni, még akkor senki sem gátolta. – De hová futni? – Haza, a maga nemzetéhez, a warángok közé? A felszabadított rabszolgák oda nem fogják követni, hogy újra rabszolgák legyenek, s még büntetést is kapjanak régi uraiktól, akiknek nyájait elhajtották, s elvált feleségeiket elvették. – De a waráng fiúknak sem lesz tanácsos a saját városuk piacán most megjelenni, mert az valóságos lázadás volt a waráng király ellen, amit most elkövettek. Megrohanni egy szomszéd nemzet várát; azt elpusztítani, vérfürdőt csinálni benne, teljes béke idején, a Jehova parancsa ellen, a római pápa és a magyar király és a raguzai köztársaság tilalmával dacolva. Emiatt Dávid király minden bizonnyal le fogja üttetni a hőstett elkövetőinek a fejét, legutoljára hagyva a saját édes fiáét; vagy pedig ellenkező esetben, ha pártul fogja a mosszori hős fiakat, akkor háborúba keveri a waráng nemzetet a bogumilokon kívül még Raguzával és a bosnyák királlyal is, s abban az ő megfogyott nemzetének el kell pusztulni.

Tehát haza még most nem mehet. De itt sem maradhat. Tvartimir knéznek, ha a vazalljait összehívja, egész hadserege van, s annak ő ezzel a rabszolgahaddal, a rommá lett várfalak közt ellen nem állhat.

Vagy engedje magát egyik völgyből a másikba üldöztetni, mint a futó vadat, mint a kóbor zsiványt?

Messzelátó terveket főztek ők ki Frater Aktaeonnal a remetebarlangban.

Az a sziklaodúba száműzött aszkéta onnan a vízipatkányoktól látogatott nyirkos barlangjából olyan vakmerő álmokat virrasztott meg élő valósággá, aminők ha sikerülnek, az egész világot megfordítják sarkaiban, új szenteket adnak az égnek és a földnek; megváltoztatják a társadalom alakját, az erkölcsöket, a jó és a rossz közötti különbség fogalmait, helyet cseréltetnek a fejek díszeivel, a hármas tiarát felváltja az „arany lánna”, a tollkoszorút a főkötő s a szarvakat a cserfüzér.

*

Kritikus. Ezt értse meg ember kommentár nélkül!

Szerző. Majd kiderül ez mind a vallatásnál.

*

A mosszori vár elpusztítása csak az első feladat volt. Elrontani a félelmes fészkét a patarénoknak, akik a nagy tervnek leginkább útjában álltak, másvilágra küldeni a kolostorba zárt menyasszony eljegyzett vőlegényét, akinek a jogáért Milenkát fegyelemben tarták; de ezen túl kezdődött még az igazi merénylet. Azok a vakmerő fiúk, akik azt így merték elkezdeni, merik azt folytatni is majd a végső csapásig.

Kijönni a mosszori várból, és hová menni? Ez volt a második ugrás.

A Bludár egy olyanforma erejű folyó, mint Magyarországon a Sajó, Tirolban az Inn. A mosszori völgyben háromöles magasból szakad alá, szédítő meredek sziklafal aljából, száz lépéssel a vízesés alatt rögtön megcsendesül a rohama; mert a sziklameder fölfelé emelkedik, itt egy részét gátak közé szorítják, s zsilipekkel mérsékelve bocsátják a malmok, kallók kerekeire. A folyvást emelkedő meder mindig odább kényszeríti a folyamot tóvá gyűlni, mely az egész völgyet átfogja; ezen alul aztán, két kapu módra közel tolt sziklakolonc között, nyílsebesen vágtat a folyam alá, egy újabb zuhatagot képezve, s onnan aztán a folyvást haránt hanyatló mederben csattogva vágtat alá, félkörben körülkerítve az aranytermő hegyet, s a félkör átelleni oldalán éles padmallyal mosva alá a sziklafalat; míg végre, alig ezer lépésnyire a kiömlése helyétől ismét berohan egy barlangba, mely folytonos mennydörgést bömböl vissza az örök zuhatagból. Hová lesz azután a Bludár folyam?

Frater Aktaeon ezeket mondó Solomnak:

„A Bludár nem vész el a kősziklák ismeretlen mélységeiben; hanem utat tör magának a tengerhez. Ahol ismét napfényre jön, távol, más hegylánc völgyszakadékában, ott már más neve van. Bizonyosan tudom, hogy a Branta folyam azonos a Bludár folyammal. Gyakran találnak a Branta-völgyi aranymosók egy-egy különös alakú merítő száphoz hasonló falapátot, amit a Branta hozott le magával. Az ilyen lapátokat csak az aranybányák érczúzóiban használják. Az tehát kétségtelen, hogy a két folyam egy, csak a neve lesz más. Azonban a Branta mégis kisebb, mint a Bludár. Ennek megint az a megoldása, hogy a folyam valamely barlangi tóban kétfelé szakad, s a kisebb ága valahol másutt tör magának folyosót egy más völgy felé. Ez az én patakom itt. Nemrég egy nehéz sulykot találtam a patakban, aminőt a cölöpök beveréséhez használnak, a nyelébe billoggal volt beleégetve a mosszori knéznek a címere, egy keresztbe fektetett kard és kalapács. Ez is onnan jött hát. – A folyam nagyobb része a Branta-völgyi sziklaamfiteátrumból tör elő. Az is egy olyan félkerek, bezárt völgy, mint a mosszori vár völgye. A különbség csak az, hogy a Branta kitör a völgyből, s a három tüzes szentek kolostora mellett elzuhogva, aláomlik a völgybe. Az a kolostor tehát semmi oldalról meg nem támadható, egyedül a Branta folyam szádán keresztül. Ezzel szemben van a sziklaablak, melynek üregéből a kisebbik anyád, Bravalla őrjöngő üvöltése verseng a habok csattogásával. Most csak egy olyan ember kell, aki a lehetetlenséget kineveti.

– Az vagyok én – monda Solom. – Bízd rám a többit.

S azzal nekiindult a „lehetetlenség” legyőzésének, mint a mesék sárkányölő vitéze. Igazi „Hüvelyk Palkó”.

Mikor a Tvartimir csapata megjelent a vár előtt, már akkor nem volt más választásuk a várat elfoglalt lázadóknak és warángoknak, mint életre-halálra védelmezni magukat. Az első rohamot a kétségbeesés erőfeszítésével visszaverték.

Ez első diadal után azonban megmondá a királyfi társainak, hogy tovább itt nem védelmezhetik magukat; gondoskodniok kell az elmenekülésről. Tanácsot tartott, s abba meghívta a felszabadult rabszolgák legvénebbjeit, s mint okos vezető először az alsóbbaknak engedte magukat kibeszélni, nem futott előre a maga tervével, hadd jöjjön elő ki-ki a maga bölcsességével.

A legöregebb bányász azt ajánlotta, hogy követet kell küldeni a knézhez, és tudatni vele, hogy az asszonyok, leányok, gyermekek életben hagyattak; ha a knéz a várbelieknek szabad elvonulást enged, s hitével fogadja, hogy nem üt rájuk, akkor ezt a népet élve megkaphatja; ha ellenben nem áll rá az alkura, akkor itt a szeme láttára fogják az asszonynépet, a gyermekekkel együtt, a bástyafalakról aláhajigálni. Ezért volt nagyon üdvösséges, hogy a királyfi nem engedte a nagy vérengzés alatt az ártatlan asszony-, gyereknépet leöletni, hanem maga bezárta őket a föld alatti raktárakba.

– Úgy beszéltél, ahogy vén rabszolgához illik – monda neki Solom. – Én azonban nem tudom könyörgésre összetenni a két kezemet, amikor az egyikben kard van. S inkább bízom a pajzsomban, mint a bogumilok fogadásában. Ezek istentagadók, se Istent, se bálványt nem tisztelnek. Esküvésüket kijátsszák. Nemde nem ígérte-e meg nekem esküszóval a Verblud, hogy semmi porcikámat sem hagyja megsérteni, levágni? Aztán bele akart mártatni a forró szurokba. Ezzel az esküje nem lett volna megszegve, mert egy darabban maradok. – És aztán – én nem akarom a bogumiloknak sem az asszonyaikat, sem a gyermekeiket visszaadni.

– Hát mire akarod őket tartogatni?

– Azt is tudom.

– Tehát akkor törjünk ki egy éjjel zárt csapatban – mondá a waráng fiúk legidősebbike. – Középre fogjuk a magunk asszonyait, s keresztül rontunk a megszálló ellenségen.

– Rossz tanács – felelt rá Solom. – Nem hallgattatok-e rá, hogy odalenn az erdőben folyvást fűrészelés nesze hangzik. Itt úgy szokták a várbul kirohanó ellenséget fogadni. Az erdőben átfűrészelik a szálfákat, s mikor a mi csapatunk az erdő közepén lesz, egyszerre ránk döntik az erdőt. Beszélt nekem ilyen dolgot az apám. Mikor a tengeren túl harcoltak a görög császár zsoldjában, a ravasz szeldzsukok így rontották meg a warángokat; ha akkor annyian ott nem vesznek a rájuk dűlt erdő alatt, most nem laknánk mi itten.

Átlátták, hogy bizonyára erdő ellen nem lehet harcolni, ha az is beleártja magát a csatába.

– No hát mit tudsz te?

– Elmenekülünk a Bludáron.

– A Bludáron! – szörnyedt fel e szóra apraja-nagyja a volt rabszolgáknak. – Nem azon! Az a poklokba visz alá. Soha ember, aki annak az útján elmegy, a napvilágot többet meg nem látja.

– S én azt mondom nektek, hogy a Bludár nem megy a poklok mélységébe; se a föld alatt nem vész el, hanem előtör egy más völgyben, ahol boldogabb világ van: jobb emberek laknak. Ezt nekem egy szent ember mondta el.

– Ha szent volt, bizonyosan igazat mondott – erősíté az öreg rabszolga. – De gondold meg, vezér, hogy a Bludár itt a szabadban is hogy végzi folyását. Egy helyen megáll: az ember azt hinné róla, hogy valami sima tó az, pedig dehogy az, csak tükre sima, alul orsó módra csavargó örvény az, melybe ha valami beleesik, mint a csiga úgy sodorja alá, s a fenekét nem találni sehol, majd megint nekilódul, s akkorát esik, mint egy torony. Bizonyosan a föld alatt is ilyen utat követ. Ki merne erre tutajjal rászállni? S ha volna is belőle kijárás, más ország-világban: annyi sok nép mivel élne odáig? A hegy nem terem kenyeret, csak követ.

– No hát majd lemegy valaki közülünk hírmondónak a Bludár barlangjába, s az elmondja, hogy mit látott, mit tapasztalt – mondá Solom.

– De hogy jön az vissza? Még a pisztráng sem tud a zuhatag ellenében felfelé úszni, nemhogy ember tudna.

– Hát én megmutatom, hogy tudok. Ki jön velem segítő útitársnak?

Erre a szóra mind elhúzódtak mellőle. Még a rabszolgák vénje sem tartotta magát eléggé vénnek erre a vállalkozásra.

– Inkább a knéz húzasson karóba, úgy haljak meg, mint hogy a sárkány barlangjába leszálljak. A vasorrú bába lakik ott a két leányával, akiket vaslovakká változtat.

Senki sem akart társul menni vele.

Solom a háta mögé nézett. Ott kuporgott becsülettudó némaságban az ő esküdt hitestársa, Darinka, a rabnő.

– Te csak eljössz velem?

Darinka felugrott erre a kérdésre, s odaborult a királyfi vállára.

– Bizony veled megyek én, ha a vízi hüvelvényekkel kell is viaskodni.

– No hát kísérőm már van, akitől izenetet küldjek vissza. Halljátok meg a módját. Egy tutajt készítünk négy darab fenyőgerendából; két vaskarika lesz a két végében, amikben meg lehet fogózni. Ezt hozzákötjük egy hosszú kötélhez: annak az egyik végét megerősítjük a parton a cölöpzethez. Viszünk magunkkal egy kecsketömlő borsót; annak nem árt, ha megázik: abból táplálkozunk. Azután szurokfenyő hasábokat, amikből fáklyákat hasogatunk, hogy a sötétben világunk legyen. Ti idekünn a kötelet bocsátjátok, amíg mi a tutajjal elérjük a barlangszádát, akkor hurkot vettek rá, s nem eresztitek odább. Mikor aztán egyikünk vissza akar jönni, azon a megfeszült kötélen víz ellenében is szépen felkapaszkodik a parton állók segítségével.

– Hát aztán ha a tutajt elhagyod, hová fordulsz? – kérdé az öreg.

– Az az én eszem dolga. Láttam én már több olyan barlangot, amin keresztül folyik valami víz. A folyam mély medret mosott abban, s nem tölti meg a padmalyáig. Aztán vannak keményebb kövek, amiket nem tudott kimosni, azok kimerednek belőle, partokat, hidakat, gázlókat talál az ember. Bocsássatok utánunk egész szál deszkákat, azok majd fennakadnak a sziklák közt; s azokat mi kifogjuk, magunkkal visszük. Ahol a folyam zuhataggá törik, ott áthidaljuk a deszkákkal, úgy kerüljük meg a veszedelmes helyet. És azután, ha egyszer egy olyan helyre találok a barlangban, amely elárulja, hogy ott már jártak valaha emberek hajdani időkben, ott én hátramaradok, s a Darinkát visszaküldöm a tudósítással. Ha a régi emberek járni-kelni tudtak a föld alatt, akkor mi is tudunk.

Ez a biztatás egészen felmelegíté a rémülettől elhűlt szíveket. Mindenki emlékezett rá, hogy hallotta valaha hírét nagyapáitól kőfejszékkel harcoló embereknek, akik barlangokban laktak.

– Az alatt ti készüljetek el a vándorútra, ami meglehet, hogy soká fog tartani. Ami gabonát, hüvelyest kaptok, mind bőrtömlőkbe tegyétek, ökrök, birkák húsát felfüstöljétek. Ha mindez elfogy, még akkor sem vész a nép éhen. Tudjátok, hogy a Bludár tömérdek pisztrángot, potykát hord magával, a csendes tavaiban teknősbékák tanyáznak. Ezeket odalenn is megtaláljuk; mert hiszen ide is kész felnőtt nagyságban kerülnek a sziklából kiömlő vízzel együtt. A Bludár maga eltart bennünket, ha minden egyéb kárba vész is. Mindent azonban, ami csak fából van, a bányákban, kallókban, malomban, még a cölöpöket is vágjátok ki s eresszétek el a víznek. A gerendák meg fognak torlódni egy-egy szűkebb sziklatorkolatnál, s ott megtaláljuk őket. Majd hasznát vesszük. Azután készítsetek apró tutajokat, amelyek csupán két-három, legfeljebb négy ember számára valók, hogy azokon fekve is elférjenek, ha meredeken rohan alá a víz, vagy alacsony padmaly alatt tör keresztül. Kötél legyen elég, amivel egyik tutaj a másikhoz legyen fűzve kellő távolságban, hogy egymáson segíthessetek. Aztán ami aranyat, ezüstöt zsákmányoltunk, azt öntsétek meg, s formáljatok belőlük karpereceket az asszonyok és leányok számára; a férfiaknak pedig készítsetek sárgaréz kösöntyűket, hogy mikor egy új országban ismét megjelenünk, lássa az idegen nép, hogy szabad emberek vagyunk és nem űzött szökevények.

Ez az utolsó szó adta meg az igazi lelkesedést. Karperecet viselhetni a csuklókon, ahogy szabad emberek szokták. A rabszolga a nyakán viseli az örvöt. Egy ilyen cifra bohósággal rá lehetett őket venni, hogy úgy viseljék magukat, mint nemesemberek: kövessék a fejedelmüket híven, s ne féljenek se földi ellenségtől, se föld alatti rémektől.

– Oszd ki a parancsaidat. Vezess, ahová akarsz.

Solom legelőször is csapatokra osztá az embereit: a bányászokat, a kohómunkásokat, az érczúzókat külön csapatokba. Mindegyiknek más-más feladat jutott. A bányákból minden cölöpzetet kihordani, az épületeket szétszedni, tutajokat elkészíteni; mások dolga volt fegyvert kovácsolni, faltörő eszközöket készíteni, aranyat, ezüstöt, rezet megönteni, köteleket fonni, láncokat egybeforrasztani. Még az asszonyoknak is akadt dolga: az eleség elkészítése az ő feladatuk volt. Solom kiszámította, hogy meddig kell az élelmiszereknek kitartani.

– Ma Boxiohu ünnepe van: a páska ünnepére el kell jutnunk a föld alatti úton abba a másik völgybe, ahol új világ van. Lehet, hogy hamarább is odaérünk; de akkor is várnunk kell és meghúznunk magunkat a föld alatti rejtekünkben, amíg az ünnepnap el nem érkezik. Így ígértem meg annak a szent embernek.

A rabszolgák vénje a fejét rázta erre. Öreg volt. Több esze volt, mint a gyerekeknek szokott lenni. Másként nem is hítták, mint a „nagyfejű”. Hiszen neveik nincsenek a rabszolgáknak: azokat csak úgy szólítják, hogy „te ripacsos, te csámpás, te kancsi, te finta, te suta!”, az asszonyaik neve, amíg fiatalok: „te kis szuka!”, ha megvénülnek, „te vén banya!”.

Tehát a „nagyfejű” ezzel a bölcs észrevétellel akasztá meg a Solom királyfit.

– Az ám, uram. De hogy tudod te meg odalenn a föld alatt, hogy hány nap múlik el fölötted? Nem virrad ám ott meg soha. Nincs ottan toronyőr, aki elkiáltsa magát: „Hajnal van, szép piros hajnal!”

Csak nevetett erre a királyfi.

– De van ám olyan őr, aki az éjszakát megjelenti: „Éjjel van, szép sötét éjjel!”, ott vannak a denevérek. Ott lógnak egész rajszámra, lábaikkal egymásba fogózva a barlang padmalyán, amíg a nappal tart, s mikor jön az éjszaka, akkor felbomlanak, kirepülnek a szabadba. Nekik akkor áll a világ. A sötét éj az ő pártfogójuk. És amint a hajnal első kacagása feltűnik az ég alján, jönnek nagy visítozva vissza a föld alatti sötétségbe: „Jön a fény!, a csúnya, rút napvilág!”. Ezek lesznek a mi napszámlálóink.

A „nagyfejű” csak elbámult ennek a fiatal legénykének a bölcsességén. Bizonyosan lidérce van ennek!

Azonnal hozzáfogtak hát a munkához. Fenn a még folyvást égő várban csak a waráng fiúk maradtak, őrködni, hogy a megszálló ellenség alattomos rohammal el ne foglalja a bástyákat. Nehányan közülök éjente kilopóztak az ellenséget kikémlelni. Úgy tudtak hasmánt csúszva előrehatolni, mint a gyík. Azzal a hírrel tértek vissza, hogy az ellenség a túlsó völgyben táboroz, s nem készül az egyszer megkeserült roham megújításához. Lehetett odalenn folytatni a menekülési előkészületeket.

Solom királyfi azonban, amint a dolgozó csapatoknak a saját vezéreik által kiosztá a munkát, a maga eszével összekötözte erős fűzfagúzzsal a négy rövid fenyőgerendát, mellyel a barlangszádáig le kellett ereszkedni. Nem vitt magával más útitársat, mint a Darinkát. Nem tudom, a mai világban melyik menyasszony állna rá az ilyen nászutazásra, ha a vőlegénye híná.

A tutaj a vízen hánykódott már. Oda volt a hátuljára kötözve a kecskebőrtömlő a borsóval, sok napra való élés. Azonkívül még szurokfenyőhasábokat vittek magokkal. Két szekerce és két vashegyű rúd, a túlsó végén keskeny lapátvéggel, volt az úti készülékük, amaz az övbe dugva, ez a kézben. Minden öltözetük egy combtakaró bőrkötény.

Solom elébb megmérte a barlang távolságát az érczúzó gátjától, ahonnan el kellett indulniok. Kitalálta ő a mérnöki tudományt is furfangos eszével. Hosszú fonalat kötött egy nyíl vesszejére, s ezt ellőtte a barlang nyílásáig. Akkor aztán a fonállal visszahúzta a nyilat, s megmérte singgel a fonalat. Éppen ilyen hosszú kötélre lesz szükség, amely a tutajt a folyam beömléséig ereszti; azt a kötelet az érczúzó kelepének a korongjához kötötték, amely aztán egészen a folyam sebessége szerint gombolyítja azt le a tutaj után.

A vakmerőknek nem kellett még elbúcsúzniok társaiktól, hisz még a visszatérésre van mód a kifeszült kötélen, mely a tutajt tartja. Mostani merész leszállásuk az ismeretlen világba csak arra való, hogy hírt adhassanak az ittmaradtaknak afelől, hogy a folyamásta labyrinth mentén lehet-e emberjárható utat találni? Hátha korábbi ottlakóknak is akadnak még valami emlékére?

Solom és Darinka rászálltak a keskeny tutajra.

– Te állj az elejére – monda Solom a másik gyermeknek –, a csáklyával igazíts, ha sziklának futunk, én kormányozok.

S azzal nekiereszték a gyarló járművet az árnak.

A Bludár harsogva, csattogva zuhogott alá a sziklapadok lépcsőin, s tajtékzó hullámgerinceket vetett, ahol magasabb csompók állták útját, egy-egy kimeredő kőszörnyeteg hátán kétfelé szakadt, s aztán a túloldalon ismét egymásba omolva a két ág, mély forgatagot képzett, az a kis forgácsszilánk ott a közepén azzal a két ember alakú hangyával csupa játékszer volt a halhatatlan istenségek egyikének.

Egy kanyarodónál hirtelen ledobta a hátárul a felzökkenő tutaj a Darinkát. Hanem a Solom gyors kézzel kapta el a víz alá merült gyermek kontyát, s egy lökéssel visszadobta a tutajra, mint egy macskát.

– Egészségedre, parányim! – szólt a prüszkölőnek nevetve. Ez is megvolt. Többször is lesz ez így.

Ő maga már bele volt tanulva ebbe a játékba. Az ő hegyeiknek is voltak rohanó folyamaik. Hányszor megjárta ő azokat az anyja sütőteknőjében, amit hazulról ellopott. Csakhogy ő már úgy úszott a víz alatt, mint a vidra. A waráng fiúkat már a születésük órájában beledobják a hideg vízbe, s ki kell nekik belőle kapaszkodni, mint a kiskutyának, s amelyik kétesztendős korában nem tudja felhozni a folyam fenekéről a beledobott kis pénzt, abból nem lesz megélni való ember.

Aztán nevettek mind a ketten ezen a kis kalandon. Azontúl Darinka jobban vigyázott magára.

A kötél hosszabbra volt mérve, mint a folyam útja a kallótól a föld alatti torkolásig, a tutaj a két utazójával eltűnt a sziklaüreg sötétjében az utána néző bajtársak elől, s azután nemsokára megfeszült a kötél, mely visszatartá: azok ott vagy kikötöttek, vagy leestek a mélységbe.

Csak a kívülről betekintőnek sötét az a barlang, aki benne van, égszínkéknek látja azt, minő a nápolyi kék grotta, s a folyam megtörő cseppjei olyanok, mintha kék tűz szórná szerte a szikráit.

A beszakadásnál meredek zuhatagot képez a folyam; ott tehát a tutajt magára kell hagyni, hadd táncoljon alá; Solom és Darinka kiugrottak egy sziklára.

Az a szikla egy rengeteg nagy bazaltkolonc volt, mely a barlang bejárata előtt keresztben feküdt.

Solom figyelve nézett körül. Éles szemmel, éles ésszel rögtön felfedezett valamit, ami biztató tájékozás volt ránézve.

Az a víz fenekén keresztben fekvő kolonc fekete volt és nyolcszögű prizma alakú, a barlang egész kőzete pedig szép fehér márvány, haránt cikázó veres erekkel, kívülről feketének látszott a szikla a tengő tarjagoktól és szürke a zuzmóktól; de belül ragyogó fehér volt, melyet a csodálatos optikai színtörés kék zománccal festett.

Ez a nagy kőkolonc tehát nem eshetett ide a márvány közül. Azt emberkéz szállította ide – messziről. – Micsoda emberek lehettek azok! Talán óriások.

S miért volt ide téve az a bazaltoszlop?

Ez volt a sarkantyú, mely a barlang útjait megvédte, hogy a Bludár alá ne mossa azokat. Az örökké futó hullám üregeket nyaldos a mészsziklába, a márványrétegekbe, de a bazaltot nem bírja megolvasztani.

Ez tehát annak, aki az eszével is tud látni, útmutató a sötétben.

A barlangban széthasogatta Solom a magokkal hozott szurokfenyőhasábokat vékony karókra, s acéljával tüzet csiholva, fáklyát gyújtott belőlük.

Amint széttekintett maga körül, azt mondá: „Itt emberek jártak valaha”.

Arról a szikláról, amelyen ő állt, kivehető lépcsőfokok voltak vágva lefelé is, abba a mélységbe, ahová a Bludár alázuhog, meg fölfelé is a barlang oldalfalába, de hogy ezek hová vezetnek, azt az egy fenyőszilánk fényénél nem lehetett kivenni, a sötétség, mint egy kárpit, úgy takarta el a távolt.

Azok a lépcsők fél embermagasságnyira következtek egymás fölött, mindegyikre kapaszkodni kellett, ami annál nehezebb volt, mert a sziklák csúszósak voltak a denevérek guanójától. Ez a barlang dermesztő hideg volt a zuhatagtól.

– Megfagyunk itt! – rebegé Darinka fogvacogva.

– Majd találunk még olyan helyet is, ahol melegünk lesz – buzdítá Solom. – Csak jöjj utánam a fáklyával.

Amint az óriások lépcsőjén fölfelé haladtak, egy sziklafal állta útjokat, annak az alja kapubolt nyílást engedett, amelyen keresztül a folyam eltűnt a föld alá.

Azonban Solom felfedezte, hogy a nagy lépcsőzet nem végződik zsákutcában, egy sziklagúlát megkerülve, előttük tátong egy folyosó nyílása, mely tovább vezet.

Hanem ebbe a folyosóba már nem lehet fennállva előrehatolni. Eleinte csak meggörnyedve mehettek előre; utóbb már csak négykézláb mászva. Itt a fáklyát is el kellett oltani. S sötétben haladni előre. Egy kötelet hozzákötöttek a mindkettőjük derekán levő övhöz, hogy ha valamelyik a sötétben valami mélységbe találna lecsúszni, a másik felhúzhassa.

A folyosó hosszú volt, csak a mindig jobban felhangzó dübörgés jelzé, hogy a végéhez közelítenek, ahol ismét tág üreg nyílik. Lassankint újra felemelhették a fejüket, anélkül, hogy a padmalyba csapták volna, a folyam harsogása újra felhangzott a mélységből.

Itt Solom újra meggyújtotta a fáklyát.

S most már nagyobb volt a világosság, mint az elhagyott barlangban. Annak minden fala koromsötét, ezé pedig tündöklő fehér.

Egy cseppkőbarlang volt az, roppant kupolával, melynek boltozatáról óriási csapok csüggtek alá, míg alant bástyákat, tornyokat képezett a ragyogó stalaktit, másutt szörnyetegeket és kővé vált szenteket mímelve az élő kő, mely fantáziája képeit előteremti. Egy csoportban csupa óriási csigák medencéi voltak, olyan egyformák, mintha az igazi kagylós állat alkotta volna őket, azok is a kőtündér kezemunkái, azokat is folyvást vájja és tágítja a felülről leeső meszes vízcsepp.

Alant pedig az óriási alabástrom terem fenekét elfoglalja egy kerek tó: felülről nézve egészen tejszínű a boltozat kristályos fényétől, s miután e tó lassú, körben forgó örvényt képez, közepén behorpadó köldökkel, annálfogva az egész visszatükrözött képet még nagyobbá teszi. Ezt a tavat a Bludár képezi, mely rézsút nyomul bele alulról fölfelé, fentebbi nyomástól erőszakolva. Ezen a tavon hát se úszva, se tutajjal keresztülhatolni nem lehet, mert ami ennek a sodrába belekerült, az onnan partra nem szabadulhat, a víztölcsér alásodorja ismeretlen mélységbe.

Hanem azért van rajta keresztül út. Egy hatalmas márvány ívboltozat hidalja át az egész termet: valóságos ördög hídja. Hogy az ős barlanglakóknak ez lehetett az átjárójuk a tó egyik partjáról a másikra, azt bizonyítják a híd felszínébe vágott haránt csatornák. Arra valók ezek, hogy a boltozatról lecsepegő mészvíz lefolyjon rajtuk, ott ne tömörüljenek stalaktit csövekké, melyeket mezítláb járni nem volna üdvösséges.

Ez volt a második jel, mely emberkéz munkájára mutatott. Solom megfogta Darinka kezét, hogy le ne szédüljön a keskeny ösvényről, úgy vezette át a túlsó partjára a tónak; a hídról ismét durván ábdált lépcsők szabálytalan fokokban vezettek alá egész a vízig.

A lég itt is fagyos volt, a tó szélén vékony jégkristályokat lehetett látni.

– Innen nekünk tovább kell hatolnunk, mert különben itt megfagyunk – mondó Solom.

De merre?

A tó partján kivehető volt a hajdani ösvény, mely a sziklába volt vágva. Csakhogy az évezredek alatt, amik azóta elmúltak, hogy az ősemberek itt keresték a világ urai számára való menedéket, a körbe forgó örvény folyvást mélyebbre ásta tölcséres medrét, melyen át valahol másutt utat tör magának, s az örökké dolgozó cseppkő ragyogó alabástrom kárpitokkal takarta be a valahai barlangnyílásokat.

A tündérvilág kapuja be volt zárva a vakmerő betolakodók előtt.

– Keressük az utat! Itt kell annak lenni – mondá Solom, végigkopogtatva fejszéje fokával a cseppkő bálványokat. Egy helyen döngő hang felelt a kopogtatásra.

– Itt van!

Az ám! De singnyi vastagságú kőfal nőtt már az elé, s azt át kellene törni.

Solom megkísérté azt a fejszéje fokával. A súlyos csapásokra olyan szépen zengett a megütött cseppkőoszlop, mint az orgona, de azt mondta vissza, hogy „nem szabad”.

– Csak a feszítővasam jönne már utánam! – sóhajtja fel Solom a hasztalan fáradság után. – Mondtam a fiúknak, hogy azt küldjék legelőször is utánunk, anélkül nem érünk semmit.

Darinka minden didergése dacára elnevette magát.

– Hát te azt hiszed, hogy a faltörő vas tud úsznia vízben?

– Ha én akarom, hát az is tud. Csak várjunk, míg felbukkanik a vízből.

Azzal leültek a tó partjára, s elnézték, hogy evickél a halak serege a tiszta zöld hullámban. Gazdag éléstár lesz ez a meneküiő hadnak. A Bludár, már mikor a mosszori völgyben kiömlik a hegyoldalból, húsz fontos pisztrángokat hoz ki onnan; lazac, potyka egész rajjal jár benne ívás idején.

Egyszer aztán valami nagyobb tárgy is bukkan fel a vízből: egy gerenda. Ezt már a bajtársak küldték utánuk.

A gerenda szépen megtette a körutat a tó kerek partja mentén a vízből sodorva. Mikor a két kalandor közelébe ért, a csáklyával kihúzták a partra.

Ebből legalább tüzet lehet rakni, ha itt rekednek.

Több gerenda is jött aztán; azokat is mind kifogták, egyet elszalasztottak, az aztán belekerült az örvénybe, s egyenesen lement a víz alá, ami különben a fának nem szokása.

– Ott jön! – kiálta egyszer Solom, magasra ugorva örömében.

– Mi jön?

Valami párjával táncoló gömbölyűség. Egy pár felfújt kecskebőrtömlő, melynek csak a háta látszik ki a vízből. Amíg a tópart mentét körülkerülik, azalatt egymással keringőt táncolnak; a fogas pisztrángok seregestül kísérik, s azon iparkodnak, hogy kikezdjék a bőrt.

– Ott úszik a vasrúd! – kiálta Solom. – Az a két kecskebőr hozza! Látod, hogy a vas is tud úszni!

S azzal elkezdett a cseppkőből letördelt darabokkal hajigálni az úszó tömlők felé, hogy a pisztrángokat elriassza tőle, ki ne likasszák, amíg ideér. Mégis csaknem belecibálták a forgóba, s annyira eltérítették az útjából, hogy mire Solomhoz ért, már csáklyával sem lehetett elérni.

– Mégis az enyim lesz az – monda Solom, s a Darinka baltáját a kötél végére kötve, utána hajító az úszó tömlőknek; a balta elfogta a szökevényt, s a kötéllel partra húzták. Ott volt a várva várt vasrúd, amit megtanítottak az úszásra. Egy anyányi angolna úgy beleharapta magát a tömlő egyik csücskéjébe, hogy vele együtt partra került; azt szívesen vették, majd jó ebédet ád! Hanem elébb a hozzá való tűzhelyt kell felkeresni.

– Hát ki vesztené el a hitét? Ha már tüzelőfát és pecsenyét kaptunk; a tűzhelyt is csak feltaláljuk.

S hozzáfogtak a kemény munkához.

A faltörő kecskeláb a kősípok közé feszült, s taszítva, rángatva egyet ki tudott törni a többi közül. Azon belül volt egy sima kárpit, egypár erélyes döfésre az is keresztüllyukadt, az a lyuk egyszerre süvölteni kezdett, s a fáklya lángját bekapta, majd eloltá a sebes légáramlat.

– Tartsd ide a kezed! Innen meleg jön ki – szólt örvendve Solom.

Darinka is érezte az ütött résen kitörő meleget.

Most azután megfeszített erővel folytatták a munkát. Még két pillért kidöntöttek helyéből az egymáshoz nőtt cseppkőzetből, azután egy katlanforma lyukat vájtak az elzáró falban, mely utoljára annyira tágult, hogy egy ember keresztülkúszhatott rajta.

Darinka bújt be legelébb az üregbe. Solom odaadta neki a fáklyát, hogy haladjon előbbre, s hozzon hírt, mit talál. Rövid vártatva visszatért Darinka azzal az örömhírrel, hogy egy tágas barlang van ideát, amiben meleg van.

Most azután Solom nekiállt a katlantágításnak, hogy az ő széles vállai is keresztülférkőzhettek rajta, s előbb beadogatva Darinkának minden magukkal hozott eszközt, s a két kecskebőrtömlőt vízzel megtöltve, maga is átbújt a felnyitott üregbe.

Azt a cseppkőbarlanggal egy alacsony sikátor kötötte össze, de az olyan tágas volt, hogy két ember egymás mellett járhatott benne. A sikátor egyre magasodott és tágult, amint a nagy üreg felé közeledett, a kitorkollásánál azonban el volt szűkítve egymásra rakott ormótlan szikladarabokkal, amik mesterségesen voltak egymásba illesztve; valódi cyclopi építés, csak a közepén a falnak volt egy kapuforma hézag hagyva. S az előtt feküdt túlnan egy nagy, nehéz kőlap, ez lehetett az ajtó.

A barlang, melybe átkerültek, még sötétebbnek látszott, mint a bejárati üreg volt. A falai koromfeketék, s ezért nem lehetett a gyér fáklyavilágnál a terjedelmét kivenni. Solom széthasogatta az utána küldött gerendák egyikét, s tüzet rakott belőle.

Melegedni is jólesett mind a kettőjüknek, ámbár ez a barlang nem volt olyan hideg, mint a többi; de a lobogó lángnál most már az egész barlang belsejét is szemügyre lehetett venni.

Egy óriási tojásdad amfiteátrumot képezett az, amihez annyival nagyobb volt a hasonlatossága, hogy három karzat futott félkörben az egyik oldalán; mindegyik több, mint embermagasságnyira egymás fölött. Azokra feljutni tornázó ügyesség kellett.

– Te maradj a tűznél – mondá Solom Darinkának –, húzd cserepcsikra a pisztrángunkat, amíg én körülnézek.

Azzal vállára vetve a vasrúdját, elindult a kémszemlére.

Az üreg valóban olyan nagy volt, hogy egy népcsalád ellakhatott benne, a boltozata oly magas, hogy még a tűz lobogványa sem mutatta meg a padmalyát; a padozatát, úgy látszott, emberi munka tette egyenletessé.

Ezt a padlatot azonban egész vastag rétegben fedte a tengeri csiga, különösen azok a tekeredett nautilus fajok, amik a fejlábúak (cephalopoda) hüvelyei.

Az áttört bejárattal szemben ismét egy olyan nagy kőtáblára bukkant Solom, mint amilyen az ide vezető folyosó előtt feldöntve feküdt, ez azonban még fennállt, s egy másik sziklakaput látszott eltakarni. Solom megpróbált a vasrúdjával mozdítani rajta, de nem boldogult vele. Ennek az elemelésére több embererő kell.

Ebben a barlangban tehát valaha a tenger lakott. – De hát akkor az emberek mikor lakhattak benne? Az a cyclopi fal pedig emberi munka. De még eddig semmi más nyomát nem találta emberi kéznek.

Egy élő állat sem volt a barlangban. Akárhogy lobogott a tűz, egy denevér sem repkedett fölötte. Pedig Solom ezt szemelte ki nap- és éjszaka-bejelentőnek. Nem mennek ezek olyan mélyen a föld alatti üregekbe. A teljes, tökéletes sötétségben a denevér sem lát. Ide pedig az elzáró cseppkő kárpiton keresztül nem is jöhettek volna.

Azonban jól gondoskodott arról a természet; megérzi az emberi idegzet egész összessége, mikor van az álom ideje, mikor az ébredésé. (Amíg a nagyvárosok idegrontó életmódja ki nem forgatja az istenadta rendjéből; átélve az éjszakát, s átaludva a nappalt.) Különben a vakok hogy ébrednének fel, akikre nézve nincs „szép piros hajnal?”

Mikor az éjszaka közelít, az embert föld felé húzza a feje. Tudják azt a föld alatti börtönök lakói, s az ép testű ember szeme felnyílik napfelköltekor, ha csupa sötétséget lát is maga körül.

Miután hasztalan próbálgatta meg Solom, újból visszatérve a kőajtóhoz, azt feszítőrúdjával félredönteni, lábát nekifeszítve, nekiagyarkodva, földre dobta a vasrudat, s odament a Darinkához, lekuporodott a tűz mellé.

– Elfáradtam, és éhes vagyok.

– Halunk volna, de sónk nincsen.

– Láttam én valamit. Amottan egy sziklagödörben valami fehéret. Hátha só lesz?

– Óh te golyhó! Nem terem ebben az országban só. Úgy hozzák azt ide hajóval az Óperenciáról.

– Éppen ilyen a tengeri só, ami a parti gödrökben hátramarad, mikor a víz elpárolog róla.

– Ugyan hogy jött volna ide a tenger vize?

– Odamegyek, megkóstolom.

– Nem! Nem te! Hátha méreg. Majd én kóstolom meg. – Azzal felugrott Darinka a tűz mellől, s nem hagyta magát utólérni; hamarabb ott volt a gödörnél, amelynek a fenekén látszott valami szürkés fehér por, felpattogzott kristályrétegekkel vegyest. Nem engedte Solomot hozzányúlni, maga dugta bele az ujját, s aztán halálos kíváncsisággal érteté a nyelve hegyéhez. Hátha gyilkos méreg? Tele van ilyennel a sziklák mélysége. De ő már nem fél a mirenytől. Az a völgy, amiben ő növekedett, folyvást a mireny füstjével van tele, akik azt beszívják, hozzászoknak. Némely bányász megszokott mirenyevő, apró szemerkén kezdi, s mindig többet megbír belőle, egészséges színt kap tőle: ha abbahagyja, elpusztul, összeesik.

– Ez só! – kiáltó Darinka.

Hogy megörültek a felfedezett kincsnek!

Óh te örök gyógyszere a világnak! Ami nélkül nincs szerelem, nincs bátorság, se teremtő erő, se költői láng!

Most tehát a lakomához minden megvolt. El is fogyasztották. A maradékot a tűzbe dobták, pogány szokás szerint.

A szemeiknek nem kellett se denevérszárny legyezése, se homokóra figyelmeztetése, lezáródtak azok maguktól is. Solom végignyúlt a földön, fél karját a feje alá téve. Darinka meg a Solom mellére tette a fejét, meg sem mozdultak reggelig.

Odafenn az ezer lábnyi magasban a rigók fütyülése verte már fel az erdők csendjét, mikor Solom felébredt. Darinka még aludt. Solom szép csendesen felemelte az alvó fejét, s észre ne vegye a változást, alácsúsztatta azt a lapos követ, mely a tűz előtt a nyárs végét tartotta, az még jó meleg volt. Darinka alhatott tovább. A tűzrakás hamvában még pislogott a parázs, annál újra meg lehetett rakni és gyújtani a máglyát. Solom hozzáfogott a barlang felkutatásához.

Az a hármas sziklalonka (galerie) várt reá, hogy beszéljenek egymással.

Amint a legelsőre felmászott, már akadt beszélő társa elég. Egy halom állatcsont. Többnyire őshiénák maradványai, a mostani dabózák dédapjaié. Amint felturkálta a halmot, kovaszilánkokból hasított nyilakat talált közöttük; sőt egy hiénakoponyának a szemüregébe mélyen bele volt ékelve a tűzkőnyíl hegye.

Ahogy tovább kutatott, lelt egy gömbölyű követ, amit valaha gabonadaráló malomnak használhattak, azután több gömbölyű, középen átlyukasztott követ, amik arra vallanak, hogy hálók súlyai lehettek. És utoljára rábukkant a legnevezetesebbre, egy üst alakún kivájt medencére, valami hajszállyukacsos kőből, hegyes fenékkel; ami két sziklahasáb közé volt felállítva, úgy, hogy a hegyes vége szabadon maradjon. (Az ősemberek csak nem voltak tán olyan ínyencek, hogy szűrt vizet igyanak?) Még talányosabbá tette ezt az edényfélét a vastag szélébe fúrt gyűszűnyi lyukak sora, mely körülfutott azon; s egyikébe a lyukaknak egy félig fehér, félig fekete kavics volt helyezve.

Ez már nemcsak emberi kéz alkotása volt; de egy nagy talány, feladva a késő ezredéveknek.

Solom megszámlálta a karimába fúrt lyukakat, huszonnyolc volt a szám. Mit jelent az a huszonnyolc?

Egyik holdtöltétől a másikig. Valami az eszébe ötlött.

A vacsorához, mikor jóllakának, vizet hoztak a szomszéd barlang tavából a két kecskebőrtömlőben. Az egyik tömlő még tele volt vízzel. Leszállt érte, s a vizet beletöltötte a csúcsos medencébe, amíg az a rovátkot elérte. A porózus kő rögtön elkezdett a fenekén cseppeket keresztülbocsátani, amik perceket számlálva hullottak alá.

Solom felkapaszkodott a második szirtlonkára. Az is végtül végig terítve volt olyan állatok csontjaival, aminők mai nap már nem léteznek; köztük legnagyobbak a barlangi medve koponyái, hatalmas agyaraival. Az állatkoponyák nehéz kövekkel vegyest hevertek szerteszét; a legtöbb erős zúzást viselt magán, a lábszárcsontok ketté voltak törve. Egy medvekoponyának a fogai közé oda volt szorulva a beletörött obsidián lándzsavég, amint azt kettéharapta.

De még emberi maradvány nem vegyült a csonthalom közé. A harmadik lonka pedig olyan magas volt, hogy oda pusztán kézzel-lábbal fel nem lehetett kapaszkodni. Solomnak elébb póckot kellett összehordani az ott heverő kövekből, hogy elérhesse a szikla párkányát, s aztán kezeivel és térdeivel felkapaszkodhassék rajta.

Mikor e harmadik karzatra is felkapott, a bámulat, a megrettenés elzsibbasztó a tagjait.

A lobogó tűz világánál egy messze bemélyedő roppant sziklakatlan tárult föl előtte, mely több száz embert képes volt befogadni.

S ebben az óriások alkovenjében egy egész halom volt emelve csontokból, olyan magas, hogy emberalak a tetejét el nem érte. És ez a csonthalom már keverve volt emberi maradványokkal.

Mintha valami óriási irtóharc végjelenete folyt volna le e helyen itt. Szörnyetegek, amik egymástól vitatják a világ fölötti uralmat, medvék és beszélő állatok, két lábon járók, adtak egymásnak találkozót a sziklák sötét mélységében, s marakodtak, míg egy élő maradt közölök, itt összeszorulva egy sziklaüregben, az elesettek hulláira álltak az utánuk jövők, akként nőtt a halom mindig magasabbra; most azután ott feküsznek együtt, egymással összekeverve. Melyik maradt a győztes? Egyik sem. Kiveszett mind a két faj. Az ősmedve szintúgy, mint a hosszúfejű ember.

Azok a koponyák, melyek e csonthalom közt vannak, mind hosszúkások (dolichocephalus); a homloktól a fejboltozatig kétszer olyan nagyok, mint onnan az állkapocsig, s hegyes kúpban végződnek.

Ilyen hegyes, hosszú koponyákból egyszerre hetet találtak Magyarországon a Tisza medrének szabályozásakor. Egész más emberivadék volt az, mint a mostani; ezek nem mesterségesen, gyerek állapotban hegyesre lapított fejek, hanem valóságos emeletes homlokú koponyák, aminők természet játékául sem jönnek többé a világra.

S a halomra roskadt csonthalmaz között ott lehetett látni a hatalmas kőfejszéket, a szarvasagancsból élesített dárdahegyeket, az obsidián késeket, amikkel a hosszúfejű ember fát vágott, s magát a karmokkal és agyarakkal ellátott fenevadak ellen védelmezte. Némelyik kőfejsze ott hevert a medvekoponya mellett, melyet összezúztak vele.

Solom megdermedve állott meg a lelet előtt.

Kevély, hetvenkedő, elbízott legény volt, de amikor ez óriás csontokat, e rengeteg koponyákat halomban látta maga előtt, meghűlt benne a vér. Ha ezek ismét elevenek lennének. Ha most neki is fel kellene állni annak a csonthalomnak a tetejére, s folytatni a harcot a minden oldalról rárohanó szörnyetegek ellen. Minő ordítás lehetett az, amikor azt a csonthalmot építették, minő csattogása a súlyos kőfejszéknek, minő jajkiáltás, emberi, állati üvöltés egybekeveredve.

Zúgott a két füle, e pokoli harsogás kavargott az agyában. Egyszer aztán megszólalt valami hang, attól is megijedt. Elfeledte, hogy nincs egyedül. A Darinka énekelt odalenn. Felébredt, s eszébe jutott az a dal, amit reggelenkint szokott énekelni, mint a madár az erdőben.

Madárdal a föld alatt! Pacsirtaének a csontok vermében. Ez a hang visszaidézte Solom lelkét az élő világba.

– Darinka! – kiálta a sziklakarzat magasárul alá.

– Hát te hol jársz? – kérdezé Darinka.

– A másvilágban. Jer ide hozzám.

Hanem Darinka kisebb volt, mint ő, nem érte fel a kezeivel az első párkányt sem.

Solom aztán leoldó a dereka körül tekert kötelet, s lehajítá neki. Annálfogva aztán felhúzta magához, egyik karzatrul a másikra.

Megmutogatta neki a szörnyű leletet.

Darinka még jobban megijedt, mint Solom az első pillanatban.

– Jaj! Ha ezek a szörnyek még most is élnek itt a föld alatt, s mi rájuk bukkanunk. Ezek minket megesznek.

Solom megnyugtató a remegőt.

– Ne félj tőlük. Nem maradhatott meg ezeknek az ivadéka sem. El kellett pusztulniok minden ijasfiastul. Látod ezeket a különös csigákat itt a csonthalom körül. Ezek csak a tengerben laknak. Itt valaha a tenger járt, az minden élő állatot kiölt innen, ha még olyan óriási volt is. Mi csak a csontjaikkal fogunk még találkozni idelenn.

Disputa

Kritikus. De már ennek a paleontológiai magyarázatát csakugyan szeretném megszerezni, ha drágán is. A dolichocephalus emberfajt nem akarom kétségbe vonni. Láttam magam is egy példányát doktor Lenhosséknél, a könyvét is olvastam a tudós doktornak, amit erről megírt, a tizennégy érdemrendet is láttam, amit ugyanannyi potentáttól kapott a homo dolichocephalus craneologiájáért; hanem azt nem értem, hogy mi módon került ez az ősember az ősmedve és az őshiéna társaságába, hogy a csontjaik egy rakáson vannak? Melyik hítta oda a másikat? De végképp nem értem aztán, hogy egy olyan barlangban, ahol a homo és az ursus lakott, mit kerestek a tengeri csigák? Hogy kerültek ezek oda?

Szerző. Ha türelemmel tetszett volna lenni, ugyanezzel a kétséggel akasztá meg Darinka Solomot. Ő is éppen azt kérdezte a királyfitól, hogy ugyan hát mi módon kerültek így egy rakásra a tengeri és szárazföldi állatok? Amire Solom azt felelte, hogy „Kis galambom! Én teneked erre most megfelelni nem tudok, mert inkább hagyom a fejemet kívülről betörni, mint hogy belülről törjem magam. Hanem én azt szoktam, hogy mikor így nem tudok valamit kitalálni nyitott szemmel, hagyom akkorra, amikor a szemem be lesz húnyva, s álmomban kitalálom szépen. Várd el a holnapot, akkor megmondom, hogy hogyan álmodtam meg.”

– Így felelt Solom a Darinka faggató kérdésére. S miután az özönvíz előtt történt eseményekről még eddigelé egykorú írott adataink nincsenek, ennélfogva mi sem tehetünk egyebet, mint hogy várjuk meg, mint fogja e rejtélyes katasztrófát megálmodni a waráng királyfi.


VisszaKezdőlapElőre